MÉRETLEN HÚS TÓTHÉKNÁL.

(Közönséges falusi eset.)

Az állatok érdeke se egyforma és semmiképpen se kerülhet egy kalap alá. A tapasztalataikból leszűrt igazságaik is különbözők. A hangya például ragadozó állatnak tartja a fülemilét és jámbor léhűtőnek a tigrist. A ló azt szeretné, – hogy tovább szőjjük a dolgot – ha valami gazdag nagy úr tulajdonába jutna, mert ott kímélik, vakarják, zabbal etetik, pokróccal takarják, a tehénnek ellenben az a szerencséje, ha szegény emberhez jut, mert ott ő valóságos családtag, dédelgetik, friss lóherével, burgundiával etetik s vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Csak a sertésnek mindegy, mert annak mindenütt az a sorsa, hogy megölik és megeszik. A sertés pályája rövid, sívár és reménytelen.

Hanem most csak egy tehénről van szó, a Riskáról, amelyik szegény paraszt emberé és nyolc liter tejet ad naponkint. Hát nem sok, de ő tőle mégis elég, mert csak egyszerű magyar fajta, kajla szarvú, fehér szőrű, csontos, szikár, hegy-völgy változik a testén. Ősei soha se legeltek Siementhalban, sem sehol havasi füveken, szóval alacsony származás: paraszttehén.

A palóc ember megbecsüli a tehenet, nem fogja eke elé, mint a stájer, mert gavallér hozzá: a tehén a gyöngéd nem a szarvasmarhák közt, ő adja a tejet, elli a borjúkat, nem szabad dolgoztatni. Azonfelül hálás is hozzá a palóc és a tehenet „ő kelmének“ híja. Megtiszteli ezzel. Mert a többi állat mind „ne-te-ne“, vagy „brcs ki“, „tülled-hozzád“ vagy „coki“, csak a tehénnek jár ki a titulus: „a Riska ő kelme“.

Hát igen is, ő kelme szegény paraszt familiához került, a felvégi Tóth Ferenchez, ahol igen szerették. A gazda gyöngéden veregette meg lapockáit reggelenként, mikor kihajtották, a gazdasszony rendesen valami csemegével várta este, mikor a mezőről a csordával hazajött s ugyancsak megkorholta vásott gyerekeit, kik rögökkel hajigálták:

– Nem féltek az Istentől, a legnagyobb jótevőtöket megütni, aki táplál benneteket? Mindjárt elszárad a kezed, te Miska, te gézengúz!

A gyerekeknek persze nincs jó eszük. A tej nem imponál azoknak. Azt hiszik a kis csacsik, hogy valahonnan a Polovszkyék árkából meríti az anyjuk. Még többet ér nekik, ha néha a Riska odadörzsöli az oldalát a szederfához, mert ezzel megrázza s potyogni kezdenek az érett fekete szederbogyók. Akkor szinte pajtás a Riska.

Hanem előttük is megnőtt a tehén becsülete, mikor egy reggel tarka borjút hozott a világra. Kedves volt a borjú, olyan okos szemekkel, mint egy kanonoké. Lámpás a homlokán és rózsaszín foltok az oldalain imitt-amott. Ez már a gyerekeknek is tetszett. A Riska ezentúl otthon maradt a borjúval s valóságos búcsújárás volt egész nap az istállóba. Rendre jöttek a rokonok, a szomszédok, megbámulták a borjút, megköpködték, hogy szemtől ne jőjjön neki. „Nagyot nőjjön, mint a Zichyék bivalya“, mondták a babonás szokás szerint, vagy azt az észrevételt tették, hogy gyönyörű üsző lesz belőle, kár volna odaadni a mészárosnak.

– A mészárosnak? – csodálkoztak a gyerekek. – Hát mit csinál vele a mészáros? Hiszen a mészárosnak nincsen tőgye, amiből szoptatná.

– Jaj édes lelkeim, nem is azért kellene az a mészárosnak, hanem hogy egy nagy kést fogna és krk! elvágná a bocika nyakát.

Erre aztán elkezdtek sírni a gyerekek, mint a záporeső. Oh, a csúf mészáros! Hát ugyan nem fájna-e a szíve?

Napokon át kellett biztatni az apjuknak, hogy megnyugtassa.

– Dehogy no. Ej dehogy. Nem eladó a borjú, fölneveljük tehénnek. Hanem mikor a kis Kata megnő, a Kata lesz eladó, és a tehénné cseperedett borjú lesz a hozománya.

A testvérkék, a böszmék most már azon siránkoztak, hogy ha a Kata lesz eladó, akkor hát az ő nyakát vágja el a mészáros a nagy késével.

Ez alatt pedig szépen növekedett a kis jószág. Az „édesek“ terveket szőttek hozzá. Innen-onnan két tehenük lesz, sok tej, sok vaj, sok túró. Az mind pénzzé válik a kezükben. Abból a pénzből aztán pitykés lajbit kap a Pali, cifra szűrt a Miska, nagy selyemkendőt a Katóka. Minden a borjúra volt építve. Nevezetes személyiség lett a családban. A gyerekek mindennap megnézegették, mennyit nőtt már s mindenik a maga vágya teljesülését látta benne közeledni. Pedig hát azonkívül is elég kedves volt, lehetett azt szeretni a saját személye végett is.

A bocika természetesen semmit se tudott erről s élte a világát a maga esze szerint. Szopott, aludt és nézelődött. Bámulta a lovakat a másik rekeszben. Az öreg Riska vígan rágicsálta a lóherét. Mert jó érzés lehet, hogy a kicsinye ott lábatlankodik alatta, hol a lábához ütődik, hol a hasához és kellemesen csiklandozza, rágicsálja a tőgyét, miközben ütögeti farkával a combjait.

Egy napon azonban azzal jött ki reggel az anyjuk az istállóból, hogy a kis borjú nem akar szopni, – mind meghagyta a tejet nekik.

Az apó is megnézte a különös jelenséget és így szólt aggodalmas arccal:

– A borjú nagyon szomorú. – Valaki megrontotta a szemével – vélte az asszony.

– Hm, az meglehet. Nem járt itt a Galandáné a napokban?

– El kellene hívatni Maron sógort, hadd mondana valami szert.

– Szaladj el érte, Kata!

Mire Maron sógor megjött, a borjú lefeküdt az alomba és csak néha nyitotta ki a bágyadt szemeit, melyekből könyek szivárogtak, sötétlő sávot hagyva rózsaszín szőrén a szemek alatt.

Maron sógor megnézte az állatot és megcsóválta a fejét.

– Itt már csak egy segítség vagyon: a kés.

Lett erre nagy megrökönyödés, kéztördelés. Az asszony elszaladt a mészárosért. De a nemzetes úr éppen nem volt otthon (szegény borjú, de rosszkor betegedett meg). A nemzetes úr egy kosból való zacskót vágott ki remekbe, úgy, hogy a kosnak mind a négy lába rajta legyen fityegőnek s ezt vitte be ajándékba a viceispánnak a városba.

No, már most mit csináljunk?

Maron sógor a fejét vakarta: úgy is amolyan barkácsoló ember volt, aki mindenhez értett.

– Hát isten neki, kieresztem én a páráját, mert nem lesz abból soha e világon szarvasmarha.

És úgy is lett. A szegény bocikát kivezették az anyja alól.

Maron Péter bácsi megkeményíté az ő szívét (hogy azt mondja, úgy is elég német vért ontott huszár korában), bevitte a kamrába. Se nem rúgott, se nem kapált, nagyon el volt már gyengülve, kegyelem már annak a halál. De minthogy semmi alkalmas szerszáma nem volt kéznél, hát keresztbe tette a borjú fejét a kamra küszöbén s aztán egy, kettő, három, a nagy, éles baltával egy csapásra elválasztotta a fejét a törzsétől.

Sokan nézték szomszédok, mert az efféle nagy látványosság mindig sok nézőt csal össze. Magasan szökött föl a vérsugár félívben s befecskendezte a szúszékot és a falakat, az asszonynép sikoltozott a sajnálkozásban, a gyerekek rémülten futottak be a kertbe s ott meglapulva a mogyorófák közt, reszketve, dobogó szívecskékkel várták, mi fog történni.

Csak a csősz suhanc fia, a Gyurka mondta Maronnak:

– Mégis nagy vitéz lehetett kend, Maron bátya!

Az öreg szippantott egyet megelégedetten a markából, aztán fölvette a levágott főt és fölemelte.

– No, nézz a szemembe, borjú pajtás. Ne haragudj rám. Látod, kénytelen voltam vele.

És kitette a fejet az eszterhéj alá, ami után hozzálátott nagy komótosan egy konyhakéssel a testtörzs fölbontásához a kamrában hol úgy is szűk volt a hely a művelethez.

A látogatók pedig, akik már előre megalkudtak a gazdával, egyik a combra, másik a szügyre, harmadik a májra (mert a szegény embernek jól esik a méretlen hús), szájtátva nézték a nyúzást s várták a magok falatját. A levágott fej is úgy volt fordítva, hogy a nyitott két nagy merev szemével benézett a kamrába.

Tóth Ferenc lehorgasztott fejjel járt-kelt a pajtában, a kertben ezalatt, csak azért, hogy ott ne legyen: rövid időközökben be-benézett az istállóba, a jószágot gondozni s megujságolta visszajövet:

– A Riska nagyon szomorú. Búsul a kicsikéje után.

Amire elkezdett óbégatni az asszony, hogy most már a Riska tönkremegy.

– Nem kell sajnálni, sógorasszony, vigasztalta Maron. – Nincs az állatnak lelke. Különösen a tehén útálatos, minden erkölcs nélkül való. Nincs annak annyi emlékező tehetsége sem, mint a verébnek. Ha a borjú felnő, nem ösmeri meg többé, elfelejti. Ami pedig az erkölcseit illeti, összeházasodik a saját fiával is.

De azért az asszony mégis sajnálta a Riskát s be-befordult megnézni.

– Nem eszik az egy falatot se. Kínáltam lóherével, répával, mindennel.

– Talán szomjas – vélte Nagy Gáspárné, ki egy üres cseréptállal lebzselt ott – mert én is vagyok úgy néha, hogy egy kis italkára jobban vágyom, mint a falásra.

– De kegyelmed nem marha, Panna néni – vágott közbe Csősz Gyurka.

– Hallgass! Mit tudod te azt, nyápic, hogy én mi vagyok?

Ezalatt Maron sógor kifogyhatatlan volt az állatok pocsékolásában. Micsoda ravaszok, csalfák. A szamár sokszor teszi magát, hogy beteg, ha nem akar dolgozni. A macska is színleli az alvást, hogy a gazdasszonyt kijátsza, aki a tepsiben sistergő pecsenyére vigyáz. S ezek még a művelt házi állatok, ezek a java. Ezek dolgoznak, vagy valami más hasznot tesznek. De hát még a többi! Milyen könnyen élnek, minden foglalkozás nélkül! És hogy élnek! Ösmert például kígyókat, mikor Mexikóban járt Miksa császár ő felségével, amelyek valami parányi fénylő kövecskét vettek a szájukba, amit „kígyókőnek“ neveznek a benszülöttek. Nem nagyobb, mint egy lencseszem. A kígyó aztán, amelynek ilyen köve volt, ha megéhezett, letette a fűre maga mellé és lesbe állt. A kő éppen úgy világított, mint egy bogárfajnak a nősténye. A szálldogáló hímek messziről megpillantották a fénylő bogárkisasszonyt s leereszkedtek hozzá a magasból, mire a kígyó kiugrott a lesből és ham, bekapta, mint a kutya a legyet. S még az egyik át se ment a torkán, már jött a másik szerelmes bogárlegény… Szóval csalással él, de jól él egy ilyen kígyó. Mindenütt magával hordja éléstárát a pernahajder…

Gazduramék mindent elkövettek a Riska fölélénkítésére – mert nagy volt az ijedelem, hogy Galandáné (egy boszorkány hírében álló istentelen asszony), ha már megrontotta a borjút, bizonyosan az anyját se kímélte. Megfüstölték tömjénnel, de az se használt, foghagymát szagoltattak vele, de csak a fejét kapdosta.

Akkor aztán fogta a kötelet Tóth Ferenc és kivezette a vályúhoz. Hátha igaza van Nagynénak, hogy csak szomjas.

Lomha volt a Riska egyébkor is, de most még kelletlenebbül rakosgatta a lábait. Imitt-amott húzgálni kellett a kötelét, sőt meg is ütni a lapockáit.

– Ne-te-ne, fartó, gyere hát. Ne hagyd el magadat. Igyál egyet, öregem.

A Riska megállt az udvaron, a fele úton a kúthoz és az orrcimpái sajátságosan kezdtek mozogni. Mintha a levegőben szimatolna valamit. Fejét fölemelte, füleit hegyezni kezdte és a szőre fölborzolódott.

Egyszerre megfordult balra a ház felé és megpillantotta a levágott főt az eszterhaj alatt. A bocikája véres fejét, a tarka lámpással a homlokán. Jaj, mi lesz most?

Egy óriási bődület hangzott fel, fájdalmas, szívet tépő, falakat megreszkettető.

A Riska kitépte a kötelet s bőgve, szilaj őrülettel megszegett fejjel száguldott a kamra felé, ahol Maron sógor véres munkáját végezte.

A komondor, amelyik máskor megszokta ugatni, meghunyászkodva sompolyodott el előle s kíváncsian nézett utána; a ludak, tyúkok félénken rebbentek szét, szinte tiszteletteljesen, mintha éreznék, hogy nem a tehén ez most, kit máskor föl sem vesznek, hanem a fájdalmas anya, aki a szülöttje véres teteméhez rohan.

A Maron sógor kezéből kiesett a kés. Az összecsoportosult embereknek a lélegzete is elállt. Az anya jön. Útat az anyának!

Szétugrottak onnan. A Riska pedig odaérkezett, két térde megrogyott a fejnél és még egy bőgés tört ki ziháló, hörgő melléből, aztán a szájába vette a véres főt és a nyelvével nyalta vagy csókolta. Miközben nyöszörgő, fájdalmas félhangokat hallatott.

Borzasztó látvány volt ez. Az asszonyok behunyták szemeiket és elfutottak.

A tehén pedig csak tartotta a magzata holt fejét a szájában és nézte elboruló szemeivel fél-térdre roskadva a kamrában fölboncolt tetemét; lassú reszketegség fogta el minden porcikáját külön-külön.

– Csukja be kend az ajtót, csukja be kend – kiáltozák Maronra a gyöngébb szívűek – hogy ne lássa szegényke!

Az egykori huszár be is tette az ajtót, de maga is bent maradt.

– Emberek, emberek! – vágta ki végre a rezet az öreg Szűcs Mihály előre lépve. – Ha van bennetek keresztényi könyörület, vegyük el a szegény anya szájából erőszakkal a véres főt, mert ezt már nem lehet tovább nézni, itt adja ki a páráját kínjában. Ide, ide mellém, fogjátok meg a szarvát, nyakát, én majd elvégzem a többit.

Úgy kellett a borjú fejét kiszakítani a szájából s kötélen vonszolva vezetni el onnan az istállóba, a jászolhoz, szomorú magányába.

… Sokszor beszélték a faluban kisgyerek koromban ezt a megrázó tragédiát a parasztok, a magok együgyű szavaival, együgyű érzésekből fakadókkal.

Maron bátya váltig boszankodott a sok dib-dáb beszéden, és körömszakadtig erősködött:

– Ostobaság! Van is az állatnak lelke.

Én pedig azt gondoltam magamban: ha a vén huszár azt mondja, hogy nincs az állatoknak lelke, hogyan van az, hogy lelki bánatjuk mégis van?

Valami nagy bizonyosságban egyébiránt aligha lehetett Maron sógor a maga állításával, mert este, ha a tehéncsorda jött, mindig befutott a házba és a legelőn is messze elkerülte, ha arra volt útja, a tehéncsordát, szóval soha se mert többé a Riska szeme elé kerülni.