ÖTÖDIK RÉSZ.

I.

Naplót irni – a legtöbbször azok gyöngesége, a kik senkinek se mondhatják el azt, a mi a leginkább foglalkoztatja őket. Kislányoké, a kiket nyugtalanná tesz, megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás, mely egy idő óta hatalmába keritette a lelköket, – szerelmes lányoké, a kik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, a kit ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek, – asszonyoké, a kiknek titkuk van.

Ezeknek a kislányoknak, szerelmes lányoknak és titkot takargató asszonyoknak a lelkéből kikivánkozik valami. Az elhallgatott, feltartóztatott, fojtogatott érzések annyira megáradnak bennök, hogy az özönnek ki kell fakadnia valahol. És ha nem gyónhatják meg nyugtalanságaikat egy hozzájok hasonló valakinek, a kiben tökéletesen megbíznak, ha nem suttoghatják el titkaikat még a titoktartó, de részvéttelen nádasnak sem, mit van mit tenniök: kilehellik, kipityergik sóhajaikat a magánosságban, vágyódásaikat kiöntik szavak helyett betűkbe, sorokba, és vallomásuknak örök rejtőzködésre kárhoztatott tanúit, hogy árulóikká ne válhassanak, elcsukják egy kapcsos, kulcscsal zárható könyvbe.

Később, mikor már van kinek elmondaniok, hogy mi jár a fejökben: nem nyitják ki többé a kapcsos könyvet. Vagy, ha igen, nem azért nyitják ki, hogy megint irjanak bele, hanem: hogy mulassanak azon, a mi már benne van. A napló egész tartalma egyszerre gyermekességnek tűnik fel előttük. Milyen ostobák voltak – akkor! És nem hinnék el, hogy a mit ezek a gyerekes sorok sírnak el, az valóban komoly valami, – hogy nem ők lettek komolyabbakká, hanem a körülményeik váltak vidámabbra. A bőségben élő szívesen és derülten gondol azokra a kalandos napokra, a mikor minduntalan koplalnia kellett; a mit akkor állott ki, most már vidám, humoros, tréfás dolognak tűnik fel előtte, a boldog ifjuság, a kalandos élet mulatságos tartozékának. Bőségének tudatában, elbizakodottságában, mely tulajdon erejének véli azt, a miben csak a sors kedvezését kellene látnia, nem tudja elképzelni, hogy régi esete, régi gyöngesége, régi keserve igen komoly dolog volt, mely könnyen végzetessé válhatott volna, ha az idegen erők, a körülötte s nem benne működő erők, véletlenül, meg nem könyörülnek rajta.

Naplót irni – sokszor azoknak a gyöngesége, a kik szerelmesek magukba. A kik benyomásaikat, már akármi kelti fel ezeket a benyomásokat, minden esetben érdemesnek tartják a följegyzésre; a kik megfigyelésüket olyan értékesnek vélik, hogy sajnálnák, ha ez a számos, szép megfigyelés mind veszendőbe menne. Naplót irnak tehát, hogy ezekben az érdekes dolgokban mások is gyönyörködhessenek, vagy legalább még egyszer gyönyörködhessenek ők maguk, később, esztendők multán, a mikor ez a sok elfelejtett holmi megint ujnak tűnik fel előttük.

Ezeknek már érdemes naplót írniok, mert a második czélt bizonyosan elérik.

Naplót irni – végül, szoktak, nagyritkán, olyanok is, a kikkel vagy a kik előtt minduntalan történik valami följegyzésre méltó.

A napló-irók nagy sokasága ennek a három csoportnak egyikéhez vagy másikához tartozik. Én, Biró Jenő, a ki az itt következő jegyzeteket irom, nem tartozom a három csoport egyikéhez sem.

Nem érzem a szükségét annak, hogy elmondjam valakinek, a mi a leginkább foglalkoztat. Vagy ha bennem is szendereg ilyes hajlandóság, ez még nem növekedett, s aligha fog növekedni ellenállhatatlan vágygyá. Soha se voltam nagyon közlékeny természetű. Életem sora, emberismeretem s a hosszú megszokás zárkozottá tett. A lelkemből nem kivánkozik ki semmiféle vallomás. Nem keresem a rokon lelket, a ki megértsen. Tudom, hogy nem igen van ilyen rokon lélek, és ha véletlenül mégis akadna, rokonomat vallomásaimból mindössze az érdekelné, hogy esetem mennyire hasonlit az övéhez. Rokonomnak magának is sokkal több baja volna, semhogy valami nagyon törődnék velem; éppen elég neki a magáé.

De szerelmes se vagyok magamba. Nem képzelem, hogy benyomásaim akárkit is érdekelhetnének. És nem akarom megőrizni a feledéstől azt, a mit ma gondolok és érzek. Nem hiszem, hogy valaha gyönyörüséget találhatnék ezekben a följegyzésekben. Soha se leszek kiváncsi arra, hogy milyen voltam öt, tiz, tizenöt esztendővel ezelőtt. Ettől a tanulmánytól nem remélek semmi örömet.

És végre nem történik se velem, se körülöttem semmi olyas, a minek a följegyzéséért érdemes volna tollat fognom. Azt, hogy az élet arasznyi, és mégis a szomorúságok egész hegyei férnek belé, – hogy az emberek a rosszasággal milyen keveset érnek el, és mégis milyen rosszak tudnak lenni, – hogy a jó ember milyen áldás, és hogy mégis ebben az áldásban mennyivel kevesebb részünk van, mint a napfény áldásában, – hogy a boldogsághoz voltaképpen milyen kevés kellene annak az embernek, a ki magát, a többieket és a természetet megérti, és mégis, néha éppen azok a legkevésbbé boldogok, a kik a legszerényebbek, a legkevésbbé követelők – ezt ugyan fölösleges untalan ismételni.

Már jó ideje egyik napom tökéletesen olyan, mint a másik. És hogy mi történik kívül, a világban, azt talán minden ember közűl én tudom a legkevésbbé. Ugy élek, mint a pók, mely hangtalanul szövi hálóját egy sötét zugban, és egy cseppet se törődik azzal, a a mi a napfényen élőket foglalkoztatja, izgatja, futkározásra s küzdelmekre birja. Csak éppen akkor mozdulok ki remeteségemből, a mikor az élet eleséget követelő föltételei már nem tűrik meg, hogy a rejtekemben maradjak.

Mért irom hát ezeket a följegyzéseket?

Időtöltésből. Hogy elöljek vele egy pár órát, a mikor nincs más választásom, mint: tépelődni, tovább tépelődni, vagy: ákombákomokat vetni papirra.

Mindennap van egy pár órám, a mely a gyönyörüségé. Él – hálaistennek, él! – egy kis lény a világon, a kiért én is mintha élnék. A kinek a jövőjéért mozgok, táplálkozom, igyekszem dolgozni, már a mennyire tudok, a kinek az érdekében teljesiteni szeretném azt a feladatot, melyet mindnyájunkra ránk róttak, melynek végső czélja ismeretlen, s melynek teljesitése rám nézve még terhesebb, mint a legtöbb küzködőre nézve, mert én már nem reménykedem, mint ezek, nekem már nincs jövőm, csak jelenem, s a jelenem az, hogy az életnek ezt az egyetlen, – mindig oly rövid! – gyönyörüségét napról-napra megujuló, sok óráig tartó, s szinte elviselhetetlenül nyomasztó szenvedéssel kell megfizetnem. Él egy kis lény, a ki szerelmemből fakadt, s annak szivéből, a kit mindenekfelett szerettem. Hallgatni ennek a kis lénynek a gügyögését, látni arczocskáján az imádott vonásokat, annak a vonásait, a kit el kellett temetnem, viszontlátni rajta, elevenen, valamit az ő lényéből, az ő szemét, az ő ajkait, élve látni egy picziséget az ő szépségéből, az ő bájából, nap-nap után valami ujat fedezni fel benne, a mi az ő életének a folytatása, a mit a halál legalább emléknek meghagyott nekem, a piczi lény mosolygásából, formáiból, mozdulataiból ráismerni ő rá, a ki ime, nem mult el egészen, elnézni gyermekünknek a növekedését játszani vele, ha ébren van, s lesni a lélekzetét, ha alszik – bizonyára isteni gyönyörüség… s aligha irom ezeket a sorokat, ha ez a gyönyörüségem nem, marad meg. De ez a gyönyörüségem naponkint csak egy pár óráig tarthat – ennek a kis lénynek az érdekében. Az az ápolás, a melyre szüksége van, a legjobb ápolás, a melyben részesülhet, az éjszaka óráira mindig, könyörtelenül elválaszt tőle, és nappal is tovább, mint szeretném.

Mert csak nappal dolgozhatom, és dolgoznom kell, érte. Dolgozom, a mennyit és a hogyan tudok; akkor, a mikor csak egyátalán képes vagyok rá. De kedv nélkül dolgozom és hamar kimerülök. A rajzolás elemeire oktatni vásott sihedereket, a kiknek a rajzoláshoz nincs semmi hajlandóságuk és nincs a legcsekélyebb jóakaratuk – nem nekem való mesterség. Képpel látni el egy olyan élczlapot, melynek a tartalmát megvetem, nemcsak hogy megaláz magam előtt, nemcsak hogy folytonosan sérti lelkiismeretemet, becsvágyamat, s a bennem szemérmesen rejtőzködő, de leküzdhetetlen emberi méltóságérzetet: nagyon fáraszt is. Ugy látszik, nemsokára már megszabadulhatok ettől a robottól s ettől a boszorkánynyomástól; rövid idő mulva talán már nem lesz, a mi lefokozza bennem azt a megbecsülést, a melylyel magunk iránt viseltetnünk kell, azt az önérzetet, a melyre minden embernek szüksége van ahhoz, hogy eredményes munkát végezhessen. Ugy látszik, a közel jövőben elérhetem, hogy csak a művészi munkának éljek. Van valaki, a ki megkedvelte a képeimet; ennek a valakinek már utánzói is akadtak; ha festek, már nem dolgozom hiába. Örülök ennek a fordulatnak, de örömem nem zavartalan, hanem elégedetlenséggel és bizalmatlansággal elegyes. A jobbnak igérkező jövő alapja nem egészen tiszta, s igen ingadozónak látszik. A mi kiemel rabszolgaságomból, nem az, a minek a segitsége büszkévé tenne; nem a művészet igazi szeretete, nem a jóizlésü nagyközönség tartós megbecsülése. Hanem egyetlen egy embernek a szeszélye – olyan emberé, a kinek a gondolkozása felszines s az izlése nem tulságosan finom, a ki a művészi munkát is csak úgy nézi, a hogy egy szép agarat vagy egy ügyes szerkezetü automobilt – s ezen a szeszélyen kivül, a (valószinüen csak rövid ideig tartó) divat, mely nyomon követi a fejedelmi szeszélyt. Ez a siker nem tesz büszkévé, még kevésbbé elbizakodottá, sőt éppen nem elégiti ki az önérzetemet. Azonkivül nem igen biztat azzal, hogy a jobb jövő maradandó lesz. És mindezek koronájául elégedetlennek kell lennem magammal is. Mi hasznom uj keletü kis sikereimből, mikor azt kell látnom, hogy azok a képeim, a melyekkel ilyen eredményt érek el, nem érnek annyit, néha sokkal, nagyon sokkal gyöngébbek, mint a régiek, a melyek az ördögnek se kellettek?! Azért még akkor is kedv nélkül dolgozom, a mikor festek. Érzem, hogy fogy a tehetségem, s hogy már nem vagyok a régi erőmben; látom, hogy az a lélek, mely a régi képeimnek valami értéket adott, az ujakon egyre halványabban mutatkozik; sőt látnom kell azt is, hogy nemcsak a művészi erőm, hanem még a munkaképességem is mind inkább hanyatlik. És ez a keserves tudat, ez a szomorú látvány csak annál jobban megbénit, csak annál hamarább elfáraszt.

Aztán, mikor tökéletesen bele fáradtam a munkába, és mikor – késő este – ki vagyok zárva arról a helyről, a hol egyetlen örömömet találom, egyedül maradok gondolataimmal. Szenvedésemmel; fájdalmas emlékeimmel. Ó, nem akarok felejteni! Az emlékeim becsesek nekem; hiszen nem maradt egyebem, csak a gyermekem meg az emlékeim. És úgy érzem, Ő addig nem halt meg egészen, a míg legalább az én emlékemben még ott van az a kép, a mely valaha az Ő lényéből sugárzott, a mig tekintetének, mosolyának, hangjának a benyomása legalább az én lelkemben él. Hogyne őrizném hát az emlékeimet! Annál féltékenyebben őrzöm, mert keservesen érzem, mily hitványul gyönge az emberi emlékezet, s hogy legféltettebb benyomásaink hamarább illannak el, mint a heliotrop illata egy nyitva felejtett illatszeres üvegből. És még se adhatom át magamat egészen az emlékeimnek, az örömtelen magánosság s a kénytelen pihenés óráiban sem. Az emlékezés nekem még, akármennyire lelki szükségem, s akármilyen jóleső érzésekkel vegyes, mégis nagyon fájdalmas; a szenvedés tulságosan kimerít. Pedig szükségem van az erőmre, hogy dolgozni tudjak a fiunkért.

Azért nem temetkezhetem bele a multba olyan mélyen, mint a mennyire szeretném. Mikor már nagyon sajog a fájdalmam, ki kell ragadnom magamat ebből az elernyesztő érzésből. De nem menekülhetek a jövő képéhez sem. A jövőbe nézve csak kétségek gyötörnek. És még folyvást órák választanak el attól az időtől, a mikor el tudok aludni. Nagy ideje már, hogy igen keveset alszom; akkor is inkább csak kábultan pihenek.

Ezeket az órákat, a melyekben hiába várom az álom vágyát, vagy legalább a megváltó kábultságot, el kell ölnöm valamivel. Ugy teszek tehát, mint a ki munkaközben, fél-pihenésül, firkál, rajzolgat, s abrakadabrákkal, emberfejekkel, mértani ábrázolatokkal vagy semmit se jelentő hieroglifákkal rójja tele az előtte heverő tiszta papirlapot. Leirom ide, a mi olykor foglalkoztat, s a min egy kissé elszórakozom.

Nem naplót irok. Ha a napi élményeimet akarnám ide jegyezni, jóformán mindennap ugyanazt kellene leirnom, és annak a sok egyformaságnak, a melyet napról-napra ujra meg ujra átélek, akár hosszadalmas, akár rövid, de szükségképpen csupa ismétléssel járó följegyzése már nem szórakoztatna. Csak időnkint irok ebbe a könyvbe; olyankor, a mikor más menedéket már nem találok. És csak azt irom ide, a mi éppen eszembe jut, de nem éppen először jut eszembe.

Nincs több szándékom, mint a czéltalanul rajzolgatónak. Nem szántam ezeket a följegyzéseket senkinek. Hanem azért el kell számolnom azzal a gondolattal, hogy mi történhetik ezzel a könyvvel a halálom után.

Az bizonyos, hogy nem szeretném, ha olyanok kezébe kerülne, a kiknek idegen voltam és mindig idegen maradok. Nem azért irok az érzéseimről, hogy akárki turkálhasson bennök; mindenkinek vannak kedves családi levelei, a melyeket nem szivesen látna a zsibvásáron. De gondom lesz rá, hogy ez a könyv ne kerülhessen röhögő kiváncsiak kezébe.

Van valaki, a ki elolvashatja. A fiam, ha majd huszonöt esztendős lesz. Nem czélom éppen, nem is kivánom, de nem bánom, ha elolvassa. Legalább meggyőződhetik róla, hogy akármit beszéljenek is az apjáról egy olyan korszakban, a melyben semmi se általános, csak az éhség és a falánkság: az apja nem volt se elmebajos, se beteg idegzetü ember, sőt talán ostoba ficzkó sem, ha ugyan nem mindenki ostoba ficzkó, a ki valami egyebet is kiván az élettől, és nem csak: garast, sok garast, mentül több garast.

II.

Olyanoktól, a kik derülten birálják embertársaikat és soha se néznek vissza arra a csekélységre, a mi a multjokban egy kissé feketéllik: az édesanyára, a ki éhen halt s a kivel nem törődtek, – a felebarátra, a kit gyöngéd, a büntetőtörvénynyel egy cseppet se ellenkező formában, de azért nem kevésbbé hathatós módon segitettek kituszkolni ebből az árnyékvilágból, – az elhagyott kedvesre, a kit a nyomoruságba taszitottak, – a magzatra, a kinek életefonalát a lehető legkorábban juttatták Atroposz párka ollós kezébe, – a szegényekre, a kiknek ügyesen elvarázsolt piszkos krajczárjaiból, bűzös párnáiból, utálatos verejtékéből angol kényelemmel berendezett, jó illatú otthont épitettek maguknak, – a testvérre, a kit kizsákmányoltak, – a párbajban lelőtt ellenfélre, a kinek a holttestéből talapzatot készitettek maguknak, hogy végül mint államférfiak magasodjanak ki a sokaságból, – a megrágalmazott vetélytársakra, a kiket előbb elbuktattak, aztán elsirattak, hogy az üres helyekre ők ülhessenek, – a megtévesztett ezrekre, a kiknek ostoba bizalmát, ostoba meggyőződését vagy ostoba érzéseit okosságuk adófizetőivé tették, – és igy tovább, mert ennek soha se volna vége, – az ilyenektől gyakran hallani efféle nyilatkozatot:

– A világnak haladnia kell, és a haladásnak erős akaratú, kemény legényekre van szüksége, nem érzelgős, puha lényekre. Az érzelgős ember nem férfias; az érzelgős férfi nevetséges, ostoba, utálnivaló.

Érzelgősnek ők háromféle embert neveznek. Mindenekelőtt az olyat, a kit az ostoba meggyőződés még arra is rábir, hogy e miatt ellentétbe keveredjék a tulajdon érdekével. Azután az olyan embert, a kinek az érzései erősek, mélyek, tartósak, s a ki, érzésből, még áldozatokra is képes. Végül azokat, a kikre (előttük örökkön megérthetetlen) nagy hatással van a szerelem, a részvét érzése, vagy a fájdalom.

Érzelgés vagy érzés nekik mindegy. Se a két szót, se a két fogalmat nem tudják egymástól megkülönböztetni. Minthogy érzés nem igen van bennök: a nagy és a mély érzést képtelenek megérteni. És mert ők taplós szivüek: az érezni tudókat szánalmasan gyöngéknek, betegeknek, ostobáknak, maguk alatt valóknak nézik.

Ha az orrszarvúval meg tudná értetni valaki, hogy az ember bőrén a szúnyogcsipésre hólyagok támadnak, az orrszarvú agyvelejében bizonyára valami olyan képzetféle derengene fel, hogy: az ember igen gyatra és alsórendü állat. Pedig abból, hogy az orrszarvú bőre föl se veszi azt, a mi az érzékenyebb bőrű embernek már egy kissé fájdalmas, nem az következik, hogy az orrszarvú egészséges, az ember pedig beteg, nem az, hogy az orrszarvú eszes, és az ember ostoba, hanem csak az, hogy az orrszarvú és az ember két különböző állat.

Ezeknek a taplós szivü felsőbb lényeknek, a kik olyannyira szivükön viselik a világ haladását, s oly meghatóan gondoskodnak a messze jövő ismeretleneiről, miután fenevadak módjára viselkedtek a hozzájok tartozókkal szemben, azt lehetne mondani:

Meglehet, hogy a világot ezentúl azok fogják előbbre vinni, a kikben annyira túlteng az értelem, hogy minden érzést kiszorit a lelkükből, de eddig nem egészen igy történt. A mi a társadalom mai berendezésében jó és az eleveneknek hasznos, olyan halottak alkották meg, a kik a meggyőződéseiket előbbre helyezték a személyes érdeküknél. A mi az előttünk lévő emberi alkotásokban maradandó, vagy legalább tartósabb, mint az egyes ember élete, nagyrészt (s ha csak a leginkább kiemelkedő jelenségeket tekintjük: általában) olyanok műve, a kik érzésből képesek voltak áldozatokra is. A legértékesebb eredmények, a melyekhez az emberi elme valaha eljutott, azok, a melyeknek felkutatását az érzés sürgette; kivívásukban olyanok működtek közre, a kikben az érzékenység és ennek megfelelően a részvét érzése fejlődöttebb volt, mint a nagy tömegben, mig az érzés nélkül való értelmesek megelégedtek azzal, hogy tarkává tették a világtörténelmet.

Mi teremtette meg, például, a művészeteket, ha nem az érzés? (Mert, ha a szépet szeretjük: öntudatlanul is a jót keressük; azt, a mi a természetben vigasztaló; azt, a mi a természet és az ember rendeltetésében azonos.) Igaz, csinálnak ma már úgynevezett művészetet ügyeskedéssel, tisztán »észből« is; de a remekműveket, a melyekhez a divat hóbortjainak ellenére is vissza-visszatér az emberiség, mindenkor a nagy és mély érzések sugallták.

Érezni tudni: nem beteges állapot, hanem a fejlődöttebb emberi léleknek egyik tulajdonsága. (Mert az érzés kiigazodik a homályos képzetek közt, a hol az értelem nem tud itélni; mert az érzés birodalma: a csak sejthető; az, a mi az észnek örökre »ignorabimus«; az, a mi csak a bennünk rejlő legtitokzatosabb valamivel, az ösztönszerü itélettel, a természeti erő legrejtelmesebb részével közelithető meg.) Adomány, mely olyan, mint az élet többi adománya: nemcsak gyönyörűséggel jár, hanem bajjal és fájdalommal is.

És nem természetes-e, hogy a művész, a kit aprócseprő dolgok kevésbbé foglalnak le, tehát kevésbbé szórakoztatnak el, mint más embert, – a ki a többieknél szabadabban adhatja át magát az érzésének, mert hisz ez: kötelességének nem ellensége, hanem ellenkezőleg: ihletének forrása, – hogy a művész, a ki végre is az egész természet életében megnyilvánuló örök érzés egyik követe volna (mert az életfolyamatok bonyodalmas összejátszásában nem csak egy titokzatos erő, nem csak egy titokzatos önző czél jelentkezik, hanem egy még titokzatosabb, minden szervessel és szervetlennel szemben hozzája mérten gondoskodó örök érzés is, mely mintha a bennünk lévő érzőképesség ősforrása volna), – hogy a művész erősebben érez, mint a számitó kalmár?

Hallom, hogy számitó kalmárok, a kik festenek és űzérkednek a képeikkel, azt beszélik rólam, talán meggyőződésből, de talán egy kissé azért is, hogy így könnyebben rázhassanak le a nyakukról, s ne kellessen éppen kiöklözniök a piaczról… szóval a barátaim azt mondják, hogy beteg lélek vagyok. Mert egészséges lélek-e az, a melyen ilyen sokáig rágódik a fájdalom? Ők sokallják, a mi nekem fáj.

III.

Lehet, hogy, ha többet forognék az emberek között, már nem mondanák rólam, hogy beteg lélek vagyok, és – már nem érezném annyira, a mi most csak úgy fáj, mint a legelső napon. Az életünk föltételeit szabályozó törvény úgy kivánja, hogy az uj benyomások háttérbe szoritsák a régieket; hogy a sok apró uj benyomás háttérbe szoritsa a legerősebb régi benyomást is; s hogy a sokszor, sokára háttérbe szoritott régi benyomások lassankint elhalványodjanak, elsorvadjanak. Ha keresném a felejtést, ha el akarnám altatni a szivemet, ha azt kivánnám, hogy valami elölje a fájdalmamat, ha nekem is csak egy óhajtásom volna: átaludni azt az időt, a mig a sebem beheged, s valami lelki altatószer használata után kábultan helyeződni át abba az állapotba, abba az időpontba, a mikor az ember már nem emlékszik s nem érez, – csak sokat kellene az emberek közé mennem, és nekem is sikerülne az, a mi sikerül másoknak, a gyászolók ama nagy többségének, a melyben megvan az ehhez való jó szándék.

Nem keresem a felejtést. Ragaszkodom az emlékeimhez, a mig ragaszkodhatom. A nekem oly kedves, drága képeket, a mult képeit, a melyek, ha olykor összefacsarják a szivemet, fölidézik az eltünt napok édességét is, s meg-megjelenésükkel egy kissé vigasztalnak – nem akarom elűzni. Nem akarom elűzni kedvesem árnyékát; árnyéka is kedves nekem. Nem félek, nem kínos nekem Rá gondolni. Megőrzöm, a mi Ő belőle még él, a mig megőrizhetem. Hisz azok a képek is, a melyek a legerősebben dobogtatták meg szivünket, oly hamar elillannak a tehetetlen emlékezet elől! Hisz amúgy is oly korán következik el az az óra, a mikor az idő már mindentől meglopott bennünket, a mikor boldogságunk egész paradicsomából csak valami iszonyuan kevés, homályos, zavaros álomfoszlány marad meg agyunknak a legmélyén!… a mikor a multat is csak úgy sejtjük, akár a jövőt!

De azért nem akarom mesterségesen ápolni a fájdalmamat. Étherrel, pézsmával csikarni ki egy iczipiczi haladékot a természetes elmúlástól – mit érünk el vele? perczeket! A ki balzsammal akarja feltartóztatni a természetes feloszlást, mássá teszi halottját, egyszerre megváltoztatja azt, a mi volt, s egy árnyéknak az árnyékát őrzi. És hiába minden. Igy is, úgy is hiába. Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az az ujjaink hegyén. Mit nyernék vele, ha erőszakolni akarnám a zavartalan, az állandó emlékezést? Talán napokat; talán semmit. Az emlékezésnek egy irányba erőltetése talán még csökkentené az emlékezés erejét. És ez a meddő kisérletezés mindenesetre meggyöngitené az akaraterőmet. Akármilyen jól esnék visszavonulni emlékezésem csigaházába, s ki nem mozdulni onnan: nem tehetem, hogy csak a multamnak éljek. Nem szabad megfelejtkeznem arról, a ki élve maradt meg az Ő lényéből, a ki az Ő második élete. S ha én megfelejtkezném erről a kötelességről, az Ő árnyéka emlékeztetne rá… intene, hogy egész lélekkel gondoskodjam életének folytatásáról, hisz már csak ennyit tehetek Ő érte! Nem zárkozhatom el emlékeim közé, s ha valami beteges érzésem azt kivánná, hogy mesterségesen ápoljam a fájdalmamat, akkor se tehetném, mert minden szent kötelességem tiltja.

Tehát, ha húzódozom az emberektől, ha a magánosságból, a melybe megvonultam, csak akkor lépek ki, a mikor a kénytelenség szólit ki belőle, ennek más oka van.

Emberkerülőnek lenni – ebben csakugyan van valami nem természetes.

Az ember társas lény; már a legelső gondolkodónak sikerült megállapitania ezt a tételt. Egyedül gyönge. Rá van utalva a többiekre. Tehát már puszta érdekből is keresnie kell a társaságot. Ez alig szorul bizonyitásra. Csak éppen körül kell nézni a világban és azonnal látni, hogy maga a mindenfelé jelentkezés is eleven erő, s hogy a sok összeköttetés egyike a világot mozgató néhány hatalomnak. Minden esetben áll ez, nem csak abban az esetben, ha pusztán az anyagi eredményeket nézzük. Hamis az a tanitás, hogy az erős férfi igazán csak egyedül erős, hogy a sokaság befolyása, a sokasággal való küzködés, a sokasághoz való surlódás, mely szükségképpen alkalmazkodással járna (mintha okvetetlenül a gyöngék változtatnák meg az erőst, s nem történhetnék ez megforditva is!) – csak meggyengíti az erőst; hamis ez a tanitás, mert következtetéseiben minduntalan összetéveszti a tünetet az okkal. Bizonnyal csak az erősebbek között akadnak, a kik olyan erőseknek vélik magukat, hogy azt képzelik: megélnek ők egyedül is, minden összeköttetés nélkül. De ebből nem az következik, hogy a magánosság tesz erőssé, hanem csak az, hogy ez a lehetetlen vállalkozás csak az erőseket kisérti és csak az erőseket teszi tönkre, mint például a túrista-szenvedély. És már ezeknek a példája is bebizonyitja, hogy a magánosság az erőst is gyöngévé teszi. Nincs az a testben és javakban erős, bátor, derék, igaz ember, a kit, ha tenni is akar valamit, és nem csak úgy akar élni, mint a remete: gyökéren és álmodozáson, gyorsan meg ne őrölne az élet, mihelyt egyedül akar meglenni, szövetség, társulás, segitők nélkül. A világ nem bocsátja meg, ha lenézik és fittyet hánynak neki; s jaj annak, a ki kiköt az egész világgal. Elemi hatalom ez, mely porba teperi a legerősebbet is.

De nem csak érdeke az embernek a társaság, hanem lelkiszüksége is. Ez a lelkiszükség épp úgy természettől való, mint alkatának egyéb tulajdonságai, és többek közt, egyik jele a karom, agyar, hatalmas fog, szarv, aczélos láb, állatias izomerő, szőrbunda, tollazat, szárny és pikkelyes pánczél nélkül való állat egymásrautaltságának.

És nincs az az emberkerülő, a ki, életmódjának ellenére, valójában ne vágyódnék rá, hogy a hozzá hasonlókkal érintkezhessék, néha-néha szót válthasson, s egyszer-egyszer olyan dolgokról is beszélhessen velök, a melyek a leginkább érdeklik. Én is óhajtanám a társaságot: a hozzám hasonlók társaságát. Koronkint olyan, szinte parancsoló szükségét érzem annak, hogy valakivel szólhassak, olyan szomjuság fog el másvalakinek a gondolatai, másnak velem együttérzése, másnak a szavai után, hogy azt képzelem: kivánságom majdnem legyőzhetetlen, mint az éhség vagy a szomjuság érzése. Igen, ez a lélek természetes szomjusága; csakhogy a lelket könnyebb legyűrni, mint a testet, mert a lélek sokkal többre képes, mint a test, nemcsak sokkal nagyobb erőkifejtésre, hanem sokkal több nélkülözésre is.

Mondom, én is óhajtanám a társaságot; de csak a hozzám hasonlók társaságát, és nem azokét, a kikkel érintkezhetném.

Az én környezetem, sajnos, nem olyan, a mely ezt a szomjuságomat kielégithetné. Hiába, nekem nem volt szerencsém. Bizonyára igen sok olyan ember él a világon, a ki után nem érdemes vágyódni, a kit a legokosabb kikerülni, a ki nem nekem való társaság, s a ki számomra örökre idegen marad. De végre vannak, emezeknél jóval kevesebben, jóravaló, derék, értékes és kedves emberek is. (Tudom, tapasztalásból.) Csakhogy a körülöttem élő emberek, az én mai ismerőseim, jóformán mind az első osztályba tartoznak. Abból a társaságból, a melyre áhitoznám, nekem nem igen jutott ki.

Kikkel érintkezhetném?

Az én ismerőseim három csoportba sorozhatók. Az elsőbe tartoznak Weinberger Arnold úr és társai; azok, a kiket az üzleti érdek köt hozzám (inkább az ő érdekök, mint az enyém). Az ezekkel való érintkezés még a legkevésbbé volna terhemre, és szivesen elnézném nekik, hogy engem csak azért keresnek, mert azok közé tartozom, a kik nem kapzsiak és nem kicsinyesek, a kiket tehát a legjobban kizsákmányolhatnak. De nem tudom elnézni nekik, hogy kicsinyes érdekhajhászatukat a barátság mezébe öltöztetik, – hogy, a mikor hasznot húznak abból, a mit bennem élhetetlenségnek tartanak, ezt olyan formában cselekszik, mintha még leköteleznének, mintha voltaképpen szivességet tennének nekem, – és hogy szeretnék, ha ezt a képzelt szivességet hallgatag én magam is elismerném, bár nem igaz, bár ők tudják, hogy nem igaz, és tudják, hogy én is tudom, mennyire nem igaz. Szinlelt barátságuk hazug szólamai bántanak; nemességet játszó haszonlesésök undorit; még a nyomorúság se birhatná rá, hogy mikor tulajdonképpen megvetem őket, barátságot mutassak irántuk, a mit pedig ők a tettetett szivesség viszonzásául megkövetelnének; önérzetem nem hajlandó rá, hogy akkor, a mikor csak kiaknáztatom magamat, odáig megalázkodjam, s odáig lealacsonyodjam, hogy az övékhez hasonló érdekhajhászatból vállaljam a lekötelezett szerepét, a mit képmutatásuk és hiúságuk megkivánna; szóval: egyszerüen nem tudok beszélni velök.

Aztán az úgynevezett jóbarátok következnének. A pályatársak, a kikhez egy közös vonzalom: a művészet szeretete fűzne. Képzelhető-e érdek-ellentét jóbarátok között? Nos, tehát örökre elválaszt tőlük az érdek. Nem az én érdekem, hanem az ő érdekük. Az ő érdekük, a melyet én, akaratlanul, sokszor megsértettem, mikor őszintén, becsületesen elmondtam, hogyan vélekedem a művészetükről. Nem szivesen birálgatom a társaimat; minden szót, a mit valaha róluk kiejtettem, valósággal ki kellett csikarni belőlem. A legtöbbször ők maguk kényszeritettek szinvallásra, abban a reményben, hogy magasztaló szavakat fognak hallani. Máskor mindig valami kötelesség kivánta, hogy igazat beszéljek róluk – és igazat beszélni: bizonyára a legnagyobb fényűzés a világon. Mindannyiszor, a mikor ekképpen vétkeztem: jobban szerettem volna hallgatni; de nem tehettem mindig azt, a mi rám nézve sokkal kellemesebb lett volna. Ők pedig nem méltányolják, hogy csak a kénytelenség beszélt belőlem (és az igazság-szeretet, a melyet nem ismernek). S minthogy sokkal különbeknek tartják magukat, mint a mennyit érnek: csak arra emlékeznek, hogy megsértettem az érdeküket. A kinek a hiúságát bántottam: azt megtámadtam személyében; a melyiknek nem váltam czinkosává, mikor az igazság ellenére valami előnyhöz akart jutni: azt megtámadtam nemes becsvágyában, jogos anyagi érdekében, sőt kenyérkeresetében, családja, gyermekei kenyerében. Mindezt, természetesen, nem tudják megbocsátani nekem.

De útjokban is állok. Azt képzelik, ha bármi csekély sikert érek el: ezt a sikert tőlük loptam, mert ez az előny is voltaképpen őket illetné. Ha gyűlölnek, mert megsértettem az érdeküket, még jobban gyűlölnek azért, mert azt hiszik, hogy minden falat kenyeret, a melyet a képeimmel keresek, az ő rovásukra, a nekik járó jutalomból hóditottam el. A legtöbben megölnének egy kanál vizben. Hogy megtorolják ellenök elkövetett vétkeimet, s hogy védekezzenek azzal a versenynyel szemben, a melyet úgy fejtek ki, hogy én is élek és én is festek: a mennyire megtehetik, a meggyőződésük ellenére is kisebbitenek, s ha rajtok áll, akadályokat görditenek a tehetségem érvényesülése elé. Hogy minél inkább ártalmatlanná tehessenek, szánnivalónak hirdetik a munkásságomat; letagadnak a képeimről minden jót, a mi egyátalán letagadható; mesterségesen, czélzatosan, következetesen terjesztik a rólam szóló, meglehetősen rosszakaratú itéletet; még attól se idegenkednek, hogy apró rágalmakat bocsássanak világgá rólam – legutóbb azt találták ki, hogy az ivásnak adtam magamat – s hogy alaposan népszerüsitsék ezeket az apró rágalmakat, mert hiszen ezek is megtámadják a művészi hirnevet, ezeknek is megvan a maguk – rájok nézve hasznos – hatása. (Nem szenvedek a képzelt üldözés tébolyában, s nem képzelem, hogy csak velem tesznek igy. De velem is igy tesznek, s ez nekem elég.) És azért mégis azt várnák tőlem, hogy úgy szóljak hozzájok, mint jóbarát: pajtáskodó hangon, kedvesen, szeretettel. Erre nem vagyok képes.

De látni se kivánom őket. Miért kivánkoznám Krajnay, Barta és Vezekényi művésztársaim után? Mi közöm hozzájok? Nem nézem őket rokonlelkeknek; közöttük és közöttem nincs semmi szellemi közösség. Társam nekem Krajnay, a ki, minthogy művésznek utolsó rangú, az élczeivel teszi ismertté magát, és a társaséletben tanusitott fürgeségével szerez magának közönséget, mert az emberek szeretnek nevetni, s a ki gyakran mulattatja őket, arról elhiszik, hogy egyébként is jeles embernek kell lennie?! Vagy Barta Pali, a ki végig zsúroz, végig uzsonáz, végig tánczol és végig udvarol minden házat, a hol az ebédlőben még elfér egy képecske, a hol egy csipetnyi műérdeklődést szimatol, és a hol még találkozik száz forint képvásárlásra?! A kivel arczképeket festetnek, mert mindenütt ott van?! És Vezekényi! Vezekényi, a kinek még a szobafestésre sincs tehetsége, a kinek azonban a tudós asszony alaposan felvágta a nyelvét! Vezekényi, a ki összes ismerőseiről – ha valaha megsebezték a hiúságát, pedig ezt aligha kerülhették el – a legcsunyább eseteket kedélyeskedi el, Vezekényi, a kitől sokan félnek, mert veszedelmes, mint a csörgő kigyó, Vezekényi, a kit egypáran komolyan is vesznek, mert – tudva, hogy ez gyümölcsöző – hol a mókás embert játszsza (pedig még a paprikajancsiskodáshoz sincs tehetsége, kedélye, ötlete), hol meg a művészlelket, a kit felháborit mindaz, a mi nem szép, a vidáman lármás embert, a ki nem tud uralkodni magán, a kit elragad az ifjuság tüze, s a kinek a szava oly népies zamatú, hogy öröm hallgatni! Vezekényi, a ki mindenkivel szemben mézédes, a ki mindenkit vállon vereget, a ki mindenkivel szemben csupa bók, s a ki a bókjait olyan ügyesen fogalmazza meg, hogy tulajdonképpen lebecsüli a megtiszteltet! Vezekényi, a ki olyan bohó, mint egy komédiázó gyermek, s a ki alattomban olyan okosan számitó, mint egy uzsorás! A ki csupa jókedvü lárma, s a ki valóságos művész az apró ármányok petéinek ügyes elhelyezésében! A kinek a múzsa csók helyett monoklit adott, s a ki egy inget nem tudna lefesteni, de maga úgy öltözködik, mint egy gróf, mert ha a tehetségével nem teheti, az öltözködésével nyit utat magának a nagyvilágba… és mert a jól öltözködés tehetsége az egyetlen tehetség, a melyet nem tagadtak meg tőle az istenek! A kinek minden igyekezete: minél felsőbb körökbe jutni, s a ki az előkelők termeiben olyan czifrán beszél, mint Szilaj Pista! A ki egy alkalmat se mulaszt el, a mikor az előkelők között megjelenhetik, s a ki ott a Murger Marceljét játszsza, a született bohémet, a legbohémebb bohémet, pedig valójában nem festő, hanem gyüjtő, mert takarékpénztári könyveket gyüjt! Miért kivánkoznám Vezekényi után?!

Vezekényi díszpéldány, de sokan vannak, a kik nagyon hasonlitanak rá, és kevesen, a kik nem hasonlitanak rá egy cseppet sem. Igaz, ismertem ilyen pályatársakat is. De a gonosz véletlen úgy akarta, hogy éppen ezek tünjenek el mellőlem. Meghaltak vagy más világtájakra kerültek.

Maradna még egy harmadik csoport. Pályatársak vagy nem pályatársak, de olyanok, a kiktől nem idegenkedem, a kiket becsülök, a kikkel örömest volnék együtt. Csakhogy ezek, véletlenül, hozzám hasonlóan: szenvedők, és még érzékenyebbek, idegesebbek, nem olyan sokat kibiró szervezetek, mint én. Ha velök vagyok: örökösen rettegnem kell, melyik ártatlanul kiejtett szavammal okozok nekik akaratlanul rossz érzést?!… néha látnom kellett, hogy irántam való figyelmességük, gyöngédségük bizonyos önmegtagadásra, idegességeik eltitkolására, kínos lelki erőfeszitésre birta rá őket. Mert olyanok, mint az aeol-hárfa, s én nem ismerem őket annyira, hogy tudnám, mik azok a kicsinységek, a melyek már szenvedést okoznak nekik. Áldozatot fogadnék el tőlük, ha keresném őket.

És utolsó környezetem? Azok az egyszerü, jó emberek, a kik boldogságom rövid ideje alatt a közelünkben, egy kissé a társaságunkban éltek? Velök szemben én vagyok ideges, s talán érthetetlenül türelmetlen. Nem tudom látni őket, mert fáj, hogy ők olyan könnyen túltették magukat azon, a mi volt és a mi elmult! Pedig hisz ez természetes. Az ő életökben mi csak kis szerepet játszottunk; azt, a ki nekem az egész világ volt, ők csak kedves ismerősnek látták, a ki átváltozott szomorú emlékké. És mégis rosszul esik látnom, hogy annak elköltözésével, a ki nekem minden volt, ők milyen keveset vesztettek; nem tudom nézni, hogy ők, a kik ismerték boldogságom világát, tovább is örülni tudnak az életnek, – most is olyannak látják a világot, mint azelőtt, – és mig bennem a szerető szív egyre lázong a halál ellen, a melynek erőszakosságába az élő soha se nyugodhatik bele, a mely az élőre nézve örökkön megérthetetlen szükség, örökkön gonosz, kegyetlen ellenség marad: ők már olyan nyugodtak!

Kikkel érintkezhetném?

Uj ismeretséget keresni semmi kedvem. De nem is volna érdemes. Ez szükségképpen oly sok csalódással, oly sok kellemetlen kalanddal járna, hogy az, a mit nyerhetnék, nem érne annyit, mint a mennyibe kerül.

És hol keresném az uj ismeretséget? melyik társadalmi osztályban? miféle emberek között? Néha, mikor szót kell váltanom idegenekkel, néha, mikor végig kell hallgatnom ismeretlenek beszélgetését: ujra meg ujra meggyőződöm róla, hogy a hozzám hasonlók vagy nagyon elrejtőznek, vagy nagyon szét vannak szórva a nagyvilágba. A mit akaratlanul hallok: csupa olyasmi, a mit az én gondolkozásom vagy üres, vagy igazság nélkül való beszédnek talál. Milyen önzően elfogultak, milyen megértés és méltányosság nélkül valók a különböző társadalmi rétegek egymással szemben! valamennyi, a hány osztály csak van, szemben a többivel! Milyen türelmetlenséget tanusitanak egymás iránt! Milyen előitélettel teli, milyen rideg, milyen méltányosság nélkül való majdnem minden ember, mihelyt az övé felett vagy az övé alatt lévő osztályok érdekéről és embereiről van szó! Milyen igazságtalanul, milyen hamisan itéli meg a többi osztály embereit, és milyen szűkkeblű emezek jogos érdekével, élet-szükségével szemben! Igazság-érzetem majd emezektől, majd amazoktól távolit el, mert mind a hányan, a mennyire különbözők életföltételeikben, olyannyira egyformák igazságtalanságukban. Hová, merre fordulhatnék a rokonérzésemmel?!

Aztán a tömeg! A nagy sokaság, a melyben összevegyűl mindenféle elem! Ez legalább őszinte; ha az őszintesége nem is láttat egyebet, mint vadállati önzést és durvaságot. A tömegnek majdnem minden egyes alakja milyen önzően követelő, milyen kiméletlen, milyen ragadozó állat – szemben a többivel, szemben az egész világgal! Éppen emberies érzésem távolit el az emberi sokaságtól, a melyben annyi fenevadat kell találnom! És ha lehetetlen kikerülnöm a tömeget, mindaddig, a mig el nem menekülhetek a sokaság közeléből, folyton csak az a kérdés foglalkoztat: »Ugyan mi az ördögöt szeretnék az embereken?!«

Igen, ez mizantrópia. Az igazságérzettől szabadulni nem tudó, a magának és másoknak egyforma mértékkel mérő, a jólelkü és minduntalan rosszaságot tapasztaló, a senkinek se vétő és sokszor lelketlenül megbántott, az érzékeny lelkű és önző, rideg, embertelen környezetben élő, szenvedő Alcestenek a mizantrópiája.

Nem tudok megbocsátani a gonoszoknak és azoknak, a kik nagyot vétettek ellenem. Az igazságtalanság látása idegessé tesz. Azokkal, a kik hazugok és képmutatók, s tőlem is csak hazugságot és képmutatást várnak, nem birok beszélni; elég látnom az ilyeneket és már rosszúl vagyok. Nem tudok megalázkodni; nem tudok hizelegni. Nem vagyok ebbe a világba való.

IV.

Gabriella meghalt.

Régen tudtam, hogy menthetetlen; hogy nemsokára meg kell halnia. Régóta úgy gondoltam rá, régóta úgy néztem, mintha már nem is élne. És mégis… ez az átmenet az alig-életből a halálba… a feloszlás lassú folyamatának ez az utolsó válsága olyan nagy hatást tett rám, a melyet nem vártam, a melynek átérzésére magamat már képtelennek tartottam.

Azt képzeltem előbb, hogy csak kevésbbé meggyötört s kevésbbé fásult szivek érezhetnek effélét.

Azt hittem: úgy fogom nézni a halálraitélt csöndes elmulását, a hogyan őszszel az elsárgult falevelek hullását nézem, bánatosan, elmélázva, de megértéssel, a mindenség életéről gondolkodó embernek azzal a nyugalmával, a melyben ugyanannyi a megadás, mint a szomorúság.

De a szinte előre látott, legalább is várható esemény váratlanúl megrázott, megrenditett.

Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, a mikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehellete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompitja érzékeinket, lesujtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, a mi szivünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketitő, butitó…

A természetben nincs ugrás, csak lassú, szünettelen átváltozás; de akármilyen jól tudjuk ezt, mikor a szemünk előtt van az az utolsó átmenet: a halál mégis mindannyiszor valami szörnyű ugrásnak tűnik fel előttünk.

És abban a pillanatban, a mikor egyszerre úgy éreztem, hogy Gabriellának a keze rémesen hideg… aztán az orvosra pillantottam, a ki intett, hogy már nem ver a szive… úgy rémlett, mintha ismét valami váratlan csapás sujtott volna. Ostobaságok jártak a fejemben: nem követtünk-e el valami iszonyú mulasztást, én, vagy az orvos?!… Hirtelen megérthetetlennek tünt fel előttem, hogy a halál ilyen hamar elvégezte rettenetes munkáját. Vádoltam magamat, hogy, ha az utolsó időben nem is követtem el mulasztást, mert a beteg, a haldokló ápolásáról nagyobb figyelemmel már nem gondoskodhattam volna… annak idején, régen, nem foglalkoztam vele eléggé… akkor, a mikor még talán megmenthető lett volna, nem gondoltam vele annyit, mint ha közelebb áll hozzám… És kétségbeesetten kezdtem keresgélni emlékezetemben azokat a szavakat (az ő szavait, meg egy orvos szavait), a melyek már elveszettnek mondták, – abban az időben, a mikor még alig egy párszor láttam.

Halála perczében jobban éreztem, mint valaha, hogy mily közel jutottunk egymáshoz, – mennyi hálával tartoztam neki, – mily jó és nemes volt, – s mily szomorú a sorsa.

A csapás fájdalmasabban sujtott, és most: gyászom mélyebb, mint akkor képzeltem, a mikor Gabriella még élt, de el kellett készülnöm rá, hogy már nemsokáig fog élni.

Akkor igy gondolkoztam:

– Nagy szomorúság fog érni és egy uj gond szakad a nyakamba.

Most érzem:

hogy egykori boldogságom világának a romjaiból ismét elveszitettem valamit; ismét elveszitettem valamit, a mi Ő hozzá tartozott; elveszitettem, nemcsak az egyetlen jóbarátomat, hanem azt, a ki Őt majdnem úgy szerette, mint én; azt, a kiben ugyanaz a vér folyt, a mely Ő benne; azt, a kiben volt valami az Ő testéből-lelkéből; azt, a ki valaha a legjobban hasonlitott és még nemrégen is sokban emlékeztetett Ő rá, ha csak egy-egy mozdulattal, egy-egy hanggal, egy-egy szóval is…

Elveszitettem szenvedéseim osztályos-társát; azt, a ki mellettem volt a gyászban, a ki velem sirt, és kivette részét a fájdalomból, melylyel a végzet meglátogatott.

És lelkemnek utolsó társát is. Mert az volt, lelkemnek a társa, ez a megtört szivű, szegény, beteg asszony, a kit élethosszig tartó gyötrődésre itélt a végzet, mert jobban tudott érezni, mint a könnyebbvérüek, s mert úgy gondolkozott, mint én, hogy: a szerelemből egy is elég, az egész életre!

Még a sorsunk is hasonlitott egy kissé. Ő is a szerelemtől várt életet vagy halált; ő is az egész jövőjével játszott a sorssal való nagy koczka-játékban; és ő se tudta kiheverni, hogy mindjárt az első koczkavetéssel mindent elveszitett, a puszta életén kívűl.

Neki talán jobb így, hogy nem élt hosszú életet. Alighanem ezután is csak szenvedett volna; hosszasabban, tovább szenvedett volna: valószinüen csak ennyi az, a mit az élettel veszitett. Várhatott-e rá még valami jó? Annyi bizonyos, hogy ő maga hívta és óhajtotta a halált.

De az én érzésemet ez a meggondolás nem nyugtathatja meg. A mig az élet meg nem szűnik: mindig van remény!… ha a reménynek csak egy utolsó parazsa is!… Akármilyen kevés, akármilyen szikrányi, akármilyen ostoba remény!… Hiszen még fiatal volt!

Az életen kívűl pedig nincsen semmi.

Jól esik, hogy az utolsó napjaiban valami keveset tehettem érte. Nem kellett nélkülöznie; nem kellett gonddal küzködnie. Mindez bizonyára igen kevés, cserében azért, a mit ő tett nekem; és nagyon adósa maradtam, az igaz. Nemcsak csodálni való gondviselője, igazán anyja volt a gyermekemnek; az édesanyát tökéletesebben már nem lehet pótolni. Nem értem tette, hanem azért, a kit majdnem annyira szeretett, mint én, és azért, a ki ezt a szeretetet örökölte. De nekem tette; és bánt, hogy odaadását – egy beteg teremtés önfeláldozó sok fáradozását! – nem hálálhattam meg úgy, a hogyan szerettem volna.

Nemcsak az érzésem, az önzésem is gyászolja. Nagyobb veszteség már nem érhetett volna. Aggodalom kínoz, hogy a gyermekem vesztesége egyátalán pótolható-e? Az a szerencsétlenség, hogy: másodszor veszit anyát, nem lesz-e ránk nézve végzetes? Ha egy kis gyermek gondozásáról van szó, az apa szeretete oly gyámoltalan, oly tehetetlen! Ez a gyönge kis lény nekem: az egész világ… és egész szeretetem nem képes rá, hogy egy napig gondját tudjam viselni! Ha pillantásom az ablakon át kitéved az utczára, gyakran látok odakünn egy nagyobbacska kis lányt, a kit egy rossz szalmakalapú, őszes szakállú, pápaszemes ember vezetget, dajkál, hurczol jobbra-balra. Valami özvegy ember lehet, a ki sokkal szegényebb, semhogy gondviselőt fogadhatna a gyermekének; azt hiszem, éppen a szomszédban laknak, és csak egy takaritó cseléd jár hozzájok. Ha látom őket, nem tudom, melyiket sajnáljam jobban: az apát-e, vagy a gyermeket?

Most már az én kis fiamnak sem lesz sokkal jobb sora, mint ennek az árva leánykának. Mert hiába vagyok kész mindenre, a mi tőlem telik, és hiába fogadok a házamba akárhány gyermekápolót: dajkát vagy bonnet, nevelőnőt, házvezetőnőt, cselédeket, egész testőrséget, a gondviselők egész csapatát, a kik ellenőrizzék egymást: a kis gyermeknek mindenekelőtt szeretetre van szüksége, és szeretetet nem lehet pénzen vásárolni.

Egy pillanatig Terkára gondoltam. Ő, a ki annyi szeretettel foglalkozik minden kis gyerekkel, a ki oly szivesen pásztorolja, gondozza az idegen emberek gyermekeit, mintha valamely ösztön élne benne, mely arra készti, hogy szeretetet áraszszon maga körül, mintha már előre megnyilatkoznék benne az a hivatás, mely minden női lénynek legszentebb hivatása – ő bizonyára jó anyja tudna lenni az én árva gyermekemnek, a kinek az édesanyját ő is szerette. De hajlandó volna-e erre az önfeláldozásra? És ha: igen, ha – tegyük fel – a szegénység, szűkös viszonyai rá kényszeritenék erre: elfogadhatnám-e ezt az áldozatot? Cserében a gondosságáért: micsoda helyzetet tudnék adni neki a házamban?… neki, egy fiatal leánynak! Ha elfogadná azt a helyzetet, a melyet én nyujthatnék neki: nem kellene-e lemondania arról a jogos várakozásáról, hogy annak idején magának is lesz igazi családja? Nem odázná-e el ez az elfoglaltság a férjhezmenetelét?… ki tudja, nem hiusitaná-e meg a férjhezmenetelét mindenkorra, végképpen éppen az a helyzet, a melyet nálunk elfoglalt?… vagy ha egyéb nem, az, hogy közben eliramlik az idő?… És mi czimen tehetnék neki ilyen ajánlatot? Azon a czimen, hogy: szegény?… és hogy: még nem ment férjhez, s talán soha se is fog férjhez menni?… Nem, ha ő maga tenne nekem ilyen ajánlatot, akkor is nemmel kellene felelnem. Ismét elfogadni egy áldozatot, a melyet soha se hálálhatok meg! Nem, sajnos, erről nem lehet szó.

V.

Ma négy esztendeje, valaki, a kit akkor még csak egy pár nap óta ismertem, igy szólt hozzám:

– Szeretném, ha lefestene valaki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből (a tűkörbe mutatott) egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi, még csak emlék se.

Aztán igy folytatta:

– Gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor víg társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje meg ezt nekem!

És meghagyta:

– Tudja, az úgy lesz, hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?

Szóról szóra igy mondta; jól emlékszem.

Mi volt ez?

Gyerekes, rossz tréfa, a halállal való vakmerő kaczérkodás? Rosszhiszemű színeskedés, istenkisértő játék, melylyel egy elkényeztetett gyermek érdekessé akarja tenni magát, és nem is gondol rá, hogy csakugyan megtörténhetik az, a mivel fenyegetőzik?

Vagy előérzet? Igazán vannak előérzetek?

Akkor, akkor ez a kétség foglalkoztatott.

Ma nem kérdezem többé, hogy: csak játszott-e a halállal, vagy hogy: az, a mi akkor, hirtelen, ilyen árnyékot vetett közénk, már a halálsejtelem volt-e?

Még csak négy esztendeje!

Mi minden történt ez alatt a négy esztendő alatt!

Világok épültek, és világok dőltek romba.

Nekem ez a négy esztendő volt – az egész életem. A mi azelőtt történt, nem számit. És az se, a mi ezután következik.

Ma, ugyanaz az óra nem talált »vig társaságban«. Itt maradtam, a hol annak a helyes, szép kis teremtésnek egy eleven emléke él, lélekzik, mosolyog, gőgicsél. A hol minden arra a helyes, szép kis teremtésre emlékeztet, az arczképétől kezdve a legcsekélyebb tárgyig, mert ebben a szobában nincsen se egy bútordarab, se egy apróság, a melyet az ő keze nem érintett.

»Emlékezni fogsz-e a teás csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!…«

A teás csészéink még itt vannak, a szemem előtt. Ha kinyitom a szekrényét, látom a kék ruháját, a Rembrandt-kalapját… más ruháit, más kalapjait is… A barna hárász kendőjével most takartam be a kis fiát… Mintha csak kiment volna a városba.

»Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra…«

Egy perczig nem néztem senkire… de nem kellett megerőtetnem az emlékezetemet, hogy magam előtt lássam, olyannak, a milyen akkor volt…

A képe, az csak hasonlit hozzá. De a lelkemben ott van, úgy, a hogy akkor láttam.

Aztán kinéztem az ablakon, a temető felé.

Látom innen a mauzóleumot. Annak a közelében… ott… arra, jobbra… a sok kőkereszt közül az egyik az övé. A többi sírkő meg a cziprusok elfedik a tekintetem elől. De szemem már jól ismeri a látóhatárnak azt a pontját, a hol, alant, egy sirhalom áll, a melyen csak rózsa nyílik, és a melyet ma reggel tele szórtam rózsával, csak rózsával.

A gyermek alszik. Behunyom a szememet… és zongoraszót hallok. Halk zongoraszót; mintha valaki csak jobbkézzel érintené a billentyűket, lassan, csöndesen… mintha valaki szinte simogatná a zongorát… Micsoda bolondos, léha dalocska ez? De hiszen jól tudom, hogy a Denevér bordala:

VI.

II. Rikárd király, Anna nevű feleségének a halála után, lebontatta azt a palotát, a melyben a királynéval együtt élt. Ne maradjon kő kövön abból az épületből, melyben élete legszebb óráit töltötte! Ne lássa többé azt a helyet, a hol minden elveszített boldogságára emlékeztette! A falak, a melyek szerelmüket elfedték a világ szeme elől, ne szolgáljanak többé semmire! Ne tapodja többé emberi láb azoknak a megszentelt csarnokoknak a kövét, melyek boltozata alatt isteni mámorban suttogtak egymáshoz!

Ugyanaz a gyász, ugyanaz az érzés sokféleképpen nyilatkozhatik meg. Az egyik embernél így, a másiknál talán éppen az ellenkező alakban. Nekem a gyász mást sugall; nem azt, a mit az angol királynak. Más a gondolkozásom; és nem érzem azt, a mit a nagy olasz mond, hogy: nincs nagyobb fájdalom, mint ha a nyomorúságban eszünkbe jut a boldog idő! Úgy érzem: a kifosztottnak az elveszített boldogság puszta emléke is valami; és annál több, minél kevesebbje maradt.

Szeretném, ha minden változatlanul maradna, a mi kedvesemet környezte. Szeretném mindenkorra, vagy legalább a halálomig, épen, változatlanul tartani fenn mindazt, a mit ő itt ismert: szerelmem egész kastélyát.

Pedig, akármit fognak rám a barátaim, akármilyen szivesen hisznek betegnek: nem vagyok fétis-imádó. A gondolkozásomat nem zavarja meg semmi; tudom, tisztán látom, hogy ezek a holt tárgyak, a melyeket valaha megérintett, fájdalom, semmit se tulajdoníthattak el, semmit se fogadhattak magukba, semmit se őrizhettek meg az ő kedves lényéből.

De nekem ezek a holt tárgyak folyton, ujra meg ujra, a multról beszélnek, és csoda-e, ha szivesebben gondolok a multra, a mely gyönyörű volt, mint a jelenre, a mely örömtelen, ha szivesebben élek az emlékeimnek, az emlékeim között, mint a jelennek, a melyben a bánaton kívűl nincs egyéb, csak gond, vagy a jövőnek, a melynek ködében több a ború, mely aggodalmakkal tölt el, mint a derengés, mely reménységeket fakaszthatna bennem?!

Egy idő óta, ugyanabból a czélból, a mely arra indít, hogy néha leírjam ebbe a könyvbe a gondolataimat, tehát csak azért, hogy elfoglaltságot találjak: sokat olvasok. Sokat olvasok, bár valójában csak kevés érdekel. Sokat olvasok, bár akárhány könyvet veszek elő, és akármilyen különbözőket: mindegyikből ugyanazt olvasom ki.

Mindaz, a mit olvasok, egy kissé vádol engem. Természetesen nem közvetetlenül, mert hiszen valami egyébről szól. De mégis vádol, magam előtt.

Mindaz, a mit olvasok, tulajdonképpen ezt mondja:

Átadni magunkat a fájdalomnak, a gyásznak: önzés, a melyhez egy bizonyos időn túl, s egy bizonyos mértéken túl, nincsen jogunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindnyájan kötelességek teljesítésére születtünk; nem szabad csak magunknak élnünk, mert az életet nem azért kaptuk, hogy örüljünk és szenvedjünk, hanem azért, hogy, örömök és szenvedések között élve, eleget tegyünk egy isteni megbízásnak, melynek az utasításai bele vannak írva a lelkünkbe. A halottak nyugodjanak békén!… Szertelenül ne sirasd őket, mert az élet hí, és az élet kivánságainak meg kell felelned! A halottak nyugodjanak békén!… Gondolkozzál, érezz, tégy azokért, a kik megmaradtak! Ha pedig teljesítetted a kötelességedet azok irányában, a kik első sorban követelhetik az életedet, és még ezután is maradtak óráid: ezek az órák nem arra valók, hogy gyászold és panaszold, a mi megmásithatatlan, hogy visszasírd, a mi visszahozhatatlan, hanem arra valók, hogy teljesítsd a többi kötelességedet! Nem lehetnek óráid, a melyeket nem követelhetnének más kötelességek; mások, a kik élnek: a szenvedők, az egész emberiség, az összes élők, és mindazok, a kik még csak ezután fognak megszületni, a világ jövője, az eljövendők jobbléte, az eszme, melynek megvalósulásában közre kell munkálnod, mert ez az, a mire az élettel megbízást kaptál, ha nem is kérted az életet!… A halottak nyugodjanak békén!… az élet hí, és kivánságainak meg kell felelned!

Mindaz, a mit olvasok, ezt mondja, bár csak a sorok közé vetetten, alattomban. Ezt mondja maga a sok nyomtatott betű, a mely mind valamely egyetemesség czéljaira, tehát az egyén jóléténél magasabb czélra, íródott. Ezt mondja továbbá az a nyugalom, melylyel a betűkben megnyilatkozó szellem az általánosság czéljait szolgálja; olyanok szelleme, a kik maguk is szenvedtek vagy szenvednek, és olyanoké, a kik már békén nyugosznak, de a kiket túlélt a köznek szentelt munkásságuk, az a kötelességérzetük, hogy a lelkükbe írt magasabb rendű czélok érdekében erőt vegyenek érzéseiken, gyászukon, csüggedtségükön, s talán még az olyan levertségén is, a mely már örökösnek látszott, mint örökösnek látszik az enyém.

Erre a vádra nehéz megfelelnem.

Talán azt felelhetném, hogy: igen, csakugyan elgyöngített a fájdalom.

Talán azt, hogy: az egyetemesség czéljait csak kicsiny munkakörben szolgálhatom, a melyet nem én magam választottam… a melynél többet, nagyobbat nekem nem juttatott a sors. Ebben a kicsiny munkakörben elvégzem a magamét; talán kettő helyett is dolgozom. És ha szertelenül gyászolok: a munkától, attól a kötelességteljesítéstől, a melyet legelőbb követelhet tőlem az élet, nem lopok el időt.

A magasabb rendű kötelességet pedig… hogyan teljesíthetném, én, a festő, ha nem: a művészi alkotással?! És azzal az igyekezettel, hogy a bennem lévő erővel, képességgel, a legtöbbet próbáljam, a mire képes vagyok: nem hagytam fel. Vérezve is tovább megyek az utamon. Mindig a legmagasabbra nézek, ha a legmagasabbra nem is juthatok el. Rajta vagyok, hogy eleget tegyek annak a megbízásnak, a mely a lelkembe van írva; rajta vagyok úgy, a hogy az isten tudnom adta.

A természet nagyon kegyetlen volt irántam: azért nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam. Szemem, mely már nem ismerheti meg a pihenést, önkéntelenül is rá tapad, akaratlanul is meglopja titkait; lelkem egynek érzi magát vele; és akaratom már nem is képes más törekvésre, mint hogy ebből a szent közösségből uj élet fakadjon, olyan élet, a melyet nem a test ad, hanem a lélek.

Nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam, hogy egynek érezzem magamat vele, ha azt az égi békét, melyet a hegyek, a vizek, a fák és a virágok lehellnek, nekem nem is adta meg.

És – ki tudja?! – talán szenvedésem, melyen nem tudok erőt venni, mely most elvon attól, hogy az egyetemesség czéljaira gondoljak, szintén nem egészen hiába való… hiszen a természetben semmi se vész el! Ki tudja, talán éppen ez a szenvedés tesz rá képessé, hogy annak idején megfelelhessek magasabb rendű kötelességeimnek, hogy eleget tehessek a velem született isteni megbízásnak?!

VII.

Úgy látszik, nem foglalkozom eléggé a kort mozgató eszmékkel.

Megint olvasgatok; és a mi legutóljára a szemem elé akad, az ismét vád, mely nekem is szól.

Olvasom, hogy a lelkek mindenfelé zaklatottak. Az embereknek uj vallás kell; a régiek már nem elégítik ki őket. Ujra szomjuhoznak, mely kevesebbet adjon a külsőségekre, jobban meg tudja vigasztalni őket, és nagyobb szerepet juttasson a hitnek. (Mintha a régi vallások akármelyikében nem a hit volna a lényeg.) Azonkivül az emberek a tudomány eredményeivel sincsenek megelégedve. A kutatás, a megfigyelés, az egyes jelenségek között megtalált egybefüggés, az eddig megismert törvények, csak megdöbbentették az embert, de nem tették boldogabbá, és éppen nem elégítették ki a megismerésre való vágyódását. (Nagyon valószinű, hogy ez a vágyódás utóljára is egy zárt kapura fog találni, melyen ez a felirat lesz olvasható: Ignorabimus.) És végre az emberek nincsenek megelégedve a társadalmi berendezkedéssel sem. (A miben igazat adok nekik; mert a társadalmi berendezkedésben csakugyan nagy tökéletlenségek vannak, a mint hogy mindenkor nagy tökéletlenségek voltak, és előre láthatóan mindenha nagy tökéletlenségek lesznek, kivált ha a leginkább égető kérdések a legműveletlenebbek kivánsága szerint fognak megoldódni.)

Szóval mindenfelé uj irányok foglalkoztatják az elméket. Európaszerte erre is, arra is, uj eszmék zászlóit lobogtatják.

Csak mi aluszunk. Csak mi foglalkozunk örökkön a magunk bajával.

Mi nem veszszük észre, hogy a föld gyomrából valami morgás hallatszik. Hogy milliók és milliók lelkében nagy csaták dúlnak. Nem látjuk azokat a jelenségeket, melyek egy uj világ kialakulásának az előfutárjai. Nem halljuk, hogyan döngeti egy uj irányzat az elvénhedt társadalom falait. A nagy társadalmi és tudományos kérdések bennünket hidegen hagynak. Nálunk süket fülekre talál mindaz, a mit a külföld jelesei beszélnek. Arra, ha a külföld jelesei tudományos könyveikben uj és jobb vallást, theologiai vitatkozásaikban több és vigasztalóbb tudományt, regényeikben pedig tökéletesebb és kevésbbé kiokoskodott társadalmi berendezkedést követelnek, mi nem mondunk se »bű«-t, se »bá«-t.

Mi aluszunk. Mi örökkön csak a magunk bajával foglalkozunk.

A legjobb esetben az országunk bajával. A legrosszabb esetben pedig a személyes bajainkkal.

Világos, hogy egy országnak összes bajai csekélységnek tünnek fel a nagy társadalmi és tudományos kérdések mellett. Világos, hogy az az igyekezet, melynek eszménye csak: fajtájának fenmaradása, a nemzeti eszme diadala, egy mindenfelől ellenségtől környezett, kívülről szorongatott, belülről nyomorgatott ország államiságának az érvényesülése, világos, hogy ez az igyekezet kicsinyes.

Hát még, ha a művész, a helyett, hogy a milliók és milliók tribunus plebis-évé, kereskedelmi konzulává, tollal és ecsettel harczoló katonájává, utazó ügynökévé, prókátorává, haruspexévé vagy augurává szegődnék, – ha a helyett, hogy beállana a nagy társadalmi mozgalom ama katonai zenekarába, mely béke idején harczra lelkesít, háború idején pedig nem csinnadrattáz többé, mert az ő szerepe már elvégződött, – ha a művész, e helyett, megelégszik azzal, hogy a tulajdon gondolkozásából, a tulajdon érzéseiből merítsen mondanivalót, kifejezni valót, mert hiszen ő is egy volna a milliók közül, és a milliók között lehetnek, a kiket nem csak a propaganda érdekel, és nem csak az a nagy koczkajáték, a melyet a propaganda a jövőtől kiván?!…

A művész, ebben az esetben, úgy látszik, nevetséges.

Tehát nevetséges vagyok. Mert… az ám! – most veszem észre – engem csakugyan hidegen hagytak a kort mozgató eszmék!

Mért? könnyű megtalálnom az okot.

Mert ezek az uj irányok, kivétel nélkül, csak az intézmények megmásítását akarják. Egyébre nem törnek. A kort mozgató eszmék hangoztatói mindannyian azt hiszik, hogy megtalálták a panaczeát, és megváltották a világot, ha a régi intézményeket ujakkal cserélhetik fel. Ezek az uj intézmények, a szerint a hány az irány, sőt a szerint, a hány a világjavító, mások és mások volnának; egyik ezt a régi intézményt kezdi ki, a másik amazt; és nincsen két világjavító, a ki megegyeznék abban, hogy a lerombolni valót mivel kell helyettesíteni; de mindannyian egyformán azt képzelik, hogy az összes földi nyomorúságok oka valamely régi intézményben rejlik, és hogy az uj intézmények, a különbözőképpen álmodott, különféle uj intézmények, az emberiséget boldoggá fogják tenni.

Nem vagyok meggyőződve, hogy ezek az álmodott uj intézmények többet érnének, mint a megunt, meggyűlölt, megútált régiek.

De ha ebben tévednék is, ha az utópiák hamarjában testet öltenének, és az uj társadalmi berendezkedés valamivel különbnek bizonyulna, mint a régi, bizonyos vagyok benne, hogy nagyjában akkor is csak ott tartanánk, a hol előbb, és a világjavítók meggyőződnének róla, hogy minél inkább változnak a körülmények, a külsőségek: annál inkább ugyanaz – maga az élet. Mert nem hiszem, hogy az emberiség nyomorúságait a rossz intézmények okozták.

Tehát nem hiszem, hogy más intézmények az emberiséget boldoggá fogják tenni. Még azt se, hogy legalább is sokat javíthatnának az emberiség sorsán. Azt hiszem, valamicskét se fognak javítani rajta.

Az emberi nyomorúságok legeslegnagyobb része két forrásból ered. (Szaporíthatják, valami kevéssel, ezeknek a nyomorúságoknak a rengeteg sokaságát a rossz intézményekből eredő bajok is, de ez a kevés, a többihez képest, már olyan csekélység, hogy szóra se érdemes.)

Az egyik forrás: maga a természet, maga az élet, a világrend. Az, hogy az ember az önfentartás ösztönével született, hogy ettől az ösztöntől nem szabadulhat, és mégis rövid időn el kell pusztulnia. A halál, mely rendeltetése, s a melynek mégis ellentmond minden érzése, melytől mégis borzad egész gondolkozása, mert így van alkotva, a végből, hogy vigyázzon az életére. És mindaz, a mi abból következik, hogy meg kell halnia. A testi épség hiánya, a betegség, az öregség, a testi erőnek és szépségnek már a születésből vagy az élet folyamatából eredő egyenlőtlen felosztása, az elemi erőknek az emberi életbe való ama beavatkozása, melynek tengernyi változatosságát a »véletlen« szóval szoktuk kifejezni, a véletlen, mely folyton leselkedik életére s egyre csapkodja, vesszőzi, ostorozza érzését… és így tovább… szóval: a dolgok folyamata, a dolgok rendje.

A többi emberi nyomorúság forrása pedig: maga az emberi lélek, vagy jobban mondva: az emberi lélekből még ki nem irtott vadállat. A »homo homini lupus«. Az állati önzés, melynek telhetetlen falánksága az embert az ember ellenségévé teszi, a helyett, hogy szövetségesévé, segítőtársává, gyámolítást, enyhülést, vigasztalást nyujtó jóbarátjává tenné, abban a nehéz küzdelemben, a melyet az embernek az elemi erőkkel szemben kell vívnia, egész életén át.

Az emberi nyomorúságoknak az az első forrása örök. A belőle eredő nyomorúságok örök osztályrésze az embernek. Ezek ellen védekezni az embernek nincsen hatalmában.

De azok a nem kevésbbé nagy számu nyomorúságok, a melyeket az ember okoz az embernek, nem erednek örök forrásból; nem örök osztályrészünk, nem örök végzetünk; ezeket kiirtani a világból, megszüntetni, vagy legalább csekélységekké szelidíteni az embernek hatalmában volna.

Csakhogy ezzel a czéllal szemben minden intézmény tehetetlen. És erre a czélra az intézmények, a melyeken sokkal könnyebb változtatni, mint az ember megrögzött rossz hajlandóságain, fölöslegesek is.

Ez a czél, a melynél nagyobbat, fenségesebbet nem képzelhetünk, csakis úgy volna megközelíthető, ha valaha az emberek – az egész világ – gondolkozása és érzésvilága tökéletesen átalakulna.

A mi nem elérhetetlen.

El lehet képzelni, hogy az emberek a műveltség és a lelki megnemesedés valamely igen magas fokán el fognak jutni a világ tiszta látásához, az életnek, önmaguknak és egymásnak tökéletes megértéséhez; hogy át fogják látni és át fogják érezni azt a nagy közösséget, mely a mindenséggel való egységben egymáshoz fűzi őket, a testvér-atómokat; hogy meg fogják érteni, mily lelketlenség, micsoda öntudatlanság: a másik emberben egy más, idegen világot látni, s érezni fogják, hogy a ki a másikat megöli, lelki vagy testi épségében bántja, kizsákmányolja, éhezésre kényszeríti, nélkülözésbe, szenvedésekbe hajtja stb., az voltaképpen önmaga ellen is tör, mert a másik élete a mi életünk is, minthogy az élet egy… szóval, hogy egyszer nem fognak nevetni azon, a mit ma a költők álmodozásának, talán hóbortnak tartanak.

És akkor, ha majd az ember épp annyi tekintettel lesz a másikra, mintha csak önmagáról volna szó, ha épp olyan türelmes lesz a másikkal, mint tulajdon énjével szemben, ha – különbséget tudván tenni a jó és a gonosz tudás fájának gyümölcsei közt – le fog mondani falánkságának és telhetetlenségének kicsapongásairól, ha vérengző fenevadból gondolkozó lénynyé szelidül, a ki hatalmas és mégis ártalmatlan, hatalmasabb és ártalmatlanabb, mint a nagy erejű és növényevő elefánt, ha ragadozó állatból, emberevő kannibálból minden életet kimélő, minden falánkságnak hijjával való, kevéssel megelégedő, igénytelen emberré, valóban homo sapiens szé válik, tehát ha egyszer csakugyan eljön a szeretet országa, a melyet Krisztus igért, és a melyről a rajongók mindenkor álmodoztak: akkor az emberi nyomorúságok nagyobbik sokasága el fog tünni a világból, megszünik magától.

Ez a messzi, nagyon messzi jövő – mely ma még oly nehezen képzelhető el, hogy a róla való ábrándozás mulatságosnak látszik – egy cseppet se képtelenség. Nincsen benne semmi lehetetlen. Inkább azt hihetjük, hogy ez az emberi haladás egyik végső czélja (ha talán nem is a legvégső.)

Természetesen addig a művelődésnek és a lelki nemesedésnek rengetegül hosszú és meglehetősen lassú, talán tizezer vagy százezer évig tartó folyamatát kell az emberiségnek megvárnia. A pápuák egy kissé hátra vannak; és olyan ember, a ki lélekben pápua, meglehet, sokkal több van, semmint »bölcselmünk álmodni képes.«

És természetesen az emberi nyomorúság még jó sokáig, igen sokáig csak annál több, minél inkább növekedik, lassan, nagyon lassan, a jó emberek ma még parányi kisebbsége. Mert a jó ember és a rossz ember viszonyában okvetetlenül a jó ember húzza a rövidebbet. Nem egyenlő fegyverrel küzdenek; azaz: az egyik nem is küzd, s a másik visszaél vele, hogy a jó ember nem védekezik, és nem használja fel azt az erőt, a mely megvolna benne is. De ha így csak még több a jó ember nyomorúsága, sebaj! rosszabbúl is lehetne!… Mert ha a jó embernek véletlenül az jutna eszébe, hogy majd ő is visszavág, és ő is megpróbálja: milyen érzés lehet az, rossz embernek lenni?!… akkor a jó embernek csak egygyel több ellensége lenne: magamagában. A jó embert megöli az, a mi amazt élteti. A mi amannak erősítő szer, neki méreg; mert hogy mi válik hasznunkra, és mi kárunkra, ez a legtöbbször attól függ, hogy a szervezet mihez szokott hozzá, mihez alkalmazkodott.

Hiszem, hogy nem lesz mindig ilyen szomorú világ. Hiszem, hogy a hosszan lezajló, egyenlő fegyverek nélkül kezdett, mondhatni: egyoldalú harcz után valamikor béke fog következni.

Ez az én utópiám. És ez talán nem is utópia – a szó megszokott értelmében.

De addig is – a problémák?

Istenem, az ő problémáik! Mennyit problémáznak vagy egy félszázad óta!

– Legyünk igaz beszédűek és legyünk igazságosak! – mondta Ibsen. – Legyünk jók, igénytelenek, önmegtartóztatók! – mondta Tolsztoj. És mindezt már sokkal régebben elmondta Krisztus.

Egyéb problémát eddig még nem oldottak meg, és valószinű, hogy ezután se fognak megoldani.

VIII.

Magyaroszágon festőnek lenni, festőnek maradni, megélni pusztán abból, hogy az ember mázolgat: nem a legkönnyebb dolog. Az az érzék, mely a képek méltánylásához szükséges, nálunk még csak most kezd kifejlődni; a legműveltebbek között is igen kevesen vannak, a kiknek a szemük eléggé gyakorlott és az izlésük eléggé fejlett volna arra, hogy a művészi munka értékéről önálló és határozott véleményt alkothassanak maguknak; a nagy közönség meg éppen csak a tárgyat vagy az ötletet látja meg a képen; a munka minőségét tehát csak egy sátoralja ember tudja megbecsülni, s ez a sátoralja ember is jóformán czigányokból áll: olyanokból, a kik maguk is festenek vagy a műtermek közelében élnek. Aztán meg az országunk még szegény. A kevés jobb ízlésű között még kevesebb az olyan, a kinek valamelyes fényűzésre telnék; már pedig a képgyüjtés egyike a legtöbb anyagi erőt követelő fényűzéseknek, egyike azoknak, a melyeket csak olyanok engedhetnek meg maguknak, a kiknek a fölöslege is jelentékeny. A meczénás, az igazi képkedvelő olyan kevés, hogy mindnyájukat elszámlálhatom a tiz ujjamon; az a közönség pedig, a melyet már képvásárló közönségnek szokás nevezni, olyan kicsiny, olyan sekélyes izlésü és anyagiakban annyira korlátozott, hogy az a művész, a kiben komoly becsvágy dolgozik, erre a közönségre egyátalán nem számíthat. Ez a közönség nem gazdag és nem műértő; ha bizonyos érdeklődést mutat a festészet iránt és ha egy keveset »áldoz« is képekre, onnan van, mert elmagyarázták neki, hogy ez szép; helyén valónak, magához illőnek, kötelességének tartja, hogy ezen a téren is meghozza azt az áldozatot, melyet társai tőle megvárnak; »áldoz«, mert ennek a nyilvánosságra jutása szépen ruházza az embert, mert ez előkelő dolog; vagy egyszerűen utánozza a jobbmódút, követi a divatot, hogy sehonnan se maradjon ki, innen se. Nem sokat tehet, de a mit tud, meg akarja tenni; tehát az olcsóságot keresi; a minőségre, a melyhez úgy sem ért, nem sokat ad. Ennek a közönségnek a kép nem szükséglete; ha a butorzatát kiegészítette néhány csendélettel, vázlattal és egy-két olcsón kapható »eredeti«-vel, ha szerzett egy pár családi arczképet, valamelyik olyan festőtől, a kit személyében is ismer, és a ki kevesebbért dolgozik, mint más – tökéletesen ki van elégítve. Szóval közönség, igazi közönség nincsen. Az állam rajta van, hogy segítsen valamicskét, javítson egyet-mást ezeken az állapotokon. Ösztöndijat, úti költséget, kitüntetéseket, jutalmakat és mindenféle czimű gyámolítást ad a fiataloknak, hogy ezek már az út elején vissza ne rettenjenek a keveset igérő pályától, hogy ezen a téren is minél több proletárt neveljen; különféle hivatalokat juttat az öregeknek, hogy ezek ne legyenek kénytelenek festeni, s minél kevesebbet fessenek; és képeket is vásárol, sőt nálunk ő a legelső, a legkomolyabb és a legpazarabb képvásárló… de végre is az állam, akármennyi a jóakarata, csak keveset tehet. Mi ez a segítség annyi embernek! Az állam is szegény; talán még nálunk is szegényebb.

Hogy ilyenek az állapotok, abból sok szomorú dolog következik, többek között, a nagyon sok között, ezek:

Azt a festőt, a kiben még él a becsvágy, a ki az átlagos termelésnél különbet óhajtana alkotni, semmi se ösztönzi arra, hogy igyekezzék az erejét összeszedni, ellenkezőleg, minden visszariasztja ettől. A művészi munkát nem becsüli meg senki. A minőségnek nincs piaczi értéke, csak a sokat termelésnek. A festő a legtöbbször szegény ember. Nem csoda, ha mindjárt azzal kezdi, hogy megalkuszik a viszonyokkal és – elveszti az erkölcsi erejét. Ha nem veszti el, ha daczolni próbál, ha igazán alkotni akar – senkinek: megbűnhödik az erkölcséért. Nemcsak azzal bűnhödik, hogy alkotása a nyakán marad, hogy, ha a maga kedvéért festett, örökkön gyönyörködhetik a munkájában, s erkölcséért cserében be kell érnie azzal az erkölcsi elégtétellel, a melyet ő maga utalványoz magának, hanem azzal is, hogy mögéje kerül talán kevésbbé tehetséges, de okosabb társainak. Mindig hátrányban lesz azokkal szemben, a kik időközben sokat pacsmagoltak össze, s a kiknek a neve ennélfogva forgalomba került.

Amúgy is nehéz a versenye az ügyesekkel szemben. A kik a közönséget óhajtják kielégiteni, és nem magukat. A kik hatásvadászó jeleneteket, adomákat, érzékcsiklandó aktokat vagy helyzetkomikumot festenek; a kik megfestik az utszéli regények, drámák vagy vigjátékok csattanóit, az »érdekes«, a népszerü alakokat vagy az utczáról ismeretes embereket, a legdivatosabb szinésznőket stb., a kik a kiváncsiságánál vagy a hajánál fogják meg a közönséget, a tárgyukkal vagy az ötletükkel. A kik nem a természet finom, hanem a játékkártyák rikitó szineivel dolgoznak. A kik színhatásokat a tűzijátéktól kölcsönöznek – és így tovább.

És még nehezebb a versenye azokkal szemben, a kik nemcsak ügyesek, hanem számitók is. A kik »adminisztrálni« is tudják a tehetségüket. A kik gondoskodnak róla, hogy a világ egy perczre se felejtse el őket, a kik kellőképpen gondozzák az érdeküket, és nem olyan tulságosan szemérmesek, hogy meg ne szólaljanak valami előnyért – legyen az állami megbizás, jutalomdij, megrendelés, dicsérő birálat, egy kis emlegettetés, akármi – ha erre alkalom kinálkozik vagy nem kinálkozik. A kik társadalmi szerepléssel segítenek magukon, és azzal az isteni tulajdonságukkal, hogy mindenütt jelenvalók. A kik alaposan kiaknázzák az összeköttetéseiket vagy a társaséletben tanúsitott élénkségüket, és a mi a tehetségükből hiányzik, megtoldják nem egy, hanem ezer, tizezer, százezer lépéssel.

A legszomorúbb azonban az, hogy az a festő, a ki igazán művész akar lenni vagy művész akar maradni, és e mellett semmi kedve ahhoz, hogy »adminisztrálja« a tehetségét, hogy portálja vagy portáltassa magát: teljesen ki van szolgáltatva társai jó- vagy rosszakaratának. Minthogy jóformán csak ők vannak abban a helyzetben, hogy a művészi munka értékéről véleményt mondhassanak – mert rajtuk kívül igen kevés a dologhoz értő, s a nagyközönség, melynek a képekről egyáltalán nincs itélete, nem mond ellent nekik, nem birálja meg a birálatukat – az ő társaságuk, az ő kávéházi vitájuk állapitja meg: mit érsz, mit érdemelsz, lehet-e beszélni rólad, meg kell-e veregetni a válladat, juttassanak-e számodra azokból a kitüntetésekből, megbízásokból, jutalmakból, a melyeket az ő szavazatuk dönt el, vagy pedig az is szánnivaló, a ki nem szégyelli valamelyik képedet megvásárolni? – és végzésük feljebbezhetetlen. A pályatársak született birálóink; illetékes és – természetesen – szigorú birálóink. Ez rendén van. És nem művész az, a ki nem a szigorú bírálatot óhajtja, hanem az elnézőt. Csakhogy a bírálathoz igazságszeretet kell. Az igazságérzet nélkül hangoztatott, a rosszakaratú, a rosszhiszemű bírálat már nem bírálat, hanem rágalom, mely – nem csak az erkölcsiekben, hanem az anyagiakban is – megrövidíti és végső eredményében valósággal meglopja az áldozatot; néha meg is öli, a legtöbbször persze csak a művészetre nézve, de olykor-olykor, ha szép csöndesen is, és nem közvetetlenül, nem egyenesen, azért nem kevésbbé komolyan, igazán… És megesik, hogy abban a kis csoportban, a melyet a véletlen alakit, a melynek szavazóit gyakran az ördög keríti össze, a mely megbízás nélkül itélkezik, és a mely felelősség nélkül hangoztatja, hirdeti, terjeszti a meg nem feljebbezhető bírálatot, kevés a lelkiismeretes ember. Ezt a keveset is megfélemlíti, elnémitja az erősebb hangú, a szájasabb, az erőszakosabb, a kiben nagyobb a buzgalom, a kinek az utjában vagy, a ki boszút áll rajtad, vagy a ki nem tudja megbocsátani, hogy több a tehetséged, mint neki. Nincs könnyebb, mint valakinek veszett nevét költeni; s a művész jóhire olyan, mint az asszonyé: ha egyszer csorba esett rajta, ezt a csorbát többé nem igen lehet kiköszörülni. A rosszhiszemű urak nem gondolnak rá, hogy egy kis igyekezettel milyen károkat okoznak neked; az egyik: csak védekezik a tehetséged ellen… a másik megnyugtatja magát azzal, hogy: »hja, ez a háború, és háborúban ez már így megyen ám!«… a harmadik büszke rá, hogy milyen erős legény: lám, ő vele nem jó kikötni! A mig köztük élsz, a veszedelmed nem oly nagy. Addig ők is tartanak tőled; a botnak két vége van, hátha eszedbe jut: megfogni a másik végét, és visszaütni rájok?! Fölteszik rólad, mert magukról itélnek. De ha medve vagy, ha lemondasz arról, hogy a boszorkánykonyhában helyet foglalj és érvényesitsd a visszavagdalkozáshoz való jogodat: akkor véged van, akkor megesznek szőröstől-bőröstől! Hiszen olyan sokszor kell dicséretet hazudniok azokról a társaikról, a kiktől vagy a kiknek hatalmas rokonaitól, összeköttetéseitől mindenki vár valamit!… világos, hogy ezt valamivel ellensúlyozniok kell!… világos, hogy valamivel meg kell nyugtatniok a lelkiismeretüket!… Másutt, a hol a nagyközönség az igazi bíráló, a hol a dologhoz értők nagy sokasága állapítja meg, hogy mit érsz, ez nem történhetik meg; de nálunk, a hol a közönség vakon fogadja el azt az itéletet, a melyet »az illetékesek« tálalnak fel számára: a tehetség-gyilkosság épp olyan megszokott dolog, mint az angyalcsinálás. Szép csöndben történik; olyan módon, mely nem ütközik törvénybe; senki se tehet róla; s az egész olyan érthető!… szegényke, mért volt olyan gyönge?!

*

Nem tölthetem tele a naplómat annak a följegyzésével, hogy micsoda apró galádságokat követnek el ellenem. Az ember nem képzelné, hogy még az olyan – meglehetősen nyomorúságos életet élő – valaki is, mint én, hány másiknak áll az útjában!

Mindaz, a mit ellenem elkövetnek, egy cseppet sem érdekes; csupa egyformaság, mely a részleteiben egy kissé utálatos. Nem érdemes leirni. Nem is jegyzem fel, miket találtak ki a megrontásomra.

De hát kik követik el ezeket az apró galádságokat? A. B. C. D. és így tovább, végül X. Y. Z. Mindegy, hogy ki. Mindig más. Vezekényi barátom és a társai; majd ez, majd amaz.

Nem gyötör az üldözés rémlátása, a képzelt üldözés tébolya, és tudom, hogy nem esküdtek össze ellenem. Eszük ágában sincs, hogy megöljenek. A mit megtesznek, nem teszik valami különösen ellenséges czélzattal. Egynek-egynek nem sok terheli a lelkiismeretét. Nem tervelik a megrontásomat; mindegyik csak éppen megrövidít, a mikor rá kerül a sor, a mikor az érdeke úgy kivánja; némelyik talán nem is tudja, hogy nem csak ő rövidít meg, hanem a többi is; egyik se felelős azért, a mit mindnyájan csinálnak.

És az egyes esetek, külön-külön véve, valóban kicsinységek.

De együtt véve!…

Elég az hozzá: lassankint lehetetlenné teszik, hogy itthon megélhessek.

Hogy azokban az anyagi előnyökben, mely nekik a legnevezetesebb jövedelmi forrásuk, én nem részesülhetek, hogy jutalomdijakat, állami megbízásokat, kitüntetéseket, hangzatos elismerést és ennek eredményéűl jól fizetett megrendeléseket, a mikhez ők könnyü szerrel jutnak hozzá, én nem kaphatok: ezt csak magamnak tulajdoníthatom. A ki az effélékben részesedni akar, annak nem így kell élnie, a hogyan én élek.

De én erre nem is számítottam soha; ezt a részesedést én nem kivánom.

Hanem azt már nekik tulajdoníthatom, hogy ahhoz se juthatok hozzá, a mi megilletne: a munkám értékének megfelelő elismeréshez, és ahhoz, a mi ezzel jár: a lehetőséghez, hogy a munkásságomból itthon is megélhessek.

Annyira még se fényüzés a művészet, annyira még se szegény ez az ország, annyira még se semmis a képvásárló kis csapat, hogy, mig mindenféle munkának megvan a maga jutalma, a maga értékének megfelelő dija, minden fáradozásnak a maga kis gyümölcse, csak éppen a művészi munkának ne volna semmi értéke, ne volna semmi jutalma, semmi díja, ne volna semmi piaczi ára, csak éppen a művészi fáradozás ne számithatna arra, hogy, ha nem is busás haszonnal, ha nem is tisztes jövedelemmel, de legalább valamelyes eredménynyel fog járni.

És engem annyira bemártottak, annyira eláztattak (a mindnyájunkat érdeklő szűkebb nyilvánosság előtt) A. B. C. D. stb., majd ez, majd amaz, hogy én már itt tartok. Nem juthatok hozzá – itthon – semmiféle megrendeléshez; semmiféle képemnek – itthon – nincs semmi ára.

Megállapították rólam, hogy: végem van, hogy: soha se értem semmit, csak eleinte igértem valamit, akkor is tévedtek bennem, nem vagyok az igaziak közül való, nem születtem festőnek, jobb lett volna mesterséget tanulnom, vagy hivatalt keresnem.

Ez a közvélemény olyan hatalmas erővel, olyan egyhangúsággal nyilatkozik meg velem szemben, jobban mondva: ellenem, hogy magamat is gondolkozóba kezd ejteni.

Akármit festek: itthon nem kell, senkinek, semmiért. Még Weinberger úr is, a kiskereskedő, a ki művészet dolgában nem nagyon válogatós, ellenben igen szereti a nagyon olcsó, a nagyon leszállított áru dolgokat, levette rólam a kezét. Már nem buzdít, már nem veregeti meg a vállamat, nem csinál velem több üzletet, felmondta a sokat emlegetett, régi barátságot.

Egy párisi biráló, vesztemre, túlságosan megtalálta dicsérni egyik vásznamat, a melyet a herczeg vásárolt meg. Ez a dicséret, melynek a híre a mi úgynevezett közönségünkhöz nem jutott el, mert én bizony nem gondoskodtam róla, hogy megjelenjék minden magyar ujságban, felbőszítette Vezekényiéket. (Tisztelt barátom nevét különben csak gyüjtőnévnek használom; meglehet, hogy ennek a mozgalomnak, véletlenül, nem ő volt a lelke.) Valamelyikük aztán megeresztette rólam azt az elmésséget, hogy: »Mért nem megy ez az úr Párisba, a hol megértik? És mért marad itthon, a hol nem értik meg?« Ez az elmésség szép pályát futott meg; bejárta az egész magyar Montmartre-ot. És hogy komolyan is megokolják, kisütötték rólam, hogy az, a mit »némelyek« bennem eredetiségnek látnak, az voltaképpen a művészet anyagi törvényeivel ellenkező valami; gúnyos szavakkal: a jövő zenéje; gorombán: hóbort; a nagyképűek szavával: lehetetlen törekvés.

Ez az elvető itélet, az általános kicsinylés, a »nagyközönség« közönbössége, szóval a közbizalmatlanság velem szemben olyan határozottan, olyan tekintélyes egyhangúsággal, és olyan hatalmas következetességgel nyilatkozik meg, hogy néha magamat is megrendít a tehetségembe vetett hitemben. Ha az egész világ nem bolond, akkor mégis csak nekem kell bolondnak lennem?! Ha ennyire elterjedhetett, hogy végem van, talán mégis én tévedek, a mikor azt hiszem, hogy: »nem, még nincsen végem«?! Hány embert tévesztett meg már az önzés, a hiúság, a tehetségébe vetett vak hit, a művészi érvényesülés után kapkodó erőtlen vágy, a tehetetlen áhitozás, az álmodozás, melynek a megátkozottja, a helyett, hogy a kaptafát venné a kezébe, dicsőséget keres!

Végül mégis csak abban maradok, hogy: nem, nem én vagyok bolond, hanem bolond az, a ki az ilyen birálókra hallgat. De ez keveset enyhit a dolgon. Azért az állapot nem kevésbbé nehéz.

Tisztában kell lennem azzal, hogy itthon nem tudok keresni a képeimmel. Most már semmit sem tudok; éppen semmit. Abból a fizetésből pedig, a melyet a rajztanitásért kapok, lehetetlen megélnem. Adósságaim vannak. Volt egy idő, a mikor sok adósságot csináltam. (Nem bántam meg.) A sokból mára is maradt egy kevés. Aztán most se élek szegényesen. Sőt fényűzően élek. Azt akarom, hogy a gyermekem ne lássa hijját semminek, a mire szüksége van. És egy anyátlan gyermeket jobban kell ellátni, mint azt, a melyik az anyja mellett nő fel. Ennek megvan az, a mi a gyermekre nézve a legfőbb jó; ez nélkülözhet egyetmást. De a másik, az nem részesülhet elég jóban. Az anyát pótolni minden figyelmesség, minden gyöngédség, minden kényeztetés kevés. Azért semmit se sokallok, a mi a gyermekem érdekében történik. Nem akarom, hogy az én kis árvám a születésétől fogva csak nélkülözzön. Azt akarom, hogy olyan ápolásban, olyan gondozásban részesüljön, a milyet csak egyátalán meg lehet szerezni. Mindene meglegyen, a mije megvan a gazdag szülők gyermekének. És ez persze sok pénzbe kerül.

Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha a véletlen nem szivesebb hozzám, mint a pályatársaim.

Szerencsémre – itt van a herczeg!

Azon a réven, hogy a herczeg szereti a képeket, sok pénzt keresek. A herczeg megveszi minden vásznamat. Azokat is, a melyek itthon garasokért se kellenek. És illő áron veszi meg. Mindig többet kínál értök, mint a mennyit kérek és elfogadok. Ha a kalózból csak egy szemernyi volna bennem, könnyen kiaknázhatnám a pazarló hajlandóságát és azt a bogarát, hogy vadászkastélyának minden falát Biró-képpel akarja befedni.

Nem szivesen dolgozom a herczegnek. Azt hiszem, meczénáskodása csak nagyúri sport. Alighanem tetszenek neki a képeim, de azt gyanítom, hogy a művészeteknek is csak bolondja és nem komoly szerelmese. (Megvallom, szeretném látni a képtárát. Ugyan kiknek a társaságában vagyok ott?)

És engem megaláz magam előtt, hogy egy embernek a tetszéséből éljek. Egy kissé czigánynak érzem magamat ebben a helyzetben. Semmi kedvem hozzá, hogy udvari festője legyek egy kis Lorenzo Medicinek, a kinek még nincs is udvara, és a kinek a legszebben festett kép talán nem több, mint egy akárhogyan mázolt verseny-gépkocsi, és mindenesetre kevesebb, mint egy rosszul festett hajú, de szép vállú leány.

Igaz, hogy a nagyok, a legnagyobbak is egy-egy embernek, meczénásoknak, Lorenzóknak a tetszéséből éltek. De azok más idők voltak. Ma már a jellemünk egy kissé megfinnyásodott. Ma úgy gondolkozunk, hogy a tehetség is úrrá tesz. Az úr pedig nem élhet egy másik úr kegyelméből; nem lehet udvarfi, műtárgyakat készítő házi alkalmazott, lelkével dolgozó szolga, halhatatlan lakáj. Az úr csak egy urat ismerhet el magánál nagyobb úrnak: az egész világot; nem ismerhet tehát kenyéradót, csak szerződő felet, s ez a szerződő fél nem lehet más, csak a nagyobb úr: a milliónyi ember, a közönség.

És mégis kénytelen vagyok belenyugodni, hogy mindegyik képem sorra a herczeghez vándoroljon. Jól sejtettem; azok, a kik egy darabig vakon követték a herczeget, és képet kértek tőlem, mert egy félévig divatban voltam, lassankint elmaradtak. A herczeg azonban hűséges maradt.

Meglehet, külföldön még most is el tudnám helyezni a képeimet. De mindig várakoznom kellene, és a mi még inkább nehezemre esnék: egy kissé kinálgatnom a podgyászomat. A herczeg nem várja meg ezt. Fölkeres, sürget, ostromol; lehetetlen kitalálnom, hogy mi ütött hozzá?

Leveleinek, üzeneteinek a kedvessége mindannyiszor megejt. A mi nem csoda; egy cseppet se vagyok szokva az efféléhez. Aztán nem igen van más választásom. A mikor aggodalmaskodom, mindannyiszor meggyőződöm róla, hogy a képem okvetetlenül a nyakamon marad – a meddig csak aggodalmaskodom, s ha időtlen-időkig kényeskedem, akkor örökre. Be is kell adnom a derekamat mindig; mert ha ilyenformán kielégíteném a művészi önérzetemet, nem tudnék megfelelni a polgári kötelességeimnek. És mégis csak »ez az első!«

Szóval én is gyönge vagyok. Szóval nekem is meg kellett alkudnom.

IX.

Azt hittem, hogy a medvét kicsalni az odujából nem könnyű mesterség. Hogy ehhez valami nagy ravaszság és jókora bátorság szükséges. Dehogy! Csak ismerni kell a medve gyöngéjét, s magától megy a dolog.

Azt hittem, nincs hatalom, mely kicsalhasson a remeteségemből. Hogy nincs az a csábítás, a mely rábirhatna az anakoréta-életmóddal való szakításra. Hogy már csak egyszer fogok lakást változtatni: akkor, ha majd másvalaki keres számomra lakást, s a költöztető kocsit Szent Mihály lovai fogják az uj szállásra húzni. Mily tévedés!

A herczegnek, a ki pedig nem valami furfangos ember, mindössze egy pár levelébe került, hogy kiforgasson minden szándékomból.

Egy hónappal ezelőtt még meg mertem volna esküdni, hogy: itt fogok meghalni ezek közt a falak közt, a hol már kezdtem fogalmat szerezni róla, milyen lesz majd az örök békesség, és egy hónap multán csomagolok és vasúti jegyeket vásárolok, mert ki fogok vándorolni, bár minden ide köt. Persze, másképpen cselekedni, mint a hogy gondolkozunk, ez egyike azoknak a régi történeteknek, a melyek mindig ujak maradnak.

S milyen kevés kellett ehhez a nagy fordulathoz! Egy kis levélváltás!

Igy történt: A herczegnek, a ki nem rossz ember, de a kiben van valami a renaissancekori apró zsarnokokból, egyszerre csak eszébe jut, hogy fessem meg az arczképét, de azonnal. Csomagoljak össze és menjek Párisba; a jövő héten még ott lesz. De előbb intézzem el itthon a dolgaimat, és úgy készüljek, hogy hosszú ideig maradhassak kinn: Párisban, vagy Trouvilleban, mert Párisból Trouvilleba megyünk. Legyek készen minden eshetőségre, mert néha van kedve ülni, néha nincs. Most volna kedve, de lehet, hogy egy-két ülés után képtelen lesz erre, és sokáig tarthat, mig »folytathatjuk a munkát«. Utóirat: valahogy ne intézkedjem sokáig! Menjek a legelső Orient-Express-szel.

Ő maga írt, és azzal a kedvességgel, a melyben nincsen semmi bántó leereszkedés. Az ajánlata nem csak csábító, hanem az ő pazarságához mérten is fényes. A képért olyan összeget kínál, a melyet Tizian se keveselne. Azonkivül minden költséget visel, és természetesen a vendége leszek.

Nagyon röviden írja mindezt; nehezen olvasható szarkalábjaiból úgy kirí a sietség, olyan hirtelenében és gyorsan vethette papirra az egész tervet, mintha a legtermészetesebb és legkönnyebben kivihető dologról volna szó.

Mikor végig olvastam a levelét, elmosolyodtam – a mi már régóta nem történt meg velem.

Megirtam neki, hogy az egész, elejétől végig, lehetetlen. Hogy rövid időre se mehetek el Pestről. Egy pár sorban igyekeztem megértetni vele, hogy micsoda viszonyok közt élek. Hogy gyermekem van, és hivatalom. Hogy a kis fiamat nem hagyhatom idegenek kezén, és hogy a rajztanárság is ide köt. Szóval, hogy nemcsak hosszabb időre nem, de egyáltalán nem mozdulhatok.

Sürgősnek jelzett levélben felelt; éjszaka költöttek fel a válaszával. A levelét ide tűzöm:

Kedves barátom, találtam levelében sok lelkiismeretességet, a mi nem lep meg, sok aggodalmaskodást, a mit nem értek, de nem találtam meg az igazi okot, a miért nem akar jönni.

Teringettét, az egész olyan egyszerű!

Hozza el magával a kis fiát, és mindazokat, a kikre a kis fiának szüksége van! Biztosithatom, hogy nem hozhat magával olyan nagy cselédséget, a mely nekem terhemre volna. Azok a vendégek, a kik őseimet látogatásukkal szerencséltették, olykor néhány száz, olykor néhány ezer csatlóssal jelentek meg udvarunkban; őseim szívesen látták az egész kiséretet – volt rá akárhány eset, hogy sok esztendeig – azért házunk, amint látni fogja, nem pusztult el.

A mi pedig a hivatalát illeti: kérem, bizzék bennem annyira, hogy mondjon le a hivataláról, de okvetetlenül még az nap, a mikor a levelemet megkapja!

Természetesen ezért kárpótlással tartozom önnek, mert világos, hogy ön az én kedvemért nem rövidülhet meg. Engedje meg tehát, hogy ezennel kinevezzem önt hazám rajziskoláinak tiszteletbeli felügyelőjévé. Elvállalom Budapest fővárosnak önnel szemben való minden kötelezettségét. Mindazt a jogosultságot, a melyet ön a rajztanársággal már eddig megszerzett, vagy ezután szerezne meg, kérem, érvényesítse majd velem szemben. És ugyanazt a javadalmazást, a melyet eddig a hivatala nyujtott, később pedig, a mi annak idején Budapesten járna önnek, vegye fel az én pénztáramból.

Igaz, hogy a felügyelői hivatalt a valóságban nem adhatom át önnek, mert meglehet, hogy hazámban nincs is ilyen hivatal, vagy ha van, erről ma valamelyik miniszterünk rendelkezik. Meg kell vallanom, egyelőre nem gyakorolhatok fejedelmi jogokat, s remélem, hogy soha se is fogok gyakorolni. Még nem tudom, micsoda paradicsomi örömöket nyujt az, ha az ember valóságos hivatalokat osztogathat; az isten adja, hogy ne is tudjam meg soha. Elég az hozzá, ha hivatalt mondok, csak czímzetes hivatalt érthetek, s annak az állásnak, a melyet felajánlok, nincsen meg a kellő komolysága, a mint hogy, azt mondják, a cselekedeteimből is hiányozni szokott a kellő komolyság.

De hogy önnel szemben az előbb pontosan körülírt kötelezettséget elvállalom, az már egészen komoly dolog, a mint hogy, akármilyenek a cselekedeteim, s akármit mond a látszat, higyje el, van bennem egy kis komolyság is.

Kérem, ne vegye el a kedvét ettől az állástól, hogy a hivatal is olyan, mint az, aki adja. Ha nem lesz mire felügyelnie és egyáltalán nem lesz semmi dolga: gondoljon azokra, a kik rosszabb helyzetben vannak, mint a milyenben ön lesz; azokra, a kiknek volna mire felügyelniök, volna mit dolgozniok, és azért még se csinálnak semmit.

Rendben vagyunk?

Ha lehet, induljon azonnal.

Alfonso d’Alcantara.

Erre a levélre egy kissé sértődötten, egy kissé boszúsan feleltem, s tartok tőle, hogy szerencsétlenül választottam meg a szavaimat. Mindenesetre izléstelenül irtam. A parasztgőg kitört belőlem.

Azt feleltem neki – valamivel több szóval, mint a hogy itt irom, igen udvariasan, de határozottan – hogy olyan állást, a melyért nem kell és nem lehet dolgozni, soha, semmi czimen nem fogadok el; senkitől, tőle se. Hogy magam se vagyok élősdi természetű, de ha én magam még el is fogadhatnám a vendéglátását, abba már semmi szín alatt nem tudnék bele nyugodni, hogy a gyermekemet apró parazitává alacsonyítsam és egész háznépemet az ő nyakába varrjam. Azért a kérdés megoldhatatlan; és akármilyen szives is a szándéka, a tervből nem lehet semmi – a mit különben őszintén sajnálok.

Azt hittem, meg fog haragudni. Nem haragudott meg.

A milyen hamar csak megérkezhetett, itt volt a válasz. Ez a levél így szól:

Kedves barátom, meg kell önt ismertetnem egy szenvedélyemmel.

Nekem sok kedvtelésem van; több, mint ahhoz a komolysághoz illenék, a melylyel másoknak tartozom. Gyüjtök mindenfélét, nemcsak szép képeket, becses ritkaságokat: haszontalan holmikat is. Szeretek virágot osztogatni, szeretem az ostobákat megbotránkoztatni, szeretek vigan élni.

Van egy pár szenvedélyem is; több, mint a menny a harmincz esztendőmhöz illenék. Tulságosan kedvelem a szép leányokat, a kalandos életet, a változatosságot, s megvallom: a jó bort is. Nem érdemlem meg, hogy komoly embernek tartsanak; nem is tartanak annak.

De van egy szenvedélyem, a mely már nincs hijjával minden komolyságnak, a melyben ön mindenesetre talál egy kis komolyságot, és éppen ez az uralkodó szenvedélyem, a fő, a legnagyobb szenvedélyem.

Ez a legnagyobb szenvedélyem az: hogy igen szeretem az olyan emberek társaságát, a kik nem zsebtolvajok.

Gyűlölöm a zsebtolvajokat, akármilyen sokan vannak, talán azért, mert olyan sokan vannak.

Ellenben annál inkább megbecsülöm az olyan embereket, a kik ebben a pontban nem követik a divatot, a kik az általános szokást nem teszik magukévá, s a kik, akármilyen gyakran nyílik rá alkalom, soha se vállalkoznak zsebtolvajlásra.

Azt mondanám, hogy gyüjtöm az ilyen embereket, mert gyüjtök minden ritkaságot. De ön az én gyüjtőszenvedélyemet nem tartja eléggé komolynak. Azért többet mondok. Azt, hogy – mint valaha Diogenes – lámpással keresem az olyan embereket, a kik… szóval a kik nem zsebtolvajok.

Ön nem képzeli, hogy ez milyen fáradságos munka. Ön nem képzeli, mennyi zsebtolvaj van a világon. Ezt én tudom csak.

És csak én értékelem egész teljességében a tökéletesen becsületes embert.

A legnagyobb örömem: az a függetlenségem, hogy nem vagyok kénytelen zsebtolvajok közt élni. A legnagyobb szenvedélyem, hogy minél több embert csábithassak a társaságomba, azok közül a ritka emberek közül, a kik nem tartoznak abba a nagy közösségbe.

Ön már kitalálta, mért irom ezt ilyen hosszasan.

A ritkaságaim egyike: Fervacques – emlékszik még rá? – már régóta beszél nekem önről. És már régóta tudom, hogy a Fervacques legendái nem legendák, vagyis, hogy ön ugyanaz, a ki volt. Már régen meggyőződtem róla, hogy ön az az ember, a kit nekem, akárhogyan, a társaságomba kell csalnom.

Elég az hozzá, én nem csak a festőt várom, hanem először is, főképpen az embert.

Meg akarok ismerkedni önnel, meg akarom önt nyerni annak a kis körnek, a melyben élek, s a melyet ön éppen úgy meg fog kedvelni, a hogy én megkedveltem. A ritkasággyüjtő szenvedélyem kivánja ezt; az az egy állandó lelkivonásom, hogy a derék emberek társaságát minden jónál nagyobb jónak tartom.

Kérem, találjon rá módot, hogy teljesithesse a kérésemet.

Igen óhajtja a barátságát:

Alfonso d’Alcantara.

Ilyenformán feleltem neki, ha nem is éppen ezzel a rövidséggel:

Az igaz, hogy nem vagyok zsebtolvaj, de ez az egyetlen jótulajdonságom. Megcsalnám őt, ha elfogadnám a felém nyujtott kezet. Mert én nem az az ember vagyok, a kinek ő képzel. Nem az vagyok, a ki voltam. Fervacques, a kire örömmel emlékszem, más embernek ismert; azóta nagyon megváltoztam. Akkor víg czimbora voltam. Azóta szomorú ember lettem. Olyan, a ki nem való semmiféle társaságba. Csak terhükre volnék. Csak elrontanám a kedvüket. És én se találnám a helyemet az ő víg körükben. Aztán meg semmit se tudok kieszelni, a mi a dolgot lehetővé tenné. Higyje el nekem, hogy nem volna érdemes velem megismerkednie. De azért ne vonja meg tőlem a jóakaratát.

Szentül meg voltam győződve, hogy most már végképpen elintéztem az ügyet. Tévedtem. Négy nap multán ezt a levelet kaptam:

Kedves barátom, ön nem akar kieszelni semmit, mert ön azok közé a furcsa emberek közé tartozik, a kik iszonyodnak a más ember pénzétől. Nos, hát én megtaláltam a módot.

A mód az, hogy: rendelkezésére bocsátom azt az összeget, a mely önnek az arczképemért jár, és arra kérem, hogy pazarolja rám ezt az összeget!

A barátságom egy kissé követelő, de megnyugtatom a lelkiismeretemet azzal, hogy, ha követelő, másrészt hálás, és készséges – minden viszonzásra.

Ez után a bevezetés után nem illik, hogy nagyon erőszakoljam. De – én az ön helyén meghoznám ezt az áldozatot, és teljesiteném a kérését annak, a ki már többször adta jelét irántam való érdeklődésének.

Ha ön hajlandó erre az áldozatra, magával hozhatja a gyermekét és egész házanépét, a nélkül, hogy el kellene fogadnia az én vendégszeretetemet, a melytől különben kár ennyire félnie – és a miről, bizony isten, nem érdemes beszélni.

Hogy ott kell hagynia a hivatalát, az, megvallom, egy cseppet se aggaszt. Az olyan művésznek, mint ön, nem kell tanári állás. Önnek a hivatal csak nyűg. Ha csak festeni fog, s nem pazarolja el idejének egy részét erre az éppen nem önnek való munkára, csak nyerhet a változással, de nem veszíthet. Minden képének van egy biztos vevője. És ha valamelyik képét nem akarja ennek az embernek adni, hanem másutt akarja elhelyezni, akkor se féltem önt.

A mi már most azt illeti, hogy mit nyerek én az ön társaságával? – azt bízza rám. Tisztában vagyok vele, hogy kivel van dolgom. Éppen eleget tudok önről.

Sejtem azt is, hogy miért idegenkedik minden társaságtól. Erre nézve csak annyit mondhatok: Az én barátságom egy cseppet se zsarnoki. (Most ellenem szól a látszat, de el fogja ismerni, hogy úgy van, a mint mondom.) Sokkal jobban szeretem a függetlenséget, semhogy valakit meg tudnék rabolni ettől.

Ön úgy fog élni, a hogy önnek tetszik. Ha rosszkedvű lesz és szórakozni kiván: fel fogjuk deríteni. A mikor kedve lesz hozzá: velünk tart. De a mikor ránk ún, és megkívánja a csöndet, a magányosságot: olyankor nem zavarjuk. Mindig tiszteletben fogjuk tartani a komolyságát, ha mi magunk soha se is vagyunk komolyak.

Nem erőtetem tovább, csak ismétlem, hogy szeretném megszorítani a kezét.

Alfonso d’Alcantara.

Megfogott. Erre már nem lehet nemet mondanom. Nem sok hiúság van bennem, de hálátlannak tűnni fel még se szeretnék. Minden aljasság közűl a hálátlanságot tartom a legaljasabbnak.

Tehát egy időre ki kell vándorolnom, gyermekestül, egész háznépemmel. Egy időre meg kell válnom attól, a mi ide köt.

X.

Egyre ritkábban nyitom fel ezt a könyvet. Mióta Párisban vagyok, most írok bele először. Most is csak egy pár sort, és most is csak azért, hogy védekezzem… – ki ellen?… egy néma vádló, önmagam ellen!

Az igaz, hogy sok a tennivalóm. A lekötöttségem nem kevesebb, mint volt, mert azokat az órákat, a melyeket otthon az iskola foglalt le, most el kell pazarolnom, a herczeg kedvéért; a munkám pedig több, mint valaha, mert ugyancsak össze kell szednem magamat, hogy megbírjam azt a terhet, a melyet ez uj élet rótt rám. Nem mondhatom éppen nagy áldozatnak, hogy teljesítettem a herczeg kívánságát, de végre is elestem egy kevés jövedelemtől, másfelül pedig jóval többet kell költenem, mint otthon; tehát többet kell festenem, mint azelőtt, nagyon szorgalmasnak kell lennem, ki kell használnom minden időmet. Mert annak nem akarom kitenni magamat, hogy az önérzetem csődbe kerüljön… hogy, miután egy darabig ugy viselkedtem, a mint a jóérzésem kívánta, végül mégis csak meg kelljen fizettetnem azt, a mit hálából s »barátságból« tettem.

És – utóljára, de nem utolsókép említem – az uj élet, a költözködés, az idegen környezetbe való beleilleszkedés, egyszóval ez a nagy változás sok olyan aprólékossággal jár, a melyek minduntalan megfosztanak a szabad perczeimtől.

Bizony, nem igen jutok hozzá, hogy naplójegyzeteket irjak. Most már nem kell keresnem az elfoglaltságot; inkább azt a félórát kell keresnem, a mikor egészen a magamé lehetek.

De még se tudom megbocsátani magamnak, hogy: lám, már elhanyagolom ezt a könyvet!

Ha egészen őszinte akarok lenni magammal szemben – soha se esett ennyire nehezemre a teljes őszinteség! – meg kell vallanom, hogy: nem, nem csak azért történik, hogy most már ritkábban veszem elő ezt az én breviáriumomat, mert most már több a munkám; s több az elfoglaltságom!… Meg kell vallanom, hogy van ennek egy más oka is.

És ez az ok az, hogy: igen, nem tagadhatom le magam előtt, azok az aprólékosságok, a melyek uj életemmel együtt járnak, nemcsak lefoglalnak: el is szórakoztatnak!

Az uj benyomások, ha akarom, ha nem akarom, minduntalan lekötnek és – elvonnak a régiektől.

Nem kerestem az elszórakozást. Nos, ha én nem mentem utána: a szórakozás eljön értem.

Az élet – az az élet, mely csupa feledés! – lassankint mégis csak magával ragad!…

Istenem, milyen hitvány is az ember!

*

A jelen – vagy a hogy a nálam könnyebbvérüek mondják: »az élet« – érezteti velem hatalmát.

Még a gyermekem is mintha öntudatlan eszköze volna a világrendnek, mely elvon a multtól.

Már ő is – egyre ritkábban emlékeztet s egyre gyakrabban elszórakoztat.

Már nem egészen az anyja; a hogy növekszik, mind jobban kezd hozzám hasonlítani.

Lassankint elveszíti, a mit az angyaloktól kapott. Már nem gyermek; már kis fiú.

Kezd kifejlődni egy uj akarattá, a mely eddig még nem volt; valakivé, a ki eddig még nem élt; a ki eddig még soha se mutatkozott, akármilyen régóta áll a világ. Kezd külön egyéniséggé válni.

Egy uj Én növekedik mellettem. Vannak vonásai, a melyek a multból valók, s a melyekre boldogan ismerek rá. Vannak vonásai, a melyek hol megmosolyogtatnak, hol megdöbbentenek, mert mintha a tűkörbe pillantanék. De vannak uj vonásai is – mert ez az uj lény már sem Ő, sem én, hanem kettőnkből egy harmadik.

Egy uj élet apró jelenségei vonják magukra, s egyre hosszasabban, a figyelmemet, az érdeklődésemet; és ez a mind változatosabb jelenség, mind élénkebb mozgás, mind gazdagabb élet mind jobban elfedi előlem a multat, a melynek kedves képét amúgy is egyre több és egyre sűrűbb fátyol takarja el révedező szemem elől – a mely még el-elmereng, de már néha elfelejtkezik!…

Egy uj kis ember kezd parancsolgatni mellettem. A kinek vágyai, érdeklődései vannak. A ki a jelennek él; és a ki nem törődik a multtal.

És ennek a kis embernek az érdeklődései – csakugyan parancsolnak nekem.

Hogy mennyire parancsolnak, csak azóta veszem észre, a mióta Párisban vagyunk.

A költözködés kalandjai, az utazás, az uj környezet bőséges érdeklődést keltettek ebben az uj – még oly friss! – figyelemben; és hamarjában az apró vágyak egész sokaságával ajándékozták meg ezt az uj, erős akaratot.

Az észrevevő képesség és az akarat különben is abban a korban fejlődik a legrohamosabban, a melybe Palika most jutott el. S ez a fejlődő erő, a mint egyszerre gazdagabb táplálékhoz jutott, oly hirtelenséggel kezd növekedni, a mely gondolkozóba ejtett.

Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám.

Kezdem átlátni, hogy remeteségem, zárkozottságom, meg az, hogy féltettem minden szellőtől, egy kissé ártalmára volt neki.

Nem adtam neki elég teret ahhoz, hogy minden ereje szabadon fejlődhessék. Ha nem zártam el attól a levegőtől, a melyre a testének van szüksége – ahhoz a levegőhöz, a melyet a lelke kíván meg, eddig nem igen jutott hozzá… legalább is: nem volt annyi levegője, a mennyi a lelkének kellett volna.

Jól megválasztott ápolókon, de megfizetett idegeneken, többé-kevésbbé cselédeken kívűl, csak egy megtört, szomorú, vén embert adtam neki társaságul, a ki minden jóakarata mellett se lehetett ennek a kis léleknek odaadó, minden kalandjában, minden vidámságában résztvevő, hűséges társa.

Hozzá való társasága nem volt; játszótársai, pajtásai nem voltak.

Kis remetévé tettem őt is.

A párisi út tapasztalatai felnyitották a szememet.

Bár nehezemre esik, hogy még másoknak is át kell engednem őt, hogy el kell eresztenem olyankor is, a mikor mellettem lehetne, hogy szeretetének egy részéről, kedvességének számtalan megnyilatkozásáról le kell mondanom mások, közönbösek javára: gondoskodom róla, hogy többé ne hiányozzék semmije, hogy meglegyen mindene, a mire szüksége van, hogy legyen neki való társasága, elég szabad tere, elég levegője, elég szórakozása.

Ez azzal jár, hogy magamnak is sokfelé kell megjelennem, hogy le kell győznöm a mizantropiámat, hogy le kell mondanom a magánosságról. Nehezemre esik; de helyre kell hoznom, a mit elmulasztottam.

Kárpótlásul: Palika elbeszéli élményeit, tapasztalatait, megfigyeléseit; kárpótlásul megvan az az örömem, hogy napról-napra gyönyörködhetem fejlődésében, erősödésében.

És olyankor, mikor kitüntet vele, hogy velem indul sétára, s aztán séta közben közli velem észrevételeit, apró emlékezéseit, összehasonlításait, kívánságait: egyik meglepetésből a másikba esem, nem győzök csodálkozni szellemi előmenetelén, nem tudok betelni annak nézésével, hogyan alakul ki egy uj világ, itt mellettem, hozzám olyan közel, hogy ez az uj világ jobban érdekel, mint az, a melyik én velem pusztul el.

Ez a fejlődő erő uj kötelességeket ró rám, de viszont uj örömöket ad, és ez is – egyre gyakrabban, egyre jobban elszórakoztat.

XI.

Négy képet készitettem el rövid időn. A herczeg arczképét, a mely még tűrhető, és három más képet, a melyekről nem érdemes beszélni. Ha valaha a jövő egy Vasarija megirja az életrajzomat, a mi nem valószinű, de nem is lehetetlen: az életrajzomban ennek a három képnek aligha jut hely. Engem legalább, akármilyen elnézéssel vagyok magam iránt, ez a három kép éppen nem tesz büszkévé; ha össze kellene állítanom azoknak a munkáimnak a jegyzékét, a melyekre tartok valamit: egyiket se irnám be a jegyzékbe. És – a mi a legszomorúbb – ez nem a jóakaratomon mult.