HARMADIK RÉSZ.

I. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonyhoz.

Trouville.

Kedves, imádott Helén kisasszony!

Ime, itt vagyok, jelentkezem. A lustaság ördöge le van küzdve. Az erény diadalmaskodott. Remélem, meg van elégedve velem?

Először is, köszönöm a könyveket. A Zord időket hamarjában mindjárt el is nyeltem. Volt rá időm. Tegnapelőtt egész nap nem csináltam egyebet, csak olvastam, mert itt is átkozott zord idők járnak.

Mondja, kérem, de tegye a kezét a szivére, nem bolondság-e Trouvilleba jönni, csak azért, hogy az ember Kemény Zsigmondot olvassa?

Kegyed azt fogja mondani, hogy én nem is azért jöttem ide, hanem a miatt, mert hőn szeretett Alisz néném beteg.

Erre én azt válaszolom, hogy hőn szeretett Alisz néném nem beteg, hanem ellenkezőleg: igen jeles szinésznő. Szinleli, esküszöm kegyednek, hogy csak szinleli a betegséget. Az egész kirándulás csak arra való, hogy megpuhitson, és a fejembe verje, hogy drága Viktor fia egy gondviselésszerü lény, a ki egyesegyedül arra van hivatva, hogy engem boldogitson. (Mennyi »hogy«!… Ne haragudjék, kedves aranyos Helén kisasszony!…)

Mondhatom, hogy ha hőn szeretett Gina néném látná ezt a ravasz mesterkedést, a mit itt hőn szeretett Alisz néném kifejt, tüstént lefeküdnék és menten meghalna (már t. i. a vén Gina, mert Alisz néném sem meg nem hal, sem meg nem adja magát, semmi áron).

Persze, óvakodom elárulni az öreg Alisz előtt, hogy átláttam a szitán. Kitelnék tőle, hogy összeesküdnék ellenem a többiekkel, s egyszerre csak mindnyájan a faképnél hagynának, legalább egyelőre, a mig úgy nem tánczolok, a hogy ők fütyülnek. Egyedül pedig csak nem csavaroghatok a világban! Mit mondana hozzá ünnepélyes nagybátyám, az érsek?!

De térjünk okosabb dolgokra. Érdemes nagynéném már bele találta magát a trouvillei életbe, s olyankor, ha nincsenek zord idők, mindig csak azt miveljük, a mit előtte való nap cselekedtünk.

Alázatos szolgálójának életrendje a következő:

Reggeli 9 óra. Kornyikálás. Hát nem borzasztó az, kedves, draga Helén kisasszony, hogy egy huszonegy esztendős duenna még kornyikálni tanuljon?! És még hozzá, Miss Harriettől! Ó, milyen boldog ön, hogy nem ismeri Miss Hariett-et! Brrr! Nem szeretnék a férje lenni!

10 óra. Fürdés. Tenger mormogása, tenger habja fölött futó szél zúgása. És az én sóhajaim.

11 óra. Lawn-tennis. Társaság kritikán alul. Csupa majmok. Nincs itt senki, de senki, Helén kisasszony, senki, még a kis Birulov se, imádnivaló parasztvicczeivel! Ó, milyen sivár is ez az élet!

12½ óra. Villásreggeli. A betegnek mesés étvágya van.

Aztán rövid szabadság. Szabadság, szerelem!… (Lásd Petőfit.) Ebben a boldog időben firkálom önnek ezeket a sorokat.

2½ óra. Megint kornyikálás. Elégikus sóhajok. Lemondás.

Aztán: ki az estacade-ra. Hatkor ebéd, néha még egy kis séta, rendesen a szobában csücsülés és pont.

Szóval: végtelenül, kimondhatatlanul unatkozom.

Alisz néném kiállhatatlanabb, mint valaha. Ugy-e, el se tudja képzelni, hogy még kiállhatatlanabb is lehet, mint a minőnek már akárhányszor mutatta magát?! Igen, de kegyed nem látta olyankor, mikor nagyon, de nagyon szeretetreméltó akar lenni. Nos, mondhatom, ilyenkor szenvedhetetlen.

De jaj, már hallom a Miss galambhangját!

Isten önnel, drága, aranyos Helén kisasszony!

Billiószor csókolja

öreg Masája.

U. i. Henrik unokatestvéremtől egy tréfás levelet kaptam, melyben arra kér, hogy fizessem ki az adósságait. Azt mondja, csak úgy lehet jövője a közélet terén, hogy ha rendbe hozom. Adjon jó tanácsot, kedves Helén kisasszony, megtegyem-e neki? Az adósság hétszáznegyvenezer forint. A kutyafáját! Nem loptam a pénzemet, hogy igy dobáljam! Nem igaz?

Még egy u. i. De megvallom, nem tudok haragudni erre a szegény Henrikre, mióta kijelentette, hogy ne hallgassak az anyjára, mert ő bizony nem pályázik a kezemre; nem pályázik pedig már csak azért se, mert ujjal mutatnának rá, hogy a feleségéből él. Szeretem az őszinteségét. A büszkesége ugyan kissé ingadozó, de a nyiltsága mégis szép, ugy-e?

Csókok, s a többi.

Masa.

II. Ugyanaz ugyanannak.

Szerda (vagy csütörtök?)

Ó, maga… legkedvesebb, legjobb, legaranyosabb minden zsémbes vénkisasszony közül! Úgy, úgy, dorgáljon csak meg! Húzza össze a szemöldökét, csináljon szigorú, rettenetesen szigorú arczot, és pirongasson, pirongasson! Mintha bizony nem tudnám, hogy minden nagy zsörtölődéseinek kiáltó daczára, mennyire szereti ezt a lelketlen, illetlen, és mindenképpen »atlan«, »etlen«, rossz kis teremtést!

Szivem teknőjének legfenekéből köszönöm kedves, haragos prédikáczióit!

A mi a szegény Henriket illeti, azt hiszem, kissé szigorú iránta. De minek vitatkoznánk róla?!… Oly kevéssé érdemli meg a szót!…

Képzelje, van egy nagy ujságom! Már nem vagyok olyan elhagyatott, mint panaszoltam, s a jókedvem kezd visszatérni. Mindezt egy inczi-finczi kis személy okozta, a kiről tavaly sokat beszéltem önnek.

A mint tegnap az estacade-on őgyelgek, árván, mint egy gólyamadár, a távolba mélázó szemem egyszerre csak egy ismerős ábrázatot fedez föl a látóhatáron. De hisz ez Pimprenelle márkiné, saját személyében!… mint a hogy a szindarabokban mondják.

Persze, hogy ő volt. Oda rohanok hozzá, s balul sikerült kisérletet teszek, hogy majd megfojtom az ölelésemmel. Ő tűri, (úgy látszik, szokva van az ilyen jelenetekhez), végre, nagynehezen, lefejt magáról, megnéz, rám ismer és felkiált:

– Nini, az én kis művésznőm!

Elmondom neki, hogy azóta felhagytam a fazekassággal.

– Azt ugyan nagyon rosszul tette – feleli ő. Aztán igy simogatja meg a hiúságomat:

– Mondhatom, édesem, soha sem láttam tehetségesebb szobrásznőt, mint maga.

Az jutott eszembe, hogy már maga ez a szó is: »szobrász-nő« – milyen ostobául hangzik! De bölcsebbnek találtam megkérdezni tőle:

– Becsületszavára?

Egy kicsit meghőköl, aztán igy vágja ki magát:

– Azért habozom, kedvesem, mert ebben a pillanatban nem vagyok tisztában vele, hogy tulajdonképpen van-e nekem becsületszavam, vagy nincs?

Én bámuló arczot vágok, ő folytatja:

– Tudja, olyan régen nem gondoltam a becsületemre, s mikor utóljára foglalkoztam vele, olyan kényes helyzetben volt szegény, hogy hamarjában igazán nem tudok visszaemlékezni, hogy mi történt vele?!… Ah, igen, igen, emlékszem már!…

Megmenekült, ismét megmenekült, de őszintén szólva, ha nagyobb baj nem történt vele, az nem az ő vitézségén, hanem a támadó ügyetlenségén mult.

S mindezt csak úgy, az első lélekzetre!… Ha még kétségeim lettek volna, erről ráismerhettem.

Mert nem változott egy cseppet sem. Épp olyan szeleburdi, meggondolatlan kis személy, s épp olyan nagy szájhős, a milyen volt.

Természetesen, nagyon megörültünk egymásnak. Annyival inkább, mert ebben a közönséges, hogy ne mondjam: ronda fészekben egyikünk se várta a másikat.

– De hát hogy kerül ön ide? – álmélkodtam. – Hisz én önt St. Mauriceban képzeltem.

– Takarékosságból, édesem, hitvány, nemtelen takarékosságból!… Nekem voltakép Scheveningenbe kellett volna mennem, de a férjem igy gazdaságosabbnak találta a dolgot. A mint tudja, Pimprenelle itt van egy kőhajitásnyira; Trouvilleban gubbaszkodnom tehát éppen annyi, mintha otthon ülnék… Ó, az én férjem nagyon sötét jellem, édesem! Isten óvja önt hasonló veszedelemtől! De hát ön, ön mit csinál itt?!…

– Mi sorra járjuk a nagy állomásokat, mintha vándorló komédiások volnánk. Igazán nem tudom, miért. Kérdezze Alisz nénémet. De nem, ne kérdezze. Miért szerezne magának egy nagyon rossz napot?!…

Elpanaszoltam neki, hogy az idén még lóversenyek sincsenek Trouvilleban. Harmadéve legalább érdekes lovakat láthattunk, ha már érdekes embereket nem is. De most!… Ó, nyomorúság!…

Majdnem sírva borultunk egymás nyakába. Megigérte, hogy egy pár napra elvisz magával Pimprenellebe. Ott legalább nem untatnak bennünket hamburgi szivargyárosok, sem kedves csemetéik. Pimprenelleben magunkra leszünk és nagyokat fogunk nevetni.

Legközelebbi levelemet már alkalmasint Pimprenelleből fogom világgá röpiteni, az én szép Budapestemre, az én kedves, veszekedő öregemnek,

a kit egyszerüen imád

a különböző nagynénik szerencsétlen áldozata (Ó, XIX. század!):

M.

III. Ugyanaz ugyanannak.

Trouville.

Igenis, Trouvilleból küldöm ezeket a szarkalábakat. Nem megyünk Pimprenellebe.

Mit mondtam önnek? Hogy Trouville unalmas? Szó sincs róla. Ellenkezőleg; hisz ez roppant kedves hely! És a mi fő, rendkivül mulatságos.

Nézeteim ilyetén gyökeres átalakulásában kiváló része van egy kisded, de érdemekben máris gazdag kolóniának, mely csak az imént telepedett le a Montjoliban. De akár hiszi, akár nem, meg kell vallanom, Helén kisasszony, hogy Trouville, mely kilenczezer fürdővendéggel még rettentő fészek volt, most, hogy kilenczezernégyen vagyunk, igen helyes, és érdekességekben bővelkedő várossá változott át. (Ugy-e, szép mondat?)

Hallgasson meg és igazat fog adni.

Nekem határozott szerencsém van. A véletlen úgy akarta, hogy Trouville ujjáalakitóinak a bevonulásán jelen lehettem. Kár, hogy virágot nem szórtam eléjük.

Összebeszéltünk a márkinéval, hogy az öreg Aliszt elviszszük ebédelni a Casinoba. Az ebéd ugyan a Casinoban is elég gyászos volt, de legalább nem olyan dermesztő, mint otthon.

Már éppen indulni készültünk, mikor egyszerre csak elléptet előttünk a díszes társaság.

Nagy feltünés. Mindenki az uj ábrákat nézi. Én vigyorgok. Hogyne! Egy lengő vörös szakállt látok, s ennek vidám ficzánkolásából egyszerre megjóslom Trouville szép napjait. A szakáll epikus. De a társaság sem jelentéktelen.

Azt mondanám, hogy: Guy, Gontran és Gaston. (Remélem, emlékszik a Journal Amusant gavallérjaira?!) Csakhogy négyen vannak.

Az első – látnivaló, hogy ez a társaság feje – egy huszonnyolcz-harmincz éves, jóképü fiatal ember, kaczkiás szőke bajuszszal, melyet minduntalan elégedetten pödörget. Csinos gyerek; de az arcza valamivel több észt is sugározhatna. Ugy rémlik, mintha ezt a figurát már láttam volna valami képes ujságban. De hol?

A második a vörös szakáll viselője. Hosszú, hórihorgas ember, szüntelen mosolygó, apró, vig szemmel. Semmi kiválóságot vagy nevezetességet nem sejtet. Minden egyéb jelentéktelen rajta, de a szakáll, az igazán tüneményes. Ilyen nevető, vidám szakállat nem láttam még soha. Negyven-negyvenöt éves lehet (nem a szakáll, hanem az ember.)

A harmadikat nem mondhatom sem öregnek, sem fiatalnak, sem csinosnak, sem rútnak, se szőkének, se barnának. De egy kis könnyelmüséggel rá lehet fogni ezeknek a tulajdonságoknak mindegyikét. A mi a leghatározottabb rajta, az, hogy egy kicsit kopasz. Roppant érdekes. Minden vonása, minden mozdulata kiáltja a párisit, a ki megfordul »minden világokban«, a ki nem csinál semmit, a kinek soha sem volt semmi foglalkozása, még csak szenvedélye sem. Csak »él« és jár a világban. Esküszöm, hogy ez a jellemzés találó. A pofa nem szellemtelen.

A legfurcsább alak a negyedik. Nagyon szép fiú; fekete haj, érdekes, okos, veszedelmes szem. Komoly, mint egy bank; soha még csak el se mosolyodik. Mintha fogadásból mulatna. Vagy ez a komolyság csak rendszer?

Alig foglalnak helyet, megerednek a találgatások. A szőke arczképét a márkiné is látta valami képes lapban; de ennyi az egész, a mit tudunk. Különben nincs ember a teremben, a ki nem töri a fejét. Végre egy ismerőstől, a ki több értesülést szerzett, mint mi, meghallunk annyit, hogy a szőke ezt a nevet irta a vendégkönyvbe: »M. d’Alicante.« De ez a név csak valami inkognitót takar. A többi név nem mond semmit; egyik is, másik is teljesen ismeretlen. Pedig annyi bizonyos, hogy a négy ember közül egyik sem »akárki«. Kik az ördögök lehetnek tehát?

Persze, a mig a Casinóban együtt volt a társaság, kifogástalanul viselkedtek. Hanem azután a következők történtek:

1. (Egész bün-lajstrom ez, rövid két nap alatt.) Van Trouvilleban egy auvergne-i czigány, a ki vörös nadrágban jár, és Miczkievicz Ádámnak nevezi magát. Tehát: mikor a jeles társaság magára maradt, a szőke elhozatta Miczkievicz Ádámot és a bandáját, aztán zeneszó mellett dőzsölt reggelig a czimboráival. Reggel nyolcz órakor a szőke és a vörös az asztal alatt feküdtek, katalepsziában. Mikor a párisi is hanyatlani kezdett, a fekete felállt, frissen, »mintha esküvőre menne«, s azt mondta, hogy: »Most már talán mehetünk haza«. Megszámlálták; huszonegy üveg volt körülötte. A pinczérek kocsiba rakták a három gentlemant; s a fekete szépen haza vitte őket. Azt mondják, azután sétálni ment a tengerpartra.

2. Másnap őrült szerenádot csaptak Micaëla urhölgynek, a ki a spanyol követ Micaëlája. Egész sereg párbajra van kilátás.

3. Ugyanakkor este a vörös kifosztott egy játékbankot, mely a Hôtel de Bagdadban tartja titkos üléseit.

4. Végre tegnap bált rendeztek a Montjoliban, a melyre a tánczosnőket egy külön vonat hozta Rouenból. Azt beszélik, ki volt adva a rendelet, hogy ezen a bálon faubourg-saint-germain-i hangnak kell uralkodnia. A hölgyek aztán szörnyen igyekeztek előkelők lenni, s ez pokolian mulatságos volt.

Elég két napra, ugy-e?

Persze, mindezt, magában véve, még nem találnám tulságosan mulatságosnak. Az, hogy ők megiszszák a huszonegy üveg bort, engem még nem tesz jókedvüvé. Hanem annál jobban mulattat az a rendkivüli hatás, melylyel ezek a csinos botrányok már is dicsekedhetnek.

Ha látná, édes Szép Helénám, a többieket! Hogyan tüszkölnek, berzenkednek, s mily rettentően fel vannak háborodva! Az általános elszörnyedés leirásához Jeremiás próféta sötét szineit kellene használnom. Azóta, hogy megérkeztek, egész Trouville forrongásban van. A szivargyárosok eddig már két bizalmas értekezletet tartottak, melyeken csak arról folyt a tanácskozás: hogy mi módon lehetne tőlük szép szerével megszabadulni?! Nyiltan azonban aligha fognak fellépni, mert úgy látszik, ezek az urak, ha maguk tréfás emberek is, a mások tréfáit nem igen kedvelik.

Egyébként pedig, a négy kiváló fürdővendég rá se hederit a többi kilenczezerre. Sőt, úgy tetszik, a fekete nem igen törődik sem a kilenczezerrel, sem a maradék hárommal. Mert olyan fagyasztó komolysággal vesz részt a czimborái kirugásaiban, mintha mélyen megvetné ezt a mulatságot. Mondhatom, nincsen jó izlése.

Alisz néném a szerenád óta magán kivül van. Ma délelőtt azzal állott elém, hogy egy pár hétre menjünk át Cabourgba. Tiltakoztam. Neki jutott eszébe, hogy ide jöjjünk, hát most már csak maradjunk itt.

Én és a márkiné, el vagyunk ragadtatva. Titokban megvallottuk egymásnak, hogy hideg szemlélőnek maradni a botránkoztatók és a botránkozók között, királyi élvezet.

A márkiné azt inditványozta, hogy öltözzünk fehérbe, kössünk a derekunkra háromszinü övet, s vigyünk Trouville felszabaditóinak két-két babérkoszorút.

Az ajánlatot helyénvalónak találtam, s állottam elébe. De a márkiné az utolsó perczben visszarettent.

Mondom, hogy szájhős.

Különben pedig, levelemet ezennel bezárva, maradok hűséges és jó kis tanitványa:

Masa.

IV. Ugyanaz ugyanannak.

Trouville, egy péntek este.

Micsoda őrült meglepetés, Helén kisasszony! Tudom már, kik a botrányhősök; legalább háromról tudom, hogy kicsoda.

Botrányhősöket mondtam? Bocsánat, visszavonom. Sokkal előkelőbb (vagy előbbkelő?!… Nem, nem kelnek valami korán. Tehát:) sokkal előkelőbb személyek, semhogy ilyen diákos hangon lehetne beszélni róluk.

Legalább Trouvilleban azt tartják, hogy az ilyen »magas« vendégeket nagyon meg kell becsülnünk, ha oly kegyesek voltak, s leereszkedtek közénk, közönséges halandók közé.

Tudniillik, tegnap óta szörnyen süvegeljük őket, a min kegyed sem fog csudálkozni, ha megtudja, hogy:

a szőke ő királyi fensége Dom… Bizony isten, elfelejtettem a neveit. Csak arra emlékszem, hogy hét férfi- és két leány-neve van. Tekintettel arra, hogy a bajusza elég tömött, a leány-nevei bizonyára feleslegesek voltak.

Szóval: princz, s hazája egy szép kis, exotikus ország, a hol a »Dom«-ról itélve, nagyon meleg lehet.

Ez az exotikus kis ország különben közönbös nemcsak rám nézve, de a princzre nézve is. Azt mondják, nagyon gyéren látogatja. Esztendők óta Párisban lakik, a hol meglehetősen éli világát, s közönségesen csak a Gardenia-herczeg néven ismeretes.

A félig csúfolódó, félig kedveskedő elnevezés eredete költői. A princz ugyanis hölgy-ismerőseinek, különösen a ballerináknak – mert inkább abban a világban forog, a hol az előkelők vigadnak, mint abban, a hol az előkelők unatkoznak – gardéniát szokott osztogatni, a hányszor csak találkozik velük. A gardénia tudniillik a legkedvesebb virága. Költői princz; kár, hogy nem birja az italt.

A másik, a ki birja, még hiresebb ember, mint a princz.

Nem, soha se találnád el, kedves, ártatlan öregem, hogy ki az a gavallér, a kit eddig csak a párisinak neveztem.

(Ugy-e, nem haragszik meg érte, hogy forró szeretetemnek egyszerre csak a második személyü megszólitásban kellett kitörnie?!)

A párisi, kedves Helén kisasszony, maga a hires Monplaisir.

Persze, magától kitelik, hogy még most se tudja, kiről van szó.

De hát, igazán, soha se kukkantott bele abba az elátkozott Gil Blasba, a mikor egynéhányszor elkobozta tőlem?!

Ha vagy kétszer belenézett volna, tudná, hogy a Gil Blas mindennap tele van Monplaisir-rel. Monplaisir itt, Monplaisir ott, Monplaisir mindenütt, akár Figaro.

De belátom, hogy bővebb magyarázatokkal kell szolgálnom, mert maga oly kétségbeejtően romlatlan, hogy mindezekről a dolgokról még csak sejtelme sincs.

Tehát: Monplaisir a királya, a feje, a hadvezére azoknak a fiatalságukat élő, tomboló, vidám, gondtalan fiatalembereknek – vannak köztük igen régóta fiatalok is – »a kik mulatnak«, a kik Párisban a legnagyobb pazarlást űző könnyüvérü hölgyecskék világában élnek.

Ez a rettentő gárda rendezi mindazokat a meglehetősen érdekes mulatságokat, melyekről a Gil Blas annyi kényes dolgot tud pletykálni.

Fájdalom, orcza-pirulással kell megvallanom, hogy a különböző napihirekből én már meglehetősen ismerem a gárda minden nevesebb tagját. Monplaisirről meg éppen egy kötetre való mindenféle apró történetet tudok.

Maga nem gondolja, édes Szentem, hogy micsoda tekintély ez a Monplaisir!

A félvilágnak ama bizonyos negyedében a Monplaisir izlése szab törvényt és határt. Ő rendezi a szépségversenyeket, ő röpiti világgá a félvilág csillagait, ő nevezi ki az uralkodó planétákat. (Példának okáért, a Smilis-lányokat, a kik Pesten, már nem tudom melyik nagy mulatóban énekeltek, Párisban ő »hozta divatba.«) Sőt Monplaisirnek befolyása van a toalett-politikára is. Worth, Laferrière, Paquin rettegnek tőle s megkérdezik a véleményét. Ő küszöbölte ki a világból az utálatos alguazil-kalapokat, s neki köszönhető, hogy a vörös frakk réme nem jutott el a táncztermekig.

A Monplaisir név különben, a melyet a hölgyek adtak neki, és a melyen nemcsak mulatság közben emlegetik, hanem akkor is, a mikor a Gil Blas közönségének jelentéseket irnak róla – csak afféle komázó elnevezés. Az igazi neve Fervacques. Egy anjoui kurtanemes fia; soha életében nem csinált semmi okosat.

Most jön a nagy meglepetés.

Képzelje, a vörös szakállas!

Ez az ember, a kire nem lehet nevetés nélkül ránézni, ez az ember, a ki arra született, hogy egy czirkuszi némajáték első előadásán restauráczió-korbeli esti öltözékben négyest tánczoljon, ez az ember nem más, mint: Lord Fitzroy, a három királyság és a kontinens első Don Juanja!

Mikor ezt megtudtam, azt hittem, hogy álmodom. De hát őrültek az asszonyok?!

Ugy látszik, igen. Mert akármilyen hihetetlenül hangzik, minden kétségen kivül ez a Lord Fitzroy az, a ki a szegény Mullem grófnét megszöktette. Tudja, a szép, szőke Mullem grófnét, a kit kegyed is ismert Ostendeban, s a kiről mindnyájan azt hittük, hogy tizig se tud olvasni.

Igen, az én vörös szakállasom az, a ki Mullem grófnét megszöktette, a ki Lavergne bárónét elválasztotta az urától, a ki mint Mefisztó szerepelt Mac Gregor urnak Mrs. Mac Gregor ellen inditott pörében, s a kiért a szegény kis Davril megmérgezte magát. (Hisz emlékszik? A ki Belcolort játszotta a Françaisban.)

Képzelheti, mióta kitudódott, hogy a vörös szakállas kicsoda, nagyban foglalkozunk azzal a mondakörrel, mely a nevéhez füződik. Rettentő dolgokat beszélnek róla. De mindezeknek a koronája az, hogy ennek a vörös Don Juannak nem kevesebb, mint nyolcz élő gyermeke van, a kik mind törvényesek, mind igen jól érzik magukat, s mind el vannak készülve rá, hogy egykor tizenketten lesznek. Azt mondják, Lady Fitzroy bolondul a vörös ura után, a ki otthon úgy bánik vele, mint egy cseléddel, s koronkint, patriarkálisan, meg is veri. De lehet, ez csak tulzás.

Ó, sziv örvényei! Ki láthatna mélységeitekbe?! Hinné ezek után, kedves Helén kisasszony, hogy Lady Fitzroy, mióta a férje nem térhet vissza Angliába, Rosny gróffal való párbaja miatt, Brüsszelbe költözött, csakhogy közelebb legyen az urához. Mondja, Helén kisasszony, milyen odds-ot ad a tizenkettedik gyermekre? Másfélszeres pénz ellenében sokat tennék rá.

Hanem, úgy látszik, a vörösnek van egy kiengesztelő tulajdonsága, a mi némiképpen megmagyarázza a sikereit. Ugy vív, mint Gomard, és úgy lő, mint Carver. Csak nemrég ünnepelte meg az ötvenedik párbaját. A mint mondják, e párbajoknak volt annyi eredménye, hogy az orvosok elvesztettek, az ördög pedig nyert vagy tiz páczienst.

A negyedikről, a feketéről, még most se tudom, hogy kicsoda. Ha kiderül, azonnal megirom. Képzelem, mennyire kiváncsi rá.

Őszintén szólva, gyanakszom, hogy untatom. De, istenem, csak nem irhatok folyton Alisz nénémről?!

Végre, megverni nem fog érte, hogy ha untatom is, mint egyszer, kicsi koromban, mikor nagyon rossz voltam. Emlékszik-e még rá? Én ugy emlékszem, mintha ma történt volna. Tulajdonképpen, az, hogy megvert, már rég kiment volna a fejemből, de soha se felejtem el, hogy aztán mindjárt hogy megsiratott! Soha, soha se felejtem el, mint hullottak a könnyei, és most is hallom azt a pár szót, a mit akkor mondott: »Ó, te szegény kis árva, még én is, én is bántalak!«

Igen, emlékszem rá, hogy én már rég elhagytam a sírást, s az én kedves kis öregem még mindig sírva csókolta az arczomat. Még nekem kellett helyre vigasztalnom!

Be jó is volt hozzám mindig, mindig! Áldja meg érte az isten!

Ugy-e, most is eszébe jut néha, hogy mikor elválasztanak öntől, mennyire, de mennyire elhagyatott vagyok?!

És ilyenkor nem haragszik meg nagyon, hogy ha rosszalkodom is?!

Csókolom azt a jóságos kis kezét.

Masa.

V. Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

De, kedves Masa, micsoda rémségeket ir maga nekem össze?! Egy hölgy, a ki úgy keresi a becsületét, mint a keztyüjét, és attól tart, hogy elhagyta valahol!… Egy herczeg, a ki szereti a ballerinákat, de nem szereti a hazáját!… Meg az a lord, az a borzasztó lord, nyolcz gyermek apja, a kinek nincs egyéb gondja, mint hogy elbolonditson, sőt halálba kergessen egy egész sereg szánandó, szerencsétlen asszonyi teremtést! Ki hallott már ilyen szörnyüségeket?!

Igazán, a gyönge és véges emberi elme néha elámul és képtelen megérteni az Isteni Gondviselés titokzatos, magas czélzatú rendelkezéseit. Nyolcz gyermek nevelése, rábizva egy romlott s minden kötelességről megfeledkező férfira, a ki dézsaszámra ontja a vért, s megmételyezi a hitükben megrendült asszonyok lelkét!… De az Ő szándékai kifürkészhetetlenek. És meglehet, a Gondviselés csak azért adott ilyen apát ezeknek a boldogtalan, s minden részvétre méltó, kedves gyermekeknek, hogy maguk előtt látva a bűnt, lelkükben szent irtózat ébredjen, s annál inkább őrizkedjenek a jó utról letérni.

Szinte hihetetlen, hogy ilyen lordok, ilyen főnemesek is vannak a világon!

S maga még úgy tesz, mintha mulatna rajta! De édes Masa, édes Masa!…

Pedig még nem is ez a legborzasztóbb. A legborzasztóbb az, hogy maga érdekesnek talál egy fiatal embert, a ki sohase kel fel az asztaltól a nélkül, hogy huszonegy üveg ne legyen körülötte!

És még azt mondja, hogy Henrik gróf iránt tulságosan szigorú vagyok! Ne csodálkozzék rajta, kedves Masa, hogy nem tudok neki könnyü szivvel megbocsátani. Örömest elismerem, hogy Henrik gróf igen szép tehetségü s kellemes fiatal ember, de nem tagadhatom, hogy meggondolatlanságai aggodalmakat keltenek bennem jövője iránt. Igy nem kárhoztathatom eléggé önnel szemben elkövetett könnyelmüségeit. Maga az az egy, hogy nem gondolva önre, olyan szégyenletes ujságokat járatott a házhoz, a milyet multkori levelében ön is emlitett, elég volna rá, hogy megrenditse személyébe helyezett bizalmamat. Csakhogy, fájdalom, ezt a bizalmat már régen elvesztettem; akkor, mikor fogadása ellenére ismét kártyához nyúlt.

Különben, ha már arról a bizonyos ujságról van szó, a melynek a nevét se akarom leirni, engedjen meg, kedves Masa, de nem olvasta maga azt olyan gyakran, mint dicsekszik vele. Maga engem csak rémitgetni akar. Azt mondta magában, hogy: »Majd megijesztem egy kicsit azt a zsémbes vénkisasszonyt. Előbb megijesztem, aztán elérzékenyitem«.

Mondhatom, sikerült is mind a kettő. Azaz, hogy bizony csak az utóbbi sikerült, mert ha egy kicsit megijesztett is, az ijedtség nem tartott sokáig, s mindjárt átláttam a szitán. Engem ugyan nem tart bolonddá. Ismerem én az én Mikulásomat.

A mi azonban Pimprenelle márkinét illeti, ha még egyszer szerencsém lesz hozzá, bizony lesz neki egy kis mondanivalóm. Hát illik az, igy beszélgetni gyermekleányokkal!

Addig is adja át neki szives üdvözletemet.

Ennek a szeleburdi asszonykának egy dologban nagyon igaza van. Igen helyesen emlitette, hogy végtelen kár volna, ha az én kis tanitványom csakugyan abbahagyná szobrászati tanulmányait. De hogy is gondolhat erre, édes Masám, mikor már oly szép sikerei voltak! Bizonynyal magam sem vagyok barátja annak a szemérmetlenségnek, a melyet még nálunk is látni a múzeumban, tudniillik, hogy fiatal, sőt serdületlen lányok teljesen öltözetlen női szobor-alakokat mintáznak, de hát hol van megirva, hogy e nélkül nem válhatik valaki művésznővé? A művészet oly szép, oly fenséges, oly magasztos!… nem hihetem el, hogy össze kell lennie kötve a szemérmetlenséggel. Mintha e nélkül nem lehetne szép dolgokat alkotni! A Psychét, megvallom, nem szerettem; de lássa, édes Masám, az imazsámolynál térdeplő leánynyal oly jeleset alkotott, hogy mindenki, a ki látta, el volt ragadtatva.

(Nem szeretném, hogy ha valami nagyon elbizakodottá válnék, de magának éppen az ellenkezőre van hajlandósága.)

Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Masám, a szives sorokat, melyekben annyi szeretettel szól rólam! Hisz maga mindig… de nem, mert megint elérzékenyedem.

A grófné ő méltóságát mély tisztelettel üdvözlöm.

Magát pedig számtalanszor csókolja

szerető öreg tanitónője:

Szoláry Helén.

U. i. Nem irja, kedves Masám, forgatta-e már Krisztus követésének ama gyönyörű kiadását, melylyel születésnapjára az érsek úr ő nagyméltósága volt kegyes meglepni. Ne felejtse el megirni.

Felbontom ezt a levelet, mert fontos dolgot kell közölnöm Önnel.

Az imént – nagy meglepetésemre – igen előkelő vendég járt nálam. Az érsek úr ő nagyméltósága kegyes volt meglátogatni.

Eleinte nem tudtam elgondolni, mire magyarázzam ezt a példátlan kitüntetést.

Semmiségeken… – mit mondok?! – szeretetreméltóságokon kezdte, a melyekkel igen megtisztelte csekélységemet.

Aztán más tárgyra tért át.

– Elégedetten értesültem – szólt elismerő hangon – hogy Mária hugom önként, csak szive sugallatát követve, ötvenezer forintot ajándékozott a tarjáni templom épitésére.

Ez egyszersmind alkalmul szolgált neki, hogy megelégedéssel nyilatkozzék arról a tántorithatatlan vallásos érzületről, melyet maga, kedves Masám, mindnyájunk örömére, oly gyakorta tanusit. Elismeréssel emlitette azt is, hogy ha szent czélokról, ha az egyház érdekéről vagy a szegényekről van szó, az én kis tanitványom bőkezüsége nem ismer gazdasági tekinteteket.

Még ekkor se tudtam elképzelni, hogy vajjon mit akarhat?! Azért, hogy ezt nyilvánitsa, csak nem ereszkedik le az egyház egy hivséges, de igen szerény szolgálójához?!

Hanem egy pár pillanat mulva már tájékozhattam magamat.

– Csakhogy sajnos – folytatta ő nagyméltósága – ez a bőkezüség nem csupán szent czélokat ismer, s tartok tőle, hogy a családi vagyon, melynek Mária hugom a Gondviselés kegyelméből egyedüli és korlátlan ura, nagyon meg fogja szenvedni az ő leányos tapasztalatlanságát.

Azután előadta, hogy az, a mit ő »leánygazdálkodás«-nak nevezett, mekkora anyagi veszteségekkel s mi mindenféle veszedelmekkel jár. Végül oda nyilatkozott, hogy nagyon kivánatosnak tartaná, ha a kegyed uradalmai erős karú vezetőt kapnának, ha a családi vagyon ismét férfi gazda kormányzása alatt állana.

Tudom, kedves Masám, hogy a mit irok, kegyednek nem kellemes; de kötelességem megirni.

Igenis, ezután lecsapott a bomba, mint kegyed szokta mondani.

Ő nagyméltósága kijelentette, hogy ebből a zavaros helyzetből csak egy kijáró van. Az, ha maga, édes Masám, úgy a maga, mint a család érdekében lemond »kisleányos függetlenségi ábrándjairól« (az érsek úr szavai), s nőül megy Viktor grófhoz.

– Kegyednek – szólt hozzám ő nagyméltósága – jelentékeny befolyása van Máriára, a mit én természetesnek találok. Remélem, ezt a befolyást érvényesiteni fogja, Mária és a család közös érdekében.

Ijedtemben, zavaromban, meglepetésemben azt az őrültséget szalasztottam ki a szájamon, hogy az én tudomásom szerint maga, édes Masám, a Jóistenen kivül, nem hallgat a világon senkire. S rám kevésbbé, mint bárki másra.

Magam is megijedtem a szavaimtól s mentségképpen megjegyeztem, hogy ezt persze én sem találom örvendetesnek.

Ő nagyméltósága kissé szigorúan felelt, s megvallom, majdnem rosszúl esett, a mit mondott.

Azután a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnek a szivére, s tegyek meg minden lehetőt a Viktor gróf érdekében, a mely egyszersmind az ön érdeke is. Továbbá meghagyta, fejezzem ki ön előtt határozottan, hogy az, a mit irok, az egész család óhajtása.

Valóban, most is zavarban vagyok egy kissé, mikor ezt a kötelességet teljesitenem kell.

De azért nem mulaszthatom el emlékeztetni, kedves Masám, hogy Viktor gróf igen komoly férfi, a kire bizonyára nagy politikai jövő várakozik. Komolysága, meggondoltsága s jellembeli egyéb jeles tulajdonságai pedig arra nézve is kezességet nyujtanak, hogy mint férj a példás kivételek közé fog tartozni. Az élet nem tréfa, kedves Masám; bizonyára bátorságosabb egy erős akaratú, komoly férfi karján járni be, mint egyedül, dísztelen magánosságban.

Szerető

Helénje.

VI. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Nem ért maga, kedves kis öregem, a házasságszerzéshez! Soha se is erőlködjék; úgy is hiába minden. Hagyja abba ezt a csunya mesterséget.

Mondhatom, a szegény Viktor kilátásai átkozottul rosszak. Oly mélységesen nem törődöm én szegény fejével, mint azzal a fényképészszel, a ki az itt küldött arczképet csinálta (csinos pofácska, ugy-e?), s a ki szintén igen komoly ember.

De lehetne tőlem a szerencsétlen Viktor a világ legszeretetreméltóbb gavallérja (a mitől távol áll, annyit mondhatok); akkor se gondolnék vele valami sokat.

Mert van valami más, a mi elfoglal, de nagyon.

Igen érdeklődöm egy úr iránt, a kinek nem tudom a nevét.

Tudja, a fekete. A huszonegy üveges.

Ki lehet ez az ember?!

Tegnap kirándultunk; meglátogattuk a saint-arnould-i apátságot. Az elhagyott kert, a romok, a pusztuló templomhajó, mind, mind nagy hatást tettek rám. De ez nem tartozik ide. Ha érdekelni fogják saint-arnould-i benyomásaim: a naplómban majd megtalálja őket.

Most nem erről van szó.

Csak azért emlitem a dolgot, mert éppen a romoknál történt, a mit el akarok beszélni.

A hogy keresztülbúvok egy ajtónak nem nevezhető, veszedelmes kő-hasadékon: egyszerre csak, a másik teremben, a hová beléptem, magam előtt látom az én négy gavalléromat.

Éppen szembe jöttek velem. Át akartak menni abba a szobába, a honnan mi jöttünk. A hogy megpillantottak, természetesen félreálltak, s helyet engedtek nekünk.

Alisz nénémmel voltam, s első meglepetésemben nem állhattam meg, hogy – rá se nézve a gavallérokra, a mi magától értődik – oda ne szóljak az öreg Aliszhoz, persze magyarul:

– Nini, az én lovagjaim!

A fekete állott hozzám a legközelebb. S a hogy ezt a pár szót kimondtam, ez a gentleman, a ki soha, semmi iránt nem érdeklődik, hirtelen rám nézett, s egy másodperczig úgy tett, mint a ki meg van lepetve.

Csak nem tud magyarul?!

A dolog már azért se valószinü, mert a következő pillanatban hidegen elfordult. Talán előbb azt hitte, hogy ismerős szókat hall, és csak aztán vette észre, hogy rá nézve érthetetlen, s furcsa nyelven szóltam.

De az se lehetetlen, hogy magyar és megértett. Mert a mozdulata ezt is jelenthette:

– Hát aztán?!… Hogyha magyar is?!… Mi közöm hozzá?!… S mit érdekel engem?!…

Ki lehet ez az ember?!…

Szép gyerek, annyi bizonyos. Az én izlésem. Igen csodálnám, ha utazó ügynök volna.

És ha már maga, édes Helénám, házasságról, férjhezmenetelről beszél nekem, hát én is mondok magának valamit.

Eszem ágában sincs férjhez menni. De nem tartom kizártnak a lehetőséget, hogy egyszer felesége leszek ennek az úrnak, a kinek nem tudom a nevét.

Szinte látom, milyen kis ijedt arczot vág az én jó Lenkám ehhez az ujsághoz! Tessék, egy második bomba!

No, ne ijedjen meg! Még nincs nagyobb veszedelem.

Kezét csókolja hálás

Masája.

U. i. Még egyszer elolvastam a levelét, és feltünt benne valami, a mit először, a fuzsitus fejemmel, nem vettem észre.

Ha bátyám, az érsek, ismét kegyes lesz Önt meglátogatni, kérem, mondja meg neki, hogy sem én nem vagyok olyan nagy frajla, sem ő nem olyan rettentő Dalai Láma, mint elhitetni szeretné.

Emlékeztesse őt, hogy az én érdemes szépmamám, s az ő fölöttébb tisztelt nagymamája, egy császár szeretője volt, és azt a nagy vagyont, melyet ő bizonyos megelégedéssel emleget, ennek a gyöngéd és nyereséges érzelemnek köszönhetjük.

Mondja meg, hogy ezt én üzenem neki; vagy talán legjobb lesz, ha egyszerüen megmutatja neki a levelemet.

Ha ő nagyméltóságát ez a kis családi emlék sem inditaná több alázatosságra, minden esetre jó lesz figyelmeztetni, hogy az egész világ tisztában van vele, minek köszönheti ő nagyméltósága díszes állását, meg a többi földi jót, a mik, úgy látszik, egy kissé elvakitották.

Az, hogy valaki egy félszázadig görbült, hajlongott és csúszott-mászott, teljességgel nem ok arra, hogy azután olyan peczkesen járjon, mintha nyársat nyelt volna, és úgy beszéljen, mintha ő volna a magasságbeli kinyilatkoztatás.

Azért talán nem ártana, ha ő nagyméltósága egy olyan szent leánynyal szemben, mint az én tanitónőm, valamivel kevésbbé magas hangot használna, ha már olyan szerencsés, hogy szóba állnak vele.

Ne haragudjék, édes szép Helénám, ezekért a sorokért, s ne mondjon mindjárt szabadkőművesnek. Imádom a derék, egyszerű, jólelkű plébánosokat; de ki nem állhatom az érsekeket.

II-ik utóirat. Igaz, a komoly Viktor! A komoly Viktor, a kire oly szép politikai jövő vár, egy nagyképü szamár, a kit gyűlölök, mint a bűnömet. De hogy ha ez a szép törekvésü ifjú mindjárt maga a Tói Lancelot volna is, akkor is lehetetlen kérő volna az én szememben. Van tudniillik ennek az igyekvő politikai tehetségnek egy olyan tulajdonsága, a mit soha, semmi szin alatt nem tudok neki megbocsátani: és pedig az, hogy tulajdon édes fia az én hőn szeretett Alisz nénémnek. S mi több, a szerencsétlen még rettentően hasonlit is kedves mamájához!

Nagyon értem, hogy ez a komoly ifjú szives volt észrevenni az én millióimat, a melyek nem volnának éppen ártalmára a politikai küzdő-téren. Én is azt hiszem, hogy ezek a milliók valamivel simábbá tennék az útját s megkönnyitenék joggal várható diadalait. De kissé merésznek találom azt a kivánságot, hogy a hozományomhoz adjam oda ráadásul a személyemet is, mivel az illendőség ezt igy hozná magával. Sajnálom, de ezt a kivánságot nem teljesithetem, még akkor se, ha a dolog nem csupán »az egész család óhajtása«., hanem egyszersmind Magyarország összes úri családjaié. Nem, kedves Helénám, szó se lehet a komoly Viktorról; soha, de soha se leszek a felesége.

Ellenben, ha a komoly Viktor nem volna érzéketlen egy-kétszázezer forintnyi végkielégités iránt, hajlandó volnék ez ügyben a családi tanácscsal komolyan értekezni.

Hanem, tudja mit, aranyosom? Máskor ne beszéljünk efféle nyomorúságokról.

Mind a két kezét számtalanszor csókolja

engedelmes tanitványa:

Masa.

VII. Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

Kedves Masám!

Ha talán megbánta, a mit irt, sietek megnyugtatni, hogy a két utóiratot kivágtam leveléből és rögtön elégettem. Kedves sorainak csak első részét tettem el az emlékeim közé.

Nagyon szereti, öleli, csókolja az öreg

Helén.

VIII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Péntek, 13-ika, kritikus nap.

Kedves Helén kisasszony!

Bolondságot cselekedtem, még pedig háromemeletes, tornyos és kupolás bolondságot. Sietek meggyónni, valahogy ne a kedves rokonaim előadásából tudja meg a dolgot.

Ime a tényállás, a maga ridegségében és szárazságában.

Caudebec-ben kigyullad egy viskó, s leég az egész utcza. Szegény nép; jó öreg plébános; gyüjtések; szivargyáros fiúk jótékony czélú ünnepet rendeznek. Délután korzó, este álarczos-mulatság. (A szerencsétlen hamburgiak azt képzelik, hogy helyreállitják az álarcz becsületét húsz fok Réaumur mellett.) Szivargyáros fiúk küldöttsége, meghivó. Márkiné, Masa vigyorognak. Kijelentjük, hogy nem őrültünk meg.

Második fejezet. Délután két órakor vihar kerekedik, korzó fucscs. Borzasztó hideg, brrr, nehéz órák. A tenger utálatos, az élet unalmas, mint egy litánia. Kis Daranda térdre hull (elfelejtettem megirni, hogy Bécstől kezdve mindenütt a nyomomban van), megváltozott hangulatok, Márkiné, Masa összesúgnak.

Közjáték. Ellengőz, Alisz, vén boszorkány.

(Ballábbal kelt föl? Vagy azt nem tudta megbocsátani, hogy megint kidobtam tizezer frankot abból, a mit már a Viktor vagyonának tart?! Rejtély.)

Harmadik fejezet: a vétek gondolatban. Ingerlő akadályok, kis Daranda laposakat pislant, készülődések mindenfelé. Börtönőr hajlithatatlan. Márkiné, Masa összeesküsznek. Kijelentjük, hogy megőrültünk.

(Ez előtt a kis márkiné előtt csak meg kell penditeni valami eszeveszettséget, már lángol. Vajjon jó emésztése van-e a férjének?!)

Negyedik fejezet: vétkezés cselekedettel. Eugénie, a márkiné szobalánya. Ügyes leányzó, dominó, minden. Szélcsend, képmutatás. Márkiné, Masa álmosságot tettetnek. Öreg boszorkány be van csapva.

Nagy jelenet. Éjszaka, 10½ óra. Némaság, sötétség. Márkiné értem jön. Elhagyott folyosók, három árnyék (elvittük Eugéniet is) szökés. Ill a berek, nád a kerek.

Közjáték. Kalandok a bálban, melyekről később. 12-kor szépecskén haza.

Finále: óriási botrány. Másnap reggel gyónás. Öreg boszorkány magán kivül.

Szóval: ott voltam a bálban, Alisz nénémnek a tudtán kivül.

Tudom, kedves Helén kisasszony, mit fog mondani. Igen, ez menthetetlen őrültség volt. Magam is elrémültem másnap, mikor eszembe jutott, hogy mi mindennek tettem ki magam; egy ostobaságért, semmiért.

De, legyen nyugodt, megbünhödtem érte.

Persze, a botrányos csinyt itt senki se sejti, kivéve Alisz nénémet, a bűntársakat, meg még egy embert, a ki felismert.

De ez az ember nem számit.

Azt akarom, hogy ez a levél még a déli postával elmenjen. Nem szeretném, ha például a paptól értesülne erről a diákos cselekedetemről. (NB. Az utóiratokat nem bántam meg; különben is, minek az a nagy elővigyázat?!)

Kezét csókolja bünbánó

Masája.

IX. Ugyanaz, ugyanannak.

Vasárnap.

Tanácsot kérek, kedves, drága Helén kisasszony, komoly és szives tanácsot, a minőt csak kegyedtől remélhetek. Főbenjáró dologról van szó; meglehet, életkérdésről. (A mi attól függ, hogy kegyed miképpen fogja fel a dolgot).

Előre kijelentem ugyanis, hogy vakon fogom követni a tanácsát.

Tehát: hozzá menjek-e a kis Darandához, igen vagy nem?

A szegény fiú most talán már negyedszer kért meg. A kitartása és hűsége igazán tiszteletreméltó.

Mondhatom kegyednek, hogy tegnap, mikor ujra előállt örök fohászával, s mint egy ágról szakadt kis troubadour, ujra elzengte előttem a tökéletes szerelem dalát, igazán meghatott.

Borús nap, ólomszürke ég; unalmas, végetlen, kacczenjammeres délután. És ez a szegény kis lantpengető!

Elmondta, hogy miattam kilépett a diplomácziai szolgálatból. Athénba küldték követségi titkárnak; nem láthatott volna soha. Aztán elkezdett rimánkodni, igen, rimánkodni, ez az igazi szó. És mialatt beszélt, mintha két könnycsepp ragyogott volna a szemében.

Látnivaló, hogy a szegény fiú tökéletesen elvesztette az eszét, és most kétségbe van esve. Istenem, én nem tehetek róla; miért nincsen valamivel több akaratereje?!

Persze, kegyed azt fogja kérdezni, hogy hát én, én elvesztettem-e az eszemet?! Nem, ezt nem mondhatnám. És ha már erről van szó, kénytelen vagyok megvallani, hogy bár a kis Darandát igen kedvesnek találom, szeretni nem szeretem egy cseppet se. Ha az ő szeme véletlenül nem akad meg rajtam, azt hiszem, egy örökkévalóságig élhetne mellettem, s azt se tudnám, hogy létezik.

Különben, a mi a szerelmet illeti, úgy számitom, hogy eddig mindössze három-négy férfit szerettem. Az első ideálom Baradlay gróf volt, huszár-kapitányi egyenruhájában. Kegyed persze ezt nem is gyanitotta; pedig, mondhatom, tizenhárom éves koromban nagyon bele voltam habarodva. Őszintén szólva, olyan régen nem láttam, hogy már nem is emlékszem rá.

Aztán, pár évvel később, vagy két órán át szerelmes voltam egy lányosan rózsás arczú, ismeretlen fiatal emberbe, a ki az Opéra Comiqueban az egész előadás alatt le nem vette rólam a szemét, és a kinek a csillogó tekintete olyan gyermekes nyiltsággal árulta el a lelkesedését, hogy engem a Beaumarchais apródjára emlékeztetett.

A harmadik lángom Wolf ezredes volt, de csak gálában, ha föltette az összes rendjeleit és vitézségi érmeit. Czivilben nem szerettem; czivilben egyszerüen csinos fiúnak tünt fel előttem.

Végre, nemrég, megismertem azt a szerelmet is, melyről Shakspere azt a bizonyos, ismert s könnyelmü nyilatkozatot tette, hogy: »Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra?!«

A Bois-de Boulogne-ban történt; visszatérőben voltunk. A lovaink már lépésben mentek. Gina néném egy kissé szundikált mellettem; én éppen ábrándos kedvemben voltam.

Ő ott állt a gyalogjárón, egy nagyobb társasággal. S mialatt elhaladtunk mellettük, egyszerre csak belébolondultam, a mint hosszan nézett rám, mialatt a kocsi lassan ment tova. Azóta viszontláttam, a nélkül, hogy ez a találkozás nagyobb hatást tett volna rám. Nem éreztem egyebet, csak annak a különös megrázkodásnak az emlékét. Ő maga nem tett rám többé semmi hatást, de eszembe jutott az a sajátságos felindulás, melyet a Boisban éreztem, s ennek puszta emlékére ujra átéltem azt a megérthetetlen érzést majdnem olyan erősen, mint az első alkalommal.

Ime, ez szerelmeimnek a története. A kis Daranda nevét, fájdalom, nem vehetem fel a lajstromba.

Hanem azért hozzá megyek, ha ön úgy tanácsolja. Végre is, nagyon jó fiú, és igen tiszteletreméltó tulajdonságai vannak.

Aztán meg szőke, és én imádom a szőkéket.

Egy heti gondolkozási időt kértem tőle; ha akkorra megkapom a kegyed válaszát, boldoggá tehetjük szegényt.

Kezét csókolja

nagyon, de nagyon unatkozó tanitványa:

Masa.

U. i. Nem küldhetne még egy pár Kemény Zsigmondot? Nagyon megköszönném.

N. B. Talán meglepi, hogy a feketéről nem beszélek többet. A fekete nem létezik.

M.

X. Ugyanaz, ugyanannak.

Kedves, kedves, drága kis öregem!

… És még hozzá expressz, ajánlott, retour-reczepisszes levélben siet válaszolni, hogy valahogy bolondulod a ne igérjem magamat egy kis szőkének, a kit nem szeretek!

Nagyon hálás vagyok érte. Őszintén szólva, azóta egy kissé el is ment a kedvem a dologtól. Észrevettem, hogy a kis Daranda nem származik a legagyafurtabb fejü bölcsészektől. Aztán meg, nem hasonlit a belvederi Apollóhoz sem. Pisze, édesem, határozottan pisze.

Meg vagyok győződve, aranyosom, hogy vannak az életben helyzetek, melyekben egy asszonyt öngyilkosságba kergethet a férje piszesége.

Éppen nálunk volt szegény, mikor a kegyed levele megérkezett. Kint ültünk a terasszon. Nem állithatom, mintha nagyon meleg lett volna, de a kis Darand a olvadt.

– Ime, itt van az ön halálitélete vagy boldogsága – szóltam, rámutatva a levélre. – Sajnos, az expressz nem jelent semmi jót.

A kicsi elsápadt.

– Várjon egy pár perczig, még nem bontom fel. Hogy meggyőzzem a jó hajlandóságaimról, előbb egy alkut ajánlok önnek.

Rám nézett. Láttam a tekintetéből, hogy kételkedik bennem. És én még tizezerszer lássam ugyanezt a tekintetet! Nem állhattam meg, elnevettem magamat.

– Azt ajánlom, hogy döntsük el a dolgot sorshúzás útján. Tegyünk be a kalapjába két czédulát: egy igen-t és egy nem-et. És aztán válaszszon.

A kis Daranda búsan rázta a fejét.

– Mi baja? Azt hiszi, hogy csalni fogok? Hát mondok mást. Bizzuk a döntést a baden-badeni nagy versenyre. Nézze, Quadalquivir és Dunsinan a győzelemnek meglehetősen egyforma eshetőségével indulnak. Ha Quadalquivir győz, az öné leszek, ha Dunsinan, nem látjuk egymást többé soha. No, és ha outsider jön be, akkor – ujra kezdjük. Megegyeztünk? Igen, nem?

– Ön csak játszik velem! – szólt a kis Daranda szomoruan.

Aztán fölállt, kezet nyujtott, és el akart menni.

– Hová megy? – kérdeztem.

– Mit tudom én?! – felelt ő. – Elmegyek, mintha már bejött volna Dunsinan.

– Ej, ez nem lovagias – szóltam én. – Hisz ön meg sem várja a válaszomat.

Megvárta. Olyan siralmas képet vágott szegény, hogy sajnáltam a határozott nemmel elkeseriteni.

– Tudja mit? – szóltam, mikor elolvastam a kegyed levelét – adjon még egy negyed évi haladékot. Várjunk a Cambridgeshireig.

– Nem. Adjon már egyszer határozott választ, az isten áldja meg. Hadd legyen vége ennek a vergődésnek.

– De hát mi ütközött önhöz? Honnan egyszerre ez a nagy határozottság? Hisz én nem ismerek rá önre?!

– Ön tudja, hogy mennyire szeretem!… S ha az, a kit szeretünk – kisasszony, a vers vége csak kétféle lehet. Vagy-vagy. Nem igaz? Nekem tehát nincs más választásom, mint hogy elutazzam, örökre.

– És ugyan mért utaznék el?

– Mert nagyon szenvedek.

Hanem azért még sem utazott el »örökre«. Abban egyeztünk meg, hogy csak egy év mulva adok határozott feleletet.

Ne mondjon üresszivünek, kedves Helenám. Vagy ha annak mond is, higyje el, nem tehetek róla, ha ilyen vagyok. Ez a kis Daranda csak egy szegény kis pincsi, a kit meg kellett vernem, mert rosszul bántak velem.

Masa.

XI. Ugyanaz ugyanannak.

Vasárnap éjjel.

Rejtély? Micsoda rejtély? Nincs rejtély.

Ha nem emlitem többet azt az urat, ennek oka egyszerüen a következő. Az az úr nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele.

Ime, ez történt azon a híres bálon:

Mikor beléptünk a terembe, egyszerre elhagyott minden bátorságom. Belekapaszkodtam a márkinéba, s könyörögve kértem:

– Valahogy meg ne szökjék tőlem, kedvesem! Mintha hirtelen megvakultam volna, nem látok semmit, csak egy sötét tömeget, és szédülök, rettentőn szédülök.

A márkiné egy cseppet se volt elragadtatva. Észrevettem, hogy terhére vagyok. Mit volt mit tennem? Teljes szabadságot adtam neki, kikötve, hogy Eugénie, a szobaleány, egy pillanatra se tágit mellőlem.

Lassankint aztán magamhoz tértem.

Kegyed már régen kitalálta, hogy mi vitt engem ebbe a szerencsétlen bálba. A kiváncsiság. A gyerekes, ostoba kiváncsiság. Szánom-bánom, de úgy van.

Tudtam, hogy a szőke és czimborái nem fogják elmulasztani ezt a kitünő alkalmat, s előkerülnek, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy egy kicsit zavarják a vizet. Bizonyosra vettem tehát, hogy ott lesz a fekete, az ismeretlen is.

Ne itéljen el mindjárt, aranyosom. Tudom, hogy a kegyed élete tisztább, mint a Szentek életének legszebb fejezete. De mondja, soha, soha se jutott eszébe, milyen érdekes lehet: beszélgetni egy ismeretlen úrral, a ki meg fog halni a nélkül, hogy csak sejtené is: kivel beszélgetett?!…

Ugy-e, ez még önnek is eszébe jutott egy-egy unalmas, nyirkos téli este?! Csakhogy ön elűzte magától a csábitó gondolatot, mert ön szent; én pedig nem tudtam ellenállni neki, mert »szobrásznő« vagyok. (Ó, csunya szó, ó, csunya fogalom!)

Különben van egy mentségem, a mit kérek a javamra betudni. Az ördög, márkiné-képben, szives volt értem eljönni, személyesen.

Szóval, már benne voltunk. És – ó szégyen! – egy lámpalázas negyedóra multán, bele is találtam magamat a nem éppen nekem való, furcsa mulatságba.

A dominó igen kényelmes viselet. Lassankint visszaszerezte a bátorságomat. Sőt, mintha a kölcsönzött ruhával kikölcsönöztem volna más, ismeretlen lényeknek a bátorságát is. A mi talán sok is volt egyszerre.

Elég az hozzá, a mennyire féltem az első pillanatban, olyan elbizakodottá váltam valamivel később. Alig birtam a kikölcsönzött énnel.

Azt hittem, hogy láthatatlan és megcsíphetetlen vagyok, mint Puck, más néven: Robin pajtás. De nem részletezem az apróságokat.

Fél tizenkettő tájban, egyszerre csak magam előtt találom a feketét. Egy oszlopnak támaszkodott, s onnan nézte a sok vihogó rózsaszinü dominót, meg a velök elméskedő Flor de Cubá-kat és Imperiales-eket. Úgy nézte őket, mintha csak ezt gondolta volna magában: »Látom, hogy a világon vagytok, látom; de istenucscse nem tudom kitalálni, hogy miért?!«

Karjába csusztattam a karomat, s ezt sugtam a fülébe, persze francziául:

– Éhes vagyok.

Rám nézett.

– Vacsorálni akarsz? – kérdezte.

– Igen.

– Jó. Nem bánom.

– De ez nem minden – szóltam, s rámutattam Eugéniere, a ki mellettem állott. – Ő is éhes.

– Ő is vacsorálni akar?

– Ő is.

– Jó. Nem bánom. Vagytok még többen is?

– Nem, csak ketten vagyunk – feleltem – de mind a ketten olyan éhesek, hogy négy helyett fogunk enni.

– Jó. Nem bánom. Gyertek.

S azzal megindult velünk az étterem felé.

Ilyen hidegvérrel vezérelhet egy berlini impresszárió két sziú-indián hölgyet, a kik sétára kivánkoztak.

Megkimélem, kedves Helénám, azoktól a léhaságoktól, a miket a nagy folyosó mentén összebeszéltem. Nem az ön fülének való dolgok ezek… Azt kérdheti, és méltán, hogy olyan dolgok, a miket önnek nem jó hallania, mikép csúszhattak ki az én szájamon?!… Nem tudom. Elég az hozzá, hogy a sok összeolvasott illetlenség csakúgy dült belőlem; egyik a másik után surrant le nemes metszésü ajkaimról, mint megannyi gyik a tisztes kőfalak közül. (Sajnáljon egy kicsit, kérem szeretettel!) Szóval: kegyed nem ismert volna rám, s én nem ismertem magamra.

A látvány ujsága annyira megrészegitett s a dominó olyan elbizakodottá tett, hogy igazán elhagyott az eszem. Valósággal boldog voltam abban a tudatban, hogy a maskara alatt szabadon játszhatom a félvilági hölgyet egy olyan úr előtt, a kit nem ismertem, s a kiről azt hittem, hogy soha sem fog megismerni.

Gondoljon rólam, édes angyalom, a mit tetszik; és dorgáljon meg, amúgy istenigazában. Önnek szabad. Ön az egyetlen lény a világon, a kinek szabad. De nem tagadhatom le a dolgot. Igy volt, én vétkem, én legnagyobb vétkem.

A kisérőm egy darabig hasonló hangon felelgetett; Eugénie hallgatott. A derék szobaleány csak némajátékkal vett részt a mulatságban, mint egy agyonrekedt tenor, a ki erősen gesztikulál az együttesben, csakhogy észre ne vegyék, hogy nem énekel. Valószinüleg ez volt a vesztem; ez kelthette fel a lovagom gyanúját.

Akárhogy történt, ime, igy lett vége szegény Vig Andrásnak.

A fekete, mikor elpukkantottam az egyik leghatalmasabb szellemi rakétámat – nem gondoltam, hogy ez a nagy mondás lesz a hattyudalom a léhaság mezején – hirtelen rám tekintett, s úgy tett, mintha álarczom hasadékán át a szemem közé akarna nézni. Ugyanaz az érdeklődő, szokott közönbösségéből kivetkezett tekintet volt ez, melyet már a saint-arnould-i apátságban is láttam; az a tekintet, mely mintha igy beszélne: »Nini, hát még akad olyan dolog is, a mi majdnem meglep?!«…

Hanem ez csak egy pillanatig tartott. A következő másodperczben már szórakozottan nézte az útunkat megszakitó veres dominókat, hidegvérrel vontatott tovább, s méltó rémületemre, igy szólitott meg, szépen, magyarúl:

– Meg kellett győződnöm róla, grófnő, hogy kegyed nem haszon nélkül forgatta a Goncourt Henriette Maréchalját, s ebben a munkában igen megragadta a figyelmét az álarczosbáli jelenet. Szerencsét kellene kivánnom, emlékezete elevenségéhez, ha azt, a mit emlékezete olyan jól megőrzött, valami nagy nyereségnek tartanám kegyedre nézve. De – mit gondol? – ha azokat a szavakat, melyeket ez a szobalány az imént hallott, s hallott egy másik ismeretlen ember is, egy láthatatlan fonográf megőrizné akkorra, mikor majd kegyed feleség és anya lesz: vajjon sikerültnek tartaná-e ezt a tréfát akkor is, úgy öt-tiz-tizenöt év mulva?!…

A szemtelen!

Ijedségemben, haragomban, szégyenemben, egy igen buta gondolatba kapaszkodtam bele. Az jutott eszembe, hogy ha tettetem magam, mintha nem értettem volna, ha tovább is francziául szólok hozzá s a régi hangon kérdezem meg tőle: hogy ugyan micsoda érthetetlen dolgokat beszélt? – talán még hamis nyomra vezethetem, s el tudom hitetni vele, hogy csalódott. Fájdalom, úgy látszik, nem születtem szinésznőnek.

– Mért folytatná a tréfát, grófnő?! – fujta szét a fekete reményeimnek a pókhálóját; s kétségbeejtő nyugodtsága és közönbössége felháboritott. – A szinjátszás ebben a perczben már nehezére esik önnek; és czélja sincs, mert, a mint láthatja, felismertem kegyedet, és nincs kétségem, hogy talán csalódhatom. Kár volna az idejét arra pazarolnia, hogy ezt elhitesse velem; mert az áruló jelet nem dobhatja el magától. Hogy felismertem, abban nincsen semmi ördöngösség. Kegyed igen tökéletesen beszél francziául, de a legtökéletesebben beszélő idegen kiejtésében is van valami, a mi elárulja a nemzetiségét. Kegyed is ráismer az angolra, a spanyolra, az olaszra, akármilyen jól beszél francziául; ráismer a szókiejtés alig-alig észrevehető árnyalatkülönbségeiről, a melyek a fül figyelmét nem kerülik el, s a melyek a beszélő szerv minden szinészi képességén kifognak… Ráismer a magyarra is… Aztán meg a kegyed tréfái nagyon is irodalmiak voltak… azok, a kiknek a hangját utánozta, sokkal kevésbbé emlékeztetnek Goncourtra… S minthogy Trouvilleban ma kegyed az egyetlen, a ki… De bocsánat az értekezésért. Csak most veszem észre, hogy mindez igen unalmas, érdektelen és közönbös. Nekem azonban nem igen van érzékem az érdekes dolgok iránt… a mi kegyedet szintén nem érdekli.

Magam sem értem, hogy végig hallgattam, hogy nem hagytam mindjárt a faképnél, hogy volt türelmem elnyelni mindezt a laposságot. De inkább félholt voltam, mint eleven.

Aztán meg van ebben az emberben valami vakmerően megvető vonás, a mi az első pillanatra megkapja az embert. Mintha csak azt mondta volna:

– Tudom, hogy mindezt nem érdemes elmondani, de semmit sem érdemes elmondani. Azért engem mégis végig szoktak hallgatni… a mi különben engem nem tesz boldoggá, mert nekem minden és mindenki mindegy.

Szóval, talán még most is gépiesen koczognék az oldalán, ha el nem követi azt az ostobaságot, hogy egy kissé tüntetett is az udvariatlanságával. Ez az utolsó izléstelenség azonban visszaszerezte a lélekjelenlétemet.

Megszólaltam most már magyarul. Nem méltóztattam a játékot folytatni.

– Köszönöm az őszinteségét. Igaza van: nagyon rossz ötlet volt, hogy megszólitottam. Föl kellett volna ismernem önön a Childe-Harold-vonást.

Egy kicsit mosolygott.

– Tegyük fel, hogy tanár, vagy afféle vagyok; hisz az mellékes, ugy-e? Akármi, mindenesetre nagyon megtisztelő rám nézve, hogy kegyes volt megszólitani. De, a mint láthatja, nem érdemes velem megismerkedni.

– Ha úgy gondolja – szóltam – akkor nem illenék, ha tovább tartóztatnám.

S kivontam a karomat a karjából.

Már közel voltunk az étteremhez. A szegény Eugénie nem tudta, mit csináljon. Annyit gyanitott, hogy a tréfa csak az étterem ajtajáig tart, de nem mert megállapodni addig, a mig jelt nem adok neki.

Mint utóbb megvallotta, egy kő esett le a szivéről, mikor intettem, hogy várjon. S a következő kis jelenet alatt, lelkében örvendezve, de külsőleg sötéten, és némán állott mellettem, mint egy kisérőnő a klasszikus szomorújátékokban.

Igy illett az eseményekhez. Mert drámai jelenet következett.

Nem, soha se képzelné el, kedves Helén kisasszony, mire vetemedett az alávaló!

– Ha már elég balszerencséje volt – szólt mosolyogva – hogy egy pedánsra kellett bukkannia, némi kárpótlásul fogadja el tőlem azt a semmiséget, a mi egy pedánstól kitelik: a kéretlen jó tanácsot. Óvakodjék, grófnő, az apró őrültségektől. Kis patakokból lesznek a nagy folyók.

Arczom lángolt a maskara alatt; s reszkettem a felindulástól. De türtőztettem magamat, s csak ennyit mondtam neki:

– Ön már is nagyon megbánatta velem a tévedésemet; az utolsó sértés teljesen felesleges volt. Adieu.

Nem mondhatnám, mintha valami nagyon meg lett volna illetődve. A balkezét még most sem méltóztatott kihúzni a zsebéből. Egyszerüen annyit mondott, hogy:

– Kár volna haragudnia. De ha úgy tetszik, isten önnel.

És utat engedett, hogy ott hagyhassam. Soha ennél szégyenletesebb elvonulást!

A márkinéra hamar ráakadtunk. A lorddal izetlenkedett.

Oda sugtam neki, hogy én nem maradok tovább. Minden várakozás ellenére, rögtön kész volt követni. Hanem méla volt az egész úton.

Nem törődtem vele; egyébbel voltam elfoglalva.

Akkor éjszaka föltettem magamban, hogy másnap az első dolgom lesz: megtudni, bármi áron, hogy ki volt az a vakmerő, a ki a mulatságomat megrontotta. De reggelre jobbat gondoltam.

Ellenkezőleg; még azt is el fogom felejteni, hogy valaha láttam.

És nem is tudom ma sem, hogy kicsoda. Senki. Nem létezik.

Ime, ez a története annak a híres bálnak.

Kérem, kedves Helén kisasszony, rójjon rám súlyos penitencziát: Ibykus darvait hétszer, Theramenes elbeszélését tizszer, és a Karácsonyi ének egész első fejezetét. De teljes feloldozást kérek.

Vagy ne is büntessen meg. Minek? Hisz a bűn úgyis magában hordja a bünhödést. Én legalább megkaptam, a mit kerestem.

Kezét csókolja

hóbortos Masája.

XII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Fogságom második havában, nem tudom hányadikán.

Kedves, jó Helén kisasszony!

Szorgalmasan tanulok görögül, és Lebonnard úr, a kitől órákat veszek, azzal biztat, hogy nemsokára már Homért olvashatjuk.

Lebonnard úr úgy találja, hogy tanulékonyságom meglepő, s hogy az az előmenetel, melyet máris tettem, a mesével határos.

Az egészben pedig nincsen semmi csoda. Haladásom titka az, hogy minden időmet ennek az egy örömömnek szentelem.

Reggeltől estig nincs egyéb gondolatom.

Alig várom már, hogy végre megláthassam az Akropoliszt. Ez az egyetlen vágyam.

De nem akarom, hogy csak azért, mert elég szerencsétlen voltam leánynak születni, olyan bután álljak majd előtte, mint egy borjú az uj kapu előtt.

Azt akarom, hogy akkorára a kis ujjam hegyéig tele legyek görög szellemmel.

Csak legalább a Louvretól ne zártak volna el!…

Holnap vagy holnapután Párisba megyek, hogy vagy tiz perczre viszontlássam a milói Vénust és a Gladiátort.

Isten önnel, kedvesem. Lebonnard úr itt van, futok elébe.

Kézcsókok, százezer,

Masa.

U. i. Édes jó angyalom, nem küldhetné utánam a piros napernyőmet?!…

M.

XIII. Ugyanaz, ugyanannak.

Kedves angyalom!

A férfiak mind ostobák. Mind, mind egy szálig. Nincsen kivétel.

Meglássa, a kegyed öcscse is csak olyan lesz, mint a többi. Igen, Emilke, a kit most is magam előtt látok fekete bársony-kabátkájában, és sötétkék, nagy máslijával a nyakában, a ki ma még olyan kedvesen, olyan ártatlanul néz önre diószinü, nagy hajsátora alól: Emilke egy szép nap rekedt hangon fog krákogni kegyed előtt valami butaságot, és ekkor kegyed észreveszi, hogy Emilke már férfi. Ó, be csunya dolog is férfinak lenni!

Leánynak lenni pedig nyomorúság. Aláirom. Az ember megőszül, hogyha bölcselkedik.

Az eső úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. Előveszek egy franczia regényt, s a hogy kinyitom a könyvet, ezt a mondatot olvasom nagy lelki épüléssel:

»Minden nő életében van egy pillanat, a mikor ingadozik. Csak ezt a pillanatot kell megtalálni, és…«

Ó, a háromcsillagos hülye!

De hát ezek az emberek mind egyformán gondolkoznak, vagy mind egyformán nem gondolkoznak?!…

Soha, soha se emelkednek odáig, hogy egy perczre belepillanthatnának egy olyan nő lelkébe, a ki méltó erre a névre?!…

Ó, a szerencsétlenek!

Ugy hiszem, egy nőnek, a ki szeret, ha nem vág hozzá olyan bárány-arczot, mint a szinpadi Ágnesek, nagyon rossz dolga lehet ezen a világon.

Azok a bizonyos urak rögtön hajlandók nekik tanácsokat adni.

De hát nem tudják elképzelni, hogy micsoda sátáni gőg lakik egy hozzám hasonló lénynek a lelkében?!…

Nem tudják elképzelni, hogy ha az életemet kellene megváltanom egy szennyességgel?!… ha elég szerencsétlen volnék úgy imádni egy férfit, mint az istent!… inkább bele ugranám az első pocsolyába!…

Mondom kegyednek, hogy vakok és ostobák.

Masa.

U. i. Ugy-e, ott lesz szombaton a Papa gyászmiséjén?!

Valahogy el ne felejtkezzék róla, édes angyalom!

XIV. Ugyanaz, ugyanannak.

Képzelje, édesem, minő szerencsétlenség! Jewesst ellopták!

Vége. Soha se simogathatom meg többé gyönyörü, olajzöld tollazatát… Kedvem volna sirni.

Ó, milyen hitványság is, ellopni egy szegény papagályt! Egy nyomorult madarat, a melynek csak arra nézve van értéke, a ki megszokta és szereti szegényt!… Egy nyomorult madarat, a melynek a tolvaj nem veheti semmi hasznát, mert bajos olyan valakit találnia, a kinek eladhatja!… És még erre a menthetetlen tolvajlásra is akad vállalkozó!…

Ki fogom hirdettetni, hogy ötszáz frankot adok a becsületes megtalálónak. De a reménységeim nagyon halványak.

M.

U. i. Most kapok Hollósytól egy levelet, melyben bocsánatot kér tőlem a miatt, hogy késve érkezvén meg Tátrafüredről, nem küldötte meg kegyednek a szegényeink részére járó összeget annak idejében, hanem csak napok, sőt talán egy hét multán. De, istenem, hisz akkor kegyed a magáéból volt kénytelen előlegezni a kis Ilmának, meg a szegény Zsófiának!… Bocsásson meg, édes angyalom, bocsásson meg!

XV. Ugyanaz, ugyanannak.

Csak egy szót irok, mert nagyon fáradt vagyok.

Természetesen, úgy van jólminden, a hogy intézkedett. Miért is kérdezi? Hisz ha otthon volnék, akkor sem tudnék egyebet tenni, mint hogy kegyedtől kérnék tanácsot.

El vagyok keseredve; el vagyok törődve; még az életemet is meguntam.

Mindig esik, mindig esik, mindig esik!

Csak már szeptemberben volnánk!

Ó, Biarritz, második hazám!

M.

XVI. Ugyanaz, ugyanannak.

Augusztusban, de májusi délelőtt.

Itt van Birulov!

Egyszerre érkezett meg a napfénynyel; s nem tudom, melyiknek örültem meg jobban a kettő közül.

A hogy megláttam kefe-haját és macska-bajuszát, a hogy a távolból felém villant gonoszságtól ragyogó szeme, felugrottam a székemről, és elébe szaladtam.

– Hurrah, Birulov! Brávó Birulov! Éljen a régi gárda!

Megráztam a kezét és majd a nyakába borultam.

– Kedvem volna önt megcsókolni! – kiáltottam fel örömömben.

– Tegye meg, grófnő, az isten áldja meg. Higyje el, megérdemlem, olyan nagy utat tettem meg önért.

– Csak nem értem jött, örök udvarló?!

– Azért jöttem, hogy megkérjem a kezét.

– Ön is, fiam Brutus! – botránkoztam.

– A házasság nálunk családi betegség – mentegetőzött.

– De hát, hogy jutott eszébe ez a képtelenség? És minek köszönhetem, hogy rám gondolt?

– Meguntam a sok csavargást s arra gondoltam: milyen jó volna letelepedni a kandalló mellé, a hol egy gyönyörü karosszék, nem, valóságos trón várja önt, vagy négy esztendő óta. Reménykedni kezdtem, hogy talán már ön is megelégelte a nomád életet, és – itt vagyok. Gondolja meg a dolgot, Masa grófnő. Egy, kettő, három, adjon kezet, s nevessük át együtt az életet.

– Nem, szegény Birulov, az ötlet nem jó. Az egész tervben csak egy okos pont van: a nevetés.

– Kedvem volna erről is lemondani, ha már a többiről le kell mondanom.

De nem tette. Még mindig a régi kedves kölyök. Két útitáskát hozott tele mulatságos esettel.

Az első nap nem is engedtem át a társaságnak. Átvigyorogtuk az egész délutánt.

Másnap már a márkiné elkaparintotta előlem, s csak a lawn tennisnél találkoztam vele.

Ez a márkiné valóságos polip. Száz karja van, és ha csak teheti, hasznát veszi mindegyiknek. Birulov megjelenése felvillanyozta az egész társaságot. Még a hamburgi lányok is kedvesebbeknek látszanak, mióta ő itt van.

Különben semmi ujság. Azaz bocsánat: Birulov bemutatta a lordot és Fervacques-ot. Fervacques elég kedves.

A lord szemtelen és nyugtalanitó.

A négy »elválaszthatatlan« közül, mint itt nevezik őket, most csak ez a kettő van Trouvilleban. A gardenia-herczeg meg a negyedik elmentek Honfleurbe.

Csókok; egyelőre ezer millió.

Masa.

XVII. Ugyanaz, ugyanannak.

No látja, édesem, ez a hála!

Én voltam a leghűségesebb trombitása; én kürtöltem a dicsőségét a leglelkesebben és a legtöbb kitartással. Világos, hogy ha egyszer életében meg kellett bántania valami fehérszemélyt, ez nem lehetett más, mint az én csekélységem.

Igazán, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a Gondviselés egész külön hivatalt tart, mely csakis arra ügyel fel, hogy minden ember, mindig, következetesen hálátlan legyen.

Nem tudja, aranyosom, kiről van szó?…

Emlékszik-e még rá? Négy vagy öt évvel ezelőtt Berlinben voltunk. Akkor még mázoltam; következéskép kötelességemnek tartottam, hogy egész nap ott üljek a nemzetközi kiállitásban.

Ugy, hogy Birulov azt a paraszt-viczczet költötte rám és a kiállitásra, hogy:

– A képek silányak. De van ott egy nagyon takaros kis személy, a ki őrzi a képeket; azt érdemes megnézni.

Nos, volt ezen az emlékezetes tárlaton egy kép, valami Angelus, s volt ennek a képnek egy lelkes, elszánt, s a legőrültebb rajongásra kész bámulója: Galanthay Masa.

Ó, mennyi vitatkozásom volt e miatt a kép miatt!… De hagyjuk. Nem mintha megváltoztattam volna a véleményemet. A kép gyönyörü, ha az, a ki festette… nem, legyünk tárgyilagosak.

Tehát: azt a hires Angelust valami Biró Jenő nevü úr festette. És ez a Biró Jenő nevü úr egy és ugyanazon személy azzal a fekete hajú úrral, a ki Trouvillet és az álarczos bálokat örökre meggyűlöltette velem.

Igen, édesem, a huszonegy üveg borok és a huszonegy fontos gorombaságok kedvelője: kiváló tehetségű hazánkfia, Biró Jenő úr.

Mindezt Fervacquestól tudom (a ki, mellékesen szólva, igen kedves majom.)

A fölfedezés nem érdektelen, ugy-e?

Egy darabig tünődtem rajta: méltó-e rá, hogy kegyeddel közöljem?

De arra a végső eredményre jutottam, hogy: igen. Az eset anyagot adhat a gondolkozásra a bölcselkedő elmének.

Megigértem ugyan kegyednek, hogy az illető úrról nem beszélek többet, de bah! – a gentleman nem érdekes többé, bátran beszélhetek róla.

És tudja-e, mért nem érdekes?

Ime, egy őszinte vallomás. Egy bizalmas adalék lelkemnek mélységeiből.

Azt a fénykört, melyet a vakmerősége vont a homloka köré, lefujta a márkinénak egyetlen egy, megbélyegző, leleplező, megsemmisitő szava.

Kedvesem, ez az ember házas!

A márkiné látta a jegygyürüjét a tulajdon szemével.

Minő sátáni elbizakodottság! Feleséges ember és még kevélykedik! Mert ha egy legényember vakmerő, annak még van értelme. Annak joga van hozzá. Ez az örök harcz a nők és férfiak között. De egy házas ember! Egy ember, a ki már készen van!…

Szinte látom a feleségét. Egy kis, idegbajos sárgaság, a ki madárfejét kaczérul rejti el egy rengeteg kalap árnyékába. Az a bizonyos nagy, égő fekete szem, azokkal a bizonyos legyező szempillákkal; apró orr, melyet a rokonságban bájosnak találnak. Ha jár, hogy előkelőbbnek lássék, kissé fölfelé szegzi a vállait; s az utczán megfordulnak utána a férfiak, mert a szeme fehére feltünő, s úgy tudja forgatni ezt a legfőbb kincsét, mint egy köszörüs. A vendéglőben keztyüs kézzel eszik, és keztyüs kézzel nyul a szájába, hogy kivegye belőle a csirkecsontot. Kicsit kaczér, de csak azért, mert ez »chic«, – esküszöm rá, hogy még a »chic«-nél tart – különben pedig nagy, éhes szemével majdnem felfalja az urát…

Szegény ember!

Mondom önnek, hogy a fekete, polgári nevén: Biró Jenő úr, nem létezik többé. Tragikus véget ért, mint Phoebus de Châteaupert, a kiről, attól a percztől fogva, hogy megházasodott, a Notre-Dame költője nem ir többé.

Rám nézve legalább meghalt. Vége; fuit.

Meg akartam irni a gyászbeszédjét és ezekben a sorokban eltemetem őt.

Zöld galylyal övezem körül nevét és – menjünk tovább. Uj nap derült ránk, mely uj életre hí.

Imádja önt, jobban mint valaha

Masa, képfaragó művész, remekművek alkotója, és jó kis lány.

XVIII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Biarritz.

Hisz-e ön a Végzetben, kedvesem?

Ments isten, hogy a predesztináczióra, vagy a kálvinisták egyéb szörnyüségeire gondoljak. Elégetném a kezemet, mint Mucius Scaevola (remélem, ő volt), ha elég ügyetlen volna leirni valami efféle eretnekséget, a mi bármilyen hóbortos vagyok is, soha meg nem fordul a fejemben.

De lássa, én igy képzelem a dolgot:

A Végzet angyala, hogy pontosan felelhessen meg rengeteg feladatának, egész intézetet tart az égben, s ennek a magasban székelő intézetnek egyik alárendelt, élczes alkalmazottja kedvét leli benne, hogy minket szegény halandókat minduntalan kicsúfoljon.

Ez a vidám aeon ismeri legtitkosabb gondolatainkat, s könnyebb a lelkének, hogy ha, a felsőbbsége háta megett, mókázhat velünk.

Például:

Tegyük fel, szegény ember, neked az a bogarad, hogy nem akarsz a vizbe fúlni. Ugy találod, hogy a sáros halál csunya halál. Hogy ezt a csunya halált elkerülhesd, megtéssz minden képzelhető óvó intézkedést. Megmérgezed magadat, aztán felméssz egy torony tetejére, onnan leugrasz, s abban a pillanatban elsütsz egy pisztolyt, melyet szépen a halántékodnak irányoztál. És holnap mégis ott vagy a jogász-bálban. Mert méreg helyett tévedésből kőrösi szentelt vizet ittál, a téli kabátod gombjával fenn akadtál a torony egy állványán, s kiderül, hogy pisztolyodat párbajsegédek töltötték meg. El vagy keseredve, s fölteszed magadban, hogy megnyugszol sorsodban, de soha se ülsz hajóra, még propellerre se.

Légy nyugodt. A vizbe fogsz fúlni. Nápolyban véletlenül megbetegszel, eszméletlen állapotban hajóra tesznek, a gőzös pokoli bizonyossággal – elsülyed, olyan alaposan, hogy még egy légy se menekül meg róla.

Vagy mondjuk, nem méssz Nápolyba; nagy óvatosságodban negyven esztendeig ki nem mozdulsz a lakásodból. Légy nyugodt. Bele fulsz a fürdőkádadba.

Vagy:

Te, másik szegény ember, szereted az egész világot, az első keresztények testvériességével, a Peabody jóságával, s egy angol regényiró hölgy gyöngédségével. De van egy ember a világon, a kinek az orra neked nem tetszik, a ki iránt valami csodálatos, megmagyarázhatatlan idegenkedést érzesz. Szétosztod vagyonodat a szegények között, sirva búcsúzol el tizenkét gyermekedtől, s elbujdosol az őserdőkbe, Patagoniába, vagy az éjszaki sarkra, csakhogy ezt az embert ne lásd.

Légy nyugodt. Mindenütt az utadban fogod találni.

Nem hiszi, hogy igy van?! Tehát hallgasson rám.

Biró Jenő úr, mint Barbarossa Frigyes császár, jól meghalt, és jól el van temetve. Meghalt, volt, vége; eltemettem őt feledésem népes mauzoleumába, s hogy valamikép fel ne találjon támadni, lenyomtattam őt megvetésem súlyos kövével.

És ime, kikel sirjából; mi több, kényszerit rá, hogy foglalkozzam vele.

Láttam, a tulajdon két szememmel láttam, mikor elutazott Trouvilleból, a herczegével együtt. Örömem oly tiszta és tökéletes volt, hogy misét mondattam volna, ha attól nem tartok, hogy derék abbénk megver.

Természetesen, nem mulasztottam el megtudni Fervacquestól, hogy hova mentek. Ha azt mondja, hogy délre mennek, biztosithatom, kedves Helén kisasszony, hogy Szibériának viszem a vén Aliszt.

Fervacques pontos felelettel szolgált, mely igen megnyugtatóan hangzott. Angliába mentek, Arbroaths Castleba, s ott is maradnak október végéig.

Ez három héttel ezelőtt történt.

És ime, a hogy megérkezünk Biarritzba, az első ember, a kit megpillantok, az én halottam.

De ez még semmi. Ez egyszerüen csak boszantó lett volna.

Hanem, úgy kellett történnie – hiszi-e már, hogy van egy gonosz aeon, a ki incselkedik velünk?! – úgy kellett történnie, hogy Biró Jenő ur, két napra rá, hogy Biarritzba megérkeztünk, szolgálatot tegyen nekem, még pedig komoly, jelentékeny szolgálatot.

Kegyed azt fogja kérdezni, hogy talán megmentette az életemet?!…

Higyje el, nem csodálkoznám rajta, ha igy kellett volna történnie. Nem ülök lóra, csak azért, mert bizonyos vagyok benne, hogy ha eszembe jutna egyszer kilovagolni, mulhatatlanul bekövetkeznék az, a mit mind a ketten két milliószor olvastunk két millió angol regényben. A ló elragadna; erre ő, a napbarnitotta ifjú, utána vágtatna megdühödt paripámnak, utólérné, aczél öklével megfékezné a veszett állatot, aztán leemelne a nyeregből, s én mindjárt ott maradnék szépen a nyakában.

Mint a hogy a balladában zengik:

Nem, kedvesem, nem mentette meg az életemet.

De annyit mondhatok, hogy nélküle most igen náthás volnék.

S mivel mostanában kitünően érzem magamat, a szolgálatot, melyet tett, nem kicsinyelhetem.

A dolog igy történt.

Harmadnapra, hogy megérkeztünk, gyönyörü reggelünk volt; s az ön lusta tanitványát, a ki máskor kilenczig aluszsza az igazak álmát, ez egyszer felköltötték reggel hat órakor.

A ki felköltötte, az nem volt más, mint ő felsége, a Nap, saját úri személyében. Olyan lever-m volt, mint Madame de La Vallièrenek; talán még valamivel szebb.

Kinéztem az ablakomon.

Szeretem a májusi reggelt, mint mindent a világon, a mi szép. Csakhogy a májusi reggel (Biarritzban úgy, mint másutt) egy egészséges, élettől duzzadó, csinos vászoncseléd, a szeptemberi reggel pedig (Biarritzban, egyedül Biarritzban), az arab regék bűbájos királykisasszonya.

Minő hatások!

A részleteket illetőleg lásd Vajda Pétert, Loti Pétert, meg a többi leiró Pétereket. Inkább lefestem az egészet, mint hogy leirjam.

Elég az hozzá, el voltam ragadtatva, meg voltam illetődve, tönkre voltam silányitva.

Eszem ágában se volt, hogy megint lefeküdjem, és tovább aludjam. Bolondos fejemben egy szép és nagy gondolat érlelődött meg.

Kegyed, drágám, a ki mindig a tyúkokkal ébred és kel, nem tudja, talán nem is sejti, minő hangulatok szállják meg a délig alvót, ha egyszer, véletlenül, korán talál felkelni.

Az ember tizszer annyi erőt érez magában, mint máskor, s kéjesen fürdik abban a tudatban, hogy hőstettet követett el. Mindent szebbnek lát maga körül, mint rendesen; a világ ujnak, szűznek és elragadónak tünik fel előtte.

Ez a nagy vállalkozások, a merész ötletek s a hirtelen cselekvések órája. A ki ebben az órában nem érez kedvet olyan nagyszabású tettekre, a melyektől máskor borsódzik a háta, az már el van veszve.

S én még elég jól érzem magamat.

Tehát: nem késlekedtem, hanem gondoltam »merészet és nagyot«, s mindjárt hozzá is fogtam az eszme megvalósitásához.

Addig szutyongattam Lenkét, mig végre illőképpen felöltözött, s aztán, nem is hederitve az álomkórban szenvedő öreg személyekre, kimentünk a hegyek közé.

Bizonyosan emlékszik rá, kedves Helén kisasszony, milyen nehezen szántam rá a fejem, hogy ezt a szegény Lenkét hozzam el magammal, a ki egész Közép-Európán át folyvást Nagy-Becskerekről sóhajtozik nekem.

De végre, mit tehettem egyebet?! Livia, az én felejthetetlen Liviám, a ki tavaly még aggasztóan kaczérkodott az Orsini-család legfrissebbik hajtásával, sok hányattatás után a derék Kovács szerelmében talált révpartot, s a törvényes és boldog szerelmet elébe tette a kalandoknak, a kulcsárt elébe a történelmi neveknek. Ida pedig sokkal rövidebb idő óta van nálam, semhogy nyugodtan rábizhattam volna magamat.

Bele kellett nyugodnom tehát, hogy sorsom osztályosa ez a becskereki Zrinyi Ilona legyen. És mondhatom, leszámitva azt, hogy Makót boszantóan sokáig magasztalta Interlaken rovására, jobban viselte magát, mint vártam.

Csakhogy az a könnyelmüség, hogy siettem a Lenke képességeiben teljesen megbízni, hamarosan megboszulta magát. A tapasztalt és sokat hányódott Liviával ez a kaland soha se esett volna meg.

Kitalálja-e, mi történt?

Eltévedtem; igenis eltévedtem.

Tudja, hogy úgy ismerem Biarritz-t, mint a zsebemet. Ezeket a hegyi utakat százszor is megjártam; és mégis megtörtént.

Talán éppen azért történt meg, mert nagyon elbíztam magamat. Kerestem a mellékösvényeket, s addig vadásztam a rövidebb utat, mig végre a hosszabbat se találtam meg többé.

Ez magában még nem lett volna baj.

Hanem abban a perczben, mikor kiderült, hogy nem tudom, merre kell visszatérnünk, egyszerre csak besötétedett az ég, s a hogy felnéztem, aggasztó, szinte fenyegető fellegeket pillantottam meg a hegyláncz felett.

Ennek a fele se volt tréfa. Ha még egy óráig kóválygunk igy, fejvesztve: kétszer kettő négy, hogy bőrig ázva érkezünk haza. S tudja, mennyire félek az esőtől.

Még hozzá, olyan könnyedén voltunk öltözve, mint két ballerina. A náthát biztosra vehettem.

S hiába, nem ismertem ki magam.

Lenke is hasztalanul meresztgette a szemét: Makó körvonalai sehogy se akartak feltünni a látóhatáron. És igy ő se tudta tájékozni magát.

Természetesen, sehol egy élő lény; akkora se, mint az öklöm.

Már láttam magamat náthásan, s előre hallottam, hogyan magasztalja Lenke, nagy tüsszögések közt, Becskereket, a hol hasonló helyzetben az ember meghúzhatja magát vendégszerető kocsiszinek alá.

Ebben a válságos perczben, a hogy ide-oda szaladgálunk, s véletlenül kibukkanunk egy tisztásra: megpillantom az én halottamat, a mint a legnagyobb nyugalomban ül egy hordozható festőállvány előtt, és pingál.

Az első pillanatban nagyon megörültem neki, s feléje iramodtam. A másodikban visszahőköltem.

Ha egyszer meghalt, s nem létezik rám nézve?!…

Igaz, hogy egyszerüen Lenkét küldhettem volna hozzá. De világos, hogy felnéz, s megtudja, hogy nekem tette a szolgálatot. Talán már látott is.

Akkor már egyenesebb s helyesebb, ha magam fordulok hozzá.

Vajjon megtegyem-e? Vajjon nem derekabb dolog-e, tovább is békén hagyni a halottat, megázni, és a tulajdon erőnkből vergődni haza?

Igen, csakhogy először is, nem egyedül ázom meg. És másodszor, csakugyan büszkeség volna-e ez, vagy pedig gyávaság?!…

Mert, hiszi-e vagy nem, valami különös előérzet lepett meg. Az az előérzet, melyet jól ismernek mindazok, a kik sokáig szoktak ingadozni a nagy elhatározások előtt. Előérzet, mely már majdnem látás a jövőbe.

Éreztem, hogy ha most nem szólitom meg, akkor igazán meg van halva, mélységesen, alaposan, örökre. És éreztem azt is, hogy ha most megkérdem tőle az utat, ebből a semmiségből még nagy dolgok fognak következni.

Eh, miért ne mernék szembe szállani ezekkel a nagy dolgokkal?!… Csak nem ijedek meg tőlük, mint egy iskolásleány, mint egy játékszer, melyet a sors ide-oda dobál?!… Csak nem fogok kitérni a jövő elől, mintha valami végzetes szenvedélytől félnék?!… Mikor sorsomnak nem a Végzet az ura, hanem én magam!

Szóval, édesem, a kis hiúságom volt az, a mi rábirt, hogy csakugyan megszólitsam.

A hogy feléje tartottam, észrevett és felállott. Ha véletlenül meggondolom magamat, akkor se fordulhattam volna vissza.

A legelső ötletem az volt, hogy francziáúl szólitom meg, mintha nem ismerném s idegennek tartanám.

De ezt a gondolatot elutasitottam magamtól. Ha rászorulunk valakire, vonjuk le helyzetünkből az összes következéseket s ne hangsúlyozzuk a kérelmünkben, hogy:

– Ezzel a kéréssel úgy fordulunk önhöz, mint a legelső jöttmenthez. Ne érezze magát nagyon megtisztelve.

Ha vannak norma-perczek, a mikor nincs jogunk valakit lenézni, úgy ezek a perczek bizonyára azok, a melyekben kéréssel terheljük. Kérni és egyúttal páváskodni hozzá, ez nem volna lovagiasság.

S egy igen szigorú biráló azt mondta egyszer rólam:

– Lovagiasabb fiatal embert, mint ez a Masa, keveset találni. (Emlékszik-e még rá?)

Aztán meg, ha igy cselekszem, bizonyára mosolyog egyet a bajusza alatt. Kitalálja, hogy csak nem akarom megismerni, s azt képzeli, hogy haragszom.

S ha nem lett volna szép boszantanom, ennyire megtisztelni sem akartam.

Úgy fordultam tehát hozzá, mint egy ismerőshöz, a kivel egyszer találkoztunk, s a kire emlékezünk.

– Biró úr, kérem – szólitottam meg magyarul – nem lenne szives megmondani, merre kell mennem a Casino felé? Eltévedtem, s tartok tőle, hogy megázom, ha még sokáig keresgélem az utat.

– A legjobb irányban volt, grófnő – felelt – de ha megengedi, hogy elkisérjem…

– Nagyon lekötelezne.

Nem állhattam meg, hogy egy pillantást ne vessek az állványra, s megjegyeztem:

– Hanem a képe… Valószinüleg vár valakit, a ki eljön érte és az eszközeiért…

– Bátran itt hagyhatnám. Alig van még ezen az állványon egyéb, mint a vászon. Különben, van nekem itt, vagy tiz lépésnyire, egy Robinzon-barlangom, a hol biztonságba helyezhetem a kincseimet.

Úgy tett, a hogy beszélt. Aztán rendelkezésünkre bocsátotta magát, s átvette a vezérlő angyal szerepét.

Biarritzról beszéltünk, a hol most van másodszor, majd Spanyolországról, a honnan csak pár napja érkezett meg. A társalgása elég kellemes; nem látszik ostobának.

Volt benne annyi tapintat, hogy Trouvillet egy árva szóval sem emlitette, s úgy viselkedett, mintha annak rendje s módja szerint ismerkedtünk volna meg. Szóval, nem lehetett ellene kifogásom; és ez nagyon boszantott.

Ha már föl kellett támasztanom, szerettem volna meggyőződni róla, hogy: fajankó, a kivel, akár él, akár hal, nem érdemes törődnöm.

Tartozom neki azzal az elégtétellel, hogy megvalljam: nem, ez az úr nem fajankó; ámbár mintha fából volna, mert feltünően rossz melegvezető.

Azt fogja mondani, aranyosom:

– Ez a hiúságokból összetákolt kis teremtés bizonyosan azt várta, hogy a szerencsétlen ember mindjárt útközben a lába elé boruljon, s tüstént, ott a hegyek közt, tartson bűnbánatot, és vezekeljen meg minden bűnéért.

Nos, igen, ezt vártam. Remélem, meg is várhattam volna.

Biarritzban, mely, zárójelek között mondva, az idén majdnem olyan unalmas, mint Trouville, van egy sereg csinos spanyol asszonyka, de a többiek között, bizvást állithatom, csak egy hölgy van, a ki imádnivaló.

Ennek a hölgynek a nevét a szerénység tiltja megmondanom.

Maradjon a név örök titok. Elég az hozzá, hogy jó izlésü gavallértól, a ki azonkivül művész is, elvárná az ember, hogy ennek a kivételes hölgynek a láttára (különösen, ha elég szerencsés egy óráig beszélgetni vele) őrüljön meg teljesen és tökéletesen.

Szó sincs róla.

Ez az úr az én csinosságomat nem is vette észre.

Semmi félreértés. Ha egy úr szinészkedik s úgy tesz, mintha nem venné észre az efféle aprólékos körülményeket, valósággal pedig nagyokat hunyorgat a szemével: ennél hizelgőbb és kedvesebb dolog nincsen a világon. Sajnáljátok őt, felebarátaim; nyakig van ő a páczban, nyakig.

De ha az illető nemcsak mímeli a hideg normannt, hanem vak igazán, valósággal, tökéletesen: ez már fölháboritó.

Maga, kedves kis angyali ártatlanságom, maga ehhez nem ért. De én, a ki félelmetes tudós vagyok a kaczérkodás művészetének összes szak- és segéd-tudományaiban, mondhatom kegyednek, hogy ez rengeteg különbség.

És megjegyezhetem azt is, hogy engem pedig a tekintetem soha sem csal meg. A kaczérkodás ügyeiben az én tekintetem a haruspex tekintete; a haruspexről ugyanis fölteszem, hogy oda se nézett és jósolt.

Igen, akármilyen hihetetlennek, akármilyen megbotránkoztatónak tessék is: ez az úr nem vette észre, hogy van Biarritzban egy elragadó arczocska, a melyhez képest a világ összes andalúziai hölgyei stb. (Lásd a Magamhoz irt költeményt.)

Tanulság: Biró úr lehet jó útmutató, lehet egy második Bastien Lepage, lehet még egy csomó kitünő tulajdonság boldog birtokosa, de izlése nincsen.

Ámbár tagadhatatlan, hogy tett az alulirottnak egy jó szolgálatot. Ezt az érdemét nem vitathatom el. Alig érkeztünk a Casinohoz, az eső vastag cseppekben kezdett hullani.

Ime, ez volt a regényem ezzel a második Jaufre Rudellel, a ki előbb meghal, s csak azután nyájaskodik:

Melisandedal.

XIX. Ugyanaz, ugyanannak.

Csak futtában irok, mert itt van Georges; Georges, a ki tavaly még a Lenthéric jobbkeze volt.

Nem szalaszthatom el azt a rendkivüli szerencsét, hogy végre alkalmam nyilt ezzel a kiváló férfiúval fésültetnem meg magam; azt mondják, csodákat művel.

Ah, ha csakugyan geniálisabb, mint maga a mester! Mily boldogság volna!

Ma este nagyon szép akarok lenni.

A Casinoban leszünk, a hol Réjane és Cadet valami szörnyüséget fognak eljátszani. Réjanet már láttam; csunyább és elragadóbb, mint valaha.

Egy ismerős amerikai hölgy, Mrs. Archer beszélte, hogy az előadáson ott lesz Pablo is, a hires toréador.

Természetesen, el akarom bűvölni ezt az őrült spanyolt.

De nem erről akartam irni.

Kérem, nagyon kérem, édes szentem, ha még mindig megvan az a rossz szokása, hogy megőrzi az irkafirkáimat, égesse el Trouvilleból irt utolsó levelemet. Nincs benne semmi különös; de szeretném, hogy ha nem irtam volna meg.

Addig is, mig kézcsókjaimat természetben, stb. stb,

Masa.

Nem állhatom meg, hogy még egy pár szót ne firkantsak.

Olvasta? Észrevette?

A Figaroban olvasom, hogy a lord, a vörös szakállú, szörnyeteg lord, Brüsszelben véresen viaskodott P. márkival.

Ki ez a P. márki?

Tartok tőle, hogy a mi szegény márkinénk meg tudna felelni erre a kérdésre, ha ugyan nem volna elfoglalva egy súlyos beteg ápolásával, a kinek nincs ugyan vörös szakálla, de azért mégis megérdemel némi részvétet.

M.

XX. Ugyanaz, ugyanannak.

Kedves, aranyos Helén kisasszony! (Felkiáltó jel, pont, vagy csak vessző?) A gyüjtés szenvedélye rettenetes. Vannak, a kik lepkéket, érmeket, vagy elhasznált bélyegeket gyüjtenek; vannak olyanok is, a kik nem gyüjtenek mást, csak leveleket.

A levélgyüjtő a legveszedelmesebb minden gyüjtő közül. Istenem, ha elgondolom, hogy engem az ön irományai alapján legalább is hivatalvesztésre és polgári jogaim elveszitésére lehetne itélni!…

De ha már benne vagyunk, egy vallomással több vagy kevesebb, mindegy.

Ime tehát egy vallomás, melyet már egy hét óta fojtogatok vissza a kebelembe.

Megint egy rossz tréfáról van szó, mely, félek, a torkomra fog forrni.

Alisz néném, enyhén és rokoni tisztelettel szólva, fölöttébb lehetetlen asszonyság. Úgy őriz az imádóimtól (a kik, elképzelheti, számosan vannak), a mint Bartolo, Arnolphe és Argus együttvéve se volnának képesek. Ez a túlságos nagy gondoskodás lelki békémről, komolyan mondom, néha terhemre van egy kissé.

Egy szép nap elhatároztam, hogy megbosszulom magamat.

Elkezdtem sóhajtozni. Reggeli alatt szemem a semmiségbe tévedezett, odakünn el-elmerengtem, kétszer aláhúzott ah-okat és oh-okat bocsátottam világgá, szóval úgy adtam a szerelmest, mint egy vidéki szende.

Azt hiszi, nem ment lépre? Dehogy nem. A félelem majnem olyan hiszékenynyé tesz, mint a hiúság. A mit szeretünk hallani, azt szivesen elhiszszük; a mitől nagyon félünk, annak a rémképétől is könnyen megijedünk. (Úgy hiszem, ezzel a bölcs mondással nem fosztottam meg dicsőségétől se La Bruyère-t, se Pascal-t; mindegy.)

Szóval, ravasz asszony létére, beugrott. Beugrott olyan együgyüen, mint egy falusi a csepűrágónak.

Ez az igazi szó. Mondhatom, a drámai szende mímelésében nyomorúlt kontár vagyok. Úgy hiszem, hogy ha valaha igazán szerelmes lennék, akkor se tudnám mutogatni szivem sebeit.

És ha már erről van szó, tudja-e, hogyan képzelem a dolgot?

Ha engem megcsípne a szerelem tarantellája, a következő regényes dolgok történnének:

I. fejezet. Kis Masa egy szép őszi este megállapitja, hogy tönkre van silányitva.

II. fejezet. A nevezett megvizsgálja lelkiismeretét. A kérdés az, hogy a Céladon lángol-e, vagy nem lángol?

A) Ha nem lángol. Egy méla sóhaj; hosszu vonás, s a szerelmi főkönyv lezáratik.

B) Ha lángol. Bonyodalmak, ujabb kérdések. Vajjon a királyok vagy a pásztorok rendjéhez tartozik-e?

a) Király, vagy királyka. E szerint semmi sem tartja vissza, hogy elpanaszolja: »Ó, hölgy, a legfényesebb gyémánt hiányzik koronámból!« A legfényesebb gyémánt kéreti magát, de leereszkedik a koronához.

b) Pásztor. Föltétlen diadala annak az örökkön igaz életelvnek, hogy: »Többet ér egy ifju pásztor, mint egy vén király.« Ujabb kérdések.

1. Ha Mahomet jön a hegyhez. Minden rendben van.

2. Ha Mahomet nem jön a hegyhez. A hegy megadja magát a kényszerüségnek, és ő megy Mahomethez.

III. fejezet. Érsek, orgonaszó, harangzúgás, nyolcz nyoszolyóleány, fáklyatáncz. Masa és Céladonja lelépnek a szintérről. Viktor boszúságában megbuktatja a kormányt, Henrik kártyába temeti bánatát. Vége a komédiának.

A mint láthatja, kedvesem, ez igen komoly tervezet, melyben semmi helye a szerelmi áradozásoknak. A dolgot úgy határoznám el Ő úrral, mintha üzletet kötnék vele. S ha eszébe jutna az első napon igy udvariaskodni: »Szeretlek, szép kis Vadvirág!« – azt mondanám neki: »Céladon úr, az effélét lehet gondolni, de nem lehet mondani«.

Gyűlölöm a frázisokat. Különösen a szerelmi frázisokat.

Azért nagyon boldog volnék. Csak nem keresnék szavakat a boldogságomhoz.

De térjünk vissza a tárgyhoz. Olyan rendszerkedvelő elméhez, mint a minő az enyém, nem illett ez az elkalandozás.

Tehát: a Júliákhoz semmi hivatásom, és bizony mondom, olyanformán játszottam a szerelemtől olvadó hölgyet, mint Aranyváry Auróra Lignerolles Lujzát.

Remélem, emlékszik még az Aranyváry-családra, illetőleg szintársulatra? Én most is magam előtt látom szegényeket, mintha csak tegnap jöttem volna el Szent-Ivánról.

Pedig Szent-Ivántól századok választanak el. Patriarkának képzelem magam, ha Szent-Ivánra gondolok.

Elég az hozzá, akármilyen rossz műkedvelő vagyok is, Alisz nénémet sikerült becsapnom. Addig faggatott, mig végre keblére borultam, s megvallottam neki, hogy: igen, ó, igen, a virágnak megtiltani nem lehet.

Már egy hét óta nem volt egyéb gondolata, mégis azt hittem, hogy megüti a guta. De nem csinált jelenetet. Összeszedte magát, s egész költői lénye ezt fejezte ki: »No majd meglássuk!«

Komolyan azt hiszi, hogy mert ő elsőrangú mester a diplomaczia művészetében, én pedig csak liba vagyok: az lesz, a mit ő akar, s nem az, a mit én találok kieszelni a hóbortos fejemmel.

Annál jobb rá nézve. Talán rám nézve is.

Vagy három napig egy hanggal se emlitette a dolgot. És azt vettem észre, hogy kételkedik.

Ekkor követtem el azt a bolondságot, mely most egy kicsit aggasztani kezd.

A Réjane-este, a Casinoban, bemutattam neki az én Birómat. És mikor bemutattam, egy pillantást vetettem Alisz nénémre.

A pillantás azt jelentette, hogy:

– Ez az.

Nem tudom, micsoda ördög bujt belém.

Persze, arra számitottam, hogy otthon majd ki fog törni, szét fog robbanni, s ekkor majd azt mondom neki:

– Kedves néném, az a gavallér házas ember és nyolcz gyermeke van. Az ő társaságuk csupa nyolczgyermekes családapákból áll. Egyelőre tehát mindnyájan nyugodtan alhatunk. Nekem elveim vannak.

Csakhogy rosszul számitottam. Nem tört ki és nem robbant szét.

Pedig megértett. Láttam, hogy megértett. Többet mondok, azóta emberemet nem téveszti szem elől. Tud minden lépéséről.

És… itt a bökkenő. Ez az ember nem is olyan lehetetlen férj, mint képzeltem. Megtudtam, hogy hat év óta özvegy; egy kis fia van, a ki itt van vele Biarritzban.

Ugy hiszem, Alisz néném mindezt hamarább tudta meg, mint én magam. S most már nem hinne nekem.

Annyival kevésbbé hinne, minél inkább az igazat beszélném.

Ő maga hallgat mélyen. S ez a nagy csend kezd nyugtalanitani.

Valamit forral.

A nagy diplomaták, ha hamis nyomon járnak, nagy ügyetlenségeket szoktak elkövetni. Félek ettől a gyanús némaságtól.

Ha valami ügyetlenséget követne el!… Ha el találná árulni a gyanúját!… Ha ez a kékszemü ember azt hinné, hogy… Fuj!

Ime, Masa zavarban.

Természetes, hogy most már alaposan elment a kedvem attól, hogy tovább is ugrassam ezt a mindenre kész vénasszonyt.

Kegyed legelőször is azt fogja kérdezni, hogy honnan ez a nagy atyafiság a nevezett urral? Miért mutattam be Alisz nénémnek? És igy tovább.

Minderről máskor.

Látogatóm van, nem akarom sokáig várakoztatni. Ha sokáig váratnám, igen szigorúan itélné meg a mázolásaimat.

Kezét csókolja

az öreg M.

XXI. Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek.

Budapest, szept. 15.

Édes Masám!

Hogy önnek a legkedvesebb időtöltése: riogatni azokat, a kik önt szeretik, az már régi dolog.

Én ugyan nem értem ezt a kedvtelést. Istenem, egy olyan együgyü, gyáva vénleányt, a milyen én vagyok, könnyü megriasztani. Olcsó mulatság ez, nagyon. Hogy, mégis, mi öröme lehet benne, ha a rakétája elpukkan, nem tudom elképzelni.

De eszem ágában sincs ezért panaszkodni. Elég jó maga nekem a hibáival együtt; nem óhajtom másnak, mint a milyen. A hibái nélkül talán nem találnám olyan kedvesnek, mint igy.

Sőt megvallom, ez a gyermekesség is szeretetreméltónak tűnik fel előttem. Mindig úgy tapasztaltam, hogy a kiket az Isteni Gondviselés oly fényes tehetségekkel tüntetett ki, mint önt, azokban a magasabb rendü értelmiség rendesen meglepő gyermekességekkel egyesül, talán azért, hogy a többiek ne zúgolódjanak.

Tehát, valahogy félre ne értsen, nem akarok szemrehányást tenni. Csak el akarom mondani őszintén, a mi nyugtalanit.

Egy darabig azzal biztattam magamat: »Nini, Masa megint a mumust játszsza«. Annyira hozzászoktatott már a mulatságához, hogy eleinte nem is gyanakodtam.

De ma már komolyan meg vagyok riadva.

Ujra meg ujra elolvasom kedves leveleit, melyekért nagyon hálás vagyok, a mint elképzelheti; iparkodom olvasni a sorok között, és nem ismerem ki többé magamat.

Vénülök, gyöngül a szemem, mely talán soha se is volt egészen jó.

Ezekben a nekem oly kedves, várva-várt levelekben mind gyakrabban és gyakrabban van szó egy úriemberről, a kiről már tudom, hogy fekete haja és kék szeme van, de mindössze csak ennyi az, a mit róla tudok.

Ellenben sejtem, hogy ez az úr azok közül az úgynevezett érdekes emberek közül való, a kik rengeteg sokan vannak; s igy messziről azt a hatást teszi rám, mintha a mi silány angol regényeinkből szökött volna meg.

Hogy teljesen elmondjam, a mit gondolok, mindenekelőtt sehogy sem tudom felfogni, hogy maga, a ki olyan kényes izlésű, a ki annyira gyűlöl mindent, a mi közönséges, hogyan foglalkozhatik ennyit egy olyan úrral, a kinek minden érdekessége abban áll, hogy szereti a bort, s hogy fiatal lányokkal szemben nyersen viselkedik?!

A szegény hindu, a ki egy kis rizsből él, azt tartja, hogy: ne üsd meg a nőt, még virággal se, s bizonyosan hozzá gondolja, hogy: ne bántsd meg soha, még jó tanácscsal sem. Csak egy angol regényhősben lehet annyi önzés és durvaság, hogy a nyerseséggel akarjon hatni üvegházban felnőtt fiatal leányok gyöngéd képzeletére.

De ez mellékes. Bizonyára nagy megtiszteltetés volt arra az úrra nézve, hogy kegyed észrevette, hanem ez már megtörtént.

A kérdés nem ez. A kérdés csak az, van-e annak akármilyen kis jelentősége, hogy maga oly feltünően sokat foglalkozik ezzel az úrral, hozzám irt, kedves leveleiben?

Mert, talán észre se veszi, de – nagyon sokat ir róla. Tréfa-e mindez elejétől végig, vagy van benne talán egy szemernyi komolyság is?

Nagyon szeretném, hogyha azt felelné: persze, hogy tréfa volt az egész. Szeretném, ha kiderülne, hogy ezt csak az én együgyüségem nem vette észre.

Őszintén megvallva, azt vártam, hogy egy szép nap a maga jókedvéből fog ezzel az ujsággal megörvendeztetni; de hiába vártam. Nincs más választásom, mint hogy megkérdezzem egyenesen.

Nagyon aggódom, édes Masám, nem tagadom. Az az úr, a kit én az ön leveleiből ismerek, nem igen kelt bennem rokonérzést. A huszonegy üveg, melyet maga fénykörben lát a feje körül, én rám nincsen semmi hatással.

Higyje el, édesem, még a legiszákosabb férfiak sem érdemlik meg, hogy szeressük őket.

Nevessen ki, lelkem, nagyon szeretném, hogy ha kinevetne. Csúfolja ki ezt az ijedős, poltron vénkisasszonyt; ő maga fog rajta a legjobb izüt nevetni, hogy ha kicsúfolja.

Attól tartok, hogy nem fog kicsúfolni. Nagyon is tudom, hogy a tréfái alatt néha veszedelmesen komoly dolgok rejtőznek.

Nagyon félek, édes Masám, a szeszélyeitől; mert tudom, hogy azoknak az ötleteinek, a melyeket nem tagad meg máról holnapra, holnapután bolondja, későbben rabja, s ha kell, vértanúja is tud lenni.

Nem pörlök én, lelkem, e miatt. Ez a hiba csak nagylelkü, nemes természetek hibája; köznapi lelkek nem szoktak bele esni.

De, Isten bocsássa meg, azt óhajtanám: volna más, sokkal csunyább tulajdonsága, csak ne ez, mely következéseiben mindig komoly, néha végzetes.

Ez a szép, kedves hiba csábit azokra a balgaságokra, melyek közül egy elég egy életre.

Meglehet, semmi értelme, hogy mindezzel előhozakodom; kivánom is, hogy úgy legyen. Akár igy, akár úgy, bocsássa meg: tudja, milyen könnyen elhagy a bátorságom, s ilyenkor, milyen hamar elvesztem a fejem.

Elég az hozzá, arra kérem, ne ijesztgessen tovább, s szóljon végre egészen komolyan. Tudom, hogy nem hiába hivatkozom a nyiltságára.

Öleli, csókolja az öreg

Helén.

XXII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Biarritz.

Kedves Helén kisasszony!

Igérem, hogy komoly leszek; olyan komoly, a milyen csak tudok lenni. Az ember nem tökéletes.

A kérdés tehát ez: van-e egy szemernyi igazság is abban a temérdek gyerekességben, a mit összefirkáltam?

Ime, a tiszta igazság, az egész igazság:

Nem tudom. Magam se tudom. Legalább ma még nem vagyok tisztában magammal.

Az az úr (mert hiszen róla van szó, ugy-e?) ma még csak a nagy X., az ismeretlen. Hogy holnap nem válik-e előttem a nagy Ő vé, arról fogalmam sincs.

Teljességgel nem tartom lehetetlennek, hogy egy félesztendő mulva felesége leszek annak az úrnak. Ez függ egy kissé tőle is (mert nem képzelem, hogy valami nagyon kapna ezen az ötleten), és függ egy kissé tőlem is, a holnapi, a holnaputáni énemtől, melyet nem ismerek, s melyről csak annyit tudok, hogy nagyon bájos lesz.

És függ különösen annak a gonosz aeonnak kiszámithatatlan ötleteitől.

X. úr mindenesetre érdekel. Érdekel, mint érdekeltek összes eltemetett szerelmeim, s rajtok kivül számos müvészeti nagyság, többek közt két vagy három hires tenor is. Ma X.-nek határozott előnye van az operisták felett, sőt úgy hiszem, még Birulovot is erősen hátra szoritotta kegyeimben.

De, kérem, ne csodálkozzék azon se, ha ezentúl nem irnék róla többet, s három hónap mulva azt is elfelejteném, hogy létezett. Minden attól függ, mit hoz a jövő.

Ezzel befejezhetném a komolyságot, s áttérhetnék a napirendre. De tartok tőle, hogy nem fogja kielégitőnek találni a feleletemet.

Hogy tehát semmit se hallgassak el: itélje meg maga a helyzetet. Ime, a tények.

A tények, vagyis: oknyomozó története annak, hogyan keveredtem atyafiságba kiváló nevü honfitársammal.

1. Mikor első találkozásunk után a Casino előtt elbúcsúztam tőle, nagylelkű akartam lenni, és azt mondtam neki:

– Igaz, nem nézné meg egyszer a mázolásaimat, meg a szobrászati remekeimet?! Lekötelezne, ha egy kicsit agyonbirálna. Például holnap, féltizenkettőkor?

Tüntetni akartam vele, hogy a sértése nem hatott fel hozzám, vagy legfeljebb olyan jelentéktelen volt, hogy a kis szolgálatával lemosottnak tekintem.

A ki kővel dob meg, dobd vissza olyan kitüntetéssel, a melyben közönséges halandók nem szoktak részesülni.

Udvariasan tért ki s azt felelte, hogy valami kötelesség foglalja le arra az időre.

Nem erőszakoltam s ő se kért más órát.

2. Kiváncsi voltam, mi lehet az a kötelesség, mely előbbvaló, mint Masa ő fensége, és az ő gyönyörűséges mázolásai? Vajjon létezik-e ilyen kötelesség? Vagy az egész csak ürügy volt s tulajdonkép fél tőlem?

Megtudtam, hogy féltizenkettő a kis fiának a fürdőórája, s hogy a gyermek fürdésénél ő is mindig jelen van.

Ugyanekkor megtudtam azt is, hogy özvegy ember, hogy a kis fiával egy öreg nevelőnő és egy öreg bonne van, s hogy a Continentalban laknak.

3. Néhány nap mulva találkoztam vele, a mint a kis fiát sétáltatta.

Lenkével voltam, s abban az irányban mentem, a melyben ők. A gyermekkel lehetetlen volt egy pár szót nem váltanom; vagy kétszáz lépésnyire együtt maradtunk.

A gyermek eszményien szép.

Akar egy háromcsillagos őszinteséget, aranyosom? Ime:

A gyermek egy pillanatra álmodozóvá tett.

Ezzel túlestem regényemnek legkényesebb fejezetén.

4. Kerti mulatság Billion bárónénál, a kit nyájas ujságirók Biarritz királynőjének szoktak nevezni.

Megpillantok egy macska-bajuszt, egy kefehajat, egy nevető arczot, s örömömben elrikkantom magamat:

– Birulov!

Egy fekete frakk állott mellettem, a kit előbb nem vettem észre. A mi emberünk.

Lelkesedésem felköltötte a figyelmét. Arra fordult és megnézte Birulovot.

Ez volt az első és utolsó udvariassága.

Karon csiptem Birulovot s ott hagytam biarritzi lovagjaimat.

– De hát mi jó szél hozta önt ide? – kérdeztem az én szerelmes fiamtól, a kiben nekem kedvem telik. – Hisz önnek ma Moszkvában kellene lennie?!

– Eljöttem, grófnő, hogy megkérjem a kezét.

– Ó, Birulov, ön tökéletes volna e nélkül az unalmas, léha refrain nélkül!…

– Ha ez a história nem mulattatja önt:

Egy szép nap be fogja látni, hogy a világ egyformán unalmas Birulovval, vagy Birulov nélkül, és elfogad a sorstól, mint egy új csapást, a mely nem számit többé.

– Soha, barátom, soha.

– Ha tudná, grófnő, hogy verstekben kifejezve, milyen hosszú az az út, a melyet önért tettem!…

Olyan kedvesen mondta, hogy majdnem meghatott. Különben Birulovnak nagyon jó napja volt. A szerelemnek ettől a Demokritoszától semmi sem áll távolabb, mint a nagyhangúság, s a reménytelen szerelmest már igazán nem lehet szeretetreméltóbban és vidámabban adni. Néha magam is azt hiszem, hogy az egész csak udvarias tréfa; de vannak mondásai, a melyek elárulják, hogy ez alatt a sok nevetés alatt van egy kis komolyság is.

– De hisz én önt egy hónappal ezelőtt még Trouvilleban hagytam!…

– Másnap már útban voltam hazafelé. Eltemettem a nagybátyámat, s pár nap mulva ismét elhagytam Moszkvát, hogy mint kegyeletes örököshöz illik, teljesitsem vagy legalább teljesiteni igyekezzem az elhunyt utolsó kivánságát. Fájdalom, ez nemcsak rajtam áll; s tartok tőle, hogy a Birulov-családnak én vagyok és én maradok az utolsó sarjadéka.

– Istenem, hisz ön csupa gyász, szegény barátom!…

Igazságtalan voltam iránta. A körülményekhez képest elég mulattató tudott lenni. Koronkint úgy tetszett, hogy még soha se láttam ilyen kedvesnek.

Kifogyhatatlan volt a paraszt-vicczekben, s egy-egy pillanatra eszembe jutott, hogy a téli esték Pertofkában, ilyen jó czimborával, elég kedélyesek lehetnek… De éreztem – és ez az, a mi följegyzésreméltó – hogy Birulov rosszkor jött. Akaratom ellenére összehasonlitásokat tettem, és ezek nem ütöttek ki a Birulov előnyére. A »bonvivant« lehet akármilyen szeretetreméltó, az »első szerelmes«-nek mindig van egy előnye, mely megmagyarázhatatlan, de el nem vitatható, mint maga az őserő. És hiába veszekedtem magammal, hiába nevettem ki a benyomásaimat, úgy rémlett, hogy az a másik a komoly szerelmesek osztályába tartozik. Ismeri kegyed az ilyen buta hangulatokat?!…

Úgy, hogy mikor Birulov egy ujabb madrigált koczkáztatott meg, nem is állhattam meg, hogy azt ne mondjam neki:

– Nincs szerencséje, szegény Birulov! Mi mind a ketten mostoha gyermekei vagyunk a sorsnak; tele volnánk ragyogó tulajdonságokkal, de hiányzik belőlünk az, a melyik a legfontosabb: hogy tudniillik a kellő időben támadjanak az ötleteink.

Birulov gyanakodva tekintgetett körül.

– Teringettét, annyira elkéstem volna?! – kérdezte, és nevetett hozzá.

– Viz, viz – feleltem – akármerre tekint, mindenütt viz.

A kit ő nem talált meg, azt én még kétszer láttam ezen az emlékezetes napon.

A reklám-királynő nem takarékoskodott a meghivóival; ott volt nála az egész Biarritz.

Nem lett volna benne semmi különös, ha emberem ebben a sokaságban végkép eltünik a szemem elől. S ha így történik, másnap már aligha gondolok vele. De az a bizonyos gonosz aeon máskép akarta.

Alig egy negyedóra mulva, ujra találkoztam vele. Darzens-szal beszélgetett, a híres festővel, a kit ön is ismer.

A báróné éppen akkor vált el tőlük, s szembe jött velem. Lehetetlen volt elmulasztanom, hogy a mulatságról egy pár jó szót ne mondjak neki.

A mester és a tanitvány alig egy pár lépésnyire állottak tőlem, s jól hallottam mindenik szavukat.

A Látomásról volt szó, a tanitvány legujabb képéről. Darzens csupa bók volt.

– Milyen haladás a Léda óta! – szólt, nem minden édeskésség nélkül, mely úgy látszik, kissé boszantotta a másikat.

– Ön nagyon türelmes a Látomással szemben, de kissé szigorú a szegény Léda iránt. Abban legalább volt egy kis fiatalság!…

– Ez a harminczéves vaskalapok gőgje – vitatkozott Darzens nevetve.

– Mondja, hogy azoknak a negyvenéveseknek a szomorusága, a kik már túlélték magukat – felelt amaz.

Én is úgy gondolkoztam, mint Darzens, s egy kissé kiábrándultam a művész úrból. Az elbizakodottságot és az önteltséget majdnem annyira gyűlölöm, mint a hazugságot.

(Nem szeretném, ha rágalmazónak látszanám. Azóta rájöttem, hogy tévedtem. Emberünk őszintén elégedetlen minden ujabb munkájával. Ez egyszerűen érthetetlen, de igy van.)

Mikor harmadszor találkoztam vele, nem kerülhettem ki, hogy megszólitsam. Feltünőnek találhatta volna.

Különben is kezdtem belátni, hogy sorsa elől senki se menekülhet. Ha ennek az úrnak az a hivatása, hogy szerepet játszszék az életemben: ám lássuk, minő szerepet választ?!

– Tudja-e – szóltam hozzá – hogy meg akarom ismételni a multkori merész vállalkozást?! De minthogy az ég bizonyára ismét önt szemelte ki, hogy haza vezéreljen, nem volna-e egyszerűbb, ha mindjárt velem jönne?!

Úgy vettem észre, nem volt túlságosan elragadtatva. De azért igent mondott. Látszott, hogy nagyon udvarias akar lenni irántam; talán, hogy jóvá tegye, a mit Trouvilleban vétett.

– Tehát: szombaton reggel hat órakor a Casinónál találom, úgy-e?

Biztatott, hogy csak rendelkezzem vele.

Aztán közönbös dolgokról beszéltünk. Két percz mulva visszatértem Birulovomhoz.

Aggasztó tünet: minderre pontosan emlékezem.

5. A séta.

Ez igen nevezetes fejezet; tudniillik, ezen a sétán barátkoztunk meg.

Egyéb emlitésreméltó nem is történt az nap.

Úgy neki készülődtem ennek a kirándulásnak, mintha az északi sarkra indultam volna. De minden óvatosság és esőköpönyeg felesleges volt.

Tapasztalatlanságom felett Lenke őrködött; meg kell jegyeznem, nem igen volt dolga.

A párbeszédből csak ennyi érdemes a följegyzésre:

Én: Lássa, hisz mi egészen jó pajtások lettünk!… Őszintén szólva, Trouvilleban még nem gondoltam, hogy ennyire meg fogunk barátkozni.

Ő: Köszönöm, hogy végre alkalmat ad rá…

Én (közbevágva): Ó, Trouville meg van bocsátva. A biarritzi szivesség mindenesetre jelentékenyebb volt, mint a seb, melyet Trouvilleból hoztam.

Ő (mosolyogva): Képzeltem, hogy nem érezte magát szerencsétlennek.

Az egész históriáról nem váltottunk tiz komoly szót. Valami olyanformát mondott, hogy nincsenek mindig olyan silány hangulatai, mint akkor este, s hogy bizonyára a legostobább dolog ilyen hangulattal álarczos bálba menni.

S aztán egyébről beszéltünk.

Szóval kiderült, hogy nem akárki.

6. A Réjane-este, mikor elég balgatag voltam emberemet a vén Alisz ellen kijátszani: semmi uj. Ismét meggyőződtem róla, hogy nincsenek meg benne azok a formátlanságok, a melyek a festő urak nagy tömegétől annyira elveszik a kedvemet.

Ezt hálával nyugtatom. Nem szeretnék olyan úr iránt érdeklődni, a kit Birulov megitélhetne.

7. Végre megnézte a tudvalévő pocsolyákat és gólyákat. Szegény szobraimat, meg kell vallanom, nem igen magasztalta.

Biztat, hogy ne hagyjam abba a mázolást. Ez sujtó a szegény imádkozó lányra.

Aggasztó tünet. Nem nagyon haragudtam meg az inkább lesujtó, mint biztató birálatért. Egy félóra mulva elmult a haragom. Egy óra mulva lehetségesnek tartottam, hogy egyben-másban igaza is lehet.

Ekkép híven beszámoltam volna legujabb szerelmem egész történetével. Itéljen, aranyosom, maga, s közölje velem, hogy: elveszettnek tart-e?

A mi az én véleményemet illeti, Montaignet kell idéznem: »Mit tudom én azt?!« Meglehet, ezzel befejeztem róla szóló értekezésemet, de megeshetik az is, hogy nemsokára már így irhatom alá a leveleimet:

Biróné ténsasszony.

XXIII. Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak.

Biarritz, szeptember végén.

Kedves Helén kisasszony!

Meglobogtatom a vörös zászlót, a veszedelem-jelzőt. A helyzet kezd kétségbeejtővé válni. Viktor, szabaditóm hol vagy?!

Ha már kicsikarta belőlem az igéretet, hogy nyilt leszek, ime. Bár megvallom, egy darabig gondolkoztam, ne hallgassak-e a dologról mélyen, mint a ki érzi, hogy ludas, és czélszerünek látja, nem adni életjelt.