ÖTÖDIK RÉSZ. (continued 2)

A herczeg azonban el van ragadtatva. Egy darabig azt hittem, hogy csak udvariasságból vagy gyöngédségből, kiméletből dicsérgeti azt, a mit magam se tartok sikerültnek; de nem, igazán tetszenek neki ezek a mázolások. Egy idő óta minduntalan azzal ingerel, hogy állhatatosan Van Dyckhoz hasonlítgat. Egyéb már nem hiányzott hozzá, hogy a boszúságom, az elkeseredésem teljes és tökéletes legyen. Olyan konokúl magasztal, hogy ujra meg ujra pirulnom és boszankodnom kell. Az összehasonlítgatásaival valósággal kétségbeejt. Még csak ez kellett nekem! Mintha nem emészteném magamat úgyis eléggé! Egyszerűen rettenetes a Van Dyck-jával; és nem is sejti, milyen idegessé tesz!… Nem szeretem, ha ócsárolnak, ha kisebbitenek, ha lebecsülnek; de még kevésbbé szeretem, ha akkor is dicsérnek, a mikor nem érdemlem. Semmi se aláz meg annyira magam előtt, mint ha ingyen is hozzá jutok ahhoz az elismeréshez, a mely csak a fáradsággal végzett és értékes munkának jár, s a melyet néha ki tudok érdemelni.

Megbocsátok a herczegnek, mert, bár véletlenűl éppen az én képeimet tünteti ki a tetszésével, nagyon jól tudom, hogy nem valami kiváló műbiráló. Van érzéke a művészet iránt; jobban szereti és jobban tudja értékelni a képeket, mint a legtöbb műkedvelő, de ahhoz, hogy meg tudja látni a mesterségbeli nagyobb finomságokat vagy a mesterségbeli kisebb hibákat, a technika tökéletességét vagy erőtlenségét, nincsen elég tárgyismerete és nincsen eléggé iskolázott szeme. De megbocsátok a herczegnek azért is, mert a tévedése egy olyan jellemvonásából ered, a mely megnyerő és irigylésreméltó.

A herczeg olyan szerencsés természetű, hogy az érzései mindig uralkodnak az itéletén, és ha a szeme olykor ráczáfol az érzésére, a képzelete mindig kirántja a zavarból. Mindent olyannak lát, a milyennek akarja, a milyennek óhajtja; és azt, a mi az érzésével ellenkeznék, nem látja meg soha. Hihetetlenül elfogult; ha egyszer megkedvelt valakit, ez a valaki nem festhet olyan képet, a mely nem tetszenék neki. A kit ő szeret – igaz, hogy kevés embert szeret – annak az apró hibáit nem veszi észre; nem veszi észre mindaddig, míg a kedveltje fel nem háborítja az érzését; attól fogva aztán mindent másképpen lát, s épp olyan elfogultan itél a kegyvesztett rovására, mint előbb a javára.

Irigylem ezt a szerencsés – mert zavartalan nyugodtságot adó – tulajdonságát, mely végképpen hiányzik belőlem. Én, sajnos, igen tisztán látom még annak a hibáit is, a kit a legjobban szeretek; tisztán látom a legkisebb hibáit is. Még a fiam se tesz elfogulttá; még ő rajta se, még ő benne se lehet valami nem szép, a mi elkerülné a figyelmemet.

Tisztán látom magamat is, olyan tisztán, mintha egyebet se csinálnék, csak folyton tanulmányoznám magamat, tűkörrel és valami lelki erőmérővel. Tisztán látom a munkámnak minden hibáját s minden fogyatékát, mintha mikroskóppal és rosszakarattal nézném.

Ez a tiszta látás teljességgel nem boldogító tulajdonság. A lelki elégedettséghez elengedhetetlenül szükséges az, hogy az ember másokban is, magában is, csak azokat a szépséghibákat lássa meg, a melyek már szemetszúrók, a melyeket a vak is lát.

Igen, én irigylem azokat, a kik magukban és maguk körül mindent szebbnek látnak a valóságnál; a kiknek, mint Jánusnak, két pár szemük van: egy pár, tisztán látó, közönbös dolgok számára, és egy másik pár, elnéző, a melylyel a maguk és a szeretteik dolgát tekintik.

Csak legalább a magam hibáit ne kellene olyan átkozottul éles szemmel látnom! A fiam apró hibáival csak meg tudnék békélni; hanem magammal megbékélnem nehéz.

Ez a három kép megdöbbentett.

Nincsenek könnyen felsorolható hibáik; rosszabbak, mintha hamarosan észrevehető, felötlő hibák éktelenkednének rajtuk; a hibájuk az, hogy: gyöngék.

Nem tudok elsietni, elnagyolni semmit; a lelkiismeretesség nem erényem, hanem megszokásom, második természetem. Ennek a három képnek a kidolgozása is becsületes, jó, nagyobb hibák nélkül való.

De meglátszik rajtuk, hogy az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam, s hogy akkor is erőtettem a munkát, a mikor ez számomra már nem annyira gyönyörűség volt, mint inkább kötelesség.

A képességeim megnyilatkoznak ezekben is. De nem olyan erővel, bágyadtabban, halványabban nyilatkoznak meg, mint azokban a munkáimban, a melyeket jobb órákban festettem.

Észrevenni rajtuk, hogy ugyanannak az erőnek a művei, a mely valamikor az Angelusig vitte; de ugyanez az erő nem nyilvánul meg bennök régi teljességében. Ugyanez az erő a három uj vásznon nem olyan könnyedén fejezi ki mondanivalóját, mint annakelőtte; a szokottnál kevesebb biztonsággal haladt czélja felé; ugyanennek az erőnek, mely most, a rossz órákban, nem találta meg magát egészen, nagyobb erőfeszitésre, több vonásra volt szüksége, hogy kevesebbet érjen el, mint boldogabb időkben.

Azt mondhatnám, hogy lesír róluk a bágyadtság, az elerőtlenedés.

Vezekényiék (csak gyüjtőnév!) örülnének, ha látnák.

Talán egy kissé túlozok ijedtségemben. Talán nagyobbnak látom a bajt, mint a minő. A rémület mindig elborzasztó nagyságra növeli meg az árnyékokat.

Azzal biztatom magamat, hogy: igen, megriadásomban van egy kis szerepe a félelem képzelődésének is. Jól esik azt hinnem, hogy egy kissé túlzok.

De annyi bizonyos, hogy igen fáradt vagyok. Ha nem tudnám ezt: lám, megmondják ezek a képek, rémes őszinteséggel, ellentmondást nem tűrő ridegséggel!

Szivesen elhiszem, hogy ez a fáradtság még nem a tehetség megfogyatkozásából ered, és nem a kor erőveszteségének elrémítő jele. (Hiszen ehhez még fiatal vagyok. És éppen a festő művészi ereje az, a melyet a legkevésbbé visel meg a kor. Hányan voltak a nagyok között, a kik még kilenczven éves korukban is nagyok maradtak!) Szivesen elhiszem, hogy csak nagy kimerültség vett rajtam erőt, s hogy ezt a nagy kimerültséget kellőképpen megmagyarázza a közelmult: az, hogy hosszabb ideig kelleténél többet dolgoztam. Fáradtságom a túlhajtott munka természetes következése; és nem a művészi hanyatlás első hiradója.

Ez, hála istennek, valószinű.

De annál inkább meg kell szivlelnem a tanulságot.

Minthogy pedig semmiféle emberi erő nem kimerithetetlen, s a lelkierő a testierőnél csak rugalmasabb, de nem kevésbbé véges és nem kevésbbé megviselhető, a tanulság az: hogy, ha nem akarom a baj növekedését, ha nem akarom, hogy bágyadtságom időnkint visszatérővé s egyre gyorsabban visszatérővé váljék, ha nem akarom, hogy az erőveszteség csakugyan elkövetkezzék, még pedig idejekorán, akkor ezt a nagy fáradtságot alaposan ki kell pihennem, s meg kell várnom, míg a kimerültségem teljesen elmúlik.

Ha félig pihenten ujra dologhoz látok, engedve a kereset-szomjúság ostoba sürgetésének, mohóságának, akkor a visszaesés, az ujból elfáradás csak rövid idő kérdése, és nemsokára beállhat a megviseltségnek az a korszaka, a mikor a kimerültség már szinte mindennapos, s a hanyatlás már fel nem tartóztatható.

Ahhoz, hogy megőrizhessük, mindenféle erőnek szüksége van gyakorlatra, de szüksége van végzett munkájának megfelelő pihenésre is.

És ez a három mázolás, a melylyel oly elégedetlen vagyok, módot ad rá, hogy jó darabig pihenjek. (A sors mindig gúnyol; a jobb képeim nem tettek ilyen úrrá.)

A »polgári kötelességek« arra ösztökélnek ugyan, hogy ne mulaszszak időt, hogy szorgalmas legyek, hogy minél többet keressek, minél inkább biztosítsam a jövőt, és minél messzibb jövőt – de a művészetemnek is tartozom valamivel. Ez lát el mindennel; ettől várhatom, a mit még várhatok. És a művészet, ha követel, mint a jó anya, csak a javamat akarja.

Ha ujra megerőtetem magam, és összekaparok egy pár garast, a mi gondtalanná tenné vagy két esztendőmet, a jövő azért továbbra is bizonytalan marad. De az meg bizonyos, hogy ha még sokáig feszítem a húrt, előbb-utóbb elpazarolom az erőmet, s inkább előbb, mint utóbb.

Ideges, izgatott vagyok. Nem látják meg rajtam; igyekszem uralkodni magamon.

De annál inkább érzem és tudom, milyen távol vagyok attól nyugalomtól, mely alapföltétele minden kiváló alkotásnak.

Pihennem kell, sokáig.

XII.

Lám, lám, milyen ritkán veszem elő ezt a könyvet, pedig most már nem ölöm magamat a dologgal!

Társaságba járok; gondtalan, vidám, mulató emberek közé. És nem csak társaságba, hanem: szinházba, hangversenybe, és mit tudom még hová, a hol sokadalom van! Alig hogy kiléptem a remeteségemből, máris azon veszem észre magamat, hogy egyik szórakozás a másiknak ad át.

Csakhogy éppen nem vagyok ott minden népünnepen. Különben nemrég láttam ilyet is; el kellett mennem Palika kedvéért, a kit semmi se gyönyörködtet annyira, mint a tűzijáték.

Sőt már egy tánczmulatságon is voltam; igaz, hogy Palikával. Egy gyerekbálon, a hol jól esett látnom, hogy az én fiam is csak olyan, mint a többi gyerek; nem szomorodott el végképpen a magánosságban.

Ma még inkább csak az ő mulatságáért kóborlok erre-arra. De már látom azt az időt, a mikor mulató emberek közt leszek, és Palika nem lesz mellettem.

Ma még meglehetősen öntudatlanul kóválygok a lármás helyeken; a gondolataim többnyire másutt kalandoznak. De nemsokára, meglehet, már annyira öntudatlan leszek, hogy nem fogok egyébre gondolni, csak arra, a mi a szemem előtt történik – ha ugyan ezt gondolkozásnak lehet nevezni.

Néha már most is egészen elfelejtkezem magamról. Néha meglepem magamat, hogy, perczekre vagy órákra, nemcsak a szememet, hanem a lelkemet is megejtette, lekötötte valami gyerekesség, valami hiábavalóság.

Koronkint aztán feleszmélek és elcsudálkozom rajta, hogy hol találom magamat.

Ilyenkor egy pillanatig nem akarok hinni a szememnek. Azt kérdezgetem magamtól: én vagyok-e én? Csakugyan, testestül-lelkestül én vagyok-e ez a fehér nyakkendős ember, a ki beszélget, mosolyog, sőt egészen bele melegszik a beszélgetésbe?

Máskor, ha sok ember között járkálok, de egy pár perczre a tömegben magamra maradok, vagy ha körülöttem száz meg száz ember beszédének, nevetgélésének egybe keveredő zsivaja hallik, s én Palika mellett egy szinházi széken ülök, pár pillanatra szótlanul: a villamos ívlámpák vagy a szinházi csillár fénye el-elkápráztatja a szemem, s ilyenkor mintha egy árnyék suhanna el előttem.

Órákig nem gondoltam rád, ugy-e? Már én is elhagylak, már én is elfelejtelek!

Ó, bár utánad futhatnék!

Aztán felriadok. A jelen visszaránt rövid merengésemből.

A szórakozás figyelmeztet, hogy ügyeljek rá. Majd tova hurczol. Változatos képeket vet a szemem elé. Elvonulok a képei elől, s még akkor is a fülembe zsong a hangja. Rám kényszeríti, hogy utóbb is foglalkozzam vele. És másnap ujra eljön értem.

Igen, ez már a felejtés.

Úgy látszik, így kell lennie. Úgy látszik, nincs olyan erős érzés, mely magára hagyatva meg tudja őrizni az erejét. Úgy látszik, nincs olyan sziv, melynek a hálája le tudná birni az érzékek természetes, gyors, öröktől való és örökkön folytonos hálátlanságát.

*

Ezelőtt – pedig mennyire óhajtottam ezt! – soha se álmodtam róla. Most mindig róla álmodom.

Ma éjjel úgy láttam, mintha benyitott volna hozzánk, a szinházi páholyunkba. A barna ruhája volt rajta és a rózsás szalmakalapja. »Ó, csakhogy megérkeztél! – szóltam. – Miért is utaztál el?!« Azt felelte, hogy most már soha se hagy el bennünket, és mosolygott. De nekem feltünt, hogy milyen sápadt; és valami finom fehér port láttam az arczán, a mi nyugtalanitott. A szemembe nézett, olyan édesen, mint egykor, mikor rejtegette előttem, hogy a kivánságom ellenére valami cselédmunkát végzett, és azt mondta: »Ó, kedvesem, ez csak az út pora rajtam! hidd el, csak az út pora!« És ismét mosolygott, rejtelmesen, mint a Gioconda. Ez a mosoly a szívembe nyilalt, és felébredtem.

Csak nagyritkán történik meg, hogy arról álmodunk, a mi napközben is foglalkoztatott, a mire ébren is sokszor gondolunk. Álmaink a régi benyomásainkból szövődnek, azokból, a melyeket már-már elfelejtettünk.

Már álmodom róla! Már átköltözött álomvilágomba!

XIII.

Egy idő óta furcsa életet élek. Részt veszek a herczeg tivornyáiban.

Ha valamelyik régi ismerősöm, valahonnan messziről, látná, hogy merre járok és mit csinálok: nem ismerne rám. Én magam se ismerek rá magamra.

Hogyan, mikor kezdődött ez az élet? – nem tudnám megmondani. Ilyenformán kezdődött:

A herczeg és Fervacques a fejükbe vették, hogy fel fognak deríteni. Egy darabig lemondtak a szokásaikról, csak azért, hogy velem lehessenek. Hiába tiltakoztam, a kedvemért feláldozták a mulatságaikat, és egyszerre nagy mértékletességet és józanságot erőtettek magukra, hogy ne legyen ürügyem: elhúzódni a társaságukból.

Nem mondhatnám, hogy a társaságukban nem találtam semmi örömet. Jól esett, végre, valahára, olyan emberek között lennem, a kikről tudom, látom, hogy szeretnek. Fervacques régi ismerősöm. Egyike azoknak a kivételeknek, a kik soha se bántottak meg, a kik minden időben csak szivesek, kedvesek voltak hozzám. A herczeg pedig, minden szeszélye mellett is, nagyon jó fiú. Kellemesnek találtam, hogy: íme, egyszerre, csupa derék ember között találom magamat. És, míg a kedvemért megpróbálták, megízlelték a csöndes életet, csakugyan elszórakoztattak. Nem olyan komor emberek, mint én; vidámak és léhák, egészen a menthetetlenségig léhák, mert csak a mulatságaiknak élnek, és ezek a mulatságok néha nem éppen választékosak. De léhaságukat sok kedvesség mentegeti. És talán nem is arra születtek, hogy csak léhaságokat kövessenek el. A becsület dolgaiban való nagy kényességük, szigoruságuk legalább ezt bizonyitja. Ha gondolattalan életet élnek, a társalgásuk nem gondolattalan; beszédükben élet- és emberismeret, ép erkölcsi érzés, egészséges itélőerő, elmésség és humor nyilatkozik meg; azt mondhatnám, még a bolondságaikban is van egy szemernyi filozófia. Elmésségük, szeretetreméltóságuk, még jókedvük is, megnyerő s minden komorságot megvesztegető. Könnyü volt megejteniök a figyelmemet és az érdeklődésemet. A társaság, kivált a jó társaság, már valósággal ujság volt rám nézve; abban az örömben, hogy néha szót válthassak hozzám való, hozzám hasonló emberekkel, olyan régen nem volt részem, hogy egy kissé rá is szomjaztam erre az örömre. Elszórakoztattak; és nem sok idő telt bele, hogy lassankint, észrevétlenül, hozzá szoktam a társaságukhoz.

És mire ez a megszokás úrrá lett rajtam, észre kellett vennem, hogy mind a kettőjöknek jókora áldozatába kerül, ha egy idő óta többet foglalkoznak velem, mint a mulatságaikkal, ha a kedvemért rá fanyalodtak a csöndes életre s a megszokott élvezeteik helyett beérik azzal a sovány mulatsággal, a melyet az én meglehetősen unalmas társaságom szerez nekik. Ezt az áldozatot nem akartam elfogadni. Nem volt tehát más választásom, mint: vagy megszökni tőlük, vagy velök tartani még a lármában is.

Illőnek tartottam, hogy visszakényszerítsem őket a régi világukba. És ehhez az kellett, hogy elkisérjem őket.

Én magam voltam az, a ki véget vetett bölcseségük rövid korszakának; a ki kisegítette őket abból a tisztes életből, a mely olyan nehezükre esett. Én magam ajánlottam, hogy, ha czigányt akarnak hallgatni, velök tartok, és meg fogom ismertetni velök a legszebb nótáinkat.

Ajánlatomat hálával és kitörő lelkesedéssel fogadták. Csak ekkor vettem észre, hogy összeesküvés áldozata vagyok: számítottak rá, hogy a bennem lakó »lelki nemesség« nem fogja elfogadni önkéntes mártiromságukat.

De már nem lehetett visszavonulnom; és a többi magától ment. »Csak az első lépés nehéz« – a közmondásnak igaza van. Az első jégtörés természetes következése egy második jégtörés lett; egyik kicsapongás a másikat vonta maga után.

Nem volt nehéz végképpen megrontaniok, mert, vesztemre, a kénytelen mulatságban mártiromság helyett valami kellemes kábultságot találtam. Már a legelső alkalommal sajátságos, jóleső zsibbadtság fogott el; és azóta ez a zsibbadtság teljesen hatalmába ejtett.

És most: velök iszom, sőt: helyettök iszom, mert az ő idegrendszerük kevésbbé birja azt a szép mennyiségű italt, a melyet – talán csak a következetesség kedvéért – magukba kényszerítenek, mint az én idegrendszerem, a melyre az alkoholnak most még csak csillapító hatása van. Az én jó paraszt-szervezetemnek csak altató az, a mi nekik már méreg; aztán meg én pihent erő vagyok… ha a lelkem, a melynek jól esik a zsibbadtság, nem is őrizte meg régi, tökéletes épségét, a testem, ó, az maga az erő és az egészség!

Velök iszom, velök tartok, mikor szoknyák után járkálnak, velök megyek, mikor valamelyiknek eszébe jut, hogy tönkre fogja tenni a trouvillei játékbankot, és velök vagyok akkor is, a mikor botrányokat csinálnak.

Mert, a mióta Trouvilleban vagyunk, és társaságunk, Fitzroy barátunkkal erősödvén, végképpen elvidámodott, az életrendünk az, hogy: a hány nap, annyi botrány.

Nem mondhatnám, mintha ezek a botrányok: a Micaëla kisasszonyt ünneplő szerenádok, vagy a Montjoliban rendezett bál, a melyre Rouenból kellett megrendelni a tánczosnőket, azzal a kikötéssel, hogy tisztességesen kell viselkedniök – engem valami nagyon mulattatnának. Czimboráim tréfái, a melyek nem az én ízlésem szerint valók, a legkevésbbé se deritenek fel; és ha velök dőzsölök, ha részt veszek minden tivornyájukban: szilaj jókedvük nem csaphat fel olyan magasra, hogy az általános jókedv rám is elragadna, és a rendesnél lármásabbá tenne. Bizonyára furcsa alak lehetek ebben a féktelenül vidám társaságban. Mert, ha ügyelek is magamra, hogy ne hasonlítsak a híres, elmés, nemes »szomorú ábrázatú lovag«-hoz, nem igyekszem a nem érzett vidámságot tettetni, és azt hiszem, a legnagyobb dinomdánomban is olyan az arczom, hogy az idegen azt gondolhatja rólam: »Ez az ember alighanem a testet öltött nyugalom, az elevenné vált rendíthetetlen hidegvér!«

De nem rontom a kedvüket, ha már a kedvük úgy kivánja, hogy mindig velök legyek.

Végre is azon kívűl, hogy egy kis embernek meglegyen mindene, a mire szüksége van, és azon kívűl, hogy ezt a kis embert mindennap legalább egy pár óráig láthassam – egyébbel nem igen törődöm. Hogy hol járok és mit csinálok olyankor, a mikor ez a kis ember a magához hasonlókkal játszik, tanúl vagy alszik, az már nekem mindegy. Ezen az egyen kívűl minden mindegy.

Ám teljék kedve a herczegnek.

Hát botrányokat csinálunk. Igy is jól van.

Rajta, folytassuk. Csináljunk botrányt, mentül többet. Igyunk. Szórakozzunk. És megint igyunk. Ez valami kellemes kábultsággal jár; egy kis zsibbadtsággal, a mely jólesik.

Igy élek. Ilyen furcsa életet.

Persze, most már ritkán nyitom ki ezt a könyvet. Most már nem nagyon érdemes magammal beszélgetnem.

XIV.

Hónapok multán mégis csak szóba kell állanom magammal.

Tegnap levelet kaptam egy kisasszonytól, a kinek sok az üres ideje. Levelet, a mely csupa gyermekesség, és a melynek a legokosabb mondata így szól: »Tisztelettel értesítem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.«

És én nem nevettem, hanem boszankodtam.

Annyira boszantott ez a gyermekes levél, hogy órákig nem gondoltam egyébre. És későbben aludtam el, mint rendesen, annyira izgatott az a fölfedezés, hogy akaratom ellenére is gondolnom kell a küldőjére.

De hát mi közöm nekem ehhez a kisasszonyhoz, hogy tegnap ilyen hosszan foglalkoztatott?!

Semmi közöm hozzá. Találkoztam vele egy párszor, és udvariasabban szóltam hozzá, mint a többiekhez, mert jóvá akartam tenni, hogy megbántottam, a mikor még nem ismertem.

A véletlen úgy akarta, hogy egyszer szolgálatára legyek. Aztán ujra találkoztunk pár perczre. Egy más alkalommal nem térhettem ki az elől, hogy vele menjek, mikor sétára indult. Végre kierőszakolta, hogy megmondjam neki őszintén: miképpen vélekedem a vázlatairól és a szoborműveiről.

Ez az egész.

És íme, ez a hölgy részt követel a gondolataimból!

De hát mi tesz ilyen gyöngévé vele szemben?!

A rossz lelkiismeret?

Nem. Ha kellemetlen érzést okoztam neki, mikor először beszéltem vele, csak magára vethet. Arról a hölgyről, a ki Pimprenelle márkiné társaságában járt-kelt, a ki dominóban jelent meg egy álarczos bálban, s a ki engem, az ismeretlent, úgy szólított meg, mintha a kalandot keresné, nem gondolhattam egyebet, mint hogy legalább is alaposan rászolgált arra a kis leczkéztetésre. Rosszúl itéltem meg; mert könnyűvérűségnek véltem azt, a mi csak egy nagyon elkényeztetett és nagyon kiváncsi gyermek meggondolatlan vakmerősége volt. De, ha tévedtem, ő az oka; akkor, a mikor kellemetlen érzést okoztam neki, nekem volt igazam. És ha megbántottam, azóta már jóvátettem, a mit ellene vétettem. Később, egész viselkedésemmel, megadtam neki a képzelhető legteljesebb elégtételt; és, bár el kellett ismernie – hallgatagon el is ismerte – hogy a hibát ő követte el, nem én: bőségesen kifejeztem, hogy mennyire boszant, ha tévedésbe estem. Igyekeztem jelét adni, hogy meg akarom követni; figyelmesebb és gyöngédebb voltam vele szemben, mint a többi leány és asszony iránt együttvéve, figyelmesebb és gyöngédebb, mint bárki iránt régóta, sok esztendő óta.

Vagy azért furdalna a lelkiismeret, hogy elmondtam neki nyiltan, teljes őszinteséggel, mit tartok a művészi kisérleteiről?! Nem. Ezért se bánt a lelkiismeretem. Ha rosszúl esett neki, a mit meggyőződésből és nem színlelt érdeklődésből mondtam, ismét csak magát okolhatja. Mért faggatott, ha csak hízelgést akart hallani? Láthatta rólam, hogy nem vagyok bókolgató természetű, és hogy az udvariasság kedvéért se szoktam hazudozni. Tehetségesnek tartom; úgy gondolkoztam, hogy a tehetsége kibirja az igazságot; megtiszteltem azzal, hogy olyan szigorúan bíráltam, mint magamat szoktam. Ha a hiúsága megsértődött: ez az ő gyöngesége, és nem az én hibám. Ne kérdezett volna; nem tehetek róla.

De, ha nem a lelkiismeret bánt, ha nem az izgat, hogy – kétszer is – rossz érzést okoztam valakinek, a ki csupa kedvesség irántam – mi tesz ilyen gyöngévé vele szemben?!

Az, hogy nagyon kedves, okos teremtés? hogy érdekes, elmés, megnyerő valaki? hogy bájos, vonzó jelenség, a kinek a társaságát még egy embergyűlölő is csak kellemesnek találhatja? hogy minden elkényeztetettsége és minden szeszélyessége mellett is nagyon jó kis leánynak látszik?

De hát, édes istenem, mit érdekel az engem, ha ilyen is?! Kedves, okos, jó!… Bánom is én! Mi közöm hozzá, ha még olyan vonzó és megnyerő is?! Mit törődöm vele, ha jó, ha rossz?! Nem mindegy nekem, akár okos, akár ostoba?! Mit tartoznak rám a hibái és a jótulajdonai?! Mi közöm nekem a világ akármelyik fehérszemélyéhez, ha tetszetős, ha nem tetszetős?!… ha kisasszony, ha asszony, vagy lányasszony?!… akár romlott a lelke mélyéig, akár tiszta, mint egy földre szállott angyal?!

És mégis órákon át foglalkoztat az a gyerekesség hogy ez a kisasszony – nem imád többé!

Mi ütött hozzám? Mi bajom megint?

Már kezdtem megbékélni magammal. Kihevertem a fáradtságomat, és kihevertem a »pihenést« is. Magamhoz tértem a zsibbadtságomból; kigyógyultam abból a lelki elernyedtségből, a melyben a tivornyázás kínálta apró izgalmakat idegességem csillapító szereként használtam. Visszatért a munkálkodó kedvem és a munkálkodó képességem is. A Látomással nem sokáig bajlódtam; és ez a kép már különb, mint az összes ujabb dolgaim. Sikerem is volt vele; nagyobb, mint a milyet vártam. Mióta Biarritzban vagyok, megint sokat dolgozom. Könnyen és elég jól. Rendes munkát végzek, nyugodtabb lettem, már-már azt hittem, hogy megint ember vagyok.

És most egy uj idegesség környékez.

Mert bizonyára csak idegesség az, a mi elfogott. De ezt az idegességet nem tagadhatom le magam előtt.

Egy kisasszony tudtomra adja, hogy felmondja nekem a barátságot, és én, a ki alig tudtam erről a barátságról, észreveszem, hogy: igaza van, csakugyan valami barátság-féle szövődött közöttünk, mert most, hogy túl vagyunk minden további veszedelmen, egyszerre átlátom, hogy: igenis, ez a kisasszony hatással volt rám.

Vagy talán azt kell mondanom, hogy: hatással van rám, mert hisz igazában csak most kezd foglalkoztatni.

Mi ez? Mi tesz ilyen gyöngévé ezzel a kisasszonynyal szemben?

Annyira erőt vett volna rajtam a felejtés, hogy a szivem már közpréda, Csáky szalmája, s elég megjelennie a legelső kisasszonynak, a ki valamivel kedvesebb, okosabb, szeretetreméltóbb, jobb és nemesebb, mint a Pimprenelle márkinék, és ez a kisasszony már megzavarhatja a lelkemet?!

Nem. Idáig nem jutottam el. És tudom, hogy idáig soha se fogok eljutni.

Más történt velem. A minek, úgy látszik, meg kellett történnie.

Meggyónom magamnak, hogy mit gondolok. Azon durván, a hogy gondolom.

Nagy hibát követtem el, hogy olyan sokáig anakorétaéletet éltem.

Senki se esik könnyebben kisértésbe, mint az anakoréta.

Nem tudtam másképpen élni. Régente is mindig az volt az érzésem, hogy ahhoz, a ki egész ember, csak az a szerelem méltó, a melyhez a szívnek és a léleknek is van egy kis köze. Nemcsak a vásárolt csóktól undorodtam; úgy éreztem, hogy abban a szerelemben, a mely a szívet és a lelket teljesen közönbösen hagyja, a mely csupán két vágy találkozása, van valami szentségtörés, van valami, a mi természet ellen való.

Aztán, későbben… későbben rá se tudtam nézni az asszonyokra. Nem tudtam megbocsátani nekik, hogy ők, a kiket nem szeretek, élnek, és az, a kit szeretek, az az egy nem él!

És – nem is jutott eszembe, hogy anakoréta vagyok.

Másképpen lett volna-e, ha nem a remeteségben élek? – lehet. Egy kis undor után talán megszoktam volna azt a csókot, a melyet szerelem nélkül ad és kap az ember.

De anakoréta maradtam, mert nem gondoltam a szerelemre, és arra se, hogy vannak, a kik szerelmeskednek szerelem nélkül is.

És ez – most látom csak! – nagy hiba volt; nagy megfelejtkezés.

Mert, a mig az élet tart, a léleknek mindig vannak kivánságai, a melyek annál messzibb csapongók, minél hosszabban szunnyadtak. És ha a léleknek teljesithetetlen követelései vannak, ezt a követelőzést semmi se fékezheti jobban, mint a test teljes nyugodtsága. A kivánságokkal teli lélek lázai ellen nincs jobb védőszer, mint a jóllakott test hűvössége.

A bűn ritkábban bűnhödik, mint az erény. Az erény mindig megbűnhödik; az erény magában hordja bűnhödését. (De hiszen nem is azért erény, hogy jutalmat várjon.) Az anakorétának is meg kell bűnhödnie önmegtartóztatásáért. Ha Szent Antal kevésbbé szent: nem esik olyan gyakran kisértésbe.

Senkit se lehet olyan könnyen megzavarni, mint a remetét. Elég, ha a csábító látomás egy kissé a lelkéhez is szól: és már nyugtalan.

Ezért hatott rám úgy Masa kisasszony, a kit pedig alighanem csak a festő érdekelt, a művésztárs, a kitől bókokat várt. Ezért foglalkoztatott tegnap órákig egy csinos, helyes, kedves teremtés, a kit alig ismerek, s a ki a szivemnek mindig idegen marad. Ezért boszantott a levele. S ezért vagyok annyira gyönge vele szemben, hogy most – idegeskedem miatta.

Szerencse, hogy ez a valaki, a ki ilyen gyöngeségben talált, nem asszony, hanem leány. Micsoda átokban fogant viszony keletkezhetnék abból, ha egy nő, a ki nem kötheti le a szivemet, megejtené a gyöngeségemet! Szerencse, hogy ez a leány egészen más világból való, mint én, s így a gyöngeségemből másféle bonyodalom se támadhat. És szerencse, hogy úgyis vége az egész kalandnak.

XV.

A véletlen szeszélye úgy akarta, úgy bonyolította az eseményeket, úgy intézte egypárunk úgynevezett elhatározását, hogy: csak igent kell mondanom és feleségűl vehetem azt a leányt, a ki olyan hatással volt rám, hogy akaratom ellenére lefoglalta gondolataim nagy részét. Csak rajtam áll, és valóra válik, a mi a hozzám hasonló szegény emberekkel egyesegyedül a mesékben szokott történni. Csak a kezemet kell kinyujtanom, és feleségűl vehetek egy bájos, kedves, okos leányt, a kinek a társaságában lenni öröm, egy édes, jó, tiszta teremtést – az egyetlen lényt, a kihez szerelemhez hasonló kivánsággal vonzódom – egy szép, eszes, érdekes nőt, a ki azonkívül, hogy csupa jótulajdonság és nemesség: előkelő származású, nagy rangú, és gazdag, iszonyúan gazdag!

Irigylésreméltó helyzet, ugy-e? Irigyelnek is sokan, mert sokan vannak, a kik erősen óhajtották ezt a szerencsét. Csak azok nem óhajtották, a kik nem merték óhajtani, vagy nem voltak abban a kellemes helyzetben, hogy ilyen álmokat szőhettek volna. Nincs a környezetemben fiatal férfi, hamarjában nem is tudok képzelni olyat, a ki két kézzel ne kapna rajta, ha ez a szerencse, vagy ilyen szerencse pottyan az ölébe. Kire nézve ne volna ez a megvalósulható álmok teljes megvalósulása, a beteljesedhető szép álmok legszebbike? Kire nézve ne volna ez nagy, nagy szerencse?

Bizony, szerencse ez, rám nézve is. Azon a sok más egyeben kívül, a mit mások még nálam is jobban értékelnek, íme, a kilátás, hogy: lesz egy szép kis feleségem, a kit megcsókolhatok a nélkül, hogy undorodnom kellene tőle és undorodnom kellene magamtól!

Hanem egy kis hiba van a kréta körül. Az a kis hiba, hogy: ha én kimondom ezt az igent, akkor én gaztettet követek el.

A türelmes, az elnéző bölcselet tiltakozva mond ellent nekem. Már hogy lehet itt gaztettről beszélni?! De hiába mond ellent, és hiába vitatkozik velem.

Érzem, hogy gaztettet követek el.

Mért követek el gaztettet?

Mert nem szeretem igazán. Mert nem szeretem szerelemmel; úgy, a hogy csak egyszer tudtam szeretni. Mert csak érdekházasságot köthetek vele; aljas és gaz érdekházasságot.

– Micsoda holdvilágfaló ábrándosság?! – suttogja körülöttem a czinizmus. – Hová jutnánk, ha az érdekházasságot mindjárt gaztettnek kellene neveznünk?! Érdekházasság és érdekházasság közt rengeteg különbségek vannak! Vannak, a kik pénzért elveszik a púpos leányt… ez egy kicsit természet ellen való. Vannak, a kik pénzért elveszik azt a leányt is, a kinek a lelkén már folt esett… ez egy kicsit aljas dolog. De hogy mindjárt gaztett volna, ha valaki érdekből köt házasságot?!… Eh, hisz minden házasságba bele játszik az érdek, a józanság!… nincs az a házasság, mely egy kissé érdekházasság ne volna!… senki se házasodik önzetlenül, mindenki keres a házasságban valami jót, a minek a megszerzését össze akarja egyeztetni az érdekeivel, már a hogyan lehet!… Aztán, mit is beszélsz folyton érdekházasságról?! Ha nem akarod, nem nevezed annak; ha nem akarod, nem az! Hiszen magad is elismered, hogy vonzódol hozzá?! Magad is úgy találod, hogy ilyen társsal élni együtt, ilyen feleséggel csókolózni nem volna kellemetlen! Mit tagadod?! Legelőször is a kivánság vonzott feléje!… A mint mondod: szerelemhez hasonló kivánság!… És csak azért ne vennéd el, mert véletlenül gazdag?! Micsoda ostobaság!

De vajon elvenném-e, hogy ha nem volna gazdag?!

Aligha. Nem tudhatom ezt bizonyosan, mert nagy hatással van rám, és nem is sejthetem, hogy mi következnék, ha szegény volna… De nem valószinű, hogy elvenném; talán nem is vehetném el. Akármennyire vonzódom hozzá, akármennyire sajnálom, hogy olyan emberek közt kell élnie, a kik ellenségei, akármennyire szeretném kiszabadítani mai helyzetéből: vonzódásom és részvétem nem olyan erős, hogy a vele való együttélésért ujra fel tudnám venni a harczot az élettel. Alighanem legyőzném a kívánságomat, hogy megőrizzem a kényelmemet, a teljes szabadságomat, és azoknak a kötelékeknek az épségét, érintetlenségét, a melyek a multhoz fűznek. Nem hiszem, hogy elvenném, mert nem szeretem igazán. A mint hogy én többé senkit se fogok igazán, szerelemmel szeretni.

És mégis ki fogom mondani az igent.

Mért?

Mert biztosítani akarom a fiam jövőjét.

Nem a magam javáért cselekszem; nem magamnak kívánom azt a jómódot, a melyet ez az összeköttetés kínál. A fiam javáért teszem meg ezt a lépést, mely a pokolba visz.

Eluntam az élettel való hiábavaló küzködést. Eluntam azt az örök aggodalmat, hogy: mi lesz a fiamból, nem kerül-e, elhagyatottan, a pocsolyába, ha én, ma vagy holnap, hirtelen meghalok? Szomjazom azt az édes érzést, hogy egészen nyugodt lehessek annak a jövője felől, a ki már régen lefoglalta mindazt, a mi a szivemből még megmaradt.

Számítok, mint egy uzsorás. Számot vetettem azzal, hogy ez az alkalom, a melynek a felhasználása lehetővé teszi, hogy tökéletesen biztosithassam a fiam jövőjét, nem kinálkozik kétszer.

Tehát megteszem az ugrást a sötétségbe.

De érzem, hogy gaztettet követek el.

Senki se tudja, hogy számításból cselekszem. Mindenki természetesnek találja a lépésemet. Mindenki azt képzelheti, hogy megszerettem ezt a leányt, a ki méltó volna rá, hogy igazán megszeressem, a ki szegényen is férjhez mehetett volna, s a ki szegényen is nagyon boldoggá tenné a kiválasztottját… ha ez a kiválasztott másvalaki, nem én. Ő maga is csak azt képzelheti, hogy úgy szeretem, a hogy megérdemelné; ő maga is joggal úgy gondolkozhatik, hogy a személye százszor többet ér, mint minden gazdagsága.

Lehetnek, a kik kételkednek. A kik gyanítják, hogy az, a mit Masa grófnő iránt érzek, talán nem vitt volna rá, hogy feleségül vegyem, akkor, ha véletlenül szegény. Ezek a kételkedők az én helyemben ugyanazt tennék, a mit én teszek. És ezek a kételkedők is csak gyanakodhatnak; tudni nem tudhatnak semmit.

Senki se tudja, hogy gaztettet követek el. De én tudom.

És azért ezentúl igazán fölösleges magammal beszélgetnem.

XVI.

Hosszú idő multán mégis csak előveszem ezt a könyvet. El kell mondanom valahol – »el kell suttognom a titoktartó nádasnak« – hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Mért?

Mindenem megvan, a miről az emberek álmodoznak. És egyebem is, a miről nem álmodoznak, de a mi többet ér, mint az álmaik: szép, kedves, jó feleségem, a ki csak nekem él, és gyönyörű fiam, a kiben csak örömem telhetnék.

De az a tudat, hogy gaztettet követtem el, megmérgezte az egész életemet.

Hiába akartam felejteni, csak felejteni!… A méregnek egy cseppje is elég volt arra, hogy megrontsa mindazt az örömet, a mi számomra még megmaradt, hogy élvezhetetlenül rosszízűvé tegye az életem serlegéből még ki nem ürített erőtadó italt.

A mi másnak örömet ad, az engem csak keserűséggel tölt el.

Nincs örömem a feleségemben, akármilyen odaadó, akármilyen szeretettel teli, mert folyton arra emlékeztet, hogy bár akaratlanul, ártatlanul, ő okozta, hogy gaztettre vetemedtem; még a fiamban sincs zavartalan örömem, mert nem tudom elfelejteni, hogy az ő javáért elaljasodtam, eladtam magamat!

Bizonyára vannak mentségeim. Az érzékeim láza őrölt meg annyira, hogy kisértésbe eshettem; és hogy az érzékeim úrrá lettek rajtam, csak annak a következése volt, hogy sokáig nem éltem az érzékeimnek, mert a szivem sebe elfelejtette velem ezeket a hitvány érzékeket.

És még inkább ment, hogy végzetes elhatározásomat az apai szeretetemből fakadó idegesség csalta ki belőlem, az a rettegés, hogy a szeretet minden esztelenségével féltettem a fiamat a bizonytalan jövőtől.

De mit érek a mentségeimmel?!

Mily szörnyű eltévelyedés! Mily jóvátehetetlen vétek! Mily őrült rosszcselekedet!

És miért követtem el? Mit nyertem vele?

Biztosítottam a fiam jövőjét, igen; és megnyugvást szereztem magamnak e felől, jó. De ha nem követem el ezt a hitványságot – nem lett volna ember belőle úgyis?! Megvolnánk mind a ketten szépen. És nyugodtan! Ó, hiszen ha előre tudtam volna, hogy megérem ezt a mai napot! Hogy még élek akkor, a mikor már nagyocska, a mikor már nem kell féltenem semmitől! Hiszen egy fiú megél a jég hátán is! És annál erősebb, annál derekabb ember lesz belőle, minél inkább küzdenie kell a jövőjéért!

És ezen a megnyugváson kívűl, a melyre csak a gyávaságomnak volt szüksége, – mi egyéb hasznát vettem annak a nagy vagyonnak, a melyért eladtam magam?

Igaz, hogy ez a nagy vagyon engem is nagy vagyonhoz juttatott, mert a sors csak az első gaztettet várta tőlem, hogy a becstelenségemért mesés szerencsével jutalmazzon… Igaz, hogy a gazdagságom olyan apró kényelmeket ismertetett meg velem, a melyekre azelőtt nem is gondoltam… Igaz, hogy, mihelyt felmásztam az uborkafára, aljas élvezetet találhattam abban az undok látványban, hogy mennyire sietnek hason csúszni elém mindazok, a kik valaha megbántottak, – abban a nevetséges és szánalmas földhözragadtságban, hogy mennyire magasztalnak egyszerre olyanok, a kik azelőtt lebecsültek, – abban a kaczagtatóan förtelmes komédiában, mely szemmelláthatóan bizonyította be előttem, hogy az emberek nagy sokasága éppen olyan megvetni való, mint én magam… És igaz, hogy mindebben egy pillanatig silány örömet találtam.

De a nagy vagyont, az apró kényelmeket hamar megszokja és az efféle aljas élvezeteket hamar elúnja az ember. Egy kis idő multán nem szereznek még silány örömet se.

Viszont, azt a keserűséget, melyet annak a tudata okoz, hogy én már nem vagyok én, hogy már más ember vagyok, és nem az, a ki életemnek egy tisztesebb korszakában voltam, ó, azt már nem tudtam és nem tudom megszokni!

Mi egyebet szereztem még a nagy vagyonnal?

Igaz, szereztem még egyebet is.

Előbb: azt a fölfedezést, hogy csak az első gaztett volt nehéz, és azután már könnyü volt elaljasodnom. Azt a fölfedezést, hogy kapzsi lettem és kapzsi maradtam mindaddig, a míg el nem fogott a csömör, a magamtól való undorodás, s végre a tökéletes fásultság.

Utóbb: azt a boszúságot, hogy a sors, mintha gúnyolna, mióta nem érdemlem, mindennel elhalmoz, a mit hiába óhajtottam, a mig megérdemeltem volna. Hogy, mióta elaljasodtam, minden sikerül, az is, a mit akartam, az is, a mit nem akarok. Hogy, mióta a művészi erőm hanyatlik, művészi nagyságnak kiáltottak ki. Hogy, mióta az üzletcsinálásra adtam a fejemet – én és az űzlet! – a szerencse, a melyet hiába vártam, míg teljes erőmmel, java tehetségemmel, lelkem jobb részével küzködtem érte, most folyton a sarkamban jár. Hogy, mióta meggyűlöltem a nagy vagyont, nyugalmas, becsületes életem átkozott megrontóját: ömlik hozzám a pénz. Nem a feleségem pénze, hanem az enyém. Mert arra, a miért a gaztettemet elkövettem, soha se volt szükségem, soha se szorultam rá!

Ugy vagyok, mint Midás király. Mióta megundorodtam az aranytól, mióta minden kincsemet oda adnám a multnak egy békés órájáért: minden aranynyá válik, a mihez nyúlok. A sors a szemembe kaczag: »Arany kellett neked? Nem tudtad megbecsülni azt a földi jót, a miben részed volt? Az aranyért lemondtál minden egyéb jóról, még a lelkiismeretedről is? Nesze! Nesze arany! Ez mind arany! De nem tudsz enni, nem tudsz inni, el fogsz pusztulni, mert a mihez hozzá érsz, az mind aranynyá válik!… Látod?!… ez is arany, az is arany, minden arany!«

Ezt szereztem a nagy vagyonnal magamnak.

Annak a szegény asszonynak pedig, a kit galádul megcsaltam, a kinek a legnemesebb érzését kihasználtam, mint egy rabló… nem, nem a rabló módjára, az becsületesebb, hanem mint egy lányokon élősködő gazficzkó, – ennek a szegény asszonynak megrontottam az egész életét.

Még nem tudja, nem is sejti, mi sors vár rá. Még nem lát; csak érzi, hogy valami átok környékezi.

De előbb-utóbb észre kell vennie, meg kell tudnia, hogy gazul megloptam a legszentebb érzéseit, hogy szemérmetlenül megcsaltam, mikor azt hitettem el vele, hogy: szeretem, hogy szerelemmel szeretem, a hogy megérdemelné.

A milyen érzékeny lélek: ez a kiábrándulás szerencsétlenné fogja tenni.

Legalább is jóidőre szerencsétlenné.

Aztán, ha majd kiheveri a csalódását: ujra kezdheti az életet – ha tudja.

Vannak óráim, a mikor nem tudom látni ezt az asszonyt, mert csak a gaztettemre emlékeztet.

Vannak pillanataim, a mikor hirtelen el kell fordítanom róla a tekintetemet, mert mintha csak egy eleven szemrehányást látnék, és ezt a látványt nem állja ki sokáig a tekintetem.

Mindig nagyon nehezemre esik, néha nem tudok, nem birok otthon lenni.

Mit keresnék otthon?

A fiamat neveljem? Erkölcsről beszéljek neki? Én?!

Gyöngédségekkel ámítsam ezt az asszonyt, a kit kifosztottam?

Jobb, ha nem látom őket.

És elmenekülök a multba, a messzi multba.

Nem akarok másra gondolni, csak ő rá, a ki engem még egész embernek ismert!

Mindig csak ő rá akarok gondolni, és arra az időre, a mikor még méltó voltam hozzá!

A jóra született embernek jobban kell vigyáznia magára, mint a másiknak, a kinek csak a külső világban lehetnek ellenségei. Jobban kell óvakodnia az eltévelyedéstől; jobban kell védekeznie az őrültségek ellen.

A jóra született embert megöli az, a mi élteti a másikat, a ki gonosznak született.

XVII.

Ezeket a följegyzéseket nem semmisítem meg.

Idegen nem fogja olvasni; a fiam olvassa el – abban az időben, a mikor majd pályát kell választania.

Ezekből a följegyzésekből talán meg fogja érteni, hogy: mi történt az apjával.

Azt mindenesetre meg fogja érteni, hogy az apja, életének utolsó idejében, mért volt egészen más, mint azelőtt. Mért volt mogorva, zárkozott, levert. Mért riadt fel, ha megszólította valaki azok közül, a kik szerették.

Az apja ekkor valójában már nem élt. Valójában lassankint, ízenkint halt meg, mind jobban és jobban megundorodva attól, a mit cselekedett.

Nem tudta kiheverni önérzetének az elvesztését. Nem tudott önbecsülés nélkül élni. Attól fogva, hogy meg kellett vetnie magát, lassankint kihalt belőle minden életerő.

Mikor igazán meghalt: akkor már csak romok hullottak össze.

Hogy életének messziről még épnek látszó épülete hirtelen dőlt le, ezt nem valami nagy esemény idézte elő.

Valakinek meg kellett tudnia, hogy ez a félig halott ember, a ki régebben olyan önérzetes volt, a kisértés és az őrület egy szerencsétlen órájában, gaztettre vetemedett. Csak ennyi történt.

De ez éppen elég volt a félig halott embernek.

A míg a bűnét csak ő maga tudta, nem siettette a végső leszámolást. Úgy gondolkozott, hogy rászolgált a vezeklésre.

De azt már nem birta elviselni, hogy titka kitudódott.

Hogy van valaki, a ki bele lát a lelkébe! Az a valaki, a ki ellen olyan súlyosan vétett!

Ennek a valakinek nem tudott többé a szemébe nézni.

Nincs tovább.

Ez volt a tartalma annak a kapcsos könyvnek, a melyet csak két ember olvashatott el: Galanthay Masa grófnő, és Biró Pál, húsz esztendős korában.