NEGYEDIK RÉSZ.
Reading edition
I.
Biró Jenő úr kezet fogott egy bájos kis leánynyal, belenézett két szép szembe, melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén, ismételte azt a két szót, melyet utóljára hallott: »a viszontlátásra!« – aztán megindult magános sétájára. Az ő otthona egy kissé messzebb volt; odáig lehetett még vagy kétszáz lépés.
Birulov úr, ha egyszer-másszor abban a végtelen szerencsében részesült, a melyben az imént Biró Jenő úr, az ilyen jelenetek után egy darabig még sugárzó arczczal szokott járni, mint a hogy a látóhatár is fénylik egy kis ideig, azután, hogy a nap leáldozott. Biró Jenő úr ellenben lehorgasztott fejjel bandukolt, s olyan volt, mint a kinek az orra vére folyik.
Alighanem azt olvashatta abból a méltán csodált szempárból, hogy élni szép, hogy élni gyönyörűség, mert egy novemberi éjszakára gondolt, egy rettentő novemberi éjszakára, a mikor Biró Jenő úrnak csak egy gondolata volt: az, hogy megöli magát.
Azóta sok éjszaka mult már el, de Biró Jenő úr még most is élénken emlékezett erre a novemberi éjszakára.
Ugy rémlett neki akkor, mintha hosszú, nagyon hosszú, nehéz álomból ébredt volna fel. Mintha heteken, hónapokon át nem gondolkozott, nem érezett volna, s mintha csak akkor tért volna vissza az öntudata.
Pedig hát azelőtt is fenn járt, mozgott, beszélgetett az emberekkel, talán evett és ivott is, csakhogy édeskeveset tudott magáról.
Ugy volt, mint a kit nagyon fejbe találtak kollintani; élt, de ez az élet csak kábultság volt.
A természet, melyet bölcsnek szoktunk nevezni, s melynek sokféle katonára van szüksége, gondoskodik róla, hogy a kiknek nagy ütéseket kell kiállaniok, egy jótékony zsibbadtság segitségével ki is állják a rájok mért sorsot, s valahogy hamarosan, a mig a sajgás még friss, ne szökjenek meg állomáshelyükről.
Ez a jótékony zsibbadtság tartotta hatalmában egy pár hónapig a Biró Jenő úr fejét, s tette lehetővé, hogy künn járhasson a többi ember között, eleget tehessen a legkevésbbé mulasztható kötelességeknek, végezhesse, a mit az emberek tőle megvártak, s telhetőleg még értelmes válaszokat is adhasson a hozzá intézett kérdésekre.
Ez a kábultság azonban nem tarthatott a végtelenig. Azon a bizonyos novemberi éjszakán föleszmélt, tudatára jutott annak, hogy ő él, s egyszersmind tudatára jutott annak is, hogy ez egy cseppet sem örvendetes.
Az igaz, hogy nem látszott rajta semmi különös változás. A tagjai épek voltak és fiatalok; az ütőere rendesen vert. Csak egy kis sajgást érzett a szive körül, ez volt az egész.
De ez éppen elég volt neki arra a különös gondolatra, hogy: milyen jó volna meghalni!
És egy fehér tündér, az egyetlen, a ki igazat mond az embereknek, a szellemek, villik, tündérek és gnómok szegény játékszereinek, azt suttogta neki:
– Hidd el, nincs szebb dolog, mint szépen, összekulcsolt kézzel feküdni egy érczkoporsóban, a másik érczkoporsó mellett, a hol el van temetve az egész világ. Nincs szebb dolog, mint nem gondolni senkire és semmire, csak hallgatni a méhek zümmögését, vagy nem hallgatni még ezt sem, mert még ez is hazugság, hanem egyszerüen belemerülni a semmibe, és fürödni benne világ végeztéig, mert a Semmi az egyedüli jó, s a Semmi az egyedül igaz.
Biró Jenő úr, ámbár testének hőmérséklete 37·5, érverése rendes, a feje világos és tiszta volt, s nem volt semmi baja, csakhogy éppen egy kis sajgást érzett a szive körül, hitt ennek a fehér arczu tündérnek.
És aztán kiszinezte magában az egyetlen Jót; már ilyen volt a mestersége.
Hogy igen, ott feküsznek majd szépen, egymás mellett, hogy még holtan is feléje fog fordulni, Ő felé, a ki a Szép volt s az egész világ, hogy hallgatni fogják együtt a bolond csízt, a ki szerelemről énekel, s nem tudja, hogy a szerelem csak egyetlen egy tavasz, hogy igen, ott lesz megint Mellette, a ki mellett lenni élve-halva az egyedüli boldogság.
Kezébe vette a revolverét (kitünő szerszám volt, Simpson és társa készitették), de annyi ideje se volt, hogy egy kicsit gyönyörködjék a szép fényes aczélban, a másik szobából gyermeksírás hallatszott be hozzá, s ez a hang egy kissé habozóvá tette.
Biró Jenő úr »erkölcsi lény« volt, vagyis abban a hitben növekedett fel, hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos kötelességeknek, melyek eredetükben és czéljaikban meglehetősen rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak. Meg volt győződve róla, hogy ha itt vagy ott élet fakad fel, ez nem valami bolond véletlen munkája, hanem egy nagyon logikus Erőé, melynek határozott czéljai vannak, s melynek mi csak gondolattalan katonái, vak eszközei vagyunk. A szerep megalázó volta nem tette lázadóvá, s nem érezte magát feloldottnak a rejtelmes kötelességek alól, csak azért, mert nem kérdezték meg, hogy vállalja-e vagy sem. Bár a titokzatos küldőről teljességgel nem voltak tiszta fogalmai, s bár az ismeretlen czélok egészen hidegen hagyták, úgy vélte, hogy még a legokosabb: vakon engedelmeskedni.
Az ilyen meggyőződések halványulhatnak és kophatnak, de sohasem enyésznek el teljesen. A ki egyszer »erkölcsi lény« volt: az nagy bűnössé válhatik, de az akasztófa tövében is »erkölcsi lény« marad.
Nem vesztette el tehát ezt a meggyőződését a mi emberünk sem, a kit éppen ezek a nézetek tesznek érdemessé arra, hogy esetével foglalkozzunk. Ha Biró Jenő úr véletlenül nem tartozik az emlitett nézet hívei közé: az, a mi következik, sohase történt volna meg vele; de másrészt lehetett volna bármily csodálatos kalandok középpontja, kalandjaival foglalkozni nem volna érdemes.
De ha megállapitható, hogy Biró Jenő úr ama bizonyos nézetekhez minden időben, minden viszontagságok között ragaszkodott, másfelül meg kell jegyezni azt is, hogy ezt minden lelkesedés nélkül cselekedte, és voltak órái, a mikor zúgolódott. Éppen ezért nem nevezhető története »hős«-ének; egy hős sohase zúgolódik.
Ismeretes, hogy régebben mért zúgolódott. Alázatos katona volt; nem voltak lázadó hajlandóságai. Nem panaszolta, hogy a megkérdezése nélkül sorozták be, hogy nem tudja: miért csatázik, s nem panaszolta végül, hogy sohase lengett fel szeme láttára a zászló, melynek vak szolgálatára rendelték. Azt nehezellette, hogy nem kapta pontosan a zsoldját.
S úgy tünt fel előtte, hogy az a szolgáló szellem, a mely mindnyájunkat ellát utasitásokkal, cserben hagyta őt, ámbátor éppen az ellenkezőt igérte. Ez a Szellem egykor igy szólt hozzá: »Csak menj előre vakon, ha bajban léssz, ha csüggedni fogsz, hívj. Jönni fogok.« Biró Jenő úrnak valaha régen, többször is eszébe jutott ez a titkos igéret. És kiáltott is egynéhányszor, hogy: »Jövel Szellem!«, de a Szellem csak nem jött.
Talán korán hívta, talán hamar csüggedett, talán nem volt igazi bajban.
S ha zúgolódott is egy kissé, aztán csak megbékélt, s ment előre tovább, az ismeretlen tengerek felé.
Ezen a novemberi éjszakán nem zúgolódott többé, hanem fellázadt. Azon a ponton volt, hogy megszökjék az állomáshelyéről.
Ezen a novemberi éjszakán ott tartott, hogy elhajitson magától minden meggyőződést, s nemcsak a meggyőződéseit. Feloldozva érezte magát minden kötelességtől. Azt hitte, hogy tisztán lát a sötétben, s a mit ott látott, mindarról úgy találta, hogy ez nem volt az alkuban. Hogy a Természet egy lelketlen csaló, s hogy az ember csak az örök paraszt, a ki mindig be van csapva, bizonyosabbnak tetszett előtte, mint eddig akármikor. És úgy rémlett neki, hogy ő a legkifosztottabb minden kifosztott közül. Korábban úgy gondolkozott, hogy ha a Természet rá is szed bennünket, ez még nem ok arra, hogy mi viszonzásul ne teljesitsük a ránk rótt kötelességeket. A Természet megcsalhat bennünket, de az Ember legyen gavallér.
Ezen a novemberi éjszakán azonban nagyon fáradtnak és nagyon megtörtnek érezte magát. Nem érzett magában semmi kedvet még egyszer fölegyenesedni. A fehér arczú tündér oly csábitó, oly édes szavakat suttogott a fülébe, hogy immár képtelen volt minden ellenállásra. Csak egy gondolata volt, és ez a gondolat éppen nem volt büszke. Pihenni akart. Pihenni ott, az ő eltemetett világa mellett.
És ha csak a kötelesség hideg, intő szavát hallotta volna, bizony, Simpson és társának kitünő aczélja alighanem megtette volna azt a szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas.
Hanem az a hang, melyet Biró Jenő úr hallott, nem a kötelesség hideg, intő szava volt, hanem egy eleven lény hangja, a kinek kis szivében friss vér lüktetett, s a kinek gyomrocskája követelte a táplálékot, hogy majdan férfivá fejlődjék, ujabb áldozatnak, az ismeretes gyötrelmekre, s ki tudja talán ismeretlen szenvedésekre is.
Ez a hang elriasztotta a fehér arczú tündért. A jelenések nem tűrik el az Élet harsány szavát.
A revolveres ember megkövülve hallgatózott tovább. Nem mert megmocczanni, mint egy tolvaj, a ki neszt hall a másik szobából. Csak a szive dobogott egy kicsit sebesebben; várakozott.
A gyermek elhallgatott; bizonyosan enni adtak neki.
De alig vette vissza a csend sötét birodalmát, kiséretében rémek raja lepte el a szobát. A rémek körültánczolták az ágyat, aztán tanyát ütöttek a pallón, mintha otthon érezték volna magukat.
Milyen éjszaka!
Akármerre nézett a sötétben, mindenütt rémképeket látott maga előtt. Itt az angyalcsináló boszorkány rettentő oduját látta, a kuczkóban egy iszonyatos kis vázzal, a ki hústalan, nyomorult karocskáit ölelésre terjesztette felé; amott egy didergő, éhes, a korai munkától elnyomorodott rongyos kis alakot látott, a ki éjszakának idején a hólepte utczát rójja, és kéreget, hogy otthon meg ne verjék; látta az apátlan-anyátlan kis árvát vérben, fagyban, megromolva, látta koldulni, látta haldokolni, látta elpusztulni a szeméten… És ezek a látomások felkorbácsolták a könnyü mámorból, melybe a fehér arczú tündér csókja ejtette.
A Simpson és Társa czég kitünő aczélja ezúttal még nem tehette meg azt a szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas. Várjunk; a mi késik, nem múlik.
Ezt a novemberi éjszakát Biró Jenő úr nem felejtette el; s ez a novemberi éjszaka jutott eszébe, mikor Biarritzban, egy gyönyörű őszi délelőtt, belenézett két szép szembe, melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén, és ismételte azt a két szót, melyet utóljára hallott: »A viszontlátásra!«
II.
Akkor este, a hogy az erkélyére könyökölve a csillagos égboltozatot nézte – egy ismerős fehér fényalakot látott ott, a hol nem káprázó szemek a tejutat látják – egyszerre csak a nevén szólitotta valaki:
– Biró Jenő úr!
Tisztán hallotta, hogy a nevén szólitották. A hang sima és megnyerő volt; s a szobája felől jött.
Biró Jenő úr határozottan emlékezett, hogy az ajtaját bezárta. De mivel harmincz és egynéhány esztendő alatt megtanulta azt az egyet, hogy soha semmin se kell csodálkozni, most sem adta át magát az álmélkodásnak, hanem elvégezte, hogy:
– Valaki bejött a szobámba.
Visszafordult, s átlépett az erkély ajtaján. Csakugyan, valaki bejött a szobájába.
Előkelő megjelenésű, csinos fiatalember volt, kifogástalan báli öltözékben. Az arcza kedves, a szeme jóságos, a haja szőke volt.
– Ön bizonyára csodálkozik – szólt sima, kedves hangján – hogy bár az ajtaját bezárta, zavarni bátorkodtam, de a zárt ajtók nem feszélyeznek, s a dolgom sürgős.
– Kihez van szerencsém? – kérdezte Biró Jenő úr.
– Én a Sátán vagyok – mutatta be magát az idegen.
– Ugyan ne mondja!
– Önt talán az lepi meg, hogy nem hordom többé viseltes köpönyegemet?!… Valóban, ingeimet a legjobb czégektől hordatom. A művelődés, kérem, elhatolt a pokol fenekéig.
– Nagyon örülök, hogy szerencsém van. Tessék helyet foglalni.
– Ön nagyon szives.
– Parancsol egy szivart? Merem ajánlani. Azokból való, a melyeket a portlandi herczeg készittetett.
– Nagyon lekötelez. Csak akkor szíhatok, ha idefenn járok; odalenn nem tehetem. Méltóztatik tudni, hogy az otthonom nem alkalmas erre; egy pillanat, és a szivarnak vége… De, ha megengedi, a dologra térek.
– Kérem.
– Bár a költők fecsegő hirébe kevertek, nem szeretem a sok beszédet. Azért, igyekszem: a legrövidebben szólni. Én egy kis levélkét hoztam önnek; hoztam pedig és nem küldöttem azért, mert igen óhajtanám, ha ön a választ velem egyetértésben lenne szives megszerkeszteni.
– Ah!
– Bizonyos vagyok benne, hogy ön nélkülem nem úgy válaszolna, a mint én óhajtanám. Ezért láttam szükségesnek, hogy magam látogassam meg önt. Fájdalom, a mai világban még az én legényeimben se lehet megbízni.
– Ez épp oly meglepő, mint szomorú.
– Tökéletesen igaza van. De ha nem támaszkodhatom a tisztviselőinkre, bízom a tulajdon rábeszélő képességemben. Ámbár, megvallom, csupa olyan dolgot lesz szerencsém hangsúlyozni, a miket ön bizonyára nem először hall.
– Kérem, hallgatom. Az a forma, a melylyel, megvallom, kellemesen lep meg, könnyen megnyerheti az embert oly eszméknek is, melyek korábban nem látszottak tetszetőseknek.
– Elhalmoz a szivességével. Remélem azonban, tüstént meghálálhatom. Ez a levélke, bár egy cseppet se fogja önt meglepni s bár az első pillanatra puszta alkalmatlanságnak tünhetik fel ön előtt, nem tartalmaz semmi kellemetlent. Szabad arra kérnem, hogy legyen szives elolvasni?
Biró Jenő úr felbontotta a levelet s elolvasta.
Igy hangzott:
»Kedves barátom!
Meilhac egy vigjátékából tudom, hogy vannak olyan ostoba körülmények, a melyek közt egy férfi és egy nő, a kik szeretik egymást, s a kik egyformán okosak, jók és kedvesek, négy felvonáson át kereshetik egymást, s még akkor se találkoznának össze, ha a hölgy, minden törvény, szokás és illendőség ellenére, elébe nem menne a férfinak.
Én ugyan a férfiak gondolkozását ebben a pontban képtelen vagyok megérteni, s azt az aggodalmat, melyről a Meilhac vigjátékában szó van, egyszerüen nevetségesnek találom, de minthogy ez, úgy látszik, igy van rendén, ime, elébe megyek önnek és megkérdezem: akarja-e, hogy a felesége legyek?
Szeretem önt, s elég hiú vagyok azt képzelni, hogy ön is szeret egy kissé. Ne higyje, hogy nagyon elbizakodott vagyok; csak tegnap óta képzelődöm igy.
Ha ön is úgy akarja, nagyon hűséges és nagyon jó kis felesége lesz:
Galanthay Masa.
U. i. Bocsánat, az utolsó sorokat visszavonom. Nem igérek semmit.
Még egyet. A világért se szóljon senkivel rajtam kívül. Nekem nemcsak hogy meg kell kérnem, de meg is kell szöktetnem önt.
M.«
Biró Jenő úr letette a levelet s ránézett a vendégére.
– Tudja-e, kedves uram – kérdezte az idegen – mennyit ér ez a kis papiros?
Biró Jenő úrnak úgy tetszett, mintha vendége, a kit előbb igen jó nevelésü úrnak nézett, kissé szemtelenül nézne rá; a hangját se találta olyan kellemesnek, mint előbb.
– Ez a kis papiros huszonöt millió forintot ér, a krajczárokra, úgy hiszem, nem kiváncsi.
S megveregette a Biró Jenő úr vállát.
– Ön elpirul? Tulságosan bizalmaskodónak talál? Hátha még azt is megkérdezném, hogy a haragtól, vagy az örömtől pirúl-e? Ej, legyen őszinte, kedves uram; előttem kár feszélyeznie magát. Legyen őszinte és vallja meg, erre a gondolatra, hogy: »csak a kezemet kell kinyujtanom és szépen beleülhetek ebbe az óriási vagyonba«, az embernek végig borsódzik a háta. Csak nem haragszik igazán? Vigasztalhatatlan volnék, hogy ha haragudnék. Tessék elhinni, eszem-ágában se volt önt megbántani. Megbántani egy embert, a kinek akkor van huszonöt milliója, a mikor akarja! Huszonöt millió, kedves uram, a pokolban is nagy pénz. Ennek az összegnek a hallatára még az ördög is lekapja a süvegét.
– Ezeken az érzelmeken nem csodálkozom. De meg fogja engedni, hogy én másfélekép is gondolkozhatom, mint ön és tisztelt elvtársai.
– Bizonyos benne, hogy másfélekép gondolkozik, mint mi?
– Mindenesetre azt kell hinnem azok után, a miket szives volt előadni. Én nem kapom le a süvegemet egy nagy vagyonnak a gondolatára. Nem vagyok én szinész-asszonyka, a ki nem tudja az életet négy ló, batár, automobil, yacht, libériás inasok, gyémántok, lehetetlen kalaptollak, s görcsökben szenvedő vetélytársak nélkül elképzelni. Nem tartozom a gabonatőzsde apró epikureusai közé, a kik az emberi boldogság netovábbjának azt tartják, ha az ember mindennap pezsgőben fürödhetik meg, s nem vagyok lelki rokona azoknak a kereskedő segédeknek, a kiknek a képzelete nem tud dicsőbbet és lélekemelőbbet, mint ha az ember versenyistállót tarthat, s fő-főpasája lehet minden mulatóhelynek. Miért törném magam a nagy vagyon után? Nem vágyódom rá, hogy kastélyom, nagy szolgaszemélyzetem, bóbitás szeretőim, legyőzhetetlen lovaim és rettenetes szinekre festett mail-coach-aim legyenek; sőt akár hiszi, akár nem, azok közé tartozom, a kik a lehető legkevesebbre vágyódnak. Azokat az apró kényelmeket, a melyek nélkül meglennem talán nehezemre esnék, a munkámmal is megszerzem magamnak; a nagy vagyon örömeire pedig nem áhitozom, a mint nem áhitozom például arra sem, hogy király legyek Közép-Afrikában s úri személyemet fekete katonák őrizzék, a kik egyenruhaképpen czilindert és fehér gallért viselnének.
– Bocsánatot kérek, ön az igazat mondja, de nem az egész igazságot. Nem veszi rossz néven, ha egy kis bizalmasságot engedek meg magamnak.
– Csak tessék!
– Ön nem olyan büszke, mint a milyen büszkén szól, és nem olyan elégedett, mint a milyennek mutatja magát. Igaz, hogy ön ma nem lát olyan szükséget, mint régen, a mikor még vágyai voltak; igaz, hogy nincsenek többé nélkülözései, s igaz az is, hogy a mi az élet apró kényelmeit illeti, ma semmi oka a panaszra. Utazhatik, jöhet-mehet, úgy élhet, a hogy önnek tetszik; s ha az orvos úgy találja, hogy Biarritz jót tenne a kis fiának, hónapokat tölthet Biarritzban. Ez bizonyára olyan helyzet, melyet közönségesen jólétnek szokás nevezni. És mégis, kedves Biró Jenő úr, ön valójában nagyon, de nagyon szegény ember.
Biró Jenő úr hallgatott. Az idegen folytatta:
– Először is, mert ez a kényelem csak szinpadi kényelem, és senki se veti meg ezt a hamis jólétet jobban, mint ön maga. Esti nyolcztól éjfélig tart; ha az előadásnak vége lesz, ön visszakerülhet a padlásszobájába. Önnek ma meglehetős jövedelme van; a gardénia-herczeg bolondul az ön képeiért, s igy a munkáinak mindig van egy biztos vevője. Szerencséjére, a gardénia-herczeg nem maradt magára az itéletével: vannak visszhangjai és majmolói is, olyanok, a kik nemcsak beszélnek, hanem koronkint meg is vásárolják az ön képeit. Igy ön könnyen szerezhet annyit, a mennyi elég rá, hogy a kis fia kényelemben éljen s hogy ön se nyomorogjon. Csakhogy ön nem örömmel szerzi azt, a mit szerez. A mily büszkén hivatkozott a munkájára fenszóval, titokban annyira bántja, égeti önt ez a kereset. S ha egészen őszinte akar lenni, vallja meg, hogy bensejében ma is átkozza a Sorsot, mely egykor mindent megtagadott, mindent elvett öntől, ma pedig olyan jólétet juttat önnek, melyet megszégyenitőnek kell találnia. Senki se mondta önnek, talán nem is jutott eszébe senkinek, de ön érzi, hogy a mije van, azt nem a munkájának, nem a tehetségének, hanem egy fiatal ember szeszélyének köszönheti, a ki II. Lajost játszsza, a II. Lajos művészi érzéke nélkül. És ez megkeseríti önnek minden falatját, úgy, hogy mikor herczegi barátja a legkedvesebb önhöz, mikor a legeszeveszettebbül magasztalja az ön uj képeit (melyek bizony csak árnyékai a régieknek), önnek az szokott eszébe jutni: nem okosabb vagy legalább is helyesebb volna-e, kiszedni a zsebéből az aranyait, oda vágni a herczeg elébe, s elmenni a kis fiával száraz kenyeret enni?!… Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke.
Biró Jenő úr egy nagy füstfelleget fujt maga elé és hallgatott. A másik mosolyogva sanyargatta tovább:
– És nem is elégedett. Mert, akármilyen megalázó is ez a helyzet az ön méltóságérzetére nézve: ragaszkodnia kell hozzá – mit mondok? – görcsösen kell kapaszkodnia belé. Mert ez a mentsvára; a végnek a legvége. Ha a gardénia-herczeg véletlenül azt a bolondot találja gondolni, hogy W. G. Baring mégis csak nagyobb művész, mint ön, akkor ön egy rövid esztendő mulva lelógathatja a lábát a semmibe. A mi nem lehet kellemes dolog, különösen, ha az ember megszokta az ilyen jó szivarokat.
Biró Jenő úr olyan mozdulatot tett, mely csak a türelmetlenségé lehetett.
– Ó, kérem – makacskodott a kérlelhetetlen vendég – el tudom képzelni, hogy önnek nem fog nagyon nehezére esni: lemondani ezekről az apróságokról. Ha az embernek le kellett mondania mindenről, a miért élni érdemes, a miért élni öröm: nem olyan nagy áldozat letenni a kényelem silány élvezeteiről. És tudom azt is, hogy ha úgy beszél, mintha az élet apró kényelmeinek némi jelentőséget tulajdonitana, ez csak onnan van, mert önnek alig maradt egyebe ezeknél az apróságoknál, s mert fájdalmasan nélkülözi azt, a mi helyett ezekkel a hitvány örömökkel kell beérnie. De, végre is, önnek nincs annyi veszteni valója, hogy ez a veszteség közönbös lehetne. Engedje meg: akármilyen ízetlen valami is ez a kényelem, megvan neki a maga jó oldala. Ma ön szép csendesen bezárkózik a szomorúságába, mint az osztriga a kagylójába. Egy kissé már meg van halva, s a De Profundis első sorait már bátran elénekelhetnék a feje fölött; de ön még mindig ön. A kagylójából eddig még nem kaparták ki: még nincs egészen vége. De ha ön egy szép nap megint a koldusok piaczán találja magát, ha harminczöt-negyven éves korában, idő előtt megvénülten, elaggott lélekkel, szárnyaszegetten visszamegy a törekvő ifjuság boszorkány-konyhájába, uj életet kezdeni, fiatal emberek közé, a kiknek erejük a reménység, levegőjük a reménység, kifogyhatatlan kincsesházuk a reménység: akkor már harangoztak önnek. Bizony mondom, csak elpusztulni menne oda. Ha önt egyszer a balvégzet kikaparja a kagylójából, ha ön nem élhet többé az emlékeiben, ha ön kénytelen lesz egészen átadnia magát a jövőnek, a melyben nem hisz: akkor önnek vége, és mondhatom, másodszor hal meg, a mikor eltemetik. Ismétlem, kedves Biró Jenő úr, az ön lelkének már csak a fele van meg; de a kényelem melegágy neki, a melyben még csak elteng valahogy. Veszitse el még ezt a melegágyat is, biztositom, hogy lelkéből nem marad meg semmi. Még az a kevés se, a mi okvetetlenül szükséges hozzá, hogy az ember eltengődjék még egy darabig.
– Nem lesz kár értem – szólt közbe Biró Jenő úr.
– Művésznél igazán csodálatos az ilyen nagy önmegtagadás! – folytatta mosolyogva az idegen. – De ám legyen. Csakhogy ha ön elveszíti a kényelmét, ezt ön nem egyedűl fogja megsinyleni, és itt a bökkenő. Ebbe az ingatag jólétbe, mely akármilyen hitvány, mégis csak jólét, nem csak ön szokott bele, hanem másvalaki is, a kinek a kényelme kedvesebb önnek, mint a magáé. Könnyü azt kimondani, hogy: »akkor hát elmegyek száraz kenyeret enni!« – ha az ember egyedül van, s szabad, mint a madár. Csakhogy ön nincs egyedül, s ebben a kérdésben ön csak a második személy, az első egy más valaki. Egy más valaki, a ki nem kérte az életet, egy más valaki, a kiről önnek szép májusi napokban rózsaszinü álmai voltak… nagyon türelmetlen ön?… szóval egy más valaki, a kinek a sorsa ma még az önéhez van kötve.
Elhallgatott. Biró Jenő úr nem szólt semmit; oly buzgalommal szítta a szivarját, mintha kötelességet teljesitene.
– Végre egy pont, a melyben, úgy látszik, egyetértünk – jegyezte meg a kisértő. – Megengedi, hogy folytassam?
– Kérem.
– Tehát, kedves uram, ön hajlandó megengedni, hogy az ön kis kényelmének van némi értéke. Legyen szabad, ezzel szemben, arra figyelmeztetnem, hogy ez a jólét milyen ingatag. Ön még rövid időre sem biztositotta magát; nem tett félre, a mint hogy nem is tehetett volna félre valami sokat. Higyje el, eszem ágában sincs, hogy ezért szemrehányást tegyek önnek. Meg tudom érteni ezt a könnyelműséget. Volt egy idő, mikor önt hatalmába keritette az a meggyőződés, hogy minden küzdelem hiábavaló. Észrevette, hogy az iránytűje kegyetlenül megcsalta önt; rájött, hogy tévedett, hogy a visszahozhatatlan órákból sokat feláldozott a hasztalan, a bolond küzdelemnek, és ezt sehogy se tudta megbocsátani a csaló iránytűnek. Fogta magát, bedobta rossz iránytűjét a tengerbe: és… menjen a gálya, a merre akar!… jöjjön akármi!… Ugy gondolkozott, hogy a holnap hazug, s nem törődött többé a holnappal. Ugy gondolkozott, hogy a mit a jelen megadhat annak a másvalakinek: nem fosztja meg tőle a bizonytalan holnapért, a holnapért, a melyre reménységgel nem, csak félve, aggódva tudott gondolni. Nem részletezem ezt tovább; látom, hogy ez a pár szó is fájt önnek. Szóval, ön nem tett félre, már akármiért. Pedig talán jobban cselekedett volna, mert ime most már közel van ahhoz a megzavaró, válságos naphoz, a mikor: nincs tovább. Ha déli szél talál fúni, az ön jólétének, s ezzel együtt a másvalaki jólétének vége. És ön remeg, ha rágondol arra a rossz órára, a mikor a gardénia-herczeg, a kinek az itélete nem különb egy asszonyi szeszélynél, mást talál gondolni, a mikor a gardénia-herczeg visszhangjai kikiáltják önről, hogy az ön tehetsége kimerült, a mikor az ön szives vásárlói egyszerre a faképnél hagyják önt, s a mikor ön elmehet koldulni. Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke, de nem is elégedett. Azért kérem, könyörgök, ne sujtsa megvetésével azt a nagy vagyont, mely oly alázatosan kopog az ön ajtaján.
– Ön igen jó logikus hírében áll – szólt Biró Jenő úr. – Bocsássa meg a merészségemet, de én úgy találom, hogy kissé gyorsan vonja le a következtetéseit. Tegyük fel, hogy a kényelmemmel nem vagyok megelégedve (bár ön is szives megengedni, hogy nem pusztán a herczegnek köszönhetem a jólétemet), tegyük fel, hogy ez a keserves kis kényelem is veszedelemben van (bár még nem tapasztalom, mintha ráuntak volna a képeimre), tegyük fel, hogy csakugyan igen bajos volna ujra kezdenem a küzködést (bár kegyed is elismeri, hogy csak félig vagyok meghalva): remélem, nem fog ellentmondani, ha azt állitom, hogy annyit a legrosszabb esetben is kereshetek, a mennyiből a gyermekemet eltarthatom. Ehhez nem sok kell; sok szegény ember meg tudja tenni, a ki teljes épségben sem ér annyit, mint én félig holtan. Kérdem tehát: ha számithatok rá, a mi előttem a fődolog, miért tagadjam meg, a mit harminczöt esztendeig a legjobbnak véltem, s miért essem térdre, csak úgy egyszerre, egy nagy vagyon előtt, melynek a dicséretére ön se tud egyebet mondani, mint hogy tálczán hozza azokat a kényelmeket, a melyek nélkül el tudok lenni, s ráadásul azokat az élvezeteket is, a melyekre nem vágyódom, a melyekre soha se vágyódtam?!
– Engedelmet kérek, ön ebben a pillanatban rosszhiszemü – felelt a sátán szemrehányóan. – Ha a nagy vagyon, melyre szives figyelmét kérem, nem volna jó egyébre, minthogy részben nélkülözhető, részben pedig megvetett anyagi élvezeteket nyujtson: őszintén megvallom, nem merném ügyét védeni olyan érzékeny lélekkel szemben, a minő ön. De ez a nagy vagyon jó valami egyébre is, a mint alattomban ön is szives volt elismerni. Jó például arra, hogy megmentse az embert sok mindenféle nyugtalanságtól, a mit az imént ön se tagadott. Hozzátehetem ehhez, hogy van más jótulajdonsága is, többek közt egy szinte megbecsülhetetlen, a melyről, úgy látszik, szándékosan felejtkezik meg. Ez a nagy vagyon mindenkorra megmentené önt a legnagyobb gondjától. Mert, kedves uram, ön teljességgel nem számithat arra, a mit fődolognak nevez. Nem láthatja meg a tűkörből, hogy meddig él: nincs a homlokára irva. S ha véletlenül holnap, holnapután, egy vagy két év mulva váratlanul be találja hunyni a szemét: kérdem, ki fogja eltartani a gyermekét, a kinek önön kivül nincsen senkije?! Az a szegény, beteg teremtés, a ki az árva gyermekre egy pár esztendeig gondot viselt, elköltözött hazájába, az árnyékok közé. Nos, és ha ma önre kerül a sor? Ej, kedves uram, ön nem tartozik azok közé, a kiknek jelszavuk az az ismert mondás, mely így hangzik: »Utánam az özönviz!…«
A szőke fiatalember, a ki jó logikus hírében áll, megelégedéssel látta, hogy Biró Jenő úr nem szándékozik ellentmondani, s aztán így folytatta:
– De oktalanság volna elhallgatnom, hogy a nagy vagyonnak, melyet szives jóindulatába ajánlok, vannak gyümölcsöző jótulajdonságai is. Nemcsak a gondtól, a nélkülözéstől, és a megaláztatásoktól óvná meg önt, hanem tekintélyt, hatalmat adna önnek, lábához rakná a sikert, a dicsőséget, s gondoskodnék a neve halhatatlanságáról. Az ön tehetsége gyémánt, mely azonban – fájdalom – egy csomó cseh üveg közt hever. Azt mondtam, hogy köztük? – rosszul mondtam, azt kellett volna mondanom, hogy alattuk hever. És az igazi műértő olyan kevés! De foglaltassa csak ezt a gyémántot aranyba: majd meglátja, hogy’ fogják csodálni!
– Ha csak akkor veszik észre a tehetségemet – szólt Biró Jenő úr – a mikor villamos világitás mellett mutogatom a képeimet, úgy jobb, ha egyátaljában nem tudnak rólam. Különben, azt hiszem, hogy a mi tehetség élt bennem, az is a végét járja. Nincs bennem többé hiúság, s a hatalomra sem vágyódom. Nem óhajtok én már magamnak egyebet, csak békét, nyugalmat.
– Ej, legyen egészen őszinte! Soha se gondol rá, micsoda pokoli gyönyörűség volna megtorolni azt a sok igazságtalanságot, megaláztatást, lenézést, melyet egykor el kellett szenvednie? Rosszul mondom… a melyet akkor kellett elszenvednie, a mikor még élni akart, a mikor a lelke még fiatal volt, a mikor még élt önben a tehetség is, és a büszkeség is?!…
– Nem, nem gondolok rá. Csípésekért, harapásokért nem akarok boszút állani.
– Bizonyára ön a leghiggadtabb a két világrész összes művészei közül! De azt nem fogja letagadni, hogy mégis csak művész; s mint művész, remélem, nem hagyja figyelmen kívül ennek a könnyen megszerezhető nagy érzésnek legalább a művészeti oldalát. Ha elsorvadtak, elsenyvedtek, megfakultak is a szenvedélyei, bizonyos vagyok benne, hogy még nem veszett ki önből minden érdeklődés az iránt, a mi uj, a mi nagy, a mi szép. És én egy uj, ismeretlen, királyi érzést kinálok önnek. Mondja, tisztelt uram, akármilyen átszellemültnek tartja is magát, akármennyire megtisztultnak látja is lelkét a kicsinyes kivánságoktól: nem lappang odabenn, a hamu alatt, egy kis pogány kiváncsiság? Tegye a kezét a szivére, és vallja meg: néha, egy-egy rossz órájában, nem kiváncsi-e rá, hogy micsoda érzés lehet az, ha az ismert alakok, a kik hajdan tiportak rajtunk, hason csúsznak a lábunk elé, s mi Kónsz isten égi közönbösségével türjük tömjénjüket, s hallgatjuk gyermekes, ostoba siránkozásaikat?!… Higyje el, kedves uram, kár volna, ha meghalna, mielőtt ezt az érzést megismerte. Mondja, nem restelné, ha művész létére soha se látta volna a nap felkeltét?!… s biztositom, hogy az a látvány, melyet én kinálok, van oly fölséges, mint amaz. Meglehet, hogy ön igazán nem óhajtja megtorolni a csípéseket, a harapásokat, a megaláztatásait, de teringettét, festő uram, nem teszünk mindent silány önérdekből, s én ezzel az anyagias nembánomsággal, ezzel a félig bölcsészi, félig állati nyugodtsággal és közönbösséggel szemben, hivatkozom a művészi lélekre, hivatkozom a festőre, és hivatkozom arra az örök elvre, hogy a művészet czélja: maga a művészet.
– Ön kitünő vitatkozó, tisztelt Sátán úr, s úgy hiszem, még azt is be tudná bizonyitani, hogy a művészetnek szükségképpen karöltve kell járnia a nagy vagyonnal…
– Miért ne?! – vágott közbe a szőke. – S ha erre vállalkoznám, semmiesetre se mulasztanám el megemliteni, mennyit nyerne a művészet, ha ön soha egy ecsetvonást se tenne kénytelenségből, hanem hónapokat szentelhetne egy álomnak, s csak akkor dolgoznék, a mikor az ihlet malasztja teljes bőségben szállja meg önt. De én nem vitatkozom erről, s nem folytatom a nagy vagyon dicséretét. Végre is ebben a pontban, ha nem értünk is egészen egyet, nem olyan áthidalhatatlanok a nézeteink.
(Az utóbbi szavakat ismét nyájas, megnyerő, derült tekintetével kisérte, s azzal a mosolygással, melyet róla neveztek el.)
– És feladatomnak – folytatta – csak a kisebbik része az, hogy a nagy vagyont, melylyel megkinálni bátorkodom, szives figyelmébe ajánljam; ő maga jobban ajánlja magát, mint bármi szó. Az én feladatom tulajdonképpen az, hogy bebizonyitsam önnek: mily semmisek azok az okok, a melyek alapján ön ezt a nagy vagyont vissza akarja utasitani…
– Engedelmet kérek – szólt közbe Biró Jenő úr – de most rajtam a sor, hogy a rosszhiszemüség vádját hangoztassam. Kérem, ne zavarjuk össze a dolgokat. Ön nem kinál meg engem ezzel a nagy vagyonnal, csak csalogat vele. Született jogász létére csak nem fogja azt állitani, hogy a feleség vagyona tulajdonképpen a férj vagyona?!…
– Éppen azért, mert született jogász vagyok, merném állitani, a minthogy én kész vagyok mindent állitani, a minek ön az ellenkezőjét gondolja. Ne ijedjen meg, kérem, nem esem a régi módi, czopfos ördögök hibájába, a kik mindent tagadtak, és mindent állitottak, a mint észak vagy dél felől fujt a szél vagy fujdogált a szellő. Én jó ördög vagyok; s ezúttal sem makacskodom. Legyen úgy, a mint mondja. De viszont, engedje meg, hogy a feleség vagyona és a férj keze olyan közel vannak egymáshoz, hogy a különbségen nyargalni nem érdemes. Hozzá tehetem, hogy a jelen esetben nem is illik ezt tennie. Ha vén sárkányok bérelt férjei értekeznek erről a különbségről, annak még van értelme. De semmi értelme sincs akkor, ha a házasság olyan eszményi összeköttetés alapján jő létre, a milyen a mi értekezésünkre alkalmat adott. Hová gondol, tisztelt uram?! Ej, ej, ön máris restelli, a mit mondott. Az a hölgy, a kiről szó van, sokkal nemesebb, sokkal finomabb lélek, semhogy olyan hitványságokkal, mint a pénz, a legkevesebbet is törődnék. A férje azt fogja tenni a vagyonával, a mit akar. Ezt ön épp oly jól tudja, mint én. És ha csak róla lehetne szó, erre a kérdésre nem is vesztegetnék több szót. De tudom, ön azt akarja ellenvetni, hogy kettőn áll a vásár, s hogy az a férj, a kiről beszélünk, lelki finomság dolgában nem fog a feleség mögött maradni. Én is úgy képzelem, csakhogy, engedje meg figyelmeztetnem, ez egy cseppet se változtat a dolgon. Ha ön nem is nyúl hozzá, a nagy vagyon, melyet kinálok, tudni fogja a kötelességét. És szerez majd önnek egy másikat, a melyhez már hozzányúlhat minden aggodalom nélkül. Mert, tessék elhinni, a nagy vagyon is olyan, mint az asszony; azt az embert keresi, a kinek az oldalán már ott lát egy másikat.
– Szóval – szakitotta félbe a bőbeszédű sátánt Biró Jenő úr – az ön sokat emlegetett vagyona nagyon tiszteletreméltó földi jó, melynek egyéb erényei mellett megvan az a tökéletessége is, hogy valóság. S minthogy ekképpen be vannak bizonyitva összes jelességei, most már nincs egyéb hátra, mint hogy kinyujtsam érte a kezemet, s elkövessek egy csinos gazságot…
– Gazság! Micsoda gazság?! – vágott közbe a szőke. – Bocsánat, kedves uram, de ha gazságról volna szó, először: eszem ágában se lett volna épp önre gondolni, és másodszor: nem jöttem volna én. Az olyan ügyeket, a minőkről ön beszél, a cselédeimre szoktam bízni; a mi engem illet, nem szeretem a csunya dolgokat. Én gentleman vagyok, kedves uram.
Nagyon fölingerelte ez a szó, de izgatottságában se zökkent ki előkelő magatartásából. Nem csinált jelenetet, hanem erőt vett magán, visszaült a székébe, a honnan előbb megbotránkozva pattant fel, rágyujtott egy második szivarra, s azután megint nyugodtan folytatta:
– Igazán, majdnem zokon vettem ezt a szót, pedig el lehettem volna készülve rá. Ön művész, a heveskedés jogában áll, s több tekintetre tarthat számot, mint más, közönséges ember. Nem kellett volna elfelejtenem azt sem, hogy azok közé tartozik, a kik a nekik nem tetsző dolgoknak csunya neveket adnak, s a kiket a tulajdon erős szavaik lázitanak fel. Ez a hiba nemes hiba, s én nem olyan fából vagyok faragva, hogy ezért szemrehányással illessem. De hivatkozom a méltányosságára. Ön igen erős szót használt. Legyen türelmes, nézzen jól a szemébe a kérdéses valaminek, és aztán vallja meg, hogy nem volt igaza, mikor ezt az erős szót használta.
És neheztelő hangon tette hozzá:
– Gazság?!… De hát olyan népségnek látszom én, a ki akárkit is gazságra akar csábitani?!
A hangja olyan lágy és sima volt, a tekintetében annyi jóság és nyájasság tükröződött, hogy Biró Jenő úr megijedt tőle.
De azért nem engedett.
– Szemébe nézek a kérdéses valaminek – válaszolt – és megmaradok a szó mellett.
– Ej, kedves uram, ha ön makacsabb a legrosszabb ügyvédnél, akkor mi soha sem értünk egyet. Pedig nekem ez a czélom, s nem az, hogy szavakon nyargaljak. Jól van, ön nem hajlandó engedményeket tenni; hát, nem bánom, teszek engedményeket én. Ön azt állitja, hogy pénzért házasodni igen csunya dolog. Én ugyan, s velem együtt több millió ember, más véleményen vagyunk, de hagyján. Bár felhozhatnám, hogy a világ, mely egyébként igen kegyetlen szokott lenni, ebben a kérdésben sokkal türelmesebb önnél, s bár hangsúlyozhatnám, hogy a világnak, a mikor türelmes, mindig nagy oka van rá: nem vitatkozom. Nem akarok akadékoskodni. Megengedem, hogy ha valaki elvesz egy vén boszorkányt, csak azért, hogy eltartassa magát vele, s talán, hogy legyen, a ki megfizesse a házon kivüli szórakozásait, minthogy ő maga lustább és nyomorultabb, semhogy megélni és jól élni tudjon, szóval, hogy ha valaki áruba bocsátja az egyetlent, a mije van, a férfiasságát, megengedem, mondom, hogy az ilyen úr nem valami nagy jellem; sőt miattam olyan nevet adhat neki, a milyet akar, legyen az összeköttetése törvénytelen vagy törvénynyel szentesitett. Jól van. De mit tartozik ránk az efféle dolog?! Remélem, megengedi, hogy mi csak más hajóban evezünk?! Én egy nagyon bájos, nagyon fiatal, nagyon eszes, nagyon kedves kis leány kezét kinálom önnek, a ki imádja önt, s a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy szerencsétlenségére nagyon gazdag is. Ön csupa jó hajlandósággal viseltetik ez iránt a kisasszony iránt, és mégis úgy tesz, mintha őt elvenni valami iszonyu dolog volna. Miért? Mert gazdag? Teringettét, nem tehet róla. És ez olyan mellékes is neki, olyan keveset gondol erre a rettentő vagyonra, s olyan bizonyos benne, hogy a lelke és a szive kincsei hóditották meg önt! Tessék elhinni, ön az egyetlen ember ezen a kerek világon, a ki mikor ilyen mesés szerencse kinálkozik számára, tudni sem akar az egészről. Ön ismeri Birulov urat. Biztosithatom róla, hogy Birulov ur, a ki pedig tökéletes gentleman, nagyon boldognak érezné magát, ha megtehetné azt, a mitől ön iszonyodik, két kézzel kapna az ajánlaton, egy egész életen át egyebet se tenne, csak hálálkodnék a gondviselésnek, és soha, de soha se jutna eszébe az a képtelen gondolat, hogy ő tulajdonképpen gazságot követett el.
– És Birulov úrnak igaza volna – szólt Biró Jenő úr. – Csakhogy az ő esete egészen más, mint az enyém. Ha ketten teszik ugyanazt: a dolog nem ugyanaz. Ő csak azt tenné, a mi a legtermészetesebb dolog a világon, mig én, ha ugyanarra a dologra vállalkoznám, gazságot követnék el.
– Szabad tudnom, hogy miért?
– Azért, mert én megcsalnám azt a kisasszonyt. Megcsalnám olyan hitványul, mint a legközönségesebb csaló, még hitványabbul, mert én nem a jóhiszemüségével, hanem a legnemesebb érzéseivel élnék vissza, megcsalnám nyomorultul, mert ő ezen a vásáron mindenét elveszitené.
– Ezt ön maga se gondolja komolyan.
– Dehogy nem gondolom komolyan! Ha ő a kezét nyujtja nekem, ezt abban a hiszemben teszi, hogy olyan bájos, kedves, ragyogó teremtést, mint ő, majdnem lehetetlen nem szeretni. Ennyi hiúságot meg lehet bocsátani egy olyan lénynek, a ki arra van hivatva, hogy tessék, hogy ünnepeljék, hogy elbájolja az egész világot. Természetesnek találom, ha eszébe se jut, hogy nőül lehet őt venni szerelem nélkül is. Tehát ha én hallgatnék önre, s elfogadnám ezt a kedvesen nyujtott kezet, akkor én megcsalnék, aljasul, nemtelenül csalnék meg egy minden ízében nemes, becsületes, nagylelkű teremtést, a ki – súlyosbitó körülmény – nem is gyanakszik.
– Mert nem szereti?
– Mert nem szeretem.
– Bocsássa meg a vakmerőségemet, de bátor vagyok ellentmondani.
– Engedelmet, ezt én még az ördögnél is jobban tudom.
– Okvetetlenül ön tudja a legjobban, mi az, a mit ön érez; de hogy, a mit szives vallomásaiban nem fog eltagadni, szerelemnek nevezhető-e vagy sem, az már egy kissé én rám is tartozik. A meghatározás olyan mesterség, a melyet én találtam fel. De a dologra térek. Ön azt állitja, hogy a mit ennek a levélkének a küldője iránt érez, az nem a szerelem. Nagyszerű! Hát létezik a szerelem? A szerelem délibáb, tisztelt uram, csak szerelmek léteznek. S ezek hol kezdődnek, hol végződnek, azt még az ördög se tudja. A szerelem annyiféle, a hány az ember. A. nem úgy szeret, mint B., B. nem úgy, mint C., és igy tovább; a hányan lélekzünk, mind másképpen szeretünk. (Engedje meg, hogy többes első személyben beszéljek; én is műkedvelősködöm.) De nemcsak, hogy az A. szerelme egészen másféle érzés, mint a B.-é, A.-nak a szerelmei is nagyon különböznek egymástól. A hányszor és a hány nőt szeretünk, mindannyiszor mindannyit másféleképpen szeretjük. De még mindig keveset mondtam. Hisz ugyanazt az egy lényt is máskép és máskép szerethetjük különböző időben! A szerelem, tisztelt uram, maga az örök változás, s ha ön bölcselkedni szerető lélek, nem mondhatja azt, hogy a mit ön ennek a levélnek a küldője iránt érez, az nem szerelem.
– Pedig erről alaposan meg vagyok győződve.
– Ej, kedves uram, ha ön azt akarja mondani, hogy ez nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek: akkor én nem is mondok ellent. Annyival kevésbbé, mert én nem hiszek ebben a földöntúli érzelemben, s ön bizonyára meg fogja engedni, hogy ha létezik is ilyen szerelem, az nem valami mindennapi dolog.
– Semmiesetre.
– De viszont, ha már mindenáron köti magát a szavaihoz, engedjen meg annyit, hogy ha az az érzés, a melyről beszélek, nem szerelem, úgy bizonyára valami olyas, a mi nagyon közel áll a szerelemhez. Elhiszem, hogy nem halna bele, ha ettől a szép kis hölgytől meg kellene válnia, de be tudom bizonyitani, hogy: igenis, ön szereti őt, a maga módja szerint.
– Kiváncsi vagyok erre a bizonyitásra.
– Ó, nincs semmi rendkivüli mondanivalóm. De tudom, hogy ön nagyon jól érzi magát, ha kettesben van vele, sőt ilyenkor fel is vidul egy kissé, a mi a gyermekszobán kívül nem igen szokott megtörténni önnel. Tudom, hogy nincs senki az ismerősei között, a kit kedvesebbnek találna, a kit többre becsülne, a kivel örömestebb volna együtt; s tudom azt is, hogy ha kényszeritenék, hogy élettársat válaszszon: a szive szerint őt választaná. Többet mondjak, kedves barátom? Ön azt hitette el magával, hogy az érzékeit sikerült elaltatnia, és ime nemrég, a mint a keskeny gyalogúton egymás mellett mentek hazafelé, egy olyan gondolatát leptem meg önnek, a melyet most szeretne letagadni. De látom, hogy ön egyre türelmetlenebb. Nem zsákmányolom ki tehát ezt az apróságot, hanem csak azt kérdezem öntől: nem védelmezné-e meg őt bajtól, szerencsétlenségtől, rossz emberektől, hogy ha ez egyedül önön állana? Nem volna-e képes áldozatokra, hogy neki örömet okozzon, s hogy őt boldoggá tegye? Nem tudna-e neki barátja, testvére, igaz híve lenni, hogy ha a sorsa önre volna bízva?… Ön nem felel, tehát: igen. Nos, kedves uram, az meglehet, hogy ez még nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek, de higyje el, tudok szerelmeket, a melyek távolról sem érnek fel ezekkel a tiszteletreméltó indulatokkal.
– Lehet, csakhogy egy egészen fiatal leány nem ezekről a tiszteletreméltó indulatokról álmodozik, hanem egészen másféle érzelmekről.
– Csak nem akarja a vén embert játszani? Ej, kedves uram, ön nem az az ember, a kiben egy akármilyen fiatal leány csalódhatik. Különben, bízza a dolgot a fiatal lányokra; elég jó szemök van azoknak, ha nem is tudják mindig, hogy mit látnak… Tréfán kívül, megint rosszhiszemüséggel kell vádolnom. Ön épp oly jól tudja, mint én, hogy a kiről beszélünk, nem a nagy indulatok és féktelen szenvedélyek képzelődő bolondja, hanem egy nagyon okos, s a mellett nagyon jóságos kis személy, a ki idegenkedik a drámai érzelmektől és a szavalástól, ellenben meg tud becsülni egy olyan embert, a milyen ön. Honnan gondolja, hogy ez a leány, a ki csupa okosság és csupa mélység, éppen egy Romeo után epekedik, honnan gondolja, hogy másnak képzeli önt, mint a minő?! Eh, kedvesem, ez a kis lány tudja, hogy ő egy özvegy embernek nyujtja a kezét, s tudja, hogy nem azok a legjobb, legnemesebb férjek, a kiknek még nincsen történetök. Aztán meg sokkal mélyebb kedély, semhogy azt képzelné, hogy a mi következik, az egy örök farsang, s biztositom, hogy ha ön néha el fog gondolkozni, azért még nem lesz boldogtalan. De hisz ez önnek nem is a legkomolyabb aggodalma, s én nyitott ajtót török be, mikor nagy hévvel bizonyitom, hogy e felől nyugodtan alhatik, mert ha igent mond, akkor boldoggá is fogja tenni ezt a kedves teremtést, a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy gazdag, rettentően gazdag.
Biró Jenő úr hallgatott.
– Ellenben, mit gondol? – ingerkedett a kisértő – valami nagy hőstettet követ el, ha a mellét verve kijelenti, hogy: ön nem eladó, s visszautasitja ezt a finom kezet?!… Nem, nem találom, hogy ez valami fényes cselekedet volna. Ó, a leány mindenesetre tulélné a csalódását, s keserüségében nem csinálna drámai eszeveszettségeket. Talán később, egy pár esztendő mulva, el is felejtené, hogy valaha másfélének képzelte az életet. De higyje el, eleinte igen rossz napjai volnának, és megsértődve a leggyöngédebb érzéseiben, nem szegődnék az ön érczjellemének a bámulói közé.
– Nem törődöm vele, hogy bámulnak-e vagy sem. Soha se kerestem, hogy közönségem legyen; nem a mások, hanem a magam kedvéért cselekszem.
– Ó, ön maga se lesz büszke erre az elhatározására. Hőstettének örömét alaposan meg fogja rontani az a tudat, hogy nagyon rossz napokat szerzett egy szép és jó kis lánynak, a ki nem ezt érdemelte öntől. A nagy lelki megelégedés csak egy pár óráig fog tartani; a bánat megmarad.
– Láttam már másféle viharokat is. Ezt a lelkifurdalást is csak el fogom viselni.
– Egygyel több emléke lesz, ugy-e, a mivel emésztheti magát? Eh, higyje el, ennél az élvezetnél többet érne az az érzés, a melyet elmulaszt. Mondja, egy cseppet se csábitja önt a sorsfordulat érdekessége? Nem kiváncsi magamagára ebben az uj, ismeretlen helyzetben?
– Egy idő óta nem szeretek magamban fölfedezéseket tenni. Vesziteni szoktam vele, nyerni soha.
– Pedig hát ezt az egy fölfedezést érdemes lesz megtenni. Akarja, hogy a próféták mesterségébe kontárkodjam? Nos tehát, olyas valamit fog fölfedezni magában, a minek már a létezésében se hisz: egy kis elégedettséget. Dicsérni fogja az eszét, hogy hajlandóságai ellenére nem viselkedett úgy, mintha holdkóros volna. Be fogja látni, hogy ez volt az egyetlen okos dolog, a mit cselekedhetett: megragadni a kinálkozó szerencsét az üstökénél fogva. Be fogja látni, hogy előbb-utóbb úgy is meg kellett volna házasodnia; hogy a gyermekének többet ér egy második anya, mint akárhány nevelőnő, s hogy ez a szép összeköttetés méltóbb önhöz, mint a kósza szerelmek. Azt fogja kérdezni magától, hogy hát kit vehetett volna el, ha nem ezt a leányt, a ki imádja önt, s a kit a legkedvesebbnek talál minden eleven női lény közül? És nem fog tépelődni. Volna is miért! Mondja kérem, kinek tesz kárt vele, ha kinyujtja a kezét ezért a szerencséért? A kik ebben a dologban érdekelve vannak, azokra nézve csak ez az elhatározás kivánatos. Igy lesz a legjobb a leányra nézve, és igy lesz a legjobb önre nézve. Igen, önre nézve is. Mert hisz ön elvenné ezt a leányt akkor is, ha egy szál perkál-szoknyában jönne úri szine elé; a különbség csak az volna, hogy akkor nem haboznék olyan sokáig, mint most. De hát akkor miért ennyit tépelődni? Hisz még csak nem is gyanúsithatják érte, hogyha elveszi! Szép is, jó is, kedves is; mindenki boldog volna, hogyha elvehetné; s bizony mondom, ilyen különös lénynek kellett a világra jönnie, a milyen ön, hogy legyen valaki, a ki csak egy óráig is tünődhetik azon, hogy igent mondjon-e?
– Eh, jogtudós uram, beszélhet ön akármit, azért mégis csak hitvány dolog volna, hogy ha megtenném. Nem tudom, hogyan gondolkoznám az ajánlatról akkor, ha az a bizonyos nagy vagyon nem szerepelne a játékban; mindenesetre gyanúsitom önt, hogy nem tartotta volna érdemesnek ide fáradni. Különben, igen helyesen, ön mindjárt azzal kezdette, hogy erre a nagy vagyonra figyelmeztetett, s azóta természetesen ez a nagy vagyon szüntelen jelen van mind a kettőnk gondolatában. Gonosz álokoskodás volna tehát most egyszerre agyonhallgatnunk. Nos, én ezzel a csábitó szerencsével szemben csak azt felelhetem önnek, a mit eddig mondtam. A mi társadalmunk úgy van berendezve, hogy a férfi tartsa el a nőt, s ne megforditva legyen az állapot; ha elfogadnám ama bizonyos milliókat, ugyanannyi értéket veszitenék magamból. Nekem pedig már nincs sok veszítenivalóm.
– Az önök társadalma! – szólt a sátán vállat vonva. – Ugyan sokat tett önért ez a kedves társadalom, hogy ennyit törődik vele! Ha önnek volnék, megvallom, nem sokat adnék rá. Egyébként ön maga sem olyan rajongója a tanainak, mint mutatja; önt olyan törvények aggasztják, a melyeket maga alkotott magának. De hát, kérem szeretettel, nem tapasztalta-e eddig is lépten-nyomon, hogy a magunk törvényei épp oly tökéletlenek, mint a többi törvények, s hogy milyen másvilági dolog: következeteseknek maradnunk?! A természet (a gondolkozás kincseiben), szives megadni önöknek a módot, hogy nagyon szép törvényeket csinálhassanak maguknak, de sem a dolgok rendjét, sem önöket nem úgy alkotta, hogy mereven ragaszkodhassanak is ezekhez a törvényekhez. Bizonyára ön még a jobb fajta és lelkiismeretesebb emberek közül való; de kérdem, csak nem akar előttem hivalkodni az egyéni méltóságával? Hol van már önnek az egyéni méltósága! Hisz, kedves uram, ön régen ki van kezdve! Ön már akkor kezdett költeni az egyéni méltóságából, mikor elfogadta a mai jólétét, kényelmét, vagy bárminek nevezzük is az ön bizonytalan jelenét. Persze, a fejével nem mehetett a falnak, de ha már alkuszik, alkudjék okosan; ha elfogadta a rossz vásárt, ne utasitsa vissza a jót. Egy kicsit többet vagy egy kicsit kevesebbet áldoz fel az egyéni méltóságából, az már körülbelül egyre megy; de ha ennek mindenképpen csak kopnia lehet, legalább mentse meg azt, a mi még megmenthető. Ha hajlandó volt áldozni a méltóságából akkor, a mikor cserébe alig kapott érte valamit, ne riadjon vissza még egy kis áldozattól most, mikor olyan cseretárgyról van szó, mely érdemes arra is, hogy egy egész, ép, érintetlen egyéni méltóságot adjunk érte. Ha már az i le van irva, ne riadjon vissza attól, hogy rá tegye a pontot; gondolja meg, hogy a mit veszit, az egy veszett fejszének a nyele, s gondolja meg, hogy ezzel szemben a legeslegfontosabb érdeke: gyermekének a jövője forog a koczkán.
– Nem akarom, hogy a gyermekem így jusson vagyonhoz.
– Eh, higyje el, nem fogja rossz néven venni öntől, hogy elszánta magát erre a kis megalkuvásra. Ha majd felnő, s körülnéz a világban, hamarosan be fogja látni, hogy minden történeti névnél többet ér az a név, a melyet a bankokban kalaplevéve emlitenek; be fogja látni, hogy a világok eme legjobbikában, a hol minden jóllakottra tizezer éhező esik, mégis csak legkényelmesebb fekvés kínálkozik az aranyzsákokon. És ha véletlenül nem tetszenék neki kényelmének az eredete, vigasztalódni fog, mihelyt észreveszi, hogy nincsen egyedül. Látni fogja, mily kevéssé háboritja meg a barátjai álmát az a tudat, hogy a nagy nevű ős egy kis hazaárulásért kapta az uradalmait, mily mélységesen érdektelenné válik idővel az az emlék, hogy az ősmama nagyon szerette a gyémántokat, mily tökéletes gentleman lehet valaki attól, hogy olyan vagyont élvez, melyet a néhai szerző egy kis csalással, uzsorával vagy másféle embernyúzással sietett öregbíteni, s mily jelentékenyen megkönnyiti az erkölcsbirálást, ha a nagyapa elég előrelátó volt minden erkölcsi elvet szegre akasztani. Majdnem minden nagy vagyon eredetében van valami, a mi nem jó illatú, a mint hogy a nagy vizek mindig sodornak magukkal egy kis szennyet; de ez csak a holdkórosakat zavarhatja, az okosok tudják, hogy minden ember csak a maga tetteiért felelős. Ha aztán az ős bűneit elviszi a tisztitó tűzbe, hogy beszámoljon velök, ellenben a vagyonát itt hagyja az ivadékainak, további használatra: annál jobb az örökösökre nézve, a vagyonuk és a társadalmi állásuk megengedi, hogy emelkedett erkölcsi világnézetre tegyenek szert, s megvetéssel vegyes hálával gondoljanak érdemes őseikre. Ez a két érzelem szépen megfér együtt; én legalább nem ismerek olyan örököst, a ki a helyzetével meg ne békélt volna.
– Ön rágalmazza az egész világot. Vannak olyan nagy vagyonok is, a melyek eredetében nincsen semmi, a mi nem jó illatú; olyanok, a melyeket munkával szereztek. Én is óhajtom, mint minden apa, hogy a fiamnak ne kelljen a kenyérért küzködnie, de olyan vagyont óhajtok neki, a melynek eredetében ne legyen egyéb, csak a becsületes, a verejtékes munka.
– Micsoda álmodozás! Nézzen szét a világban, és lássa be, hogy a vagyont lehet örökölni, a vagyonba bele lehet házasodni, szerezni is lehet vagyont szépen, becsületesen, lassan, nagyon lassan, vállalkozással, szerencsés vállalkozással, szerencsével és megint szerencsével, de munkával vagyont szerezni nem lehet. Vagyont gyüjthetünk a föld kivételes kegyelméből, vagyont szerezhetünk okos kereskedéssel, vállalatokkal, üzletekkel, de munkával, puszta, verejtékes munkával vagyont szerezni nem lehet. Czéres és Merkúr rá-rámosolyognak egy-egy halandóra; de Vulkán a koldusok istene. Különben a vagyonszerzésnek mindig az lesz a legbiztosabb módja, a melyet előbb emlitettem; s úgy tartom, nem méltányos, ha az örökösök erről megfelejtkeznek. Remélem, az ön fia épp oly értelmes ember lesz, a milyen ön, s azt az apróságot, hogy a második házassága okos házasság volt, meg fogja önnek bocsátani.
– Nem lesz rá alkalma. Nem adom el magam még ő érte sem. Ha munkával csakugyan nem szerezhetek neki vagyont: hát úgy is jó. Legyen inkább szegény, semhogy kénytelen legyen megvetéssel vegyes hálával gondolni az apjára. Majd meg fog élni valahogy, a mint megélt az apja.
– Ejha! Küzködjék ő is, élje végig ugyanazt a nélkülözésekben és lelkiismereti csatákban bőséges életet, a mely önnek adatott, s aztán bukjék el a küzdelemben, ha a végzet igy rendelte. De hátha ő nagyobbat talál bukni, mint ön, a kinek csak maga előtt kell pironkodnia, hátha ő rá több megpróbáltatás vár, mint önre, hátha neki nehezebb lesz megállnia a küzdelemben, mint önnek, a ki már kicsi korában bele szokott a nyomoruságba?… Ej, kedves uram, hagyjon fel ezzel a rideg beszéddel; nem önhöz valók az ilyen lélektelen szavak. No, ugyan szépen gondoskodnék róla, hagyván neki egy jóhangzású nevet, sok, sok erkölcsi fogalmat, a csillagos égboltozatot éji szállásul, s egy szép ajánló levelet ahhoz, a ki a mezők liliomait ruházza!… Eh, semmi önzés, kedves uram! Ha hivalkodni tetszik vele, hogy a gyermekéért képes volna minden áldozatra, ne riadjon vissza mindjárt a legelső áldozattól. És tegyen róla, hogy neki módjában legyen olyan finom lelkűnek, olyan kifogástalannak, olyan büszkének lenni, a milyen ön volt egykor, s a milyen szeretne lenni még ma is, a mikor már késő, késő.
– Nem, nem, és százszor nem.
– Jól van, nem erőtetem tovább. Tudom, hogy nem ez az utolsó szava.
– De ez az utolsó szavam.
– Ma igen. De holnap, holnapután gondolkozni fog arról, a mit szerencsém volt előadni. Visszajövök.
Lenyult a széke alá magastetejü kalapjáért, s mosolyogva folytatta:
– Mindenesetre nagyon igazam volt, hogy magam jöttem. Teringettét, önt csakugyan nem könnyü mesterség megpuhitani. Egészen kiszáradt a torkom. Mondja, kérem, nem kinálna meg egy pohár pálinkával?
Biró Jenő úr elővett egy konyakos üveget, töltött a vendégének, s aztán töltött magának is.
– Az ő egészségére! – szólt a sátán szemtelen mosolylyal.
Kocczintottak.
Biró Jenő úr felhajtotta a konyakot. Mire a pohárkát elvette az ajkától, a kisértő már eltünt.
*
Fölébredt. A gyertyái még pislákoltak, s a villamos lámpa körtéi is égtek, de a nap már benevetett a fogadó fejedelmi, széles ablakain.
A karosszékében találta magát; a szolga nem merte fölébreszteni.
Körülnézett. A sátán nem volt sehol, hanem a levél, az ott hevert előtte, egy ezüst tálczán.
III.
Mikor először szólalt meg a hír, hogy Masa grófnő férjhez megy valami Biró Jenő úrhoz, a kaszinóban senki se találkozott, a ki komolyan vette volna az ujságot.
Viktor gróf éppen a kártyaasztalnál ült, mikor a dolgot, tőle két lépésnyire, szóba hozták. Hallania kellett Simi gróf értesülésének összes részleteit. De mindaz, a mit hallott, oly kevés hatással volt rá, hogy hátra se fordult, pedig a kártyaasztalnál éppen osztottak, tehát ráért volna egy perczig beszélgetni. A következő játékban Viktor gróf harmadik kettest vett fel, s csupa figyelem volt, hogy megnyerje a játékot. Meg is nyerte, a mi általános feltünést keltett, mert a körülálló szakértők a játékot megnyerhetetlennek tartották. A játék után nagy vitatkozás támadt; Simi grófnak a története kárba veszett.
Az, hogy a hír Viktor grófot ennyire közönbösen hagyta, többet mondott minden hivatalos czáfolatnál. Simi gróf maga se hitt a történetkéjében; csak azért bocsátotta szárnyra, hogy Viktor grófnak, a kire még folyvást haragudott Aszfalt Betti miatt, borsot törjön az orra alá.
Még a második társaságban sem ugrott be senki a képtelen ujságnak. A Henrik gróf szép miniszteri tanácsosnéja, a ki mindig együtt érzett az arisztokracziával, s a ki, megszokásból, félig-meddig grófnénak tartotta magát, megbotránkozva fogadta a hírt, s kijelentette, hogy az ilyen otromba meséknek csak az adhat hitelt, a ki soha se nézett körül a világban.
A hír azonban nem hagyta magát; nem lehetett egykönnyen agyonütni.
Valaki, a ki Cannesból érkezett, szintén hallott a dologról; s rögtön rá, hirtelen mindenütt kezdtek beszélni róla. A láthatatlan beavatottak azt is hozzátették a hihetetlenül hangzó ujsághoz, hogy az esküvő Pesten lesz, s hogy az ifju párt maga az érsek-nagybácsi fogja összeadni.
Akármilyen meseszerünek tetszett is az egész, s különösen az utóbbi részletek, a »negyedik rend«, mely szivesen hallja az ilyesmit, elvégezte, hogy okvetetlenül kell valaminek lennie a dologban.
A kaszinó közvéleménye az volt, hogy Masa grófnő valami ostobaságot követhetett el. A szép miniszteri tanácsosné is ebben a véleményben volt, csakhogy ő azt is hozzátette az itéletéhez, hogy az e fajta ostobaságok éppen nem állanak jól egy olyan kisasszonynak, a kinek huszonöt millió a hozománya. Egy szegény leány nak sok szabad, de egy sokmilliomos kisasszony illetlenül cselekszik, ha nincs kellő tekintettel a komoly kérőkre.
Viktor gróf se fogadta a kósza hírt a felsőbbségnek azzal a biztosságával, melyet először láttak rajta. Nem állt a beszélgetők közé, s tökéletesen úgy viselkedett, mint kormányválságok idején. Két nap egymásután egy sort sem olvasott az angol parlament naplóiból, ellenben sokat járt fel s alá, az unalomig fütyörészve Siegfriedet s különösen a Siegfriedet biztató Erdei Madárka dalát.
Ez már komoly tünet számba mehetett, mindamellett a nagy többség még most sem adta meg magát. Masa grófnő ugyan meglehetősen kiszámithatatlan hölgy, de vannak dolgok, a melyek kívül esnek minden számitáson és minden lehetőségen.
Hanem a mikor a meghivók, a melyeken világosan olvashatók voltak a nevek is, és az esküvő napja is, elárasztották az egész társaságot, akkor már igazán nem lehetett helye semmi kételkedésnek. Ez kissé sok lett volna ízetlen tréfának. A meghívókból kaptak az erdélyi szegény rokonok is; s ez a körülmény már éppen megpecsételte a dolog komolyságát. Ha az erdélyieket is meghivták, akkor a házasságnak meg is kell lennie; az erdélyieket hiába kizavarni az otthonukból már több volna vétkes könnyelműségnél.
Masa grófnőt már hetek óta élesen birálták; arról, hogy ballépést követett el, nem lehetett többé vitatkozni. Hogy ki az az ember, a kinek a kedvéért megfelejtkezett magáról, közönbös volt az egész világ előtt.
De most, hogy a világ immár befejezett történettel állott szemben, Masa grófnő egyszerre háttérbe szorult. A hogy a meghivókat, az erdélyieket és az érseket nem lehetett többé letagadni, a szegény Masáról alig volt szó, csak egy kérdés volt minden ajkon: kicsoda hát az a vakmerő conquistador, vajh’ ki ő, és merre van hazája?!…
Először úgy találták, hogy a botrány rémséges. Egy festő, egy ismeretlen festő! Mi jutott eszébe annak a szerencsétlen lánynak?!
De valaki aztán fölfedezte, hogy az a festő nem is olyan ismeretlen, mint hiszik. Oda kinn jobban becsülik, mint itthon; s ez már valami. Az illető hozzátette a legfrissebb értesüléshez azt is, hogy akár ismeretlen, akár nem, mindenesetre ügyes ember, mert igaz ugyan, hogy Masa grófnő tökéletesen meg van bolondulva, de legény kellett a gátra, a ki ezt a bolondságot fel tudja használni.
Az ötlet szerencsés volt, legalább bejárta egész Magyarországot.
Rövid idő mulva mindenki tisztában volt vele, hogy Biró Jenő úr: kétségtelenül vakmerő kalandor, a ki pokoli ügyességgel hálózta be a beteg képzelmü leányt. Egész regényeket tudtak róla, hogyan babonázta meg, hogyan bilincselte le magához, s hogyan ragadta vissza, mikor a lány, egy világos pillanatában, menekülni akart. A mesélők valóságos Petrucchionak festették.
A kételkedők tagadták ezeket a meséket, de azt ők is megengedték, hogy a festőnek kemény gyereknek kell lennie. A mit tett, az egyszerü, mint a Colombus tojása, de végre is, azt az érdemet, hogy eszébe jutott, a mire mások nem gondoltak, lehetetlen volt tőle elvitatni.
– Bah! – jelentette ki Simi gróf a Viktor jelenlétében – hirbe keverte, hogy elvehesse! Istenem, a hadicsel nem uj.
Simi gróf ugyan, a kinek a nyelve gonosz, de a lelke hermelin volt, még soha se kevert hírbe senkit, sem önzésből, sem önzéstelenül (Aszfalt Bettit nem lehetett hírbe keverni), de elméletben igen értette a dolgot. Igazat is adott neki mindenki, s nemsokára ismeretesekké váltak a részletek is. A leghitelesebb elbeszélés szerint, Biró Jenő úr elég ügyes volt meglepni Masa grófnőnek egy szerencsétlen pillanatát, s elég vakmerő magához lánczolni a szegény leányt olyan barbár módon, a mely csak kalandornak juthatott eszébe.
Ettől a becstelenségtől lehetetlen volt megtagadni az elismerést. S bár még jóformán senki sem ismerte, egyszerre sűrűn kezdték emlegetni a nevét. Jelképévé lett azoknak a nagyratörő zsiványoknak, a kik korunkban a Borgia Czézárok vad akaraterejét és férfiasságát a gondolkodás, a ravaszság, és a mély emberismeret fegyvereivel teszik még veszedelmesebbé.
Általánossá vált róla a nézet, hogy olyan ember, a kivel számolni kell, s a ki meg fogja csinálni az utját. Elvégezték róla, hogy félelmetes, lelkiismeretlen, mindenre képes ficzkó, s elkezdték tisztelni.
IV.
Az esküvőt csakugyan Pesten tartották meg, s csakugyan az érsek adta össze az ifju párt. Alisz és Gina grófnők nem is bocsátottak meg az érseknek soha, pedig a nagy alapitvány, melyet Masa grófnő esküvője alkalmával tett, megértethette velök, hogy az érsek nem hívságos, hanem szent érdekekre tekintett, mikor magát legyőzte.
A rokonságból csak Henrik gróf s az erdélyi rokonok jelentek meg a szertartáson, de az erdélyi rokonok sokan voltak. S ha az öreg grófnők meg a Viktor gróf távolléte kellő szinpadi hatással volt is, az esküvő még se vesztette el az előkelőség minden jellemvonását. A kiváncsiság erősebb volt, mint a botránkozás. Három vagy négy fiatal asszony, a kiknek a megjelenése elhatározó volt, teljessé tette a Masa győzelmét.
A kiváncsiak úgy találták, hogy a látványosság megérte azt a kis szóbeszédet, a mibe került. Masa grófnőnek a ruhája valóságos csoda volt, s a vőlegény méltó arra az érdeklődésre, mely mindenfelől fogadta.
– Egészen jól fest a piktor – suttogta Juliska grófnő Dóra grófnőnek, azzal a nyugodt lélekismerettel, hogy ezeket a szavakat visszhangozni fogja az egész társaság.
– De nagyon – felelt Dora grófnő, a ki nem számithatott ekkora sikerre – s én úgy találom, hogy a szegény Masa nem is olyan szerencsétlen, mint képzelné az ember.
Nem, nem volt szerencsétlen. Sugárzott, és tüntetett vele, hogy sugárzik.
Ugy, hogy voltak, a kik megbotránkoztak ezen a merészségen. A dolog közel járt az illetlenséghez.
Ellenben a vőlegény mindenkinek tetszett.
Csak egy nézet volt róla: az, hogy meglepően kifogástalanul viselkedik. S ez a kifogástalan magatartás élét vette a Masa ügyetlenségének.
A megjelenése is elég jó hatást tett. A botrányos frigy kezdett kevésbbé botrányosnak tünni fel.
– Határozottan igen jó arczot csinált magának – jegyezte meg az öreg Linka, a ki le nem vette róla szemcsiptetőjét.
Ugy beszéltek róla, mint egy szinészről. Alakja nemességét, termete szép arányosságát, érdekes arczvonásait, tekintete tüzét és hangja csengését mind érdemül tudták be neki, mint ügyesen kiszámitott hatásokat.
– Azt az egyet meg kell adni neki, hogy végig kitünően játszsza a szerepét.
S nem vették észre, hogy már nemcsak ezt az egyet adták meg neki.
Azok a fiatalemberek, a kiket a kiváncsiság elvitt a lakodalmi ebédre, teljesen lefegyverezve tértek vissza.
Egész lovagregényeket tudtak mesélni erről a lakomáról. Biró úr olyan szerepet játszott ott, mint a szinpadi hős a népség és katonaság között. Maga volt a szeretetreméltóság, a finomság és az előkelőség. A szegény erdélyiek, a kopott Dusi, az irodalmi hajlandóságokban bűnös Béni, és Endre (az örök képviselőjelölt) között olyan volt, mint egy kis princz.
Simi gróf határozottan kijelentette, hogy ilyen nagyszabásu kalandort nem látott még soha.
Másnap elutaztak, de azért a kalandor tovább is foglalkoztatta a közvéleményt. Az ujságok kiadták az arczképét, s fölfedezték, hogy Biró Jenő úr, a milyen ismeretlen nálunk, olyan kedvelt Párisban, a hol a nagy Darzens legjobb tanitványának tartják, s a hol, egyszóval, tudják róla, hogy művész isten kegyelméből.
A reklám, a mily önkéntes, olyan ügyetlen volt. Csakhogy ekkor már az egész világ tudta, hogy Biró Jenő úr kemény legény, s ez a rosszul pukkant rakéta sem árthatott meg neki.
Később aztán összezavarták a dolgokat. A kik ismerősek voltak Párisban, úgy emlékeztek, hogy Birónak, mint művésznek, nagy hirneve van itthon; a kik ezt tagadhatták volna, szentül hitték, hogy Párisban rózsa-ágyakon hál s tenyereken sétál.
Ettől már csak egy lépés volt, hogy nemzeti nagyságnak kiáltsák ki. Megtörtént ez is, még akkor, a mig Biró a nászutján volt. Az elégedetlen művészek egyik vezérének eszébe jutott, hogy a falánk Barta ellen, a ki a sógorság révén minden freskó-megrendelést lefoglalt magának, nagyon ügyes és nagyon könnyü dolog volna Birót játszani ki. Biró nagyon kényelmes ember, először mert messze van, másodszor mert, ha visszajön, akkor se fog vadászni a megrendelésekre. A versenytársak ugyan jobban hittek a Biró tehetségében, mint maguk a kürtösök, de egy félesztendő mulva nem volt többé kétség, a trombitások megvaditották egymást, s ekkor már esküdni mertek volna arra a mesére, melyet maguk találtak ki.
A társaságban nem volt senki, a ki természetesnek ne találta volna, hogy Biró Jenő urat egyszerre igy elárasztják borostyánnal. Hogy Birónak különb művésznek kell lennie, mint a milyen az a szerencsétlen Barta, a kin még soha senki se látott egy pár rendes keztyűt, az világos volt, mint a kétszer-kettő.
Biró Jenő úrról ekkor már mindenki tudta, hogy rendkivül elmés ember. Valaki, a ki Firenzében találkozott velök, szerte hordta a világba Biró Jenő úrnak egy élczét, melylyel ez a szegény Galanthay Mukit fizette ki, s minthogy a szegény Galanthay Muki arra volt hivatva, hogy holtáig nevessenek rajta, a gyilkos elmésségnek óriási sikere volt. Muki egyik nagybátyja, a miniszter, maga is szenvedélyes adomázó, a könnyezésig nevetett rajta, s ettől fogva Biró Jenő úr tudtán kívül »benn volt« a legjobb társaságban.
V.
Mikor a monte-carlói eset ismeretessé vált, már nem volt ember, a ki Biró Jenő urat kalandornak merte volna mondani.
A monte-carlói esetet egy szemtanu igy adta elő a kaszinóban:
Masa grófnő soha se látta még a játékot. Puszta kiváncsiságból nézett be a terembe; az ura azzal a megadással és nyugalommal követte, a mely soha se tűnik el az arczáról, s a melylyel mintha örökösen várakoznék valamire, a mi soha se következik el.
Masa grófnőt tiz percz mulva tökéletesen megejtette a játék mámora. Minden áron nyerni akart egypár aranyat, a mi olyan furcsa volt, mint mikor Saint Paul herczeget, Francziaország legszebb parkjának tulajdonosát, egy közkertben viráglopáson érték.
Természetesen nem volt egy vörös garasa sem. Az urához fordult egy kis barátságos kölcsönért.
– De, kedvesem, nekem nincsen pénzem – szólt Biró és összekutatta minden zsebét. – Nézze, ez az egész vagyonom.
Olyan szegények voltak, hogy az ember megszánta volna őket. De Biró nagynehezen mégis csak összehalászott vagy ezer frankot papirban. Megkinálta vele a feleségét, a ki ijedten csapta össze a kezét.
– Hová gondol? Csak nem fogok ezer frankot eljátszani!
Minden áron aranyat akart. Kijelentette, hogy a világért se tenne többet egyszerre egy aranynál, s ha kétszáz frankot elveszit, soha se játszik többet.
Biró kiüritette a nadrágzsebeit is. Tizenhét darab aranya volt, mint később kiderült.
Masa grófnő leült, s az asszonyok hatodik érzékével azonnal kitalálta, hogyan lehet a legcsunyábban játszani. Mint a félénk játékosok legtöbbnyire, egy-egy számoszlopra tett, még pedig nem mindig, hanem lesve a valószinüséget, mint azok a lutrizó kávénénikék, a kik az évek óta ki nem jött számokon csüggenek makacs, kitartó szerelemmel.
Ha nagy szerencséje talál lenni, nyerhetett volna még egyszer annyit, mint a mennyit koczkáztatott. De nem volt szerencséje.
Elúszott a három első arany, aztán elúszott a negyedik és az ötödik is. Majdnem megsiratta őket. És ettől fogva még óvatosabban, még takarékosabban játszott.
Igazán, nagyon kedves volt.
Akárhányszor láttam házmester-kisasszonyokat – értekezett a monte-carloi eset szemtanuja – a kik azelőtt soha még csak nem is képzeltek egy rakáson száz forintot, s a kik két polka között, a bac asztalnál, a legnagyobb hidegvérrel vesztették el az ebül szerzett ezreket, s mondhatom, kedveseknek találtam azokat a tarka tollu kis madarakat, a kik égi öntudatlansággal és derült szemtelenséggel csipegetik fel az elibéjük került apró gyöngyszemeket.
De ezt a nábob-ivadékot, jó gazdasszony-rémületével, még kedvesebbnek találtam, mint azokat a pompázó csatorna-virágokat. Istenem, azt, hogy a szemétdomb koronkint megelevenedik, s gőzeiből apró tündérek szállanak szerte, láthatjuk mindnyájan; s mindennap látni azt is, hogy ezek a hegyes fogú kis tündérek »a rágcsálók és őrlők« tökéletességével tudják megenni a leghatalmasabb vagyonokat is. De olyan hölgyet, a ki minden esztendőben épittet egy templomot, s a kinek legforróbb vágyakozása, hogy vagy százhúsz frankkal lefőzze a monte-carloi bankot, ilyen hölgyet még keveset láttam. Mondhatom, önöket is mulattatta volna ez a ritka látvány.
Szóval oda gyökereztem a hátuk mögé, és nem bántam meg.
Biró mosolyogva nézte a feleségét, de meglátszott az arczán, hogy nagyon szeretne odakünn lenni és szivarozni.
Az asszonyka végtelen komolysággal merült a számitgatásaiba, de minél okosabb akart lenni, annál jobban vesztett; megpróbált számsorra, megpróbált számnégyszögre játszani, hiába.
Elúszott bizony a tizenhetedik arany is.
– Tizenhét arany! – kiáltott fel olyan hangon, hogy a játék-terem kalandokat leső vén hiénáiban édes reménységek kezdtek sarjadzani (azt hitték, hogy mindenét elvesztette) – tizenhét arany! Egy egész vagyont játszottam el!
– Hja, kedvesem – szólt Biró mosolyogva – a kit annyian és annyira imádnak, mint önt, annak nem szabad játszania!
– Milyen ravaszság! – botránkozott az asszonyka. – Észrevette, hogy most már magára kerülne a sor (mert nekem határozottan szerencsétlen kezem van), s hogy megszabaduljon ettől a robottól, nem átallja belekapaszkodni az özönviz előtti közmondásba, csakhogy meg ne kérhessem rá… de azért is megkérem. Kedves, kedves férjem-uram, nyerje vissza a pénzemet! Ugy-e, visszanyeri? De megigéri, hogy ha száz frankot elveszit, nem játszik tovább?!…
– Szivesen – felelt Biró mosolyogva, és engedelmeskedett.
Igazán, ha véletlenül nem ismerem őket, azt hittem volna, hogy az egész jelenetet kieszelték előre.
Biró úgy tett, mint a ki csak azért siet teljesiteni egy asszonyi szeszélyt, hogy annál hamarabb véget vessen az egész gyerekességnek, de engem nem csalt meg. Én arról a módról, a hogy a száz frankját az asztalra vetette, rögtön fölismertem benne a nagy játékost.
Ilyen lehet az a jelenet, mikor Plunkett kiveszi a Nancy ügyetlen kis kezéből a gyeplőt és maga kezdi hajtani a lovakat. Előbb csak támolygott a kocsi, a négy ló négy felé húzott; de a hogy megérzik a mester kezét, a csengős, operett-lovak paripákká változnak át, s a kocsi pokoli biztossággal repül előre, mint a Phaëton szekere.
A játék istene megérezte, hogy most az ő embere lépett az asztalhoz, és úgy fogadta, a mint illik, hódolattal.
Bezzeg, nem krajczároskodott ez! Számra tett, mint az igaziak. A kettesre játszott.
A gonosz szerszám perdült. Masának alig volt ideje, hogy megkérdezze, mire tett az ura, már kiáltották:
– Kettő, fekete, páros, innen!
S még el se hangzott ez a pár szó, a háromezerötszáz frank már ott hevert a száz frank fölött.
Más embernek ilyen esetekben az öreg napjai jutnak eszébe; szükségét érzi annak, hogy félre tegyen, s nem tud okosabbat, mint zsebre gyűrni a váratlan nyereséget, aztán szépen haza koczogni. Azok már hősies jellemek, a kik a nyert pénzzel szinre vagy »innen«-re-»túl«-ra játszanak tovább; olyat, ki teljes nyereségre megismételje a tétjét s még egyszer számra játszszék: csak két embert ismertem. Az egyik a szegény Barcsi volt, a ki, mint emlékeznek, elrulettezte az egész örökségét, a másik Biró Jenő úr.
Csakhogy Biró Jenő úr nem pusztán a tétjét hagyta az asztalon, hanem az egész nyereségét is. Voltak, a kik azt hitték, hogy hirtelen megbolondult; s a közelben sokan megvárták ezt a nevezetes tétet, csak azért, hogy az ellenkező esélyekre vessék magukat.
Biró Jenő úr a harminczasra tett. Mindenki a feketét, a páratlanokat és az »innen«-t rakta.
– Nem lehet tenni többé!
Nem, nem volt megbolondulva. Olyan hideg és közönbös maradt, mintha nem is őt érdekelte volna a legerősebben az a szeszélyesen szaladgáló kis játékszer, melynek ugrándozását annyi szem kisérte. Udvarolt a feleségének, pedig ennél az asztalnál az ég leggyönyörűségesebb angyalainak se szoktak udvarolni.
Csak akkor fordult meg, mikor hallotta, hogy kiáltják:
– Harmincz, vörös, páros, túl!
Képzelhetik önök a meglepetést!
A mi pénz volt az asztalon, az természetesen mind hozzá vándorolt. Ugy hiszem, a bank maga is megérezte ezt a kis érvágást.
Hozzá se nyúlt.
– Ez a harminczas nagyon derék szám – szólt a feleségéhez. – Megérdemli, hogy még egyszer tegyünk rá.
Nem, ezt az őrült izgalmat nem tudják elképzelni. Akárhányszor láttam, hogy egy-egy leégett játékos ott a teremben puffantotta agyon magát, illedelmesen visszavonulva valamelyik sarokba; mondhatom, a kutya se törődik velök. Láttam azt is, mikor miss Moore, a kit önök mindnyájan ismertek, ott az asztalnál bolondult meg, s kibontott ősz hajjal szaladgált a teremben, mint egy vén Ophelia. Ezt már nézték, de nem sokáig, mert hamar kidobták szegényt. Láttam végre, mikor Webb, kétszer egymásután fosztotta ki a bankot. Ez már derekas izgalom volt. De ahhoz hasonló jelenetet, a milyen ez után következett, úgy hiszem, ebben a században már nem lát Monte-Carlo.
Egy ember, a ki csak számra játszik, a ki kétszer egymásután nyert, s a ki másodszor tesz ugyanarra a számra, nem száz frankos, hanem százezres tétet: ez az ember vagy kötöznivaló bolond… vagy ez az ember nem ember, hanem maga az ördög.
Persze, hogy az ördög.
Nekem legalább a Mefistofele zenéje zúgott a fülemben, mikor a kisértetes zörgésre következő pillanatnyi síri csöndet megtörte a játékbank egyik tisztviselőjének a szava:
– Harmincz, vörös, páros, túl!
S mintha hallottam volna a basszista kaczagását.
Természetesen, nem tudták kifizetni. A banknak különben is rossz napja volt; a pénzkészletből nem telt ki az óriási összeg.
Biró Jenő úrnak tehát várnia kellett, mig a főpénztárból elhozzák a neki járó, és a játék folytatásához szükséges pénzösszeget. Elég hamar megtörtént, de még sem oly gyorsan, mint Biró kivánhatta volna. Nem kerülhette ki, hogy neki ne essenek. A babonások – pedig ki nem babonás ebben a teremben? – megrohanták minden oldalról. Könyörögtek neki, hogy tegyen még egyszer, legalább egy, egyetlen egy aranyat; csak még egyszer, csak egy aranyat, hogy ész nélkül kapaszkodhassanak bele a kabátjába.
– Nem – szólt Biró Jenő úr – egy aranyat se teszek többet.
Tessék elhinni, ő volt az egyetlen ember a teremben, a ki józan maradt. Mi többiek, mindnyájan meg voltunk bolondulva.
Szentűl meg voltunk győződve, hogy ez után már világ végeztéig mindig a harminczas fog nyerni.
A játék persze nem akadt fenn s a Biró vezérlete hiján a harminczas számra vetettük magunkat. Én is elvesztettem egy ezrest. A zéró jött ki.
– És Biró Jenő úr? – kérdezte valaki a monte-carlói úr hallgatói közül.
– Biró Jenő úr úgy tett, a mint beszélt. Egy garast se tett többé; nem tett egy szerencse-aranyat se. Karjára fűzte a feleségét, hátat forditott a bűnbarlangnak és talán vissza se nézett. Bejárta San-Remot, Bordigherát, Ospedalettit, Mentonet, s mindazt, a mit érdemes megnézni, és nem törődött többé a játékteremmel, a mint mi nem törődünk egy elhasznált keztyűvel.
A monte-carlói urat sokan hallgatták, a kik közül néhányan a sors kiválasztottjai közé tartoztak. De ebben a sok fejben ugyanegy dolog történhetett: mert mikor az elbeszélés véget ért, senki se szólt semmit.
Ez annál nevezetesebb volt, mert sok emberen egy és ugyanaz az érzés is különböző hatásokban szokott nyilvánulni. A fájdalom az egyiket bőbeszédűvé, a másikat némává teszi, a szerelem hol fecsegővé tesz, hol szótalanná, a harag néha tombol, néha magába zárkózik. Csak egy érzés van, mely minden embert minden körülmény között egyformán hallgataggá tesz: az irigység.
Az irigység igen rossz hírben álló érzelem, pedig ennek a sanda czégnek sokkal nagyobb közönsége van, mint képzelné az ember. És nincs az a bőség, a mely megóvjon a csábitásaitól.
A társaságban akárhány ember volt, a ki jóval nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint a mekkora a monte-carlói asztalnál verődött össze, hogy megalapitani segitsen egy uj pénzkirályságot. De, istenem, mekkora különbség a szerzésben! Mennyi ősre kellett nekik szert tenniök, milyen gondosan kellett megválasztaniok a szüleiket, mig ez az ember öt percznyi előkelő viselkedéssel ott van, a hová ők csak annyi körültekintés után érkeztek!
Az izgalom is mámoritó lehetett, ha a nagy kalandor nyugalmat szinlelt is. És ez a hatalmasan rideg kijelentés, hogy egy garast se tesz többé! Ez az akaraterő, hogy a szerencse-aranyat sem adta ki a kezéből! Bizonyára, ez az »egy aranyat sem« méltó rá, hogy helyet foglaljon a történelem arany könyvében a mellett a nagy mondás mellett, hogy: »Szó nélkül halál!«
Legelőször Simi gróf kapta vissza a szavát. Ő volt a legszűzibb lélek a társaságban.
– És ha meggondolom – szólt – hogy nekem egy külvárosi jelenetem van ettől az embertől, egy külvárosi jelenetem, a melyet ötven forintért vásároltam!
– Az a külvárosi jelenet is abban a műhelyben készült, a melyből a multkori Van Ostade került ki – felelt a monte-carlói úr.
Simi grófnak a képvásárlásban való szerencsétlensége közmondásos volt. Külvárosi jelenetével is kinevették. Egy valódi Birót nem vásárolnak ötven forintért.
VI.
Simi gróf meg volt sértve. Azért se hagyta a dolgot annyiban. Megvizsgáltatta a képet egy szakértővel.
A szakértő megállapitotta, hogy a munka eredeti. Megjegyezte ugyan, hogy a mester első korszakából való, de nem hunyhatott szemet a fiatalkori mű szembeszökő szépségei előtt.
És hogy megerősitse az itéletét, nyomban felajánlott érte ezer forintot.
Simi gróf néma megvetéssel felelt, s még az nap kiadta a rendeletet, hogy vigyék át a képet az előszobából a nagy terembe.
A következő héten aztán, mikor az Illustrated London News és a párisi Illustration egyszerre adták ki a Biró Jenő úr arczképét, Simi gróf a szokottnál gyakrabban nézett be az olvasóterembe, s mint ragadozó madár vetette rá magát azokra a gyanútalanokra, a kik az emlitett képes lapokon szenderegtek.
Nem engedte el nekik, hogy az ő gyüjteményében van egy külvárosi jelenet, mely kétségtelenül a nagy Biróé, egy valódi Biró, mely a mester első korszakából való.
S a fáradsága nem is veszett kárba, mert szép lassan kiköszörülte azt a csorbát, melyet szakértelmének hírén régi balsikerei ütöttek.
– Jobb orra van, mint hittük – mondogatták eleinte, ha a képeiről beszéltek. – Egy párszor lefőzték ugyan, de, istenem, kit nem lehet egyszer-kétszer megtéveszteni?! A szakemberek is megbotlanak néha, kivált képdolgokban. És azt meg kell adni neki, hogy fölismerte Biróban a nagy tehetséget. Ez már valami.
Később aztán elfelejtették a csalódásait, csak azt tudták róla, hogy ő volt az első, a ki Birónak a tehetséget fölismerte. A tréfa élét vesztette; nem akadt többé, a ki műérzékét fitymálta, kicsinyelte volna. Egy szép nap arra ébredt, hogy az első rangú szakértők között emlegetik.
Hogyne! Mikor ő volt az, a ki a nagy Birót fölfedezte.
. . . . . .
Nem volt két ilyen nevü festő. A nagy Biró a mi szegény barátunk volt.
Ha valaki azt kérdezné, hogy miképpen jutott Biró a »nagy« jelzőhöz, erre csak azt lehetne felelni, a mit az olvasó már úgyis tud. A London News kiadta az arczképét, mint a monte-carlói szerencsés játékosét, az Illustration, mint Darzens kitünő tanitványáét, a kiről mostanában annyit beszélnek, végre kiadták a magyar képes ujságok is, a melyek már mint kitünő hazánkfiát emlegették.
S ha valaki ezt keveslené, ha azt vetné ellen, hogy az ujság-elismerésektől a nagyságig még egy nagy lépés van, ezzel szemben csak arra lehet hivatkozni, hogy méltóztassék megszámlálni: hány nagyságot ismerünk, a mely nem az ujságok egybehangzó dicséretein épült?
VII.
A szerencse, attól fogva, hogy Monte-Carlóban hozzászegődött, hű maradt Biró Jenő úrhoz. A szerencse is asszony; s nem azok a legmulandóbb viszonyaink, a melyeket a legkésőbben kötünk.
Ez a kései szerető, akárhová lépett Biró Jenő úr, mindenütt ott járt a nyomában. Elválaszthatatlanok voltak.
A játékterembe ugyan nem kisérte többé, de talált más alkalmat, hogy a hűségét bebizonyitsa. Biró Jenő úr nem játszott többet; okosabbat csinált ennél: üzleteket.
És minden vállalkozásának mesés sikere volt. Ha az egész környéket elverte a jég, az ő földeit kikerülte a csapás; ha a szél kifútt a tárczájából egy ezrest, hazatérőben ott találta meg a pénzt a park kapujánál, egy bokron fennakadva.
A legőrültebb vállalatok aranybányákká váltak, ha ő állt az élükre; a bot kivirágzott volna a keze között, hogy ha virágszállitásra adja magát.
A mihez hozzányúlt, aranynyá változott a keze között, mint Midás királyról beszéli a mese.
Az ilyen embert a világ mindig meg tudja becsülni érdeme szerint; megbecsülte Biró Jenő urat is.
Elhalmozták tisztességgel, kitüntetésekkel; válogathatott a méltóságok között; mindenféle rangú szolgahad leste a parancs-szavát; mindennap bebizonyitották neki, hogy milyen végtelen nagy ember, s még életében tudta az egész világ, hogy hol fog majd a szobra állani.
Nagy ember volt, kétségtelenül nagy, kiváló ember. Voltak az élet játékasztalánál sokan, de csak ő találta ki, hogy másodszor is a harminczas fog kijönni.
VIII.
Eleinte úgy látszott, hogy Biró Jenő úr meg tudja becsülni, a mit a tűnő pillanat ád, s ki tudja színi minden virágnak a mézét.
Nem mintha az apró anyagi örömökre vetette volna magát, de a szeméből, mely néha-néha a régi fényben ragyogott fel, ki lehetett olvasni, hogy neki is megvannak a maga gyönyörűségei.
Igy fel-fellángolt néha a szeme, ha egy-egy régi ismerőse magasztalni kezdte előtte valamelyik halhatatlan alkotását, melylyel szives volt megajándékozni a világot. Ilyenkor aligha a bóknak örvendett oly nagyon; mert bókban, hízelgésben ugyancsak volt része. De, úgy tetszik, annak is van valami titkos öröme, ha az ember mélységesen megvetheti egy-egy felebarátját.
Ezekben a szerencsés napokban, mikor az áldás csak úgy ömlött a fejére, nagyobbára viszontlátta a régi ismerőseit. Vezekényi, Weinberger úr, az egykori jury-tag O betűvé görbülve jelentek meg előtte, kérvén egyben-másban a kegyes pártfogását. Sietett teljesiteni a kivánságaikat, s meglátszott rajta, hogy szivesen adja az alamizsnáját.
Ilyenkor valósággal jókedve volt. Néha még mosolyogni is látták.
Megérhette azt az örömet is, hogy jelentékeny szolgálatot tehetett egykori pártfogójának, a gardénia-herczegnek, a kinek társaságában valaha annyi kellemes, gondolattalan órát töltött.
A gardénia-herczeg ugyanis, hosszas várakozás után, elfoglalta ősei trónját, de alig foglalta el, nemsokára kénytelen volt ismét elhagyni, s kivonulni székvárosából, mely különben se tartozott a hajlandóságainak megfelelő helyek közé. Nyugalomba tették, a mibe a gardénia-herczeg némi húzódozás után, bele is törődött.
Ez a kis húzódozás azonban – polgári háborunak nem lehet mondani, legfeljebb polgári csetepaténak – sok pénzébe került a gardénia-herczegnek, s a fegyvergyárosok, a kik tudvalevőleg több pénzt tudnak elnyelni, mint a világ összes hölgyecskéi, pillanatnyi zavarba sodorták.
Ebből a pillanatnyi zavarból Masa grófnő és Biró Jenő úr segitették ki a nyugalmazott királyt, néhány millió frank barátságos kölcsönnel, melyet a virágok barátja, ki a királyságból csak az udvariasságot őrizhette meg, olyan gardéniák kiséretében sietett megküldeni, a milyenek sem azelőtt, sem azóta nem termettek ezen a szép világon.
IX.
Akármit mondanak is a költők, jobb selyemmel párnázott kocsiban járni, mint gyalog, fel a hegyre, déli egy órakor; jobb Derbyt nyerni, mint olyan költőnek lenni, a kit minden omnibuszló legázol; végre jobb, ha az embert az egész világ süvegeli, mint hogy ha folyton oldalba lökdösik.
De akármilyen jó dolog is a kényelem, ha az ember sokáig jár selyemmel párnázott kocsiban, végre ezt is megúnja, s ha valaki háromszor egymásután megnyeri a Derbyt, utóljára ezt az örömet se tudja méltányolni. Azonképpen, ha a szerencse gyermekét folyton-folyvást, mindig süvegelik, többnyire elfelejti, hogy őt oldalba is lökdöshetnék. Igy történt Biró Jenő úrral is.
Beleszokott a selyem párnákba; nem tűnt fel neki többé, milyen jó módban él, s ettől fogva úgy kezdte találni, hogy ő voltaképpen igen sajnálatraméltó ember.
A kinek megvan mindene, a mit az ember maga körül kivánhat, az rendesen magában keres valamit, a mit aztán nem lehet megtalálni.
Biró Jenő úr is magában kereste, a mije hiányzott, és ő is hiába kereste, a mint hogy ez mindig igy szokott történni.
Eszébe jutott, hogy eddig, ha szomorú élete volt is, ha meg kellett is izlelnie minden emberi szerencsétlenséget, fájdalmat és nyomorúságot, volt egy vigasztalója, az, hogy magát nem vádolhatta soha. Eddig mindig volt egy jóbarátja, a ki őt szerette, s a kiben megbízhatott: önmaga.
Azóta elvesztette ezt a jóbarátot. S ha azt mondjuk, hogy elvesztette, csak szépitjük a dolgot. Mert a rideg igazság az, hogy: feláldozta, eladta.
X.
Attól a naptól fogva, a mikor eszébe jutott, hogy áldozatot hozott, a fejébe vette azt is, hogy tulajdonképpen semmiért áldozta fel lelkének a békéjét.
Mióta fiának a sorsa biztositva volt, úgy tűnt fel előtte, mintha a gyermek jövőjén aggódni soha sem s lett volna oka. Ha túl vagyunk valami bajon, az első dolgunk, hogy kicsinyelni kezdjük a veszedelmet, a melyben forogtunk.
Miért áldozta fel tehát az énjét? Egy kis bőségért, mint az utolsó szédelgő. Olyan bőségért, melynek örömét nem tudta élvezni.
Ez a bőség pedig egyre növekedett. Biró Jenő úr már régen összetette a kezét, de a vagyona csak nőtt magától, és egyre rohamosabban, mint a hógörgeteg.
Csinálhatott akármit, minden birtokából uj birtokok támadtak, s Biró Jenő úr úgy tekintett erre a nagy áldásra, mint a Bűnre, melynek mindig uj bűnöket kell szülnie.
Az emberek nem tudták megérteni, hogy ennyi szerencse kegyeltje mért jár mindig olyan arczczal, mintha az orra vére folynék.