A SIPSIRICA.

Első rész.

A „Fehér Páva“ és alakjai.

Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának multja. S minthogy a jövő is mindenesetre mult lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látni való van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öreg embert magam is ösmertem, aki még soha sem volt Pesten, de olyan pesti öreg embert soha se ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember, Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot illeti, respektive a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római pápát is, holott a pestiek soha se tettek még le egyebet, mint alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük palotákat.

De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében – de csak addig míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiakker áll a kapu előtt. Fuss el onnan. Az már csak „volt“.

A „Diófa“, a „Márvány-menyasszony“, a „Politischer greizler“ vagy a „Libanon“ (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a „Fejér Páva“ bukkant elő.

A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében, de inkább nevezhették volna „Második Budának“, mert majdnem úgy ismerte Budát, mintha ő építette volna.

Egy napon így szólt hozzánk:

– Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az édes apátoknak se. Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg?

(Mindig az ilyen epicuri problemákon törte a fejét.)

– Az onnan van, – feleltem – mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.

Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a „Pává“-ba. Alacsony hosszú házikó volt a rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egy pár öreg fa tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a bejövőre.

Kivülről semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával, alatta ez a felirat: „Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett1) kiszolgálat“.

A házikó bizonyos Jahodovsky nevű lengyel asszonyé volt, ki azt férjétől, Jahodovszky Mihály vasúti tisztviselőtől örökölte s a csekély nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, előzékeny volt a törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika és éppen nem kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögő mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovsky igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törődött, meg a lányával.

Ő maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott, akik főztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, neki melegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt, összecsapódó kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.

Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedő idegen iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovsky beérte az ő törzsvendégeivel, számon tartotta őket, mint a jó pásztor a juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy másikat a „póttartalékból“, az idegenek közül.

Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy már hónapokig jártunk oda.

Egy alkalommal panaszkadtunk Jahodovskynak, hogy nincs rendes asztalunk, hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.

– Hja, a törzsvendégek az elsők – mondá vállat vonva.

– Ejh, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.

– A többiek már évek óta ide járnak.

– Tehát nem kapunk rendes asztalt?

– Várjanak az urak, míg üresedik – szólt közömbösen.

– Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.

Jahodovsky kevélyen emelte fel fejét s fenhéjázó mosoly jelent meg ajkán.

– Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Ők csak meghalnak. És mondhatom (de ezt sajátságos gőggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.

Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és zsírosságával, vagy pedig egyszerű elriasztási szándék?

Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hova-tovább jobban megszoktuk a „Pává“-t s lassankint megismertük összes személyeit, a törzsvendégeket és a „sipsiricát“ is.

Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica!

Már t. i. leánygyerek. Mert a sipsirica süldő leányt, bakfischt jelent lengyelül. A krakkói rokonok, akikből egyik-másik gyakran fordult meg az özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így neveztük.

A sipsirica nem tartozott szorosan a Páva világához. Ő bent üldögélt az utcára néző lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klaviert verte. Ez volt a fehér Páva egyetlen kellemetlensége. A „Szeretnék szántani“. Százszor egymásután ez a nóta. Úgy tetszik, a mama szándékosan tartotta őt a szobában, óvta a vendégektől.

– Sok olyan bolondságot beszélnek, – mondotta Jahodovsky – amit jobb nem hallani a sipsiricának.

– Pedig határozottan ékesítené a helyiséget – vélte főtisztelendő Vidovics János úr, aki éneklő kanonok volt Vácott, de minden héten két napot töltött Budán özvegy unokanővérénél. (Mert hogy ne lett volna unokanővére az illető, azt csak a rossz emberek találták ki.)

– A gyermek csupa ártatlanság, – jegyzé meg Jahodovsky – oly fehér lelkű, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.

Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban, egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott muskátlis ablakon:

– Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.

Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a sipsirica. Nyulánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros pántlika szorított össze.

Fitos orra volt, kék szemei szeliden világították meg girbe-gurba arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbűvölte, de volt valami. A homloka szűk volt, az ajka egy kicsit vastag és a fejét kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejebb lenne. Mindezek egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten különös módon komponálja össze a női arcokat, odalehel valamit és ez a rálehelés teszi meg.

Mint ahogy a kis kacsa mindjárt tud úszni, sipsirica is mindjárt pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal, tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el útközben.

Valami üde szellőcske jött vele az ő perkál szoknyáiban, ami jól esett a forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket. „Ni, hogy megnőtt a mi leányunk, a sipsirica s hogy megszépült megint“. Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is emelte.

És csakugyan sűrűn hangzottak a felkiáltások:

– Nekem is egy fröcscsöt, sipsirica! Hej kis sipsirica, ide is!

Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették, mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták, ingerkedtek vele.

– Hanyadik osztályba jár, sipsirica?

– Az utolsó évben vagyok.

– Hát mikor kap már hosszú ruhát?

– Azt mondta a mama, hogy jövő karácsonykor.

– Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, úgy-e? Mi?

A sipsirica buta pofácskát vágott s a leány-deákok bizonytalanságával keresgélte a választ.

– Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.

– Még eddig nem tanultuk – felelte a sipsirica röstelkedve, hogy nem tudja.

– Micsoda? – álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett. – Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!

Nagyot kacag előbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi törzsvendégeknek:

– Biz’ isten nem rossz. Ki hinné a XIX-ik században? Ebben a Sodoma gomorában. Kérdezem tőle: tudja-e, mi az udvarló? S ő azt feleli, hogy még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis sipsirika! Hallja Jahodovsky, hány éves most a sipsirica?

– Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves – felelte Jahodovsky.

Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult Jahodovsky barátja és komája.

– Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovsky komámasszony, szándékosan a véka alatt tartja őt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban szilvát, októberben szőlőt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az évadok nyújtanak. Ez volt a célszerű életfelosztás. De mit akar maga a sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a cseresznyéhez. Mikor már rothadt, vagy férges. T. i. a cseresznye és nem a sipsirica. Maga elvonja őt az élvezetektől. Igaz-e vagy nem? Lássuk csak. Jer ide keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.

Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát előtte.

– Itt vagyok, keresztapuska.

Jahodovsky mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége csillogott a szemeiben.

– Mondd meg nekem, – szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professori redőkbe szedve pattanásos homlokát – vannak-e örömeid, élvezeteid és mulatságaid?

– Igen is vannak.

– Helyes és mik azok?

– Különfélék – felelte sipsirica.

– És pedig? Sorold fel őket!

Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.

– Hát miért nem szólsz?

– Szégyenlem magam, keresztapuska.

– Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit tartasz ez idő szerint a legnagyobb élvezetnek?

– Hogy mi a legnagyobb élvezet? – kérdé a sipsirica önmagától, hangosan, egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott egy kicsit, fölnézve az eperfára. – A legnagyobb élvezet, – felelte lassan, gyermekes nevetéssel – ha a hátam viszket és a mama megvakarja.

Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt s még a frivol fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni angyalkának – csak le kellene előbb vetkőztetni.

Fesztelen, családias hang honolt a „Pává“-ban. A törzsvendégek mintegy hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy gondunk lesz, gyerekek!

Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét személyből állt, rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik István doktor, a Vizivárosból, unalmas fráter, aki mindennap felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a rostélyoshoz foghagyma kell. Ő pedig nem független, mert minden percben valami grófné hívathatja, aki elájul a foghagyma-szagtól. Ebben neki mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az orvosi praxist űzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné hívatta volna. A harmadik persona az asztalnál Mlinyiczki Pál volt, a társaság generálisa, a „tongeber,“ egy tót földesúr, aki vitalitiumba adván turócmegyei birtokát, Budán éldegélt, s azért járt efajta kis helyekre, hogy itt a nábobot és az olygarchát játszhassa. Egy kicsit tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.

A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az éneklő-kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklő-kanonok és az volt a különös, hogy ha a többiek, jó kedvűk szottyanván, egyszer-másszor énekeltek is, ő sohasem. No, köszönöm az ilyen éneklő-kanonokot.

A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi jó időket, mikor ezekből az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni, mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 előtt volt, a régi becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis, hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziur, mert nagy volt a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a jótállás fejében s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom áron és folytatta tovább a jótállásokat.

A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselők tartották megszállva. Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egy ugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták, türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy disputáló képviselők, – ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselők inkább tűrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a kártyát.

De ki az ördög győzné elszámlálni az összes törzsvendégeket. Részint nem is ismertem, részint nem is érdekesek. Egy darabig csöndesen éldegéltünk így együtt anélkül, hogy valami egyéb történt volna, minthogy a szeletek néha jobbak, néha rosszabbak voltak. Hanem a nyár másik felében két különös alak kezdett odajárni. Egy piperkőc öreg úr, aki a haját festette, kockás finom ruhában járt, vasalt nadrágokban s ruhái olyan rezeda-illatot terjesztettek, hogy egész tönkretette vele a konyhából kipárolgó pecsenye-szagot. Megfigyeltük, csak egyszer jött egy héten, csütörtök estefelé s mindig egy fiakker várta odakünn. Nagy havanna szivart szítt, gyűrűset, ami a „Pává“-ban feltűnő dolog s meglehetősen feltüzelte a fantáziákat.

– Nagy úr lehet, – mondogatták a törzsvendégek. – Az ördögbe is, míg itt a messzely borát iszogatja, addig két forint árát áll a kocsi odakünn; azért a Nemzeti Kaszinóban is meguzsonnálhatna.

Eleinte Jahodovsky se ismerte, tőlünk kérdezgette, ki lehet, pedig az öreg ficsúr gyakran beszélgetett vele.

Egyszer meg is kérdezte tőle, miért jár mindig fiakkeren.

– Nem vagyok elég gazdag, – felelte – hogy gyalog járhassak.

– Hogy értsem azt? – kérdezte pajkosan Jahodovsky, mert dacára a nagy testének, tudott kedves lenni.

– Ha gyalog jönnek idáig, megpumpolnának az emberek útközben. Takarékosságból járok kocsin.

– Jótékony ember lehet, – gondolták a törzsvendégek.

Csak Mliniczky Pál kifogásolta a dolgot, nyilván, mert elhomályosítani kezdte úri voltát az idegen.

– Nem gavallér az olyan ember, – aki így kijátszsza a szegényeket. Hát úr az ilyen? Szökik a szegények elől. Engemet látnának, mikor az utcán megyek. Előlem a szegények szöknek, mert már elnáspángoltam a botommal néhány efféle csavargókat.

Az ismeretlen olyan pontosan jelent meg minden csütörtökön, mint az óra és egy külön asztalhoz ült mindig egyedül. Később úgy látszik, megtudta Jahodovsky, hogy kicsoda, mert szembetünő tisztelettel kezdett vele bánni, de előttünk csodálatos módon titkolódzott, ötölt-hatolt, láthatólag zavart lett, ha kérdeztük.

Átláthatatlan rejtély alakjában gomolygott köztünk ennek az előkelő úrnak a csütörtöki megjelenése. Mit akar? Miért jön ide? Talán a borocska ízlik neki? Ejh, bolondság, hiszen vitethetne belőle haza is.

Ehhez a rejtélyhez (mert az események mindég csőstől jönnek) hozzájárult még egy érdekes alaknak előnyomulása a „Pává“-ban. Ez egy daliás, hegyesre kifent bajuszú, Wesselényi-mellkasú közepes korú férfi volt, ki megjelent egy napon és azontúl ott maradt sülve-főve, egyre nagyobb és tekintélyesebb helyet szorítva ki magának a hét eperfa világában.

Jómódú ember lehetett, mert újjai tele voltak gyűrűkkel, azonfelül jó vendég, mert Jahodovsky alig győzte neki hordani a fröcscsöket, végre pedig ügyes ember is volt és Jahodovsky szívesen vitte neki a fröcscsöket, mert mindig mondott neki egy-egy bókot. Más tekintetben is kedvében járt Jahodovskynak, néha rózsát hozott, néha szegfűt, amit az özvegy rendesen a keblére tűzött, a sipsiricának is hozott ajándékba egy papagályt. Örült neki a leány és mi is örültünk, mert most már többször volt alkalma kijönni az udvarra, hogy a papagályával játszhassék.

Igy aztán hamar lett a törzsvendégek lajstromába beiktatva a Herkules. Már t. i. a háziak részéről. Mert a törzsvendégeket (a törzsvendég mind arisztokrata érzésű) némileg nyugtalanítá a parvenü dédelgetése.

Minthogy pedig az előkelő öreg úr csak egyszer jött egy héten, míg a „Herkules“ (a hogy elneveztük) minden nap ott volt a szemünk előtt, a figyelem elfordult a rejtélyes öregről s mindenki csak a gyűrűs kezűről beszélt.

Mliniczky úr, aki, mint a legnagyobb igényű „stamm“, féltékeny szemmel nézte az új alakulásokat, nem volt éppen ellensége:

– Végre is, úgy látszik, udvarias, figyelmes ember. Jól teszi, ha egy kicsit hizeleg Jahodovskynak és a sipsiricának. A jó szó nem kerül pénzbe, a rózsa, szegfű se kerül pénzbe, a papagály… hm, a papagály az már szamárság, az pénzbe kerül. De mindegy, Jahodovsky megérdemli, hogy ne közönséges korcsmárosnénak nézzék. Jahodovsky több annál!

Egyszer arra figyelmeztette Druzsba tanár, hogy Jahodovsky nagyon is szívesen és sokat beszélget a Herkulessel, de Mliniczky ebben se talált semmi kivetni valót.

– Jahodovsky hálás a papagályért, hálás a rózsákért, mert Jahodovsky finom lélek.

Föl se vette Mliniczky, míg ilyen téren mozgott az ismeretség, de amint később észrevette, hogy Jahodovsky a legszebb húsokat a Herkulesnek süti meg, egyszerre morogni kezdett:

– Ez már nem járja. Disznóság! Jahodovska ostoba asszony! Mit akarja azzal az emberrel? Szemlátomást nagyobb porciókat visz neki, mint nekünk. Az a Góliát mindent föleszik előlünk, mert amivel többet ad neki, azt a mi szeleteinkből gazdálkodja ki.

Egyre szaporodtak a gravamenek. A „Herkules“ minden nap tiszta asztalkendőt kapott az ételekhez, a többi törzsvendégek nem, este a nagy, fényesen világító petróleum-lámpát megint Herkules kapta az asztalára, nekünk csak kerti lámpák jutottak. A Herkules fröcscsét rendesen úgy hozta az özvegy, hogy egy darabka jég úszkált a tetején, csillogott-ragyogott, mint a lady Dudley nagy gyémántja.

No, ez már botrány! Hogy nem szégyenli magát a Jahodovsky?

De ezt még csak mind eltűrte volna Mliniczky úr (bár az epe már forrt benne), ha elő nem adja magát az a szerencsétlen eset, hogy egy fél rántott csirkét rendelvén, abban két fejet talált vala, míg ellenben látja sas-szemekkel, hogy a szomszédos asztalnál hasonlóan egy fél csirkét majszol a Herkules s már a második mellsarkantyút töri szét a kis sipsiricával, hogy: ki él tovább?

Hát ez már égbekiáltó, ezt már nem hagyhatta annyiba; ingerülten csendítette meg késével a poharat.

Minden szem odanézett. Jahodovsky kiszaladt a konyhából s meglátván a Mliniczky vésztjósló arcát, a szokásos „üzleti“ ijedelemmel és sietséggel perdült a Mliniczkyék asztalához, azzal a rettenetes előérzettel, hogy Mliniczky úr vagy legyet vagy hajszálat talált az ételben.

– Jaj, tekintetes úr, tekintetes úr! Mért olyan nyugtalan, lelkem tekintetes úr?

Csak magát Mliniczkyt hívták tekintetesnek, a többi a neve szerint volt Druzsba úr, Kovik úr, Tibuly úr.

Mliniczkynek szikráztak a szemei, a homloka kivörösödött, mint a tégla és a szalvétájával haragosan csapkodta az asztalt.

– Hát azért, mert haragszok (ha dühbe jött, még kevésbbé vigyázott a magyar grammatikára). Haragszok egy kicsit a kétfejű sasra is, de aztat mégis hiszek, hogy két feje van, hanem hogy egy csirkének négy feje volna, aztat nem hiszek. És ha volt, hát miért nem küldte őtet múzeumba az én barátocskámnak, a Pulszkynak, hanem adja nekem megenni? Ez impertinencia, hallja!

Jahodovsky elpirúlt, kibeszélte magát a szakácsnéra, hogy az követte el a hibát, aztán hirtelenében beszaladt a konyhába és kihozott békítőül egy tányéron két pompásra pirult kirántott csirkecombot azon melegében, még szinte sistergett rajtok a zsír.

Mliniczky dühösen lökte félre a tányért.

– Nem kell, egye meg. Én rendet akarok és tisztességet enyim pénzemért, nem kedvezményt. Az nem kell nekem. Száz fácányt rendelek, ha nekem tetszik…

Olyan hősies gesztussal tette ezt, mint egy római triumphator, mikor egy koronát utasít vissza. Az efajta dolgok emelték őt a „Pává“-ban mindannyiok fölé.

– Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr.

– Haragszok, borzasztóan haragszok, – rikácsolta.

Erre aztán a sipsiricát küldte rá Jahodovsky. A sipsirica rámosolygott és addig-addig kérlelgette, hogy végre ő is visszamosolygott és a sipsirica kedvéért megette a két combot.

Hanem most már a gyanú fel volt költve és általános gyűlölet tört ki a Herkules ellen.

Ki lehet ez az ember? És mit akar vele Jahodovsky? Ez is egy valóságos rejtély. Most már két rejtély volt a „Pává“-ban. Két aktuális théma a borocska mellé.

Nem sokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy Herkules senki más, mint egy Manusek Vencel nevű nyugalmazott burgzsandár.

– Csak? – jegyzé meg Druzsba úr. – No, ez nem sok.

– Ej, no, – dörmögte Mliniczky – mire nézi a király a civillistáját, hogy ilyen erős, javakorú embert nyugalomba küld?

– Hogy azt mondják, nőül akarja venni Jahodovskyt – újságolta tovább a doktor.

Druzsba úr felfortyant:

– Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni!

– No, csak az kellene még, – vélte Mliniczky úr – hogy egy burgzsandár regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött.

– Nem, nem, ez képtelenség – tünődöt rajta Druzsba.

– Ki tudja? – veté ellen a doktor. –

Minden asszony egyforma és csak a derekáig okos.

Druzsba szemlátomást nyugtalan lett, bántotta a dolog, izgatottan dobolt újjaival az asztalon. Hm, csakugyan. Az ördög nem alszik. Pedig hej, az ő tervei közt is ilyen valami kóválygott, a feje legtitkosabb fiókjában. Megvárni, míg a leány férjhez megy és míg az asszony egy kis pénzecskét gyűjt az üzletből s aztán azt mondani neki egy szép napon: „Kedves komámasszony, maga is öreg már, én is öreg vagyok, de az ördög bennünk még fiatal. Csukja be korcsmáját és ami még hátra van az őszi verőfényből, élvezzük ki, kart karba fonva; az én Jahodovsky komám örömmel fogja nézni az égből“. De addig is, míg Jahodovsky az égből nézné a dolgot, Druzsba tanár úr minden nap azzal a gondolattal nézegette a vérbélű, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer majd az övé lesz és íme most… Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek a végére kell járni.

Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskyt s igyekezett közömbös hangon kérdezősködni, de bizonyos reszketegségtől mégsem tudta azt mentesíteni.

– Tudja-e, Jahodovsky, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?

– Ugyan mit? – kérdé Jahodovsky kíváncsian, mert nagyon szeretett híreket hallani.

– Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…

Merően szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt dúskálódott.

– Hess onnan, te cudar! – kiáltá rá s a kezében levő asztalkendőt lobogtatva, próbálta lekergetni. – Nézze meg az ember, hova veszi be magát!

– Hagyja csak a kakast, Jahodovsky, hagyja – szólt közbe Druzsba úr komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. – Az egyik kakas csínyeit nem lehet a másik kakas csínjeivel eltakarni. Maradjunk csak az első kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról, Jahodovsky lelkecském.

– Miféle tyúkról? – kérdé az asszony váratlanul erős és vidám tekintettel.

Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet, mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr szeretett volna beleharapni.

– Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? – folytatá Druzsba úr.

– No, hát miért jár? – kérdé Jahodovsky hányi-veti hangon, hullámos barna haját megigazítva.

– Azért, hogy magát nőül akarja venni – bökte ki végre a professzor úr.

Jahodovsky felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei szinte ugráltak a nevetéstől.

– Ostobaság, bolondság, – kiáltá fel. – És ezt beszélnék a városban?

– Ezt, – szörnyűködék Druzsba úr.

– Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy nőül akar venni. Én még nem láttam belülről.

– Kit? Mit?

– A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik, iszik és olyan vendégem, mint a többi.

– Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? – kérdé a tanár megkönnyebbülve.

Jahodovsky tiltakozón emelte fel karjait.

– No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az Isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak ő érte élek. Őt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok, Druzsba úr, semmi egyéb és anya akarok lenni véglehelletemig. Én nem létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltől estig a kimerülésig, hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba komám uram, mondja csak?…

Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai, melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.

Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s meghatott hangon felelte:

– Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovsky. Kegyed példátlan anya és bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az első s ha őt boldoggá teszszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a többi… Úgy van, a többi… Azaz, hogy – süttessen kérem egy rostélyost és húzzon rajta végig egy kis foghagymát… de csak lehelletszerűen, Jahodovsky!

A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a törzsvendégek közt szájról-szájra kelt, amit Jahodovsky mondott, nem győzték mondogatni egymásnak: Nagyszerű anya. Remek anya. Ilyennek kell lenni egy anyának.

És most már beállott a szélcsend egész őszig. Minden maradt úgy, mint azelőtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát, nem egyszer maga ment be a konyhába, hogy a palancsintát sütő Jahodovsky mellett legyeskedjék s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröcscsöt, némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az előkelő öreg úr is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan szürcsölgette, felváltva mulattatták az öreg és a sipsirica. Egy nagy csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt és csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenőben kocsijához kísérte az öreget.

Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elő magát. Pusztán egy morzsa; de a „Páva“ verebeinek az is elég volt. Egyszer az öreg úr ott felejtette az asztalon zsebkendőjét, melylyel a cvikkerjét törülgette volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát, aztán utána kiáltott a kifelé tipegő öreg úrnak:

– Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendőjét.

Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt erőltetett és a fele útra visszatért a kendőért.

– Ösmer ön engem? – kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán feltünő kedvetlenséggel.

– Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta magát.)

– Kuvik? – kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében nyilakozik.

– Nem. Kovik.

– Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok méltóságos.

Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.

E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípős idők miatt az asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezőbe, mely nyáron üres volt. Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje megszünik.

Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetődött a templomba s éppen javában szundikál vala, magát félig-meddig a „Pává“-ban álmodván, amikor a szószékről, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovsky, szül. Globa Franciska neve.

– Mi volt ez? – kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy krisztinavárosi szatócstól.

– Ej, hát házastársul veszi valaki.

– Lehetetlen, – dadogta a professzor elhalványulva. – És kicsoda?

– Bizony én nem vigyáztam meg.

– Misztifikáció! – szólt a professzor hangosan és felugrott, de észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.

– Engedje meg a főtisztelendő úr, hogy kérdést intézzek a házassági hirdetés iránt; nem jól hallottam.

– Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, – olvasta le a pap a kezében lévő céduláról.

– Lehetséges az? – kérdé Druzsba úr elképedve.

– A legtisztább valóság, uram.

– Ki mondta a főtisztelendő úrnak?

– Ők ketten.

– Globa Franciska is?

– Igen, szerdán délelőtt voltak nálam.

Druzsba urat a szédülés környékezte.

– Milyen volt az asszony? – dadogta.

– Egy magas nő, mint egy gránátos, személyesen ösmerem, a „Fehér Páva“ tulajdonosnője.

– Megfoghatatlan!

– Van talán valami kánoni akadály?

– Van, van… azaz nem mondhatnám, de mégis furcsa.

Elrohant, nem is köszönt; a pap csodálkozva bámult utána. A Horváth-kert előtt megállott, gondolkozott, aztán fölnézett az égre, ahol éppen akkor barna felhők száguldoztak: „Jahodovsky, megboldogult kedves barátom és komám, – sóhajtott fel, – mit szólsz te most mindezekhez?“

Jahodovsky természetesen nem szólt semmit, hanem annál inkább szólt Druzsba úr azoknak, akikkel a törzsvendégek közül találkozott.

– Tudja-e, mi az újság? Most hirdették ki Jahodovskyt a zsandárral. Ki hitte volna? Micsoda álnok asszony! Megvetem. Soha se megyek többé a „Pává“-ba. Így meggyalázni a vendégeit. És hogy szabadkozott előttem. No, megállj! Egy zsandárnak adja a kezét. Egy zsandárnak! Azt a kezet, amelylyel a túrós csuszákat gyúrta nekünk!

A törzsvendégek, akikkel találkozott, nem fogták föl ilyen tragikusan.

– Hát kihez akarta volna, hogy férjhez menjen? – kérdé Tibuly ügyvéd. – Hiszen nem vehette el az éneklő kanonok.

Egyik törzsvendég a másiknak adta át a hírt, úgy hogy estefelé már a pestiek is tudták. Szokatlan számmal gyülekeztünk össze vacsorára, dacára a pocsék időnek. Ott volt az egész had. Csak Druzsba úr hiányzott. Kati, a kis szolgáló (mert egy pár hét óta ilyen is volt) mondta, hogy Druzsba úr elment arra délután kétszer is és mind a kétszer kiköpött a ház előtt.

Természetesen minden szem a menyasszonyt kereste, figyelte ma este. Az vídám, eleven volt, mint egy fürj és szeretetreméltó a vendégekhez. Mintegy dacolni akart a gúnyolódó tekintetekkel, melyek szurkálták-csiklandozták.

Bejárta sorba az asztalokat és maga hozta elő a kényes tárgyat, mintegy röstelkedve, szégyenlősen.

– Hát igenis beleugrottam. Isten látja lelkemet, hogy csak gyermekemért teszem, a sipsiricáért. Nekem ugyan nem kell a házasság, se lelkemnek, se testemnek. De hogy legyen ez a gyámoltalan gyermek támasz nélkül? Maholnap vinni kell ide-oda, ha azt nem akarom, hogy elhervadjon gonoszul. De hát én nem mozdulhatok az üzletből, ha csak nincsen valakim, akit magam helyett hagyjak. Istenem, hiszen anya vagyok. Meg kellett hoznom ezt az áldozatot a Johankáért. Egy leány, akinek atyja nincsen, olyan, mint a gazdátlan mezei virág, mindenki megtapodhatja, atyát kell neki szerezni, a ki gyámolítója legyen, aki helyt álljon, ha kell. Hadd legyek én az áldozat. Hiszen én csak ő érte élek. Én úgy se számítok semmit. Manusek, végre is szereti, végtelenül szereti őt, a kezén fogja hordozni és a jó Isten beszámítja nekem a másvilágon, hogy láncokat vettem magamra a gyermekemért.

A „Páva“ vendégei valóságosan elérzékenyültek.

– Milyen anya! – lelkendezett Mliniczky. – Milyen fölséges anya! (S titkon elhatározta magában, hogy egy nagy ezüst tálcát vesz neki a lakodalomra. Hogy fog ez majd imponálni a „Pává“-ban.)

A lakodalmat megülték október végén, szüret után, abban az évben, amikor utoljára termett a budai Sashegyen bor (mely még most is tart).

Eleinte némi hidegség volt érezhető a „Páva“ új gazdája iránt, néhányan ki is maradtak; de a szerencsés Manusek csakhamar visszahódítá a szíveket, mikor híre ment, hogy a fináncok gálócsi dohányt találtak nála és kegyetlenül megbirságolták. „Ohó, hiszen ez nem annyira zsandár, mint inkább szenvedő „hazafi“. Jó hatást tett az az újítás is, hogy a „pettyegtetett szolgálat“-ot kivakartatta a firmáról s „pontos magyaros szolgálatot“ tétetett helyébe. A fehér pávát is bemeszeltette, minthogy fehér páva nincs a világon és egy rendes, közönséges pávával cserélte fel: „Ohó, hiszen a Manusek reális ember“.

Apránként visszaszállingóztak a hívek, úgy hogy a következő nyár együtt találta az egész tavalyi frequentiát az eperfák alatt, kivévén Druzsba tanárt. Hiszen csak éppen olyan jó világ volt ott, mint azelőtt! Sőt a kiszolgálat még jobb lett, mert Manusek a mézes hónapok után egészen a vendégeknek szentelte magát. Mindig volt valami különlegessége; százesztendős szilvórium Szerémből, remek folyékony túrója Liptóból, fölséges illatú dalmát taplója, amivel „gratis“ kedveskedett nekik. Némelykor „bolét“ csinált szamócából és vörös borból és sorba öntögette kancsóból az érdemesek poharába. De iszen illedelmes, szeretetreméltó ember volt Manusek. Látszik, hogy az udvarnál volt. Budai szokás szerint egyszer napjában körülhordozta a burnótszelencéjét is, melyet a király arcképe ékesített, megkínálta a vendégeket s egy alkalommal tréfásan megjegyezte:

– Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.

Ez a mondása szárnyra kelt és egyszerre megejtette, megmelegítette a hidegeket. Manusek forradalmi lélek, a mi vérünkből való vér. Az nap este némelyek per-tu lettek vele.

Mint pajtás meg éppen páratlan volt, gavallér és pazar, mint egy Esterházy, valamint szolgálatkész, mint egy Mungo. Ma én fizetek, barátaim, engedjétek meg. Azaz, hogy ma senki se fizet. Sipsirica szívecském, hozz fel egynehányat azokból a homokba ásott palackokból!

Kétszer-háromszor is előfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs dinom-dánomba s egyszer még a cigányt is oda hozatta az „Arany Szarvas“-ból a kis szolgáló, Kati által, aki ezért az útjáért egy ezüst hatost kapott Manusektől és egy pofont az asszonytól, a „Manusovká“-tól.

– Húzz egy betyárnótát, móré! Azt, hogy „Korcsmárosné citronyos bort adjék kend!“ De igazán is, bort ide, Franciska, bort ide a barátaimnak!

– Ne okoskodj, Vince, ne okoskodj – csillapította az asszony, – eleget ittál, nem adok többet. Aludni akarok az éjjel, Vince!

– Míg tele a pince, fénylik a Vince, – kurjantá Manusek, megfordítván a gazdák szokásos példabeszédét. – Adj bort, Franciska, megfizetem, úgy mint más, – s kivágott az asztalra egy szép zöldhasú forintost. Ha, ha, ha. Kár, hogy te nem iszol, Franciska. Becsületemre mondom, nagy kár. Pedig szeretlek, mert kénytelen is vagyok vele. De mi hasznom is lenne belőle, ha nem szeretnélek? Ennélfogva szeretlek, Franciska és felette sajnálom, hogy a természetünk nem egyezik. Hogy nem iszol. Mert akkor mi is úgy tennénk, mint az egyszeri korcsmárosék. Ha én innám, én fizetném meg neked a bor árát, ha te innál, te fizetnéd meg nekem a bor árát és így mindig nyugodt lenne a lelkiismeretünk, hogy csak az üzletet támogatjuk.

Szóval jó, víg „spéci“ volt, aki díszt és népszerűséget hozott a „Pává“-nak. A „Páva“ most élte aranykorát. Mert más részről a sipsirica szórt rá fényt, aki megtelt vállban egy kicsit, de amellett nyúlánk és harmatos maradt. Lássa meg az ember, mi lesz a kis gubóból! Egy-két vonáson ide-oda igazított valamit az utolsó hat-nyolc hónap, – nagy piktor az idő – s a kecses, takaros leánykából rendkívüli szépség lett. Nem mehetett el anélkül az emberek közt, hogy minden szem meg ne akadjon rajta. „Mintha egy szarvas menne végig a Mályva-utcán“ – mondták a szomszédasszonyok, akik pedig talán soha sem láttak a Mályva-utcán eleven szarvast végig menni.

De nemcsak a vénasszonyoknak tűnt fel a sipsirica, sápadt kamasz diákok kezdtek a „Pává“-nál mutatkozni. Nem volt elég pénzük, keveset fogyasztottak és éppenséggel meg nem híztak, hanem inkább a szemeiket hízlalták, azért a nehány krajcárért, amibe a fröcs került.

Druzsba professzor úr ezekben az időkben csodálatos járványt fedezett fel a nebulók közt éppen a nyolcadik osztályban. Az egész klasszison kiütött a versírási düh, minden betegség közt a legrettenetesebb. A szív mint a megdagadt folyam, kiárad és elönti a fejet rímekkel. A fej annyira tele lesz velök, hogy semmi egyéb földi portéka, se latin nyelv, se görög nyelv, se történelem, se számtan bele nem gyömöszölhető.

Druzsba tanár úr több ilyen verset elkonfiskált; egytől-egyig szerelmes versek voltak: „Ideálomhoz“, „Ő hozzá“, „J. J.“ és több efajta címek alatt. No hát semmi az, mosolygott a tanár úr szomorúan. Az vessen követ rájok, aki nem ludas. Hiszen ő is vágyott a „tepedt szőlő“ után. (Hm, a darázs is azt szereti.) Szíve fájdalmasan dobbant meg, amint a visszaemlékezés édes mézében megmártogatta. Rá se akart többé gondolni. Hanem ezek az átkozott versek! Olvasta, olvasta s egyszerre fejéhez kapott. Hm, hm, ez mégis furcsa. Majd minden versben egyforma rím fordult elő: „sóhajtana–Johanna“, „tana–Johanna“, „rohanna–Johanna.“

– Az ördögbe is! – kiáltott fel Druzsba úr, a nagy feltalálók pathoszával. – Ez a sipsirica lesz, a keresztleányom. Hej, pedellus, pedellus! (A pedellus belépett.) Mondja csak Kutorai, nem tapasztalt ön az utóbbi időben valami különös dolgot?

– Különös dolgot? – tünődött Kutorai, egy hiúz szemű, sovány, mintegy harminc éves emberke, nagy ádámcsutkával a gégéjén.

– Valami olyan különös dolgot, ami önt megbotránkoztatja.

– De igenis, tanár úr.

– És mi az, édes Kutorai? – kérdé megfeszült érdeklődéssel.

– Nem tudom, megmondjam-e? – habozott a pedellus.

– Kötelessége, édes barátom, kötelessége.

– Egy zwikkert találtam a minap otthon a lakásomon az éjjeli szekrényen. Kérdeztem a feleségemtől, kié a zwikker? Azt mondja, hogy nem tudja.

Druzsba tanár úr a fejét rázta.

– Nem ez, nem ez, de azért csak folytassa, kedves Kutorai. Meghallgatom önt.

– Másnap feljövök a gimnáziumba és hallom Lermer tanár urat panaszkodni, hogy elhagyta valahol a zwikkerjét. Hazamegyek délre és kérdezem a feleségemtől, nem járt-e nálunk Lermer tanár úr? A feleségem rám támad: hogy mit keresne nálunk Lermer tanár úr? A következő reggel aztán magamhoz veszem a zwikkert és megmutatom Lermer tanár úrnak, mire Lermer tanár úr felkiált: „Nini, az én zwikkerem“. Hát nem tudom azóta, mit gondoljak. Megfoghatatlan dolog!

– Majd kombinálok és meditálok fölötte – nyugtatá meg Druzsba úr jószívűen, – de most egyelőre a tanulókról van szó. Nem járnak ezek a paniperdák valami korcsmába, teszem azt a „Pává“-hoz?

– De bizony éppen csak oda járnak, – felelte a pedellus. – Láttam egyiket-másikat kijönni és bemenni.

– No és miért nem jelentette fel?

– Mert azt gondoltam, hogy a tanár urat keresik, vagy az engedelméből mennek oda, tudva azt, hogy oda tetszik járni étkezni.

– Ah, Kutorai, Kutorai – kiáltott fel Druzsba úr bánatos fuvolahangon. – Mily tévedésben van ön! Én nem járok a „Pává“-ba többé.

– Én azt nem tudhattam, – mentegetőzik a kis pedellus.

– Persze, persze, ön nem tehet magának szemrehányást. De én ad personam élénk lelkiismereti furdalást érzek. Mert ha én odajárnék, akkor a tanulók nem mernének odajárni. S ha ők nem mernének odajárni, akkor nem írnának verseket, de tanulnának. A kötelesség hív és én nem fogok kitérni a kötelesség elől. A kötelesség hív és én megyek. Félre lököm a kevélységet és megteszem, ő értük, a tanítványokért. Itt vagyok, Druzsba vagyok. S egy Druzsba nem tehet másként… Elmehet, kedves Kutorai!

Druzsba úr ereiben fölpezsdült a vér, nem adta egy vaklóért, hogy ürügyet talált a „Pává“-ba mehetni s hogy ennek a szívbeli gyengeségnek a neve: férfias kötelesség. Megborotválkozott, kipödörte bajuszát, megkefélkezett mindjárt ebéd után és magához vévén a versezeteket, megindult a Mályva-utca felé.

Útközben betért a „Wrabe et Comp.“ ékszerkereskedésbe, hol egy aranynyal befuttatott ezüst malacot vásárolt, részint kiengesztelésül, részint, hogy a mamának is vigyen valamit. Re bene gesta poroszkált a selyem papirba takargatott jou-jouval, midőn Mliniczkyvel találkozott, aki csibukját lóbázva, a sarkon levő „Félhold“ kávéházba igyekezett Tibuly fiskálissal, a rendes délutáni feketére.

Mliniczky úr megállította: – Hollá Druzsba! Hova megy erre, Druzsba, ahol a madár se járja?

– Találják ki! – szólt Druzsba rejtélyesen, de miután látta, hogy nem találgatják, maga vallotta be, hogy a „Pává“-ba megy.

– Ilyenkor? – csodálkozott a fiskális.

– Szándékosan megyek ilyenkor, mikor még a „Pává“-ban senki sincs. Mint professzor és mint keresztapa megyek oda kettős minőségben.

S elmesélte a történteket, hogy a diákok odajárnak s verseket írnak a sipsiricához.

– Jó théma vershez, – bólintgatott Mliniczky, – subtilis, mint egy liliom.

– Ha selyemviganót viselne, király leányának is beillenék, – licitált a fiskális. – Sokszor boszankodom az anyja fösvénységén, hogy nem öltözteti szebben.

– Mit? Nem öltözteti? – pattant fel Mliniczky. – Egy ilyen anyához ne tessék nyúlni. Hogy nem öltözteti? Isten se szebben a plántáit, a tulipánokat és violákat. Hiszen olyan selyem ruhában volt egy párszor, hogy Worth se nem tudja varrni különbet.

– No, én még soha se láttam rajta perkál szoknyánál egyebet, pedig ott dangubálok sülve-főve egész héten, a csütörtököt kivéve, amikor napibiztos vagyok a takarékpénztárnál.

– Bah, ha jól emlékszem, éppen csütörtökön volt selyemben. Mi van ma? Szombat. Igen, igen, csütörtökön. És a múlt héten is… lássuk csak? Szombaton nem volt otthon, pénteken eső esett. Úgy van, úgy, a múlt héten is csütörtökön volt rajta egy májszínű selyem ruha. Úgy látszik, spektabilis, hogy csak maga elől bujkálják azok a selyem szoknyák. Hogy mindig csak csütörtökön. De mi az ördög jut eszembe? (Mliniczky a homlokára ütött). Hm. hm. Tu je volacso. (Itt van valami.)

Kritikus pillanatban mindig tótul gondolkozott és morgott Mliniczky úr.

Nagy fejcsóválások között oldalgott el a „Félhold“ felé, még kezet is elfelejtett nyújtani Druzsbának, aki elbúcsúzván az ügyvédtől, egyenest befordult a kacskaringós Mályva-utcába.

A „Három angyalhoz“ címzett patikánál, ahol az utca megtörik, meglassítá lépteit, hogy kigondolja útközben, miként fogja eljövetelét előadni, nehogy megalázkodást lásson benne az asszony, nehogy a szerelem által összetört lélek puhaságát tegye a „Pává“-ban közszemlére. „Méltóság, Druzsba – így szólott önmagához – ne feledd el, hogy ki vagy“ s ezzel gondolatokba merülve, lehorgasztott fejjel lépegetett a nevezetes helyszín felé. Mikoron pedig felütötte a fejét, meghökkenve látta messziről, hogy a „Páva“ előtt nagy népcsődület van; asszonyok, férfiak és suhancok verődtek össze, nevetgélnek, zsibongnak és kíváncsian nézegetnek be a kapurácson.

Meggyorsítá lépteit, sőt ha nem lett volna Druzsba, még talán futott volna is. A népek egy része széledni kezdett már, egy pár asszony jött vele szemben, akik kacagva tárgyalták az esetet. Talán még sem szerencsétlenség, – gondolta és nagy kő esett le szívéről. Az asszonyok között az egyik köszönt is.

– Dícsértessék a Jézus Krisztus, tanár úr!

– Mindörökké, Kutorainé asszony. Mi történik ott?

Csinos, gömbölyű arcú, bogár szemű asszonyka vált ki a sorból, megnyálazta újjait és megigazgatta, lesímítá velök koromfekete haját előbb, csak azután felelt:

– Ott bizony nagy parádé történik. A Páváné kihajigálja az urát az utcára.

Druzsba úr megdermedt a csodálatos hír hallatára.

– Lehetséges ez? – mondá tágra nyílott szemeit Kutorainéra szegezve. – Ismételje, kérem, még egyszer.

– Elkergeti az urát. Hát mi van abban? Az övé a ház, meg az üzlet. Asszony az a talpán.

A tudós férfiúnak úgy tetszett, mintha rózsavízzel locsolgatnák, de azért meg volt lepetve.

– És hát mi az oka, nem tudja?

– Hogy mi az oka? – kérdé Kutorainé csintalanul, kackiásan ringatva magát a csípőin, melyek rugókra látszottak járni és eszébe juttatták Druzsba úrnak a Lermer tanár zwikkerjét, mely szintén ilyen hajlékony szerkezeten mozog. – Hát lelkem, tekintetes tanár úr, mi szokott az ilyennek oka lenni? Ők ugyan mindenfélét kiabálnak egymásra, de az igazi oka csak az lehet, hogy vagy az úr unta meg az asszonyt, vagy az asszony unta meg az urát.

– Köszönöm, asszonyság, a felvilágosításokat, melyek bizonyára közel érintik a valódi tényálladék határait… bizonyára.

Biccentett a fejével, egy-két lépést tett előre és megállt, habozva afölött, illő-e ott ilyenkor megjelenni. Nem. Semmi esetre sem. A családi élet szentélyébe nem szabad behatolni. Ezt még a riporterek is hangoztatják, bár megcselekszik. Egy Druzsba azonban nem tehet ilyet. Tehát nem megy be a „Pává“-ba. Már most aztán vagy visszafordul, vagy beáll a bámészkodók közé. Kétségtelen, hogy egy igazi gentleman előtt a visszavonulás eszméje a rokonszenvesebb és így rokonszenvesebb Druzsba úr előtt is, a csőcselékhez való csatlakozás ellenben undorító. Druzsba úr visszafordult nagy léleknyugalommal, de a Mályva-utcán erről a részről is kellemetlen, sőt elijesztő látvány tárult eléje. Hajtsárok ökörcsordát tereltek erre felé. Csattogtak az ostorokkal, az állatok bőgtek és rendetlenül jöttek, nagy fejeiket megszegve, melyeken rettentő villaszarvak ágaskodtak.

A rémület fogta el. Meglehet, belső furdalást érzett gyöngéd lelke e szegény oktalan állatokkal szemben, kiket annyiszor lealacsonyított, midőn tanítványait ökröknek nevezte, vagy csak egyszerű gyávaság volt, elég az hozzá, megváltoztatta útja irányát, megfordult újra és az utca túlsó oldalára lépegetett át, hogy ha elmegy a „Páva“ előtt, a szájtátó tömeget, mely a botrányon mulatott, lehetőleg elkerülje, füleit azonban nem dughatta be gyapottal (mert nem is volt nála gyapot), úgy, hogy mégis hallott a csoportosulásból némely értelmetlen és különös megjegyzéseket.

– Milyen patália! Azért a kis békáért, a kis szolgálóért.

– Pénzen vett szerelemnek ecet az alja.

– Kutya egy asszony!

– És mafla egy zsandár!

– Hát mi történt?

– Az Isten tudja. Nyilván a kis szolgáló okozta, mert ott bőg a baromfiólnál. Azaz a zsandár okozta.

– Azaz, hogy az asszony okozta, aki észrevett valamit.

– Hah, nini, csirkék és kacsák! Uccú, gyerekek, fogjatok belőlük.

Dulakodás közben nyilván fölfordult odabent az udvaron a borító kosár s a hízlalásban levő baromfiak, átbújván a kerítés lécei közt, elindultak világot próbálni.

A zsandár úr foga is csirkére vásott.

– Csinos a fruska.

– Maradt volna a párja mellett. Úgy kell neki. Tudta ő azt nagyon jól, hogy vén csontokból szokás jó levest főzni.

– Látták, hogy vágta képéhez a jegygyűrűt?

Füleit be nem dughatta Druzsba úr, de a szemére se tehetett ellenzőket, pedig azok okosan vannak kigondolva a lovak kantárjaira. Önkénytelenül áttévedt tekintete a sorompós kerítésen a „Páva“ udvarára és éppen eleget látott, hogy soha többé el ne feledje a sajnálatos spektákulumot.

Mária szent szűzecske… az asztalok, székek, mind egy rakásra voltak hordva az udvaron, mögöttük a Herkules, ki barrikádokat épített belőlük s azok mögül, mint valami bevehetetlen erősségből, hadonászott, lármázott és alkudozott. A két szakácsné, az egyik piszkafával, a másik egy meszelő rúddal igyekezett hozzáférni. E közben meg-megmutatkozott az ajtóban a Páváné alakja, kosztros hajjal, felgyűrt újjakkal, furiaszerűen, amint egy nadrágot hajított ki az udvarra, majd egy inget, majd egy csizmát, majd néhány pipaszárat.

– Nesze a cafatod, te cudar – rikácsolá. – Mars ki a házamból, mars ki az udvaromból! Üssétek a kutyát, ahol éritek! Mártha, Zsuska!

Bíztatta a két harcias szakácsnét, kik oda-odaugrottak, de a Herkules egy széket forgatott maga körül, mintha legyező volna és emiatt sérthetetlen volt. Eközben azonban diplomáciai alkudozásokat folytatott az asszonyával.

– Adj haladékot, Franciska, ne okoskodj. Igérem, hogy elmegyek, de nem most szégyenszemre, az összeszaladt népek előtt. Elmegyek az est sötétjében, Franciska, szépszerivel. Belátom, hogy nem élhetünk együtt, de várd meg az estét, Franciska!

– Egy percig se, egy percig se, – lihegte az asszony és újra beszaladt, meg előrohant.

A künn lévő szájtátók röhögtek.

– A zsandár tudja a csíziót. Estig kér halasztást. Persze. Este minden asszony békülékeny. A kígyó is megszűnik mozogni naplemente után.

Druzsba úr lábai a földbe gyökereztek, szeretett volna tovább menni, de nem lehetett, mintha bénulás érte volna. Minden táncolt és forgott vele, nemcsak az egész udvar, a künn álló népség, de még a szomszéd házak is, melyeknek egyikén ácsok csinálták a zsindelytetőt. De azért mindent látott, mindent hallott, mintha egyszerre meghatványozódtak volna halló és látó érzékei. Látta sipsiricát is, ki a muskátlis udvari ablakon kihajolva nézte a nagy és mulatságos „jelenetet“.

A zsandár is észrevette sipsiricát.

– Látod, hogy bánik velem az anyád – szólt hozzá panaszkodva. – Nincs szíve neki, nincs szíve. Tégedet is el fog adni. Hidd meg, hogy el fog adni, én tudom azt.

Sipsirica behúzta a fejét és haragosan csapta be az ablakot s azután elkezdett zongorázni: „Szeretnék szántani“. (No, még csak ez kellett ehhez a nagy chaoshoz.)

– Hogy affektál a kisasszony, – szóltak odakünn gúnyosan.

Eközben újra kirohant a korcsmárosné, még egy mellényt talált valahol, azt hajította ki a küszöbről, úgy röpült a levegőben, mint valami denevér.

– Hát mégis itt vagy? – kiáltja. – Hát mégse viszed el a cókmókodat? No, megállj! Szaladj be csak Zsuzsa és hozz ki egy fazék forró lúgot!

De már ennek fele se tréfa. Az ács a szomszédház fedeléről leszólt barátságosan:

– Most légy okos, Domokos!

Zsuzsa beszaladt a lúgért, Manusek Vince tekintete pedig végre mégis a kapuajtót kezdte keresni.

– Pukkadj meg, sárkány, – hörgé – elmegyek, de megkeserülöd.

Kár, hogy éppen ebben a pillanatban ért a „Pává“-hoz az ökörcsorda és a publikum anélkül, hogy a végrendeletet látta volna szétrebbent; gyermekek, asszonyok sikítva menekültek előle (nincs teljes élvezet a világon) – maga Druzsba úr is elinalt, még pedig ugyancsak szaporán szedve a lábait, míg csak a Boróka-utcába be nem hajlott. Onnan aztán a Szeleczky-féle park kerítése mellett egyenesen haza pályázott, hol is levetkőzött, lefeküdt, üvegeket melegíttetett a lábára, a hasára pedig egy forró pléhfödőt rakott. Arról panaszkodott a gazdasszonyának, hogy beteg és azzal az üzenettel küldte el a direktorhoz, hogy holnap nem tart előadást.

Mindez azonban egy csöppet se változtatott se a világ forgásán, sem pedig a város képén. Csak minden úgy volt ezentúl is, mint máskor. A nap sütött és a Mályva-utca akácfái csak úgy illatoztak, mint tegnap, a verebek csiripeltek az ágak közt, a „Páva“ asztalai rendben állottak a helyükön, a konyhából pompás pecsenyeszag párolgott ki s a pajkos szél ingerkedve vitte fel a zsindelyező ácsok orrához.

A szokott időben beszállingóztak a törzsvendégek, Páváné vídáman sürgött-forgott körülöttük ropogós szoknyáiban, a szokott mosolyával ajkai körül. A sipsirica a zongora billentyűit nyaggatta odabent, és semmi jel se mutatta a kora délutáni háborút. Csak a papagály kalitkája állt üresen. Ha hadi bulletinek jelennének meg az ilyen háborúkról, akkor a mostani így szólna: „Egy sebesült és egy halott“. A sebesült Druzsba Tivadar úr volt, a halott a papagály. Manusekné a csata ádáz hevében megfogta a papagályt, kicsavarta a nyakát és utána dobta az akkor már menekülő Manuseknek az utcára. Az utcai gyerekek megtalálták a házassági viszálykodás áldozatát, megkopasztották szép zöld és piros tollait, fölékesítvén velök a kalapjaikat.

A vendégek nagyrészt már tudták a történteket s bizalmas suttogással sajnálkoztak a Manusek sorsán. Egyik-másik maliciózusabb meg is kérdezte:

– Vince barátunk nincs itthon?

Manusekné talán éppen ezt várta; nem akart a dologból titkot csinálni.

– Nincs, nincs, – pergett a nyelve – elpályázott.

Közelebb lépett egy-egy asztalhoz, meghalkítván hangját, csipőjére rakta kezeit és folytatá a bizalmas közléseket:

– Kiadtam neki az obsitot. Fel is út, alá is út. Nem hozzánk való ember. Hadd menjen, amerre a két szeme lát.

A „törzsek“ mohón nyelték szavait. Egy-egy sajnálkozó hang ki is csúszott imitt-amott.

– Ejnye, ejnye, szegény Vince!

– Hát igen, szegény ember, – vette föl a szót az asszony. – Hiszen én is sajnálom. Hiszen nem volt rossz ember és magamnak is fáj, tessék elhinni. De én anya vagyok. Mindenek fölött csak anya, aki leányának él. Szívvemnek minden lüktetése az övé, a sipsiricáé. Engem boldoggá tett Manusek, mit tagadnám? De a leányom jövője veszélyeztetve van. Mindent elhordott, elpusztított és egy szalmaszálat nem tett keresztbe. Az a csöp hozomány, amit a leányomnak összekuporgattam, fogyott, olvadt, mint a vaj a királyi lakájok tenyerén. Egy ingyenélő a háznál, egy pusztító moly. Nem, ez nem mehet tovább így. A feleség elnézte volna, mert én szerettem Manuseket (gyöngén elpirult és lesütötte szelid tűzű szemeit), de az anya föllázadt. És semmi kétség, hogy az anyának kellett győznie. Eltávolítottam őt, mert nincs jogom boldognak lenni, ha az a leányom jövőjébe kerülne. Megerősítettem lelkemet és útnak bocsátottam Manuseket. Az emberek mondhatnak, ami nekik tetszik, de Isten javamra fogja följegyezni.

Keresztbe tette mellén a kezeit s egy pár könnycsepp csordult ki könnytömlőiből és végig folyt arcán.

A törzsvendégek látható részvéttel foglalkoztak saját gondolatukkal, de Mliniczky érzelmei kitörtek a napvilágra.

– Ah, milyen anya, milyen anya! Soha nem ilyesmit láttam. Már elevenen érdemelne gloriollát övé feje körül.

S pengetni kezdte a tervet, hogy egy ilyen gloriollával szeretné a saját költségén lefestetni s a nevenapjára ajándékba neki adni. Hé, nincs itt valahol egy kalendáriom, hogy megnéznénk, mikor van Franciska-nap?

Minthogy nem volt kalendáriom kéznél, nem nézték meg és a szép ajándékozási terv megint elesett, mint Mliniczky egyéb ajándékozási tervei, melyek azonban a maguk helyén így elméletben is elegendő hatást csináltak.

*

Druzsba tanár úr nem sokára visszatért a „Pává“-ba, de nem a tavalyi szemével. Jahodovska most is csinos volt és takaros, de a poétikus zománc lehámlott róla. Szepegve gondolt arra, ha ő lett volna Manusek Vince bőrében azon a végzetes délutánon.

Egy filozóf magaslatáról nézte ezentúl az eseményeket. De vannak is ilyen helyen események? Csekélységek, ostobaságok. Kovik oda dob egy-egy közérdekű thémát talány alakjában:

Hogy lehet olyan mesterség, amelyet elfelejt valaki, ha tanulja? Mindenki tudja, ha nem tanulja és senki sem tudja, ha tanulja. A hentesekről van szó, akik nem tudnak jó hurkát és kolbászt csinálni, holott más mindenki tud. Ugyanez áll a főzésre. Minden parasztasszony pompásan főz, ha akar, de a szakácsok közül csak minden ezredik tud jól főzni.

Erről foly a disputa napokig, az éneklő kanonok az asztalra csap:

– Micsoda rettenetes rejtély! Milyen logikaellenes dolog és mégis színvalóság! Meg lehet ebbe bolondulni.

Egy másik alkalommal Mliniczky úr talált fel különös megfigyelést.

– Furcsa, hogy a sipsirica mindig akkor öltözik fel comtesse-nek, mikor az elegáns öreg úr megjelenik, egyéb napokon csinos budai fruska, de csütörtökön mindig vakító grófkisasszony.

– Hm, hm. Lehetséges-e, hogy összefüggés legyen a dolgok között?

A Péter-Pál napját követő pénteken Tibuly Gáspár nagy hírt hozott a takarékpénztárból és csak súgva mondta el a bizalmas embereinek, de azért mégis elterjedt.

– Utcunqe a Páva. Finom madár a páva. Aranyat tojik. Jahodovsky tízezer forintot tett be tegnapelőtt a mi takarékpénztárunknál könyvecskére.

Tízezer forintot! Egyszerre! Hogy lehet az? Hol vett volna annyi pénzt? S miért tartotta volna otthon, míg annyira gyűlt? Nem, az lehetetlen, hogy az üzleten szerezte volna. Vagy örökölt valahol, de kitől? Vagy eladott valamit, de mit?

Druzsba úr is meghallotta és motoszkált is a fejében egy-két nap a könyvecske. Lopva meg-meg nézegette Jahodovskyt és azt találta, hogy csodálatos szép és nemes homloka van. Egyébként megutálta, kárhoztatta, de a homloka… teringette, a homloka…

Azelőtt fel se tünt neki ez a pont, a haja, a dióbarna szeme tetszett, a pihés hervatag arcbőre, de ez már mind a burgzsandáré volt. Hanem a homlokot, azt nem vette észre a burgzsandár, hogy miért ne vette volna észre, arra nem volt semmi kézzel fogható bizonyítéka Druzsba úrnak, önkényes föltevésen alapult, de ő megelégedett vele és úgy tekintette a homlokot, mint a saját fölfedezését; mikor a rózsához tapadt bogár lecsúszik a sziromról és egy másik szirmon akad fel, azt hiszi a bolond, hogy ez egy másik rózsa.

Druzsba úr majdnem azt kezdte hinni, hogy egy másik Jahodovskyt talált, de azért tartózkodó maradt, tele kételylyel, habozással és soha se kezdett Jahodovskyval beszélgetést, úgy mint annakelőtte.

Egy napon azonban, mikor már körülbelül négy-öt nap óta nem látták a sipsiricát és Jahodovsky személyesen hozta el neki a rántott harcsát, akaratlanul hangosan fejezte ki gondolatát.

– Ejnye, no, hol van a kis Johanka, hogy nem látjuk? Talán beteg?

Erős szemöldeit összehúzta Jahodovsky, s szemeit, melyeknek élénk fénye lágy tompaságba ment át, fürkészőn mélyeszté a Druzsba úr szelid, szinte szomorú arcába, aztán hanyagul, lustán mutatott a kiterjesztett karjával magasan a kormos fedelű házak fölé, északra.

– Ott van már Johanka, – s lassú mosolygás látszott átverődni megrezgő ajkain. – Elvitte a nénije Krakkóba… Az én Ludmilla testvér néném. Gyermektelen asszony és jómódú, – tette hozzá magyarázólag és elpirult. (Restelte talán, hogy kapzsiságot árult el szavaival.) – És hadd mulasson a gyermek – folytatá – hadd mulasson és lásson egy kis világot, mert ön is mondta, Druzsba komám uram, hogy tavaszszal kell a cseresznyét megízlelni mikor még nincs benne pondró…

– Mikor még nem látja benne a pondrót – ismétlé és egyszersmind kiigazítá Druzsba úr, miközben behunyta a szürke szemeit és csak úgy találomra szállítá villájával a harcsa kockára vágott részeit a szája felé. (Ezt az útat ismeri az ember legjobban.)

Druzsba úr mellett egy üres szék volt, Jahodovsky leült egy pillanatra s karját hanyagul úgy fektette végig az asztalon, hogy a Druzsba úr balkarja alatta maradt s nem lett volna illendő dolog kihúznia.

Bár ruhán keresztül volt, mégis melegítette a Jahodovsky karja, mintha izzó kályhacsövet vezetnének el keze fölött és ez annyira nem volt kellemetlen, sőt inkább kéjes, hogy a professzor úr bele bágyadt, feje lankadtan esett le vörhenyes szakállára, letette a villát a jobb kezéből és újjaival szórakozottan játszott az óraláncán függő jou-jouval, az egykor Jahodovskynak vett szerencse-malaccal…

– Mert lássa Druzsba úr, kedves komám uram, – folytatta bizalmasan, meleg hangon, de kissé zürzavarosan – ilyenkor kell a leányt piacra vinni, mikor a legfrissebb, legértékesebb, hadd menjen, itthon úgy se csinálhat szerencsét. Ki látja itt? Minek van itt? Hogy nekem virítson? És hogy elvirítson? Hiszen nem azért mondom. Nem mintha le akarnám rázni a nyakamról, ezért vagy amazért. Isten ments. Hiszen tudják, mennyire szeretem, hogy érte élek és minden szívdobbanásom az övé. Oh! istenem, csak egyetlen egy. És attól is el kell válni. Természet rendje. Lehull egy napon, valakinek az ölébe. Igazán rettenetes! De az anya belátja, hogy így van és megelőzi a végzetet, előbb tépi le kebléről gyermekét, mert ő jobban tudja megválasztani számára a kellő pillanatot, mint a sors. (Jahodovsky szemei könybe lábadtak.) A fán a gyümölcs ott marad, míg valaki le nem szakítja, vagy míg a csutkája elfonnyad és magától esik le, a fa semmivel se járul ehhez, mert nincsen esze, de egy anyának van esze…

– Maga kitünő anya, Jahodovsky, aki mindenre gondol – jegyzé meg Druzsba úr, kikapcsolva az ezüstmalacot az óraláncról, (gyere csak ki az ólból, kis malackám!) és táncoltatva azt az abroszon. – Ebben az egyben csakugyan csodálatos. És én, ami engem illet, Jahodovsky… én, én Jahodovsky, megteszem azt… igen is, megteszem azt… Hiszen ért engem? Mondtam valamit, Jahodovsky?

– Semmit se mondott, lelkem, Druzsba úr.

– Hát igen is, igen is, haboztam eddig, de megteszem, beadom a derekamat, azaz én, magam gyűjtök arra a képre, melyet Mliniczky emlegetett, hogy mint egy szent anyát gloriollával festetjük el, mi törzsvendégei a nevenapjára… gloriollával, Jahodovsky, ahogy szent Veronika van, meg Borbála s több afféle jó asszonyok.

Jahodovsky elkacagta magát, mint aki érti a tréfát s aztán, hogy a selymaságot egy kis csintalansággal látszassék visszatorolni, ráütött a Druzsba úr kezére.

– Ej, menjen! Mit akarna még velem!

De azért a legselymesebb tekintetével simogatta meg a Druzsba úr arcát, kinek szíve hangosan kezdett dobogni.

– Hagyjanak engem, nem érdemlem meg – folytatá Jahodovsky és megszorítá a Druzsba úr megütött kezét. – Nem, nem érdemlem meg, bár mindig jó szívvel voltam maga iránt, Druzsba úr. Oh, ha belém látna Druzsba úr (és most már szemérmesen lesütötte a szemeit), ha belém látna…

Druzsba úr elérzékenyült, jóságos szürke szemei fölött rezegni kezdtek a pillák, minden vér a fejébe tódult, valami megdicsőülésszerű édes érzés lankasztotta el, szólni is akart, de sajátságos görcsös köhögési roham jött rá, mire akaratlan kapkodással belefogózott az abroszba és lerántotta az abroszszal együtt a tányért is, mely csörömpölve tört össze a kavicsokon.

– Kuc, kuc – nevetett Jahodovsky. – No, maga szeles, összetörte a tányéromat!

– Ah! Jahodovsky – nyöszörögte Druzsba halkan, szaggatottan, amint magához jött. – Önnek maradtak még tányérjai. Nemde, igenis? De ön összetört valamit… valamit, Jahodovsky. Egyszer, de nem mondom meg, mikor, nem mondom meg, mikép, de összetört valamit… És az csak egy példányban volt, Jahodovsky. Csak egy példányban…

Az ördög hozta Mliniczkyt éppen most. Kezet fogott a szalmaözvegygyel és Druzsbával, aztán sört kért, mire fölkelt az asszony és a dolgai után látott. Druzsba úr visszakapcsolta a malacot a láncra, szóval az egész jelenet ott hevert most már cserepekben, éppen mint a tányér és mint az a bizonyos összetört valami, ami Druzsba szerint csak egy példányban volt meg. Eh, semmi az! A gondviselés leleményes. Az összetört tányérokra kigondolta a drótos tótokat, az összetört szívekre az újonnan fölfedezett homlokokat.

Valami minden esetre készült a sors titkos műhelyének kicsiny zúgában, valamit okvetlenül szőttek-fontak a Párkák, mert Druzsba úr e naptól kezdve lázas buzgalommal vette kezébe a glóriás arckép-tervet, ami felette hízelgett az eszme első megpendítőjének, Mliniczky úrnak, ki is tíz forinttal kezdte meg az aláírásokat a hevenyészett gyűjtőíven, mely fejedelmi bőkezűség mint a futótűz terjedt el a vendégek közt.

– Sapristi, – mondá Balázs Sándor – mit ád akkor a finom illatú öreg úr?

Nem ment a dolog könnyen, lassan gyűlt az összeg, de mégis gyűlt, Druzsba úr kihúzta az embernek az utolsó garasát (el is nevezték Vizikátor úrnak emiatt), valóságosan vadászott a törzsvendégekre s kileste a kellő pillanatot, mikor megérezte, hogy az illetőnek pénze van (rettenetes szimatja volt).

Lelkiismeretes és energikus volt, aki, ha egyszer valamit kezébe vett, annak sikerülni kellett. Vizikátor úrnak tehát ez is sikerült, végre biztosítva volt egy olyan összeg, hogy a piktorral, valami Topánfalvy Győző nevűvel megalkudhatott és neki előleget adhatott. Topánfalvy hozzá is fogott Jahodovsky megörökítéséhez – amiből látszik, hogy Topánfalvy rendkívüli szellem lehetett, minthogy a negyedrendű festőknél a megalkuvás és előleg fölvétele után rendesen nem a kép következik, hanem a megrendelő boszúszomjas dühe, melylyel az odábbállott piktort kutatja.

Csak egy nem sikerült Druzsbának: a rejtélyes öreg urat megcsípni, aki csütörtökönkint járt a „Pávába“ s akinek a zsebkendőjén Kovik kilencágú koronát látott. Pedig ő volt praeliminálva a legnagyobb összeggel és tőle függött a ráma szépsége. Druzsba úr átjárogatott Pestre és gusztálta a különböző rámákat a Dorottya-utcában, nem tudta még, milyet rendelhet, minden a finom illatú aggastyántól függött, de csütörtök múlt csütörtök után s ő nem mutatkozott a „Pává“-ban. Kovik doktor már csúfolni kezdte Druzsba urat.

– No, te hólyoghúzó izgonc, hát még se csípted meg az öreget?

– Talán megneszelte, – mondogatta Druzsba úr, a vadász boszúságával, aki a medvére les.

– Az a furcsa, – jegyzé meg a doktor – hogy azóta maradt el, mióta sipsirica Krakkóban van.

– Oh, te bolond fantaszta, – förmedt rá Druzsba úr, de azért láthatólag gondolatokba mélyedt.

Jahodovsky nem messze állt tőlük, beszélgetésbe merülve Tibuly ügyvéddel, aki a válópörét vitte; mintha hallott volna valamit ebből, boszúsan fordítá a fejét errefelé.

A doktor odakiáltott neki (a doktor különben is igen kellemetlen fráter).

– Arról beszélgetünk, Jahodovsky, hogy miért nem jár most ide az az öreg úr, akinek a fiakerje künn ácsorgott csütörtöki napokon?

Jahodovsky vállat vont s közömbösen felelte:

- Az ördög tudja. A vendégek, a hajtűk és a zsebkendők, édes doktor úr, rendesen úgy vesznek el, hogy az ember nem tudja, mikor, hova és mi okból tüntek el.

Második rész.

Druzsba úr jelentéséből kivett hiteles adatok nyomán tovább viszi történetét a szerző.

Éppen a vizsgák ideje járt és a vakációknak kellett kezdődni, mikor a gimnázium azt az értesítést vette a zólyommegyei törvényszéktől, hogy egy Kopál Domokos nevű zólyomi ügyvéd, a gimnázium volt tanítványa, elhalálozván, Zsám faluban fekvő ingatlanait a gimnáziumra hagyta, – még pedig olyan módon, hogy azok jövedelme évenként a tanárok között osztassék fel.

Lett öröm a tanári karban. Ej, no, derék dolog. Van hát mégis hála a világon. Legott egy nagy konferenciát tartottak s addig is, míg a hivatalos formalitások lefolynának, elhatározták, hogy leküldik Druzsba urat közköltségen, miszerint megtekintvén a hagyatékot, arról a tanári karnak kimerítő jelentést tegyen.

Kérdés: Miért küldték ki éppen Druzsba urat?

Felelet: Mivelhogy ő volt a földrajz tanára. És a tanári testület minden ténye magán viseli a logika alapismérveit. A gimnázium földeket örökölt, tehát a földrajz és természetrajz tanára van hivatva azokról véleményt mondani.

Nemes kötelességtudással vállalta a megtisztelő kiküldetést s ellátván magát lepkefogó hálókkal, pléhszelencékkel a botanizáláshoz, egy júliusi napon maga mellé vévén Kutorait, elindult Istennek nevében a nagy útra, elbúcsúzván a „Páva“ embereitől illő módon és meghagyván a piktornak, hogy mialatt oda lesz, addig is szorgalmasan festegesse Jahodovskyt és vigyázzon a homlokra… különösen a homlokra.

Nem utazhatván egész végig vasúton, nyikorgó tót-szekereken folytatták útjokat csinos vadregényes vidékeken, ami pompás dolog volt, mert Druzsba úr itt-ott kiszállhatott botanizálni.

Tót-Pelsőcön megháltak a „New-York városához“ címzett vendéglőben, a hajdani „Arany bogár“-ban s ott a vendéglőst faggatta kérdéseivel:

– Tudja-e, hol van Zsám?

– Hogyne tudnám? Túl van az apamályi aklon.

– Ösmeri a határát?

– Nem, de hogy az apamályi aklon túl van, annyit határozottan mondhatok.

No, az a semminél is kevesebb, gondolta magában és nem kérdezősködött tovább a birtokról; különben is elvonta figyelmét egy érdekes hír. Amint az útközben szedett növényeit rendezgette az ivószoba egyik asztalán, a korcsmáros figyelmeztette, hogy a Radvánszkyak útbaeső egyik kastélyában olyan virág nyílik most, melynek száz év alatt csak egyszer szottyan kedve ehhez a mulatsághoz; az egész környék jár a nézésére.

– Talán agávé, vagy aloé?

– Nem, – mondta a korcsmáros – másképp hívják. Az asszony tudja. Engem nem érdekel.

– Ön tehát nem szereti a növényeket?

– Ezt az egyet, – szólt a korcsmáros, megnyomkodva a dohányt pipájában. – A király is ezt szereti. Ő abból él, én annak élek.

Nemsokára bejött a korcsmárosné és megmondta, hogy a különös virágot irupé-nek nevezik.

– Viktoria regia, – kiáltott fel Druzsba úr élénken. – Hallja, Kutorai? Ez aztán a szerencse! Megnézzük, Kutorai. Lesz mit emlegetnie egész életében.

Reggel arra menet csakugyan megálltak a Radvánszky-kastély előtt s engedelmet kértek megtekinteni a csodavirágot, de a kertész boszúsan mondá, hogy volt, nincs, hétfőn virradóra ellopták a zsámi bányamunkások, akik itt háltak meg az urasági pajta alatt; valamelyik gazember belopózott az üvegházba, ahol éppen az utolsó liliom volt kinyílva, letépte és elvitte.

– Kerékbe kellene törni az istentelent! – dühöngött Druzsba úr. – Nem került még hurokra?

– Nem is üldöztük, hiszen a növény magától is elvirágzott volna már éppen ma.

– De legalább láttuk volna.

– Lehet is azt látni? – szólt a kertész. – Ma sárgás-fehér, másnap rózsaszínű, kinyílik, becsukódik, nincs abba semmi komolyság.

A földesúr is előjött eközben s megértvén, miről van szó, sajnálta, hogy hiába fáradtak, aztán hozzátette:

– Egyébként lélekemelő az, uraim, hogy a munkások immár virágot lopnak Magyarországon. Érdemes volna megírni. A jólét jele ez, uraim. Tisza kormányzásának az apotheosise. Ezelőtt oldalszalonnákat loptak a munkások és füstölt sonkákat a kéményekből.

Druzsba leverten távozott, hogy nem láthatta a ritka irupét, de legalább megtudta, hogy bánya van Zsámban.

Délben valami Klinec nevű faluban etettek a korcsmában, ahol rántottát kértek utasaink. Éppen ott dőzsölt a falusi előljáróság is, élén a bíróval, ki azzal dicsekedett, hogy a kalapja húsz fontot nyom. Kutorai bámulta, emelgette. Minél ócskább lett a kalap, annál több zsír és piszok vette bele magát és annál nehezebb lett. Druzsba úr bölcsen elmélkedék erről:

– Lássa, Kutorai, a közéletet példázza ennek a tótnak a kalapja. Ösmerek nevezetes politikusokat, akik szintén a piszoktól lesznek egyre súlyosabbak és végül egész raritásokká válnak, mint a klineci bíró kalapja.

Később szóba állt a bíróval, tudakolta Zsámfalut.

– Nem jártam arra, – felelte a bíró – de túl van az apamályi aklon – tette hozzá fitymáló mozdulattal.

– Egye meg a felvilágosítását, – fortyant fel Druzsba úr boszúsan magyarul, Kutoraihoz intézve a szót. – Hát már éppen semmit sem tudhatok meg erről a birtokról. Pedig égek a kiváncsiságtól. Az ördögbe is, micsoda beszédek ezek! (Boszúsan fordult a biróhoz.) Hát mit jelent az édes fivérke (bracsek slatky), hogy túl van az apamályi aklon? Mert talán jelent valamit.

– No, hogyne, – felelte a klineci bíró hosszú hajában megerősítve hátúl a fésűt. – Azt tartja a közmondás, hogy az apamályi aklon túl nem él meg többé a csuka és a mágnás.

– Hát ez meg mit jelent, fivérke?

– Azt, hogy az már hegyes világ uram, ahol pisztráng van és a föld nem terem úgy, hogy a mágnás ott meg tudjon maradni.

– No, köszönöm szépen. Ejnye, ejnye, Kutorai, nem ösmerte maga azt az elhalt diákot, Kopál Domokost? Miféle volt?

– Ösmertem, tanár úr, magnus asinus fuit.

– Úgy látszik, most is valami szamárságot csinált.

Etetés után befogott a fuvaros, mentek, mendegéltek egész délután gyönyörű erdők közt, csengő patakok mentén, melyeket buja páfrányok szegélyeztek, szederinda fonta be a magyal és kökénybokrokat. Gyík leskelődött ki a tövises iglic alul. Druzsba mind ösmerte, a latin neveiket is tudta, sőt úgy rémlett, mintha a füvek, fák őt is ösmernék és integetnének egymásnak: „Ni, itt megy Druzsba Tivadar, a mi barátunk, ismerősünk, a növénytan tanára, köszöntsük gyerekek“ és a bokrok köszöntötték, az öreg fák is hajladoztak. Néhol behasadt a hegy s egy-egy völgy ékelődött be, a fák félre látszottak szaladni s mint egy zöld selyemszövet terült el a buja rét, ezer színes lepke keringőzött rajta. Messze a fák között, az erdő szélén megjelent egy-egy szarvas vagy őz, hogy a pataknál szomját oltsa, hanem a lovacskák dobogása, a kocsikerekek robaja visszaijesztette.

Este szürkületkor egy magános házikó mellett kocogtak el. A fuvaros hátraszólt:

– Ez volt az apamályi akol.

– Kend is tudja hát a közmondást?

– Igenis. Hogy a csuka és mágnás túl az aklon nem él meg.

Kietlen, kopár vidék következett most. Itt a jó útnak is mindjárt vége lett s a kocsi csakhamar nagyot recscsent; bedűlt egy szakadékba.

Csak nagynehezen kászmálódtak ki utasaik, Isten csodája, hogy nem lett embernek, lónak baja, a kocsi azonban összetört.

– Úgy látszik, – mondá Kutorai – hogy az apamályi akol innenső része nemcsak a csukának kellemetlen.

Druzsba úr nem volt ilyen tréfás hangulatban, a helyzet rosszul festett, a kocsi tönkre ment, annak kovács kell, tovább menni nem lehet; éj küszöbén, itt, Isten háta mögött, mit tevők legyenek? Minden gyerekkori mese eszébe jutott: a detvai rablókról, a híres Janosik hajmeresztő cselekedeteiről. Körös-körül a messzeségben apró tüzek gyúltak ki. Megborzongott a háta. Zsiványok főzik ott vacsorájukat.

De a sors nem sokáig kínozta őket, közelgő kocsizörej hangzott az úton.

Éppen egy üres bricska volt. No ezt egyenesen az Isten hajította le az égből.

– Hollá, kocsis, álljon meg! Hová megy?

– Zsámba.

(Kutorai barátom, ha ez nem Isten újja, akkor én nem vagyok Druzsba Tivadar.)

– Nem vinne el bennünket? Szerencsétlenül jártunk az úton.

– Szívesen.

A kocsis nemcsak elvitte őket, hanem még segített is a tót fuvarosnak kivontatni a szekérroncsokat és összekötözni valahogy.

Druzsba úr kifizette a kárvallottat, aztán felült a pedellussal a pompás bőrülésre s a nagy ijedelem után olyan víg és beszédes lett, mint soha azelőtt.

– Kinek a kocsisa, barátom? – kérdezte menetközben.

– A báró Wildungen Pálé, – felelte ez.

– És hol lakik a báró úr!

– Zsámban.

– Ohó! – nevetett fel Druzsba úr kedélyesen. – Miféle emberek maguk? Hát maguknál már a közmondás se igaz, hogy az apamályi aklon túl nem él meg a mágnás?

– Hát nem is él meg, – felelte a kocsis hátrafordulva.

– Hogy, hogy? Nem azt mondta, hogy a gazdája báró?

– Hiszen bárónak báró, de nem folytatja.

– Hát mit csinál?

– A kőszénbánya igazgatója.

A kocsis dicsekedett, hogy az asszonyát vitte a vasúthoz, aki Pozsonyba ment a menyecske lányához (az ám a szép asszony, ha látnák); otthon is van kettő, de azok még csak palánták, azonfelül egy szép legény fia van az úrnak. Érdemes megnézni, hanem iszen nézik is azt a lányok, hogy csak úgy kopog a szívük, mint a telegráfmasina a vasútnál.

Vagy egy kurta óráig mentek a kísérteties esthomályban. Egy kis szellő fújt, a fák, melyek csodaszörnyeknek látszottak, remegve vonaglottak és egyetlen csillag se volt, míg lent a földön, a kopasz mezőkön az alkonyat világosszürkeségének végmaradványa lebegett. A föld tehát világosabb volt, mint az ég, ami mindig kísérteties hatást tesz.

– Hej, barátom, ösmeri a Kopál-féle birtokot?

– Hogyne?

– Jó birtok?

– Jó a fene, – szólt és megigazította a structollat a kalapján.

– Mégis, mit érhet?

– Nem ér az fenét se.

No, szépen vagyunk, gondolta Druzsba úr, de látván, hogy ilyen adatokkal nem boldogul, inkább a felhőkre fordítá a szót:

– Nem ázunk meg?

A kocsis megnézte alaposan az ég minden oldalát, aztán vállat vont:

– Tudja a fene.

– Van-e a faluban vendéglő?

A kocsis fejét rázta, hogy nincs.

– Hát hol hálunk meg?

– Az én uramnál, vagy mi a fene, – felelte kevélyen.

A bányaigazgató szerette a vendéget, egyrészt, mert szenvedélyes politizáló és disputáló volt, aki mindig friss embereket akart a viaskodáshoz, másrészt, mert a vendégeket a részvénytársaságnak számította fel, fejenként jóval drágábban, mint amennyibe neki kerültek. A vendég mindenütt gyönyörűség Magyarországon, Wildungenéknél még haszon is volt.

A direktornál tehát mindig voltak vendégek, mára is megfogta a helybeli lutheránus papot, Salitius Sámuelt és a bányatársulat pénztárnokát, Vőneki János nevű kun embert, aki arról volt nevezetes, hogy egyetlen története volt a piócáról, de azt soha sem mondhatta el teljesen, mert elbeszélés közben mindig megneheztelt a társaságra és abba hagyta a históriát, mely ennélfogva a maga teljes egészében elveszett az emberiségre és a tudományra. A pénztárnok úr ugyanis foghártyagyuladásban szenvedvén fiatalabb korában, az orvos (otthon Dorozsmán) piócát rendelt az inyhúsra. Vőneki elalélt a nagy fájdalomban és egy hirtelen támadt köhögési roham folytán elnyelte valahogy a piócát, aki azóta benne lakik s néha csodálatos dolgokat mível belülről, ha a bolondéria rájön… Mikor odáig ér s mondani kezdené a nyughatatlan állat viselt dolgait, valaki rendesen közbeszól, hogy az lehetetlen, mert, annyi év óta vagy a pióca pusztult volna el, vagy a pénztárnok, Vőneki úr dühbe jön s az asztalra üt: Én nem szoktam hazudni, kikérem magamnak; mi mind a ketten élünk, ha mondom, – és egy világért sem folytatja tovább.

Éppen a vacsorához akartak ülni, mikor utasaink behajtattak a nagy, kényelmes udvarba, mely egy egész telepnek a legcsinosabb épületéhez vezetett. A direktor vidám zajjal fogadta a jövevényeket. Egy csöppet se látszott rátartónak vagy kevélynek, sovány, púposhátú emberke volt, (valószínűleg azért nem folytatta a báróságot), de szép vékony arcáról intelligencia sugárzott.

Druzsba úr bemutatta magát és kísérőjét, Wildungen úr viszont bemutatta két vendégét, és délceg fiát, Wildungen György bányamérnököt (ilyen fiatal és már végzett – csodálkozék Druzsba úr fenhangon), megnevezte két kis leánykáját, melyek közül tizenhárom éves volt a nagyobbik és tizenegy éves a kisebbik. Aztán egyszerre kikiáltott az ajtón.

– Nosza hamar, Katalin, még két terítéket!

A két teríték ott termett, Kutorai azonban szabódott a leülésre nézve.

– Én csak pedellus vagyok, kérem alásan.

– Mi meg csak földalatti vakondokok vagyunk, – mondá a báró kedvesen – kivévén a tiszteletes urat, aki ellenkezőleg égi vakondok.

A vacsora remek volt, a „Pává“-nál sem lehet ilyet enni, a hangulat kedélyes, a pap vídám anekdotákat beszélt berlini tanulókorából, a fiatal Wildungen mulatságosan tudta produkálni a zürichi németeket (általában pompás fiú volt a kis Wildungen), Vőneki pedig nagyokat hörpintgetett (micsoda kellemes pocsolyát csinál az most a piócájának) és egyre biztatgatta a többit is. Hát iszen kocintgattak is eleget, sőt idősb Wildungen úr egy tósztot is mondott Zsám új birtokosára, a budai gimnáziumra és annak egyik jelenlevő képviselőjére, kifejtvén beszédében, hogy a magyar nem boldog és hogy Tisza Kálmán nem igaz hazafi és nem igazi liberális ember.

– Soha se ejtette el a liberálizmus zászlóját, – pattant fel Salitius.

– De sokszor használta arra, hogy letörülje vele az antiliberálisok könnyeit, – mennydörögte idősb Wildungen.

Druzsba úr, meghatva a tószt által, könnyekre fakadt, amit látván Kutorai, – ki mindenben alkalmazkodni akart feljebbvalójához – elkezdett hangosan sírni. A csöppecske kisasszonyokat, kik az asztal végén bújtak össze, éppen csak ez a mozzanat kezdte érdekelni s váltig kérdezgették: „Ki bántotta a bácsit?“ Druzsba megbotránkozott és oldalba lökte haragosan: „Kutorai, ez nem illik, ne bőgjön.“ Kutorai hebegett valamit, mentegetőzött, hogy a hazát siratja, de Druzsba úr megint ráförmedt: „Hallgasson, maga csak akkor sírhat, ha a tanári kar megengedi.“

Aztán felállt és viszonzásul a ház urára köszöntvén poharát, ékes szavakban ecsetelte azokat a sebeket, melyekből a haza teste vérzik, a nemzetiségi mozgalmakat, a soldateska túlkapásait, a zsidók izmosodását. Mikor Türr Pista a lakodalmát tartotta Párisban egy Bonaparte-leánynyal, a lakodalmán jelen volt egy előkelő zsidó bankár is s az asztalnál arról beszéltek, hogy el kellene bánni a zsidókkal, mire megszólalt a bankár, aki igen szellemes ember vala: „Siessenek uraim, ha minket fel akarnak akasztani, mert ha sokáig halogatják, nem marad kötélre való pénzük“. Egyszóval sietni kellene, de a kormány velök tart. Hisz újabban már a szent koronát is úgy ábrázolják, hogy pájeszek lógnak le róla. Valami láncféle kétoldalt… Majd végigment Druzsba úr az összes kormányzati hibákon s eljutván az államadósságok milliárdjaihoz, egy mély elmére valló fordulattal ebből meríti a reményt jövendő fenmaradásunkra nézve, mivel – úgymond – a hitelezők nem hagyják megsemmisülni az országot, nehogy a pénzük odavesszen.

Vőneki fölrezzent bóbiskolásából s keserű hangon morgott közbe (csak ez az egyetlen politikai közbeszólása volt):

– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.

A jó öreg kun még ott tartott a gravamenekben, hogy a magyarok gonoszul bántak el a kun királylyal.

Alig hogy kicseréltettek a haza sorsára vonatkozó eszmék, Druzsba úr átvitte a beszélgetést hivatalos kötelességére s a hagyaték iránt sietett beszerezni az információkat.

– A birtok mintegy ötszáz hold, juh-legelőnek alkalmas, – szólt idősebb Wildungen – egy kis zab, egy kis pohánka és krumpli megterem benne. A földek egyre-másra megérnek holdanként harminc-negyven forintot.

– Kevés, – sóhajtott fel Druzsba úr csalódottan – szörnyen kevés.

– Úgy, de van a hagyatékhoz egy szép kastély is.

– Ah, igazán?

– Egy valóságos kis vár, – tette hozzá a tiszteletes – egy mesebeli vár, csak éppen, hogy nem forog kacsalábon.

– Talán kísértetek is vannak benne? – mosolygott Druzsba úr.

– Egy minden esetre van, – bizonyítá a báró – de éppen nem ijesztő, úgy-e, szent atyus?

S hamiskásan hunyorított Salitiusra.

Pedig inkább a fiát figyelte volna, aki fülig elpirult ennél a thémánál.

– Én már nem vagyok se ijedős, se kisértetlátó, – mentegetőzött a pap – én már csak vén vagyok.

– Ejh, a vén kos is emlékszik a sóra, kivált ha maga is Sós (Salitius).

A csibukok füstje kék felhőkbe burkolta a társaságot, e kékségből szárnya nőtt a jókedvnek s e szárnyakból hulltak ki apró színes tollak, ötletkék, incselkedések.

– Messze van innen a kastély? – kérdé Druzsba úr feszült érdeklődéssel.

– Egy fenyőerdőcske közepén vagy négy kilométernyire innen, közel a mi bányánkhoz.

– Lakik benne valaki?

– Titokzatos dolog, – felelte az öreg Wildungen, szemöldjeit felhúzva. – Egy gyermekasszony vagy egy leány lakik benne, szép, mint a tündér.

– Tehát be is van a kastély bútorozva?

– Fényesen, mint egy királyi rezidencia.

Druzsba úr csodálkozott, letette a csibukot.

– És milyen címen lakik ott?

– Hisz éppen ez a titokzatos, – folytatá a bányadirektor – a kastélyt egy öreg úr bérelte ki a megboldogult Kopáltól. Hogy ki lehet, nem tudjuk, de egyszer vigyázatlanságból excellentiás úrnak szólította a vele jött férfi, nyilván komornyikja. A haszonbéri szerződés évekre szól s mindössze egy pár száz forint évente, szóval csekélység, mert a kastély el volt hanyagolva, baglyok lakták. A bérlő renováltatta nagy pompával, félévig dolgoztak a kőművesek, diszítők, kárpitosok. Azt hiszem, belejött vagy százezer forintba. Az embernek a szíve szorul el ilyen pazarlás láttára.

Druzsba úr megelégedetten simogatta rőt szakállát.

– Mikor elkészült a kastély, hetekig hordták társzekerek Bécsből a bútorokat, szőnyegeket, drágaságokat és csecsebecsét, mindenféle járműveket, hintót, ernyős kocsit, bársonybélésű talyigát. A holt tárgyak után jött az eleven felszerelés. Orosz trapperek, ponny lovak, egy fehér bárány, három papagály, mindenik más színű, egy mókus ezüstkalitkában, egy dogg, két véreb, két angóra macska, egy uhubagoly. Most végre szállingózni kezdett az udvar, hat kis udvarhölgy, egy gouvernante, egy vén komornyik, két huszár, két szakácsnő, egy kertész, egy kürtös, egy fésülő frájla, egy kocsis, egy szerecsen groom és egy major domus, aki csak németül tud.

Druzsba úr szemkarikái kitágultak s úgy hallgatta lecsukódó szempillákkal, édesdeden, mint egy ezeregyéjszakai mesét.

– Ahogy minden együtt volt, egy éjszaka megérkezett üveg batárban az excellenciás úr is, elhozta a kastély kis úrnőjét, szép vézna, harmatgyenge teremtést, egy liliomot…

– Érdekes, – lihegte Druzsba és a verejték csurgott homlokáról.

– Gyönyörű fehércselédke, kár, hogy ő maga nincs benne a hagyatékban. Jó volna a gimnáziumnak – tréfálkozott Wildungen. – a diákok verseket írnának hozzá.

– Van nekünk olyan otthon, – nevetett Druzsba úr.

– Nos tehát, az excellenciás úr ott maradt néhány napig s nagy hódolattal bánt a kicsikével, mint valami felsőbb lénynyel. Ennyi szivárgott ki. Aztán elutazott és csak néha, igen ritkán jön megnézni. Gondolom kétszer volt itt azóta. Mikor jön, egy sípot fúj meg a kapu előtt, mire a kastély tornyáról kürtszó felel s akkor megnyílik dübörögve a kapu. Más halandó előtt csukva marad.

– Hogyan? – kiáltott fel Druzsba úr ijedten. – Hiszen akkor én se nézhetném meg?

– Semmi kétség, hogy önt se eresztik be. Képzelheti, hogy akadtak már vállalkozó szellemek, mert semmi se vonz úgy, mint a tilalmas és titokzatos, kik mindenféle csellel próbáltak beállítani vendégnek, de nem lehet; a kastély néma marad, minden kopogásra, kérésre, dörömbölésre, mint a sír.

Druzsba úr elszomorodott.

– Az én utasításom pedig arra szól, hogy részletes, kimerítő jelentést tegyek a hagyatékról, különösen a lakóházakról, tekintettel arra is, mennyiben volna alkalmas elaggott tanárok menedékházán. Beláthatja báró úr, hogy minden áron be kell jutnom.

– Hiszen én belátom, de ha nem lehet, hát nem lehet. Nincs rá mód. Csak ostrommal lehetne, de katonasága, úgy látom, nincs.

– Különös egy eset! – szólt a tanár gondolataiba merülve. – Egy ilyen romantika a XIX. század végén! És mit gondol, báró úr, mi az a személy és miért tartják ott?

– Én azt hiszem, és általában az egész környék, hogy politika van a dologban. Nem is lehet más. A kicsike valami trónkövetelő hercegnő, talán egy Orleans vagy egy Bourbon kisasszony, vagy Isten tudja… de valami ilyenféle. Ide dugják, a világ egy elhagyatott zugába, hogy azután alkalmas órában elővegyék. Valami nagy európai cselszövény készül és a machinacióban benne van a bécsi udvar keze is. Egyébiránt ezeket ne tessék valahogy a jelentésbe fölvenni, mert ebből nagy komplikáció lehetne s még a fejéért sem állnék jót…

– Az én fejemért? – szeppent meg Druzsba úr s borzadva gondolta el, mennyi növény latin elnevezése pusztulna el, ha az ő fejét levágnák.

– Én bizony nem bánnám, ha valami nagy világfelfordulás történnék, – szőtte odébb gondolatait az idősebbik Wildungen – mert rosszabb már úgy se lehet. Azonfelül mi magunktól semmit se tudunk csinálni, ha mások ki nem kaparják nekünk a jobb időket, mert élhetetlen a magyar. Locsog a szabadságról, de azt se tudja, mi fán terem. Azt hiszi, a szabadság azt jelenti, hogy nem kell dolgozni. Innen is van, hogy mikor pihenni akar, szabadságot kér. A pihenést nevezi szabadságnak. A kocsisom szabadságot kér, vagyis inni megy a korcsmába, az irnokom szabadságot kér, vagyis hazamegy az anyjához és két hétig alszik a méhesben. Ez nekik a szabadság. És ez így megy föl egész a miniszterig, az is szabadságot vesz, elmegy fürödni Ostendébe. Ilyen szabadsággal elpusztul aztán a nemzet és sehol egy vezető szellem, aki ebből felrázza.

– Hát Szilágyi? – szólt közbe ifjabb Wildungen.

– Sok téglája van, de nem tud házat építeni, – vágja le idősb Wildungen.

Vőneki félálomban morogja:

– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.

– Ejh, menjen a pokolba! Azóta már úgy is meghalt volna magától.

– De a familiája most is élne.

– Persze, Dorozsmán.

Így telt el az este, körömig égtek a gyertyák, a bakter éjfélt kiáltott, ideje volt lefeküdni, kivált Druzsba úr volt nagyon elfáradva s úgy aludt reggelig, mint a bunda.

Már a szűzies hegyvidéki napfény javában besütött a zsalunyilásokon, mikor fölébredt. Sietve kezdett öltözködni, hogy még délelőtt megtekinthesse a hagyatékot s délután haza indulhasson. Ablaka alatt az ambituson a két Wildungen leányka reggelizett. Druzsba úr a következő párbeszédet hallotta.

– Láttad az idegen bácsi óraláncán a disznót, Micike?

– Láttam. Nagyon szép; farka is van.

– Fölfelé kunkorodik és azt hiszem, aranyból van.

– Szeretném, – selypite a kisebbik leány.

– Én is szeretném – mondta a nagyobbik, – és ha nekem adná, megmondanám neki, miképpen juthat a kastélyba.

– Ha tudnád? – szólt a kicsike gúnyosan.

Druzsba úr figyelmes lett. A gyermekek néha igazat mondanak. Abba hagyta a mosakodást, hogy a víz pocsogása ne fogja el a hangokat.

– Én tudom, Micike. Mikor tegnapelőtt a bányához mentem Gyurival, egy bányamunkás egy olyan nagy, nagy liliomot hozott, hogy olyan volt, mint a te fejed, soha se láttál te olyat, Micike. Csak az óriások országában teremhet olyan.

(Az ellopott Viktoria regia, gondolta Druzsba úr.)

– A liliomot odaadta Gyurinak. „Magának hoztam, mérnök úr.“ Gyuri pedig elvitte a bányába. Azt gondoltam, hogy nekem adja és én viszem a mamának. De ha nekem akarta adni, akkor miért vitte a bányába, ahol belepi a kőszénpor? Talán elfelejtette, hogy itt vagyok. Vártam rá, míg kijön, lepkéket fogdostam környéken, el is aludtam egy fa alatt, újra elmentem a bányához, megkérdeztem, bent van-e még a bátyám. Mondták, hogy még ki nem jött. Sok-sok idő telt el, mire végre haza indultam a virág nélkül s amint az útra érek, mit látok, képzeld el, Micike, no képzeld el…

– Nem tudom, – felelte Micike.

– Hát a kastélybeli kisasszony jött ki a kastélyból a ponny kocsiján, a szerecsen hajtotta a picike lovakat, a kisasszony bent ült a selyem baldachin alatt és amint elrobogott mellettem a kis kocsi, ő rám nevetett és hát mit tartott a kezében, képzeld el, no, képzeld el…

– Nem tudom, Rózsika, nem tudom…

– Hát a roppant nagy liliomot tartotta, amit Gyuri bevitt a bányába.

– És aztán, aztán? – sürgette Micike.

– Aztán az, hogy „nagy csacsi a Micike, az ő esze picike“. Mert lássa, Mici kisasszony, ebből azt okoskodja ki a maga testvérkéje, Róza kisasszony, hogy Gyuri úr azon idő alatt a kastélyban volt és minthogy a bányából azon idő alatt ki nem jött, tehát a bányán keresztül volt a kastélyban egy olyan titkos úton, aminőről az apa mesélt a törökök idejéből.

– De hátha az más ilyen virág volt? – ellenveté Mici, egy kis szünet után.

– Csakhogy nem volt ám, mert Gyuri nem hozta ki a bányából a magáét s mikor megkérdeztem, azt mondta, hogy meggyűrődött, összetört, elcsapta.

Druzsba úr megborzongott.

Most már két veszedelmes titkot tud. Az egyiket Kutorai is tudja és alkalmasint ki fogja fecsegni; már ezért is leüthetik a fejét. Most meg itt van a másik, amelyikért szinte leüthetik… De minthogy csak egy feje van, hát mindegy; gyorsan végzé öltözködését, aztán megreggelizett az ebédlőben, ahol a fiatal mérnök várt rá és Kutorai.

– Atyám a bányába ment, de rám bízta, hogy önnek megmutogassam a Kopál-féle fekvőséget – szólt a fiatal Wildungen udvariasan.

– Köszönöm, báró úr, menjünk.

Elhagyták a telepet és a kis falut, mely alig állt egy pár szalmafödeles házból s eléjük tárult egy fekete világ. A kőszénpor belepte a földeket, a növények és fák leveleit s olyan szomorú volt az egész környék, mint egy partécédula, csak messze, egy fenyőerdő-folt közepén csillogott ki kedvesen a ragyogó napfényben a kastély veres fedele, meg a tornyocska pléh orma.

– Ott a kastélyuk, uram!

Druzsba úr fölfalni látszott a szemeivel.

– Oda is el kell mennem, – jegyzé meg szomorúan.

– Az lehetetlen.

– El fogok menni, – mondá eltökélten s ajka zord és keserű volt.

A falu szélén egy malom kelepelt, keskeny patak hajtotta a kövét és annak a vize is olyan fekete volt, mint a tinta.

Kiértek a mezőre; Wildungen megmutatta a Kopál-tagját, árkos, szakadékos földek, itt-ott egy tábla satnya vetemény, bokáig érő rozs, másutt már rég arattak, ez még zöld s kalászát keresztül lehetne húzni a pipaszáron; arra csakugyan jó volna. Ami nincs bevetve, azon a borzag nő az ő fekete bogyóival, meg a boróka lepi el, az is a fekete bogyóival.

Jó nagy darab föld volt, patkó alakjában elterjedt egész a fenyőerdőig, ahol a kastély állt, magas, imponáló kőfallal körülvéve; valaha felvonó hídja is volt.

Végig mentek az egész tagon, Druzsba úr pedáns ember, fölásta a talajt és pontosan bejegyezte a notesébe, hogy vörös agyag, lerajzolta a figuráját, megjelölte az árkokot és kikérdezte a mérnököt.

– Nincsen-e itt is kőszén a föld gyomrában?

– Fúrtam, kerestem, de nincs ott már semmi, csak még a pokol.

Eközben megkerülték a fenyőerdőt és egy nagy ívet járván be, a falu tulsó oldalára jutottak a bányához; Kutorai egy kissé hátramaradt, a professzor szalasztá el valami pirosló növényért, mely a hegyszakadék túlsó végéről lóbázta a virágát.

– Báró úr, – szólt Druzsba, midőn magukra maradtak – vezessen el engem most a kastélyba.

A fiatal ember elmosolyodott.

– Hát azt hiszi, hogy nekem szárnyam van és a levegőben tudok szállni?

– Igen is, azt hiszem, hogy önnek szárnya van és pedig nem az angyaloké, a kék, hanem amolyan rózsaszínű, az Ámoré és hogy tud vele szállni is, ha a levegőben nem, hát a föld alatt. Vezessen el engem a földalatti úton.

A fiatal Wildungen elsápadt.

– Ön álmodik, – mondá zavartan, de mégis csillogó és mélyreható tekintettel.

– Én mindent tudok, – felelte Druzsba síri hangon.

Wildungen arcán a halaványságot égő pirosság váltotta fel.

– Én mindent tudok, – ismétlé Druzsba úr csendesen – és soha semmit se fogok elárulni. Isten engem úgy segéljen!

A fiatal mérnök meghajtotta magát, annak a jeléül, hogy kész engedelmeskedni ebben a kényszerhelyzetben.

– Meg fogom kísérleni, uram. Várjon rám a nyírfák alatt, egy jó óra múlva itt leszek a válaszszal, úgy lehet.

– Nem vihetne magával?

– Lehetetlen. Hanem amit tehetek, megteszem.

A fiatal mérnök sietve ment le a bányába, Druzsba úr a fák árnyéka alá húzódott, a szénpajták háta mögé, leült a fák alá s rágyújtván egy kassai kubára, hallgatta a talicskák csikorgását; egy öreg munkás valami tót dalt dúdolgatott:

Addig-addig dudorászta, hogy Druzsba is megtanulta és csupa unalomból át akarta önteni magyar szövegbe, kínosan viaskodék a rímekkel és caesurákkal s midőn odaért Kutorai, haragosan inté le.

– Pszt! Ne zavarjon szellemi foglalkozás közben!

De Kutorai meg nem állhatta, hogy elő ne villogtasson egy szarvas-agancsot.

– Nini, tekintetes uram, mit találtam.

– Hol?

– A szakadékban.

– Hm, – veté oda boszúsan, – magának nagy szerencséje van a szarvakhoz, Kutorai.

Kutorai elszontyolodott e szavakra s oly mély töprengésbe merült a fához támaszkodva, mint akinek valami rébuszt adtak fel, Druzsba pedig tovább építé a bohókás dalocskát, miközben úgy eltelt az idő, hogy egyszerre csak ott toppant a kis mérnök s rejtélyesen intett Druzsbának, hogy kövesse.

A mérnök bevezette a deszkabódéba, a mit irodának neveznek; egy hivatalnok volt ott, aki számba vette a kiaknázott és az elszállított szénmennyiséget. Ifjabb Wildungen egyszerűen kiküldte a hivatalnokot.

– Magam akarok lenni ezzel az úrral, legyen oly jó, kedves Bihács úr.

Bihács úr eltávozott a füle mellett lúdpennával, ifjabb Wildungen pedig körülnézett, hogy a deszkanyílásokon nem néz-e be valaki, aztán így szólt Druzsbához:

– Minden rendben van, uram, hanem mindenek előtt üljön le ide a székre és egy szelet papírkára írja fel azt a néhány szót, amit diktálok, lehetőleg nyomtatáshoz hasonló betűkkel.

Druzsba leült s az ifjú báró azt diktálta:

– „Egy úr érkezik ma a kastélyba, mutassák meg neki az épületet és a kertet“.

– Megvan.

Ekkor a báró zubbonya alá nyúlt, kivett onnan egy hófehér galambot, mely vidoran mereszté apró, serétszerű szemét Druzsba úrra. A báró rákötötte keskeny selyempántlikával az összehajtogatott levélkét és átnyújtotta Druzsbának, mondván:

– Rejtse a kabátja alá a galambot, aztán ha olyan helyre ér, ahol senki sem látja, eressze el.

– És aztán? – csodálkozék Druzsba úr.

– Nos, hát a galamb elszáll a kastélyba, ott a major domus megkapja a levelet és azt hiszi, hogy a parancs onnan jön, ahonnan kapni szokta. Délután aztán ön odamegy és ő mindent megmutogat.

– Nem értem.

– Pedig egyszerű. A kastélyba se nem írnak, se nem kapnak soha postán levelet. Ezt a galambok teljesítik.

– De hisz ezzel az állam van megkárosítva.

– Persze, de ezt most ne feszegessük. Elég az, hogy így van.

Druzsba úr még mindig habozott.

– De hátha a galamb ahelyett, hogy a kastélyba röpülne, a levéllel egyenest ahhoz a titokzatos nagy úrhoz száll Bécsbe vagy Párizsba, mit tudom én…

– Dehogy. A galamb azokból való, amelyek idehozzák az üzeneteket, vagyis…

– A galambjának galambja – segítette ki Druzsba úr.

Azzal átvette a madarat, elrejtvén a tubákszínű kabátja alá, elsietett s mint egy hős, ki rendkívüli dolgok elkövetésére van elkészülve, eltökélt lépésekkel egyenest egy földszakadéknak tartott és leereszkedvén ott, ahol nem láthatta emberi szem, fölhajította a madarat a levegőbe.

A galamb kifeszíté szép hófehér szárnyát, megrázta magát, mire rögtön helyreigazodék fölborzolt, összegyürt tollazata s gyorsan emelkedett föl, föl a magasba, ott egy darabig keringett, himbálózott, mintha tájékoztatná magát, aztán mint a kilőtt nyíl, mint a szent lélek szállt, szállt a kastély felé…

Míg a fehér galamb elvégzi a dolgát, addig Druzsba úr is végezni akart. Komoran, gondterhelten tért vissza a faluba a direktorhoz, ahol még ebéd előtt tollat és tintát kért:

– Vezesd el a bácsit az írószobába, Micike!

Útközben Druzsba úr lecsatolta óraláncáról a kis ezüstmalacot és odaajándékozta a leánykának, aki szépen meghajlott és egy pacsit adott érte a Druzsba úr nagy tenyerére.

– Nem tud röfögni? – kérdé a leányka s próbálta nyomogatni.

– Nem, aranyoskám, nem tud, – mondta Druzsba úr jóságosan.

– Hát mit tud?

– Semmit se tud, – felelte röstelkedve, mintha ő lenne annak az oka. – Hanem azt mondják, szerencsét hoz.

– Hogy hoz, ha nem tud járni? – faggatta a gyermek.

De már erre Druzsba úr se tudott megfelelni és nem is volt olyan hangulatban. Remegő kézzel fogta meg a lúdtollat (itt még olyannal írtak) s a következőket vetette papírra:

„Ha meghaltam, a kötelesség és pontosság áldozata vagyok, imádkozzatok értem, Isten veletek, kollégáim. Ami csekély ingóságaim vannak, azokból tanártársaim válaszszanak egy-egy emléket, aranyórámat, pecsétnyomó ametiszt gyűrűmet és megtakarított pénzemet, ezerhétszáz forintokat hagyom Jahodovska Józsefné asszonynak, a „Páva“ vendéglősnőjének, azon föltétel alatt, hogy minden évben keresse fel egyszer síromat, ha az általában feltalálható lészen s személyesen tegyen rá egy szekfű virágot. Ez végakaratom. Amen.

Druzsba Tivadar.

U. i. Növényeimet hagyom a nemzeti múzeumnak, ruháimat Kutorai pedellusnak, jegyzeteimet a tudományos akadémiának, hatágú penecilusomat a házmesterném kis fiának, ki azt sóvárgó szemmel nézegeti, valahányszor faragok vele.“

Egy könycsepp esett le a papirra, mely elmosta és elpiszkítá az egyik szót, de Druzsba úr már meg se nézte, melyiket, hirtelen behajtotta az iratot, spanyolviaszkot csöppentett rá és lenyomta az ametiszt pecsétgyűrűvel.

Ebédnél egy kis bátorságot ivott, de a fekete kávét már nem várta be, intett Kutorainak és elindultak a kastélyba, hiába tartóztatta idősb Wildungen gúnyolódva, hogy úgy is hiába való fáradság, csak az ördögnek tartozik egy úttal.

Közeledvén a kastélyhoz, a fenyves szelén egyszerre így szólt, nem minden érzékenység nélkül, ünnepélyes zordonsággal:

– Most pedig elválunk, Kutorai. Ön itt marad, én pedig tovább megyek végzetes utamon. Isten tudja, mi vár rám, Kutorai. Fegyvert nem viszek magammal, mert úgy se merném elsütni, megyek azzal a tiszta szándékkal, hogy amit elvállaltam, a hagyaték részletes megtekintését, azt életem árán is kész vagyok teljesíteni. Mert nem a kíváncsiság visz, Kutorai, de a kötelesség. Ön itten megvár egy-két óráig, ha visszajövök, jó, ha vissza nem jövök addig, akkor már baj van. Akkor üljön ön kocsira és hajtasson el Besztercebányára még az éjjel, ott jelentse az esetet a főispánnak és a katonai parancsnokságnak és kérje megszabadításomat. Ha megszabadítanak, jó, ha pedig már későn érkeznek (s most megint egy könycsepp gurult le a Druzsba arcán) akkor, akkor… ebben az esetben Isten önnel Kutorai, viselje magát jól és legyen tisztelettel a tanári kar iránt és akkor… vigye el ezt az írást, a mit adok, a budai járásbíróságnak, ebben van a végrendeletem. Mondja el barátaimnak, hogy Druzsba Tivadar ember volt a talpán, előre tudta a halált és mindent elrendezett. Nota-béne, minden ruhámat magának hagytam, Kutorai.

– Köszönöm, – mondta a pedellus a helyzethez illő sóhajjal és elmélázott, mintha azt számítgatná, hány kabátja és mellénye van a tanár úrnak, aztán kis vártatva hozzátette:

– A bundát is?

– Azt is.

Ezzel kiszedte zsebéből tárcáját, aranyóráját, a bepecsételt iratot s átadta Kutorainak és megindult a kastély kapujához vezető páfránynyal, cickóróval fölvert gyalogúton.

Kutorai visszatartotta.

– Tekintetes tanár úr, – szólt merészen eleibe lépvén – tessék nekem megmondani, mert nincs azóta nyugtom tőle, és ha vissza nem térne, holtomig kínozna, mire értette délelőtt, hogy nagy szerencsém van a szarvakhoz?

Druzsba tanár úr zavartan, de mégis szigorúan nézett rá:

– Ne legyen szemtelen, Kutorai, hogy ebben a végzetes pillanatban ilyen lappáliákkal áll elő. Mondtam, mert mondtam. Tudom is én, mért mondtam? És ha tudom is, mért akarja tőlem harapófogóval kihúzni? Mindenemet szétadtam, valamit én is csak magammal vihetek a másvilágra… No, nézze meg az ember.

Meg sem állt többé, csak a kapunál. Egy miatyánkot mormogott csöndesen, miközben meglátta Kutorait, hogy egy fa mögül les rá, közelebb intette s így szólt reszkető, tompa hangon:

– Az órát minden reggel pont nyolckor kell felhúzni; ha késik, meg kell egy párszor rázogatni napközben, az a természete.

Kutorainak feltünt, hogy nagyon sápadt volt és izgatott, úgy rémlett neki, mintha ama néhány perc óta sokkal havasabb lenne a feje.

Végre fölemelte esernyője nyelét, mely egy réz kacsafejben végződött és megkopogtatta vele a kastély szögekkel kivert izmos tölgyfa kapuját, mire az legott csikorogni kezdett, mint valami élőlény és megfordult sarkaiban.

– Tessék belépni! – szólt valaki belülről, németül.

Druzsba úr belépett, szíve hangosan vert.

A kapu bezáródott utána s ő szemben találta magát egy medvével, aki fölágaskodott, fölemelte a két első lábát, mintha parolázni nyújtaná az egyiket.

Druzsba úr rémülten tántorodott hátra.

– No, no, ne tessék félni, – szólalt meg, de nem a medve, hanem egy oldalt álló, szürke ruhába öltözött katonás tartású öreg úr, kit eddig Druzsba úr nem vett észre.

– Bligi jó állat, szelid állat, ki nem bánt senkit. Mindössze három embert evett meg valamikor, de most már öreg, nincsenek meg a fogai és Istenhez tért, meg van szelidülve. Bligi, eredj be az odúdba! (Bligi morogva távozott egy vasrostélyos házikóba, melynek lelapult fehér homlokzata orgonabokrok közül kandikált ki.) És most térjünk a dologra, uram, megkaptam a parancsot és mindent készségesen megmutatok önnek. Tessék engem követni. Nem kíván előbb valami frissítőt?

– Köszönöm, – nyöszörögte Druzsba úr, még mindig zsibbadtan a kiállott izgalomtól.

Fölséges nyári délután volt, az egész természet nevetett, szikrázott a verőfényben. Egy csöpp szellő se fújt, a fák levelei nem mozdultak, a virágoknak, melyekkel tele volt az udvar ültetve, az illata lent terjengett, a mozdulatlan levegő föl nem verte, szét nem vitte, valami holt dolognak látszott az egész, mintha festve, vagy elátkozva lenne.

Csak a méhek és a darazsak éltek döngtek, keringtek, játszottak és szerelemtől részegen fetrengtek a rózsák kelyheiben.

Druzsba urat végig vezette a kert egy részén, melyben ritka növények egész serege volt látható, egy lépcsőzethez, mely a verandára szolgált. Két nagy cövek volt a veranda két oldalához verve s a cövekhez egy-egy véreb láncolva. A vérebek egyszerre ugrottak fel, hogy magukat letépjék s rettentő morgással vicsorították fogaikat az idegenre.

– Láncon vannak – szólt az öreg úr, nevetve a Druzsba úr megrökönyödésén – csak éjjelre szoktuk szabadon ereszteni. Tessék kérem felsétálni. Ez a feljárat. Másutt két kőoroszlán szokta helyettesíteni ezeket a falánk fenevadakat, vagy két kaktusz. De ők szebbek, nem igaz? Nézze a kinyujtott piros nyelveiket, mintha két virág lenne. Két lihegő virág, hahaha!