I. VARÁZSMESÉK

Hej csicsija, hej babája

Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró patak, langyos szellő lágyan ringat kékes tavat.

Faluvégi kis kunyhóból, rozogácska vityillóból előkukkan jámbor öreg Nagahide, kivánszorog ráncos arcú, petyhüdt ajkú felesége.

– Siess öreg, sűrű sötét erdőcskébe, rőzsét szedni lombos ágak legmélyébe. Fujja dalát szilaj Szellő, hűvösödik, Ősz-Istenke nagysietve közeledik.

Jámbor öreg Nagahide fogja botját, vállra veti hátizsákját, lépked lassan, óvatosan és útjában hol meginog, hol megroggyan. Lohol, baktat ágas-bogas erdő felé s odaér egy csörgedező, messze kéklő patak elé. Fáradt testtel, szomjú ajkkal, görnyedező vén vállakkal, megpihen hűs vize partján, elandalog kéklő habján.

– Fáradt csontom pihenhess meg, szomjú ajkam enyhülhess meg – szól apóka s vágyó szeme tekintése rá-rátapad lágyan ringó tó tükrére.

Edénykéjét gelebéből előszedi, tó vizébe szép lassacskán bemeríti, mohón nyeli forrás nedvét, Víz-Istenke csodatévő hűvös cseppjét. S amint habzsol, amint kortyint s amint térül s megint hörpint, egyszeribe mintha erő, varázserő szállna bele s minden íze, porcikája új erőre ébredezne. Villámfürgén talpra pattan, derekában egyet roppan, izmossá lett erős karját kifeszíti, fürtös fejét hátraszegi, lép egy-kettőt lábfeszítve, néz egy-kettőt szemmeresztve.

– Né, te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik. Belébámul kéklő patak víztükrébe, ránéz karcsú termetére, nagyot kiált ámultában, vígat kurjant bámultában:

– Né te legény – csodálkozik s azt hiszi, hogy állta helyén álmodozik. Még egy kortyot patakjából, még egyet húz hűs habjából s rápillantván tükörképre, tükörbeli termetére, nagyot kurjant ámultában, fürgét rikkant bámultában. Szálas, vállas a dereka, erőt duzzad két vaskarja, hajafürtje sötétellő, szemepárja parázstűzként fénylövellő.

– Még egy kortyot, csak azért is, ha mingyárt száz ősömért is – szól a legény szilajkodva, forrás vizét telimarok szipogatva.

S amint eszmél s gondolkodik s erejében ifjúhodik, eszébe jut anyókája, kunyhóbeli vén csonttá lett éltepárja. Kapja magát, szívig érő ifjúságát, otthon terem egy-kettőre, délidei delelőre.

– Hol vagy, anyjok? – harsog hangja és anyóka száját tátja, hallván ura érces hangját, látván legény ábrázatját.

Észbekapott Nagahide, visszaeszmél patak csodás cseppjeire, vére lángol, szíve dobban, szól a szava csengőn, vígan:

– Vadon erdő rejtekében, cseresznyefák sűrűjében csörgedez egy apró patak, langyos szellő lágyan ringat kékes tavat. Siess, anyjok, hűs patakhoz, tükröződő hegyi tóhoz, kis kortyonként ezüst vizét, szürcsölgessed csoda nedvét. Fakó hajad megfeketül, alvadt szemed kifényesül, selymest simul arcod ránca, visszaszáll rád derekadnak ingó-bingó karcsúsága.

Les a szóra, hívságosra, néz urára, szép szálasra, abbahagyja minden dolgát, apró-cseprő bajlódását. Csuprot ragad két kezébe, kibotorkál zöld mezőre, mély erdőben tócsa mellé s odaér egy csörgedező patak elé.

– Jaj, csontjaim – hippeg-huppog, egyet köhint, kettőt cuppog, odaroskad tó partjára, bűvös forrás igéretes mámorára. Sebbel-lobbal nyel egy kortyot s félrecsapott tincset kontyot. Égőn áhít másik kortyra, s tó vizében rápillant egy hajnalodó ifjú arcra. Mintha erő, ifjú erő szállna bele s minden íze, porcikája új erőre ébredezne. Fürgén-hetykén talpra szökken, lábujjhegyen lengét libben, egyre jobban karcsúsodik, halvány arca rózsaszínre pirosodik.

Né te lányka – kiált egyet s azt hiszi, hogy új életre éledezett. Még egy kortyot szénhajáért, apró kézért, apró lábért, egyet meg a szeme mián s ámul-bámul visszatérő ifjúságán. Fakó haja feketedik, borús szeme fényesedik, selymest simul arca ránca s mintha visszaszállna rája derekának ingó-ringó karcsúsága.

Megint nézeg megcsillanó tükörképre, tükörbeli termetére s ráncos álla, hegyes álla formálódik, vézna válla gömbölydedre gömbölyödik. Arcán rózsák, krizantémok nyiladoznak, szemén gyöngyök, harmatcseppek harmatoznak.

– Még egy kortyot hűs cseppjéből, bűvös forrás éltet adó nedűjéből – kurjant egyet jókedvében, nézvén arcát, virág nyíltát tó tükrében; még egy cseppet mámorító italából, egy utolsót hűs habjából. S amint habzsol, amint kortyint s ahogy térül s megint hörpint, karcsú teste hirtelenbe kisebbedik, keze, lába rövidebbre töpörödik. Egyet torpan teste hossza, puhul, gyérül sűrű haja, gyerekmódra játszadozva ugra-bugrál, majd leguggol, majd dülöngve megint megáll. El-elpiszmog patak partján, bámészkodik kékes vizek villódzásán; ha kell, ha nem, vékonyujjú kacsójából, megint habzsol kis markából. Addig-addig, míg aléltan, apródaddá zsugorodtan, gőgicsélve, motyorászva, elnyögdécsel tudattalan. Lecsukódik két petty szeme, és elpihen gyámoltalan gyerekteste.

Nagahide lesi, várja otthontalan otthonába, vágyó szíve vágyódását, virággá lett virágszálát. Nap-Istenke magas égről lemenőben, Hold-Istenke mély vizéből fölkelőben; csak nem jön meg várván vártja, régelmúltak életrekelt varázsálma. Madárhangok fönt a fákon elhalkulnak, mimózácskák lent a réten bóbiskolnak; csak nem jön meg lesten lestje, új énjének ifjúságos megsejtettje.

Dali legény Nagahide kapja magát, árkon-bokron, réteken át, futvást fut el varázsrejtő erdejéhez, rejtek erdő zöld vizéhez. S amint figyel folyójánál, amint lesel hűs habjánál, mintha kis hang panaszosan elhüppögne, kisded hangja elgügyögne.

Dali legény Nagahide odarohan, szeme mered, keze remeg, lába torpan, látván apró lehetetlent, jómagával tehetetlent. Karba kapja, átkarolja csecsemőjét, pólyássá lett, azzá vedlett hitveskéjét; babusgatja, csitítgatja, dudorászva danolgatja:

– Hej csicsija, hej babája.

Hökköm törpe

Valamerre messze, valamikor régen, boldog házaspárék éltek békességben. Amit szeme-szája megkívánt magának, minden óhajtása meglett az egy párnak. Csak egyetlen áldás kerülte ki házuk, nem zavarta lárma bús magánosságuk. Buddha bálványához imádkoznak egy nap:

– Váltsd valóra uram, titkos óhajunkat.

És amint letellett időbeli öltő, ott ringott, csikorgott egy arasznyi bölcső. Pöttömnyi volt Buddha égi ajándoka, hüvelyknyinél nem nőtt cseppel se nagyobbra. Hökköm törpe lett a cseppség csúfos neve, rajta kacarászott fél falu rossz nyelve; szíve fájdalmára anyjának, apjának, bántó bánatára félbemaradottnak.

Hónapok eltelnek, évek is elmúlnak, Hökköm törpééknél bánatba borulnak. Ráunt csúfos szóra, falu kacajára, rájabízza lelkét Buddha irgalmára. Országgá, világgá készül mehetnékje, tán útjába akad veszett szerencséje. Csak egy fatányérkát, tűt meg evőpálcát, azt kíván anyjától, apjától meg áldást.

– Minek neked tálka? Mire jó tű, pálca?

– Tálka lesz a hajóm, pálca evezőcském, acéltűt ha adtok, védő fegyverecském.

Sorra előhozzák apró mind a hármát, belé hadd ültessék, elsőnek a tálját. Pálca-evezőjét két kezébe nyomják, lándzsa-acéltűjét vállára akasztják. Búcsúszavát sírja szülei könnyére, indul ladikjával folyó sík tükrére. Úszik a tányérka napestig és másnap kékes messziségben városkára virrad.

Otthagyja ladikját, pöttömnyi tálkáját, rója a nagy város rejtek zegét-zugát. Cifra palotának áll meg ajtajánál, tornyos kapufélfa bűvös csodájánál.

– Kié ez a szép ház? Ki lakhatik benne? – kérdi, csodát keltvén egy arasz emberke.

– Mikádó vezére, a bölcs Szájso – mondják és az egyarasznyit ugyan megcsodálják.

Benyit a nagy ajtón, díszes bejáróhoz, torka szakadtából emberért kiáltoz. Épp ott áll a Szájso, rácsos kertje mellett, hall egy gyerekhangot, semerre se lelket. Mégegyszer megszólal, kérvén engedelmet, odavigyáz Szájso, se testet, se lelket.

– Itt vagyok, ragyogok, bocskorod legalján – kiáltoz a törpe, száját nagyra szabván.

Lepillant a Szájso vizsga tekintettel, meglát egy arasznyit, könyörgő kezekkel.

– Buddha bálványkája? Élő faragványa?

Tagad a fejével, búsan néz szemével.

– Magamféle cseppség nagy magadtól kérem, lehess inségemben védő segítségem.

– Honnan jöttél, miből lettél? Palotámba hogy cseppentél?

– Anyám szülöttjének, csodák csodájának jöttem e világra, emberek gúnyjának. Engedd meg, nagy uram, nálad ellehessek, teli asztalodról morzsákat szedhessek. Kevéske az étkem, bérem leszolgálom, hasznodra is válhat kelésem, járásom.

Szájso jámbor szíve megesik a cseppen:

– Maradj palotámban, ha nem csurran, cseppen.

Nekigyűri karját, úgy lát munkájához, nyájas szóbeszéde úrhoz, szolgájához. El napestig tesz-vesz, szüntelenül fárad, arca verejtéke soha le nem szárad. Mindenki szerette, mindenki kedvelte, Szájso szép leánya túlig becézgette. Piacra ha kellett, templomba ha mentek, csepp legény ott lépdelt kis úrnője mellett.

*

Buddha oltáránál áldoztak volt éppen s amint márványlépcsőn fölfelé menőben, undokarcú ördög útjukat elállja, bődületes hangon magát elkiáltja. Futni kezd a lányka, ám a bátor törpe, nekiszegzi lábát:

– Elbánok én vele.

Kapja tű-lándzsáját le a hacukáról, dobbant a talpával s ördögének fordul. Mosolyog a beste, megpillantván törpét, magabízásában nekiszegzi mellét.

– Hamm, legott bekaplak – tátja öblös száját, tűstül, mindenestül lenyeli az árvát.

Ördög mély gyomrában, amint térül-fordul: – Most meg rajtam a sor – szól a törpe zordul.

Veszi acéltűjét, megvédő lándzsáját, szurkálgatja vele ördög fene gyomrát. Fölordít az ártó, irtó fájdalmában, szorul bátorsága reszketeg inában. Eseng, rimánkodik, beléborzong bőre, jaj, csak az a rusnya bujna ki belőle.

– Ki én, akár tüstént, ha fogadod hittel, templomom, kis úrnőm soha meg nem bántod, se szóval, se tettel.

– Feléje se nézek, bálvány látja lelkem – hebeg fogvacogva undok tehetetlen.

– Torkán ha kilépek – tünődik el törpénk –, gyenge testecskémet szétdarálja lisztként. – Nagy orrán át inkább – gondolja magába s amint útra indul orra irányába, olyan egyet tüsszent ördög rút fajzatja, akár ajzott nyilat suhintattak volna.

– Hordd el magad, ördög – s úgy eliramodott, vajákos patája nyomot alig hagyott.

Szájso leánykája egymagában árván, ötölt-hatolt szegény, lent a lépcsőn állván. Irtó félelmükben félig eszméletlen, ahogy támolyognak óvatos kettesben, szíjas ostor fekszik ép a lábuk előtt, Buddha templomának bálványkája előtt. Nekikap a lányka szíjas ostorkának, boldog-vígan mondja támolygó társának:

– Ördögöd kezéből hullott ki e jószág, megládd, mi mindenre vehetjük majd hasznát.

– Ugyan mire másra, ha nem suhintásra?

– Ördög ostorának vajákos a híre, Ucsdeno-Kodzucsi pokolbéli neve. Kezedbe ha veszed s meg is suhogtatod, tetté teljesedik vágyva vágyódásod.

– Tetté teljesedik? Vágyvást ha vágyódik?

– Nyomban ha óhajtod, ahogy szód kimondod.

Nagyot néz a törpe ördög ostorára, lányka szép szemére, bambusz derekára. Tüzet villan szeme, remeg szájaszéle, szíve tájékáról siet a beszéde:

– Hát ha azt szeretném, hátha azt kívánnám, embernyivé nőjön hitvány törpe formám?

– Ha az óhajtásod az én óhajtásom, ha a kívánságod az én kívánságom, menten teljesedik szíved forró vágya, valóra is válik lelked óhajtása.

S megszólal a lányka, nyíló virágszája, szemét rászegezvén bálvány ostorára:

S amint egyet suhog ostor csattanása, hallszik gyenge testnek meg-megroppanása. Törpe legénykéből embernyi legény lett, apró Hökkömkéből dali levente lett. Tüzes tekintete égeti a lánykát, megtalálták egymás örök boldogságát.

Vízi sellőt halászott ki

Tengerparti legénykének gondja támadt, súlyos gondja szegénykének. Asszony kéne, dolgos asszony, kunyhójába, nem élet a legényélet egymagába. Mindennapi tette-vette, hogy a horgát, halászhorgát elővette s lőn halála, pusztulása meduzáknak, töméntelen halnak, ráknak.

Horgász egy nap tenger mentén, horgát mélyre leeresztvén s ím a nyele, kampós végű horog nyele, vasmarkában meg-megrezdül, kicsi híja kezeiből ki nem perdül.

– Tán csak nem egy teknősbéka akadt horgom kampójába? – szól a legény éjnyegetve, óvó kézzel horgát meg-megemelgetve. – Ha erősen rántogatom fonalamat, megeshet, hogy egyszeribe kettészakad – s húzza horgát izmos karja kibírtáig, nagy ereje kifogytáig.

S amint húzza, húzogatja és vigyázvást vonogatja, kikukkan egy fej a habból, kibukkan egy törzs a habból. Feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne.

– Sellőt fogtam, nincs különben – hökken horgász holt-ijedten s nézi sellőt bámész szájjal, ijedelmes ámulással.

– Soha ilyet, míg a világ – s nekifeszül, húzván csínján kampós horgát. S mintha halat csodálna meg kibukkanó sellőjében, mintha lánykát sejtene meg kerekre nyílt kék szemében, két szemének rebbenéses, hökkenéses nézésében.

– Be sajnálom szegény sellőt ártatlanját, be restellem kampós horgom zsákmánykáját. Hogy tapad rám rimánkodó nézésével, hogy néz felém kékbe játszó, színt villódzó két szemével.

Kampójáról lesegíti, part füvére virágjára ráülteti s így szól hozzá emberséggel, igaz szívvel szeretettel:

– Kicsi sellő, nagy gondatlan, vakmerőcske vigyázatlan; tenger mélyén lenne helyed s ahelyett ím föld színére feltermettél, szemem elé, ember elé merészkedtél. Ezerszeres a szerencséd, jó szerencséd, hogy a sorsod nem akárki más fiához, hanem éppen hozzám sodrott.

Óvón, gyengén derekánál megragadja és a vízbe, mély habokba lassan visszausztatgatja. Sellő siklik hullám hátán, halak között bukdácsolván s messze vízen eltűnőben, tenger alá sülyedőben, megmentője két szemébe tekint vissza s félszemével mintha sírna, félszemmel meg mosolyogna.

Halászlegény fogja horgát, horgászgatja zúgó tenger falánk halát, szirtek rákját s naplementre estebédi szürkületre halas zsákja hallal tele.

*

Estidő van, sötétedik, Hold-Istenke felleg alján, bíborútján falu felé közeledik. Halászlegény tengermenti kunyhójában, viharverte, esőmosta kalibában hozzálát tűzcsiholáshoz, halat sütni, miegymáshoz. Ajtaján ám – kip-kop, kip-kop – kopogtatnak, bocsánatot kérő szóval rimánkodnak.

– Ki vagy, mi a kívánságod? Ajtóm előtt miért eseng óhajtásod?

– Árva vagyok, én anyátlan, vad idegen, én apátlan; vízi utam valahogyan elvétettem, vityillódba betévedtem. Kérnék szállást nyugodalmas éjszakára, Hold-Istenke, Égi-Anyánk irgalmára.

S amint kérvén rimánkodik s apró keze könyörgőre kulcsolódik, bársonyszeme villanása, drágakövek fölragyogó csillanása. Halászlegény nézi könnyben ázó szemét s mintha látná tengerlaki sellőcskének tekintetét. Szegény lánykát, kérő szavát megsajnálja, szíves szókkal, szeretettel marasztalja. Teáscsészét tesz eléje, térdvánkoskát tol feléje.

– Fáradt ha vagy, vityillómban megnyugodhatsz, éhes ha vagy, asztalomnál jól is lakhatsz. Van friss halam, friss fogású, olajsültes ropogású.

Térül, fordul konyhájába, halat rakni tűzön égő bográcsába.

– Ha akarnál igazándi fínom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad énrám baját, gondját, nagyon értem útját, módját.

– Vendégem vagy, nyugodhass meg; fáradt is vagy, pihenhess meg.

– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.

Addig-addig rimánkodik, szívvel-szóval kínálkozik, míg ráhagyja halhoz értő legénykéje s vendég előtt főzni való edénykéje. Sürög-forog bogrács körül, halak java, fínomabbja tálba kerül; nekilátnak halfőzésnek, halevésnek, közbe-közbe szemlesütve összenéznek. Oly pompás a hal zamatja, színe, szaga, párolatja, szájaszélét a legényke jóízűen nyalogatja.

– Teljes világéletemben ennél jobbat se nem ettem, se nem nyeltem; mindennap ha így ehetnék, száz máséval sem cserélnék.

– Főztemet ha megszeretted, máskor is megszeretheted – szól a lányka szeméremmel.

– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban békességben ha lakhatnál.

– Senkim, semmim e világon, világomat soha többé meg nem látom. Engedd, hogy megmaradhassak, ételedért szívvel, szívből szolgálhassak.

– Már kimondom vágyódásom, légy énnekem mindhalálig hites társam. Nélküled én úgy se élek, nem élet a legényélet.

Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása.

– Tenger ölén nevekedtem, sós ízű lett lehelletem. Szívem forró vágyódása, lelkem igaz óhajtása, legalább ha kétnaponként só vízében, sós lehében fürödhetnék.

– Szíved vágyán segíthetünk, fürdőházat, takarosat építhetünk.

– Lenne még egy nagy kérésem, kár ne essék tisztességben. Bent ha fürdök sósvizemben, ne mutatkozz közelemben; meg ne pillants két szemeddel, meg ne ronts a nézéseddel.

Furcsállotta furcsa lányka kívánságát, ám szívéért, hűségéért nyujtja szívét, nagy jóságát. Rövidesen lagzit csaptak és halakból, rákfélékből olyan egy nagy traktát csaptak, halízű lett az egész ház, ahol leülsz, ahol megállsz.

*

Tellett-múlott napjuk, évük, minden jóban bőven részük. Horgászni jár házas gazda, halak hullnak feles számba, legjavából a bográcsba. Pompás volt az asszony főztje, ettek, míg a gyomruk győzte. Csak a sósvíz másodnapos fürdőjében, az motoszkált minduntalan a fejében. Sósban uszkál, sósban fürdik, ruháján is halszag érzik s míg a vízben kényelemben lubickolgat, orra előtt ablak, ajtó zárva marad.

Megint egy nap szokott módra mosdik, fürdik s bent a vízben, a sós lében mindenről megfeledkezik. Se házára, se urára, nem gondol ő semmi másra, csak a tenger tiszta halszag-párájára. Férje-ura lesten lesi, fürdőjéből mikor lép ki. Tolóajtó kis nyílásán, csak egy cseppnyi horpadásán, lesi szemmel amint rajta átnézeget, ámultában hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem ő fürdik a sós ízben s amint nézi, kémlelgeti, feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne; akárcsak egy vízből fölszállt tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.

– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett, holott sellő a fajtája, sós tengerből, tündérföldi származása. Azért kellett rengeteg só, azért zárult fürdőbeli ablak, ajtó, azért sütött-főzött halat, ízeset meg ropogósat.

S mintha álom, tündérálom szállna rája, tétovázó, elmélázó lett járása; hol elindul, hol jön ismét, egyre törli, törölgeti könnyes szemét.

Neszét vette hal-menyecske, hogy a titkát, tengermélyi származását férje-ura megsejtette. Szíve bántó fájdalmában, lelke ketté szakadtában sírva néz rá hű urára, ráhanyatlik kebelére, két karjára.

– Mért sírsz, mért rísz, halhússzínű feleségem? Sósban fürdő, lubickoló ékességem?

– Nincsen többé temelletted maradásom, más világ az én világom.

– Miért nincsen maradásod? Mért más világ a világod?

– Azért – zokog az asszonyka s halkra hal el haló hangja –, mert a tenger sós párája az otthonom, mert sellőtől ered vízi származásom. Te mentettél meg halálos nagy bajomból, te engedtél szabadjára vaskampódról; földi éltet adtál nekem vízi helyett, megízleltem sose remélt üdvösséget. Le is róttam nagy hálámat, odahagytam tengermélyi, sellőbéli mivoltomat; jöttem hozzád szófogadó feleségnek, holtomiglan szerelmetes hitvesednek. Ám adott szód, ígéreted nem állottad, megsejtetted, meg is tudtad sellőbeli alakomat. Hűségedet, hozzám való vonzalmadat meghálálom, nálad hagyom földre tévedt ifjúságom. Mert így mondja ősök szava, égi hitünk, fogadalmunk parancsolja: ha a sellőt föld szülöttje feleségnek megszereti, vonzalomból el is veszi, sellő ura, földi élet halandója hamarosan meg nem halhat, több száz évig éli éltét szerencsésnek, fiatalnak.

Szól és urát, halász urát átkarolja, átöleli, tengerpárás lehelletét, sónak ízét ráleheli. Indul sellő vízhazája vízútjára, sós tengernek legaljára s amint siklik messze kéklő tengerébe s amint bukkan mély vizébe, feje mintha lányé lenne, dereka meg halé lenne.

Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába, sós könnyet ejt síró szeme, vért csepegtet vérző lelke. És mert sellő volt hitvese s szerelmével megszerette, hamarjában meg sem halhat, több száz évig éli éltét szerencsésnek, fiatalnak.

Tél-Istenke szamócája

Falu szélén, domboldalon éldegélt egy rosszcsont asszony. Két virágszál két lánykája, más-más bokor más hajtása. Egyikének, nagyobb lánynak Hófehérke, másikának, kisebb lánynak Virágbimbó volt a neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, ő volt anyja szemefénye. Hófehérke durva vászon kimonóban sürgött-forgott, Virágbimbó talpig selyem viganóban páváskodott. Minden munkát ő végzett el, Hófehérke; minden munkát ő került el, a kisebbje.

Télidő volt, zimankózott, hullott a hó, zuzmarázott. Hó hullása, szálldosása süppedékes, erdőn, mezőn lepedékes. Térdig érőn jártak benne, fujdogált a vihar szele; Szél-Istenke viharosan fütyörészett, Vihar úrfi felhő szélén heverészett. Napkelte volt, Hófehérke kint a konyhán teát forralt, mosogatott; Virágbimbó jó melegben bábuival játszadozott. Megszólal egy kora reggel, Virágbimbó konok fejjel:

– Szamócára éheztem meg, be szeretnék egy-két szemet.

– Kerestetek, lelkem lányom – szól az anya, Hófehérkét odakintről maga elé parancsolja.

– Mit parancsol, édesanyám?

– Szamócára éhezett meg drága lánykám; egy-kettőre, láss utána, teljesedjék vágyódása.

– Édesanyám, télidő van, térdig érő hideg hóban nem terem meg kicsi bokra, nem piroslik a szamóca.

Mérges arccal, nagy haraggal:

– Pusztulj ki a hómezőre, szamócát hozz délidőre, delelőre.

Siet vissza konyhájába, konyhájából falun túlról rét útjára, rét útjáról, út végéről zöld erdőre, térdig érő süppedékes hómezőre. Hófehérke álomszemmel megy, mendegél, hideg a hó, bokán túl ér, fütyöl a szél s amint búsan eltünődik s árva sorsán emésztődik, égből hulló hirtelenbe ott terem egy agg emberke. Vállig omlik havas haja, kristálytiszta ezüstruha csillog rajta, néz a lányra szelíd szemmel, szól hozzája való szívvel, szeretettel:

– Sose búsulj, sose aggódj, balsorsodon sose bánkódj; elvezetlek szép tisztásra, tündérföldi szamócásra.

S előre megy Hóemberke, lába nyomán Hófehérke és eljutnak réten túlra, kertes helyre. Agg apóka egyet tapsol két kezével, ég felé néz imádkozó két szemével.

Villámmódra, villámfürgén pattan elő mennyég felől barna fürtű ifjú legény. Vállig omlik ében haja, csupa smaragd csillog rajta. Ámuldozik Hófehérke, tétovázik s azt se tudja, mi van vele.

– Ne ámuldozz ártatlankám, ne ijedezz földön futó én árvácskám. Én vagyok Tél hónapjának örök-ifjú szellemkéje, fiam meg Nyár hónapjának derűszóró Istenkéje. Megesett a szívem rajtad s felköltöttem téli álmú Nyár-Istenke magzatomat. Friss szamócát, vérpirosat ő szed neked, kis kosárkád színig tele megtöltheted.

Egyet int a szülöttjének, smaragd ruhás Istenkének:

– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.

Ifjú Isten egyet tapsol két kezével, ég felé néz két szemével s ím egyszerre napfény ragyog kékes égen, hó elolvad mezőn, réten, pára száll fel puha földből, fű fa sarjad, levél zöldül. Levelet hajt hajlongó ág, virulni kezd ahány virág; nyári szellő lengedezik, százszín lepke ébredezik. Döngicsélnek kis méhecskék, csattogtatnak fülemülék; réten túlról zöld kertecske, friss szamóca bíborodik közepette.

– Szedegessed szamócádat, töltsed tele kosárkádat.

Munkához fog Hófehérke, lába gyors, két keze fürge; mind leszedi szamócáját, teletölti kosárkáját. S indulóban hazafelé, amint nézeg kertje felé, volt két Isten, nincsen egy sem. Ahogy jöttek, úgy mentek el, fű fa, virág úgy virult el; sötét felhők imbolyognak, hópelyhecskék hulladoznak. Száraz fákon száraz ágak, madárkák mind elvonulnak; nyár helyébe megint tél lett, erdőn, mezőn hó fehérlett.

*

– Álmot láttam, varázsálmot – szól a lányka s ahogy ránéz kosarára, mint a kláris úgy piroslik Tél-Istenke szamócája.

Összeteszi két kis kezét, imádja két Istenkéjét, megvédőjét szükségében, segítőjét inségében. Nagy sietvést szalad haza, hó előtte, hó utána; viszi haza szamócáját, Virágbimbó szíve vágyát.

Nagyokat néz mostohája, Hófehérke szamócáját amint látja.

– Merre láttad meg az útját? Merre érik valóságos hó-szamócád?

– Valódinak valóságos, szamócának varázslatos.

– Hol találtad? Honnan hoztad?

– Réteken túl, kertecskében, ott termett egy tündérföldi gyümölcsösben.

– Mért nem hoztál sokkal többet?

– Kertecskében ennyi termett.

– Hazug a szád, hazug a szód.

– Nem hazudtam, valót mondtam, ami termett, mind elhoztam.

Odaszól a magzatjának, szamócázó lánykájának:

– Induljunk el faluvégre, falun túlról messze rétre, friss szamócát szedegetni, nagyobbacska kosarunkat színig teletöltögetni.

– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.

Mostohája kapja magát, kikeresi nagy kosarát s megy a lánnyal, kisebbikkel, faluvégre, tündérföldi gyümölcsösre.

Szíve szorul Fehérkének, bajuk eshet szegénykéknek. Kipillantgat kis ajtaján, kikukkantgat kis ablakán s aggó szívvel lesi várja, mikor jön meg mostohája. Siet ki a konyhájába, konyhájából rét útjára, út végéről zöld erdőre, térdig érő hómezőre. S amint nézeg, s amint kémlel szívdobogva szerteszéjjel, hát ó Buddha, utak szélén elterülten mostohája, oldalvást kis húgocskája. Ott nyugosznak egymás mellett megdermedten, elhagyottan, húsig, csontig megfagyottan.

Árva lányka imádkozik anyja, húga békességes elhúnytáért, vándor lelkük elszálltáért.

Hold-Istenke ünnepére

Ünnepet ül Nippon népe, Hold-Istenke örömére. Halványarcú Isten-lányka, Nap-Isten kis húgocskája, kiül kék ég peremére, langyos szellő legszélére. Ezüst tükrét előszedi, kerek arcát kendőzgeti, szeme alját, szemöldökét, derűs arca két kis gödrét.

Isten-ifjú Eső-Felhő, esőcseppet csepegtető, felhők között ólálkodik, Hold világos udvarára bámészkodik. Irígy szemmel szemlélgeti ragyogását, halvány arca színezüstös sápadtságát. Azon töri csapzott fejét s meg-megrázza csúronvizes lebernyegét, ha majd beáll vak éjszaka, Hold ünnepét valamikép megzavarja. Odacsusszan pajtásához, Vihar-Felhő odujához, könnyesővel köszöntgeti, hűs cseppekkel freccsentgeti.

– Rég ideje nem láttalak, zuhogni se hallottalak – kezdi a szót Vihar-Felhő.

– Fő a fejed, sok a dolgod, sokfelé kell lótnod-futnod. Eső kell az embereknek, öntöznöd kell töméntelen rizsföldeket. Úgy-e, hékás, úgy-e, pajtás?

– Hol esőért sopánkodnak, hol harmatért rimánkodnak – szól a szóra Eső-Felhő.

– Bősz barátunk nagy Mennydörgő, eget, földet dörögtető, egyre nógat, hogy siessek, utat neki egyengessek. Hát te, pajtás, jóban-rosszban mért sántikálsz?

– Vihar napja közelgőbe, erőt gyüjtök nagy tüdőmbe.

– Elegendő még az időd, másra fordítsd izmos erőd – pedzi a szót Eső-Felhő.

– Hogy a földre lelóduljak? Kedvem szerint, eszem vesztve dúljak-fúljak?

– Nézz csak arra a nyápicra, sápadt Holdnak haloványka orcájára, hogy kendőzi száját, orrát, hogy fésüli kenderkócát. Ünnepnapra készülődik, le a földre, emberlakta térségekre leskelődik.

– Az ám – mondja a vihar-fi –, lesz ma este se be se ki; lent a földön hejehujás eszem-iszom, kivirradtig vigadalom.

– Mink is égi lakók volnánk, nemcsak a Hold, az a falánk – panaszkodik Eső-Felhő. – Földi asszony, földi ember őt kedveli, ennivaló ajándékkal egyre csak őt embereli.

– Mit is szerethetnek rajta, mikor olyan sápadt fajta – sopánkodik Vihar-Felhő. – Tekints egyet le a földre, házról házra futkározó emberekre. Gombát főznek, friss gesztenyét, földi étkek ínycsiklandó édességét. Mind csak a Hold örömére, sápadt volta ünnepére.

– Furfangukon valamikép kifoghatnánk, szépszerével ételt-italt arathatnánk – sugdos össze két szilajfi. – Rontsunk rá a föld színére, vihar verte, eső csapta kis községre s ami gomba, főtt gesztenye, földi étkek ínycsiklandó édessége, egy-kettőre habzsoljuk fel, ünnep előtt faldossuk fel.

– Pufók Holdnak éh-kopp jusson, kerek arca pukkadozzon – kacarász a két egypajtás.

*

Sebbel-lobbal szedik-veszik cókmókjukat s rá a földre, kis községre rárontanak. Előtörnek nagy magasból, felhőbeli mély barlangból, csupa locs-pocs plundrájában Eső-Felhő, széllel bélelt gúnyájában Vihar-Felhő s amint futnak, nyargalásznak s hegyek csúcsán dudorásznak, nagy ámultan pislognak le emberlakta kis községre.

Falu népe kimonóban, csupa selyem viganóban, uccák hosszat sétálgatnak, bálvány előtt térdet hajtva hajbókolnak. Holdra lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről. Házak ahány kis ablaka, tárva-nyitva fal-ajtaja, kertes udvar csupa virág, színeset hajt zöldelő ág. Tornácokon csepp asztalok, asztalokon apró tálak, tetéstele édességgel, gombával, főtt gesztenyével; ünnepére Holdacskának, áldozásra mennyégbéli mosolyának.

– De csikolja szájam szélét – nyeldes nagyot Szél-Istenfi.

– De ingerli gyomrom éhét – cuppant egyet Vihar-úrfi.

– Rontsunk neki házaiknak, házak ahány asztalának, asztalkákon csepp tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

Kapja magát két egylegény, mindegyike rándít egyet lebernyegén; ereszkednek le a földre iramodvást, rontom-bontom száguldozvást.

– Én hadd kezdem – szól Viharfi.

– Hát csak fujjad – mond Esőfi s fütyül a szél rettenetest, keble zihál félelmetest.

– Rajtam a sor – szól Esőfi.

– Hát csak csurgasd – mond Viharfi s omlik, zuhog rettenetest, szakad szinte félelmetest.

Föld felszínén több százával az emberek, ünneplőbe öltözöttek, amint lesik Hold-Istenkét s ünnepelnék rózsásszínű derengését, észrevesznek kettős Felhőt, megéreznek zivataros, szeles esőt. Szednek össze ételeket, áldozatos csemegéket, tetéstele csepp tálakat, tállal tele asztalokat. Mind behordják tornácukba, tornácukból szobájukba; minden ablak bezáródik, minden ajtó betolódik.

Isten-ifjú Eső-Felhő esőt zúdít hajlott hátú hajlokokra, Isten-ifjú Viharfelhő vihart fujtat virágkertes udvarokra. Csapkodnak és üvöltenek, házikókat nádszál módra rezegtetnek; fel-felsikong ablak, ajtó, zárva marad minden ajtó. Dühöngenek, tajtékoznak, dúlnak-fúlnak, csikorognak; meg-megreccsen ablak, ajtó, zárva marad minden ajtó.

Addig-addig, míg dühükben, tehetetlen küzdelmükben bárhogy fujnak és zuhognak, recsegtetnek ropogtatnak, egyszerre csak mind a ketten elaléltan, kimerülten elpetyhüdnek, ellanyhulnak, szégyenszemre, restelkedve, erőtlenül összeesve vissza felé vánszorognak.

Fent az égen derengőben a Hold képe, ezüstösszín bággyatagos derengése. Pufók arca pirosodik, virágajka mosolyodik; ezüst leplét egyre-másra bontogatja, halaványszín ezüstjével föld lakóit, hódolóit takargatja. Eső, vihar elültével, Hold világa derültével ahány ablak, mind kitárul, ahány ajtó, mind kizárul. Tornácokon csepp asztalkák, asztalkákon csepp tálacskák, telestele édességgel, gombákkal, főtt gesztenyékkel.

Áldoznak Hold-Istenkének, Nap-Istenke ezüstruhás testvérének.

Kőfejtő és Hegy-Istenke

Városvégi legénykéből nagy legény lett, hegyek megett, szirtek között követ fejtett. Rózsás reggel ahogy derül s hegy ormára mihelyt ráül, megy a legény égbe nyúló hegyek közé, égig érő sziklák mögé. Aprókat fejt nagy kövekből, sziklát hasgat kőszirtekből. Két karjával félvállára, mind rárakja teherbíró nagy hátára, kínálgatja portékáját fűnek-fának, bálványkákat farigcsáló barkácsoknak.

Hegyek mélyén ijedelmes szakadékban, sötét öblű huhogásos hasadékban, járván, hágván szirtet, sziklát, könyörülő Hegy-Istenke ütött tanyát. Utat mutat eltévelygő úttalannak, csetlő-botló, fészkét vesztett hontalannak, menedéket menekvőnek, intelmeket esendőknek. Mindenkit hall, mindenkit lát; őt nem hallják, őt nem látják.

Kőfejtőnek városbeli pagodában, dolga akadt úri egy nagy palotában; bálványkára, kőemlékre volt nagy úrnak épp szüksége. Amint belép aranyrácsos palotába, sose látott, sose hallott pompa ragyog rá arcára. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja; cifra márvány minden köve, még az ágy is selyem benne. Bezzeg az ő városvégi vityillója, ütött-kopott szalmabélű nyugovója; kunyhójában alig fekhet, szűkös helyen, kemény aljon ha heverhet. Búsan ballag megint magas kőhegyére, ágas-bogas erdejére; sziklák alján pihen nagyot, keservében fájdalmasat sóhajtgatott.

– Hej, ha én is gazdag lennék, cifrakövű, márványművű házban laknék, piros selymes ágyban hálnék, száz másával nem cserélnék.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba s így szólal meg óvatlanba:

– Teljesüljön kívánságod, legyen házad, gazdagságod.

Kőhasító odafigyel zajra, neszre s nem lát szeme egy lelket se. Nekifekszik sziklájának, követ fejtő, követ vájó munkájának. Estefelé kézbe veszi vascsákányát, fogja fejtő kalapácsát; kullog, ballag kunyhójába, nyugtot adó szűk vackába. S közelegvén kunyhójához, messzefénylő palotához, vakul szeme kápráztató látomástól, pompázatos cifraságtól. Kintről, bentről fénylik fala, aranyból van rézajtaja, cifra márvány minden köve, még az ágy is, párnája is selyem benne.

Kényelembe veti magát, nyujtóztatja teste hosszát s napot, hetet, sok hónapot, úgy megszokott úri módot, mintha világéletében nem zavarták volna soha kényelmében.

Virágok közt tanyáz egy nap, szagolgat szín virágokat, csipeget szép gyümölcsökben, vígat kurjant jókedvében. Nap-Istenke odapillant krizántémos udvarára, rákacsintgat aranysárga mimózára, elnyilazgat sugarával, perzsel, éget mosolyával; fülleszt, fullaszt tűzmelege, tüzet kábít forró lehe.

Kertajtón át udvarából, kitekintget lugasából, hát előtte uccák hosszat kígyózik egy szivárványos, színes csapat. Sogun ül egy hinriksában, térdig gyöngyben, sáraranyban; körülötte szolgasereg, szamurájok, fegyveresek. Sogun arcát legyezgetik, meleg ellen őrizgetik, hűsítőkkel kínálgatják, szélvihartól védik, óvják.

– Hej, ha egyszer sogun lennék, hinriksámban, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel legyeznének, szamurájok őriznének.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba, így szólal meg óvatlanba:

– Teljesedjék kívánságod, legyen meg a méltóságod.

S alig térül, alig fordul, sogun lett a dúsgazdagból. Szolganépség, lovascsapat, gyöngyös, lakkos gyalogfogat, s amit szeme, szája kíván, múlik múló kívánságán. Legyezőkkel legyezgetik, meleg ellen őrizgetik, hűsítőkkel kínálgatják, szamurájjal vigyáztatják.

Felnéz egy nap vakítóan kéklő égre, Nap-Istenke tűzszemére s hökkenettel látja, érzi, döbbenettel tudja, nézi, amerre csak sugara ér, ami zugba csak belefér, minden ég és perzselődik, tűzlehétől emésztődik. Ami fehér, mind megbarnul, ami színes, mind megfakul.

– Hej, ha egyszer Nap lehetnék, sugarammal, tűznyilammal tüzet sütnék, tüzet tűznék.

Hegy-Istenke mindenlátó, mindentudó, mindenhalló, hangot hallat látatlanba, így szólal meg óvatlanba:

– Teljesedjék a kérésed, tüzes Nappá váljék tested.

S azon nyomban, melegében, atyák lakta magas égen, tűzként fénylő a kőfejtő; mezőt, rétet porrá éget, fát, virágot elperzselget. Forrót lehel lehellete, izzót áraszt tekintete, barnára süt sárga arcot, szénné fakaszt vetőmagot; ha soguné, ha paraszté, ha szegényé, ha gazdagé.

Felhő kerül másnap elő s fellélegzik erdő, mező. Nap tűzarcát letakarja, föld termését eltakarja, hűvös szellőt lengedeztet, madárral dalt zengedeztet.

Nagyot fortyan nap haragja, kőfejtőnek emberbéli indulatja, toporzékol vak dühében, irígykedő féltésében. Futó Felhő, a toprongyos, szembeszegül mindenható Napja ellen, az a lompos.

– Hej, ha egyszer Felhő lennék, még cifrábbat művelhetnék.

Hegy-Istenke mosolyogva, látatlanba szól a szava:

– Teljesedjék óhajtásod, Felhő legyen hivatásod.

Felhővé lett tűzszóró Nap és nem másnap, hanem aznap, odaterült Napja elé, odaborult földje elé. Nap-Istenke sugárkáit elkapdossa, foszladozó foszlányába dugdosgatja.

*

Szürke lepel, árnyék leple lopózkodik világbéli mindenségre. Földek füve zöldelőben, cserjék, bokrok, ágak, lombok rügyezőben; színeset hajt ahány virág, lombosodnak száradó fák. Felhőúrfi két szárnyéka nekilódul, eső zuhog, vihar dúl-fúl s órák hosszat, napok hosszat, csapdos, verdes, hetek hosszat. Folyó, patak mind megdagad, gát meg töltés kettészakad; rétek, mezők áradásban, tengermódra hullámzásban.

Csak a szikla, kemény szikla áll merevest, csak ő nyúlik nyílegyenest. Ránevetgél áradatra, hömpölygéses hullámokra, visszaveri vészes vizek tajtékzását, sistergéses loccsanását.

Nagyot ámul volt kőfejtő, kőfejtőből Viharfelhő.

– Hej, ha Szikla, kemény Szikla lehetnék én, ott lennék csak magam helyén.

Hegy-Istenke győzi szóval, hamarosan meg is szólal:

– Teljesedjék óhajtásos kívánságod, Kősziklává váljék teljes valóságod.

S ím a Felhő mint Kőszikla, csak úgy harsog szava vissza. Tűzhet a Nap parázstűzként, zuhoghat is fergetegként, zápor verhet, vihar dúlhat, meg se mozdít sziklafalat. Áll erős szirt nyílegyenest, kimagaslik kőmerevest.

Tarkóját ép kapargatja viharverte gőgös szikla s odalentről talpa alját mintha kissé birizgálnák. Mélyre hajtja kemény fejét, kidülleszti két kőszemét, hát odalent, lába tövén, munkában egy követ fejtő kemény legény. Vascsákányt vesz vasmarkába, nagyokat csap Kősziklába; szertetörik, szétgurulgat, nagy darabból sok száz darab. Gőgös szikla megütődik, kemény szíve rőkönyödik, kitör rajta indulatja, hördül egyet nagy bánatja:

– Hát nagy erőm, indulatom? Mindentudó akaratom? Hogy egy legény pehelykönnyű csákányával, többet tehet két karjával? Legény lennék akkor inkább, én csapdosnám azt a Sziklát.

Újfent figyel Hegy-Istenke, újfent helyén felelete:

– Teljesedjék legénykének, volt Sogunnak, volt Felhőnek, volt Sziklának, volt Napfénynek még utószor a kérése.

Kőfejtő lett megintelen, sziklákat fejt szünettelen; meg elkezdi megszokásos mesterségét, megtalálja megnyugvásos emberségét.

Pacsirták és Csillag-lelkek

Csillag-lelkek kék ég alján, kékes égbolt kék palástján, derengtére rózsaszínű virradatnak, elaléltan, elernyedten bóbiskolnak. Felleg ölén puha fészkük, bársonypárnán pihenőjük. Álmos szemük pislogtatják és a nappalt húnyó szemmel átálmodják.

Piros reggel pirkadóban, gyöngyös szemük csukódóban s alig hogy elheveredtek, alig hogy elszenderedtek, mintha füttyszó füttyentene, csicsergő hang csicseregne. Tágra ébred riadozó látókájuk, tátva marad csodálkozó szemük, szájuk. Kandikálva kihajolnak, párnák mögül kikukkannak, hát pacsirták, kis madárkák csiripelő csipogását, annak hallják csattogását.

– Szedte-vedte arcátlanja – kiáltoznak háborogva –, ki-micsodás a fajtátok, hogy ily lármát, ricsajt csaptok?

– Hangosan kél hangos szavunk, énekelünk, ricsajt csapunk – felelik a kotnyelesek és megint csak csirip-csirip, csiripelnek.

– Egy-kettőre pusztuljatok, irhátokat elhordjátok. Lent a földön, domboldalon a helyetek, ott füttyenjen a füttyetek, nem Nap-Isten kéklő egén, csillag-lelkek nyugvóhelyén.

– Hangosan kél hangos szavunk, magasra tör nótánk, dalunk, égi kékség peremére, foltos felhők közelébe. Persze, ti csak sötét éjjel ha csillogtok s napról napra szemhúnytáig lustálkodtok. Álomszuszék, renyhe népség.

Egyre pattog pergő nyelvük, egyre csipog csacska csőrük, csuhajosan nótázgatnak, felhőpárnák közelében álomrontó lármát csapnak.

Csillagoknak forr a vérük, halaványul sápadt fényük, derengésük. Acsarkodnak ágyaikon, selyemsíma, bársonypuha párnáikon. Jól tudják ők, kis mihasznák, csillagoknak fittyet hányó kis szárnyaskák, hogy a csillag idő előtt fel nem kelhet s fénye nappal, fényes nappal nem derenghet. Csipogásuk, szószólásuk szeleverdi, röpködésük, szálldosásuk hányaveti; heverőknek orruk előtt suhannak el, fülük mellett röppennek el. Csillag-lelkek mély haragban dúlnak-fúlnak s egyre jobban halványulnak.

Üstökös a csillagok közt, nagyapó a gyermekek közt; borzolgatja csóvás haját, tépegeti rőt szakállát. Szűk a szava, bősz az arca, nőttön nő az indulatja. Kimonóját meglibbenti, zord homlokát ráncba szedi; mérges szókkal rivall rá kis pacsirtákra, incselkedő, dévajkodó madárkákra.

– Széllel bélelt garázda had, nem tűrhetem álomrontó lármátokat. Lóduljatok egy-kettőre, magas égről földetekre, mert különben rátok rontok, mind egy szálig elpusztultok.

Meghökkennek kis madarak, ijedtükben elhallgatnak. Ám Hajnalfi már-már dereng, ezüstleple szerteterjeng, szürkülni kezd színezüstös, fényét veszi az üstökös. Csak éppen hogy villog egyet, pirkadásos napfény mellett. Pacsirtáknak fogy a félsze, egyre jobban nő a mersze.

– Nézd a kócost, a bozontost, fülét, farkát, azt a lompost – kezdik megint a madárkák s nagyvihogva, csúfolkodva, mind egy szálig megcsúfolják.

Torzonborzos fürtös fejét, megemeli tűz üstökét; űzi őket hajkurássza, tűzszikráját szórja, rázza. Korbácsot fon tűzhajából, tűzostorkát lengedező szakálából s addig-addig kergetőznek, jobbra-balra keringőznek, míg üstöke hátrafelé tántorodik s elszédülten, elbódultan lezuhan a sárga földig.

Jaj, szegényke csillagocskák, nagyapókát de sajnálják, de siratják; összebujnak mindahányan, szívszorongó bánatukban. Pacsirták is meghökkennek; se szó, se hang, elröppennek.

*

Lent a földön, rizzsel vetett földje mellett éldegélt egy öreg szerzet. Kimegy reggel kis kertjébe, kertje kellős közepébe s amint jár-kél s szétnézdegél, krizántémok bokra mellett megpillant egy kurta-furcsa seprőnyelet. Rúdja tövig üszkösödő, seprős része sercegető. Előveszi, le is teszi s amint jobban szemre veszi, majd hanyatt dől megálltában, szájatáti bámultában. Tűzként fénylik hosszú nyele, mintha tiszta arany lenne; seprős része sziporkázik, hol sugárzik, hol szikrázik.

– Rút ördögök pokolbéli szigetjéről, annak való tűzföldjéről – szól s bámulja tüzességét, szikraszóró fényességét.

Elereszti, megintelen kézbe veszi és a seprést, sepregetést meg is kezdi. Be jól seper a seprője, be gyorsacskán végez vele, ami gyim-gyom udvarában, egyhelyt hever garmadában. Pihenni tér árnyék alá, cseresznyefa hűse alá; előszedi dohánykáját, teletömi rézpipáját, rágyujt, füstjét eregeti, félszemmel meg azt a tüzes seprőt lesi.

Véletlenül pipájából, átparázsló dohányából kipattan egy szikracsipet s valamikép rá a seprőnyélre esett. Nagyot serceg tüzesedő bűvös seprő s olyan egy láng csapott elő, hogy apónak az inába ereszkedett bátorsága. Hát még amint durran, csattan és a seprő talpra pattan, hát még amint lángralobban és a nyele nagyot dobban és egy csóva, tüzes csóva égnek repül sustorogva.

*

Szürke leple esthajnalnak, borongása komorodó alkonyatnak, végigterül víg nappalon, végigborul terpeszkedő kék égbolton. Egek felé szálló seprő villogtatja rőt üstökét, csillogtatja sziporkázó tűzsörényét. Fenn az égen settenkedő csillagocskák szemeiket elámultan pislogtatják.

Kis pacsirták kertek színe, szaga felett megriadva szökdécselnek. Látják röptét seprőnyélnek, égbeszálltát üstökösnek.

– Szikracsipet hogyha nyelét, seprőnyelét meg nem gyujtja, lent a földön kertek, házak seprőjének maradt volna – rebesgetik pacsirtácskák.

– Még pedig tenhibátokból, rendet bontó dacotokból – inti őket öregecske egy pacsirta.

Szégyenkezve súgnak össze, restelkedve bujnak össze; szánják-bánják nótázásuk, csillagsértő ugrálásuk. Meglibbentik szárnyaikat, dalra nyitják dalfakasztó szájaikat. Felpislognak magas égre, csillagokra, üstökösre; nem zavarják soha többé nyugalmukat, fénylövellő világukat.

Nap világa nótát zengő pacsirtáké, est homálya fénykerülő csillagoké; fent a csillag ott villoghat, lent pacsirta ott csattoghat. És felcsendül énekszavuk, bús danájuk, víg nótájuk, Égi-Isten imádatos szent nevére, földön lakók áhitatos örömére.

Fatálacskás Hacsibime

Messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, rizses rétség párájában, szitakötők szálldostában, békességes öreg párék vonszolgatták nehéz éltük súlyos terhét. Szegénysorban bőven részük, tellett, múlott földi éltük.

Aszó kertjük virágszála, vityillójuk földreszállott tündérálma, két öreg szív egyetlenje, leánykájuk, Hacsibime. Rengő virág a járása, napsugár a mosolygása; szülők szavát szeretettel megfogadó, bálványkáját áhitattal megimádó.

Jött egy bús nap és apóka földi éltét, két cselédjét odahagyta; úgy maradtak, mint az ujjam, elhagyottan, elárvultan. Időbe telt, míg fájdalmuk évek múltán csillapodott, míg a lelkük, vérző lelkük valamelyest megnyugodott. Ám anyóka aggodalma növekedett napról napra. Bajjal járhat Hacsibime nyugságbontó nagy szépsége, két szemének, nézésének földöntúli merengése; veszedelmek környékezik, kísértések kerülgetik. Leánykáját, egyetlenjét tanácsokkal oktatgatja, igaz szóra, szorgalomra szoktatgatja s oltáránál őseinek, elhúnytaknak, reggel-este áldozattal imádkoznak.

Évek telnek, évek múlnak s megint jön egy bánatos nap; szegény anyó nagybeteg lett, teste-lelke ággyá esett.

– Mi lesz árva leánykámmal, egyetlenke magzatkámmal? Lesz-é, aki oltalmazza, ügyét-baját szeretettel megvigyázza?

Kéri búsan kis leányát, teste-lelke virágszálát, odakintről, ládájából, hozzon be egy féltve őrzött fatálacskát. Nagysietve el-behozza, előveszi, haló anyja vánkosára szép lassacskán odateszi; odatérdel ágya mellé, édes anyja szálló lelke színe elé.

Fogja anyó a fatálat, szilvafából faragottat, két kezével ráilleszti lánykájára, lánya fürtös hajzatára. Tálka széle eltakarja Hacsibime szemét, száját, piros arca napsugaras pirulását.

Csendre halkul haló szava, fohászkodó imádságra fordul hangja. Szavát veszi, esküszavát lánykájának, fogadalmát apátlannak, anyátlannak, fatálacska se hajáról, se fejéről, míg a világ, le nem kerül. Szívét, kezét azt se adja soha másnak, hacsak hangját, megengedő akaratját az anyjának nem hallja meg vándor lelkek világából, holtak sötét országából. Oldalt hajtja őszbe borult fáradt fejét, kileheli, úttá küldi tiszta lelkét.

Bús magában bús leányka, anyátlan, apátlan árva; nincsen többé gondozója, intelmekkel ellátója. S nap nap után kora reggel, Nap-Istenke amint felkel, kiigyekszik zöld mezőre, rizses, rozsos termőföldre, magot vetni, elültetni, szomszédoknak miegymásban segítkezni. S mert fatálka fürtjeiről éjjel-nappal le nem kerül, szertehangzik szálló neve: Fatálacskás Hacsibime.

Szem nem látja tekintetét, hajnalarca felderültét, ében haját, vérszín ajkát, mosolyának édes-derüs kivirultát. Hej, pedig be környékezik, kérő szóval egyre-másra kérlelgetik, venné le fatálacskáját, lássák arca felvidító ragyogását. Ám a lányka állhatatos, mosolygása elmélázó, búbánatos; ügyet se vet kérő szóra, megkísértő gondolatra. Eléldegél bánatával, szorgos keze munkájával s szerte hangzig szálló neve: Fatálacskás Hacsibime.

Cseresznyefa kivirágzott, mimózácska kisárgállott, tálas lányka réten, mezőn két karjával, két kezének munkájával szorgoskodott. Falubéli módos gazda megfigyelte fürgeségét, két kezének ügyességét; szíves szókkal köszöntötte, bajos dolgát szíve előtt kiöntötte. Nagybeteg volt háza dísze, anyókája, nem volt aki gondot viselt volna rája; kérve kéri Hacsibimét vendéglátó hajlékába, nem cseléd-, de családszámba, beteg asszony ágya mellé ápolónak, házatáját gondozónak. És a beteg idő múltán fellélegzik, fájó teste megnyugoszik, áldásossá válik álma, szűnőfélben teste-lelke vonaglása.

*

Nyári nap hűs hajnalában, fölkelő nap bíborában, vendég állít be a házba, krizántémos udvarába. Módos gazda legénykéje, házastársak messze helyről hazakerült csemetéje. Öröm veri fel a házat, félre gondok, félre bánat. Deli legény pirosodó hajnal keltén lát egy lánykát, fején furcsa fatálacskát; mosoly derül pajkos arcán, szeme apja vendéglányán. Rejtek arcát meg nem látja, nem hat oda pillantása s egyre hallja szálló nevét: Fatálacskás Hacsibimét.

Megint hetek jöttek, mentek, hónapok is múltak, teltek. Ül a legény alkonyodó bíbor estén virágnyíló bokor alján, elbabrálgat krizántémon, kis mimózán. Amint nézeg fel az égre, ragyogásos színkékjére, ím előtte áll a lányka, arcát félig takargató fatálkája. Messze fénylik szemefénye, arcán virág derengése. Szembe veszi szemérmetes tekintetét, ében haját lótusz arcát, bűvös-bájos mosolygását.

– Holtomiglan édes párom, egyetlenegy e világon – eseng szava szüleihez, esdőn, kérőn szíveikhez. S addig-addig rimánkodik, míg a lelkük meg nem hajlik s lágyan hangzik lányka neve: Fatálacskás Hacsibime.

Ám a szívét sujtja szava, lány szavának tilossá lett fogadalma. Szívét-lelkét nem nyujthatja soha másnak, hacsak hangját holt anyjának nem hallja meg túlvilágról, lelkek árnyékországából. Vérző szívvel, összetörten vonakodik, bocsánatért, elnézésért sírton sírva rimánkodik.

Szürkül a hold halvány fénye, közelgőben sűrű éjjel sötétsége; álomosztó álomország szétteríti szürke szárnyát. Hacsibime búbánatos két szemére reáborul álom leple s ím egyszerre, félémette, hang hallatszik túlvilágról, lelkek sötét országából:

– Egyetlenem, lelkem lánya, Hacsibime, légy legényed, gazdád fia hitveskéje. Szeret téged tiszta szívvel, áldáshozó szeretettel; feloldalak ígéretes szavad alól, fogadalmas erő alól.

Megdobbanó szívecskéjén két kis keze, őseinek oltárkáján tekintete, hálát suttog szülőjének, megszólaló szellemének. Boldogságos, virradatos felkelése, szemérmetes ébredése; szeretetét, mély háláját szüleinek, szívét nyujtja szerelmének.

Közeledik lagzi napja és a falu legkicsinyje, legnagyobbja, mind ott sürög, forgolódik, lakodalom háza körül bajoskodik. S örömére boldog napnak, megszűntére búnak, bajnak, arra kérik, ösztökélik a leánykát, emelné meg fürt fejének tálacskáját. Ám a tálka se fejéről, se fürtjéről sem erővel, se szép szóval le nem kerül. Nekiesnek, megragadják, jobbról-balról, fentről, lentről ráncigálják, ám a tálka mintha oda lenne nőve, fürtjeibe erős szállal beleszőve.

– Maradjon meg nyugton rajta – szól a legény, a vőlegény bizakodva s úgy indul el rangos-gangos esküvőre, fatálacskás Hacsibime.

Lakománál szegyfőhelyen ül az új pár s jön a három lakodalmas telepohár. Száke-bor van mindegyikben, régesrégi porcellános edénykékben. Hacsibime szürcsölni kezd legelsőből, kis időre kicsit kortyint másodikból, Buddha szent parancsa szerint, ősi szokás-mondás szerint. Ám amikor felhörpinti s az utolsót, harmadikat szemlesütvést kiüríti, nagyhirtelen egyet reccsen fején bűvös fatálacska s dirib-darab hull le róla. Fürtös fejről, hajformáról le a földre egyre hulldos csillogó sok fényesecske. Szemvakító gyémántkövek, sose látott gyöngy ékszerek, aranymívű cifra násfák, karperecek, csatok övek, ritka fémek szóródnak szét mindenfelé, gurulgatnak Hacsibime lába elé.

Áll a lányka kincsek között fatál nélkül, nyíló rózsa tövis nélkül; bíbort ragyog boldogságtól fénylő arca, rózsát nyílik szemérmetes mosolygása. Most már látni felviduló tekintetét, fényes arca felderültét, ében haját, napfény arcát, nyíló lótusz virágzását.

S messze helyen, hegyeken túl, távolbéli tengeren túl, szájról szájra szálldos neve:

– Élt egyszer egy fatálacskás Hacsibime.

Kettőt kapott egy golyváért

Aszó füvek szárazában, mezők, rétek avarában, szikkadt rizsföld mocsaránál agg apóék háza ott áll. Gond tenyészik öreg párék földje táján, rőt golyvája bíborodik agg apóka jobb tokáján. Tengődéses, verejtékes földi létük, száraz lepény, vízben főtt rizs mindennapi sovány étkük.

Őszi egy nap szed apóka száraz rőzsét, téli napnak, hónak, fagynak tüzelőjét; hajnal óta késő estig, napkeltétől, naplementig rongyos, foltos hátizsákja alig-alig ha megtelik. Mély erdőből hazafelé ballagtában, húnyó napnak sziporkázó lehúnytában, futó felhő fent az égen, széjjelterül hegyes-völgyes mindenségen. Zúgó vizét lezúdítja, esőcseppjét csapkodtatja s ami száraz, lucskossá lett, ami nedves, sikossá lett.

Agg apóka fáradt lábbal, görnyedt háttal, rőzsetele iszákjával cipekedik árkon, bokron, hegyen, völgyön, domboldalon. S amint vizslat jobbra balra, zápor elől húzódozva, meg-megakad szeme egy fán, lombtakarta sötét odván. Csúronvizes be a fába, eső elől fanyílásba; várja vihar, zápor tűntét, ítéletes idő szűntét.

Fáradt teste, fáradt lelke, járás-kelés roggyanásig megviselte s ültőhelyén, amint guggol, szemére mély álom borul. Zűrzavaros, zagyva hangok, elsikongó visongások riasztgatják fáradt álmát, zavarják meg nyugodalmát.

Félálmában odujából, ki-kipislog szűk vackából, mintha fű, fa üvöltene, ágnak-bognak lába kelne. Közelében kurjogató rémes hangok, formálódó formátlanok s hátborzongva veszi észre, kísértetek zsibonganak körülötte. Kinek fején állatszeme, kinek tűzből tekintete; fülek helyén tüskés szarvak; hörgő hangok, dörgő szavak.

Rémületes szörnyetegek futkároznak lombtakarta fája körül, jámbor apó sötéttorkú odva körül. Rikolt a szó, búg az ének, lakmároznak pokolbéli rémes rémek; bővében az eszem-iszom, duhajkodó dínom-dánom. Ricsajt csapnak, táncot ropnak, rekedteket kurjogatnak; kezük, lábuk esetlen mód illegető, púpos törzsük ügyetlen mód billegető.

Odujában agg emberke, szép lassacskán elülőben rémülete; bámészkodik esetlenek fura táncán, testetlenek idomtalan ugrálásán. S addig térül, addig fordul, míg bakancsa megcsikordul, míg meglibben keze-lába, tetté válik húzódozó akarása. Jámbor apó sötétszájú, szűk odvából, szándéktalan jóvoltából egyet perdül odva mögül s akaratlan, tudattalan nekilendül. Járja móddal lejtegetve, lágyan, ringón, lábujjhegyen lépegetve, jobbkezével, hajló fejjel jobbja felé, balkezével balja felé.

Kísértetek tátott szájjal bámészkodnak, nagyot néznek, ámuldoznak; örömükben, jókedvükben lábra kelnek, táncot ropnak.

– Ó, bocsánat – szól az öreg –, táncotokban ha zavarlak benneteket.

– Sose szabódj – mondják vígan –, járhadd akár szilajabban – s körülállják, kínálgatják rizsborukat, kedvre késztő italukat.

Egyre járják a bolondját, nézten nézik földi lélek dali táncát.

– Eső estén, sötét estén verünk tanyát vackod helyén; holnap megint mutasd arcod, hadd csodáljuk roppos táncod.

Öreg apó ímmel-ámmal, fél ígéret, félig nyitott szemmel, szájjal.

– Piros golyvád nálunk hagyod s ha igazzá lesz szándékod, féltokádra megintelen visszatesszük s holnap este, estre kelve ráillesztjük.

Kísértetek körülállják, vállát gyengén megragadják és apóka amint megint körülnézett, nincs golyvája, nincs kísértet. Fut ész nélkül otthonába, földig hajlott hajlokába. Áll anyóka, nézi urát s nem lát tokán piros golyvát. Hüledezve, rettenkedve tud meg mindent, záport, táncot, kísértetet; híre terjed nagy csodának, szegény ember ebül veszett golyvájának.

*

Másod-harmad szomszédságban, rozoga egy másik házban, irígylelkű vén agglegény, annak is volt golyvácskája, ám tokája másik felén. Megirígyli tőszomszédját, golyvavesztett golyvás társát, beállított udvarába s irígykedve néz reája, golyvátalan tokájára. Hallja, látja szomszédjától, szabadultát golyvájától, kísértetek duhaj táncát, förtelmeknek ricsajozó nótázását.

Kapja magát sötét éjjel, félőst nézvén szerteszéjjel, nekiindul éjszakai messze útnak, erdőn, mezőn, járatlannak. Vaksötétben ballagtában, húnyó napfény elhúnytában, futó felhő fent az égen, szerteterül hegyes, völgyes, erdős, rétes mindenségen. Irígy öreg fáradt lábbal, rőzsetele iszákjával, megpillantja kísértetek lombos fáját, lombtakarta sötét odvát. Bátortalan belesurran szűk oduba, óvatosan meglapulva.

És már sikolt rémes rémség és már rikolt szörnyű népség. Ordítoznak, ricsajt csapnak, táncot ropnak, éleseket kurjantanak. Kezük, lábuk illegetik, derekukat billegetik; bővében az eszem-iszom, duhajkodó dínom-dánom.

Odujából ijedelmes lesi őket, foga vacog, teste-lelke meg-megremeg. Nagylassacskán észretér és kapja magát, végigtörli izzadt arcát, óvatosan lépeget ki szűk odvából, hang se tör ki se szájából, se torkából. Nehézkesen neki-nekiemberedik, esetlenül ugrálásra kerekedik; táncra perdül bátortalan, ugra-bugrál idomtalan.

Kísértetek sanda szemmel környékezik, fejcsóválva, restelkedve figyelgetik; haragjukban felfortyannak, mind egy szálig rárontanak:

– Nem így roptál minap este, mai táncod, esetlen mód ugrálásod nem ér meg egy fabatkát se. Fogd a golyvád, nincs táncodra, se magadra semmi szükség, hordd el magad, inalj tüstént.

Fogja egyik, félkarjával egyet lódít és a golyvát, a multkori minap estit visszacsapja agg apóka tokájára, jobbról golyvás balfelőli oldalára.

Mély erdőből ki se ért még, jóformán még észre sem tért s amint nyögve, szűkölgetve, széjjelnézett szeppengetve, jobbról, balról van golyvája, két tokáján két golyvája. Kísértetnek nyoma veszett, egyszeribe hűlt helyük lett.

Bandukolgat búsan útján, szégyenszemre póruljárván, jobb golyvája jobbja felől, balfelőli balja felől s aki ránéz tokájára, bíborveres két golyvára, mókás mosoly suhangat át arcán, szemén, tekintetét ottfelejtvén. Falu csúfja lett az irígy, duplán golyvás holta napig.

Újhold és a Denevérek

Hegyek ormán fényesedik, ujjnyi Újhold félálmából ébredezik. Rizsesföldön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély barlangok legmélyében fel-felrebben szürkeszárnyú, vaksi szemű, bőrhártyájú. Azt hinnéd, hogy repülve jár, vélnéd, apró szárnyas bogár. Földi neve Denevérke, Újhold esküdt ellensége.

Újhold ajkán mosoly derül, mihelyt szürke ellenféllel szembe kerül. Mély odvából ha kiröppen, Újhold legott szembeszökken s ha sietvést eloldalog otthonába, Újhold legott rávilágít szeme pisla világára. Kísérgeti sötét útja sűrűségét, rá-ráhinti ezüstszála színezüstjét. Hadd káprázzék vaksi szeme, hadd pislogjon fénytől félő tekintete.

Derűs egy nap, alkonyatkor, szálló napnak leszálltakor kongnak, bongnak ércharangok, kigyulladnak száz lámpások. Denevérek lustán, lomhán éledeznek, álmaikból ébredeznek.

– Leszállt napunk, libbenjünk ki, fészkeinkből röppenjünk ki – szól az egyik szürkeszárnyú.

– Csak a Sarló ne fénylene, szórójával szemünkbe ne derengene – szól egy másik, tövig szürke lebernyegű.

Újholdacska, alig-alig harmadnapos, vándorútján vigyázatos. Felhők között csuszkál, bujkál, párázatán el-eluszkál, bambuszok közt kandikál ki, hegyek mögül kukucskál ki. Rámosolyog kékbe játszó tengerekre, rákacsintgat mély vizekre.

– Álomszuszék denevérhad, kiporolom plundrátokat, mind meggyujtlak benneteket s mindenestül odaégtek.

– Ó, te nyápic Hold-Sarlócska, felhők nyakát piszkálócska; mit is árthat szűkre szabott soványságod, éhenkórász sápadtságod?

Újholdacska restelkedik, sűrű felhők rejtekébe rejtőzködik. Kisvártatva leskelődve előbukkan, pukkadásos haragjában egyet dobban, odakiált röppengető Denevérnek, fénytől félő ellenfélnek.

– Bolond fővel el ne hidd ám, soványnak hogy marad formám. Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra; addig-addig gömbölyödök, nagy tányérrá míg nem növök. Jaj baj neked, lesz hadd el hadd, csúfos szódnak árát adhadd.

Jót nevetnek denevérek, nem hisznek ők locsi-fecsi szóbeszédnek.

– Újholdacska vézna sarló, derengése pislákoló, sápadozó – gúnyolódnak denevérkék. – Sokkal különb Nap-Istenke tüzes arca, fénylövelő ábrázata. Arra pedig példa nincsen, égen olyan mester sincsen, hogy egy sarlót, sovány sarlót tányérnyivá kerekítsen. Inkább arra legyen gondod, szél ne kapja el a kontyod.

– Hátha mégis csodamódra, egyik napról másik napra teltig telne sovány orcám, nagyra nőne két szemem, szám?

– Ha pufókra, jó vastagra dagad arcod, alázattal kérve kérjük bocsánatod.

– Nem addig a – mondja Újhold makacskodva – ha valóra válik a szóm, lesztek-é mind, egytől-egyig hűségtartó alattvalóm? Cselédeim, szolgálóim, hódolatos jobbágyaim?

– Azok leszünk – viszonozzák s esküszóval bizonyozzák.

– Jösztök ti még jobbágyszóra, köszönteni, alázkodni virradóra – s indul Újhold sértődötten kék ég felé, tornyosodó, égig futó hegyek megé.

*

Bíbor felhő kárpitjánál, mennyég fénylő kapujánál, hallgatódzik Esthajnalka, szálló estnek ragyogásos csillag-lánya.

– Denevérkék, oktalanok, szolgák lesztek megannyian, nem szabadok.

– Miért? – kérdik denevérkék megütődve.

– Nem Újholddal, a sarlóssal beszéltetek?

– Annak tettünk fogadalmat, ígéretet.

– Azok lesztek, Újhold szürke jobbágyai, Sarlócskának szófogadó szolgálói. Térdet, fejet neki hajttok, halaványka arca előtt imádkoztok.

Szót nem szólnak denevérek, nagytudatlan, gyámoltalan oduikba visszatérnek.

*

Másnap este lesvén lesték, Új-Sarlócskát nagy váratlan meglephessék. Kóbor felhő jött sietve, Újholdacskát szemük elől el-befedte.

– Nem megmondtuk, hogy Sarlócska ujjnyival se lehet többé nagyobbacska? – szól az egyik.

– Se nem nő meg, se nem hízik – hagyja helybe locsi-fecsi egy második.

Harmadnapra újfent várják, Sarlós Holdat hátha mégis megláthatják. Foszlós felleg az ég alja, Újholdacskát végig-tövig takargatja. Pedig fentről, felhők mögől türelmetlen leskelődik, napról napra egyre jobban gömbölyödik.

– Arra pedig példa sincsen, égen olyan mester nincsen, hogy egy sarlót, vékony sarlót gömbölyűre kerekítsen – ujjonganak büszkén, bátran denevérek s eresz alján, házak padján keringenek.

Jó soknál is több a hete és a szürkék estről estre egyre lesik Újhold jöttét, útrakeltét, gömbölyűre, embernyire növekedtét.

Ám egy este fent az égen csodás fényben mi villanik? Odafentről mi fény vakít?

Felleg térül Nyugat felé s amint kering Szél-Istenke parancsára Kelet felé, tejezüstszín fényessége, egyre ömlik szétragyogó fehérsége. Esthomálynak komorsága, szertefoszlik halaványra.

Denevérkék vaksi módra hunyorgatnak, pislákoló szemeikkel tétovázva pislogatnak. S amint törik kis eszüket s meresztgetik szemeiket, ím egyszerre zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek kavarodó örvényéből száll, szálldogál mosolygós egy gömbölyűcske, felvillanó fényesecske. S amint feljebb, egyre feljebb emelkedik s ezüstszínben vakítóan fényesedik, csillogásos sugárkái szétszóródnak, ezüstösszín mély vizekben hullámoznak.

– Nipponország ezüstkertje – szól az egyik pislaképű denevérke.

– Nap-Istenke szállt az égre, annak ragyog sziporkázó fényessége – szól egy másik vak szürkécske.

– Balga beszéd – ellenkedik öregebbik –, kora reggel ébred a Nap, rózsás hajnal akkor hasad.

Hol beszélnek, hol hallgatnak, tátott szájjal, bámész szemmel pislogatnak; izzó napot néznek Holdnak, hol meg Holdat néznek Napnak. S amint szemet meresztenek fel az égre, égi csodás fényességre, mintha hangját ismernék meg Holdacskának, jó minapi Sarlócskának.

– Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök úgy-e, rimánkodtok bocsánatért?

Pislaszemű denevérkék összenéznek s mintha szót se értenének. Egyre lesik pufók arcát; hol a Napot, hol pedig a Holdat látják.

Hold-Istenke egyre feljebb emelkedik, ezüstszínben, káprázatban fényeskedik.

– Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök, úgy-e, rimánkodó bocsánatért? Én vagyok ám Újholdacska, vékonypénzű kis Sarlócska. Valamelyes csoda módon, kerekre nőtt sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyivá meg nem nőttem. Jobbágyaim, Denevérkék? Jösztök, úgy-e, rimánkodtok bocsánatért?

Szigorút ölt Holdnak arca, komollyá vált szóló szava. Denevérkék nagy féltükben megremegnek, bocsánatért esdekelnek. Összefogják gúnyáikat, levetik bőrsaruikat, meghajolnak, leborulnak, Hold-Istennek alázattal meghódolnak.

Cseresznyefa kivirított

Messze földön, hegyeken túl, zúgó erdőn, tengeren túl élt apóka egymagában, szélkikezdte, viharverte viskójában. Jámbor szónak, gazdag szívnek szegény ura, cserje-csalit udvarában küszöb őrző komondora.

Történt egynap virradtakor, Hajnal arca rózsás színben ragyogtakor, nagyhirtelen előterem állatkája s emberszóra ekkép nyílik állatszája:

– Ahol állasz, talpad körül, ásd fel földed magad körül.

Jámbor apó előveszi vasásóját, nekigyűri öreg karját és földjéből és rögéből, áldástermő mélységéből csupa arany csillan elő, csupa ezüst villan elő.

Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megirígyli szomszédbeli szerencséjét, sáraranyát, színezüstjét. Átszól álnok alázattal, képmutató ábrázattal:

– Egy-két napra komondorod, adnád ide hű állatod.

Odaadja komondorát, hadd szolgálja hamis urát. Szomszédéknál tejjel, vajjal, hússal, csonttal etetgetik, el napestig bece szókkal dédelgetik. Pedig eddig lépten-nyomon elzavarták, furkósbottal ki a házból ebrudalták.

Másnap reggel virradtakor, Hajnal arca bíborszínben ragyogtakor, szóra perdül más állatja, kelletlenül, kedvtelenül ekkép nyílik szóra szája:

– Ahol állasz talpad körül, ásd fel földed magad körül.

Kapzsi öreg előkapja vasásóját, nekigyűri mindkét karját, és földjéből és rögéből, nedvesedő mélységéből nem aranyat, ha kavicsot, nem ezüstöt, ha habarcsot kotorász ki keze, karja, kaparász ki nagy ásója. Szemet dülleszt kapzsi fajta, bosszút liheg indulatja. Kapja magát vak dühében, megcsalódó keservében, szomszéd ebét előveszi, ásójával agyonveri.

Türelmetlen vár gazdája segedelmes állatjára. Ám hiába lesi jöttét, komondora szökdécselő közeledtét. Átkiáltoz, kéri vissza hű sajátját, jóban, rosszban pajtáskáját.

– Aranyával, ezüstjével, csúffá tett a beszédjével; meg is kapta megérdemelt büntetését, kitapostam beste lelkét.

Sóhaj sajog kebelében, könnye csillog két szemében; kérve kérdi rossz szomszédját, lelketlenjét, hova dobta komondora porhadt testét.

– Szemétdombom tetejére, igazándi sírhelyére.

Odakullog, komondorát, haló porát elcipeli, szomszéd kertnek szilvafája ága alá elföldeli.

*

Telik, múlik tavaszidő, tavaszra ősz, télre nyár jő; kivirágzik ahány virág, dalra kelnek ágról ágra szökdécselő kis pacsirták.

Szomszéd kertben szilvafácska, nem virít ki kék virága; levélkéi sorra, rendre lehullanak, bimbócskái idő előtt elfonnyadnak. Jámbor öreg arra kéri tőszomszédját, adná neki tövig száradt szilvafáját.

– Ha akarod, akár mingyárt elviheted, röge alatt porladozik kincses ebed.

Fát kiásott gyökerestül, hervadozó, fonnyadozó levelestül, hazaviszi, előveszi, gondos kézzel nyesegeti s addig fúrja, farigcsálja, míg nem kész egy magot őrlő, lisztet törő mozsárkája. Benne őrli gabonáját, életadó falatkáját. S ahogy őrli, ahogy hántja, bűvös csodák nagy csodája, gabonája napként fénylett, lisztje pora arannyá lett.

Neszét veszi tőszomszédja, embertelen ebugatta, megsejtette mozsár dolgát, lisztjéből lett aranyporát és még aznap alázattal, arra kéri képmutató ábrázattal:

– Adnád kölcsön mozsárkádat, hadd őrlöm meg frissen termett gabonámat.

Mozsárkáját jámbor öreg odaadja, intéződjék dolga sora.

Hazaviszi, előveszi mozsárkáját, beleönti gabonáját s amint hántja, őrölgeti s aranylisztjét lesten lesi, gabna helyett ocsús piszok, lisztje helyett szürkés homok. Kapja magát vak dühében, megcsalódó keservében, szomszédjának famozsarát szerteszéjjel darabolja, mindenestül tűzbe dobja.

Türelmetlen vár gazdája segedelmes mozsarára. Odakiált, kéri vissza mozsárkáját, lisztet őrlő, aranyöntő malomkáját.

– Lisztjéből lett homokjával, csúffá tett csúf ocsújával. Nagymérgemben elővettem, dirib-darab összetörtem, mindenestül elégettem.

Sóhaj sajog kebelében, könnye rezzen két szemében; kérve kérdi tőszomszédját, hová dobta, hová szórta szét a hamvát?

– Szemétdombom tetejére, igazándi ő helyére.

Ami hamu, nagygondosan összeszedi, selyemrongyba göngyölgeti. Készülődik zöld mezőre, árván álló cseresznyefa környékére.

Áll a nagy fa elhagyottan, elszáradtan, elszikkadtan; se levele hajtásának, se virága, se bimbója tar ágának.

Buddha lelke, bűvössége ereszkedik jámbor öreg ősz fejére; odainti, parancsolja fel a fára, útja szélén elhagyottan kókkadozó ág-bogára. Rajta kuksol nyugalomban, békességben, hamurejtő selyemronggyal jobbkezében; sorsán el-elgondolkozik, őseinek bálványához szívvel, hittel fohászkodik.

*

Amint nézeg le a fáról, hervadt lombok ág-bogáról, harcosoknak sisakfeje, lándzsásoknak zúgó-búgó fergetege vágtat végig utak porán, hanyatt-homlok száguldozván. Díszes helyen gyaloghintó, aranylakkos, ezüstcsattos riksájában bölcs dájmió. Szolgák, kulik tengerhada fogja körül, védik, óvják naptól, széltől; elefántcsont legyezőkkel legyezgetik, megenyhítő hűsítőkkel hűsítgetik. Észreveszik az útszéli hervadó fát, kókkadozó koronáját, agg apót, az ágon ülőt, kezében egy csücskösödő selyemkendőt.

– Mit kuksolsz fenn, elszáradt fán? Mi a dolgod hervadt ágán? – hangoskodik sok levente, dárdájukat jó magasra emelgetve.

– Cseresznyefa bölcse vagyok, száraz fákon élő lombot, friss virágot fakasztgatok.

– Hallja a szót bölcs dájmió, hangzik fennen a parancsszó:

– Ha szód igaz és fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad elevenre száraz fádat.

Előveszi kendőcskéjét, bontogatja selymes csücskét és a hamut el-kiszórja, cseresznyefa száradt, hervadt ág-bogára. És a nagy fa éledni kezd, levél rajta zöldelni kezd; rügyek, bimbók varázsosan fakadoznak, színvirágok ezerszámra nyiladoznak.

Nagyot néznek dájmióék, elképednek kettőskardú szamurájék; Buddha bűvös fája előtt meghajolnak, bálványkája oltáránál imádkoznak. Sáraranyat, drága kincset szórnak oda szent öregnek, áldott volta jutalmául, oltárának alázatos ajándékul.

Tőszomszédja megneszelte kendő csücske nagy csodáját, dájmióék, szamurájék ajándékát; átszól hozzá alázattal, szemforgató ábrázattal:

– Szent hamudból egy csipetnyit, adhatnál egy-két maroknyit.

Kendőcskéjét szomszédjának odanyujtja, folytatódjék embertelen, hamis útja.

Kapja magát, ki a rétre, erdő útja legszélére, felmászik egy másik fára, száraz fának kókkadozó ág-bogára.

Megint jönnek dájmióék, sorra, rendre hős leventék, meglátnak egy második fát, rajta ülő, szenteskedő agg apókát.

– Mit kuksolsz fönt, elszáradt fán? Minek ülsz el hervadt ágán?

– Fák agg bölcse vagyok én is, száraz fákon élő lombot, virágot fakasztok én is.

– Ha fakaszthatsz virágokat, ám fakasszad száraz fádat.

Kendőcskéjét az a kapzsi kioldozza, csücskés végét kibogozza és a hamut, bűvös hamut két kezével el-kiszórja, cseresznyefa hervadozó ág-bogára.

Ám a fája, száraz ága nem virul ki, se levele, se bimbója nem zöldel ki, virágok se nyiladoznak, illatok se illatoznak. Kendőjéből, csücsköséből csupa hamu szóródik szét és ellepi száját, szemét, orrát, fülét riksájában üldögélő dájmiónak, selyemruhás, kettőskardú szamurájnak, lovon ülő valamennyi daliának.

Megannyija szenvedelmes dühbe gurul, sok vasmarok összeszorul; száraz fáról az álszentet lelódítják, csúfságosan megcsúfítják; büntetésül, okulásul mindhalálig csak a másé, édes másé után vágyik, vágyakozván áhítozik.

Vérrózsát hajt tenger vize

Távol világ tengerére, Csin nép csodás vidékére készül Nippon mimózája, Dájmió szép leánykája.

Búcsúszavát elzokogván, cseresznyefák virágától, szilvafák hűs árnyékától elbúcsúzván, siet Buddha templomához, őseinek ezeréves bálványához. Fogadást tesz oltáránál, anyja-apja szent hamvánál, ereklyéket küld ő hármat, új hazája szentségéből volt hazája oltárának.

Csinországi otthonában, ura márvány városában addig jár be pagodákat, klastrombeli rejtekhelyű zeg-zugokat, míg rábukkan csodamódra csodálatos szentségekre, három ritka ereklyére.

Nótafácska volt az egyik, száraz fáján nyiladozó virág díszlik. Örök trilla zengett rajta, egyre szállott csengő-bongó ezüstszava; kamisa-dal, hárfahangok, víg énekek, lágy sóhajok.

Tentakő volt a második, sötét színe soha el nem halványodik. Víz se kell hogy megpuhítsa s írásait, rótt betűit egyre ontja; szentek szavát, boncz mondását, jámbor lelkek áhitatos imádságát.

Harmadik egy kristály-golyó, szembenézős, elvakító. Buddha arca ragyog benne, annak tüzel bűvös-bájos tekintete; bárki fia hivő szemmel ha ránézett, szentnek szeme szeretettel visszanézett.

Három bűvös ereklyéket, nótát, követ, kristályképet odanyujt egy dali vitéz leventének, férje-ura legbátrabbik vitézének. Nippon földjén, messze kéklő tengeren túl, kis krizántém ahol virul, ott tanyázgat sugárszóró Nap-Istenke, ereklyéknek, bűvöseknek méltó helye.

Csin levente egy-kettőre útjára kél, útján sokszor száll fel a nap, szürkül az éj; ám a szeme szünettelen szentségeken, híres három ereklyéken.

Nippon partja fel-feltűnik, hullám habja meg-megtörik; morajlik mély csobbanása, dagadozik hegynyi magas tenger háta. Szél-Istenke teletorok nekibődül, Zivatarfi toporzékol, fel-felhördül és a gályát ereklyéstül jobbra-balra veti, hányja, dobálgatja bősz haragja.

Tenger túrja habos habját, hullám hátán tarajkodó új hullámját s üvöltésén zúgó-búgó zivatarnak, rikoltásán vad viharnak, orkán járja duhajkodó veszett táncát, fergeteges szelek fujják vad nótáját. Sötét felhők vaksötétre kárpitozzák Ég-Istenke világának boltozatát, Mennydörgőnek lángot szóró Istenkéje tüzet szikráz feneketlen mély vizekbe. Végsőt torpan gangos gálya, végsőt reccsen vasbordája s íme föntről sugárt szór le Nap-Istenke mosolygása. Szélvész, vihar elkotródik, felhőfoszlány takarodik, hullámhegyek elsimulnak, forgatagos mély örvények meglapulnak.

Boldog arccal Csin-legényke kiszáll Nippon napsugaras vidékére s amint szeme, őrző szeme fürkészgeti szentségeit, csodálatos ereklyéit, hát ott zeng-bong a Nótafa, Tentakő az írást rója, ám a kristály s benne Buddha bűvös szeme, odaveszett felragyogó szeretete. Tűvé tesznek egész gályát, átkutatják zegét-zugát; ám hiába lótnak-futnak, kutatgatnak órák hosszat, kristálygolyó nem villog fel, Buddha szeme tekintése nem csillog fel.

– Vihar közben, zúgó-búgó fergetegben veszett oda, Szél-Istenke sodorhatta, Zivatarfi kapta kézbe, süllyesztette le a mélybe.

Fut a legény nipponföldi dájmióhoz, dájmiótól imádságos javas bonchoz, siránkozza veszteségét, kristálygömbnek, Buddha-képnek lába keltét.

– Zajgó tenger zordon ura, Tűzszem-Sárkány félelmetes akarata rabolta el drága kincsed, nála keresd varázslatos ereklyédet. Vihart csak ő támaszthatott, szilaj szellőt ő fujtatott s amikor a mennybolt dörgött s mennydörgések Istenkéje eldübörgött, két nagy csápját kinyujtotta, Buddha arcát, varázslatos ábrázatát elrabolta. – Így vallotta szent bonc szava.

– Akár tájfun, akár mély víz, akár vihar, ha égi tűz, meg kell lelni mindenáron, száz életen, száz halálon – hangzik szava dájmiónak.

Hírré repül óhajtása, világgá kél szómondása s aki hajós és halászik, kinek szíve kincsre vágyik, ha van mersze, bátorsága, nagy ereje, biztossága, hadd kutassa tenger mélyét, keresse meg Nipponország odaveszett ereklyéjét. S aki hajós nagy hajókon s aki halász háborgásos hűs habokon, kötelet köt derekára, úgy merül le zajgó tenger legaljára. Ám mindnyájan ahogy mentek, úgy jöttek meg, Buddha képe, ereklyéje nem került meg.

*

Mocsarain csurdogáló erecskéknek, göröngyein élesszélű göröngyeknek, lépked, roskad egy asszonyka, karjai közt szopósorban kis magzatka. Tüske tépi kezét, lábát, szél fodrozza gyűrött, tépett kimonóját; bánat borul verítékes homlokára, szomorúság búsra hajló bús arcára.

– Leszállok én, gyenge asszony – sikolt egyet elszánt hangon –, felkutatok szent ereklyét, megkeresem Buddha odaveszett képét.

– Gyenge nőcske, kisded anyja, ne merészkedj veszedelmes vízi útra.

Ám az asszony állja hitét, vallja szavát, szava szíve akaratát; tenger útját jól tudja ő, mindenféle csínja-bínját ismeri ő.

– Halljátok meg kívánságom, értsétek meg megóhajtott kimúlásom.

– Mondd el, mi a kívánságod? Mi ad néked ritka erőt, földöntúli bátorságot?

– Senkim, semmim e világon s ha meghalok, magzatomat árván hagyom. Ha mély vízben, tengeralji sötétségben elpusztulok, hullámhátas örvényekbe belefúlok, neveld fiam szamurájnak, kettőskardú daliának.

– Kristályfedte Buddha arcát odalent ha megtalálod, teljesüljön forró vágyad, kívánságod. Felnevelem dájmiói udvaromban daliának, kettőskardú szamurájnak.

Hosszú kötél gyenge asszony derekáról, nagy elszántság tűzben égő két szeméről, orcájáról, szól a szava halászokhoz, bámészkodó hajósokhoz:

– Szavam jól megfigyeljétek, szívetekbe szegezzétek: Buddha arcát mély örvényben ha megleltem s odalentről egyet rántok kötelemen, húzzatok fel egy-kettőre, mély tengerből, föld színére.

És övébe éles tőrt dug, gyermekére bánatosan rámosolyog, ölelgeti, simogatja, kebeléhez szorongatja. Fohászosan feltekint a kéklő égre, mélyet sóhajt és lemerül gémberítő mély vizekbe, hegymagasra tornyosodó kék tengerbe.

Tüskék sebzik gyenge vállát, éles kagylók hasogatják kezét, lábát. Süllyed egyre, mind mélyebbre, örvényekről örvényekre s ím egyszerre nagy irombán felviláglik fényesedő vizek alján, pagodának fényessége, palotának tükröződő tükörképe.

– Sárkány vára, nincs különben – szól riadtan, meghökkenten s amint óvást, nagyvigyázvást arra kúszik, tekergéses örvények közt odaúszik, legtetején egy toronynak, fénye fénylik, fénye ragyog kristálygömbnek, nagy golyónak. Buddha arca ragyog benne, annak tüzel bűvös-bájos tekintete s rá arcára hívő szemmel amint nézett, szetnek szeme szeretettel visszanézett.

Környöskörül undok arccal, ijedelmes ábrázattal kígyó, gyík és krokodilus, ki páncélos, ki varangyos, fenik felé éles foguk, tátják rája öblös szájuk.

– Hogyan jussak Sárkány vára golyójához, Buddha bűvös kristályához? – szól és siklik fogvacogva, szörnyek között óvatosan átosonva.

Kapuján át pagodának, lépcsőzetén kristályvárnak, magas torony legcsúcsáig, fel is jutott Buddha fényes képmásáig. Félkezében éles tőrrel, félkarjában félerővel, kézbekapja gömböcskéjét, rámosolygó Buddha képét s hanyatt-homlok habokon át, szeli vize félelmetes forgatagát. Jobbról, balról undokarcú, ijedelmes ábrázatú, tátott szájak fejek helyett, csúcsos fejek törzsek helyett, kígyó, gyík és krokodilus, ki páncélos, ki varangyos, útját állják menekülő szegénykének, mindahányan nyomában a menekvőnek.

– Szakítsuk szét féltett kincsünk elrablóját, szent ereklye tolvajlóját – rikoltoznak fogaikat csikorgatva, csápjaikat csattogtatva.

Félőst fenik fogaikat, tátvást tátják torkaikat, mind kapkodnak vízben úszó asszony után, fergeteges vizek útján. És szegényke elrémülten, rémségektől megdöbbenten: – Én gyermekem, egyetlenem! – kiált egyet, bús szívében, elméjében gondol egyet; veszi övét, fogja tőrét, belédöfi a mellébe és a golyót, kristálygolyót odarejti vérben ázó mély sebébe.

Sárkányéknál Vízországban, Tenger-Isten tengermélyi hazájában, embervértől irtózkodnak s iszonyodnak halott arcot, földi testet hogyha látnak. Úszó-kúszó vízi lélek, amint meglát vérző sebet, elrémülten megborzadnak, ijedtükben meghőkölten tántorognak. Behúnyt szemmel, torzult arccal inalnak el, oduikba bujkálnak el.

Bággyadozó erejével, egyre vérző mély sebével úszik szegény elaléltan, hovatovább lankadtabban. S míg a viz sok szörnyetegje, lábatlanja, fejetlenje riadt szemmel szirtek alá, bujkálnak el sziklák alá, úszó asszony megrázkódik, bálványához, őseihez fohászkodik, összeszedi ami erő maradt benne s nagyot rándul két kezében kötélkéje.

*

Fönt a parton szívdobogva lesik, várják forgatagos tenger árját. S ahány szempár, mind fölragyog és ahány szív, mind feldobog, ujjonganak örömükben, öröm töze ég szemükben, amint karjuk egyet lendül s kézben kötél nekifeszül. Mohó ujjal, vasmarokkal megragadják s nagy erejük kibírtáig, lélegzetük kifogytáig szegény asszonyt, kötélkéjét egyre húzzák, egyre vonják.

Habot vervén hűs hullámok, közeledvén zúgó, zajgó morajlásuk, megdermedten mered szemük, rémültté lesz tétovázó tekintetük. Tenger vize vérpirosra színesedik, hosszú csíkban, vérvonalban veresedik.

Még gyorsabban a kötéllel, erősebben mindkét kézzel; tenger vize hovatovább pirosodik, tenger habja vérpirosat, vérest habzik. Még egy nagyot, legutolsót húznak rajta, végsőt feszül valahánynak fáradt karja s ím az asszony elaléltan, elernyedten, elkábultan, halotthalvány orcájával, mellén nyíló vérrózsával karjaik közt rogyik össze, eszméletlen esik össze.

Mind sietnek, igyekeznek, dájmióhoz halálában hírt üzennek; az asszonykát ápolgatják, sajgó sebét, vérrózsáját mosogatják.

Magához tér nagysokára, alig rezzen szempillája. Sajog mellén vérző sebe, sóhajossá válik fojtott lélegzete. Végsőt rándít, nagyot lendít gyenge kezén, két kezével vérző keblén, Buddha arcát mély sebéből kiszakítja, halállávált dájmiónak odanyujtja. Arca egyre halaványul, hangja gyengül, szava halkul; végsőt rebeg haló hangja, végsőt suttog múló szava.

– Én egyetlen gyermekemet, én testemből lelkedzettet neveld hősnek, daliának, kettőskardú szamurájnak. Vándor lelkem vígasztaló örömére, Nippon földje nagy díszére.

Tündérlányka fátyolkája

Tengerparti nádövezte viskójában éldegélt egy halászlegény egymagában. Sütkérezik Nipponország tűző napján, elmélázik elmorajló tenger habján; elevezget tarka-barka bárkájával, elhalászgat halra leső hálójával.

Délidő volt, delelt a nap, Nap-Istenke túlságosat tűzött aznap; hűs hullámok elpihentek, partok szélén pajkoskodva elhevertek.

Tenger partján magánosban topolyafa, kivirított ahány gallya, ahány ága; árnyéknyujtó, dúsan hajtó lombja mellett halászlegény eldelelget. Amint nézeg fel a fára, hajladozó derekára, ágak-bogak ingva-ringva hajlonganak, zöld levélkék jobbra-balra bólonganak. Izzó napnak deleltében, sugarának szétszóródó tüzeltében, mintha illat terjengene topolyáról, mintha tűzfény villanna le ág-bogáról. Krizántémok, friss virágok lehellete, kápráztató fényességek földöntúli bűvölete.

Néz a halász, ámélkodik, virág nélkül virágillat illatozik s amint a fán bámész szeme, elkáprázik réveteges tekintete. Csilló gyöngyöt mi csillogtat? Szivárványszínt mi villogtat? Mi az, ami fentről látszik? Százszín pompát ami játszik? Fénye selyem, selyme habos, tűzdelése, színverése pettyes-babos; megérinted, bársonyruha, akár tündérkezek szőtte, varrta ruha.

Halászlegény azon sebtén fel a fára, vágyvást vágyik topolyácska csillogásos csodájára. S amint fogja s óvó karral libbentgeti, habját, babját gyengén, lengén lengetteti, mintha madár kicsi szárnya röppengetne, szálldogálna, aranysárga, aranyfényű pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel.

– Nincs különben – szól a legény –, tündérnyomra bukkantam én. Ég tündére fátyolkája, Nap-Istenünk könyörülő adománya.

Szól a halász, kapja magát, kézbe kerít tündérruhát; siet vele viskójába s rejtegeti likkes-lakkos ládájába.

Vak éjszaka takarója álmot borít álmodóra. Halász pihen szűk vackában, aranyruhás tündérlánykát lát álmában. Álombéli szellemujjak tiltó szóval, tiltó kézzel rászóllanak s egyszerre csak egy koppanás, benyílóján halkan szóló kopogtatás.

– Ki az? – riad fel a legény, félfektére emelkedvén.

– Ó, bocsáss meg – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó –, tolóajtód ha széttárnád, kérő szóm ha meghallgatnád.

Ajtó tárul s belép rajta tündérarcú halaványka. S ím egyszerre illat terjeng viskójában, derengő fény alacsonyka kunyhójában; krizántémok, friss virágok illatárja, szemvakító fényességek varázslása.

– Ki lánya vagy, honnan jöttél? Mély álmomból, vánkosomról mért hogy megébresztettél?

– Tanyám az ég, onnan jöttem, Nap-Istenke tűzsugarán le a földre lelibbentem.

– Miért ép az én viskómba? Ütött-kopott kis kunyhómba?

– Nálad az én odaveszett tündérruhám, azt kívánnám, óhajtanám.

Kelletlenül hallja lányka síró szavát, tündérszabta, tündérvarrta viganóját; selymét, pettyét számonkéri égből cseppent kicsi lányka, tündérarcú halaványka.

– Kell is nekem cifrán szabott viseleted, viganódat azt se tudom, mi fán termett – s pislant loppal fel a fára, ágas-bogas topolyára.

– Hamis a szód, csalfán mondod, tündérruhám csak te tudod. Vízitündér testvérkémmel, tengerlaki nénécskémmel játszadoztunk habot hányó hullám mellett, idres-fodros habja mellett. Fátyolruhám levetettem, topolyafa ág-bogára terítettem s míg a mélyben lubickoltunk s medúzákkal, teknőshátú békácskákkal játszadoztunk, eltűnt lenge tündér gunyám, gyöngyös, pettyes fátyolruhám. Te jártál ott, tenálad van, add vissza, ha irgalmad van.

– Mit bánom én tündérruhád? Mit tudom én földreszállott égi fajtád? – szól és hangja bizonytalan, szóló szava bátortalan.

– Adjad vissza habos-babos fátyolkámat, tündérujjak szőtte-fonta ruhácskámat.

Néz a legény restelkedve és a lányka karját, kezét alig-alig megilletve, gyengédeden kamrájából kituszkolja, tolóajtó két szárnyékát összetolja.

Bús a lányka, bánatában siránkozik, síró szava, rívó hangja meg-megcsuklik.

– Mihez kezdjek ruhám nélkül? Nyíló virág színes-hímes szirom nélkül? Ha nincs rajtam pettyes ruhám, nincsen többé égi tanyám s ha még soká lent a földön megmaradok, tündérkertbe, lágy fészkembe soha többé el nem jutok.

Hallja halász epekedő, síró szavát, nyögdécselő zokogását; könyörület száll szívébe, irgalom kél megdobbanó kebelébe.

– Ó, bocsáss meg Isten-Atyánk földre tévedt tündérkéje – szól a halász szégyenkezve –, hamis is volt, csalfa is volt szómondásom, csúfságomat igaz szívvel szánom-bánom. Tari-tuppos tündérruhád énnálam van, habos selyme, gyöngyös pettye kamarámban. Úgy gondoltam, pénzzé teszem drága ruhád, tán megváltom szegény voltom nyomorgását. Ám átérzem szívepesztő fájdalmadat, szívfacsaró zokszavadat. Maradj annak, aki voltál, tündérkerti szép virágszál – szól s befordul kamrájába, belemarkol színehagyott ládájába, szedi elő féltve őrzött fátyolkáját, tündérlányka rejtegetett ruhácskáját. Csilló gyöngyét csillogtatja, sok száz színét szivárványmód villogtatja; fénye selyem, selyme habos, tűzdelése, színverése pettyes-babos. Megérinted, bársonypuha, akár tündérkezek szőtte-varrta ruha.

– Szállj leányka, ég tündére, levegőég peremére; bűnös voltom bocsássad meg, fájó szíved enyhüljön meg.

Apró keze szíve helyén, pergő könnye gyöngyházszemén, száll, szálldogál ég tündére, levegőég peremére. Szálldos selymes tari-tuppos fátyolkája, habos, babos ruhácskája; bontogatja szivárványszín kicsi szárnyát, tündérkerti virágokkal telehintett sziromkáját, aranysárga, aranyfényű pettyecskékkel, kékespiros cseppenésű gyöngyöcskékkel. És szálltában, kék ég felé suhantában, szegény halász háza felé, könnyáztatta arca felé fordul szeme, könnyben égő tekintete.

– Gyöngyös ruhám, tündérgunyám visszaadtad, kinccsel tele boldogság lesz bő jutalmad.

Hajnal bíborpiros arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban; száll a tündér, libben egyre magasabbra, csitul, halkul távolodó csengő hangja. S amint nézeg kéklő égről, kékes felhők égkékjéről, varázslatos mosolyt szór le faluszéli halászára, áldást rebeg tarka-barka bárkájára, halra leső hálójára.

Áldás fakadt mosolygásán, két szemének földre néző pillantásán. Halászlegény hálójában, színig tele bárkájában, aranyhalak csillámlanak, kincset érnek, boldogságot varázsolnak.

Tükör lelke

Békességes boldogságban, virágkertes városkában élték vidám éveiket, bálványozták ezeréves őseiket. Szülők szíve szeretete, féltő gondja, lehellete lengedezik lánykájukon, egyetlen szál virágukon.

Rózsás reggel nyit az égen, aranyderűs ékességben; selyemszirmok színesednek, fényözönben fényesednek. Jámbor apó tétován áll kertes háza ajtajánál; útra készen indulóban, szeme könnybelábbadóban.

– Én asszonyom, feleségem, búban bajban fele részem, szemed csüngjön leánykánkon, egyetlenegy mimózánkon. Rövidesen megtérek én, sarlós Félhold felderültén, virágkertes városunkba, lombárnyékos udvarunkba.

Leánykájuk, egyetlenjük, ki-kitekint szobájából, krizántémos ablakából; látván apját, hallván szavát, meg is értvén messze útra szándékoztát, hozzásiet, átöleli, búcsúszavát elcsicsergi:

– Hozz kis bábut, hullámhajút, csillagszeműt, bambuszlábút, játszótársat párnácskámra, hálótársat vánkoskámra.

Útnak indul öregecske, nyomába kél Nap-Istenke, sugarával simogatja, aggó szívét nyugtatgatja.

Több nap telt el, több hét múlt el, Félhold többször ragyogott fel, hol telided tűzgolyócska, hol színezüst láng-sarlócska. S amint ül a lányka egy nap, cseresznyefa lombja alatt, messze utak kígyózását, megpillantja hazatérő édesapját.

– Lelkem, apám – kiáltgatja, édesanyját szólongatja; virágbimbók cseresznyefán, úgy csüngenek apjuk nyakán. Hozott bábut, hullámhajút, csillagszeműt, bambuszlábút, ajándékot lánykájának, egyetlenke virágjának. Rákacsintgat anyókára, derűszóró homlokára, előszedi neki szóló ajándékát, messzeföldi vásárfiát.

– Obit hoztál? Selyemövet?

– Övnél szebbet, még különbet.

– Gyöngyös násfát, kebelemre?

– Képed mását elevenbe – szól és bontja selyemkéjét, aranyhímes keszkenőjét, benne lelke ajándékát, fényes, fémes tükör lapját. Felesége egyre nézi, nézegeti, azt se tudja, mire jó a tükör neki; csak a hírét ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta.

– Nézz rá tükröd fémlapjára s visszanéz rád arcod mása; lelked is ott találhatod, igaz képed, való lelked ha mutatod.

Félős ujjal veszi kézbe, elhelyezi szekrényébe; rejtegeti drága kincsét, tükröződő képét, lelkét.

Több hó telt el, több év mult el, Félhold többször derengett fel; hol telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Kis lánykából nagyocska lett, bimbócskából virág fejlett; tekintése elmerengő, lépkedése ringó-rengő.

Ám legalsó világ felől, parancs száll ki zord mélyekből; lelkek járnak, suhangatnak, új életre unszolgatnak. Szegény anyó ágynak esik, szálló lelke vándorútra igyekezik; ágya elé bús szülöttjét, odainti egyetlenjét.

– Szálló lelkem szállta előtt, húnyó szemem húnyta előtt keresd elő szekrénykémet, benne rejlő tükörkémet.

Szívdobogva, kézremegve, hulló könnyét félkezével rejtegetve, rejtekéből kikotorja s anyja színe elé tolja. Mohó kézzel nyúlkál, babrál szekrényében s holtra váló, hidegülő két kezében megcsillanik fémes tükre, tűnő arca tüneménye.

– Holtom után új énemet, újra élem folytatásos életemet s hogyha lelked anyád arcát megóhajtja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants bele fémes-lapos tükörkémbe s megláthatod igazándi arcom benne. Arcomat is, lelkemet is, féltő, óvó szememet is.

Odanyujtja fémes tükrét, egyet sóhajt s kileheli lenge lelkét.

Hetek telnek, évek múlnak, Holdak többször megújulnak; hol telided tűzgolyócskák, hol színezüst lángsarlócskák. Ül anyjának kis árvája, elmélázgat, cseresznyefák színes-hímes lombja alatt. Szomorúság, elhagyottság száll szívére, borús bánat a lelkére. Támolygásos a járása, réveteges pillantása; anyját sírja könnyes szeme s elsötétül merengéses tekintete.

– Anyám tükre, fémes lapja – kiált egy nap s eszébe jut anyja képe, a fémes lap. Szalad érte, szívdobogva előveszi, borús arcát belészegzi.

– Lelkem, anyám – sikolt szava s látó szeme rámered a fényes lapra. Hiszi benne nem sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem magáét, hanem anyja elszállt lelkét. Megnyugoszik sebzett szíve, megvigaszik fájó lelke s estre kelve, ha megpihen, pirkadatkor, ha felretten, ha elfogja mély fájdalma, szívszakító sóhajtása, fogja tükrét, nézi arcát s látja benne édesanyját.

*

Több hó mult el, több év telt el, Félhold többször ragyogott fel; hol telided tűzgolyócska, hol színezüst lángsarlócska. Őszi hajnal borzongtakor, fű, fa, virág hervadtakor mások asszony került apó új házába, elhúnyt első szent nyomába.

– Anyád helyett másik anyát, házam, kertem új hajtását, szeressed meg hű szíveddel, szófogadó szeretettel.

Bús örömben bús leányka, szívét, lelkét mostohája felé tárja; szeretgetné tiszta szívvel, szófogadó szeretettel. Ám az asszony kelletlenül, hallja, látja lelketlenül; irígykedik virágfehér jóságára, ifjúsága virágdíszes tavaszára. Ha kér, ha kérd szíves szava, ridegen szól anyja vissza s ha kelleti, ha kínálja szolgálatát, nem hallja ha ridegszavú parancsszavát.

Szegény lányka nagy búvában, ott vonul meg magánoska szobájában. Előveszi fémből tükrét, belészegzi réveteges tekintetét, hiszi benne nem sajátját, hanem anyja képe mását; látja benne nem magáét, hanem anyja elszállt lelkét.

Villám szemmel, kikelt arccal, döbbenetes vad haraggal, rivall egy nap rá urára, mit sem sejtő, mit sem tudó apókára:

– Vagy hitvesed, vagy a lányod, kettőnk között könyörtelen választásod.

Néz apóka elképedten, mérges szóra, fullánkosra meghökkenten; se lát, se hall szegény feje, búsan tekint felfortyanó hitvesére.

– Gonosz lányod szíve vágya, lelke legfőbb óhajtása, szeme elől elpusztuljak, idő előtt halált haljak.

Elhal a szó apó ajkán, hang megakad száraz torkán.

– Nyiss be hozzá, megláthatod, szándékát is megtudhatod; meg is hallod varázstévő átokszavát, meg is látod lányod boszorkányos dolgát.

Fémes tükröt tart kezében, imádságát rebegtében, amint tárul szűk ajtaja s előtte áll édesapja. Nagyot hökken, nagyot döbben szegény lányka, ajkán elhal imádsága; fémes lapját, anyja tükrét nagysebtibe odarejti ruhájába, gelebébe. Látja lánya nagy zavarát, restelkedő ábrázatát, ráncbaborul a homloka, szigorúan szól a szava:

– Mi az, amit elrejtettél? Miért hogy elveresedtél? Miket mormol vajákos szád? Miért bántod édesanyád, a mostohád?

Bús a lányka pillantása, búsan tekint rá apjára; ontja, sírja szeme könnyét s gelebéből előveszi rejtve rejtett fémes lapját, tükörkéjét.

– Jó anyádé, annak adtam; tükör lapját valamikor neki hoztam; csak a hírét ha hallotta, csak a nevét hogyha tudta. Olykor-olykor rá ha nézett fémlapjára, azt hitte hogy valósággal visszanéz rá arca mása. Abban látta, ott találta saját lelkét, ha kereste való képét. Miért hogy még előlem is rejtegetted? Miért hogy most elővetted? Mért ül bánat bús arcodon? Miért ború homlokodon?

– Ha elővesz mély bánatom, ha előtör sóhajtásom, belenézek tükörkémbe s édesanyám látom benne. Bús arcát is, bús lelkét is, féltő, óvó két szemét is.

– Tükörkédben anyád képét? Annak látod elszállt lelkét?

– Akár nézzed – mondja súgva s tükörkéjét odanyujtja. – Szülő anyám kimúltakor, szálló lelke elszálltakor odakérte ágya elé féltett, rejtett szekrénykéjét, elővette dédelgetett tükörkéjét és így hangzott haló hangja, ekkép szólott végső szava:

– Holtom után új énemet, újra élem életemet s hogyha lelked anyád arcát megóhajtja, hogyha szíved anyád szívét megsóhajtja, pillants bele tükörkémbe s megláthatod arcom benne. Arcomat is, lelkemet is, féltő, óvó szememet is.

Megindultan nézi lányát, most már érti fel-felcsukló sóhajtását.

– Ártatlanka, szegény lánykám, törékeny szál mimózácskám, most már látom fehér lelked, most már tudom, most már értem szenvedésed.

Egy-két nap is alig telt el, egy-két hét is alig mult el s újfent ragyog Félholdacska, újfent fénylik Tűz-Sarlócska. Édesapja s leánykája, egyetlenke virágszála szép kettesben, békességben éldegélik éveiket, bálványozzák ezeréves őseiket.

Urasima vízországi szelencéje

Híres halász Urasima, Nippon-világ annak tudta, annak hítta; jól ismerték párja ritka ügyességét, teste, lelke derékségét. Tajték habján tengereknek, hullám hátán mély vizeknek napestig elhalászgatott, hálót vetett, halat fogott.

Csendes őszi alkonyatkor, bíborszínű napnyugatkor, csónakjában egymagában Urasima, indul ismét partnak vissza. S amint evez messze nyúló földje felé s közeledik szigetkéje partja elé, gyereksereg éktelen mód sikoltozgat, ricsajt csap és rikoltozgat. Óvatatlan teknősbékát vettek észre, jómagával tehetetlen került kézre; szegény béka páncélhátát hol kézzel, hol bambusznáddal egyre-másra náspángolják.

Híres halász Urasima, rákiált a pulya-hadra:

– Ártatlankát mért bántjátok? Teknőjét mért paskoljátok? Engedjétek el vizébe, vízi szirtek közelébe.

– Mi fogtuk ki, mi találtuk, rejtekhelyét napok óta mi kutattuk.

– Ne bántsátok páncélhátát, megajánlom igaz árát.

Kap a pénzen gyereksereg s nagyvígan elpenderednek; jót kacagva tréfájukon, pórul járt kis békájukon.

Urasima fogja szegényt, simogatja csont teknőjét, cirókálja két kezével, mirókálja beszédével:

– Idejében közeledbe ha nem jövök, még ott találsz elpusztulni kezük között; széjjeltörik teknőcskédet, megkínozzák ártatlanka lelkecskédet. Siess vissza szirtekalji otthonodba, vízalatti kőlakodba; messze kerüld tenger partját, gyereksereg kínzó karját – és szép csinján, óvó kézzel, biztatgató becézéssel úgy csúsztatja tenger habos mély vizébe, úgy usztatja meredekes kőfészkébe. Nyugodt lélek fordul haza kunyhójába, szigetlaki, tengermenti hajlokába.

*

Jött a hajnal, derengősen, homályosan, jött a reggel bíborosan, mosolygósan; félálmukban felcikázó csillagocskák színezüstös gyöngyszemüket pislogtatják. Bíborszínt ölt Nap-Istenke, rá-ráragyog sziporkázó tengerekre. Urasima halkereső bárkájára tűz le aranyesőt szóró sugárkája; melengeti melegével, tikkasztgatja tűz lehével. Szél-Istenfi tovább űzi, tovább hajtja, beljebbfelé bátorítja; álmot hajt rá langyos szellő, takargatja puha felhő. Urasima hanyatt terül csónakjában s ím egyszerre hang hallatszik mély álmában.

– Urasima, Urasima! – azt kiáltja álom szava.

Felriadtan félálmából, kitekintget csónakjából s amint nézi, fürkészgeti tenger habját, megpillant egy közelébe úszdogáló teknősbékát.

– Urasima, Urasima – szólal meg a teknősbéka –, életemet mentetted meg, csendes álmod zavartam meg; kőfészkemből előjöttem, jóságodat szívem szerint megköszönjem.

– Nem jár érte semmiféle köszöneted, véletlen volt, az ha mentett.

– Szíved nemes jóvoltából szabadultam gyerekkezek halálából; ha nem lenne ellenedre, elvinnélek csodálatos valamerre.

– Hová vinnél? Merre mennél?

– Hallottál-e vizekbeli Hab-Sárkányról? Tenger mélyén varázslatos tündérkertről, palotáról?

– Színről színre sose láttam, hallomásból ha hallottam Tengerország Hab-Sárkányát, vízben úszó tündérkertjét, kristályból lett palotáját.

– Meg is tudhadd, meg is láthadd, páncélhátú teknőcskémre bátorságban bízhadd magad.

Urasima egy-kettőre, egyet lendül teknőjére s hullámvölgyön, hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy nap el nem jutnak kristályfényes bűvöletes palotához, halszáj öblű kapujához.

– Köszöntelek nemeslelkű Urasima – szól száz szolga nyüzsgő hada.

Kézről kézre közrefogják, kérő szóval ostromolják, úgy vezetik káprázatos palotába, kristálygyöngyöt ragyogtató csarnokába. Lába majdnem gyökérré lett, bámész szeme bámultában nekidülledt, megláttára habfehér egy leánykának, ragyogtára csillagszóró szép arcának. Világhíres Ottohime állt előtte, Hab-Sárkánynak egyetlenje, víziország tündérkéje.

– Köszöntelek, Urasima – csendül-pendül Ottohime csengő hangja. – Fürgelábú futárkámat, kengyelfutó békácskámat, annak ülted teknős hátát, annak óvtad lelke szálltát.

Urasima restelkedve szabadkozik, ajkán a szó akadozik; hebeg nyelve, nézeg szeme s elfogódik, zavarodik szíve, lelke.

– Vendégünk vagy – szól a lányka –, tiéd kertünk száz virága; otthonod lett széles, téres nagy palotánk, téged szolgál lótó-futó ahány szolgánk.

Urasima mindhiába szabadkozik, szíves szókra, marasztókra megnyugoszik. Étel-ital legjavából, tányér, serleg színaranyból; húros hárfa únos-úntig, kivilágos kivirradtig. Gyöngyös pikkely ablak, ajtó, aranyfalon gyémántkagyló, smaragdkertek, gyöngyligetek ezer színben sziporkáznak, tündökölnek.

Hab-Sárkánynak egyetlenje Ottohime, vízi világ krizántémja, kézen fogja tétovázó Urasimát, földi világ halandóját s mintha álom, amit látnak, röppenő perc, amit élnek, amit járnak. Ébren alszik, álmot ébred Urasima, rövid napnak tűnik elő számlálatlan sok hónapja.

Másnap ismét, sok ezer nap, szünettelen vigalomban mulatoznak. Halszörnyeteg emberfejjel, ember feje haltörzsökkel, testét, lelkét néha napján riogtatják, hátát, bőrét borzogtatják.

S amint telnek, múlnak hetek s perccé lesznek hosszú évek, amint futnak sok esztendők, perc módjára, pillanatra elröppenők, eszébe jut elfelejtett vityillója, szigetlaki kis otthonja, kis csónakja. Szíve forró vágyódását, bánathozó bánkódását Ottohime elé tárja, feleletét szívdobogva, lesi várja.

– Látom, érzem, nincsen többé maradásod, téres, széles palotámban megnyugvásod; térj hát vissza tengertúli otthonodba, szigetföldi hajlokodba.

És aranyból, drágakőből kristályszínes kis szelencét nyujt át neki, vízországi kis emlékét.

– Őrizzed meg, tartogassad, ám valahogy véletlenül, óvjon ősöd, ki ne nyissad. Varázserő lakik benne, idő előtt ha kinyitod, kárhozatos veszted lenne. Évek multán szíved vágya palotánkba, közelembe hogyha egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját, szólongassad hű cselédem, teknősbékád. S jó magaddal idők multán tehetetlen, varázslatos szelencéd ha érintetlen, teknős szolgánk, teknősbékád egyetlenke hívó szóra visszaröpít vízországi palotánkba.

Búcsút sóhajt két kezével, szóval, szívvel, szemeivel; fele arca mosolygásos, másik fele sírhatnékos.

Híres halász Urasima útnak indul és a kapun, aranykapun alig hogy túl, teknősbéka víziország ajtajánál várja urát, kis gazdáját víz partjánál; felülteti páncélhátas teknőjére, egyet lendül és előre. Hullámvölgyön, hullámhegyen, viharverte fergetegen addig úsznak, addig húznak, amíg egy nap el nem jutnak zúgó tenger zöld partjához, Urasima szigetföldi hajlokához. Teknős zokog búcsúszókat, szeldes újfent hűs habokat, sírja könnyét tengerébe, fájót sóhajt feneketlen mély vizébe.

*

Urasima siet haza, rég elhagyott, ottfelejtett kunyhójába. Útján amint figyel jobbra, figyel balra, háztól házig bandukolva, mindenfelől vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.

– De különös – szól ijedten meghökkenve s tovább baktat elmélázón, révedezve, anyja, apja otthonába, szerető szív tárt karjába. S amint benyit, esze mintha zavarodnék, vérző szíve fájón, bántón facsarodnék; homályosul kutatgató tekintete, könnybe lábad elboruló borús szeme. Idegenek tudakolják merre való honnan voltát s néző arcát idegennek bámulgatják.

– Híres halász Urasima az én nevem…

– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.

Futvást rohan rokonához, rokonától ifjúkori pajtásához; mindenfelé vadidegen arcokat lát, őt magát meg idegennek bámulgatják.

– Híres halász Urasima az én nevem…

– Errefelé ilyen nevűt nem hallottam, nem ismertem.

Öreg embert lát az uccán, ezer ráncot gyűrött arcán; házát, nevét tudakolja, kérdő szókkal ostromolja.

– Urasimát ismerted-é? Hírét, nevét hallottad-é?

– Ükapámtól hallottam volt, ő is mástól, ükapjától hallotta volt, valamikor híres halász Urasimát, Nippon-szerte annak hítták. Hab-Sárkányék földön túli világába, odaveszett vízalatti országába, időtelen idők előtt, mesebeli évek előtt.

– Én volnék ám híres halász Urasima, nem vesztem én Hab-Sárkányék országába; vízországból épkézlábbal elkerültem, egészségben megkerültem.

Nézik, lesik gyanúperrel, kerülgetik ijedelmes döbbenettel; fejcsóválva figyelgetik, Urasima elmélázva révedezik. Meg-megindul s rövidesen eljut újra szigetföldi tengerpartra s amint csillan gyöngyöt habzó tenger fénye, nagyhirtelen eszébe jut Ottohime vízországi szelencéje. Ám tanácsát leánykának, intelmeit mondásának utolsóig elfelejti, szelencéjét, kárhozatját idő előtt előveszi.

– Több életem, több halálom, föld világát se nem szánom, se nem bánom – szól s kinyitja nagysebtibe, úgy sincs többé se senkije, se semmije.

Varázslatos szelencéből bíborszín köd szálldogál ki, piros pára gőzölög ki, reáborul Urasima bánatára, fájó lelke fájdalmára. S amint fogja tündérföldi szelencéjét, ím egyszerre megpillantja ráncos keze reszketését. Nagyot borzong erős karja elfonnyadtán, erőtelen elsárgultán. S amint szegzi haló szemét mély tengerbe s belepillant sík tükrébe, látja arcát elkókkadtan, vérefogyta elsárgultan. Rémültében nagyot roggyan roskadozó öreg térde s homályosul bús nézése. Két kezével fejéhez kap s amint szeme tekintése víz tükréhez ismételten odatapad, hófehér fürt fáradt fején, mély barázdák vánnyadt testén.

Ottohime bölcs intelme jut eszébe, annak hangja, szóló szava cseng fülébe:

– Évek multán szíved vágya vízországi palotánkba, közelembe hogyha egyszer visszavágyna, keressed fel kunyhód mellett tenger partját, szólongassad hű cselédem, teknősbékád.

Partja mellett szigetjének, fodra mellett tengerének hivogatja, szólongatja rég elmúltak hű pajtását, Ottohime kengyelfutó kis szolgáját. Ám vajákos, vízországi szelencéből, időtelen megérintett rejtekéből biborszín gőz szállingózik, piros párás füstfelhőcske gomolyodik.

És a bíbor beburkolja és a pára körülfonja; füle nem hal, szeme nem lát, hang nem üti át a torkát; Nirvánának, halálhozó két angyalnak közeledtét, annak érzi, annak látja lassú jöttét.

Porrá omlik Urasima, szertefoszlik a mivolta és a lelke, vándorlelke elvándorol földöntúli tengerekre. Teknősbéka formájában, lelke belé átszálltában, örökkétig kísérgeti szép úrnőjét, Sárkány lányát, vízországi Ottohimét.