LILA ÁKÁC. (continued 4)

Egyszer csak jön oda hozzám a virág-Sári.

– Te, – azt mondja – kérdezteti a Manci, hogy mért haragszol rá?

– Én? Már miért? – El kellett nevetni magam, pedig igazán nem voltam nevetős kedvemben.

– Én nem tudom. Itt ül a második páholyban. Ha akarod, kijön. Ha nem haragszol rá. Mit mondjak neki?

– Semmit. Hagyj békében.

– Azér vehetnél neki egy szép rózsát. Örülne neki.

Csak ez kell Sárinak? Adtam neki egy forintot.

– Nesze.

Egy perc mulva látom, hogy Manci kidugja a fejét a második páholy függönyéből. Ide néz. A feje fölött a mancsa is kidugódik a függönyből és repdes, úgy ahogy az olaszok szoktak egymás felé köszönést inteni. S mit nevet ez mindig? Csak könyököltem és csak a szememmel vettem el az üdvözlését és nem voltam hajlandó megörülni neki. Mit törődik ez az én közönyömmel? Már ugrik ki a függönyből, siet oda, az asztalok közt furkálva magát, közben elkapkodják a kezét, le akarják ültetni, ráütnek egy kicsit hátul, kiabálnak rá: Manci, Manci, ő csak röhög jobbra-balra, egy nőnek csavar egyet a kontyán, ahogy az outsider-asztal mellett elszalad. Bolond!

– Pá! Hát hoool volt? – Mint egy tanár, barátom, mikor az ember mulasztott és felmegy először az iskolába. Mikor a kezét nyújtotta, megláttam az ujján egy friss kis rubintos gyűrűt.

Hol voltam? Hirtelen nagyon jól esett volna elnyavalyognom előtte, hogy hol voltam, épen őelőtte, mert semmi köze hozzám és nem számít az ő becses személye, hogy hát te Manci, megmondom neked, hol voltam, egy szemétgödörben voltam és összepiszkoltam a drága ifjúságomat. A lichthofba estem le az ablakból, mikor a gyönyörű kék eget néztem és odalent eltörtem a tiszta új szívemet. Csak néztem fel a homlokára, mint egy beteg kutya.

– Én azt hittem, haragszik rám, azért nem jön fel. Leülhetek az asztalához?

Leült.

– Mondja, mi újság?

– Ha még egyszer azt kérdezed tőlem mi újság, te buta nő, felborítom a széket veled. Hol vetted ezt a gyűrűt?

– Ezt? – Megnézte s rögtön dugta a kezét. – Áh, ne legyen kíváncsi. Adta egy pasi.

– Miféle pasi?

– Tudom én? Egy kövér. Pakompartja van neki. Ide szok jönni szombaton mindig mulatni. Egyszer mulatott velem és akkor mingyár ajánlatot tett.

– Hogy-hogy ajánlatot tett? – Nagyszerű, barátom, hogy az emberek ajánlatot tesznek! – Mi az az ajánlat?

Elnevette magát Manci:

– Tudja mit nevetek? Én csak azt nevetem, hogy a füle mellett az a pakompart van neki, mind a két füle mellett. Én mindig röhögtem, mikor ránéztem. Dühös volt. Mesélte, hogy egy földbirtokja van neki itt nem tudom hol, és hogy engemet levinne a földbirtokjára, hogyha meghallgatnám őtet.

– Hát mért nem hallgatod meg? Fáj a füled?

– C. Hallja, uram, ne sértegessen. Én nem hallgatok meg senkit, aki nekem pénzzel gyön. Inkább soha ne legyen senkim.

Nem értettem ezt a Mancit. Igaz hogy nem is törtem a fejemet hogy értsem. Felmerengett.

– Tudja, hogy le akart tenni nekem ötezer kroncsit?

– Hova akarta letenni? Le a földre?

– Nem vicc. Azt mondta, hogy ötezer kroncsit hoz nekem egy postatakarékkönyvben rögtön, miháncs kijelentem neki, hogy az övé leszek.

Miháncs! Micsoda magyar nyelvet beszélnek ezek!

– No és? – mintha olyan nagyon izgatott volna az ügy, pedig oda se gondoltam. Azt figyeltem, hogy milyen szomorú vagyok.

– Hédi szid, hogy nekem nincs eszem. Mert Hédinek elmeséltem. Azt mondja Hédi, hogy ez a pasi még tízezer kroncsit is le fog tenni, csak ne hagyjam elszaladni.

De csúnya, de bántó mindez. Amit én hallok, amit én látok, az mind nem a szerelem. Itt egy kövér ember alkudni fog egy ilyen kis nőre, mint egy szép üszőre a marhavásáron. A Lipótban hallottam valakitől, mikor mesélte, hogy barátnőt szerzett: vettem magamnak egy nőt, így mondta. Gergely úr egyszer a bankban, mikor a nőkről volt szó, azt mondta, hogy neki állandó nője van, egészségi szempontból. Aztán átadnak egymásnak barátnőket, aztán szeretnek potyázni, gyűjteni hódításokat, akármilyeneket, néha megütötte a fülemet, mikor egy könnyű korzó-privátról, vagy ismert kóristalányról beszélgettek, hogy azt mondta valaki: igen, nekem is megvolt. Mint egy lóról mondják a turfon a játszók. Néger, az a komisz csirkefogó, aki a Belvárosi terraszán ül mindig és onnan célozza a nőket, mindig Faragó néven mutatkozik be, mikor utcán leszólít nőket. Ezeknek az embereknek nem kell a szerelem? Hol a szerelem? Hol van az életben Romeo és Julia?

Manci belészólt a fejembe.

– Lássa, nem is jött el, mikor először felléptem.

– Tényleg. Hát tetszettél? Tapsoltak sokat a pincérek?

– Kérdezze meg! Milyen kiabálás volt! Én nem is értem, én úgy szégyeltem magam avval a hülye labdatánccal. Tudja hogy bele vagyok már a programmba nyomtatva? Várjon!

Felugrott, elkapott egy programmot a másik asztalról két szivarozó vendég elől és mikor már a kezében volt, akkor tartotta az orruk elé a programmot, kérdezve: szabad?

És fellapozta a műsort.

– Nézzen ide, második szám Tóth Manci táncosnő.

Oda se néztem.

– Tudja, második szám voltam az első este és második este, mert úgy tapsoltak nekem, Lezsi úr áttett ötödik számnak. Milyen dühösek rám a négy első számok, nahát! Tehetek én róla? Igaz, hallotta maga, hogy Olly Jolly öngyilkos lett? Szeegény. Én úgy sajnálom. A Rókuszba vitték. – Ő is úgy mondta: Rókusz.

Manci! Manci! Józsi kiabált, azután meg Adolf szaladt a terembe Manciért. Hivatják. Manci kisasszony, a hármasba! Adolf meggyőzően magyarázta a szememnek:

– Nagyon jó társaság!

Bánom is én. Mit akar éntőlem? Manci felállott, olyan arcot csinált, mintha meg akarnák verni:

– Jaj, társaság! Ugy-e még itt marad?

Nem tudom, csak menjen szépen. Ment, Adolf mint egy zsandár kísérte abba a nagyon jó társaságba.

Mászkáltam aztán a teremben, beszéltem egypár ismerős pointeurrel, nőkkel, akik páholy és szeparé közt átutazóban üldögéltek a teremben, vagy sétáltak a páholyok előtt, várva a jó szerencsét, Nyári Jucival, Arany Hédivel, Elly Rellyvel, La belle Tusnádyval is, azért emlékszem ilyen jól, mert mind ujságolta beszélés közben Olly Jolly öngyilkosságát, hogy mit szólok hozzá s míg erről volt szó, mind a nőknek a nézésében volt valami érdekes, akármilyen könnyű volt a hangjuk, valami testvéri volt abból a sorsból a szemükben, egy borulat, egy másvilágra menő hű kis merengés.

Megtudtam, hogy most is szublimátot vett be megint Olly Jolly, bár eddig mindig csalódott a szublimátban. Nyári Juci, akinek rosszul megy a Casinóban, mert nem szép, nagyon védte a szublimátot, hogy attól igenis föltétlen meghal az ember, ő is vett már be szublimátot, mikor egyszer öngyilkos lett és ő akkor hat hétig feküdt és azért ő újra is csak szublimáttal fogja magát elemészteni. La belle Tusnády, aki jó barátnő volt Olly Jollyval, leadta nekem az Olly Jolly öngyilkosságának az okát. Jelzem neked, hogy míg mesélt, nagyokat sóhajtott, mert azalatt állandóan Maurice-ot nézte, aki unalmában, mert a francia partnernője ilyenkor szeparéban volt, elővett egy magyar lányt és végigcsinálta vele az apache-táncot ott a középen és ilyenkor egész színház volt a terem, a hátrább eső asztaloknál állva nézték Maurice-ot, a kisebb nők meg a rövidebb vendégek fel is állottak a székekre s a függönyök is ki voltak nyitva s a páholyokból a lumpok mind kidugták a fejüket bámulni, hogy gyúrja a nőt Maurice az apache-zene hangjainál. De ha az egész terem figyelését és rajongását összeadnám, az mind nem volna annyi, mint amilyen nagyon La belle Tusnády egymaga nézte Maurice-ot, pedig közben mesélte nekem az Olly Jolly csalódását, ami végett Olly Jolly szublimátot vett be.

Ezt elmondom neked, kérlek, ez nem olyan mindennapi, mint az Olly Jolly előbbi halálos szerelmei. Kérlek, valami Apai-fiú, akit én is ismertem látásból a Casinóból meg az Orfeum-kávéházból meg a lóversenyről, ez foglalkozott legújabban Olly Jollyval. Rászállt a nőre, ahogy La belle Tusnády mondta. Olly Jolly evvel az Apaival kezdett ülni reggelig a teremben. Olly Jolly, kérlek, egy olyan lány volt, hogy imádta a költeményeket. Ez megesik akármilyen szép nőkkel is. Pláne Olly Jolly annak idején nevelést kapott, hallottam az életét, hogy gentrylány volt, de megszökött hazulról egy csalódásból kifolyólag és a Casinóba került Pesten és a gentry-osztály nem perelte vissza, itt hagyta a Casinónak. Mikor az Apai-fiú hallotta tőle, hogy imádja a költeményeket, kijelentette Olly Jolly előtt, hogy ő is költő. Olly Jolly boldog volt, hogy ezt megtudta s felszólította Apait, hogy írjon neki egy szép költeményt. Apai másnap éjszaka felhozta a költeményt, amelyet direkt Olly Jollynak írt és felolvasta neki. A költeménynek az volt a címe: A vén cigány. A költeményt eredetileg Vörösmarty irta, kérlek, szóról-szóra úgy ahogy Apai leírta. Olly Jollynak barátom megnyerte a szívét a Vén cigány. La belle Tusnády azt mondta, hogy sírni kezdett Olly Jolly, mikor Apai felolvasta neki a költeményt és aztán eltette a reticulejébe. Egy pár nap mulva megint írt neki Apai egy költeményt. A második költeményének az volt a címe, hogy Szeptember végén. Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…

Olly Jolly kész volt, barátom. Az Apai-fiúnak nem kellett több költeményt írni. Olly Jolly úgy tartotta az Apai-fiút, mint a galambot. No most, a minap hajnalban Olly Jolly kihúzta a kebléből a Vén cigányt, mert a keblébe dugva hordozta a költeményt és megmutatta Ibolya Márkusznak, a Casino házi kupléírójának, aki a szubretteknek a szöveget szállítja, hogy mit szól hozzá. Ibolya Márkusz fölvilágosította Olly Jollyt, hogy ezt Vörösmarty Mihály írta. Olly Jolly kihúzta a Szeptember végént is és azt is megmutatta Ibolya Márkusznak. Az öreg Ibolya Olly Jollynak kijelentette, hogy becsapták, ez neki mint becsületes embernek kötelessége volt és amellett mint kolléga se hagyhatta, hogy Vörösmarty Mihálylyal és Petőfi Sándorral, a magyar nemzet legnagyobb szövegíróival egy ilyen szemtelen svindlit csináljon valaki. Olly Jolly erre a csalódásra hazament a Reklám-szállodába s ott megitta a szublimátot. Tegnap reggel.

Nagyon meg voltam indulva, mikor La belle Tusnády előadta ezt nekem. Maurice kész volt az apache-tánccal és törülgette a haját a zsebkendőjével és ment egy páholyba. La belle Tusnády hörgött egyet Maurice után és kijelentette nekem, hogy ő részéről nem volna képes beleszeretni Maurice-ba, mert ez a Maurice egyáltalában nem férfias szépség. Aztán mondta, hogy jaj, muszáj holnap délután meglátogatni neki szegény Olly Jollyt, egy öngyilkos azt elvárja a kolléganőktől. Aztán hazamentem.

Másnap délután, mert nem tudtam mit csinálni, mikor a bankból elléptem, eszembe jutott, hogy én is mint jó ismerős megnézzem szegény Olly Jollyt a Rókuszban. Vettem a Józsa üzletében egy kis cserép primulát, avval felszerelve mentem Olly Jollyt megvizitelni. A második emeleten feküdt, oda küldött fel egy terembe a Rókusz portása, azt mondta, ott vannak elhelyezve az öngyilkosok.

Mikor benyitottam a terembe, Olly Jolly rögtön meglátott, fölemelte a fejét és arra nyújtotta a karját és

– Jaj ni, a Béla is eljött – már zokogott, leesett a párnájába a feje s zokogott. Ott feküdt a második ágyon. Az ágy előtt ült La belle Tusnády és Andrássy Tusi és az ágy lábánál állott Elly Relly. Olyanok voltak a szineikkel, mintha kolosszális pillangók estek volna ide. S ott ült a másik oldalon az ágy mellett egy széken Roszkovicsné, akit soha nem láttam még nappal és azt hittem nappal nem is él Roszkovicsné. Roszkovicsné is elkezdett pityeregni, amint Olly Jolly a zokogáshoz hozzáfogott. És pityeregve simogatta Olly Jolly párnáját:

– Már megint kezdi. Már megint kezdi.

Úgy látszik szívet is tart Roszkovicsné, én azt hittem, csak harisnyákat tart. A lányokkal lekezeltem. Roszkovicsnénak is mondtam: szervusz, ami furcsán jöhetett ott ki, mert Roszkovicsné úgy ült ott a betegágy mellett, mint egy tekintélyes özvegyasszony a templomban.

Letettem a cserép virágot az éjjeli szekrényre. La belle Tusnády odajött megtapogatni a primulát és kérdezte, hol vettem ezt a remek fuksziákat. Az éjjeli szekrény teli volt virággal már, pohárban és csokorban. Meg befőttesüveg meg Kugler meg egy kis selyemruhás alvó-baba is volt az éjjeli szekrényen. A takarón meg egy egész rakás rózsa volt.

Olly Jolly kinyitotta a szemét, kezet adott.

– Szervusz, te drága. Eljöttél! Hát mit szólsz! Mit szo-hó… – egy pár pillanatra visszaadta magát a zokogásnak.

– Ja-aj megint! – Ez Roszkovicsné volt.

– Nem lesz semmi bajod – mondom és megnéztem a feje fölött a fekete táblát, amire krétával fel volt írva, ami itt Olly Jollyra vonatkozólag szükséges. De nem Olly Jolly volt felírva a táblára, hanem Gályi Nagy Ida. La belle Tusnády leintette gyöngéden:

– Ne bőgjél már, elég volt.

Olly Jolly levette a tenyerét a szeméről és elhallgatott és Roszkovicsné is felhagyott a nyögéssel abban a pillanatban, csak szítta az orrát és hintázott a fejével és nézett az Olly Jolly hajára s folyton emelt egy agyonnyomott zsebkendőt a szájáig.

– Kaptam gyomormosást – panaszkodott Olly Jolly, vagy inkább hencegett, nem tudni. – Jaj, hogy fájt nekem.

Roszkovicsnénak majd leesett a feje, úgy elhintálta erre:

– Hn, hn.

– Benne vagyok a Napba, olvasta? Istenem. Mondja, milyen borzasztót tettem én, mondja! Mért nem ül le. Rellykém adjál egy széket Bélának.

Mentem székért. Benyilt az ajtó s a jó Zsanti jött be bundában és ezüst bottal, a cilinder nem volt a fején, mert már a kezében volt.

– Zsa-hanti úr! – Szinte előbb hallottam az Olly Jolly új zokogását, mielőtt tényleg kitört belőle. Megint felült, a jó Zsanti tiszteletére s összekötötte a pertlit az erős Rókusz-ing nyakán, mert kioldódott neki. A jó Zsanti kezében egy fehér rózsa-bukéta volt, úgy jött, mint egy ócska vőlegény és ahogy bejött az egész terem felé meghajtotta magát és biztosan rebegte magában a meghatottságtól ezt hogy: áldás békesség, de nagyon szigorú arcot csinált, amint az Olly Jolly ágya elé ért.

– Ne! – azt mondja s belenyomta az Olly Jolly kezébe a bukétát. – Egy jó nagy pofont érdemelnél te bolond tyúk, te! Szervusztok macskák.

Az egyes ágyon a sarokban elmosolyogta magát gyöngén az Olly Jolly szomszédja, egy férfiöngyilkos, egy fodrászsegédhajú fiatal, aki nem tudom hogy került a női terembe. Kötés volt a homlokán. Arra volt könyökölve az Olly Jolly ágya felé és sápadt arcából két sötét, szórakozott szemével nézte gyöngén Olly Jollyt. Üdvözöltük egymást a jó Zsantival. Azután a jó Zsanti leült az ágyhoz és a cilinderét rátette a takaróra a virágok közé s szigorúan és jószívűen mint egy apa, ejtegette azt a brillantinos fejét a szegény Olly Jolly szeme közé:

– Látod te taknyos. Mit kezdel ilyen csirkefogókkal. Ha a jó Zsantira hallgatnátok, nem buknátok bele mindig az ilyen zsiványokba. És egy ilyenért iszol te szublimátot? Nem szégyelled magadat?

– Ne bántsa legalább, Zsanti úr, nebbá-hántsa legalább.

– Nézze Roszkovicsné maga fogja be a száját.

A lányok nevettek már. Olly Jolly is nevetett egy ici-picit, amennyit egy öngyilkosnak nevetni illik. Roszkovicsné belésipolt az orrával a zsebkendőjébe s azt sóhajtotta: jaaj istenem. Olly Jolly visszaesett a szerencsétlenségébe s kicsúszott egy-egy könny a két sírós szeméből:

– Mit csináljak drága Zsantikám, már megszerettem azt a fiút. Mit csináljon az ember.

Andrássy Tusi, aki azt hirdette magáról, hogy neki nincs szive, fölemelte a tenyerét és úgy legyintett Olly Jollynak:

– Maguk mind a legnagyobb hülyék édesem.

Egyszer csak bedugta a fejét Arany Hédi s utána Manci bujt be. Ezeknek is virág volt a kezükben. Egy világoskék szövet jambósapka volt a Manci fejében, mintha csónakkirándulásra öltözött volna. Meglátott, mikor jött az ágy felé és megállott és rám ragyogott:

– Nini! – s aztán szaladt Arany Hédivel az ágyhoz és mind a ketten beledűltek az ölelésébe Olly Jollynak, aki megint frissen felzokogott:

– Szervusz drágám, szervusz, hogy vagy, mit szóltok, hát mit szóltok – és megint volt sírás, Roszkovicsné is odaborult közibük segíteni s már nem tudom, hogy ment ez és hogy ki kezdte, de a siránkozásból egyszer csak egy nagy nevetés lett. Ilyen egy bolond népség! La belle Tusnády rácsapott hátulról Arany Hédire s huzgálta visszafelé az Olly Jolly kebléről és mind a lányok nevettek és a jó Zsanti is nevetett meg én is nevettem azon, hogy itt elkezdenek nevetni. Csak Roszkovicsné jött zavarba s nézett körül fejcsóválva. Egy apáca pisszegett távolabb egy ágy mellől és a betegek köhögtek és felkönyököltek idenézni, haragudtak vagy inkább örvendtek szegények? Egy vén asszony volt az Olly Jolly másik szomszédja, az csak figyelt fölfelé a plafondra egyformán. Ott egy légy sétált, a nehéz betegeket mindig érdeklik a mennyezeten a legyek. A vén asszonynak a térde táján mintha egy nagy batyu lett volna a takarója alatt. Olly Jolly megsúgta nekünk, hogy ez egy bizonyos Klinkóné, egy szegény asszony, akinek a lábát levágta tegnap a villamos. Csend lett az ágynál, a lányok egymás után sóhajtottak, néztek át a szegény vén asszonyhoz. Roszkovicsné csendesen ismerkedett a vén asszonynyal.

A jó Zsanti elköszönt, miután kijelentette Olly Jollynak, hogy ha még egyszer öngyilkos lesz, becsületszavára ki fogja lökni a Casinóból. Olly Jolly hűen ránézett a jó Zsantira s azt mondta, hogy ezután már okos lesz és tiszteltette az egész Casinót és hogy mondja meg a jó Zsanti az igazgató úrnak, hogy ne haragudjon. A jó Zsantival elment Andrássy Tusi meg La belle Tusnády is, azután Arany Hédi jelentette ki, hogy neki muszáj még ondoláltatni menni s Mancit is hívta s én is elbúcsúztam Olly Jollytól, aki egy végtelen hálás pá-val adta fel a kezét és a kezén csillant szegénynek a jegygyűrűje. Ez mindig nagyon meghat engemet, a táncosnők jegygyűrűje. Nekik van Pesten a legvastagabb karikagyűrűjök, pedig nincsen semmiféle vőlegényük nekik, csak egy álmuk van legfeljebb és ugyebár avval senkinek nem ártanak, ha karikagyűrűvel szerepelnek a világban.

Ahogy jöttünk a folyosón meg a lépcsőházban, a sovány beteg emberek, akik ott csuszkáltak a papucsaikban, mind megállottak és néztek Arany Hédi után meg Manci után és ezek is kíváncsian és tisztelve néztek a betegekre és Arany Hédi húzta az orrát:

– Jaj ez a karbolszag itten! – és Manci sóhajtott vissza, hogy szegény Olly Jolly, istenem, itt kell neki feküdni a Rókuszba! A Rókusz udvarán csendesen sétálgattak és pihentek párjával meg magánosan a lábadozó betegek, ki tudja kicsoda mindegyik ember itt és mi a baja? S mi az élete? Itt úgy el vannak maszkírozva ezekben az egyforma kékcsíkos köpenyegekben és sipkákban. Úgy üldögélnek a padokon és úgy járkálnak a néma nevükkel, mint valami katonák a kaszárnyájukban az élő város közepén. A tavalyi verebek csipogtak és ugráltak a fákon az udvarban, azoknak mindegy a terep, csak azok a zöld boutonok tartoznak őrájuk, amelyek kitolakodtak a gallyakon, meg az, hogy az ég olyan kékítőszínű kék megint odafenn és hogy a szellők mint könnyű vigécek meleget hoztak a levegőbe mintának valahonnan a nagy idegen cégtől, amely a meleget exportálja.

Az utcán el akartam a hölgyektől búcsúzni a viszontlátásig. Már alkonyat volt, az Arany Hédi kipirosított arca lilaszínű volt az utcai világosságban. Nem volt nagy ambícióm kísérni őket. Kezeltem velük és csak épen megkérdeztem, merre mennek. Arany Hédi a ligetbe szándékozott kijutni villamoson. Mondjam meg neki, melyik villamos megy innen az Aréna-útra.

Manci megkérdte:

– Hát nem ondoláltatni mégy?

– Nem – azt mondja Hédi – csak odafenn mondtam. Ki kell menni nekem most a Cirkusz-kávéházba. Ott vár a barátom.

Megkérdeztem:

– Ki a barátod most jelenleg?

Manci mondta meg helyette:

– Egy nagyon kedves pofa.

Arany Hédi felvilágosított:

– A Rojál Vió titkárja, az a barátom. Tegnap megnyilt odakinn a mozi, ő most már délutántól kinn van a ligetben. Manci gyere ki, majd azután beülünk egy páholyba. Maga nem jön ki? Bemutatom magának a barátomat. Megmondom magának, ő volt tavaly az Olly Jolly barátja, azért nem beszéltem odafenn.

Nem volt kedvem kimenni velük a Cirkusz-kávéházba. Manci sem akart menni. Odafordult hozzám:

– Maga merre megy?

– Én? – A két karommal keresztbe mutattam: arra.

Az lett a vége, hogy elmentem sétálni Tóth Mancival. Jött mellettem egy pár lépést, elkezdte a társalgást. Azt mondja:

– Úgy irígylem ezt az Olly Jollyt.

Miért irigyli Olly Jollyt?

– Csak. Nem mert itt fekszik a Rókuszba. Hanem mert Olly Jolly az legalább már boldog volt. Őneki mindig volt egy igazi barátja, akivel nem volt semmi érdeke neki, csak a szerelem. Azt hiszi, én nem tudnék öngyilkos lenni egy szerelem végett?

Végett? Talán miatt! Én nem tudok ezeknek a konverzációján segíteni. Ezeknek egy külön magyar nyelvük van, amit nem tanítanak az iskolákban.

– Eredj jobbra, te vagy a hölgy – mondom neki. Észrevettem, hogy a baloldalamon sétál.

– Hagyjon engemet, zéderanda! – Úgy jött tovább, balról. Átkeltem a baloldalára, akkor ő visszaszaladt, úgy hogy megint csak a baloldalomon jött.

– Ne ugrálj itt, mindjárt itthagylak. Csak nem fogom magam veled az utcán kompromittálni! Viselkedj tisztességesen, hadd higgyék, hogy legalább is egy jobb szobalány vagy.

– Elég édesem, a többit írja meg levélben.

Elröhögte magát, egy vastag úr lépett el mellettünk cilinder alatt, utána kiabált:

– Öö, mondja csak! Izé, hallja!

A vastag úr hátranézett, Manci persze akkor hozzám volt már fordulva s úgy tett, mintha el volnánk mélyedve a diskurálásba. Ezt a viccet még vagy hatszor megcsinálta, mindig, ha valami tekintélyesebb alak került elébünk. Alig birtam a nevetést megállani, oly komikus volt, ahogy azok az urak hirtelen megfordultak és ránk bámultak. Pedig olyan rosszul voltam a szivemben. Olyan fárasztó nehéz érzés feküdt rajta, komiszabb, mintha bánat lett volna, mert csalódás volt, egy utálatos buta csalódás. Mi mindent nem képzeltem erről a tavaszról. Most evvel a züllött kis nővel találom magam a flaszteren az első szelid márciusi alkonyaton.

Azért is, kicsúfolom az életemet, veszek neki egy csokor ibolyát. Ott ácsorgott a Nemzeti előtt egy ibolyás sváb fiú.

– Fizessek neked egy csokor ibolyát? Ne mondd, hogy potyára sétáltál velem.

Az orra alá nyomtam az ibolyát: nesze.

– Pfuj, – azt mondja – csupa vizes ez a ronda ibolya.

Elvette s aztán folyton felemelte megszagolni. Nekem nem szólt, hogy gyönyörködik az ibolyában. Gondoltam, elég lesz már Manciból. A Kossuth Lajos-utcánál megállottam vele:

– Hát meddig parancsolsz még együtt lógni velem?

– Hallja mehet, ha akar. De azért lehetne olyan gavallér, hogy elvigyen legalább egy cukrászdába.

Egy cukrászdába. Hová vigyem. Visszafordultam vele, bevittem a Hauerájba. Ott nem lesznek ismerősök. Ott ültünk egy sarokban, néztem a színinövendékeket az asztaloknál a rejtélyes nagyhajú, havelokos fiúkkal, hogy tárgyalnak, hogy bujnak össze, csokoládéznak és süteményeznek és cirógatják egymást türelmetlenül a kezükkel és a szemükkel. A színinövendékeknek az összepiszkolt szerepei az asztalkákon feküsznek, meg némelyik ráült a szerepére, hogy el ne veszítse. Istenem, de boldogok ezek. Biztos ha benéz az utcáról valaki, engem is irígyel, azt hiszi, én is boldog vagyok itt evvel a fiatal hölgyeménynyel. Nyitva volt az ajtó, mert a cukrászdákba is beeresztik a tavaszt, kinnről izgatott verébzsivaj hallott és villamoscsengés és postakocsizördülés és az emberek siető társalgása, ez mind olyan örömteljesnek tűnt, oly fiatalnak, szerelmesnek. Tóth Manci folyton felugrott a tányérkával és új meg új krémeseket és diósakat hozott a süteményes pultról. Már legalább a nyolcadik süteménynél tartott. Mindig etetni akart, aztán ő kapta be vígan a falatot, mikor eltoltam a kezét:

– Jó, ne egyen, több marad nekem.

Egyszer nagyon belebámult az arcomba:

– Mennyiér mondja meg, hogy mi a baja magának?

– Semmi fiam, csak egyél.

– De tényleg. Maga úgy el van keseredve, mint őszszel a liptai túró.

Kinéztem az utcára, nem voltam hajlandó kiszolgáltatni a szomorúságomat egy Tóth Mancinak.

Fizettem. Kimentünk a Hauerájból. Az ajtóban egy furcsa fájdalom futott el engem. Már másutt is éreztem ezt. Az volt ez, hogy most itt voltam és szomorú voltam, egy ilyen helyen, ahová ha gondoltam, ha benéztem, mindig az élet vidámsága volt a szemem előtt. Én itt már nem lehetek vidám, mert egyszer szomorúan ültem itt és ez mindig eszembe jutna, ha ide jönnék. Egy sóhajom itt maradt, az oda felment az egyik szögletbe s ott marad, mint egy gyönge kis pókháló, amit nem is sejt senki.

A szél beleszemetel az utcán az ember szemébe. Az ember grimaszt csinál és a nyakába húzza a fejét. A Gerbeaudban ül most is az a nő s olyan mintha igaz se volna, hogy ismertem és hogy történt köztünk valami. Jaj, ha bemennék most oda? Mit gondol ő felőlem? Hátha én valami rémes illetlenséget követtem el avval, hogy többet nem is jelentkezem? Én soha nem fogok az élethez érteni. Tóth Manci beszélt hozzám, lökdösött, én nem figyeltem rá, Illetőnét próbáltam megint magamban érezni, elbájoltatni magam. Hallatlan, barátom, az arca is úgy eloszlik, amint látni képzelem. És megint és megint csak azt érzem, hogy valami nagyon rosszat tett velem. Ellenségem.

– Mondja, mit szólna hozzá, ha én is innék szublimátot, de tényleg? Én innék legalább egy literrel, hogy ne kellessen a Rókuszba feküdni.

– Mi lelt megint, te buta?

– Semmi! Tudja, hogy én hogy utálom ezt az egész világot? Én egy olyan szerencsétlen vagyok. Bá, mit néz a szemivel?

Ezt már egy fehérbajuszos bácsinak mondta, aki úgy látszik epedve nézte meg Mancit. A bácsi elhúzta a fejét és megmozgatta mérgesen az ajkait, azután Manci csak figyelt előre a levegőbe, én nem tudom, mit figyelt:

– Mondja, minek gyön az ember a világra?

De unalmas megint! Mindjárt le fogom kapcsolni.

– Ha az ember legalább azt a bizonyosat megtalálná, aki szeresse az embert. Igy mit ér ez a ronda élet? Mondja! Hát mondja, mi ez az egész vacak élet?

Ez azt beszéli, amit én mindig gondolok magamban. Utálatos!

– Némelyik lányoknak olyan szerencséjük van! – azt mondja. – A Hédi is a Hugóval úgy szeretik egymást. – Bekapott egy sóhajt a nyitott szájába.

Egypár szóra méltattam:

– Mit akarsz? Mindig kaphatsz férfit. Azt mondtad, hogy egy nagy földbirtokos is akar tégedet.

– Igy beszél velem? Azt hiszi, kell az énnékem? Azt hiszi, kell nekem egy gazdag? Én arra még ráérek. Vagy azt hiszi, nekem imponál az a Móric, mert az egy francia? Mindig úgy beleharap a fülembe, mikor visz táncolni, fene egye meg. Mindig beszél nekem németül, de én azt se értem. Csak nagyon jól tudom, mit akar. Akit én nem vagyok képes szeretni, az mehet. Nekem hiába hízelegnek.

Az Andrássy-útra értünk. Őneki csak tizenegyre kell felmenni a Casinóba öltözni, nekem meg semmi dolgom nincs ilyenkor, csak a búsulás. Beültem a Pathefonba vele, hallgattunk egymás mellett ülve kis zenéket, én operarészleteket, ő meg Bachótól és Banda Marcitól indulókat és csárdásokat és aztán Baumann-kuplékat kapcsolt a fülébe s ugrált és röhögött a székén, úgy hogy egy kicsit rugdosni kellett a lábát, hogy rendesen viselkedjen. Azután elvittem a Borozóba vacsorázni, mert már éhes voltam.

*

Ha tudna még úgy fájni valaha az élet, ahogy azon a tavaszon fájt. Hirtelen kitört Pesten a tavasz. Tényleg barátom olyan az, mintha az ég falát áttörné türelmetlenségében. A napsütés pofozza az embert. Az ablakokon csókok lángolnak. Valami harcias melegség van, ami melegebb, mint a kánikula. Oly világos, oly csodavilágos a levegő. A járdába beállított fák egyszer csak teli vannak zöld konfettivel. Mi ez, hogy egész más a város, pedig a tegnapi város ez, nem? Mi az, hogy a kimenős pincérek olyan kurta sárga übiket vesznek fel a frakkjukra s hagyják kilógni hátul az übi alól a frakk farkát, mintha titokban ők fecskék volnának? A cigaretta a szájukból feltámaszkodik az orruknak s forgatják cinkfejű elegáns pálcájukat és félrerakják a szidit a fejükben, hogy a fele a frizurájuknak kilássék a szidi alól! Most nem szocialisták, most boldogok! A kövér kis barna verebek tavalyi-kosztümben, semmi panaszuk nincs, hogy a nehéz telet átcsinálták velünk, össze-vissza ugrálnak, hencegnek egymásnak, egy végtelen csicsergés a társalgásuk, ami lemegy az ember füléből a lelkébe s az emberben fáj a visszhang, mintha értené őket. Süti a nap őket. Boldogok vagy mik. Örülnek a világnak!

A Margithídon lekönyökölnek ilyenkor szegény emberek a hajókat nézni. A sziget, mintha tegnap még nem lett volna a helyén, mintha a Duna valamit álmodott volna az éjszaka s az álma ott maradt volna reggelre a víz színén. Minden! Egy ablak ki van nyitva s egy drótkalicka ki van az ablakba téve s ugrál egy kis sárga madár benne. És valami vendégmadarakat vesz az ember észre a fákon, feketék és kékesek, én igazán nem is tudom micsoda madarak, kurtákat oboáznak és flótáznak és eltűnnek. Két napszámos visz az utcán egy tükröt és a tükörbe rezegve dülöngnek a házak, meg vannak őrülve s mindenki fejjel lefelé táncol abban a tükörben. Az élővirág-boltok kirakatablakát kinyitják. A kofák talyigáin a narancsok tegnapról mára feldagadtak, kigyulladtak, lázuk van vagy mi! Egy luftballon mennybemenetelét nézik már az Andrássy-úton. És minden utcán és minden udvaron kis kutyák forognak egymás körül. Vándorol egy zongoraverkli valahová, tükrök csillognak az oldalán és képek, álomkastélyok és illúziókertek. Az a sánta legény, aki toszítja, hogy tud most sietni! És milyen vad nagy zergetollat lógat a zöld kalapján hátul!

Egy kávéház már olyan ideges, kirakta a fehérített székeket a járdára, nem birják ki tovább! A vendégek mint a medvék kibujnak a kávéházból és ott ülnek benne az utcában a kinyitott ég alatt. Ó csak ne volnának ilyen csúnyák! Zöld az arcuk a nagy napvilágban és oly kínzóan látszanak a ráncaik és a rossz arcbőrük úgy fárasztja a szememet. De ráncaikkal most mosolyt kreálnak, egy édes sértődöttséggel húzzák össze a szemüket a nap alatt, mert az az ívlámpáknál is erősebb az ő szemüknek. És szivaroznak és szinte elandalodva kavarják a feketéjüket és a feketekávéban a sárga kávéskanál aranyosan csillan és csillan, mert átsüt a nap a poháron. Ezek itt ha nem is gondolnak arra, hogy tavasz van, de legalább szeretnek szivarozni, szeretik az édes forró feketekávét, szeretnek lusták lenni, szeretik azt az ordináré életüket, jól érzik magukat. Én nem tudok az égnél kékebbet és simábbat és fényesebbet, ahányszor felnézek, csak azt tudom gondolni rá: szívfájdalom, szívfájdalom!

Jaj te és a lányok! Hogy nem tébolyul meg itt mindenki. Délben kimentem a korzóra s mentem ebédelni a Dunaparton, az utcán mindenütt a lányok, a lányocskák, zsinatolnak, csapatosan vonulnak valami győzelemben, teli van velük a város, mintha egy álomvilág-hatalom megszálló serege özönlötte volna el fővárosunkat! Hol voltak ezek tegnap, ezek az édesek, ezek a hallatlanok! Éltek ezek tegnap is? Hisz iskolából jönnek, meg iskolába mennek, meg angol és német gardékkal tűnnek a járdán a népek közt, hisz láttam már ezeket és mégis mintha most látnék először ilyen fiatal lányokat. Istenem, mikor elmennek az ember előtt! Meg muszáj állanom, nem tudok tovább menni. Bámulom őket és hülye leszek, nincs gondolatom, csak nyilallanak belém az aranyhangok, amint hevesen trafikálnak és közbekacagnak és bámulok. Mit beszélhetnek ezek! Napsütést, ibolyaszagot. A lábuk mint virágok erős selyem szárai, a hajuk, tengeri kiesett szőke selyme, meg tortaszín barna fellegecske a nyakukban. Milyen délcegek, milyen könnyen sietnek, hogy jön fel és fel a drága fejük lépés közben, mintha muzsikát hallanának és annak a dallamára lengedeznének előre. Ezek emberi teremtések, mint egy fiskális, mint egy kocsis? Istenem! A kicsi kis mellük, kis vakmerőség, kis támadás, kis vad kitolakodás, mint a rózsatő az őzike homlokán.

Mi van ezekben a bántatlan tiszta szemekben, egy huncut mennyország. Édes, édes, lehellem mindre s a szivemben egy tüzes dobolás van, csuda hogy az egy lépésre se hallik ki belőlem. Megőrülni mindért, egyért közülök, eltépni innen mint egy szél a mezőről egy kis vad margarétát és repülni s elhalni vele. Kiknek a lányai ezek mind? Kiké lesznek? Mit fognak álmodni ma éjszaka? Imádkozni kellene letérdepelve egy ilyen szőkécskének a térdei elé, mint egy angyalhoz, keservesen zokogni s könyörögni, hogy hadd haljak meg! Öt percig utána nézek egynek és megint egy másik lánynak nézek utána s nem is látom már és még mindig nézem és a világ kékbe s feketébe s pirosba borul a szememben. A két kezem a pálcám fején fogja egymást, úgy állok az utcán magamhoz támaszkodva, mint egy nyomorult öreg kéregető. Senkije nincs a szivemnek, senkije nincs s nincs határom, mind az egész szerelem kéne, ami csak van a földön!

A vágyaim a szívemben, mint egy ketrecben az új tigrisek, akik nincsenek megszelídítve. Jaj, nem birom, nem tudok a szívemmel menni, nehéz, éget, fölvérzik, elájulok. Az valakinek a mulasztása, hogy nekem nincs boldogságom, pedig tavasz van, az a király hibája, vagy a minisztériumé, nem tudom, hát ki vigyáz itt, ki itt a felügyelő, hisz nem tudja, hogy én nem vagyok boldog! Hát mit akarhatnak egyebet egy országgal, mint hogy mindenki boldog legyen!

Az este rám jön és ugyanaz a bepecsételt életem van tovább, megyek fel bakkozni, ott vacsorálok a kártyásokkal, beszélek kártyáról velök, mindig, mindig és fáj a szavakat mondanom, mert nem érdekel ez, utálom, szégyellem és féltékeny vagyok minden percemre: nem szabadna így mulni nekik, valódi élet nélkül, mind vissza kellene kapni nekem az órákat, a napjaimat, hogy csókokkal és boldog suttogással töltsem. És megint csak az éjszakázás a Casinóban. Pedig tavasz előtt mindig holtbiztosra vettem, hogy máskép lesz, az ifjúság jön, gyönyörű, tiszta élet, más, nem tudom én milyen.

Ugy-e látod előre, kérlek, hogy ebben az árvaságban húzni kezdek ahhoz a rongy kis Tóth Mancihoz. Már hiányzott, mikor az asztalomhoz ültem és késleltették a teendői, úgymint ivás és vidám társalgás az urakkal. Mikor jön és leül hozzám, legalább egy női ruha van ott mellettem, legalább egy nő sima könnyű hangja bujkál a fülembe, legalább egy üde világos kéz nyulkál és kaparász ott az abroszon mellettem.

És a többi nőt itten úntam már, nem tudom, oly szerencsétlen volt mind alapjában véve s akivel diskurálni kezdek, mindegyikre úgy néztem, hogy: ez se boldog, ez se boldog és egyik sem adott semmi illúziót már nekem. Ebben a Tóth Manciban, kérlek, ebben se volt semmi tündéri, de ez legalább nem fárasztott, olyan friss volt mindig, mint egy pohár kristályvíz. Ez csupa jókedv volt, teli volt a szája viccekkel, mert örült még a vicceknek, kezdő nő volt és aztán az arca festetlen volt és a ruháján és a csacsi beszédein mindig meglepődtem egy kicsit, olyan volt, mintha valami kis vidéki iparoslány tévedt volna ide a Casinóba s azt se tudná hol van! Néha megfogtam a kezét és tartottam egy kicsit és úgy néztem a szemébe vágy és gondolat nélkül és ez jól esett a szememnek, mint egy tiszta patakba nézni. Egyszer eszembe jutott így, hogy egy kis faluban ilyen szimpla leánynyal milyen édes volna a kerítés mellett sétálni s beszélgetni most tavaszszal, mikor az ecetfák hosszú, gyenge vérszínű karjai kihajolnak az utcára. Ültünk és ültünk együtt, nem birom már visszaképzelni, mit tudtam egy ilyen Mancival egyik éjszakáról a másikra társalogni. Semmit. Megnyomom a mutatóujjammal az orra hegyét és a hüvelykujjammal meg a nagyujjammal befogom a két arcát, úgy húzom össze a képét és hottentottát csinálok belőle s azt mondja:

– Náá.

Meg rászólok mikor el van fordulva:

– Manci!

De előbb odatartom az ujjam az arcához. Csak akkor mondom, hogy Manci. Idefordul, persze beleüti az arcát az ujjamba. Rácsap a kezemre:

– Fene egye meg magát, ameddig ér az a kabát.

Ilyenkor jó nekem Tóth Manci. Vagy kis pofonokat adok neki minden ápropó nelkül, mikor elbeszél valamit a Casino eseményeiből és folyton húzza a fejét hátra: c, c és én úgy teszek, hogy no most már figyelek és megint csak pofonütöm. Ne képzelje, hogy komoly nőszámba veszem. Ehhez a nőhöz nem kell érteni. Evvel nem kell bánni tudni. Evvel játszom mint egy kis fiú a paprikajancsival, akit adtak neki, hogy elrontsa.

Milyen találmányai vannak. Ha pezsgőt hozatok és muszáj neki inni velem egy kicsit, kiszalad az öreg Milihez, hoz ibolyát meg egy rózsát és eltépi a szirmokat és beleszórja a pohárba. Azt mondja, hogy ő máskép nem iszik pezsgőt, mert ő csakis a virágoknak az ízét szereti. Idetartja koccintani a poharát és azt mondja, tudom-e én, hogy miért koccint az ember? Miért? Mert akkor mind az öt érzékek működnek az embernél, azt mondja. És elmagyarázza:

– Látás. A szemébe nézek magának. Hallás. Hallom, hogy a pohár összeütődik a maga poharával. Izlés. Mert ízlelem az italt a számmal, igaz? Szaglás. Mert az orromba jön a szagja az italnak. Na és tapintás. Fogom a poharat és tapintom, nem?

– Hol szeded ezt a sok tudományt?

– Hallja, én művelt úrinő vagyok.

Hajnalba kifejezett kívánságára le kell vinnem őtet a Borozóba csirkelevesre. Annyit eszik, mint egy madár. Nem éhes, csak ülni akar még velem. A Borozó teli van már részegekkel. Manci röhög mindenkin, kenyérbéllel meg csirkecsonttal hajigál a legidegenebb asztalokhoz. Figyelmeztetem, hogy ne lopja velem a drága időt, üljön át a kövér pasikhoz, akiknek pénzük van és csábítsa el őket. Elpirul erre:

– Korához képest eleget beszélt – azt mondja és felkapja a szódavizes üveget s rám spriccel egy kicsit vele. Én nem akarom kiismerni magam. Mi lelte? Hisz neki az ő pályáján pasas kell. Mért nem látom érdekkirándulásokra kelni az urakkal? Kije van, vagy kije volt neki? Kik szerették már? Pechje lehet, hogy nem tud egy állandó barátra szert tenni. Pedig szép leány. Ha nem volna bajom a szívemmel, ha nem a boldogságot keresném, ha csak mulatság kellene nekem, én is tudnék gyönyörködni benne.

A szeparékból magyar nóta zokog, a vidéki lumpok mulatnak. A nők folyton nagyokat visítanak a függönyök mögött, egy vandál futam hallatszik ki a zongoráról, biztosan ráült egy részeg magyar. Arany Hédi feldúlt frizurával támolyog ki a függöny mögül, egy rakás malagaszőlő meg mandula van a két markában, odaszalad hozzánk:

– Jaj gyerekek, gyereke-ek! De be vagyok rúgva! Ezt loptam neked, Manci, a zsardinettóból. Egyetek! Adjatok egy kis szódát!

Manci meg akar etetni a zsákmányból. Pfuj. Nem lát abban semmi különöset, hogy én is élvezzek abból, amit Hédi kilopott a szeparéból. Hát nem kell? Beletömi a számba a malagaszőlőt, próbáljam le nem nyelni!

Már reggeledik és végre Arany Hédit és Tóth Mancit konflisra rakom és ők hazakísérnek engem és én kifizetem a konflist úgy, hogy a dámákat vigye el a Kisstáció-utcába.

*

Igen, ez még hozzátartozik az én regényemhez. Egy délben jövök ki a bankból, úgy egy hónappal a kocsikázás után, hát ott látom előttem menni Illetőnét a Dorottya-utcában. Majdnem elmentem mellette már, mikor észrevettem, hogy ő megy ott előttem. Fékeztem. Jaj, ha hátranézne. Néztem hátulról, kinyilt a szám, úgy meg voltam lepve tőle. Ez a nő az enyém volt? Izgatott lettem. Féltem, én nem tudom mitől. És dühöt és fájdalmat éreztem, az a fényes utca árnyékos lett előttem. És oly nevetséges hazug volt a hangulatomban az egész sétáló úri világ ott és a könyvkereskedő-kirakatok és a divatcégek és minden. A jobb karom mozdult egyet, olyan kedvem lett volna utána ugrani a nőnek és a pálcámmal ráhúzni hátulról: te haszontalan! te haszontalan! – egyebet nem tudtam volna mit mondani neki. Aztán a nő elfordult a Deák Ferenc-utcába.

És várj, valami van még. Később egyszer az Operában láttam egy páholyban az urával és Feltünésiékkel ülni. A sötét felvonásban észrevettem, hogy a nő sír. Néztem és akkor megsajnáltam és megbocsátottam neki, kérlek. Ki tudja, hogy milyen boldogtalan lehet az élete.

*

Hát kérlek, első májuskor az enyém lett Tóth Manci. Csak ezt akartam elmesélni neked. Ő azelőtt nem volt senkié. Én nem tudtam Tóth Manciról, hogy ő még ártatlan. Én azt nem hittem volna. Én arra nem is gondoltam. Én az egész Tóth Manciról annyit nem gondolkoztam, mint a botról, amelyikkel sétálok, vagy a cigarettáról, amelyiket szívok. Összeszoktam vele, járkálni délután az utcán, beülni vele kávézni a Király-kávéházba, ahol cigányzene van és vacsorázni vele a Borozóban meg a Makkhetesben meg a Rohrstockban, össze-vissza, ahol ilyen negyed- vagy nyolcadvilági kis nővel el lehet bujni. Én őróla senkinek nem szóltam és ha kérdezték, szégyelltem magam, azt mondtam: áh, hagyjatok békén, nem vagyok azonos avval, akit Mancival látnak.

Tudod még mi volt nekünk a május első? Emlékszel? Nekem nem volt akkor se semmi más tervem, mint fennmaradni, megvárni a május első reggelét, ahogy szoktuk minden évben Pesten. A Casino kiköltözött aznap a nyári helyiségbe a ligetbe. Kimentem. Ott loptam az éjszakát tán négyig Tóth Manci őkicsinységével. Akkor már nagyon zajlott kinn a liget. És mintha szélroham jött volna be a terembe, a május volt, nem kellett a Casinónak a tánc, a pezsgő, a zene, semmi, a lányok mind szaladtak a garderobe-ba öltözni s szökdöstek kifelé a ligetbe. A vendégek üvegeket nyomtak a zsebükbe, nőkkel, virággal ki a fiakkerekre! Nekem is volt a május elsőre egy Tóth Mancim, kirontottam vele abba az őrült vásárba. Azt hiszem egy kicsit részeg lettem ott éjszaka, vagy csak akkor rúgtam be, mikor kinn voltunk a levegőn abban a lángoló zsivajban. Már teli volt a vurstli mint egy színház és özönlöttek folyton a város felől a fiakkereken, konflisokon, omnibuszokon, meg egy-egy vad autó jött részegekkel, a soffőr sipkája fel volt virágozva s a motoron elől is valami bolond papirszalagdísz volt, az isten tudja hol diszítették fel ezek magukat! A konflisok felett hízott piros luftballonok jöttek a levegőben. Némely konflison egy féltucat nő jött, olyanok voltak, mint a tört pipacsok egymáson, a lovat is nő hajtotta a kocsis mellett és sikoltottak és kacagtak én nem tudom mitől, hogy május első van! Az Amerikai parkban tűzijáték volt. Egy reklám-omnibusz tetejéről fehércilinderes világfiak óriási papirtrombitákon kürtölték teli az eget. A hajóhinták mintha a mennybe akarták volna rúgni magukat s a szobalányok és munkásnők szoknyái repkedtek és lobogtak fel a hintákon és lenn az emberek kurjongattak és éljeneztek hozzá, mint egy választáson. A ringlispilek ki voltak világítva villanyguirlande-okkal és a tükrök közt egy pokoli tüzes fényben keringtek a díszkocsikák, kis paripák, arany disznók és szarvasok megrakva bakákkal meg iparossegédekkel és szobalányokkal és szakácsnékkal és más minden nőkkel, akik kávéházakból jöttek ki, meg a kávéházak elől és a nézők szédítő hűhóval eresztették ki az utazók nyakába mint a lassókat a papirszalagtekercseiket és ez sistergett és konfettiztek a ringlispilből vissza, akik keringtek és konfettiztek és harcoltak a papirszalagokkal mindenütt. Manci persze rögtön beszerzett egy kiló konfettit és benne voltunk a csata közepében. És a kintorna megőrülve zúgott és csilingelt összevissza a ringlispilből meg a másik ringlispilből meg a hajóhinta felől meg a plasztikonból meg egy friss moziból meg egy kígyóevő bódéból, mindenünnen. A Magyarok Bejövetele, a Hintz-féle bábszínház, a Barokaldi, mind telistele volt, mind gálaelőadást tartottak.

A bódék előtt pingált képű papirsüveges bohócok bőgtek székeken állva, ostorral és pálcával harcolva a suhancokkal, akik támadták őket felfujt piros hólyagokkal és ott siketítették a hallgatóságot nyelvsipokkal és visító tollas sárkányokkal, amelyeket folyton valakinek a szemébe fujtak a szájukból. A lövöldék előtt ugattak a puskák és mindig beledobolt a lármába a dobos, akit eltaláltak. A tetovált arab csodanő összefont karokkal állott a lépcsőn és hagyta dicsőíteni magát egy izzadt kikiáltótól, aki már holtrekedt volt, hogy csak nyitogatta némán a száját és veregette a tenyerével a tetovált arab csodanő hátulját és csak a szemével integetett a nagyérdemű közönségnek, hogy jöjjön befelé s a nagy csengő szíját rángatta a másik kezével. Szegény, úgy sajnáltuk mi ketten, ott állottunk egy kicsit előtte s melegítettük egymást a karolásunkkal. Manci megnyálazta az ujját és megérintette az arab csodanő meztelen térdét, hogy tényleg tetoválva van-e. Az arab csodanő mérgesen lesziszegett Mancira: Saunsz dász zi vájter kommen. Azután egy sátorban sorslapot vett Manci, tudod hogy megy az: egy szeges rézlapra, ami folyton rezeg, a tenyerét kell rátartani a halandónak és a titokzatos szekrényben közben elkészül a sorslap. Manci sorslapján váratlan boldogság állott és szerencsés kimenetel türelem és meghitt baráti kéz által, csak arra intette a sorslap Mancit, hogy legyen elővigyázatos, mivel az ármány útját szegi. Manci elmerengett egy kis boruval:

– Mondja, mi a frász az az ármány?

És rám simult és egy kicsit didergett, mert könnyen volt öltözve. Én, kérlek, amilyen józan voltam, olyan magyarázatot adtam neki:

– Ármány és szerelem.

Azután a barlangvasúton tettünk egy álomkörutazást. Mancinak a feje a vállamon feküdt és a karja a másik vállamat fogta. Nem győzött csodálkozni és lelkesedni. Ni törpék! Ni a tündérek! Ni a kis mókusok! Ni a jegesmedvék! Mikor a remeték honában jártunk, ahol egy rakás remete él együtt az erdőn a legkedélyesebb társaséletben, Mancinak a hajáról lecsúszott a kalap és én simogattam a fejét és csókoltam a haját és a vasútban előttünk is csókolóztak és mellettünk is és a hátunk mögött is és Manci felnézett a szemembe s mosolygott a szemembe mint egy szelíd tündér onnan a barlangvilágból és betette a szemét és egy édeset sóhajtott és azt súgta:

– Milyen jó nekem hogy szerelmes vagyok.

A mellemre hullott a feje, a szívemen éreztem. Úgy tartottam ott a fejét. Olyan édes, büszke érzést adott, olyan jó meleget.

– Szeretsz?

Csak a fejét mozgatta rá, lefelé, hogy: igen, igen.

Istenem. Ott suttogtunk a barlangvasút első osztályú padjában, mint a nászutasok, akik mennek Velencébe.

– Hát mi az, te bolond, hogy szeretsz engemet? Hát mit érzel?

– Én mindig szeretném magának adni a gázsimat. Hédi a Royal Vió titkárjának adja a gázsiját elsején. Mert szereti.

Akkor biztosan nevettem. Most, ha még megvolna a könnyekkel az összeköttetésem, pityeregnem kéne egy kicsit, hogy visszaemlékszem a Manci szívének erre a megnyilatkozására.

Azután csináltattunk gyorsfényképet Helfgott Sámuelnél, Manci egy hintalovon ül a képen és én tartom a hintaló zabláját. Még most is megvan a kép. Azután kávéztunk a Gregoritsnál. Azután elmentünk a Zöld Vadászhoz, ahol már bál volt, ott néztük egy kicsit a táncot és onnan a kisujjunkkal összefogózva besétáltunk a ligetbe mint egy kis cseléd egy vitézzel. Én nem tudom, mert az az idő már nincsen, akkor a május vezényelt minket is a ligetben, a május volt a parancsnok és az igazgató s a szerző s rendező ott reggel, emlékszem minden úton, mindenfelől mentek befelé párok a ligetbe a harmatos padokra leülni egymással. A madarak buja friss hangjait néha úgy hallom mint akkor május elsején és ez megállít mindig és nagyon, de nagyon fáj. És a gyepen a reggel első aranysütése is eszembe szokta hozni ezt a május elsőt. Az egész ligetben, amerre csak nézhettem, mindenütt dalolgatva jöttek és futottak és kergetőztek fiatalok és teli volt az egész népség szemetelve konfettivel és a fák derekán és a padok lábán és a lámpák oszlopain mindenütt fel voltak akadva a szakadt piros és zöld és lila és kék papirszalagok. Biciklisták köröztek az utakon kurjongatva s hátul a bicikliken állott egy-egy pajtás és a sipkáját rázta a levegőben félkézzel és éljenzett a világba s danolták és fütyülték azt a buta nótát, hogy: nem nyomja fejemet a bú!

Mink egy padon ültünk meg a tó partján Vajda-Hunyad vára előtt és néztük ott a fázós hattyúkat és kezdtünk hallgatni komolyan, mintha nekünk valami sok hallgatnivalónk lett volna egymással! Fogtam az ölében az egyik kezét az egyik kezemben. Ő adta a kezét vagy én nyúltam érte, nem lehet már kinyomozni. Az ujjai tapogatták az én ujjaimat. Súrolta a tenyerét a kezem fején, mintha melegítené magát. Azután elhelyezte mohón és otthoniasan és melegen a kezét a tenyeremben és én befogadtam a kezét, körülnyomkodtam és tartottam híven és a kezének a melegecskéje, éreztem, mindig jön a szívemre, mint egy drága jó fűtés télen és úgy meg voltam hatva attól, hogy egy lélekző teremtés, idegen, egy kis lélek, egy valaki, kinek más teste s más gyermekkora s más vallása s más halála van, hogy az hallgat itt velem és a kezével összeadja magát velem, egyetérez s egyetért, az enyém, az élete nálam van. Hogy jön rá mind az ilyen lény külön-külön, hogy a kezünket odaadjuk egymásnak! Milyen szép te, milyen szép az, hogy a kezek mozdulnak és indulnak és lelnek egy másik kezet és érintéssel és tapogatással összebeszélnek és jó nékik együtt. Maguktól mennek, mint a gyökerek a földben a maguk útján és mint a leveleken az erek. Nem is szólunk bele, befogjuk a szánkat, mikor a kezünk egy ismeretlen kézzel összemegy, a nő kezével. Igen. A másik kezemmel meg a hátát támogattam Mancinak, a hátának a fele szabad volt a pad támlája alatt. A Stefánián háborodott kocsiverseny volt már, a gazember kocsisok mind állottak a bakon, úgy vágtáztatták a lovaikat, a pasasok meg felállottak a kocsiban és verték a kocsisokat hátulról és úgy hajkurászták egymást végig előre-hátra kurjongatva s kacagva s bőgve a konflisok meg a fiakkerek. Láttam messziről az Eötvös-asztalt egy fiakkeren, az egyik lovon nyargalt szivarozva Strapai Soma, a nagy riporter és egy óriáskiflivel köszöngetett jobbra és balra a boldog emberiségnek.

A penicillusommal a pad hátába bevéstem a nagy emmet meg a nagy bét. Mancit meg Bélát. Manci hangulatba merülve nézte vésnöki tevékenységemet. Követelte, hogy egy szívet is rajzoljak a monogrammunk körül. Hát karcoltam körül egy nagy szívet. Azután a mellemre dugta a fejét és felölelt a két karjával a nyakamba s elkezdtük a csókolózást és csókolóztunk és egy cseppet se zavartak, akik ott ellejtettek énekelve a padunk előtt. Nem láttuk, kik liftelnek ott el előttünk, mert a szemünk áhitatosan le volt zárva. Azután, kérlek, azután hazamentünk énhozzám a Sándor-utcába. Egy konflist csíptünk és azon mentünk, ez a valóság. De igazibban igaz úgy, hogy azt mondom, hogy szellő vitt el bennünket, mint a virágpelyheket.

Manci, kedves kis bárányom. Manci. De sajnálom, barátom. Mancikám. Aznap nem voltam benn a bankban. Másnap orvosi bizonyítványt vittem, abban az az eget pirító hazugság volt, hogy rosszul voltam. Azt kellett iratni, hogy rosszul voltam, barátom, akkor, mikor ebben a rongyos szűk életben egyszer, egyetlenegyszer boldoggá kellett volna nyilvánítani magamat. Pfuj világrend, vagy mit mondjak! A flaszteren kellett volna nyargalnom fényes délben kalaplengetve s éljenezve s trombitálva a városnak, hogy milyen csuda dolog volt ma reggel itt Pesten! Szűz leány, szerelem! Nemzeti ünnepnek kellett volna lenni aznap Tóth Manci miatt! Nem?

Még csak azt se mondtam neki: szeretlek. Semmit. Úgy jött az egész, én nem is tudom. Azt hiszed kérlek, csábítónak éreztem magamat? Azt hiszed, tudtam akkor, mi a szerelem? Megismertem a nőt, egy lánylelket, egy szívet, az életet, a tavaszt, vagy mit mondjak? Áá. Most is úgy van, mintha valamit álmodtam volna. S a papája, a rendőr nem kaszabolt le. S Pesten egy fal meg nem moccant. Az egész világot hidegen hagyta kérlek, hogy Tóth Mancinak az első élete megszünt és elkezdődött a második élete neki. És ő, azt hiszed bőgött? Azt hiszed leadott egy frázist arról, hogy ő nekem mit áldozott? Azt hiszed csinált valami faksznit, esküdöztetett, kért tőlem valamit, akart valamit tőlem? Ő, Tóth Manci, magyar táncosnő az ő szivével boldog akart lenni, kérlek, mielőtt azt a nehéz pillangó-pályát elkezdi. Igen. Két hétre rá nem találtam meg a Casinóban, eltűnt. Megmondták, elment egy truppal Brailába, Romániába. Nekem egy szót se szólott hogy elmegy. Nem is írt.

Valami másfél év mulva találkoztam egy magyar lánynyal, aki Oroszországból jött haza.

– Jaj igaz, Béla, magának meg üzenetet hozok Szentpétervárról. Tóth Mancitól. Emlékszik rá?

– Istenem! Mit üzen?

– Tiszteli csókolja.

– Mit csinál? Boldog ő?

– C! Ilyen két butonja van.

A magyar lány a két öklét emelte a két füle alá, hogy olyan két butonja van Tóth Mancinak.

Barátom, volt ifjúság és volt szerelem. Nem vettem észre.

Adj tüzet kérlek.