LILA ÁKÁC.

Elmondom neked, hogy csókoltam meg azt a lányt. Barátom, ott ült az a lány a padon és nevetett: háhh, háhh! kacagott, barátom, át volt téve az egyik lába a másikon, egyedül ült ott és kacagott mint egy bolond. Az alléeban ollót játszottak valami kereskedősegédek meg üzleti lányok. Ha ismered azt a játékot. Egyik fától a másikig kergetik egymást és akit a két fa közt kézzel érinteni tudnak, az a fogó. Az kerget mindenkit addig, mig ő is meg nem üti valamelyiket. A lányok szaladtak jobbra balra mint a csikók és nagyokat sikoltottak közbe s a szoknyájuk olyan suhogást és zúgást tett mint a szél. A fiatalemberek éleseket sipoltak a szájukkal, kurjongattak és az automobill-tülköket imitálták szaladás közben. Igy csinálták: huijjj, juijjj… És hallani lehetett, amint a tenyerükkel megcsapják a fa derekát, mert az volt a jele, hogy már célnál vannak és az ütés rajtuk nem érvényes. És erős lélekzeteiket is hallani lehetett, ahogy a fánál állva maradtak, mint a kutyák heves lehellését hallani kánikulában. A hajukat folyton elzavarták a homlokukból a kezükkel. Mind hajadonfővel voltak ezek a fiatalemberek, nem is láttam a gyepen se sehol kalapot, biztos kalap nélkül jöttek ki a városból. Június vége volt, úgy emlékszem. A diákoknak meg fiatal hivatalnokoknak meg üzletből való fiatalembereknek szokásuk volt hajadonfővel járni a városban nyáron. Ezeknek a fiúknak tarka zsebkendők lógtak a szivarzsebükből és némelyiknek ezüst óralánc volt a kabát hajtókáján a gomblyukba fűzve s lement a szivarzsebbe s az órájuk, ha volt, az ott állott és ott ugrált a szivarzseb fenekén. A gomblyukban mindőjöknek valami sportjelvényük volt, egy kékkel futtatott acélgomb, akkora mint egy krajcár. Valami biciklista-szövetkezetnek a tagjai lehettek. Csak azért, mert az a gomb úgy ragyogott a napon, csak azért jut eszembe, különben nem néztem meg, micsoda jel volt a gombokon. Az a lány meg ott ült egy padon, nézte őket, hogy hogy püfölik egymást és lecsapta a két talpát a földre és összeverte a tenyerét, úgy nevetett nekik. Ihh, így nyerített. Volt egy fiú, az mikor fogó volt, olyanokat adott a lányok hátába, mint egy football-labda. Ilyenkor az a lány majd leesett a padról örömében.

Én ott jöttem és megállottam nézni, hogy ezek hogy játszanak. A botomnak dűltem és úgy állottam, mint a pizai ferde torony és néztem azt a hancurozó bandát. Én nyáron bottal jártam, télen meg bot nélkül. Elmajmoltam másoktól. Azelőtt télen is, nyáron is szoktam botot vinni. De úgy is volt már, hogy se télen, se nyáron nem kellett pálca. Érdekes, hogy az ember mindenben olyan lesz, mint a többiek. Azon a lányon, aki ott ült a padon, fekete selyemalj volt, valami vidéki hangulata volt, olyan uj volt, mintha aznap vette volna fel először. A blúza meg fehér volt, olyan semmi fehér nyári blúz volt, mintha csak ingujjban ült volna ott. A fején egy egészen lehetetlen szalmakalap volt, egy kis szamárság szalmából, ragyogott mint a napsütött barna zsindely szokott ragyogni és egy kis csinált virág volt azon a kalapon körül, árvácska vagy mi, fakó és petyhüdt volt, a művirág is tud hervadni, úgy látszik, csak virulni nem tud. A kalapról egy kis fehér selyemszalag csüngött le, de már sárga volt és úgy össze volt kunkorodva s az egész szalag, meg az egész virágos kis kalap oly züllött volt, mintha megázott volna s kihajították volna s a szeméten száradt volna meg. Félre volt a fején és úgy nézett a világba: nini, engem meg feltettek ide! felnyomtak erre a hajra, átszúrtak egy tűt rajtam, nahát itt vagyok. A könnyű blúzának az ujjai csak könyökig értek, könyöktől cérnakeztyű volt a lány kezén, de csak az egyik kezén ment fel könyökig a keztyű szára, a másik kezén le volt a csuklóig esve. A lábai, barátom, vékonyak voltak, mint egy fiúnak a lábai, az egyik térdig látszott, mert mondom keresztbe tett lábbal ült ottan. Kurta kis félcipő volt rajta, az ember azt hinné, tényleg, hogy egy nagy késsel elcsapnak a lábfejből egy darabot, hogy az ilyen rövid cipőt fel lehessen venni. Páris jutott eszembe, hogy ott ezt a vékony lábat néztem. Fekete harisnyája volt, ami lehetett selyem is így messziről, lehetett fil d’Ecosse is, amilyennek párját nyolc hatosával adták a Kovács Victornál. Egy fekete retikül feküdt a padon a lány mellett, vagyis inkább csak egy nagyobbacska pénztárca fogóval. Az egész nő azon a padon olyan könnyű volt, olyan egy semmi, hogy az ember azt képzelte, hogy ha egy ventillátor ott mellette működésbe jön, úgy elviszi a levegő onnan, mint egy összegyűrt papirszerviettet. És ott nevet, barátom, ott nevet magának, hogy úgy mondjam. Mint az élet! Mint a forrásvíz az erdőben folyik ugrálva lefelé s felkacag és felkacag. Mi közöm lehet nekem egy ilyen kis ligeti szeméthez, nem igaz? Hogy jön az emberhez egy ilyen kis, kis, nem is tudom minek mondjam. Azt hiszed azért állottam meg, hogy nézzem, vagy hogy őtet néztem? Dehogy, azt a játszó bandát néztem ott. Nem fáradtak el, pirosak voltak és a lányoknak összevissza volt a hajuk a fejükön, egynek a kontya a nyakába volt esve és ugrált a nyakára hátul és a lány folyton hátra babrált a kezével, de sohase bírta megigazítani, folyton szaladni kellett neki s mint egy őrült, olyanokat visított. Tudod, hogy egy asszonynál voltam akkor érdekelve. Azért sétáltam ott aznap is, csak látni akartam, mikor hazamegy a nyári Gerbeaudból.

Estefelé volt már, úgy hét után. Persze még egész világos volt, csak a Kereskedelmi Múzeum lett sárgább mint amilyen sárga, én nem tudom az alkonyattól valami izgatottságot kapnak a sárga falak és a vörös bádogtetőre is mintha virulás jött volna vagy mi. A zöld fák meg egyszerre úgy elkomolyodnak és mintha jobban látszanának a levelek a fákon ilyenkor, legalább is feltűnnek az embernek külön-külön a levelek. Olyankor a liget egy kicsit megcsendesedik, arról balról a vurstli vásárja, meg ott a Kereskedelmi Múzeum előtt a gyermekek zsinatja, meg annak a nagy szökőkútnak az erős locsogása, minden úgy halkulva jön elő, mintha hó esett volna a hangokra, vagy mintha szordinát tettek volna mindenre. Úgye? Ez a felhőktől lehet, esetleg. Kérlek, leültem arra a padra. Arra, amelyiken az a lány ült. Csak odamentem és leültem mellé. Lekönyököltem a két combomra és a két tenyeremmel nyomtam az arcomat és néztem ott a porba magam elé. Azt hihette, hogy gondolkozom valamin vagy pláne hogy búsulok ott neki. A bánat imponál jobban a nőknek vagy a gondolkozás? Vagy a közöny hat rájuk legjobban? Én különben nem akartam imponálni neki, egyáltalán nem törődtem vele, észreveszi-e, hogy odaültem a padra. A harisnyája egész átlátszó volt, átlátszott a fehér láb, közönséges cérnaharisnya volt, a legolcsóbb vacak ami kapható. Hintálta az egyik lábát a másikon. A szoknyája alatt egy kis fehér rész világított mindig elő, én nem tudom, téged is úgy izgat az ilyen fehérség a szoknya alatt? Engem egy pár pillanatig mindig úgy elkábít, akárkié, egy szobalányé is. A fehér alsója lehetett. Köhögött egyet. És megint köhögött épen úgy, mint az imént. Ehe, hn. Műköhej volt, olyan affektált. Elrúgtam egy pár kis kavicsot a lábom elől, mintha nem lett volna nekem mindegy, hogy azok a kavicsok ott vannak-e vagy távolabb egy húsz centivel. A fiakkerek jöttek már a Gerbeaudtól. Radics pianó játszott a kertben, mintha már elfáradt volna. Úgylátszott, az utolsó darabot adja le. Egy francia valcer volt: Ah, tu ne sauras jamais… Elment a Freistädtler arany batárja, elment egy autó meg egy autótaxi meg egy autó, ami sem nem autó se nem taxi, mert az autóügynök autója volt és elmentek a köz- és magánfogatok. Elmentek a közös huszárfőhadnagyok és egyéb főhercegek, meg a vezérigazgatók és a többi grófok és a tőzsdeügynökök és más angolok és a közgazdasági szerkesztők és más szellemi arisztokraták meg az orfeumi színészek és egyéb gentrygyerekek, az összes hím babák, azután az összes nőnemű gavallérok, te ismered őket, mindezeket a gentryasszonykákat, akiknek nincs uruk, meg a lipótiakat, akiknek két uruk is van és mind a kettő ott van a Gerbeaudban, az egyik is meg a másik is, csak egy pár heti távolság van köztük és a színésznőket, akiknek csak barát kéne, hogy otthagyják a színházat és a barátnőket, akiknek csak színház kéne, hogy tényleg kapjanak már egy barátot. És a nőket, akiknek színház és barát egyformán kéne meg a hastáncosnőket és egyéb Bécsből leereszkedett nehéz szőkeségeket, akik feltörték a kalapskatulyát, amit a Kärntnerstrassén vittek a karjukon, a modellt a saját fejükre tették és a skatulyát eldobták a Kärntnerstrassén. Utoljára két kezdő létművésznő jött ki a szép kerti kapun, konflisba ültek és elzörögtek a többi után. Spóroltak. Le lehettek csúszva.

Már nem játszott a pad előtt az a társaság. A csend meglepett és felnéztem. Mentek. Kanyarodtak kifelé egy úton a Stefánia felé, a lányok elől, a fiúk hátul. Egymás vállán volt a kezük és még hallottam, hogy egy Weiner-kuplét zümmögnek együtt, mintha amerikai fiúk lennének. A dadák nyomták a gyerekkocsikat előre és a bonnok és a cselédek húzták már magukkal a kis médiket és pubikat a diabolókkal és a nagy karikákkal. Az öreg negyvennyolcas gyepellenőr sétált a vastag bottal és kéksárga karszalagjával a virágágyak közt, még egy bokor alatt ült valami rongy ember, mint Anonymus, esetleg őneki is kell a reggeli lapokban szerepelni, mint öngyilkosnak a többi közt az elmúlt éjjelről.

A lánynak a feje felém volt fordítva. Észrevettem. Én is felé fordítottam a fejemet, arra ő elkapta az arcát. Egy kis grimaszt csinált, láttam. Sőt röhögni akart. Mi van itt nevetni való? A válla felugrott egy párszor, vinnyogott magában, mert dugdosta a nevetést. Rámragadt. Elkacagtam magam, kérdem:

– Mit nevet?

De szép volt az az ifjúság, mikor ott ültem a mellett a lány mellett. De szép volt az ifjúság. Milyen keserves volt, milyen stupid volt, milyen egy téboly volt, te, milyen rémes és milyen szép volt mégis. Csak nevet, barátom. Úgy nevetett, mint a gyerekek szoktak az osztályban az óra alatt, mikor úgy rájuk jön. Ilyen egy taknyos, gondoltam. A balkönyökömmel meglöktem egy kicsit a karját, jobbfelől ültem neki tudniillik.

– Mit nevetsz itt te?

Nem nézett rám.

– Hogy hogy ül itt – azt mondja. – Jó kis hangja volt, olyan új hangja volt, vagy milyen, meglepő. Mint egy csepp eső, ami az embernek az arcába esik.

– Hogy-hogy hogy hogy ülök itt? Hát hogy üljek? Hogy üljek itt neked?

Nevetett.

– Nem tetszik, hogy itt ülök?

– Hogy tegez itt! Hogy jön engem tegezni? – abbahagyta a nevetést, úgy szólt hozzám, hogy azért el volt fordulva közben.

– Te, valami van az orrodon – mondom neki. – Mutasd.

– Semmi köze – azt mondja. – Hogy mer engem tegezni.

– Köszönöm, jól. – Ez egy új találmány volt akkor Pesten – ez a »köszönöm jól«. A leány úgy tett, mint akinek a méltóságán sérelem esett.

– Itt letegezi az embert, hö – azt mondja, mintha valami harmadikhoz beszélne.

– Nézz már ide, te.

– Azér se.

– Hány éves vagy?

– Elmultam.

Ez is olyan vicc volt.

– Nem nézel erre? Mondd meg hány éves vagy.

– Va-agy? Hát te hány vagy? – Úgy tetszett neki, hogy vissza mert tegezni, hogy kacagott egyet utána. Le kellett inteni.

– Ne szemtelenkedj.

– C! – így tett és idefordult, hogy végigmérjen, feldugta az alsó ajkát és lenézett a cipőmre. Egész kedves arca volt, szép fehér szín. Ragyogott az orrahegye. Kék szeme volt, fekete haja.

– Elég szép fiú vagy – mondom.

– Mér nem mondta ezt reggel, most már sötét van. – És megint elkapta a fejét. Ezeket a válaszformákat ismertem az éjfélutáni világból. Ez is tudja már a nyelvet?

– Mondd, kérlek, hol szolgálsz?

– Hallja, uram, ha egy pofont akar, csak szóljon, – azt mondja és a szemem közé nézett, de nem állta meg, hogy ne nevessen és megint a másik oldalra csavarta a fejét.

– Szemtelen vagy. Feltünően szemtelen vagy. Hogy hívnak?

– Nem szoktam utcán át bemutatkozni.

– Most nem vagy az utcán, most a ligetben vagy. Bemutatkozhatsz.

– Ne legyen olyan kíváncsi, hallja, hamar megöregszik.

– Nem mondod meg a neved?

– Mit érdekli magát?

Komoly képet csináltam, mint egy tanfelügyelő.

– Nos, hogy hínak?

– Kérdezze meg tőle.

– Te hülye – mondom és egy fricskát akartam adni neki. Felkapta az orrát, aztán összehúzta a száját szemét és egy gesztust csinált, mintha szavalni kezdene:

– Jó uram, nem találja, hogy ön túlságosan bizalmas?

– Eredj el innen, ha ilyen buta vagy.

– Eredj el – zéderanda! Saját padja ez talán itt a sligetbe?

Sligetbe! Ez is benne van a műveltségében.

– Hol veszed ezeket a jó dolgokat? Kitől hallottad mondani, hogy sliget.

– Az Operába járok, ott hallottam. Mit szól!

– Távozz, édesem, nem lehet veled beszélni – mondom és felfelé legyintettem egyet, mint egy herceg, mikor a szabóját kidobja. Tényleg untam ott vívni vele. Mit érdekelt egy ilyen nemtudommicsoda. Csak azért bolondoztam egy kicsit vele, mert untam magamat és hát kérlek, elég jó kis bőr volt. Kellemes volt ránézni, csak úgy, mint mondjuk egy narancsra, mikor egyáltalán nincs is gusztusom narancsra. És olyan rossz hangulatban voltam, mikor a Gerbeaudból a kocsik elmentek. Úgy el voltam hervadva. Hova menjek?

– Hallja, dinsztelt úr, ne adja a bankot itten. Micsoda beszéd az hogy távozzak? A saját lakásáról kilökhet, akit akar. Engem innen ki nem lökhet. Zéderanda. Távozzon maga.

Elrántotta a derekát, felkapta a retiküljét vagy mijét és a térdére csapta. Kinyitotta, kivett egy kis tükröt, hátrahúzta a nyakát, én is láttam egy kicsit az arca fehérjét a tükörben. Meglöktem a karját. Kiesett a kezéből a tükör. Leesett a földre. Rózsaszín kaucsuk háta volt a kis tükörnek.

– Naa – azt mondja. – Finom egy modora van magának. Most vegye fel.

– Most mindjár, vagy még ráérek?

– Azonnal is ráér, édesem.

Nyögve hajoltam le.

– Öö, öreg csontjaim.

– Adja ide! – el akarta kapni.

Egy olyan bazári kis tükör volt. J betü volt rajta plajbásszal, csuszkáló írással.

– Mi ez itt?

– Kérem, adja vissza a tükröm.

– Előbb mondd meg, micsoda szám ez itt. Telefonszám? – Egy szám is volt a J alatt.

– Mi köze! – Ki akarta kapni a tükröt a kezemből. Odaütöttem a kezére. Csak éppen hogy csesztem. Megint odakap a tükörhöz. A körmére koppintottam a tükörrel. Elnevettem magam, őbelőle is kifutott. Teli volt a szája nevetéssel. Igy ment egy kicsit, mintha csak játszani akarnánk. A tükör ragyogott közbe köztünk, a tükör is nevetett.

– Na, ne üssön hát! Adja ide már!

– Ki ez a jé, mondd meg.

– Senkise. Dedektiv maga?

– Dedektiv, igen. Micsoda jé ez itten? Jenő?

– Hogy kitalálta. Milyen egy esze van!

– Egy fiú?

– Neem, majd egy leány!

– Ez meg a Jenő száma. Telefonja is van Jenőnek?

– Mit érdekli az magát. Hallja, adja vissza a tükröt.

– Nesze – mondom. – Nyújtottam. El akarta venni, visszakaptam. Megint:

– Na. Nesze hát. – Nyúlt, elhúztam a kezem. Elrántotta magát, kopogtatott a sarkával a földön, hallgatott, mint aki haragba van. Megint kínáltam a tükröt:

– Na, komolyan. Ne, vedd el. Tessék.

Egy darabig nem reagált, egyszer végre hitt a komoly hangban, odanyúlt. Ráütöttem a kezefejére. Grimaszt csinált.

– Nézze, ne játsszon itt velem.

Felvettem az erszényét, beletettem a tükröt. Egy puff, egy zsebkendő, egy kicsi parfümös tubus, egy korona, meg egy pár hatos, egy enyveshát és egy kulcs volt az erszényében.

– Mit nyulkál a ridikülömbe! – kikapta a kezemből.

– Mutasd azt a képet. Muti.

– Mit akar vele. Fogja. Nézze meg, milyen randa vagyok. – Ideadta az enyveshátat. Ő volt rajta meg egy fiú.

– Ez az a jé, ez itt melletted?

– Ez. Tetszem magának?

Megnéztem őket. A lány ebben az adjusztírungban volt a képen, ebben a kalapban, ebben a blúzban és ebben a selyemszoknyában, az erszénye a kisujjáról lógott lefelé, az egyik lábával lábujjhegyen állott, befelé nyomott térddel és a sarkát jól feltartva hátra, mint a divatlapokban állanak a modellek és mint a Dorottya-utcán ott Brachfeld mellett a kirakatban a bundában lefotografált művésznők állanak egy nagy lépcsőn, kicsit önmaguknak dülve, magosabbaknak tartva magukat és valami gőgöt és merengést, valami idegent szimulálva, szinte letagadva azonosságukat, valamit a távolból affektálva, Place Vendôme-i illetőséget vagy nem tudom mit. De nézni ez a leány olyan őszintén nézett ezen a vacak kis képen, olyan kíváncsian s egy kicsit ijedten, te, olyan valami meglepett ünnepélyességgel, mint a csoportképen néznek az intézeti lányok vidéken, akiket az évzáró ünnepélyen az udvarban fehérben és virágokban lefotografál a helybeli legelső fényirdász. J., vagy tegyük fel Jenő, ő egy vékony gyerek volt, keskeny karimájú Girardi volt a fejében hátratéve, hogy a választéka kilássék a kalap alól. Középen volt a haja kétfelé vasalva. Zsebkendő csüngött a szivarzsebéből és a gomblyukából neki is lánc ment a szivarzsebébe s szűk dupla gallérja volt és csinált csokor ugrott kétfelé a gallérnyílásból, Terézköruti chic, igen mély kivágású gigerli-mellénye volt és csíkos inge, felvasalt nadrágja és magassarkú félcipője s egy kis pálcát hajlított a földön maga mellett, olyan vékonyat, hogy elesett volna, ha rá akart volna támaszkodni.

Egy cigarettet is tartott az ujjai közt a pálca felett. Jenő kieresztette a szemét és eszesen és elszántan próbált előre nézni. Jenő az arca után lehetett szivaros fiú a Jardin de Paris-ban, páholyhoz vezető boy a Royal Vióban vagy liftes a Hungáriában, vagy még jobb esetben színinövendék és a legjobb esetben kezdő moziszínész és egyben ős turfbarát.

– Mit nézi annyit, adja már. Mit szól az arcberendezésemhez? Randa vagyok, nem?

– Csúnyább is lehetnél – mondtam neki, hogy egyszer gyöngéd is legyek.

– Ez egy olyan piszok kép. Adja, tegyem el. Nem szokok enyveshátat csináltatni. Ez a hólyag akarta, hogy álljak oda vele. De nem fogok rendelni. Tizenkettőt csinálnak két kroncsiér. Levelezőlapra csinálják rá az embert. Kell nekem? Azt hiszi, nekem kell levelezőlap evvel a hólyaggal? Még oda is megyek, igaz, megnézem a kirakatban, nem-e tettek ki vele. Majd még mutatom ott vele magam a kirakatba. Csipiszt.

– Micsoda fiú ez?

– Eegy.

Ebből értsek.

– Kedves pofája van – mondom.

– C, egy undok. Maga már azt hiszi, van vele valami.

– Nincs vele semmi?

– Frászt.

– Szeret?

– Pesten lenni. – Ez is egy olyan vicc volt. Szeret… Pesten lenni? – kérdi egy lány a fiútól. Az után hogy: szeret, egy kis pauza jön, mintha azt kérdezné: Szeret? Vagy ha komolyan kérdik a nőt: szeret? – arra is rácsapja a nő: Pesten lenni. Hogy szeretek Pesten lenni. Én úgy értettem: szeret ő téged? Szerettem a szívhez nyúlni, akárkivel beszélek. Úgy izgatott mindenkinek a szíve, úgy érdekelt, ki kibe van belebukva és ki hogy szenved és ki milyen boldog. Mindenkinek, aki szembejött velem, a mellére néztem, a baloldalra, ahol a szív van. Vajjon mi megy ott végbe? Egyszer, emlékszem, ültem a Kolegerszkiben és néztem a népet és a katonazene játszott és ott képzelődve, mintha minden kabáton és minden blúzon keresztül láttam volna egy nagy szívet, egy szívalakú tüzelő lampiont.

– Nem szeret téged?

– Össze vagyok veszve. Tegnap összevesztem.

– Jenővel? Min vesztetek össze?

Dühös lett.

– Hagyjon már. Mit kérdez!

– Nagyon unalmas vagy. Mér nem felelsz rendesen?

– Mit feleljek itt magának? Kicsoda maga?

– Mér vesztél össze Jenővel?

– Azt hiszi, énvelem olyan könnyen lehet.

– Nem értem. Énrám mondod?

– Á. Az a hólyag. Mert leadtam magam sétálni vele, hát már mindjár akart.

– Mit akart mindjárt?

– Nézze, édesem, ne faggasson, igen?

– Pssz. Te, mondd meg már a nevedet.

– Hagyjon békemet a nevemmel.

– Hát mást kérdezek.

– Na?

– Hogy hívnak?

Nevetett:

– Nagysád! Úgy hínak nagysád! Édes nagysád, kérem, legyen szivesss… – a kezével egy előkelő gesztust tett, mintha helyet mutatna egy nagysádnak.

– Te bolond. Mér nem mondod meg a nevedet.

– Nem értem, hogy lehet arra kíváncsi. Én nem értem, mit akarnak az embernek a nevétől.

– Én meg nem értem, mér ne mondanád meg, hogy hínak. Egész bátran megmondhatod, úgyis elfelejtem.

– Hagyjon, mit… hagyjon – úgy mondta: chagyjon!

Elfelejtettem közbe mondani, hogy a lámpák meggyulladtak már a ligetben. De még elég világos volt. Még jártak is az utakon, kocsik is mentek a Stefánián, a Hermina-úton meg valami hangos népek vonultak folyton, fütyölve és előre-hátra kiabálva egymásnak. Kőművesek vagy kövezők voltak, hazafelé menet. A Gerbeaud mellett a fasorban két omnibuszkocsis léptetett el két nagy dagadt lovon. Az állatokon lógott és hintált a nehéz szerszám. Egy bokor alatt a füvön egy szentjánosbogár gyulladt ki.

Megfogtam a lánynak a kezét.

– Mondd, mér vagy ilyen undok?

– Hagyja a kezemet – azt mondja. – Engessen. Engessen.

– Húzd le ezt a keztyűt.

– Hát még mit nem.

– Húzd le a keztyűd, hadd nézzem meg a kezedet.

– Mit akar a kezemtől.

– Meg akarom nézni a kezedet.

– Igy nem lássa? Engesse már el.

– Húzd le már, mindig így kéreted magad?

– Ne izéljen. Én már megyek. Hagyja a kezemet.

Megfogtam a másik kezemmel a karját, húzgáltam a keztyűjét lefelé.

– El fogja szakítani a keztyűmet. Én nem bánom, megfizeti.

Már lenn volt. Az ölébe dobtam. Tetszett, hogy hűvös a keze. Zongorára való nyúlánk ujjai voltak.

– Mit nézi, piszkos. Tudom hogy piszkos.

– A másik tisztább? Add azt, ha az tiszta.

A kisujján vékony aranygyűrű volt, csak annyi, mint mikor a cseresznye szárából kötnek gyűrűt. Egy kicsi hígzöld kő volt benne. Oroszországban szibirszkinek híják ezt a zöld követ.

– Hagyjon már, elmegyek. Engedjen elmenni.

– Maniküröztetni is szoktál?

– Ne nézze már. – Húzta a kezét, visszaengedte. – Tudom hogy csúnya.

A kiksz még rá volt ragadva a körmeire és a bőrvágás vékony aludt vérszín emlékei látszottak egy-két helyen a körmei fölött. Elnevette magát.

– Még csak kétszer lettem manikürözve. Barátnőm csinálta meg a kezet nekem.

– Ki az a barátnőd?

– Kíváncsi? Az egy artistanő. Nem ismeri? A kaszinóban van.

Nekem tudni kellett, hogy a kaszinó, ahol az ő barátnője van, az nem a Nemzeti Kaszinó, se nem az Országos Kaszinó, se nem a Lipótvárosi Kaszinó, se nem a Józsefvárosi Kaszinó, hanem az egy édes kedves kaszinó, hol nincs se politika, se kötelező öngyilkosság huszonnégy óra múlva a kártyaadósság miatt, ott csak bál van örökösen, zene, dal, szerelem, szeszelés, víg élet, francia világ: Casino de Danse.

– A kaszinóban? Hogy híjják?

– Hédi.

– Hédi?

– Hédi. Ismeri?

– Nem egy vastag?

– Az, vastag? Sőt egy nagyon sikkes alak.

– Fekete haja van.

– Áh. Tiszta vörös. Azelőtt gesztenye haja volt, most hagyta vörösre festeni.

– Akkor nem tudom.

Hallgattam. Sóhajtanom kellett. Én itt egy Hédiről beszélek, aki vörösre hagyta festeni a haját és akit nem is ismerek, egy ilyen lánynyal, akinek még a nevét sem tudom. És a fejem és az egész napom és az egész mindenem teli van egy nővel, akit most ismertem meg és akiről csak hallgatni szoktam. Meghallotta, hogy sóhajtok. Erre is volt egy olyan vicces kérdése:

– Mondja, kegyed talán breteg?

Nem is feleltem neki. Fogtam a kezét és néztem az aludtvér csípéseket a körmei sarkában.

– Mit sóhajtozik itten?

– Ásítottam – mondom és imitáltam egy ásítást, hogy igazoljam magamat. – Kérlek, ilyen buta nő mellett – mondom – muszáj ásítani.

El volt fordulva, láttam, hogy elnéz. Ő is sóhajtott.

– Hát te mit ásítasz?

– Hagyjon már – azt mondja – menni akarok.

Kedvetlen volt a hangja. Ki akarta szabadítani a kezét.

– Nem mégy még. Ülj csak itt szépen. Mondd már, te mi vagy? Otthon vagy még?

– Naa, bizonyisten, engessen.

Odahajolt, hogy a kezét jobban el tudja rántani. A szalag a kalapjáról az arcomhoz ért. Megkívántam hirtelen azt a tiszta fehér arcot. Meg fogom ezt a lányt itt csókolni. Egy ilyen csóknak a szívemhez semmi köze. Ettől még olyan boldogtalan lehetek, mint egy ház. Csak megcsókolom, aztán hadd menjen.

– Ijj, ne szorítsa a kezem. Ne tartson itt fel, tényleg micsoda eljárás ez, engessen menni.

– Te kígyó, még nem is ismerlek és már el akarsz hagyni?

– Jáj, az ujjam. Fáj, nem hallja? Mit gondol, majd itt ülök magával a sligetbe. Mi vagyok én?

– Én nem tudom, mi vagy. Hát mi a polgári állásod, áruld el már az istenért.

– Mit törődik avval. Az anyámnak a lánya vagyok.

– Te házilány vagy?

– Házi vagyok és kész. Úrinő vagyok, nahát. Jaj, nem engedi a kezeeem!

Dobolt egy pár taktust a két sarkával a földön.

– Hadd csókoljalak meg.

– Hooogyne.

– Akkor elengedlek. Hajolj ide, megcsókollak.

– Sietek!

– No.

– A kezem, hallja, én…

– Hadd csókoljam meg a szádat.

– Inkább ne.

– Nem engeded a szádat megcsókolni?

– Chaagyjon.

– Hát akkor a fogadat. Hadd csókoljam meg a fogadat.

Végre visszajött a nevetése, nem tudom, eddig hol volt eltévedve.

– Fogja, itt van.

Úgy csinált, mintha kivett volna egy fogat a szájából és nyújtotta.

– Ham – bekaptam egy ujját. – Most mind a két keze nálam volt. – Adsz egy csókot? – mondtam, úgy, hogy az ajkaim nem értek egymáshoz, mint aki borostyánszipkát tart a fogai közt és beszél.

Kirántotta az ujját a számból és rázogatta, mintha megégette volna.

– Ni, hogy megharapta. Fene egye meg.

– Boorzasztó. Mutasd.

– Nézzen ide, itt a foga helye.

Hozzáhajoltam, az orrom elé dugta az ujját. Megkaptam a balkezemmel a derekát, elengedtem a kezét, a másik kezemmel a két orcáját fogtam be, mint egy nagy harapófogóval és odahúztam a fejét a kalapom alá. Szájoncsókoltam. Nem tudta a száját olyan hirtelen összeszorítani, csak a csók alatt éreztem, hogy nyávogva erőlködik, hogy a száját behúzza. Meleg levegő jött az orrából az arcomba. Meg volt csókolva. Elengedtem. Felugrott, elfordult. Visszafordult.

– Disznó.

Képzelheted, mennyire megsértődtem. A szám vizes volt a szájától. Szívélyesen néztem föl rá. A kalapom hátrament a fejemben, úgy hagytam. Megláttam a ligeti tó hídján a világos lámpákat egy sorba mosolyogni. A híd alatt a fényes fekete vízen két hattyú lassan úszott, mintha mindig megállanának. Eltűntek. A fák sötétzöldek lettek. A csillagok fenn voltak. Villamoscsengetés hallatszott és autópuffogtatás. Éreztem valamit, azt, hogy élek és ez jó volt. A lány a kalapját ráncigálta a két kezével.

– Itt a bugyellárisod – mondom. – Itt ne hagyd.

– Most már boldog? – mondta dühében.

Boldog. Ha ezt a szót hallottam, mindig a szívembe ment a nyilallás és úgy lettem, mintha szédülnék, de nem a fejem szédül, hanem lejebb, a lelkemben szédül minden, mint egy kiállítás, ami elkezd forogni s elhomályosodik. Boldog. Direkt mosolyogtam, úgy néztem a lány kalapját. Úgy vehette, hogy büszke vagyok vele szemben és mulatok rajta. Ha az a nő, az a komoly, az az asszony, akitől semmim sincs, csak egy zűrzavar a gondolatvilágomban, ha ő kérdezné tőlem egyszer, de nem így butaságból, hanem valami nagyon komolyan és úgy, mintha ünnepnap volna, egy kis szalonspiccel, ragyogva vagy sírva, nem tudom, úgy mélyről és messziről és mégis a legközelebbről olyan hanggal, mint a zúgás a kagylókból, ha kérdezné tőlem: boldog?

A Gerbeaud felé néztem, sötét volt és hallgatott a vasrács, a fák álltak előtte, mint valami nagy szomorú bosnyákok és a pavillon tetejéről egy fekete tű mutatott az égre felfelé. Azon vettem magam észre, hogy az a lány ott előttem elkezd vihogni:

– Ni, hogy néz. Báá!

Igaz, ez is itt van. Már nem haragszik. Ebben a lányban annyi nevetés van, mint lé a barackban. Micsoda nő ez itt? Különben nem is érdekel.

– Adja a ridikülömet. Maga marad? Maga tán itt szok hálni?

– Nem haragszol már?

– Mitt haragudjak – mondta fölényesen és félrerántotta vállát. – Jön vagy marad?

Felálltam, odaadtam neki a kis tasakját.

– Én erre megyek – a Stefánia felé fordult. – Maga merre megy?

– Gyere, sétálj itt velem egy kicsit.

– Mit sétáljak, én nem szoktam itt este sétálni. Mi vagyok én?

Gondoltam, adok egy forintot neki, megérdemli.

– Kell két kroncsi?

– Két kroncsi! – kacagott egyet. – Nekem ne adjon.

– Nem kell pénz? Konflison mehetsz haza.

– Csak tegye el a pénzét, majd jól jön az magának. Nekem ne adjon pénzt, c, hallja!

– Hát négy kroncsit elveszel?

– Hagyjon engem a pénzével! Jön vagy nem? Én itt nem megyek tovább.

– Gyere már, csak az épületig meg vissza. Olyan szép most itt.

– Kikapok otthon.

– Még csak nyolc óra, mit akarsz.

Jött. Elmentünk az öngyilkos előtt. Még meg se moccant azóta, hogy odaült a padra. Ránk se nézett. Két másik padon ült már egy-egy áhitatos esti pár. Az egyik padon a férfi gázember volt, ahogy nevezik. Barna blúza ki volt gombolva és az ingmelle is nyitva volt, mert nem volt benne gomb. Merengett a nő mellett és ép egy gázlámpát talált nézni merengésében és úgy bámulta, mintha a legnagyobb újság volna neki egy ilyen gázlámpa.

– Ott a Műszinkör, ni – mondta a lány. – Ott voltam délután. Milyen egy hülyeségeket adnak ott, kár a pénzér, én mondom magának. Annyit röhögtem.

Elnevette magát.

– Most mi jutott eszedbe? Valami darabra gondoltál?

– Olyan hülyeségek. Én nem értem, hogy lehet olyanokat előadni. Mondja, látta maga már Bokori Pistát fellépni?

– Még nem láttam drágám. Legközelebb megnézem.

– Itt lép fel a Műszinkörben. Mint jassz és huszár szok kijönni. Hogy mennyi rózsát kap ez a hólyag, mikor kigyön. Úgy tapsolnak, mintha legalább is egy Sziklai lépne fel, de még ki se nyitotta a pofáját, mindjár ahogy kigyön, egy olyan tapsolást csinálnak azok a tyúkok és ott szaladgálnak a viráglányok, a kosár virágokkal, mondja, maga jár a Műszínkörbe?

– Én, ritkán.

– Tudja, hogy ott direkt vásárolnak virágot a tyúkok. Húsz vas egy csokor rózsa és telihajigálják a színpadot, ahogy kezd hátulról gyönni az a majom és elkezdenek bőgni ottan: Bokorii, Bokoriii… Én nem mondom, szép az alakja és higgye meg, csakis az alakjára buknak, mert a hangja az olyan, mint a handlénak, aki reggel zokog az udvaron minálunk.

– Neked nem tetszett Bokori?

– Frászt.

– Melyik színészre bukol?

– Én nem bukok színészekre. Hallja, olyan hülye nőnek néz engem? Bokori Pistáért milyen betegek azok a tyúkok, nahát!

Megint hihh, kiszaladt a jókedve.

– Mondd, egész nap így nevetsz?

– Én? Talán sírjak? Mit sírjak, nem igaz? Én úgyis csak meg fogom ölni magam.

– Mit csinálsz, te?

– Semmit. Én úgyis öngyilkos leszek. Csekélység.

– Micsoda hülyeségeket adsz itt elő!

– Azt hiszi nem? Azt hiszi nem is merek öngyilkos lenni? Azt hiszi?

Igy mondta: asziszi? S hencegősen a szemembe nézett. Néztem, mi van ennek a szemében. Két pici kerek kék eget láttam csak és egy-egy csillagot benne.

– Te marha nő, te. Hány éves vagy?

– Én, tizenhat. Most agusztusban leszek.

– Hát hogy beszélhetsz ilyen hülyeségeket, hogy öngyilkos leszel.

– Mért ne. Mit éljek én?

Semmi lehangoltság nem volt sem a szavában, se az arcán. Olyan volt, hogy mingyár a másik pillanatban nevetni fog. S nem nevetett. Nézett, őszintén, könnyen és elszántan nézett rám. Mintha összebeszélt volna valami túlvilági víg társasággal, mintha már mindenen túl volna ő, ami itt található, mintha elvégezte volna a világegyetemet, mintha a jégsarkok ismeretlensége s a bolygók programmja és a tengerfenék és a villamosság és a művészet minden produkciója és a népek minden álma s minden élvezet és minden csalódás a világon, az egész élet mind a kisujjában volna és mintha bepakkolt volna s ő mehetne már innen nyugodtan. Hogy tud ilyet kitalálni egy ilyen városi fű, egy ilyen vad kis konty, hogy jön az elő, hogy még alig szipákol itten a levegőből valaki, már kinyitja a száját halált mondani. Ez úgy meglepett, ez a buta fordulat, a bolond locsogás után ami jött belőle s csak mert egy ilyen nőt nem vehettem komolyan, hogy leadjam magam vele társalogni egy ilyen nagy dologról, mint az élet meg a halál, hát csak azért tettem magam, mintha viccnek venném a dolgot.

Én piszkáltam a pálcámmal a földön és leütöttem egy pár levelet a bokrok alján, pedig eszembe se volt a leveleknek ártani s ő már danolt ott mellettem, mintha nem is ő lenne, aki az imént azt mondta: megölöm magam. Danolt szórakozottan, hogy:

Emlékszel erre a barna valcerra? C’est la valse brune… meg a többi valcerra, amelyik jött Pestre, kék valse-ok és szőke és fekete és vörös és sárga valse-ok Párisból és dzsiggelni való hadari dalok és mindenféle bolondos zenék Londonból meg Newyorkból és egymásután végigszaladgálták a színházakat, a kabarét, az orfeumot, a kávéházi cigánybandát meg a bodegákat és a borozót hajnalban és a verklibe másztak és ott ugráltak még egy darabig és egyik a másik után elhallgattak egyszer és elvesztek a város muzsikájából örökre.

Rátettem a tenyerem a lánynak a vállára. Meleg volt a blúz alatt a bőre. Az influenza jutott eszembe, olyan melegsége volt a bőrének. A sárga múzeum hallgatott ott előttünk, a nagy ablakokban kékes világosságot csinált a hold, mert a túlsó oldalon is ilyen nagy ablakok voltak ezekkel az ablakokkal szemben.

– Ni, lila ákác – azt mondja. – Jaj szakítson nekem.

– Hol van?

– Ott a falon. Nem látja? Ott ni.

Tényleg láttam valami lilás virágot nagy levelek között. Oda volt a falhoz ez a fa vagy futóka vagy micsoda simulva. Én azt hiszem, nem is tudtam, hogy lila ákác is van. Amennyit én ákácokkal foglalkoztam itt Pesten az iskolában, meg a kávéházban. Ezt csak úgy felhozom, mert egy kicsit bántott, hogy ez a lány jobban ismeri a virágokat, mint én.

– Minek az neked?

– Szeretem a lila ákácot. Kedvenc virágom.

Odamentem a falhoz, lábujjhegyre állottam, téptem neki lila ákácot.

Megszagolta. Az orrom alá adta:

– Szagolja csak.

Odaszagoltam.

– Gratulálok – mondom. – Volt valami szaga, nem nagyon figyeltem rá.

– Tudja, hogy én imádom a virágokat? Szavamra, imádom!

Jó. Csak nem fogok ővele virágokról beszélgetni. Pedig az olyan szép lehet, este járni egy kertben nővel és a virágokról beszélni ketten, egy nővel. Ezt itt mellettem őrülten lenéztem. De azért megint a vállára tettem a karomat, úgy mint egy boát. Hagyta és aztán a hátát lesimítottam egyszer-kétszer. Odahajoltam az arcához. Csak úgy kívántam egy csókot megint, mint ahogy az ember be akar kapni egy szem szőlőt, amelyik a tányérján marad. Félrehúzta a fejét.

– Mit akar?

– Nem adsz egy csókot?

– Szépen!

– Látod, én adtam neked – mondom.

– Mintha én olyan nagyon kértem volna.

– Ha nem tetszik, add vissza.

– Jó, majd újévkor, csak ne hagyja elfelejteni.

Nem volt ott közel senki. Magamhoz kaptam, szorítottam a karommal a derekát. Épen összeillettünk.

– Nem csókolsz meg?

– Eresszen, már megint kezdi. Ne nyomjon úgy. Tyhjaj!

– Csókolj meg!

– Nahát szemtelenség – és húzta hátra a derekát és elhúzta a száját erőlködésében és így is olyan volt, mintha nevetne. A hold az arcát egész világosra festette ki. Szép tiszta piros szája volt. A nyakát is odahúztam a másik karommal.

– Csókolj meg!

– Mm.

Behúnyta a szemét. A szája be volt csukva. Szájoncsókoltam.

– Ááh, hogy nyálaz!

Félre tudta rántani a fejét. De nem szabadult.

– Csókolj vissza.

– Fuj, utálat – fuldoklott és a száját nagynehezen meg tudta törülni a karján.

– Csókolj vissza szépen.

– Hagyjon már – azzal odaütötte a fejét és megcsókolt. Mint egy madár. Csak épen az arcomhoz kapott a csőrével. – Na, engessen!

– Nem úgy. A számat.

– Kizárt dolog. Ne szorítson már.

– Mért nem csókolod meg a számat?

– Csak.

Farkasszemet néztünk közben és folyton éreztem az államon a lehelletét. És úgy együtt állottunk, mintha kötéllel lettünk volna összekötve és folyton csuszkált a cipőnk a földön, mert ő mindig menni akart, én meg nem engedtem. Észrevettem, hogy kétfejű árnyék van a földön mellettünk és hajlong, ahogy mi mozdulunk, mindig. Hű, barátom, ha akkor ott jön a vezér és látja, hogy az Előkelő Bank egy reményteljes ifjú tisztviselője ott tántorog evvel a kis ligeti nővel!

– Te buta, mért nem akarod a szám megcsókolni?

– Én csakis akit szeretek, annak csókolom meg a száját.

Elengedtem. Már nem is akartam. A csók már egy savanyú dolog volt, az se, egy ízetlen semmi. Úgy szégyeltem magam. Magam előtt, nem ő előtte. Éreztem, hogy a homlokom meleg. Biztos elpirultam. Hallani lehetett a cigányt a Wampeticsből.

A lány a karomra legyintett a virággal, azt mondta:

– Pá magának!

És elszaladt.

Úgy éreztem ott magam, mintha hirtelen ősz támadt volna s hideg és sár lenne. Alig vettem észre, hogy a lány otthagyott. Aztán utánaszóltam:

– Várj, hová mégy? Te.

A lány ugrott egyet futtában, visszafordult, de csak egy pillanatra, intett avval a virággal, mint egy zsebkendővel és idekiáltott:

– Viszlát!

És megint hallottam, hogy nevet és szaladt és kifordult a Stefániára.

*

Mondd, voltál már szerelmes? Ha engem kérdezel, én nem tudok neked igazán felelni. Én azt hittem akkor, szeretek egy nőt. Egy privátot. Egy úriasszonyt, amilyet mindig képzeltem. Most úgy látom, hogy csak akartam szeretni. Én még most se tudom, mi az a szerelem. Már sírtam nőért, nő után, nő miatt. Sírtam az összes nők miatt, mikor nekem egy se volt. Sokszor azt hiszem, ez a szerelem, ez, mikor nincsen szerelem és az ember szíve egy barlang, amely teli van tűzzel és köddel. De akkor, mondom, azt hittem, végre szerelmes vagyok. Forszíroztam magamban, hogy szenvedjek a nőért. Speciel ezért a nőért. Nevetsz. Jól van. Tudom, hogy te nem tisztelted ezt a nőt. Ma már én is tisztában vagyok vele. Igaz, mondtad, mikor rajongtam előtted, akkor, annak idején, hogy ne dűljek be neki, hogy csak annyit udvaroljak neki, mint egy jegyszedő-lánynak a moziban, még annyit se, elég lesz ha megmondom neki rögtön, mit akarok. De én nem azt akartam. Nem azt.

Arra csak úgy gondoltam, hogy mondjam neked? Bizony isten szégyelltem magam, mikor eszembe jutott, hogy a végén az a vágyam. Hidd el, zavart annak a képzelete. Azt mondtam magamban: én, én szerelmes vagyok, én szeretek. Az, aki phisice élvezni fogja azt a nőt, az egy állat. Az az állat is én vagyok, de az, amit én, az ember érzek, az nemcsak ez, sőt majdnem ennek az ellenkezője. Én a szívét, a szemét, a kezefejét, a hangját, a frizuráját, a nevét, a fogai világítását, a ruhája színét, a cipője formáját, a márkáját, a parfümjét, az életét szeretem. És azt, amit egy nőtől akarok, miután férfi vagyok, azt különben is úgy vettem, hogy az neki százszor édesebb mint nekem, mindig könnyek és ájulások közt lesz boldog velem. Láz és reszketés lesz mindig és csupa égő sikoly, amit eltapos az ajkaival a párnákban és nem hallik a tapétákon túl. Én azt a szót, hogy vágy, nagy betűkkel olvastam a versekben a Hétben és éreztem, hogy az én vágyam is nagy vével van bennem és hogy alapjában véve nekem is költőnek kellene lenni, mert olyan szentnek érzek mindent és olyan szépen tudok elképzelni mindent, amit szeretnék és mert úgy veszek mindent, ami az én ifjúságom, mintha husvét reggel felöltözünk, mikor a bank be van zárva. Tudod, hogy mikor egy délben azt mondtad nekem, hogy észrevetted, hogy az után a nő után mászok és én arra röhögtem, akkor hogy szenvedtem magamban! Hazamentem és lefeküdtem a díványra és azt hittem elbőgöm magam, oly csúnyán éreztem magamat. Mért kell nekem Pesten élni? Miért kell az emberek között lenni, akik állandóan látnak és akiknek hecc az, hogy én beleszeretek egy nőbe és akik azt mondják: mászik utána, mikor én szédülve járok egy Éva mögött, akinél a boldogságomat keresem, hátha őnála van deponálva. Ha ilyenkor el lehetne tűnni ebből a városból egy idegen városba, ahol senki nem ismeri se őtet, se engem nem ismer senki. Vagy ha Pest szétszaladna olyankor, mikor az utcán meglátom őtet, gondoltam, ha az utcák elúsznának és a bankok hirtelen messzire ugranának tőlem és eltűnnének összes ismerőseim és a lakosság, az egészet úgy ahogy van elfujná a szél valahová és egy erdő támadna körülöttünk és a madarak fütyölnének a fákon, úgy menne előttem ez a nő és én úgy érném utól és egy vadrózsát tépnék és azzal elébe térdepelnék és úgy néznék fel rá és mondanám: asszonyom!

Először úgy voltam en deux vele, hogy a Váci-utcán, a hölgyfodrásztól jött ki, én meg épen szembe mentem vele. Muszáj volt neki rámjönni. Majdnem szaladtam a járdán elébe s úgy tettem, mintha nem is látnám. Csak az utolsó pillanatban kaptam fel a fejem és lerántottam a kalapom és hirtelen megálltam, mintha attól félnék, hogy belémütközik. Muszáj volt, hogy megálljon velem egy kicsit. Addig csak úgy köszöngettem neki, ő mindig mosolygott, mikor visszaköszönt, ahogy szoktak mindenkire mosolyogni addig a pár másodpercig, míg fogadják a köszönést, de aztán sietett tovább és én azt se tudhattam, hogy egyáltalában emlékszik-e hogy bemutattak egyszer neki és nem az van-e a fejében, míg visszamosolyog: ki lehet ez az alak?

Kivitt a Dunára. Szép őszi nap volt. Te is úgy szereted ilyenkor a korzót délben? Nincs az a nagy tömeg, ami májusban szokott lenni, ami szinte zabálja a szájával a napfényt és eszi egymást a szemével, mint egy éles penecillussal. Ez nem az én esetem. Ez a fruskák szezonja. Őszszel jobb népek vannak a korzón, több illúzióm van hozzájuk. Azt képzelem, ők is mind olyan szerelmesek a sárga levelekbe és emlékeken csodálkoznak és bánat jár a lelkében mindenkinek és úgy érzik a szeptember végének és a Dunapartnak a drága hangulatát, akár csak én. Az ember jobban érzi az életet őszszel, nem? A nők, azok szebbek ilyenkor, nekem legalább úgy tetszik. Nincs már rajtuk az a szemtelen fehér ruha, nem látszik át a lábuk szára a szoknyán, nem lehet azt a sötét hónaljukat észrevenni és nincs az a rémes izzólap ott a hónuk alatt és nem látni rajtuk azokat a kék meg rózsaszín csecsemőmasnikat az ingükön a blúzuk alatt. Én nem birom ilyenkor komolyan venni a nőket. Csak testet és fehérneműt látok bennük. Az őszi kosztümöket imádom.

A nőn egy kicsi fekete bársony francia kalap volt, a haja oldalt fel volt lapítva, olyan volt, mintha hozzá lenne ragasztva a fejéhez. Az akkor jött divatba. Szürke kosztümje volt, síma szoknyája és olyan kabátkája, mint a zsakett, gazdag fehér zsabóval és francia félcipője, fekete. Úgy éreztem magam mellette, mintha Párisban lennék egy parisienne-nel. Mit beszéltünk? Tudomisén. Semmit. Őrülten dolgoztam, hogy mulattassam. Feltálaltam neki mint egy pincér, amit tudtam, szinházról, válásokról, szerelmekről. Barátom, most ha úgy visszaemlékszem, azt hiszem oda se hallgatott. Folyton elnevette magát, túlhangosan, olyankor is, amikor nem volt semmi értelme hogy nevessen és közben állandóan nézett jobbra-balra, hogy köszönjenek neki az ismerősök. Mintha csak azért menne ott végig, hogy inkasszálja a köszönéseket. A fátyola alatt folyton megnyalta a száját. Ismered mikor a nők hirtelen körülnyalják a szájukat? és a szájuknak a két szögletébe is odakapnak a nyelvükkel, mint a kutyák. Ez olyan kiábrándító. Elkaptam ilyenkor a szememet, ne lássam. Neki is vannak ilyen szokásai? De viszont úgy ragyogott a szája a napon, olyan szép piros volt. Remek volt az a száj, barátom. Mikor fogom én ezt a szájat megcsókolni? Úgy feljött és olyan nagyot vert a szívem! Egy függöny mögött majd, vagy fák közt este, ha társasággal sétálunk és hátramaradunk egy percre. Vagy egy fiakkerben lehúzott függönyök közt, egy mellékutcán. Mit mondok neki majd, mikor megcsókoltam? Van egy olyan szép szó, amit egy csók után érdemes mondani? Azt mondom majd: szeretlek. Mielőtt megcsókolom is azt mondom majd: szeretlek. Azt hiszem, ennél fényesebbet nem lehet mondani. És nem is szabad egyebet mondani, hogy az ember meg ne bukjon. Izgatott voltam és büszke voltam, mert ott megyek mellette.

Úgy éreztem, hogy a napon legjobban mi vagyunk megvilágítva s minket néz mindenki. Nem tudtam mi szebb, egy rengetegben eltitkolva kettesben, vagy így az egész világ előtt elvonulni. Vagy hatszor végigment velem a Petőfi-szoborig és onnan vissza a Deliig. Azután lekísértem a Gizellára, a földalattihoz. Mikor elváltunk, lehajoltam, megcsókoltam a keztyűjét. Tolta fel az orrom alá a kezét, ahelyett hogy egy kicsit lefelé húzta volna. Én úgy vettem, hogy mutatni akarja, hogy szimpatizál velem. Visszamentem a korzóra. Leültem egy székbe, elnyújtottam a két lábam, hátratettem a fejem és behúnytam a szemem és a nőt néztem, magam előtt a sötétben. A nap sütött az arcomra. Olyan bizalmas ez az őszi napsütés. Olyan jó volt, mintha direkt a szívemre jönne a nap. Egész elfelejtkeztem a vendéglőről. A nő állott és járt előttem, én balról mellette a pálcámmal előrenyulkálva a flaszteren és egy-egy pillanatra eltűnt ez a kép és rózsaszín fodrok voltak a szemem előtt. A napsütéstől. És a fülem csengeni kezdett véletlenül. Oly furcsa volt, csak ezt az egy fájó hangot hallottam ott. De édes volt. Boldogság, mondtam magamban. Nem vettem észre, hogy Buchwaldné odajött és letépte a jegyet.

– Fiatal úr. Fiatal úr, tessék már jegyet váltani. Meddig álljak itten?

Kinyitottam a szemem, a barna jegyet néztem, meg a Buchwaldné bőrtáskáját. Benyúltam a nadrágzsebbe és azt mondtam neki merengve:

– Szakaszt.

*

Várjál kérlek. Szeretném neked nagyjából leadni az én históriámat evvel az Illetőnével, pedig nem szívesen foglalkozom a nőnek az emlékével. Még teelőtted is olyan nehéz nekem beszélni róla. Látod, ő nem is tudja, hogy nekem valami történetem van ővele. Neki csak egy kalandja van énvelem az életben és azt is, lehet, elfelejtette. De nekem mégis egy hosszú históriám van ővele, olyan, mintha vízírással volna leírva előttem, attól a perctől fogva, mikor a Vígben egy felvonásközben zene mellett úgy megtetszett nekem egy páholyban, egész addig a percig, míg kitettem a szűrit a szívemből. Hát kérlek, az egy szezonvégi előadás volt, mikor ott a földszinten állva a gukkeremmel beszíttam az arcát. Frédi ismerte a nőt, odajön, azt mondja: mit bámulod úgy, bemutatlak, ha akarod. Akkor nyáron bemutatott neki egy délután kinn a Gerbeaudnál. Akkor a nőt mindig avval a közhülyével lehetett látni, Bertókkal, a Tanügyiből, de hát kérlek, én abszolúte nem gyanakodtam. Csak nem fogja magát egy ilyen Frimmdiadalával szerettetni. Az összes minisztériumok nem tudnak ilyen hülyét produkálni, mint Bertók a Tanügyiből. Egyszerűen leintettem magam, ha eszembe mert jutni, hogy ennek a léniának, ennek a Bertóknak, ennek a hülyének sánszai lehetnek a nőnél. Akkor őszszel végre sétáltam egy délben a korzón a nővel. Ezeken a szép őszi napokon még ikszszer csatlakoztam hozzá a korzón. A nő minden délben kinn volt. Kezdtem háromnegyedkor meglépni a bankból, mert ha egy óra után mentem ki a korzóra s ha nem fogtam el rögtön a nőt, akkor el is passzoltam, mert a nő negyed-félkettőre már haza szokott menni. Amellett kérlek, az a nyavalyás Gergely bemondott az osztályfőnöknél, amért egy óra előtt kivontam magamat a forgalomból. Az osztályfőnök behivatott és azt mondta, hogy demoralizálom a levelezési osztályt, hogy melegen ajánlja, hogy gondoljam meg a következményeket satöbbi, kérlek, ilyen undok dolgok, mikor a boldogságra készülök! De gondoltam, ez már szenvedés a nőért. Őrült kedvem volt elveszteni az állásomat egy szép napjáért az életemnek! Különben Gergely urat beszüntettem és ha ott is maradtam néha egy óráig, azt csak azért tettem, hogy direkt elkéssem a nőt a korzón kóstolni, hogy fáj-e, hogy nem láttam és olyankor kijelentettem, hogy Gergely is hallja, hogy csak lustaságból vagyok még itt, elvben már félegykor távoztam, akinek tetszik, mehet rólam információkat adni.

A közhülye majdnem mindig ott volt a nővel a korzón és még egypáran, akik újabban ott lábaltak a nő mellett, az az összenőtt szemöldökű Pánczél, a Betonépítési főtitkára – ismered? – tudod hogy annak a monoklija körül van gummiarabikumozva, különben nem áll meg a szeme alatt? Szenzációs, szenzációs! Az zsenge ifjú korában valamelyik sötét kőnyomatosnál dolgozott és még mindig üvölti mindenre, hogy szenzációs! Meg Pereczky az a tehetségtelen piktor, aki a Biedermeier-korba svindlizi magát a kabátjával meg a nyakkendőivel, azután meg az a vad fekete huszárkapitány, akit biztos láttál már, aki messziről úgy hat, mintha szédületesen mulattatná a nőt, pedig alapjában véve egy szót se mond soha, csak nagyokat kacag minden ok nélkül és folyton kurjant: ej ha! Meg az a nagy bohóc, az a Sréth, aki odajön délben a városházáról a korzóra fehér gamásniban, mint egy gróf és az az élete, hogy minden szezonban lehódítja a legkönnyebb nőt a korzóról és úgy szerepel, mint a legnagyobb asszonytipró. Oly ideges voltam ott velük, kérlek, különösen ez tett idegessé, ez a Sréth. Hogy jön ő ehhez a nőhöz? Csak tudja talán a nő, hogy ki ez a Sréth, csak tisztában van vele, hogy ennek micsoda kritikán aluli asszonykákkal szokott dolga lenni? És folyton lefotografálta ott barátom. Folyton kapta ki azt a kodakot a hóna alól és ültette a padra a nőt és mosolyogtatta és figyeltette bele a lencsébe, mintha az a saját csábító szeme volna s már szavalt ott, hogy milyen nagyszerű lesz a felvétel, najjszerű, becsületszentségemre mondom nassáoasszoom ilyen felvételt még nem kapott. És hozta neki harmadnap azt a kis tucat amatőrképet ragyogva, mint egy zseni: csodás, gyönyörű, nassáoasszoom, becsületszentségemre nézzen ide! Oly kínos volt nekem tudni, hogy ez az üres alak a tárcájában tarthatja a nő fényképeit, hogy otthon kidolgozza az ilyen felvételeket, előhíja, fürdeti, retusálja, foglalkozik otthon a nő képeivel, én nem tudom, úgy bántott ez, mintha magával az élő nővel intézkedne.

Egypárszor azért olyan szerencsém volt, hogy nem járt senki mellette, mikor kimentem. Ilyenkor ahogy örültem, úgy meg is voltam ijedve, hogy most el kell kezdeni vele valami igazit diskurálni. Mit? Ha mint egy diák, úgy bele lettem volna ájulva, én avval kezdtem volna: asszonyom, mondok valamit: imádom. De hát még nem éreztem azt, hogy szerelmes vagyok bele. Még csak kezdtem menni a szívem felé, mintha egy alléeban elindultam volna és az allée végében ott állana egy berózsázott filagória s odabenn lenne a sötétben a szerelem. Vagy mintha mennék egy idegen városban az utcán este az opera felé, ahol még sohase voltam és előre képzelném az operát belülről egy csodaszép publikummal és a heves és illatos levegővel és köröskörül a bíbort és aranyat és a tűzszínben elalvó csillárokat és a sűrű meleg zenét, amit nem látni és az édes jajongást, őrjöngést, ami ott zokog egy olyan színpadon, mint az álom, olaszul vagy spanyolul, nem tudom, milyen drága forró nyelven. A nő megállott, mikor így meglátott elébe menni s olyan arca volt, mintha örülne nekem és adta a kezét:

– Maga az? Na mi ujság?

– Jó napot – mondom. – Hogy van?

– Szoszo szo. Mi ujság?

Én hogyha valakit kérdeztem: hogy van? – én titokba mindig valami érdekeset vártam hirtelen, nem érdekeset, hanem érdekesebbet annál, ami érdekes szokott lenni; a szívem ütött egy meleget és úgy drukkoltam, jaj ez most a mellemre esik és átölel és elkezd zokogni. Vagy megkapja két kezével a kezemet és behúnyja a szemét és mosolyog és valami szépet kezd beszélni, mintha álmában beszélne, vagy valami rémeset, mintha megőrült volna. Hogy van? – hiszen ez hallatlan, hogy ezt kérdi valakitől az ember. Mindig el voltam készülve, hogy az illetőben felrobban az élete s úgy kezdi: óh te, nem birom már ezt a forradást a nyakamon viselni, összerogyok, segíts! Vagy hogy: juhujjhh, úgy irtózom a haláltól, egész nap az van eszemben ma, nem tudom mért, te gyilkos felelj, mért kell meghalni nekem! Vagy: hagyjon, hagyjon, ne molesztáljon, én azt a szőke lányt ott ni azt csábítom jelenleg, olyan vagyok mint a szirup és mint a tűz a kazánban és vak vagyok és a karom egy todtsléger, menjen mert leütöm! Vagy: savanyút, savanyút, savanyú uborkát, oly nehéz a hasam, nem látja milyen lassan megyek, honnan jönnek ezek a szeplők ilyenkor, én úgy csodálkozom, ni mindenütt ég van, a szemem mindjárt kicsüng mind a kettő! Vagy: császármorzsa volt a tészta, most a nyelvemet forgatom és harapdálok és cuppangatok idebenn a számban, nekem ez a legjobb a világon és ha kitapogatok még egy mazsolát a lyukas fogamból, ezt nem adom a te jövődért. Vagy: nekem az édesapám öngyilkos volt és énnekem az a képzetem, hogy én is úgy fogom végezni, az egész családunk terhelt, én ezt nem értem.

Ne nevess ki. Vagy nevess ki, hisz komikus, hogy az ember így kipakolja a naivitásait. Én még most is olyan felelősséget vagy mit szoktam érezni, ha csak úgy alig ránézve valakire kérdezem: hogy van? Szóval a nő mindig azt mondta: Szszo szo. Vagy azt mondta: nna. Vetted észre, hogy sokan el szoktak nézni, mikor felelnek az embernek: köszönöm, csak, csak, középfinoman, lehetne rajtam segíteni. Már most mondd, mit feleljek annak a nőnek, akivel elkezdem a nagy dolgot, mikor úgy lezser, félig másfelé gondolva kérdi, mert a nyelvire ugrik neki magától:

– Mi ujság?

Hát mi ujság? Mit tudom én, mi ujság? Mit akar hallani tőlem? Hogy micsoda megterhelési blankettákat adtam ki gépírni Hedvig kisasszonynak? Vagy hogy mit olvastam az Uj Hirekben, amelyiket a Vigadónál leengedtem a kezemből a flaszterre? Érdekes az, hogy mit szónokolt Tisza? Érdekli őtet Tisza? Vagy hogy a Rózsa-utcában egy snellzider felborult és egy háztartásbeli nő összeégette magát, azt az ujságot meséljem neki? Vagy hogy milyen jó dolgot hallottam tegnap megint a Rémesék családi életéből? Kell nekem ujság és miujság? Van egyéb ujság énnekem, mint hogy az első úrinő megérkezett az életembe, itt van ni, itt lép mellettem, ilyen közel, a jobbkarom, amelyik az oldala mellett lógázik, horzsolódik az ő balkarjához, egyszer véletlenül és egyszer készakarva s olyan édes melegedés jön ettől a szívemre. És a ruhája szövetén át legfeljebb egy félcentire a bőre van, az a síma, fűtött fehér selyem bőr vagy milyen, krém vagy rózsaszín, te, hirtelen csak a keblét képzeltem el, hogy a mellemmel egy magasságban ott mellettem kifeszül a levegőbe mint a szobrokon, de inog, valami hallatlan diszkréten és gyönyörűen, attól hogy a nő lép és lép és az egész aktját végig nem is birtam elképzelni mellettem, egy fehér elvakulás volt a szememben, lázító és utána kis felhőbolyhok futottak össze a szememben, olyan volt ez nekem, mint a napba nézni.

Haah, felnyitottam a szám és a szabad levegőből akartam a szerelmet mellre színi, talán itt van a szerelem ebben a kimondhatatlan őszi levegőben.

– Mi ujság? – kezdi a nő – mit csinálnak a nők?

– A nők? – mondom. – Mit csinálnak? Többek közt nem érdekelnek engem.

– Magát a nők nem érdeklik? – Hallja! – Nevetett.

– Nem, engem mindig csak egy nő érdekel.

– Ezidőszerint például ki érdekli?

Alig tudtam kinyögni:

– Valaki. Egy asszony.

– Szép?

– Őrület! – mondom.

– Na és?

Nem akartam érteni.

– Na és mi van vele?

– Semmi. Sejtelme sincs róla, hogy nekem mennyire tetszik.

– Mért nem szól neki.

Megállott a szám. Rémes milyen zavarba jöttem. Észrevettem, hogy az ujjam közül leejtettem a cigarettát. Lenéztem és mintha fel akartam volna venni, de persze nem vettem fel. Most megmondjam neki, hogy ő az a nő? S mit mondanék utána? Itt mindjárt tönkretegyem magamat? Olyan izgalom jött rám, ami százszor rosszabb volt, mint amilyen jó volt. Abban a pillanatban nem birtam volna a szemébe nézni. Épen köszönni kellett valakinek és ez jól jött. Valami mást kezdhettem:

– Mondja, szimpatikus ez a Bertók magának?

– Rém hercig pofa – azt mondja.

– Én nem tudok vele mit beszélni.

– Ő egy hercig!

– Nem unalmas az, mikor olyan sokáig ott ül az asztalánál délután?

A nő makacs volt, mint egy vádlott:

– Ő egy hercig!

Oly elszántan mondta! Mi az, hogy egy hercig? Egy herceg, az igen! Hercig? És mit tud még? Nem szégyel egy ilyen felnőtt ember hercignek lenni? A nő, kérlek, előadta, hogy tavaly a Tátrában ismerkedtek meg, mindig ez a hercig Bertók vezette a bobot, ha láttam volna, milyen hercig volt azon a bobon és milyen jól állott neki az a fehér dresz! Senki nem tudott úgy kinézni a Tátrában! Sréthről meg azt mondta, hogy az fess. Mikor az ilyen szavakat hallottam tőle, hogy hercig és fess, undorodni kezdtem ezektől az uraktól, akik csak hercigek és fessek és oly fölöslegesnek kezdtem érezni, hogy ők a világon vannak, pedig mit vétettek ők nekem, nem igaz?

Hidd el, olyan nehezen ment nekem az ilyen diskurzus, amit alapjában véve nem is énvelem folytat a nő, hanem egy alakkal, akit megismert csak úgy kutyafuttában, mint a többit. Nem is én beszélek itt vele, mert csak úgy felveszem a nyelvemre, mint egy grammofonlemezre, amit gondolok hogy más diskurálna vele, akárki. Engem mindig fárasztott emberekkel is a sablon beszélgetés, amiben bankdolgok vannak meg politika, vagy pletyka, vagy lóverseny, vagy valami gyilkosság, vagy cigaretta, vagy viccek, vagy akármi, csak nem az élet, az én életem vagy az ő élete, akivel szembenézve beszélgetek. Milyen butaság minden más, milyen erőszak a tüdőn! Kérlek, ott a korzón, ahogy mindenféle kis idegenségeket beszéltem a nővel, közbe a fülembe jött a vízről egy hajó kürtölése, vagy a propeller csengetése, mikor odafordul a hídhoz, meg az eszcájgzengés a Pilzeni terraszáról, meg egy sarkantyú, amelyik elzenél mellettem, vagy egy cigánygyerek cinicinije, aki odaáll a pasasoknak muzsikálni, meg egy hulláma az elsétáló lányok duruzsolásának és ez valami olyan volt bennem, hogy én nem is a nővel beszélek itt, hanem ezekkel a hangokkal és mind ez a hang mondott nekem valamit, nem tudom már mit. Egyszer, mikor elvált tőlem félkettőkor, felfordítottam a kezefejét és megcsókoltam a keztyűjében azt a kis ovál fehéret, amennyi kinn volt a tenyeréből. De utána rosszul éreztem magamat, mert azt mondtam magamban, hogy ez egy olyan tempó, amit másoktól majmolok el és ez könnyű és ez vicc, ami nem illik és aztán mégis már valami abból, amit nem úgy akarok én elérni, hogy az csak a fizikum diadala és boldogsága legyen. Egy szóval, nem ízlett a szívemnek az, ami a számnak és a kiváncsiságomnak ízlett és elintéztem magammal, hogy ezt a frivol kézcsókolást nem teszem többet.

Mikor hideg lett az ősz és csak a székek ültek üresen a korzón, éreztem a hiányát ezeknek a déli lógásoknak a nővel. Egyszer október végén direkt kimentem ebéd előtt a korzóra s egyedül sétáltam el vagy hatszor a Hanglitól a Lloyd-palotáig meg vissza. Furcsa, te, ilyenkor kezdenek ott koldusok mászni, késő őszszel, mikor már nincs publikum. Pechjük van, gondoltam. Nyáron nem emlékszem, hogy ezeket a rongyos embereket láttam volna a korzón. A leveleket láttam leesni a fákról a flaszterre, valami kis zsörtölődést lehetett hallani a csendben a fán, mikor egy ilyen száraz vörös levél a galyakon át lebukfencezett. Elhasznált és kidobott vén alkalmazottakra gondoltam a levelekről. A miniszterelnöki palota oly érdekes sárga volt, oly tiszta s néma, mint egy emlék. A Várbazár oldala azokkal a rőt lombozatokkal, mintha gobelin lett volna, melyre bánat van komponálva. Lenn a Dunán csak egy hajó ment, az is üresnek látszott. Jól esett bebeszélni magamnak, hogy ez mind énnekem, vagy énmiattam van így, ez a hallgatás és üresség és ezek a levelek és azok a szép komoly szinek Budán és próbáltam magamat egy finom regénybe beleképzelni, ahogy valahol egy külföldi városban megyek így őszi napon egyedül egy drága nővel a fejemben, aki nem az enyém. Az eget is megnéztem, különben is mindennap legalább egyszer körül szoktam az eget nézni. Az ég szürke charmeuse volt mindenütt és amint néztem fel, egyszer csak úgy jött, hogy a nőnek a szemébe is nézek, abba a két nagy sikos és lágy barna szembe, melyek mindig vizeseknek látszottak egy kicsit, lázas nedvességgel futtatva, mintha sírásba akarnának borulni vagy mintha épen elhagyták volna a könnyezést. Ez a két szem most olyan álmosnak látszott előttem és aztán mosolyogni kezdtek belém a bámuló szemfehér közül sötéten és tükrösen és mélyen és úgy meglepett az a gyönge barna udvara a két szemnek és oly szomorú s izgató volt és közben kérlek a tiszta szürke eget is láttam és hogy a nőnek a két szemét is láttam, ez így együtt megfoghatatlan volt nekem, oly nyomasztó szép, nem tudom neked kimagyarázni. A vasrácson volt a két könyököm, nem is vettem észre, hogy a fejem lehajlott és a két arcom a két tenyeremben van. Behúnytam a szememet és kinyilt a szám és hallottam, hogy kimondom magamnak a nő nevét:

– Margó.

Én azt nem tudom neked idézni szóról-szóra, mit gondol az ember valami nagy hangulatban egy percig vagy meddig. Nekem a fejemben vagy hol, lejjebb a bensőmben, az a kis szöveg vonulhatott el: istenem, istenem, szeretni de jó volna, de jó volna, szeretni, de csodálatos, óriási, szeretni, jaj, te jó isten, istenem, istenem!

Akkor bementem a Hungáriába ebédelni s hét kát fizettem. Majdnem öt kával többet mint mindennap, mert a Dréherben két ká negyvenből kijöttem minden délben.

Hogy is volt minden akkor őszszel? Mondom, ne várj semmi, hogy mondjam, semmi faktumot, egy lapnak a napi híreiben akármikor százszor izgatóbb dolgokat kapsz, mint ebben az egész szívügyben, amit itt a füledbe húzok. Hát kérlek, rákaptam, hogy lássam a nőt. Bejártam estefelé a téli Gerbaudba. A nő majdnem minden estefelé bejött egyedül vagy Feltünésinével és ott ült a vörös szalonban, urak persze sohase hiányoztak az asztalnál, jelzem, a hülye már soha nem volt jelen, viszont Pánczél úr állandóan képviselve kezdett lenni, saját személyében. Én ezt az ordináré alakot nem szenvedhettem és lehetőleg egy szót se csevegtem vele, dacára annak, hogy több mint egy óra hosszat kellett vele együtt ülni. Jelzem, félfüllel hallottam a bankban egy délben, hogy Bertók szakított a nővel, Illetőnével. Mit szakított? Úgy beszélnek itt egy asszonyról, mint egy darabról, amelyikről mindenkinek joga van azt mondani, amit akar. Azt hiszem Sprung mondott ilyesmit, hogy Bertók szakított a nővel. A gépírókisasszonyok a másik teremben épen vihogtak valamin. Oly dühbe jöttem, mintha azok is a nőről beszéltek volna, csak én az írógépek lármája miatt nem hallanám. Különben is hallatlan undor volt hallgatni mindig azt az őrült kelepelést az írógépteremből. Ha jogom volna most felugrani s ököllel orrba vágni ezt a lenyalt fejű Sprungot, olyat nyomni arra az éles orrára, hogy félrelapuljon és úgy tartsa félre az orrát, míg csak él. Csak annyi közöm lett volna már a nőhöz, hogy ilyen vadat tehettem volna! De akkor még voltak napjaim, mikor egyáltalán szünetelt bennem az egész érdeklődés a nő iránt. Az a nap is véletlenül ilyen nap volt. Csak egy bizonyos antipátia rakódott le bennem Sprung iránt akkor. Addig Sprung személye oly hidegen hagyott, mint egy pohár víz. Igen, a Gerbeaudban át szokott a nő menni a kis dohányzóba hátul, onnan szoktak kinézni az ablakon a vörös szalonba, onnan jobban lehet gusztálni a főhercegnő asztalát és mind a párokat, akik a vörös szalonban kialakulnak és ott azokkal az elszántan unatkozó bárókkal versenyt cigarettázni s fülelni, mit tárgyalnak ott a másik sarokban a díványon a barátra alapított kisnevű színésznők vagy a kéjmámorszínbe öltözött dán hastáncosnő egy Jardinbeli német gáladémonnal, akik mind ide jönnek nagyvilági levegőt színi s valami lágy fantáziájú magyar nábobot esetleg elkábítani. Hogy leste a nő az ujjaik és a tekintetük járását, hogy nyomozta a parfumjöket az orrával, hogy itta a szemével túlzó cipőiket és ezeregyéjjel dicsekedő gyűrűiket és fülbevalóikat és megőrült sárga frizurájukat. Mit izgatják úgy és mit érdeklik őt egyáltalán az ilyen nők! Direkt szóltam hozzá, egy kis rézmetszetet akartam mutatni neki a falon, nézze, milyen bájos dolog az, vagy valami kis süteményt akartam neki dícsérni, hogy milyen jó, vegyen belőle, – pszt, hagyjon csak: leintett és tovább csüngött azok felé az elszabadult hurik felé, úgy, mint aki zenébe van merülve. Én meg lenéztem és Pánczél úrnak a harisnyáját néztem, mert Pánczél úr úgy fel szokta húzni a nadrágját, mikor leült és áttette az egyik lábát a másik felett, hogy egy nőnek a lábából se szokott több látszani s épen ezért Pánczél úr izgatott színű stráfos selyemharisnyákat viselt és a lakkcipőjében a betét lila vagy egy émelyítő krém szín volt, én túlzás nélkül mondhatom, hogy undorodtam a Pánczél úr lábától. És a lábát nézve, láttam lelki szemeimmel a sűrű, komisz, fekete haját is a fején meg azt a kétségbeesetten stuccolt kis bajuszát, ami körül a borotválás kék pontozata látszik. Az arca is olyan erőszakosan van borotválva s a homlokán fent és halántékán is kétfelől el van a hajából egy rész borotválva, s a kezefején is észrevettem, hogy borotváltatja róla a szőrt, fuj, te, ez az állat hogy nézne ki, ha negyvennyolc óráig ott hagyná magán a szőrzetét! És a nő beszámolt mindig, hogy mit hallgatott ki azoknak a fixre dolgozó tündéreknek a csevegéséből és hogy élvezett mindent, ami ezek körül a nők körül végbemegy, jaj, azt mondja egyszer, jaj, csak egy hétig ezt az életet élni, őrült hecc lehet! Ránéztem: csak nem mondja komolyan? De mért ne, – mondja – milyen hecc lenne ezt a pályát is átélni hirtelen. És még kérdezett: mit gondol, lenne szükszém?

Volt nap, hogy nem találtam bent a Gerbeaudban, aztán volt nap, hogy nem mentem be, mert nagyon nem kívántam vele látni Feltünésinét meg azokat az alakokat, akik ott mászkálnak és odaülnek, Pánczél úrtól meg egyenesen irtóztam már. Pánczél úr úgy viselkedett a nő mellett, mint egy férj és nekem, ha jöttem, olyan kegyes fölénynyel húzott egy széket, mintha csak őtőle függne, hogy én is leülhetek oda. Viszont leadtam magam ebben az évben a Mindigné zsúrjára, mert ott a nő elő szokott fordulni. Te is voltál egyszer Mindignénél, épen eleget tudsz arról a világról, ami Mindignénél össze szokott szaladni. Én ott agyoncigarettáztam magam és szeszeltem, amennyit tudtam és nézegettem a Mindigné áttetsző selyemharisnyáját térdig, mintha Mindignének a férfiasan mutatott lábát látni a legnagyobb gyönyör lenne nekem. Illetőné nem tudott egy percig a helyén ülni, mindig egy másik sarokban kacarászott azokkal a szép fiúkkal, akiket mint ilyeneket halmozott fel a zsúrjára Mindigné, akik a Fővárosi Orfeumot röviden Fővnek mondják, akiknek cigarettatárca áll ki a mellényzsebükből, akik kisztihanddal udvariaskodnak és borotváltak mind és mindnek egyformán van a haja választva, mint az étkezőkocsin a pincéreknek. Untam összeállani ezekkel a könnyen röhögő kis csoportokkal, hagytam a nőt és csevegtem a színésznőkről a Mindigné lorgnonjával, vagy hallgattam, mit ad elő a fiatal Úri, aki Mindignénél mint művelt színész szerepel és a színpadon oly bőszítő hamisan tud beszélni azokban a mellékes kis úrfiszerepekben, amelyeket rábíznak.

Vagy Pereczkyt hallgattam lecsusztatott szempillákkal zümmögni a nagy kövér Érdekesné hintaszéke előtt egy puffon az ő gitárjával, mert ide is elhozta a gitárját és egy Mela Marskupléval próbálta a szenvedő Érdekesnét andalítani, aki a morfiumról szeretett beszélni, mint a lét egyetlen üdvösségéről és közben olyanokat ismételt a májas kenyérkékből meg a pogácsás tálcáról, hogy azt hittem, nem fog tudni fölkelni arról a szegény sovány hintaszékről, amely ringott alatta kínjában: jaj, meddig ül még ez a nehézség itt rajtam, én úgy félek, hogy össze fogok törni! Vagy hallgattam, miket beszél Anyagi a darabjáról Feltünésinének, úgy bámultam ezt a kedves kövérkés kis alakot, aki épen úgy használta a szavakat, mint Feltünésiné szokta, valami keleti dallamot adva a beszélésbe avval a lipótvárosi hangsúlyozással, így:

– Felmentem Bécsbe, beszéltem az ügynökkel, az ügynök azt mondta nekem hallja, én láttam a maga darabját, én garantálok magának száz előadást…

Barátom, néztem ennek az Anyaginak azt a redőtlen babafejét és azt a kék buti márványgolyó szemét és hallgattam, hogy énekel ott ennek a Feltünésinének, aki nyakig benne van minden színházi ügyben és diktáltam ott bambán magamnak, hogy ez az Anyagi híres ember, egy szerző. S ez nem fért a fejembe. Hogy tud ez egy darabot megírni? Te, én úgy tisztelem az írókat, mint a szenteket, de ha erre a kis szmokingos, aranyláncos, teli mellényű, hajatlan babára néztem, ezt képtelen voltam tisztelni, csak annyi volt az impresszióm róla, mint egy hülye kis vőlegényről, aki egy milliót kap vagy egy borbélyról, aki megütötte a főnyereményt. Mondd, szemtelenség ez tőlem? Én Anyaginak a szemében semmi istenit nem láttam, sőt emberit is alig, kérlek, csak mintha mindig exkuzálta volna magát a két csacsi szemével, ha ránézett az emberre: bocsánat, én nem tehetek semmiről, a színház az oka, mert előadja a darabot, én különben nagyon jó gyerek vagyok. Úgy tudom, azon a télen Mindigné és Feltünésiné versenyeztek Anyagiért, nem tudom aztán, melyiket boldogította, tény hogy a két nő haragba lett Anyagi miatt. Mondd, ki köthette le ott az embert a Mindigné zsúrján? Az a Basedow-szemű Pörgettyűné, meg még az a pár ponny-nő, aki ott ült és szaladgált, azok oly jelentékteleneknek látszottak előttem, mint egy-egy darab gömbölyű kugler, valami kis édes semmiknek! Csak bámultam, hogy ezeknek a pöttönségeknek úgy kell mondani: nagyságos asszonyom. Én majd elnevettem magam. S mintha ők maguk is komikusnak tartanák, hogy ők olyan nagy fogalmat képviselnek: asszony, úgy néztek ki. Az embernek úgy jön elő, mint egy gyerekdarab, hogy az ilyen kis molett mitugrálszokhoz oda van egy férfi sorsa ragadva halálig, hogy ezek hitvesek, kérlek, szentek az államnak és a vallásnak, hogy ezek olyan misztikus dolgokon vannak már túl, mint nászéj meg szülés és nekik is van minden hónapban egypár rejtélyes napjuk meg fűzőjük van nekik meg egy egész gépezet köti össze a fűzőjüket a harisnyájukkal. Igazán, Illetőné volt az egyetlen ott köztük, akit komolyan vehettem. Illetőné különben minden öt percben más szobában volt. Mindig eltűnt valakivel képeket nézni. Egyszer én is átcsúsztam az ebédlőbe vele. A kályhához szalad, kérlek, a paravan háta mögé áll: jöjjön csak, nézze ezt a hercig kis tájképet. Ott volt felakasztva a falon valami kis közepes dolog, igazán nem tudom kitől. Odabúvok, ott állok a nő mellett.

– Na, szóljon – azt mondja.

Mit szóljak? Szép. Ezért a kis gicsért kellett idefurakodni a paravan mögé? A nő leveszi a falról a szemét, lenéz az arcomba, nem is, a számra néz direkt. A nő ajkai nyitva vannak, a fogaival behúzza az alsó ajkát. Az orrán át hallom egy lélegzését. Úgy zizegett a selyem a testén. A térde érintette a lábamszárát, olyan közel állott hozzám. Elkezdett a térdem reszketni s a derekamba belenyilallott, mint mindig, ha valami nagy izgalmam van. És olyat éreztem, mintha leöntötték volna kánikulával az arcomat. A nőnek az álla le volt nyomva a nyakába, úgy nézett és még közelebb hozta a fejét és úgy nézett valami borult édességgel és valami dacossággal és nevető és kegyetlen arccal és egy mélyített hanggal szólt:

– Naa?

Tudom. Oda kellett volna rántani a derekánál, meg a nyakánál fogva, haah és csókolni azt a kész száját, míg elég neki. De én úgy csináltam, mintha megijedtem volna. Pedig tényleg megijedtem. És felkaptam a fejem:

– Azt hiszem, valaki jön. Menjünk ki innen.

Elugrottam a paravan mögül. A nő elnevette magát.

– Érdekes egy fiú maga!

Kiszökött utánam, olyan szökevény lépésekkel, mint a kis lányok, úgy futott előre, trallázva valami Lehárt, a haja nyomát szívtam a levegőben utána s a szemembe világított a hosszúsarkú fekete félcipőjének a tiszta új talpa, ami folyton felvilágosodott a lába alól. Már kinn volt a zongoraszobában és agitált:

– Hát mi lesz, nem lesz itt tánc? Verebély jöjjön játszani. Egy szteppet!

Olyan magány és csömör jött rám a Mindigné zsúrján egy bizonyos idő mulva, épen mikor a zongora működni kezdett és esti hangulatot csináltak. Alig vártam már, hogy kinn legyek innen és ott üljek tizenegykor a bakkaránál a Kerületi Körben és beleszédítsem a fejemet abba a nagy zöld asztalba.

Illetőné egyszer hamarabb elszaladt a zsúrról, mint én, jól megnyomta a kezemet, mikor köszöntem neki s szinte belém lehellte, hogy: pá, mikor látom? Attól mégis olyan nagyot tudtam lélegzeni s olyan tourbillon volt a fejemben gőgből és elszántságból és hiúságból és forróságból és valami puncsízű butaságból. Mondd, nem untatlak, őszintén.

*

Te, ha az ember eltehetné magának az ilyen órákat! Emlékezni, mit ér az? Mit tud az ember visszakapni abból, ami meleg jelen volt, hangulat, közérzet vagy hogy mondjam.

Otthon a szobámban, a szekrény tükörajtaja előtt megállottam és megnéztem magam. Úgy, mintha új ruha lenne rajtam. Valami új alak voltam magamnak. Úriasszony babám lesz! – ezt ígértem magamnak a szemébe a tükörbe, vagyis ő, aki a tükörből nézett vissza, ő hencegett így bele a szemembe! Valami rangot vagy egy büszke állomást éreztem hogy elértem. Én is egy olyan garszon úriember leszek most már, akinek diszkrét viszonya van! Majd mondom, a Gianaklisem tüzére fujva a füstöt: a babám egy úriasszony, kérlek. Egy hosszút nyújtóztam a tükör előtt, láttam a két szememet lusta mosolyban és a két karom kinyúlt az ajtó felé meg az ablak felé, szervusz, szervusz, nyögtem édes nyügösséggel a távolba az összes uraknak, akiknek úriasszony babájuk van és a derekamban oly kellemes erő volt és fordult a derekam jobbra meg balra, mintha nem férnék a bőrömbe s lecsaptam a két kezem a két combomra egy édes nagy sóhajjal s levágtam a díványra magam s még ott fekve is éreztem, hogy a szám mosolyogva maradt és emlékszem arra a bolond ideámra mielőtt elaludtam, hogy elmegyek az anyámhoz és bejelentem neki, hogy egy úriasszonynak udvarolok és hogy a nő az enyém lesz, az enyém lesz, anyám! Meg fogom hódítani! Anyám, itt tartok, látod! A nevét nem árulhatom el még előtted sem, anyám, mert a diszkréció kötelez! Érdekes, te, tényleg, hogy az ember az édesanyjával soha egy szót se beszél arról, ami a világon a legjobban foglalkoztatja az embert, a legrémesebb bajt és a legdrágább örömet, az egész nőt az életben egyszerűen lehallgatja az ember az anyja előtt.

Én nem tudtam hányadán vagyok a nővel, vagyis magammal. Azt se bírtam megállapítani, hogy tetszem-e a nőnek, vagy egyáltalán közömbös vagyok előtte. Ha a nővel voltam, egyszer úgy vettem ki, hogy nagyon jól esik neki velem beszélni, dacára annak, hogy semmi intimet nem diskuráltunk, – máskor meg azt hittem, hogy csak azért diskurált velem, mert muszáj volt, ha már odaültem hozzá. Egyszer azt mondtam neki: nézze, Margit… erre belevágott, hogy ne mondjam neki Margit, ő Margó, mondjam neki Margó. Mondom, én szebbnek találom az iskoláskorbeli nevét és hogy azért is jobban esik Margitot mondani, mert mindenki Margónak hívja. Azt mondta: á Margit az egy buta név, unalmas. Csak legyek én magának is Margó, azt mondja. Engem ez bántott, viszont azt is gondoltam, hogy alapjában véve mi jogon szólítok én Margitnak vagy Margónak egy nőt, aki másnak a felesége? Aztán kérlek, ha vele voltam, néha azon vettem észre magam, hogy semmi melegség nem fog el iránta, semmi meglepetés, semmi ünnep vagy mi nincs bennem, mert mellette ülök és ha elmentem, akkor éreztem olyasmit, mintha összeköttetés lenne kettőnk közt, mint egy városból a másikba megy a telegráfdrót és ez húzódik, ez a drót, ha messzebb megyek és oly hihetetlen, hogy az ilyen összeköttetés, az ismeretség, az érdeklődés, a gondolat, nem látszik a levegőben két személy közt és hogy a levegő tényleg üres és tényleg nincsenek ott ezek a vonalak az elválva járó emberek közt. De voltak napok, mikor ez épen fordítva volt. Míg ott voltam a nő mellett, az élet melegedett bennem, mint egy szamovárban és képzeltem, hogy ez az ő melegsége bennem és hogy biztosan ő benne is így hat az, hogy én ilyen közel vagyok és hogy ez így lehet egy-egy férfi és egy-egy nő közt a világon, akiknek közük van egymáshoz. És olyan volt ülni mellette, mintha bebiztosítva ülnék minden rossz ellen, hogy nincs szél és betegség, és munka és gond és semmi kellemetlenség. Ha meg elmentem, egyszerűen kiment a fejemből a nő, nem játszott szerepet a hangulatomban és mikor így egy pillanatban eszembe jutott, hogy nini, nem is gondolok rá, akkor olyan mulyán kezdtem nézni egy plakátot vagy egy kirakatot és egy csalódás ült le rám, csak nem tudtam kiben vagy miben csalódom. Nincs valami dolgod, kérlek?

Sokszor szerettem volna a legidegenebb barátaimnak előadni, hogy mi van bennem és megtudakolni, hogy őnáluk hogy ment az, ha beleszerettek egy privátba, vagy hogy viselkedtek ők egyáltalán a priváttal, akivel elkezdtek? Viszont úgy féltem, hogy minden szóval, amit kiadok, csak rontanék az ügyön, csak taposnám azt a gyenge kis virágot, ami lehet hogy kidugta már a fejét valahol lent a szívemben. És aztán mondd meg, ki lett volna az, akivel úgy megbeszélhettem volna az egész szívemet, ahogy vágytam volna. Hogy hiányzott mindig egy ilyen barát, akivel oly gyöngéden lehet érintkezni, mint egy barátnővel. És barátnőnek hogy kívántam mindig olyan nőt, akivel mint egy baráttal, oly őszintén és korlátlanul lehet beszélni. Kétségbe voltam esve, hogy rám van bízva az ifjúságom és magamnak kell gondolkozni mindenről, az egész életemről!

Elkezdtem akkor megint a magányt keresni. Magány, mi az Pesten? Mikor nem tudtam otthon elaludni, vagy ha magamban mentem haza éjjel, vagy ha eltévedtem a Józsefvárosban, mikor egy utcát kerestem, ilyenkor éreztem, hogy egyedül vagyok. De milyen rémes kis magányok ezek! Az emberre rájön valami, én nem tudom, sokszor úgy volt, mintha nem is lenne igaz, hogy élek és elkezdtem néha félni magamtól, mint egy őrülttől és azt hittem, holnap okvetlen eljönnek értem a mentők és kivisznek a Lipótmezőre. De volt nekem egy rendes magányom, az, hogy délután, mikor kijöttem a bankból, be szoktam menni a Koronába kávézni és ott ültem az ablakban egyedül egész estig és kinéztem a Váci-utcába s elszíttam nyolc-tíz Gianaklist. Nem, nem a fizetésemből telt nekem Gianaklisra, hanem tudod hogy akkor már bakkoztam és oly mindegy volt, hogy mennyit költök. Rászoktam az egyiptomira s ha egy krajcárom se volt, akkor is volt Gianaklisom. A Koronában, kérlek, nem ismertem senkit, de úgy szerettem ott azokat a szép tiszta öreg urakat, akik órákig tartanak a kezükben egy Budapesti Hírlapot és olyan nyugodtan ülnek, hogy el se köhögik magukat egyszer se.

A Váci-utcában a sétálásban sok ismerős jött, fiúk és mindenféle nők, akiknek tudtam a pedigréjét és mikor a kirakatok úgy elkezdtek a gyémántokkal ragyogni, mint egy tűzvész és kezdődött az a tolongás előre és hátra a kocsiúton és bejött az ablakon át az a meleg téli duruzsolás, barátom, hallgattam és a szemem úgy nézett állva, mint egy halé s a szívemet úgy elkezdte csavarni valami mint a mosogatórongyot és gyűlöltem barátom azokat a nőket odakint, gyűlöltem, hogy majd megvesztem ott értük! A lámpák úgy elcsókolták az arcukat és mikor átmentek a lámpafényeken, a szemüket is láttam élni s a szájuk nevetett és repkedett és olyan teintjük volt, mint a tearózsának és oly finom hidegek voltak, mint az alma s oly karcsúak voltak és a síma szövetjük és azok a nagy muffok és azok a vak mély szőrmék a nyakukon! Úgy kívántam mindet egyszerre! Szerettem volna kiugrani és közéjük gázolni, mint egy ló, mikor megvadul! Hogy sasíroznak itt, mintha egynek se volna se gyereke, se férje, se otthona, se semmi külön élete, csak a szépségük, csakhogy a fiatalembereket szerelemmel jóllakassák. Csak azért jönnek ide, hogy mutassák magukat és kívántassák magukat, tessék választani! S nem adnak egy csókot, nem barátom és egyhez közel menni, micsoda nagy ügy, micsoda komplikációk!

Nyomorultak, itt játsztok a férfiakkal, a hiúságotokat fürdetitek velük, mint a hajatokat kék fénnyel, a teint-t konzerválja talán az nektek, hogy a férfiak szeme mint a tüzes vasaló jár az arcotok bőrén. Jaj, ha ezek az odahajló, röhögő, tornászó, hízelgő és viccelő víg fiúk, ha egyszer mind szolidárisan elordítanák magukat odakint! Ha megtámadnák őket egyszerre, ölelve a falhoz nyomnák őket és csókolnák erővel és mint a részeg vakok tapogatnák őket összevissza! Ha borzadt arccal elkezdenék kibeszélni hangosan, mi az ifjúságuk igazán, azokat a nyomorult bujkálásokat éjszaka s azokat az ízetlen délutánokat a komisz helyeken! Az utálatot, a gyámoltalanságot, a félelmeket és a rosszkedveket és azokat a szomorú hecceket és a kétségbeesettséget és az orvost! Hogy engedik ezek az úrinők várni és kínlódni az embert és romlani és elcsüggedni, sohase kérdik az embert, sohase simogatják meg vigasztalni, lelketlenek! Az egymásközti panaszkodásokat és tanácskéréseket és ordináré viccelődést, ha azt kezdenék az urak odakint lármázni és elkezdenének vonítani, vonítani!

Azután elbágyadtam ebben a keserűségben és a dühben úgy legyengült a szívem. Észrevettem a sóhajomtól egy foltot az ablakon és széttöröltem és csak égettem a cigarettemet és bámultam. És oly nemesek és drágák lettek mind odakint. Már nem láttam meg köztük a kirívó ismerősöket, csak egy szépséges úri hullámzást láttam, mintha két folyó folyna egy ágyban, az egyik a másik ellen, csupa szeretetből, hogy folyton összesímuljanak és mint egy ünnepélyt, úgy néztem az egészet és a fájdalom énbennem úgy kísérte, mint egy zenélőóra ezt a Váczi-utcai mozgást. Mért vagyok én ezek közül kitiltva? Az támadt ott rám mindig, amire úgy szégyeltem gondolni, az, hogy én zsidó vagyok.

Ne bánts, amért megint felhozom ezt előtted. Kérlek, ne bánts. Igen igen, mi ketten ezen a kérdésen túl vagyunk, de nekem ha magamban vagyok, hidd el még most is sokat van ez a fejemben, úgy, ahogy a mellbeteg csak arra gondol, hogy ő mellbeteg. Tehet ő róla? Pláne, mikoriban ott a Koronában ültem és úgy rámjött a fájdalom és a csudálkozás! Zsidó, kimondtam úgy, hogy csak az ablaküveg hallotta, kimondtam, hogy elhigyjem, hogy tényleg van egy ilyen szó s kezdtem egyáltalán nem érteni, mi ez: zsidó. Én zsidó vagyok? Hogy hogy zsidó vagyok? Mi az? Sárga vagyok én vagy zöld vagy kék vagy milyen? Épen olyan testszín vagyok, mint a magyarok. Kinek az ideája volt, hogy én itt zsidó legyek? Nekem bizonyisten eszem ágában se volt, hogy zsidó leszek majd ha megszületek. Itt várt a világon ez a buta meglepetés, mikor itt kiszálltam. Nekem itt zsidónak kell lenni. Miért? Én magamban, mikor nem gondolok erre, abszolúte nem vagyok zsidó, egy fiú vagyok, a szerelem a hazám és az istenem a halál! És valaki rám néz és az tudja, hogy én zsidó vagyok. Mintha ránéznek valakire, akiről tudják, hogy az lopott egyszer! És nekem a szememmel ki kell tartani ezt a vádat vagy ráfogást vagy elintézést vagy mi az, hogy az embert zsidónak veszik. És nekem úgy kell nézni, hogy igenis, rendben van, jól van, zsidó vagyok. Pedig énbennem ez egyáltalában nincs elintézve. Én az egész dologgal nem vagyok tisztában. Nem vagyok ebbe beleegyezve, se belenyugodva, csak ráhagyom, hogy zsidó vagyok, csak hagyom magam, mit csináljak? Engem kérdeznek, mikor rám néznek. Mit feleljek? Én egyszerűen elnevethetném magam: de kérlek, hisz ez egy őrült ostobaság, hidd el, én egész ártatlan vagyok benne, csak nem fogunk ebben az érdekes életben ilyesmivel is foglalkozni? Sokszor úgy voltam vele, mintha az egész csak egy rossz vicc lenne, amit énellenem találtak ki, hogy ilyen butaság miatt is szenvedjek. Egész életemben zsidó legyek! Tessék talán felosztani ezt, mint egy katonaságot vagy mint egy közmunkát, mindenki szolgáljon mondjuk egy évet, mint zsidó, ha már okvetlenül kell a világon, hogy az ember zsidó is legyen, azonkívül, hogy ember. A gimnáziumban egyszer, azt hiszem hetedikbe jártam, igen, emlékszem, valami jót beszéltünk ketten, akivel össze voltam ültetve, egy Hering nevűvel és a hittanóra jött és nekem az előtt az óra előtt már haza lehetett volna menni, de a tíz percet áttárgyaltam Heringgel és aztán mikor csengettek, azt mondta Hering: maradj bent az órán. Akik ott közel ültek, azok is elkezdtek örülni: te, maradj benn, maradj idebenn! Egy fiú az első sorból odavisított hozzám: súgjál majd, én nem tudok egy betüt se! Röhögtünk, bennmaradtam. Bejön a főtisztelendő úr, aki nekik a hittant tanította, előveszi a noteszt mikor leült, néz körül a teremben, egyszer csak elkezd nézni engemet. Egy fiú már röhögött az orrából. A főtisztelendő úr odaszólt hozzám:

– Maga másvallású, nem? Mit keres itt az órán?

Mit mondjak neki? Csak felállottam és néztem rá, mert muszáj volt ránézni. Azt mondja:

– Maga eltávozhat, fiam. Milyen vallású maga?

– Izralita.

Kivettem a fiókból a könyveimet és mentem és meghajoltam a katedra előtt és kimentem az ajtón. A fiúk mind őrült komolyan néztek utánam, láttam, mikor behúztam az ajtót. Hogy szégyelltem magamat és hogy fájt, hogy nem maradhattam bent. És milyen rossz volt másnap reggel felmenni az iskolába. A mi hittanóránkat mi nem vettük komolyan, egész évben blicceltünk, mindig csak egypáran voltak ott és ha már el is mentünk, hát egész órán szurkáltuk és hajigáltuk egymást és folyton röhögtünk mint a sakálok, hihetetlen, mennyit tud az ember összeröhögni diákkorában! Év végén azért mindig kitünőm volt vallástanból. Oly kedves egy bárány volt a mit hittanarunk! Egyszer meg kérlek fizikaórán odafenn ültem leghátul a kísérleti teremben és a tanár úr a leydeni palackot mutatta be az asztalon, de hörögve beszélt és folyton köhögött közbe, mert asztmája volt, szóval nem bírtam rá figyelni s a kísérlet se izgatott, hát kibámészkodtam az ablakon és úgy, mint mikor eső akar lenni, úgy jött valami nehéz, barna hangulat, egy olyan buta vad szomorúság, amit az ember felnőve már el se tud tizenhatéves korából képzelni, kérlek akkor is azon kezdtem töprengeni, hogy én zsidó vallású vagyok. Úgy kétségbe voltam esve, mintha börtönre ítéltek volna, komolyan! Emlékszem, hogy csak mintha messziről hallottam volna: leydeni, meg hogy: polgármester és énbennem ez úgy visszhangzott, zsidó, leydeni az is zsidó, polgármester az is zsidó és palack az is zsidó. S kint, ami mászkálást láttam odalent egy szűk utcában, az egy ghetto volt és azok a kendős, sovány asszonyok zsidónők, mennek valahova panaszkodni. Ez az érettségi banketten is elővett ez a neveletlen szomorúság, emlékszem, ez Budán volt a Diófában, az udvarban zöld fák és lámpák közt, ami oly kedves ott este s cigány volt és cigarettázás és ivás és minden percben tószt a tanárokra és vissza s folyton tust adott a banda s én úgy ültem ott, mintha megbuktam volna. Azt hiszem, a halálon képzelődtem. Látod, ez egy komoly dolog, nektek magyaroknak ez nincs meg, az, hogy mikor semmitek se fáj és semmi kellemetlenségetek vagy gondotok, vagy problémátok nincs, akkor is mindig legyen rajtatok valami rossz, ami elveheti a kedveteket. Ez valami árnyék, ami nekünk a napfényben is ott van. Nézz bele a zsidók fekete szemébe, akármilyen fényes, egy bánat a szemükön rajta van. Ha semmi okom se volt búsulni, egy okom mindig volt. Te, én gondolkoztam már ezen, de egész elfogulatlanul, mintha nem is én lennék. Olyan gyanu vagy mi jött a fejembe a sötétbe, mintha ez is, hogy valaki zsidó, ez is a halál miatt volna, egy szere a sorsnak az illetőben, hogy evvel is könnyebben megadja magát a végzetnek, hogy ne őrüljön meg a naptól és a rózsáktól és ne követelőzzön hogy örökké éljen és csakis boldog legyen! Mindenkinek, minden egyes lénynek be van itt adva valami, valami bajjal mindenki meg van szelidítve, hogy képes legyen abba belemenni, hogy meghalunk és hogy épen ezért tudjon élni. Csak épen felhozom neked, mint egy adatot, hogy mik jönnek az ember fejébe. Hát kérlek, az akkor még rémesen tudott fájni nekem és lehet hogy ez vitt legjobban a Koronába, hogy gusztáljam az esti korzót, lehet hogy az vonzott úgy, bár nem akartam, hogy szenvedjek ott magamnak! De hogy tudtam ott szenvedni, barátom, komikus! Fájt bennem az élet, mint egy seb, olyan nyersen és bele voltam az ablakba könyökölve s elkezdtem úgy lélegzeni: jaahj, jaaahj. A fejem a tenyeremben feküdt, csoda hogy meg se mozdult, mikor belül olyan őrjöngés volt! Fantáziáltam ott, egy esztelen szép világ látszott előttem, mint egy velencei éj és az zenélt és égett és tolongott és énekelt és kacagott és láttam magamat furakodni és bukdácsolni és szaladni össze-vissza, márványlépcsőkön rohantam fel és visszalöktek és lebuktam és kapaszkodtam fel alulról balkonra, hol pezsgőzés volt lampionok közt és a két kezemet kezdték taposni és rugdosni, hogy csupa vér lett és virágos és hárfás díszcsónakról taszítottak vissza mese dámák és gavallérok és én a moszatos hideg, rossz vízben jajgattam és fuldokoltam a Canale Grandén! Ez a kép kihűlt előttem és a tényleges világon elképzeltem az életemet. Az egész életemnek egy géne-je van, egy korlát vár, ha neki akarok szaladni a világnak, ha felemelem a fejemet, mintha beleütném már egy plafonba. Ha szemben állok veled, víz van köztünk, mint Pest és Buda közt és Lánchídunk nincsen. Mi lehetek én itt? Apám azt akarta, hogy bankba lépjek be, beléptem. Iksz és iksz év mulva aligazgató lehet belőlem az Előkelő Banknál, feltéve hogy türelmem van ottmaradni s tegyük fel, hogy egy finánczseni vagyok, ami nem vagyok s tegyük fel a többi tegyükfelt és én leszek a vezérigazgató! De hát én nem vezér szeretnék lenni, én élni szeretnék! Semmi se akarok lenni, csak boldog! Szabad és vakmerő akarok lenni és hogy jogom legyen mindent a világon várni vagy kívánni, ambicionálni vagy tervezni, vagy csak elképzelni akármit! Álmodni, kérlek! Gróf vagy egy komoly szűzies kispap, vagy lakáj az udvarnál, ami tetszik! Hát kié a világ? Ki rendelkezhet arról, hogy valaki, aki él, ne is merenghessen úgy, ahogy merengeni jól esik?

Szeretném átölelni a világot, mint Aalbach Jacques énekli frakkban és fehér glaszé keztyűben az orfeumban, de drága Jacques, mit gondolsz, hiszen leütik a kezed, ha oda is ér, ahol nem reflektálnak a te nagy szeretetedre. És Párisban se kapom meg az egész levegőt és Londonban se, tudom, ott is csak alku és nyomor minden szerencse, ami érhet, s hiába megyek én Amerikába és a Kanári-szigetekre, ott is lesz egy hotel, amelyiknek a seffje magában leutálhat, mert zsidó vagyok. Volt olyan rohamom, hogy végiggyűlöltem az egész fajomat, a többiek az okai, hogy zsidó vagyok, igen, ha nem lenne zsidó a világon, nekem se kellene annak lenni! De azért nem lettem antiszemita, hidd meg és nem vettem fel azt a trükköt, hogy én kiabáljam a legjobban, hogy: zsidó, mennyi zsidó, itt is teli van zsidókkal, nem lehet már sehova menni a zsidóktól, – ahogy szokták Pesten. Magamban úgy sajnáltam mindet, mint magamat, de nemcsak a magamfajtát és nemcsak a szegény részét, mind, kivétel nélkül, a legfinomabb Lipótvárost is, a legkutyábbképű milliomosokat is, a zsentrikkel összecsúszókat, a vadászokat és turfiakat és amatőröket és tátrázókat és golfistákat is, mind, mind, akiknek mindnek van egy bibijök, amin nem lehet segíteni.

Oly mindegy, mit csinálunk mi vagy mit akarunk, oly mindegy, hogy fogyasztjuk el életünket, oly mindegy, mit gondolunk és mit beszélgetünk egy életen át s hogy öltözünk és milyen zenéket hallgatunk, mit szenvedünk és mit örülünk itt össze, oly mindegy, úgy nem számít! Oly közömbösnek tűnt elő az egész sorsom, mert nem magam választottam és úgy elpártoltam előre az egész életemtől, ami lesz. Tudod, milyen majomságot csináltam egyszer? A Ferenciek temploma előtt mentem és egy úr jött ott mellettem és leemelte a kalapját a templom előtt. Én is levettem a kalapom, úgy mint az az úr, hogy illúziót csináljak egy pillanatig magamnak. Rögtön az jutott eszembe, hogy a katholikus isten nekem biztos nem köszönt most vissza az égből. Egyszer meg a Laudon-utcában mentem el és egy vad zsidó ember jött a járdán szembe velem, csizmában, földigérő überciherben és egy lekopaszodott bársonykalapban, egy gyenge, görbe rongy, pincelakásszínű arccal és egy borzasztó sovány fehér kézzel a pájeszét vallatta s lenézett a járdára. Nem tudom kimondani, milyen egy szomorú emberarc volt az. Egy lökést kaptam a szívembe s ostromot éreztem magamban, hogy kezet nyújtsak neki s mondjam, ahogy ismeretlen szegény zsidók mondják egymásnak: sólem. Sőt odahúzzam a vállamra a fejét és megöleljem és a hátát megsimogassam. Állva maradtam a járda szélin és hagytam előttem elmenni. Kivettem a cigarettatárcámat, utána léptem egyet:

– Rauchen Sie bitte?

Úgy nézett fel, mintha ráijesztettek volna. Aztán egy mosolyt alakított azon az alkalmatlan szomorú arcon és kivett egy Gianaklist és a mutatóujjával szalutált:

– Ich dank sén gnédiger Herr.

És ment és a cigarettát tapogatta és gusztálta. Utána néztem szegénynek egy kicsit és gondoltam, ha például kikeresztelkednék, ez hogy lesajnálna engemet, ez a hős, aki a pajeszét otthagyta a füle mellett, úgy vánszorog át ezen az idegen világon.

Talán ábrándoztam már arról is, de komolyan sohase gondoltam arra, hogy kikeresztelkedjek. Teszem, Gergely úr az áthelyezte magát a kereszténységbe, de mikor kinyitja a száját, meghallani a hangján, hogy zsidó volt. A hangját nem tudta átiratni. Az zsidó hang. Nézek rá, mikor ott elkezd rendezkedni és kellemetlenkedni jobbra-balra: na, nyavalyás, hát mit érsz vele? Őróla most már kettőt tudnak: hogy zsidó és hogy kikeresztelkedett. Nekem nem volt kedvem segíteni magamon. Ez már beteg dolog. Hol van ez az élet tiszta vidámságától! Viszont sokszor egy olyan vak irígység vett elő, mikor néztem ott Prédlt és Lesznert és Sprungot, akikkel együtt voltam az osztályon, milyen nyugodtan reszelik a körmüket ezekkel a német nevekkel, mert ők eredeti keresztények, mily könnyű nekik, nem is tudják! Mikor már Illetőnéhez odahorzsolódtam az életben, akkor ott a Koronában veszíteni kezdtem abból a nehéz és ahogy most felfedezem, sokszor édes árvaságból, amiben ott ülni szoktam. Feljött bennem, hogy ő is zsidó s ez bántott s valamit levett az illúziómból. De mint egy szép madár, úgy ült a fejemben a gondolataim felett az, hogy Illetőné egy úriasszony és mondom, addig még soha priváttal semmim se volt. Azon vettem észre magam, hogy most már nyugodtabban tudom nézni azt az irígyelt népet a Váci-utcában, kaptam valami ajándékot és avval vagyok elfoglalva! Gondoltam, hogy a nő odaát lesz a Gerbeaudban és egy kis hő mozgalmat éreztem magamban, hogy fizessek és átfussak hozzá s megmozdultam a széken és ott maradtam, a habozásban még simogatva a combomat. Nem tudtam mennyi az érzelem már bennem és mennyi csak a hiúság. A nő még talán nem ért el a szívemhez, de már úgy volt, mintha rajtam lenne, a kabátom szövetében, mint mikor odkolonyt fujtatnak rá az emberre. A nőnek különben egy nagyon jó orosz odkolonyja volt, szerettem. Parfumt azt mindig másfélét szagoltatott velem a zsebkendőjén, minden héten új illatba bomlott bele, vagy csak az üvegecskéjükbe, vagy csak a cégekbe, vagy az illatok nevébe? Volt kérlek Houbigant-ja, D’Orsay-je, Roger-Gallet-ja, Monna-Vannája, minden, s azok a költői nevek, amelyek akkor tomboltak a parfumökön: Songe d’ivresse, Souvenir d’une nuit, Tout le printemps, Caprice de ma Reine, Ame de septembre és La folie, tudja a jó isten már! Én mindet szíttam és mindre azt mondtam a nőnek, hogy ez a legjobb, mert mindtől oda voltam rögtön, mind úgy lebódított és olyan finom kis őrültséget habart a fejemben, kibeszélhetetlen másodpercnyi álmokat, mámort és fájdalmat és amellett néha valami idegen émelyt és valami betegeset, én nem tudom, mi az azokban a drága parfumökben, mintha unalom és fejfájás jönne az emberre.

Igen. Tél lett. Én így maradtam az én viselkedésemmel. Hol elmentem a Gerbeaudba, hol nem. A nő mellett egy új alak is kezdett szerepelni, Redő, Redő Oszi, nem ismered? A Kőszénbányáknál van, titkár vagy micsoda. Egy kis kopasz. Én egypárszor összekerültem vele a nyári Hangliban. Van egy trükkje társaságokban: hangokat utánoz. Nagyon mulatságos. Tudja utánozni azt, mikor a gázt felgyújtják: ppah! Meg az utolsó villamost Óbudán, hogy hogy zúg, meg a tehervonat hogy tolat Kőbányán, meg a légy hogy zeng az ablak közt, meg hogy a fürdőkád csapja hogy csepeg egész nap. Én nem tudom, hol ragadt Illetőnéhez. Szóval kezdett ott ülni. Illetőné fel akarta fedezni nekem: »hallotta már Redőt? Redő, hogy csepeg a fürdőkád?« Mondtam: ó, már élveztem, köszönöm. De Redőnek a szája már elő volt készítve és végigcsinálta, határozottan a szemembe nézve, azt hogy: pitty, pitty, pitty, pitty, pitty, pitty. A nő félig lehúnyt szemmel gyönyörködött és csóválta a fejét és suttogta: nagyszerű, nagyszerű, én meg csüngtem a Redő szemén és gondolkoztam, hogy mit akarhat ez az alak a nőtől. Hangutánzással csak nem lehet nőt hódítani? Különben épúgy szítta a cigaretátt és épúgy pletykált és épúgy adott le adatokat azokról a nőkről, akik a vörös szalonba érkeztek, meg akik távoztak onnan, mint mások szoktak és a nő épen úgy diskurálta vele is azt a semmit, amit mindenről diskurálnak és ami elmegy ott, mint az idő, akár énvelem, vagy Pánczél úrral, vagy pedig csak hallgatta Redő urat és közben nevetgetett és nézett át a keményen felatillázott huszárok kék gruppjához, akik a sarokban az ablak mellett foglaltak állást, rézsút zsebbeillesztett kezekkel és előkelően németül beszéltek és kinéztek és ide is néztek a nőhöz és engedték szépen lefelé az orrukból a füstöt, mint egy leereszkedést.

Én ezeket az átnézéseket a nőnél nem vettem tragikusan, gondoltam, ha gondoltam, hogy szórakozott, vagy csak unatkozik, vagy legfeljebb egy kicsit kíváncsi, hogy őtet nézik-e s hogy tetszik-e azoknak is. Igaz, Pánczél úr már kezdett kihagyni, aminek persze csak örülni tudtam. Mikor már háromszor egymásután nem találtam a nő mellett Pánczél urat, sőt megláttam az utcai oldalon, hogy ott ül vagy hat nő közt egy asztalnál, nem állottam meg, hogy meg ne interpelláljam:

– Mondja, hát Pánczél hova lett?

A nő felhúzta a vállát és csodálkozni kezdett:

– Mit tudom én! Mi közöm van nekem Pánczélhoz?

Hirtelen olyan bátor akartam lenni, mint egy gyerek és követelve kérdezni, hogy csakugyan, mondja meg nekem, világosítson fel, hogy mi köze, vagy mi köze volt Pánczélhoz? Az isten áldja meg, mondja, hadd lássam az életet, mi az tényleg, hogy sétál és összeül egy ilyen Pánczél úrral egy asszony, hogy mutatja magát vele, beszélget vele, barátkozik vagy mi. Mit jelent ez? Mennyit, mit merjek e mögött gondolni? Hogy van ez? Hogy megy ez maguk közt, mondja! Szerette?

Még nem volt ott más és négyszemközt érezhettem magam a nővel. Még se mertem semmi ilyen őszintét kérdezni. Azt hiszem, dadogni kezdtem:

– Csak, csak kíváncsi vagyok. Mégis, olyan régen látni magát Pánczéllal.

– Hát aztán. Ismerem.

– És egyszerre elmarad. Megharagudott rá valamiért?

– Miért?

– Én nem tudom. Hisz azért kérdeztem, mert nem tudok semmit.

A nő a teáját öntötte ki, arra figyelt, úgy felelt, könnyen:

– Egyszerűen unom ezt a bácsit. Nem hallott még ilyet? Unom. Adja azt a süteményt, legyen szíves.

Odatoltam az üvegtálat a süteményekkel és figyeltem, hogy babrál benne, mintha az érdekelne. S rátettem a szemem egy pusszerlire s megkérdeztem:

– Úgy szeretnék valamit tudni. Megmondja nekem? Mondja, az ura nem volt féltékeny Pánczélra?

A nő ideges lett:

– Nézze, hagyjon békét.

Én zavarba jöttem:

– De kérem! Talán ne is jöjjek többet ide?

– Miért ne. Sőt.

Ettől a sőttől megint hódító Robur lettem és feladtam az egész lelkemet. A nő még belekente a kicsavart citromot a csészébe s elnevette magát:

– Az uram különben jól van nevelve. Nagyon jól vagyok férjnél, hál istennek! – Felfordította a citrommal a kezét és a középujjának a kis könyökével kopogtatott az asztal szélén. Épen befutott Feltünésiné Mindignével és Pörgettyűnével, persze az egész Pánczélt abbahagytam. Azt hiszem, örültem, hogy nem tudtam megtudni semmit se. Redő Oszin kívül Sréth is megjelent aznap, úgy emlékszem, őrült zaj volt az asztalnál és én hamar elszaladtam.

Mit regélhetek erről a télről neked? Kérlek:

Politika.

Semmi politikám nem volt a nő körül. Az volt a politikám, hogy a fülem mindig a szívemen volt. Hallgatóztam, mikor egy kis csend volt. Egy harangjáték mikor fog megindulni benne, a nő hangjával és egy olyan gyönyörű nagy örömmel, amilyennek még nem vagyok bemutatva vagy egy olyan csuda fájdalommal, nem tudom, nem tudtam, barátom, öröm vagy fájdalom-e a szerelem. Minden nap valami olyant képzeltem, hogy másnap meggyulladok mint egy hasáb fa vagy mi s úgy fogok lángokban a nőhöz elszaladni! Egyszer álmodtam vele, kérlek. Azt álmodtam, hogy megyünk, megyünk egy szánon ketten egy fehér földön Lengyelországban vagy hol. Messzire rózsaszín kastélyok látszottak behavazva s a szán előtt három paripa vágtatott valami bűbájos édes zörgőkkel és mintha kékek lettek volna azok a lovak s oly tűzvörös sörényük volt, mint a nőknek a vörös haja s a kocsis állott elől a szánon mint egy fejedelem és a nőnek a mellemen volt elbujva a feje s én öleltem a derekát és ő zokogott, nem tudom mért, talán a boldogságtól és az olyan volt, mintha dalolt volna valamit. Nekem meg majd kiszakadt a szívem, olyan jó volt nekem itt belül és a fejem a haján volt és mindig megcsókoltam a haját és mindig azt mondtam: drága, drága, drága s mindig jobban húztam, hogy drááá-ga! s úgy volt, ahányszor ezt kimondtam, mintha drágakövek hullanának a szemem előtt, de mindig más: rubint, meg zafir, meg smaragd meg tűzopál, meg gyöngy, de olyan színű gyöngyök jöttek, mint amilyen sárgaságok meg kékségek, meg rózsaszínek csak a felhők közt vannak alkonyatkor. Érdekes, hogy meleg volt, pedig végig hó volt, ahol futott a szán velünk s valami hallatlan halk zengés volt köröskörül, az isten tudja mitől, olyan, mint mikor az embernek a füle kezd csengeni s én mint egy bolond ugráltam fel a szánon és néztem előre, talán sietni akartam valahova, pedig hogy repült az a szán! A nő meg mindig húzott lefele, elkezdtem vele dulakodni, mire sikoltozott és kiabált, hogy: kikaparom a szemét és megmondom a főnök úrnak! A szán állott velünk és néztem a nő arcát. Nem Illetőné volt, hanem az a szalmahajú kaszírnő a Koronából. Hallottál már ilyen butaságot!