A HÁLYOG-KOVÁCS.

(Egy kis életkép.)

Tisztelt uram!4) Ön azzal a kivánsággal küldi nekem „Az elbeszélés elmélete“ című művét, hogy olvassam el s írjak hozzá előszót.

Az ön levele igen kedves és lekötelező, de én még sem tehetek annak eleget. Isten mentsen meg engem attól, hogy az ön könyvét valaha elolvassam. Ha rossz, azért nem, mert valami rosszat tanulnék belőle, ha pedig jó, – no, az volna még csak rám nézve a nagy veszedelem.

Természetes, hogy én most önnek indokolással tartozom. (Nem tudom, nem lehetne-e használni előszónak is?) Ott kezdem pedig, hogy lakott az én gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovácsmester, kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgy, hogy a legcsodálatosabb szemoperációkat tudta végezni olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt egész Kassáig-Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni, melyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott.

Ez a bizonyos Lippay Gáspár, a pesti egyetem professzora és szemdoktora, egyszer a bécsi kollégákkal diskurálván, a „Stadt Frankfurt“ söröcskéje mellett fölemlíté a híres kovácsot.

A sógorék, Arlt, Stellwag, Jäger, tamások voltak a dologban.

– Ami nem lehet, nem lehet. Bolond beszéd! Hogy tudna egy kovács, aki nehéz kalapácscsal veri napestig a pörölyt, olyan finom műtétet végezni, aminőt mi se tudunk.

Lippay a vállát vonogatta:

– Már pedig annak úgy kell lenni. Én ugyan nem láttam, de olyanok már láttak engem, akiket én ebben a bajban, mint teljesen vakokat és gyógyíthatatlanokat elbocsátottam és ő megoperálta.

… Kár, hogy nem tudom a bajnak a latin nevét, mert ha az ember orvosi dolgokról ir, szükséges, hogy valami olyat is vegyítsen közzé, amit senki sem ért, hát nem tudom elprodukálni most a disputájukat sem, de a végén azt mondták Lippaynak:

– Tudja mit, kollega, hozassa föl egyszer azt a kovácsot az egyetemre és akkor mi leutazunk Pestre, megnézzük, hogy operál.

No, az bizony szép lesz. Lippay kezet adott rá s egy alkalommal, mikor ilyen betege érkezett, egy kecskeméti szabómester, ott tartotta a klinikán s menten levelet küldött Strázsa János uramnak s abban útiköltségül tíz pengő forintokat, hogy haladéktalanul jőjjön fel egy hályogot levenni – s ugyancsak értesíté a bécsi doktorokat is.

Nagy híre volt, öreg emberek emlékeznek rá. Strázsa János uram hagyta a lópatkolást a legényére, felölté az újdonatúj mándliját, kiélesíté a vágó-nyeső szerszámait a kis köszörű-kövön, még pofon is vágta a kovácsinast, aki a köszörű-követ forgatta, mert elbámészkodott valahová, aztán fölült egy ökrös szekérre, mely a Zichy-uradalomból gyapjút szállított Vácra, hova megérkezvén, másnap estefelé, minthogy a „füstösre“ nem mert ülni, gyalogosan indult el Pestre, egész éjszaka bandukolván; reggel öreg fölöstököm idejére vergődött el az újvilág-utcai egyetemre.

Jó szerencse, éppen ott találta tekintetes Lippay professzor urat a laboratoriumában s be is nyitott hozzá illendően.

– Dícsértessék a Jézus Krisztus! Eljöttem.

– Mindörökké! Csak talán nem maga a Strázsa?

– De istenugyse’ az vagyok.

Apró, tömzsi, virgonc emberke állt előtte, olyan szemekkel, mint a gyík.

– Hát mikor jött?

– Ebben a pillanatban.

– De hiszen nem jött most vonat.

– Mert hát gyalog jöttem – felelte Strázsa uram.

– Gyalog és éjjel?

– Persze, hogy persze.

– Igy már most mihez akar fogni? – kérdi a tudós doktor lehangoltan.

– No hát, leveszem azt a hályogot, akiért hivatni tetszett.

– És gondolja-e, hogy elég nyugodt lesz a keze?

Strázsa uram csodálkozva nézett a professzorra:

– Iszen nem eleven állat, hogy nyugtalankodjék.

– De azt állítja, hogy egész éjjel jött, hát nem aludt és fáradt lehet.

A kovács mosolygott.

– Hiszen nem a kezemen jöttem. Rég volt az már, tekintetes uram, mikor még én a kezemen jártam karonülő koromban.

– No, én nem bánom, de előre is jelezhetem, hogy tudós bécsi doktorok fogják nézni az operációját és igen restelném, ha szégyent vallana kigyelmed.

Biztatta a kovács, hogy kicsi dolog, nem érdemes róla beszélni, mire Lippay átküldött a szomszédos „Arany Sas“-ba, ahol a bécsi urak szállva voltak, kik is átjövén, bevezeté őket Strázsa urammal a műtő-terembe, ahol már várt rájok a szemfájós „kecske“, nagy, robusztus ember, mintha csak maga a bibliai Sámson volna.

(Bohóság, bohóság – gondolta magában Strázsa János – hát van józan gondviselés a világ fölött, ha az ilyen embert nem kovácsnak dirigálja inkább, mint szabónak.)

– Hát nézze, Strázsa barátom, ez a maga betege, – mondá Lippay.

A kovács csak a hónaaljáig ért a Góliátnak; talán el se látott a szeméig. Leültette előbb és figyelemmel nézte meg a balszemét. A szembogár területén gyöngyházfényű csillogással terült el egy küllős repedezésű hályog.

– Ez bizony esteledik, – dörmögte és a jobb szemére vetett ügyet.

A jobb szeme volt a roszabb szeme, itt már túlérett volt a hályog.

A bécsi doktorok szintén megvizsgálták a pápaszemeiken át.

– Nehéz operáció, – szólt Arlt, a beteg jobb szemét értve. – Oly praecizitást igényel, hogy emberi kéz már szinte képtelen rá.

Strázsa uram pedig ezalatt levetette a mándliját s különböző bicskákat kezdett kiszedegetni a csizmaszárból, meg visszarakosgatni, míg végre kiválasztott egyet és megfente a nadrágszíja lefityegő részén.

– Az isten szerelméért! – kiáltá ijedten Lippay. – Csak nem ezzel a békanyúzó bicsakkal akarja operálni?

A kovács csak a szemöldökével intett, hogy igenis azzal.

Lippay az asztalon heverő szerszámok közül hirtelen kiválasztott egy Graefe-féle kést s a markába nyomta.

– Nem, – mondá fitymálva Strázsa uram – ezzel nem lehet.

Ellökte a Graefe-kést és a magáéval lépett a szepegő szabóhoz, mire egyet csillant a kés pengéje, s mintha csak almát hámozna, játszi könynyedséggel siklott el a szemgolyón; egy pillanat, egy villanás, és ime, lent volt a hályog.

– Ördöngős fickó! – szisszent föl csodálkozva Arlt.

Strázsa uram megtörülgette a kését az ingújjával.

– No, – szólt megelégedetten – az egyik ablak most már ki van nyitva.

A németek lelkesedve nyúltak a kérges, bütykös tenyere után, hogy megszorongassák, csak Lippay professzor fortyant föl hangosan.

– Hallja, Strázsa, maga mégis rettenetes vakmerő ember! Tudja-e, mivel játszik? Tudja-e, hol vagdalt, mit vagdalt? Tudja-e, milyen felelősséget vállal Isten és emberek előtt? Tudja-e, mi az a szemhártya, érhártya, ideghártya, könytömlő és a többi? Melyik ideg honnan és hová szalad? Tudja-e, mi az afakia, a glaukoma és mi a morgagniana? Úgy-e nem tudja?

– Minek tudnám, kérem alásan?

– Hát azt tudja-e, hogy ha csak egy gondolattal vág odább jobbra vagy balra, a másik szemnek is kioltja a világát?

Strázsa uram figyelni kezdett.

– Ami pedig a hályogot illeti, amit most eltávolított, – folytatá a professzor, – tudja-e, hogy az csak kétezer esetben sikerül egyszer, a statisztika szerint?

– Ugyan? – szólt közbe a kovács elgondolkozva.

– Mert vagy töpörödik a szem lencséje és operálás közben könnyen elszakad a függesztője s üvegtest ömlik a sebbe, vagy pedig elhigul a kérge s a magja könnyen kificamodik, sőt elmerülhet az üvegtestben.

– No no, – neszelt rá Strázsa uram és verejték gyöngyözött a homlokáról.

– Jőjjön csak közelébb, – inté oda a professzor úr neki melegedve, – megmagyarázom a patiens eleven szemén, hogyan függnek össze ezek a kis finom erecskék és az idegek a második szemmel.

Kedvvel magyarázta a szem csodálatos országát, mint egy mappát a folyamaival, ereivel. Strázsa uram nézte, egyre nézte, hogy szinte kidülledtek a szemei és hallgatta, mialatt minden hajszála égnek meredt, míg egyszer csak elkeseredve ütött rá a csizma szárára, csüggedten mormogva maga elé:

– Most kutya már kend, Strázsa János.

Úgy érezte, mintha leesett volna valami magaslatról, toronyból vagy miből és mintha nem is ő volna az már, hanem csak az a hazajáró lelke. – Mikor pedig a magyarázat után fölkérte a professzor, hogy operálná meg a szabó másik szemét (az már könnyű dolog volt), szabódott, húzódott, csak nagy unszolásra fogta meg a kést, de az – uram teremtőm, mi dolog érhette? – reszketni kezdett a kezében. A beteghez hajolt, de a feje szédült, elsápadt, mint a fal s a karja lankadtan esett alá.

– Jaj, tekintetes uram, – nyöszörgé – nem látom, nem tudom… nem merem többé.

Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált külön világ a szem s mennyi veszély származhatik kezének parányi rezzenéséből, vérének sebesebb lüktetéséből, késének egy gondolatnyi elsiklásából, soha többé nem mert hályogot operálni, sőt még egy árpa kigyógyításába sem bocsátkozott.

… Ez lenne nekem is a sorsom, tisztelt uram. Ha én az ön könyvéből megtudnám, mi mindent kíván a tudomány egy irodalmi műben, sohase mernék többé elbeszélést írni.

Maradtam egyébiránt stb.