LILA ÁKÁC. (continued 3)

Várj csak, még milyen tünetekre emlékszem. Igen. Menés közben el voltam mosolyodva néha az utcán, véletlenül oldalt pillantottam egy kirakat tükrébe, úgy vettem észre hogy mosolygok. A nő volt a fejemben. És rebbent az ajkam, mikor így mosolyogva mentem, mintha beszélnék hozzá. Mintha csókot adott volna s én azt mondanám: köszönöm. Milyen az íze egy ilyen képzelt csóknak, talán csak a virág színeivel lehet kimondani. Aztán, kérlek, a hangja játszott bele a fülembe s alig hallottam konfliszörgést és villamoscsöngetést és rikkancsordítást, vittem a nő hangját a fülemben és nem tudom már, képzeltem-e hozzá valami összefüggő beszélést, csak úgy magától jövögetett vissza a fülembe mindenféle semmi, amit hallottam tőle s közbe-közbe kacagott a hangja. A nőnek a hangját én nagyon szépnek találtam. Élveztem, mikor beszélt, valami kis dalolás jött mindig a torkából, legalább úgy tetszett nekem. Egyszer a hangjától a malagaborra gondoltam, olyan jó meleg édességet éreztem a hangjában. De mikor így az utcán a fülemben volt a hangja, beleszemeteltek szavak, ezen a drága hangon, kérlek, ilyen szavak: kekk, frech, randa, undok meg hogy: na ja, meg: nekem mondja? meg hogy: a gálája menjen ki, meg: orficsek, meg: rendicsek, ezek kínoztak! Az utálat futott el bennem, hogy ez a nő is használja az ilyen ordináré viccességeket és kiszalasztottam a számon hangosan: fuj. Aki szembejött velem, azt hihette, bolond vagyok. Jelzem, a fujt Mindignére értettem, eszembe jutott Mindigné, hogy a nő biztosan őtőle tanulta el ezt a modort. Mindigné bohémasszonynak tartotta magát, én nem tudom milyen alapon, mikor már egyáltalán nincs bohémélet a világon, és szent kötelességnek vette, hogy az orfeumot orficseknek ejtse s ahelyett hogy: rendben van, azt mondja: rendicsek! És én nem tudom még miket! Csak sokszor elnéztem a szájáról, mikor evvel a gusztustalan kabaré-szókincscsel brillírozott.

Az is roppant bántott, hogy a nő szeret frivolságokat meghallgatni. Redő Oszinak az is egy kvalitása volt, frivol vicceket könnyeden leadni a nő előtt. A nőnek úgy örültek a szemei s közelebb rándította a széket maga alatt, ha Redő Oszi odakönyökölt és elkezdte: hát ezt hallotta már, kedves Margó? Szerettem volna elrúgni onnan Redő Oszit vagy a szájára csapni tenyeremmel, de se el nem rúgtam, se nem csaptam a szájára egyszer se. Csak elfordultam és kínlódtam magamban és aztán direkt unalommal néztem Redő Oszi fejét, mikor a nő kacagott a viccen és oda volt, hogy nahát, ez milyen remek! és nahát, zseniális! Azért egy kicsit irígyeltem a Redő Oszi sikerét és izgatott, hogy a nő mindent megért, hanem éreztem, hogy én őtet nem merném ilyen alantas dolgokkal mulattatni. Szégyellném magam! Egyszer meg az Abbaziában ültem késő este s bejöttek Illetőék Feltünésinével és Feltünésivel, színházból jöhettek. Ott vacsoráztak az Abbaziában. Ez is hogy fájt, hogy kávéházban látom! Még nekem is mintha szégyenem lenne, hogy kávéházba járok. Kívántam, hogy bár sülyesztő volna alattam, hogy lesülyedjek a pincébe! Ott ültem Frédiékkel hátul és alsóztunk, mert aznap nem volt baccarat a Körben. Emlékszel, hogy egy héten egyszer szünetelt a baccarat. A nő észrevett, mikor egyszer odalestem. Köszöntem és a nő hívott a fejével, hogy üljek oda hozzájuk. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Sőt egy perc mulva otthagytam a játékot, azt mondtam, fáj a fejem, hazamegyek.

Megint fenn voltam a Casinóban. Az a Manci meglátott az outsider-asztaltól, mikor bejöttem és elébem szaladt, mintha épen engem várt volna:

– Pá, mi újság?

Hallottál ilyet? Referáljak neki, hogy mi újság! Észrevettem, hogy egy fél fejjel megnőtt a nyár óta. Körülnéztem, egyedül voltam, úntam magamat, gondoltam, egy kicsit elmulatok evvel a Mancival. Még mindig fogta a kezemet.

– Nem ereszted el a kezem?

– Nem. Akkor mindjárt itthagy.

Megszorítottam a kezét, mintha az erőmet akarnám megmutatni neki.

Engedte.

– Csak szorítsa, szorítsa. Azt hiszi, fáj?

Örülve nézett a szemembe, pedig jól megfogtam azt a gyönge kezet!

– Na, most én! – azt mondja s a száját kitátotta s sziszegett és forgatta a szemét és végre nevetni kellett neki:

– C, sz maga nem is érzi!

Kihúzta a kezét, rácsapott egy kicsit az én kezemre:

– Hol volt egy hétig? Már egy hete, hogy itt volt! Hol volt?

– Mi közöd hozzá. Nem vagy meghíva páholyba?

– Én? Most szöktem ki egy szeparéból. Otthagytam a társaságot.

– Mi az, olyan büszke nő vagy?

– Nem vagyok büszke, csak nem ülök kopaszokkal. – Nevetett. – Három urak ülnek bent, mind a három kopasz. Egynek azt mondtam: tartsa csak! oszt odahajoltam megigazítani a hajam, mintha tükör volna a feje. Hogy meg volt sértve, látta volna! Kiszöktem. Engem ne ültessenek be kopaszokhoz. Mi vagyok én?

Felrándult a két válla gőgösen, mint egy királykisasszonynak, akinek a kérők nem tetszenek.

– Énvelem leülsz egy kicsit?

– Magával leülök.

Ott van az a kicsi páholy a sarokban, amelyiknek a nyílása be van rácsozva s mousselinfüggöny van a rácson. Beültem vele oda.

– Akarsz pezsgőt?

– Ahogy magának jól esik.

– Akarsz vagy nem akarsz? Milyen pezsgőt akarsz? Magyart? Vagy jó neked franria is?

Nevetett, azután nagyon komoly képet csinált:

– Nézze, én nem bukok a maga pezsgőjére. Hozasson egy teát, nekem az is jó.

– Majd otthon teázhatsz. Ha páholyba ül valaki, pezsgőt kell hozatni. Ennyit se tudsz még? Ezért vagy a Casino tagja?

– C, törődöm én!

Kiabáltam Ödönért. Ödön mindjárt kikapja a zsebéből a hangerlit, mintha a zászlót akarná meghajtani, ha páholyba ül be az ember. És olyan nagyot hajol, amilyent csak tud hajolni egy ilyen gömböc pincér. És olyan ünnepélyes és olyan boldog, mint egy kis házasságszerző a lakodalmon. Kisztihand, – úgy üdvözli a nőt a legédesebb tisztelettel és húzza az abroszt egyenesre s legyezi a hangerlivel az asztalt, mintha egy Ödön azon a hófehér asztalon is még mindig látna valami leporolni valót. Hogy? A hangerli kérlek az a szerviettet jelenti, pincérnyelven.

Megkérdeztem őnagyságát:

– Szereted az Irroyt?

– Mi az?

– Pezsgő.

– Olyan sok pénze van?

Leintettem:

– Kérlek, légy komoly és előkelő.

Ödön hozta az Irroyt. Manci befogta a fülét, mikor Ödön nyitotta az üveget és még így is drukk volt az arcán, míg a dugó fel nem repült. Még a dugórobbanást se szokta meg! Aztán töltött Ödön és visszavonult. Oly komikusnak találtam, hogy itt ülök mint mulató gavallér evvel az outsiderrel. Emeltük a poharat. Manci rám nézett. Várta, hogy koccintok. Mondom:

– Ragaszkodol hozzá, hogy koccintsunk?

– C! – Felkapta a fejét és úgy próbált rám lenézni, mint egy büszke spanyol.

– Na, szervusz – mondom és nyújtottam a poharam, hogy koccintok. Adta a poharát, erre visszakaptam a poharam és ittam.

Elkacagta magát.

– Mit bolondozik velem?

Aztán ivott, de csak annyit, mint egy cinke szokott a kalickában. És utána megrázta egy kicsit a fejét.

– Nem jó?

– Mit tudom én. Én nem értek hozzá.

– Hát nem ízlik neked?

– Én még nem tudok inni.

– Hát azt tudod, mit kell mondani, mikor az urakkal koccintol?

– Hallja? Hogyne tudnám.

– Hát mit kell mondani?

– Hát koccintson, akkor mondom.

Nyújtottam a poharam.

– De ne kapja el – azt mondja.

– Jó, jó.

– Isten bizony?

– Isten bizony.

Mondom:

– Szervusz.

A szemembe néz szépen, azt mondja:

– Jó estét.

Mint egy kis lány, aki felel a vizsgán.

– Ezt mikor tanultad meg?

– A mult héten. Meg voltam egy társaságba híva. Hédivel együtt voltam meghíva. Hédit már előbb behívták, engemet ő hivatott meg.

– Mennyit kaptál a társaságtól?

– Mit kérdez ilyet!

– Úgy látszik, egy vasat se kaptál.

– De igenis, kaptam én is egy tízkoronás aranyat. Hédi ötven koronát kapott. Azért, mert Hédi el van ismerve társaságokban.

A levegőbe merengett. Odaki a teremben zengett az élet. Valami szép tisztelettel hallgatott el Manci. Biztos nagyon imponál neki Hédi.

– Mondd, mér van úgy elismerve Hédi?

– Mit? Mert Hédi egy elismert mulató nő. Tudja, ő mingyár részegnek csinálja magát, az urak meg büszkék, hogy be tudták rugatni. Hédi, az hagy magán röhögni, mért ne, nem igaz, hadd röhögjenek! Kijelentem magának, a Hédi még sohase volt berúgva. Milyen egy buták a férfiak. Mondja, milyen buták. Én nem értem, minek mulatnak.

Én értem? Tényleg, barátom, minek mulatnak? Vagy minek szenvednek? Van hogy az ember egy gyerektől vagy egy cselédtől hallja, amit magában gondol az ember, csak gyáva kimondani ilyen egyszerű dolgokat. És aztán az ember azt hiszi, hogy ő okosabb, mint egy ilyen Manci s derogál az embernek hangot adni a saját maga gyámoltalan kérdéseinek. Kínáltam:

– Igyál, Manci.

Neeem. Nem kellett a pezsgő neki. Hideg, azt mondja. Meg olyan savanyú. Ő nem tudja, mi jót találnak benne az urak. Bedugta a fejét Sári, előre tartva egy rózsacsokrot, a másik kezében vagy egy tucat szegfű volt.

– Szervusz, jó estét kívánok – így köszönt be, mert nem mert csak úgy csupaszon szervuszt mondani, mert páholyban ülök hölgygyel és most komoly kuncsaft vagyok. Vedd tudomásul, kérlek, hogy én a virágos lánynyal is tegeződtem a Casinóban.

Csakugyan van abban valami, hogy a vendégnek úgy elkomorodik az arca, mikor a virágot nyújtják neki. A pénzed, a pénzed akarom, azt mondja a Sári köszönése és a hízelgő nézése, mikor a vendég lelke Maxim-hangulatban lubickol és az élete prózáját javában felejti ott a zenében és a kacagások között. És kérlek, a Casinóban is dúl az érdek, a nyomorult üzlet, ott is mennyi mohó kis exisztencia tenyészik, a pénzedért tátog a szivarosgyerek, a jegyszedő, a programmárus, a ruhatáros, a portás, mindnek egy tenger húszfilléres nyüzsög a lelkében, mint álomkép, tolakodnak és nyújtják kitartott tenyérrel a jobbkezüket, mintha csak evvel a mozdulattal jöttek volna a világra, a két hatosodért! Csodálatos. És a termőföld másvilági ábrándja, a virág, látod, az se jelent itt mást, mint a Sári drága érdekét. Nekem oly mindegy volt különben. És szégyeltem volna, ha virágot nyújtanak, azt mondani: nem veszek. Sőt sokszor bántott, ha az utcán egy kofa csak öt krajcárt kért egy ibolyacsokorért. Én alkudtam vele, felfelé: hát tízér nem adná ide? Manci tiltakozott a virág ellen, direkt ki akarta dobni Sárit. Azt mondta neki:

– Nézze édesem, hanyagoljon el bennünket.

Egyetlenegy fehér szegfűt engedett venni. Azt is beledugta a gomblyukamba, mikor Sári kihúzta magát a páholyból.

Kinézett a rácson Sári után:

– Megint bement egy páholyba. Jaj, én nem tudnák virágot eladni!

Kijavítottam:

– Én nem tudnék!

– Maga se? Én se tudnák, isten bizony.

– Nem nem tudnák, hanem nem tudnék. Mi az, hogy tudnák? Igy kell magyarul beszélni?

– Hagyjon békemet, nem vagyok én miniszter.

Igen, ezt egy szavára el lehetett hinni. Csak egy futó tekintet Mancira s láthatta az ember, hogy Manci nem miniszter. És mit képzel a miniszterekről szegény, hogy azok milyen nagyon tudhatnak magyarul!

– Nem, – azt mondja – én itt nem tudnák a virággal menni. Kizárt dolog. Én sajnálnám eladni. Én mindet csak magamnak szeretném. Szavamra mondom magának.

Az abroszra volt az egyik keze téve. Azt néztem. A privátnak a keze jutott eszembe. Az nem ilyen kéz. Ez olyan egyszerű, olyan, mint a vajaskenyéren a símán elkent vaj. A privátnak a keze, az érdekes kéz. A Margó kezén erek mennek, mint kék folyók egy vidéken és sok-sok finom hasadás van a kezén és a Gerbeaud csillárja alatt fényessége van mindig annak a kéznek, mintha zománcok csillannának rajta, mintha finom, finom pici pikkelyek volnának ott, az egy érett kéz, egy asszonynak a keze! Jegygyűrű van a középső ujján, a mutatóujján meg egy nagy saphirkocka meg ágbogas briliánsgyűrű. Tüzel és villámlik az a kéz mindig rám és a körmei mélyen manikűrözve vannak és azok az ujjak oly izgatottak, sokszor elkezdenek táncolni azon a kis márványasztalon, tényleg, egy nesztelen balettnak látom mindig, ha dobol az ujjaival, mintha négy karcsú fehér tündér lebegne egymás mellett. Él az a kéz, álmodoz, érez, figyel, türelmetlenkedik. A kezéhez szerettem volna beszélni, a kezével tudtam volna kezdeni szépen, igazán. Te szép kéz, úgy érdekelsz, úgy szeretném minden titkodat! Oly jól esett volna a kezemnek a kezére felkúszni, az ujjaimat az ujjai közé illesztve úgy összekapcsolódni vele s melegedni az ujjaimnak a kézfejen és érezni az erekben a vére bukdosását.

Nem is vettem észre, hogy rátettem a kezemet a Manci kezére s szép lassan simogatom. A szemem betevődött. Azt képzeltem, hogy a Margó kezével barátkozom. És nyomogattam és szorítottam a kezét. Aa, milyen bolond voltam! Egyszer csak ugrik egyet a székén, kérlek, mint akinek egy remek ötlete van:

– Jaj, – azt mondja, – játszik vöröspecsenyét?

– Hogyne, ez a legnagyobb passzióm, vöröspecsenyét játszani.

Egész izgatott volt:

– Játsszunk, na, játsszunk! – Hogy ő hogy szeret vöröspecsenyézni. Az öccsével minden délben vöröspecsenyét játszik. Nagyszerű! Odaugortattam a székemet mellé. Azt akarta, hogy én üssek először, letette a két kezét a két tenyerembe, én az arcát néztem, hogy micsoda alattomos haditervtől mosolyog, hogy hogy figyel és vár és hogy el van mélyedve. Csak huzgáltam a kezem a tenyere alatt és élveztem, hogy rezzen és rezzen a két keze. Kacagott és dobolt a sarkával:

– Naa, üssön már!

Rá akartam az egyik kezére csapni, a levegőbe ment. A két keze felrepült, mint két madár.

– Most én!

Roppant ügyes volt, meg kell adni. Úgy vert, ahogy akart. Én diákkorom óta nem foglalkoztam vöröspecsenyével. Nevetett és felugrándozott a szenvedélytől és a diadaltól. Láttad volna az a két szemet, micsoda öröm és huncutság ragyogott ki a világba belőlük és micsoda detektív-kutatásokat végzett az én szemeimben, mikor az ő keze volt alul, hogy a szememből olvassa ki, hogy melyik kezére akarok vágni. Én is tűzbe jöttem és nem adtam volna egy vak lóért, mikor sikerült a kezét megütni. Úgy ültünk ott a Casinóban éjszaka, mint két óvodásgyerek. Egyszer aztán, mikor nekem kellett ütni, a szememmel a kezét céloztam és felkaptam a kezem és egy kis pofont adtam neki. Gyerekkorunkban mindig így lett vége a vöröspecsenyének: egyik képen kapta a másikat. Aztán néztük a kezünket, az enyém csupa vörös volt, az ő pracnija is rószaszín lett. Megint nem ivott. Az egész üveget magam ittam meg. Egy kicsit még konferáltam vele. Azt is megkérdeztem, kit szeret.

– Magamat – azt mondja. Ez is olyan trükk volt, ezt felelni. Ezt is hallottam már ezektől a nőktől. Nem kötik mindenkinek az orrára a szívügyeiket.

– Mondd, tényleg, szeretsz valakit?

– Kit? Kit szeretnék én itt, mondja. Úgy utálom az egész embereket itten.

Gondoltam, biztosan van valakije. Sokszor hallgattam már itt reggelig, hogy egy ilyen nő kimeséli a szívét. Most nem is voltam kíváncsi ezekre a csacsi regényekre. Azt se kérdeztem meg tőle, amit nem igen mulasztunk el kitudakolni egy ilyen Mancitól, hogy ki volt az első az életében. Hallatlan, milyen hamar beleesnek ezek a világba.

– Hány éves is vagy, te Manci?

– Én? Tizenhét. Koromhoz képest elég öreg vagyok.

– Ne hazudj. A nyáron a ligetben azt mondtad, tizenhat leszel.

– Az a nyáron volt, mit akar. Most augusztusban már tizenhét leszek.

És már tizenhetet mond. Milyen mohó egy ilyen olcsó kis ifjúság. Hogy henceg! Majd tíz év mulva ha kérdik itt: hány éves vagy, ne félj, majd tagadod lefele. Andrássy Tusinak már legalább nyolc évet kell csalni, mikor bevallja hogy huszonkét éves.

Még magyarázott:

– Tudja, azér nem jöhettem eddig a Casinóhoz, pedig már tavaly akartam jönni. De csak mikor tizenhat elmult az ember, csak akkor jöhet az ember a Casinóhoz.

Az ember. Már mint ő. Ödön bemosolygott. Jeleztem neki, hogy fizetek. Manci nem akart engedni, hova sietek, még csak három óra! Egy tízkoronást lebegtettem neki: kell? Elpirult, rettentő undorral nézett a pénzre és:

– Egye meg! – azt tanácsolta.

Nem kell neki a tíz ká. Egy szerencsekrajcárt kért. Tegyek egy krajcárt a reticulejébe. Mi lelte ezt a Mancit? Megyek. Csak fogja a kezemet és azt mondja:

– Meg se csókol? – de olyan bámulva, kérlek, mintha legalább is a feleségem volna, s mennék, tudom is én, Amerikába.

Hát szabad nekem most a Casinóban csókolózni? Szabad bolondozni nekem a csókkal? Hisz az már a Margóé, mind ami van az ajkaimban vagy a szívemben, ahonnan a csókok a szájra jönnek, édes, érthetetlen édes telegramm.

Annyit engedélyeztem magamnak, hogy homlokon csókoljam, úgy mint egy kedves fiút. Utána egy fricskát adtam az orra hegyére.

– Azt se tudod, ki vagyok, – mondom – te buta, hát neked mindegy, akárki csókol meg?

Felkapta a fejét és a reticulejét felém lökte, mintha el akarna maga elől söpörni:

– Hallja, jegyezze meg magának.

Mit jegyezzek meg magamnak, azt nem mondta, úgy hogy nem is jegyeztem meg semmit magamnak. Hanem engedett a hangja:

– Először is én nagyon jól tudom, maga kicsoda.

– Na?

– Béla. Lássa hogy tudom.

– Honnan tudod?

– Semmi köze. Tudom.

– Hát a másik nevem?

– Az mindegy.

Mindegynek mindegy. Kérdezte, mikor jövök megint. Mondom, újévkor, ha előbb nem. Hát már megyek, tényleg? Megyek. Utánam kiabált:

– Szerencsés felfordulást! – és szaladt be a terembe, lallázva a cigánynyal rögtön és láttam, hogy épen nekiszaladt a jó Zsantinak, úgy hogy majd fellökte. A jó Zsanti utána nézett és roppant haragudva csóválta a fejét és ajkai a zajban átkot rebegtek.

Te, valami van az orrodon. Ott. Feljebb. Nem, még arrébb. Egy kis korom, vagy ceruza? Ott, ott. Jól van, már nem is látszik. Folytatom, igen. Folytatom a komoly szerelmemet. Igen. Egyszer csak nagyon elkezdett gyötörni az, hogy ott bakkozok a Kerületi Körben. Dühösen felfogadtam, hogy beszüntetem a kártyázást. Ez is egy piszkos teher a lelkemen, ez, hogy minden nap a játéknál ülök, ez is lenyomja bennem az életemet és nem engedi, hogy valami szépet és nagyot tudjak érezni. Különben is úgy utáltam azt a Kört és sokszor diktáltam magamnak, hogy abbahagyom a játékot, csak persze soha nem fogadtam magamnak szót. És most azt mondtam, ettől függ az életed legnagyobb dolga: ne kártyázz! Mikor ilyen hősiesen elhatároztam magam, felmentem a Kerületi Körbe s a lépcsőházban olyan büszkeség fogott el, oly tisztának éreztem már magamat és úgy jött elő, mintha évek előtt lett volna az, hogy én ide jártam és átbakkoztam az éjszakákat. Pedig még azelőtt való éjjel is ott ültem az asztalnál. De barátom, hirtelen úgy sajnáltam magamat, hátha épen ma éjjel óriási pointeur-éjszaka lesz, ezer kát nyernék, vagy ezreket! Mindenki részegre fogja nyerni magát, csak én nem hozok el egy krajcárt se! Hátha ma annyit nyernék, hogy bankot adhatok és az egész társaságot kifosztom.

Persze nem történt csoda azon az éjszakán se, ahogy sohase történik csoda. Az a csúnya pohos mérleggyáros adta a bankot, mikor felmentem és a háta mögött állottak, mint a hiénák, azok az alakok, akik be szoktak adni neki a bankjába s ott sugdolóznak és veszekednek egymás közt és majd kiesik a szemük, amint a coup-kat lesik és olvassák folyton a téteket és számítják, mennyi van a bankban. Felültem egy magas székbe jó hátul az asztal mögött és néztem a játékot. Kijött egypár ember a kis játékteremből, ahol makaózni szoktak, olvasták a pénzt a kezükben, egyik épen azt mondta a másiknak:

– Szóval végeredményben vesztett.

Nem ismertem ezt az alakot és azt hiszem, az se ismerte, akihez szólt. Én is beszéltem már itt vele. Lenéztem rájuk és oly rettenetesek voltak ezek az emberek mind, akik be se mutatkoznak és diskurálnak és nincs köztük barátság vagy rokonszenv, sőt: csupa ellenség, akik egymás pénzére pályáznak itt és nem kérdik egymástól, honnan van a pénzük és nem csinálnak-e bajt avval, ha elnyerik azt a kínos pénzt. Nem, nem beszélnek soha másról, csak a játékról van szó, kártyanyelven beszélnek, egy szívtelen ország ez, egy más világ, mint ami odakinn van. Ezeknek itt semmi közük egymáshoz, csak ez, a kártya. A pohos szétnéz az asztalon, pislog, mint egy tyúk, a szivarvég hajlong a szájából, azt mondja: rien! és oszt és széthúzza a két lapját és azt mondják: ankárt! Te ott voltál, mikor egyszer a pohosnak kilence volt nyolc ellen és örömében úgy kicsapta a lapot az asztalra, hogy a manzsettája a kabátujjából felrepült a falra? És az az ovál zöld asztal és a finom kártyacsomag és a franciaságok és azok a fehér és kék és piros és sárga jetonok és azok a kis jelzőlapok a játékosok előtt, oly siralmasan hatottak, mintha rosszul éreznék magukat itten! Mindehhez plastronokat és hideg monoklit képzeltem mindig, finom néma urakat, spleeneseket, fantasztákat, könnyelműeket és bánatosokat, végzetes szerelmeseket és aztán nagyvilági szélhámosokat, akiben mindben rejtélyességet és halálos elszántságot tisztelhet az ember.

Ezek itt úgy néznek ki a klubban, mint mikor betörők mulatnak egy palotában, ez az egész vastag emberkoszorú az asztal körül. Pedig csupa sikerült polgár ez mind nappal, fiskális, orvos, mindenféle igazgató meg vállalkozó meg nagy boltosok, akiknek a cégtáblán üveg alatt nagy arany betük hirdetik a nevét, meg bírók meg jobb hivatalnokok, de vegyítve könyv- és bicikliügynökökkel, nyári színészekkel meg lógó exisztenciákkal, városi szegénylegényekkel, akiknek itt is kiáll a kabátjuk zsebéből a Magyar Turf, odakint a turfon meg biztosan a zsebükben van a jelzőlap az előző éjszakai bakkról, mert ezek semmi mással a világon nem törődnek, mint játékkal. Ezek tudják mindig, hogy tegnap éjjel a Lipótvárosi Kaszinóban a bankok nyertek, az Otthonban pedig őrült pointeur-tendencia volt és hogy milyen nevezések vannak a Nagy Alagira jövőre s Kottingbrunnban melyik ló sántult le a tréningben. Ha hallottam ezeket tárgyalni, elcsodálkoztam mindig rajtuk és mindig gondoltam, hogy azért ezek mikor le akarnak feküdni s leülnek az ágyuk szélére, a magányban biztosan ijedten néznek bele a sorsukba s olyankor megfordul az eszükben, hogy mégis jobb lenne tán a revolverrel a homlokukba lőni? Néztem és néztem a játékot, egy darabig nagy zúgás volt, mert nyertek az emberek és a pohos folyton meggyújtotta a szivarvéget és az megint csak kialudt, mert a vesztésben elfelejtette színi, csak lógatta a szájában és figyelte, hogy fizetik a téteket minden coup után és úgy pislogott a szeme, mintha bőgni készülne. Tényleg sokszor meg lehet egy ilyen bankárt sajnálni, hogy milyen árva ott a bankszékben, mily elhagyottan ül ott a privát bajával a nagy öröm közt, akik mellette ülnek kétfelől, nem hajolnak oda megsimogatni a kabátja ujját és mondani neki: szeegény! mert azok is pointeurök és azok is vígan vannak ott és rakják tornyokba maguk előtt a jetonokat. Az a sárga fejű doktor Zatz, aki mindig beadott a pohos bankjába, aki különben fehér volt, míg a pointeur-tendencia tartott, folyton ejtegette a fejét azok felé, akik röhögve diskuráltak és kiabálta nekik azon a bántó smirgli-hangján: nekem is jó kedvem vóna! Nekem is jó kedvem vóna! Micsoda gyűlölettel tud ez a pointeurökre nézni, mikor nyernek. Az arca hogy rángatódzik kétoldalt, mert nyomja, nyomja össze kegyetlenül a felső meg az alsó fogsorát a dühtől. A dühös emberek, mikor így csinálnak, emberhúst szeretnének rágni, nem? Véletlenül rám pillantott és elkapta a szemét. És még egyszer vigyázva visszapillantott rám. Úgy látszik észrevette, hogy figyeltem az arcát, hogy hogy mozog az állkapcsa. Istenem, itt ülök a lelketlen bakkszobában és nincs erőm, hogy leszálljak erről a székről és hazamenjek és többet ne jöjjek ide. Barátom, amellett eszembe jutott, hogy az egész vagyonom valami harminc ká, ez is kártyából van még és mit csinálok holnapután, ha elfogy? Ha nem kártyázom, soha nincs pénzem és ha kártyázom, mindig jön hozzám pénz, még ha folyton vesztek is. Most is tartozom egypár olyan alaknak, akinek visszaköszönni se szeretek meg a főpincérnek is jövök megint kétszázzal. Miből adom majd meg, ha nem kártyából? Nekem is tartoznak itt egypáran, utálom kérni tőlük és maguktól úgy elfelejtik megadni, mintha fejtífuszt kaptak volna közben s a memóriájuk meggyöngült volna. Pfuj, hogy el vagyok züllve. Hiszen nem is hagyhatom abba a kártyát. Mikor kezdek el egy korrekt szép életet? Vagy mi kell nekem, semmi, boldogság! Annyi programmom van az életre, mint egy darázsnak, mikor kijön a napra és még sovány és tűzszine van! Jaj, a szerelem! Betettem a homlokom a tenyerembe s nyomkodtam a két szememet az ujjaimmal és Illetőnének az alakját kaptam a sötétbe magam elé és nagyon, nagyon akartam őrá gondolni, fájdalommal és vadul, mint egy vadember és mosolyogtattam az arcát és aztán képzeltem, hogy bontja a haját magas meztelen karjaival és aztán hogy ölelni nyitja elő a karjait és aztán úgy néztem, hogy hirtelen körbe fordul, mintha táncolni akarna s a szoknyája ellobban a bokáin, mint egy Carmennek. És amellett nem tudtam boldogságot érezni, a nő mindig eltűnt a szememből, mint egy rossz moziban a kép el szokott sötétülni és a fülemben ott volt az az undok zaj az asztaltól és úgy zavart, gondolni se tudtam igazán a nőre, akarat nélkül is füleltem amit hallok: pássz, nyert, kérem ez az én tétem, olvasni, olvasni, minden bemegy és tessék tenni és megint csend és ankárt, lehet igazítani és csütörtökön nincs annonce és erre röhögést. Pfuj! Tudod, hogy csalni szoktak az annonce-szal, nem fizették be a vesztett coup-t ha a croupier elfelejtette kérni, s egyszer valakinek az annonce-át egy csütörtökön avval utasította vissza a bankár, hogy: csütörtökön nincs annonce és azóta a gyanus annonce-tevőknek pénteken is azt kiabálják, hogy csütörtökön nincs annonce!

Aztán bágyadtan kezdtem nézni az öreg Gliednek a koponyáját, úgy állott az a pár szintelen hajszál a fején, mint a felfagyott földön az ott maradt fűszálak. Istenem, ez a vén ember túl van a nyolcvanon és itt ül a baccarat-nál mindig hajnalig, egy koronát tesz és jegyzi a coup-kat, pedig alig látja a kis plajbászát felvenni mindig avval a két gyulladt és nedvező kék kis szemével. Igen, az az öreg, akit úgy híttak: az aradi vértanu. Te nem tudtad, hogy Gliednek híják? Én se tudtam és egyszer mikor mellette ültem, roppant nagy tisztelettel megkérdeztem, hogy talán tényleg ő is küzdött negyvennyolcban, azért emlegetik itt per aradi vértanu? Az öreg mérgesen nézett rám és azt mondta, vegyem tudomásul, hogy az ő neve Glied. Nem tudom ki nevezte el aradi vértanunak, csak azért, mert ő a legöregebb pointeur a Körben.

Mért bakkozik itt az aradi vértanu? Ez az ő szép öregsége, hogy itt nyomják és dörzsölik folyton egész éjjel, akik a háta mögött tolakodnak és a vállán át teszik fel a tétjeiket? És az üvegszemű doktor Csuzli, aki itt a kedélyt képviseli, rá szokott ütni hátulról a fejére s mikor az aradi vértanu megfordul, doktor Csuzli a hüvelykujjával egy másik pointeurt mutogat neki és kacsingat a jó szemével, hogy az ni, az volt, aki a fejére ütött. És hogy röhög mindig az asztal, mikor az aradi vértanu veszi a lapot és azt mondja pássz helyett, mintha morogna: morodok. És utána csinálják a morgást: morodok, morodok. És ez az öreg hagyja bántani magát és csak rendezi a fehér jetonokat úgy, mint mikor egy gyerek játszik kavicsokkal és oly iszonyukat köhög sokszor, hápogva és hörögve mélyről, mintha földrengés támadt volna benne s fuldoklik és a szeme majd kifordul olyankor. Hogy nézhet ki a szive ennek az öregnek? Olyan lehet, mint egy összement spongya a Kardhordó Árpád kirakatában a Váci-körúton. Mi lesz velem itt Pesten, ha így megöregszem? Nekem is ez marad, bakkozni koronákban ebben a Körben és nem élvezni az élet utolján tiszteletet és csendes csibukozást egy napsütött tornácon? Az jött a fejembe egyszer, mikor az aradi vértanu mellett ültem, hogy merényletet követek el ellene, a fülébe kiabálok hogy: nők, gyönyörű forró nők! Elpityeredett volna erre vagy nevetett volna asztmatikusan, khöhhöhö, hogy én milyen egy bolondos vagyok?

Hát a többiek, akik itten urak vagy micsodák, férfiak, micsoda figurák ezek is! Itt ül ez a kopasz matricagyáros, akinek a két vörös pakombartja lemegy a gallérjába, úgy hogy azt képzelheti az ember, hogy annak a két pakombartnak ott még nincs vége, lehúzódik két oldalt a derekán is és még a két lábaszárán is végigmegy, mint a vörös stráf a tábornokoknak a nadrágján. Ennek az a kabalája az asztalnál, hogy kiteszi maga elé a penicillusát, a pénztárcáját, a szivardózniját, a lakáskulcsát meg egy csomó kis kulcsot karikán, meg a zsebkendőjét meg egy kis naptárt, amilyet a kávéházban adnak újévkor, meg az aranyóráját meg a bajuszkeféjét tokban meg egy borostyánszipkát meg egy kis zsebtükröt meg a jegygyűrűje is le van húzva s ott ül a pénztárcáján. Azt mondja, hogy ő csak így tud nyerni. Tudod hogy egyszer sem állt fel még onnan úgy, hogy ne vesztett volna. Itt van az a Mefisztó-szakállú bútoros, hinné az ember, ha ránéz, hogy egy ilyen Mefisztó milyen birka tud lenni? Ez meg azt találta ki, hogy a nyerésnek az a titka, hogy nem szabad leülni az asztalhoz, csak állva szabad játszani. És minden éjszaka elkészül és aztán egy vas nélkül sétál a falnál hajnalig karbatett kezekkel és meghúzza sokszor azt a démoni szakállát, mintha az emberi lelkek megrontásán gondolkozna. Hát arra a Lajosra emlékszel, arra a kövérre, aki már messzebb volt a harminctól, mint a negyventől és még mindig az ügyvédi vizsgára készült? Ott volt mindig a bakkasztalon előtte egy pár összetört és összepiszkolódott lap egy jogi könyvből és mindig, mikor a téteket körbe fizették, lekapta a fejét és készült egy percig az ügyvédi vizsgára. Biztos a két térdét összeveregette az asztal alatt, mint diákkorunkban, ha nagyon sürgősen tanultunk! Én nem tudom a másik nevét, mind csak azt mondták neki: Lajos. Ennek már őszül a haja. De mennyi fiatalabb ember van itt, akinek már csupa ősz a feje. Harminc éves ősz emberek! Van ez másutt is, vagy csak Pesten virágzanak ezek a hamar ősz fejek? És milyen kezek nyúlnak itt a jetonokért és az aranyakért, mikor a croupier fizet, barátom, hogy émelyedtem azoktól a tarka hamis manzsettáktól sőt kaucsukmanzsettáktól és azoktól a komisz fajta kezektől, a vadul vágott, takarítatlan körmöktől! Baccarat-t játszanak! És azok a műveletlen és az éjszakázástól és a gondoktól és a sok drukktól elrombolt arcok, amelyeket mind el kéne küldeni a mellékutcába a kis szabóhoz kivasaltatni! És azok az ünnepietlen szürke meg rozsdaszín ruhák az embereken! Vannak itt, akik százakat tesznek egy coup-ra s egy új nyakkendőt sajnálnak maguktól, egy tavalyi vagy tavalyelőtti kravátlinak a kifoszlott szára kapaszkodik a gallérjuk körül. Ha ezreket nyernek, akkor is ugyanazok maradnak, akkor is jól esik nekik esetleg egy fröccsöt vagy egy süteményt elhallgatni a főpincér előtt. Ezreket és ezreket nyerhetnek és nem vesznek fel jobb modort, sőt jobb ruhát se vesznek fel és nem szépülnek és nem ifjodnak meg a nyeréstől. Semmi, semmi nem változik rajtuk, csak egy kicsit hencegnek itt a dagadt tárcával és még nagyobban játszanak. Hát minek ezeknek a pénz? Mért akarnak nyerni? Én, jaaj, ha csak egy ezrest sikerülne nekem egyszer nyerni, különben ezerrel nem kezdhetnék semmit, tízezret kéne nyerni, tizet! Avval elmennék Montecarlóba. De ezek itt, hát minek játszanak ezek? Ultimókor mindig nagyobb játék van, mint rendesen, akkor mind nagyobb téteket tesznek és csúnya tolakodás van az asztalnál és nagy izgalom és folyton kiabálnak egymásnak:

– Házbércsata! Házbércsata! – és tény, hogy a házbért sokan a bakkból fizetik ki. De hát aki elveszti itt a házbérre valót? Itt virrasztanak a kínzó villanykörték alatt a füstben egy szobában, amelyikben mint a börtönben nincs semmi dísz, csak a falon a játékszabályok vannak kiakasztva. És éjszaka van, csillagok vannak az égen. Mintha nem tudnák, mintha nem volnának nők a világon! Hisz ölelkezni, csókolózni lehet! Nem jut eszükbe? Én sokszor, mikor dámát dobtak föl az asztalon, mintha felocsudtam volna s mindjárt a szivemet éreztem és lestem köröskörül a szemeket, hogy ők nem látnak a dámában semmit, csak egy kártyát? Kijük lehet otthon? Szőke és fekete és rozsdahajú nők, mért hallgassam el, egyszer azon járt az eszem, hogy fölkelek az asztaltól és elszököm valamelyik pointeur lakására, becsöngetek és mint a hotelkalandorok szoktak, benyitok az asszonyhoz, hogy nincs itthon az ura, hát szeressen! Egész komolyan spekuláltam, hogy hogy kéne megtudni egy ilyen lakásnak a címét. És fájt barátom, hogy csak ott könyökölve élem át képzeletben az ilyen kalandot.

Most oly tisztán láttam, milyen butaság az egész játék és így sajnáltam azt a sok szép éjszakát, amit elfogyasztottam itt köztük, ezek közt a komisz népek közt, bankárok és pointeurök és gibicek közt és azok közt az édes jellemek közt, akik a bankár háta mögött tenyésznek, ott állanak együtt érezni vele s tanácsokat adni neki s dicsérni, hogy milyen szépen játszik és gyufát adni neki, mikor kínjában rágyújt és nyeríteni egy nyert coup után és gratulálni neki, mikor vonul a dagadt bankkal és odatolakodni utána a sarokba, ceruzát adni neki, segíteni megszámolni a pénzt és mosolyogni mindig rá, mint a vadalma. De gyűlöltem ezeket, mikor letörtem és láttam azokat ott a bankárnak hízelegni azért a tiz vagy legfeljebb öt káért, amit a bankár a végin beléken a tenyerükbe.

Kérlek, ezen az éjszakán már négykor hazamentem. Nem játszottam. Másnap éjjel is fenn voltam és néztem a játékot s egy tétet se tettem. Ezen a két napon próbáltam a nőről merengeni s átérezni, hogy mit jelent az életemben. De körülbelül úgy voltam vele, mint mikor behozták a gimnáziumban az április tizenegyet és ünnepély volt és az igazgató úr beszédet tartott és azt mondta, hogy most eloszolhatunk és mindenki érezzet át ma ennek az ünnepnek a jelentőségét. Annyit azt hiszem mindenki átérzett, hogy milyen jó, hogy nincs előadás. Csak annyit birtam kivenni magamból, hogy ő szép és hogy nekem nő kellene, de akármilyen nagyon toltam le a homlokom a tenyeremben, még nem éreztem a szivemben azt a nemtudommilyen lángolást, hogy jaj jaj, megőrülök érte! S gondoltam magamban, meg tudnék halni érte? S ez olyan butaságnak tűnt, hogy ezt kérdem magamtól. És gondoltam: búskomorságba esnék, ha például a nőt valami nagy szerencsétlenség érné most, vagy mi lenne velem, tudnék sokat zokogni utána? Féltem, hogy nem, semmi tragédiát nem okozna ma még a lelkemben Illetőné. Hát mikor lesz jogom követelni a szerelmét, mikor vehetem a kezét a kezembe vagy mikor simíthatom meg a haját kettesben úgy, hogyha a szemembe néz, el tudja hinni belőle, hogy én az övé vagyok, mint egy hű kutya. Szóval barátom a harmadik éjszaka már muszáj volt újra játszanom, mert mindössze nyolc ká volt a zsebemben. A vacsorám se fizettem ki, hogy legyen nálam fegyver egy kis jobblétet kiküzdeni. Leültem és a nyolcból csináltam százat, azután visszaadtam, úgy hogy két koronás jetonom maradt, azt megint felneveltem óvatos játékkal hatvanra, abból tíz- és húszkoronás tétekkel már kétszázötven kát csináltam, még csak ötvenet akartam nyerni, hogy háromszáz legyen, meg is nyertem az ötvenkoronás tétet, de akkor megbolondultam és a százat bennhagytam parolira. Akkor jött egy tizenhármas széria a banknak. Minden pénz besétált a bankba. Akkor egy festő megadta a húsz kámat, amivel tartozott, avval később gyönyörűen felküzdöttem magam, egyszer már négyszázhúsz ká volt előttem, folyton fel akartam kelni, de tudod, milyen nehéz felállni s jött a pech és lassankint egy krajcárom se maradt, pedig remekül játszottam kérlek. Most egy borzasztó szégyen jön, barátom. Bementem az olvasóba, cigarettát kértem és egy Magyarországot vettem elő s olvastam benne, hogy milyen rémes lesz holnap egy vas nélkül felébredni s az előleg most egész reménytelen és ha így megy, nekem is be kell lépni a gratulálók közé s evvel végem van és hogyha a négyszázhúsz kával felállottam volna, milyen jó lett volna egy fiakkeren hazafelé vágtatni vagy az orfeum-kávéházba, mert ott már vagy egy hónapja nem voltam. És zúgott a fejemben az egész bakkterem és jártak a kártyák, mintha sötét szobában nyolcakat és kilenceket osztana valami feketekeztyűs kéz elébem. Egyszer csak átmegy az olvasón a vörös egy másik alakkal, a szájukon a bakk eseményeivel, a vörös meglát, otthagyja a másikat, odajön barátkozni:

– Maga is leadott?

Mondom:

– Mindent – és már mikor mondtam bántam, hogy nem inkább hencegek, hogy sőt, én nyertem, de tudod, hogyha veszít az ember, milyen hajlama van panaszkodni s hogy kívánja az ember, hogy valaki tisztelje veszteségét.

– Én nyertem. Benne voltam a bankban – mondta a vörös úgy, mintha kövéredne közben s oly elviselhetetlenül utálatos volt ott előttem mindenért, mert ismeri a nőt és mert a nő őhozzá is szól és mert nekem beszélni kell egy ilyen dagadt, vérmes testtel és lát itt engem letörve s mert rontja a levegőt a nő körül, belelélegzik a parfumjébe, ez a hentessegéd vagy micsoda s mert ennek itt szerencséje van, nyer! Ez nyer! Mindig elernyőzöm a szemem a kezemmel, mikor ott könyökölök a bakknál ha ő is az asztalnál ül, hogy ne köszönjön, hogy ne is lássam. Mi közöm nekem ehhez? Kiláthatja most is a nézésemből, hogy unom az életét. Megint használja a száját:

– Kányai vette át a bankot, rosszul megy neki, most rezon játszani.

– Igen? – Oly bágyadtan néztem rá, csak épen hogy nem mondtam ki a szöveget hogy: nem szeretlek, mért nem mégy el innen.

– Ha vissza akarja hozni a pénzt, kérem, ha parancsol… elkezd a belső zsebbe nyúlni.

– Nem, – mondom – van otthon pénzem. Köszönöm. – Láttam, hogy kölcsön akar adni.

– De kérem, szivesen, parancsoljon velem, de kérem, tartom szerencsémnek… – addig-addig kérlek, hogy akárhogy kiabáltam magamnak belül, hogy neem és neem! kívül legyengülve átvettem a vöröstől ötvenet kölcsön és visszamentem nyerni s harmincat vesztettem és huszszal hazamentem.

Az ilyen éjszakák után hogy tud az ember undorodni magától. De csúnya az embernek a lelkiállapota. Láttam egy rajzot egyszer valahol egy falon: puszta mezőn egy árok felett az alacsony hídon egy meztelen ember fekszik hason és mintha fetrengene s a két kezével belé van kapaszkodva a deszka szélébe s le van a feje nyomva s alánéz a híd alá abba a sötét sárba. Ez a rajz mindig visszajött az emlékembe s így láttam, hogy így szenvedek az átkártyázott éjszakák után, mikor vesztettem. Akkor reggel de csúf, de csúf volt a hangulatom. De felrúgtam volna magamat, barátom, ha ott mentem volna a járdán magam előtt! Fuj!

*

Azért sokat izgattam magam Illetőnével. Érdekes te, hogy legtöbbet akkor gondolkoztam az asszonyról, mikor fenn ültem a Casinóban avval a Mancival. Persze megint minden nap bakkoztam és a Körből, ha csak a pech hajnalig oda nem láncolt az asztalhoz, rendesen felmentem a Casinóba, de minden lump hajlam nélkül, inkább pihenni, hisz nekünk a mi fiatalságunkban a bakkszoba volt a züllés, a mulatóhelyen józanon és fáradtan ültünk és vártuk, hogy elálmosodjunk. Az a Manci úgy hozzám ragadt, mint a légypapir. Egyszerűen karon kapott kérlek a teremben és hurcolt az outsider-asztalhoz, ahol nem kell pezsgőzni, vagy széttolta a székeket az asztalomtól, ha magamban leültem valahol és azt mondta, hogy ide ne üljön senki, míg ő szabad nem lesz és oda nem ül hozzám. A kis Ödön egy éjszaka a fülembe tette az orrát és elárulta, hogy Manci megbízást adott neki, hogy szóljon be neki, ha társaságban van, mikor én jövök. Azt mondta, ma is ő szólt be a hármasba, ahol csupa jobb emberekkel ült a kisasszony.

– Micsodák voltak azok a jobb emberek?

– Gyárosok kérem.

Majdnem áhitattal ejtette ki Ödön azt, hogy gyárosok. A gyáripar nagyon imponálhatott Ödönnek. A gyáripar a Casinóban legalább tizenöt üveg franciát jelent egy asztalon és szüretet a zongoristának, Milinek, a kiszolgáló pincérnek. Megkérdeztem Ödönt, hogy mondja meg ilyenkor Mancinak, hogy itt vagyok?

– Á nagyságos uram, az ember csak behajol a fejével a függöny közt: pardon, Manci kisasszony, a direktor úr hivatja! Ő már tudja.

Nézd, hát mit akar tőlem ez a lány? Ödön rátette a székem hátára a kezét és bizalmasan belém mosolygott, mint egy pajtás és:

– Gratulálhatok nagyságos uram – azt mondja – a Mancika egy klassz nő.

Mi az, hogy klassz nő? Ez az Ödön nyelvén azt akarja mondani, hogy egy nagyszerű nő, elsőrangú. Elnevettem magam és zavarba jöttem, hogy ez az Ödön itt pártol engem, mikor én semmit se akarok, mikor itt semmi nincsen, de vissza kellett rá mosolyognom, mintha érteném és nagyon meg volnék elégedve ővele s magammal. Manci épen akkor a középen ugrált egy sűrűhajú fiúval, aki nem tudni honnan került elő a parkettre s a szép Lezsinek segített a Casino tagjait táncoltatni s ennek az az egyenruhája volt, mint a szép Lezsinek: frakk és escarpin, csak neki egy vad lila mellénye volt a frakkhoz és egy piros szegfű volt a gomblyukában és szivarzseb volt a frakkján és zsebkendő lógott ki abból a frakkjára. Oly ambiciózusnak látszott a parketten: csak a padlót nézte szigorúan. A szép Lezsi úgy festett mellette, mint egy öreg clown a Barokaldiban. Ez a fiú elkérte Mancit az asztaltól, mikor leült hozzám és Manci boldogan kiugrott vele a tisztásra. Apache-táncot csináltak. Most jött divatba itt a márciusi műsorban az apache-tánc, egy francia fiú jött egy francia lánynyal, Maurice, emlékszel? és ez megbolondította az apache-tánccal a Casinót, az Orfeumot, mind a helyeket. Mindenütt elrúgták előadás után a bosztonozást és mind a lányok apache-lányok akartak a parketten lenni. S hogy tud már ez a Manci! Úgy kapkodta a nyakát sötét hencegéssel és úgy rázta a derekát és olyanokat koppantott dühösen a sarkával és olyan grimaszokkal engedte magát ráncigálni, mintha most szaladt volna ide Párisból, a Moulin de Galette-ből vagy honnan! Maga a nagy mester, Maurice, aki egy páholyban ült elegánsan fiatal urak közt, ő is kikönyökölt a Manci táncát nézni s a fiú mozgására mindig nevetett és az ujjával rá is mutatott folyton a fiúra, hogy láthassa mindenki, hogy az a nevetséges, de a Manci munkáját valami kegygyel figyelte, egypárszor azt intette neki a fejével, hogy helyes, pedig a lány arra se nézett és odahallottam, hogy Maurice a fiatal uraknak magyarázza hogy: pas mal! pas mal! A cigány is tudta már az új muzsikát, amit Maurice-ék hoztak és az a szép kegyetlen és kéjes zene, emlékszel még: taarallalallalallalallaram… ez ott mintha meggyújtotta volna bennem a boldogság vágyát, egy kicsit olyan nagyon fájt és olyan jó volt, csak annyi volt, mintha a cigarettapapir égve felszáll és vége! Maurice-ra néztem, hátha az boldog? Mikor Manci meg az a táncpraxi elvégezték az apache-táncot és Manci felugrott a padlóról és leporolta magát, Maurice is tapsolt, tüntetve neki s kikiabált a terembe: bravo, bravo! Barátom, büszkének kellett lennem, hogy Manci egyenesen énhozzám szalad és odakap egy széket az asztalomhoz és lerakja magát. Nevetett és hajtotta vissza a karjával a tapsolást, mert rátapsoltak köröskörül, mintha mondaná: jó, jó, hagyjatok békét! És ott lélegzett kifáradva s a kontya szét volt gázolva, mert azt az apache-táncban ráncigálni kell a fiúnak és elől is le volt bukva a haja. Fel akartam neki simítani a haját, visszahúzta, hogy csak hadd lógjon, ő nem akar szép lenni. És nekem könyökölt és kérdezte, mit szólok, hogy táncolta az új táncot?

– Őrült sikered van, nem látod? Még Maurice is tapsolt.

– Az operától sürgönyt kaptam, hallotta?

– Miféle sürgönyt?

– Hogy csak maradjak a Casinóban. – És kinevetett, hogy beugrottam neki, mert még nem ismertem ezt a viccet.

Észrevettem, hogy már más kosztümje van, nem az a vad estélyi ruha. Matrózblúz volt rajta és rakott szoknya, sötétkék. Ez oly szűzies, nemes, ezt úgy szerettem látni mindig a felsős lányokon.

– Hol vetted az új ruhát?

– Miér?

Meghuzigálta a matrózgallérja alatt a masnit, mint ahogy a férfiaknak szokása a mellényükön egyet rántani, mikor kérdik őket, hogy ki a szabójuk?

– Hol vetted?

– Ezt a rongyot? Piripócsiné csinálta nekem.

– Mennyiér csinálta?

– Ez nagyon drága volt. Száz kroncsi. Mit csináljak, nekem nincs készpénzem.

– Hát puffra rendelted?

– Minden elsején húsz kroncsit kell törleszteni. Piripócsiné mindig feljön a lányokhoz, mikor gázsi van. Különben is a Hédi jótállt értem.

– Hédi ajánlta neked, hogy ilyen ruhát csináltass?

– Mondja, úgy-e hogy ronda. Nekem nincs ízlésem. Ptty! – Felkapta a fél vállát, ha jól emlékszem a balt, ami ugyan nem fontos, de mondd meg nekem mi fontos ezen a világon, mert én nem tudom. Hátha véletlenül igen fontos dolog az emberiség életében, hogy egy Tóth Manci a bal vagy a jobb vállát rándítja-e meg, mikor kijelenti, hogy neki nincs ízlése s jelzi, hogy ptty, bánja is ő!

– Szóval a te gusztusod volt ez a matrózruha?

– Szóval és tettel.

– Hát a februári műsorban amit viseltél, az a kosztüm kinek az ízlése volt?

– Aaz? Azt Piripócsiné ajánlta nekem, mikor elmentünk hozzá Hédivel. Mind a kettő azt mondták, hogy az egy feltünő szép kosztüm. De én nem szeretem a feltünőséget. Pedig tudja milyen olcsó volt? Mese! Ötven kroncsi. Azt a Hédi fizette ki. Már megadtam neki, legyen egész nyugodt!

Egész nyugodt voltam. Csak közbe mindig rágta valami rossz a szivemet, úgy mint az eperfalevelet a hernyó. Én már ezerszer vagy mennyiszer elgondoltam, hogy nincs a világon boldogság és ha a kávéházban egy vidéki lapot emeltem fel az ujságospolcról és elolvastam azt a kis vidéki verset, amelyik annak az első oldalán lenn volt, abban is az volt, hogy nincs boldogság. És akkoriban megint az lett az állandó hangulatom, hogy mindenki boldog, csak én vagyok boldogtalan. És az volt bennem, hogy biztosan kötelessége is mindenkinek boldognak lenni legalább a fiatal napjaiban és én be engedem magamat csapni, hogy én elhanyagolom az életet, hogy kihagyom a boldogságot. Fel akartam ugrani a lány mellől, szaladni az Andrássy-útra az Illetőék lakása elé, mert utcai lakásuk van és felordítani hozzájuk, hogy az asszony nyissa ki az ablakot és énekeljen nekem, dobjon le egy rózsát és én ott halkan mandolinozzak az ablak alatt valamit, valami gyönyörűt kezdjünk! Hidd el és fájt, hogy én ennyi szépet se csinálhatok, nincs mandolinom és nem is tudok mandolinon játszani. És az a nő is képes volna kihajolni az ablakból ilyen hűvös éjszaka, hogy a harmadik emeletről lesuttogjon hozzám? És ez a lány hogy ül itt velem, ez a bolond, dunsztja sincs róla, hol jár az én eszem. Minek engedem az asztalomhoz szokni? Egyszerűen lusta vagyok felkelni s más nőkhöz odamenni, mikor mellém ült. Nekem mindegy itt melyikkel beszélek. Amennyit én beszélek vele!

Neki folyton járt a csőre, ha nem is felelgettem neki. Néha elkezdtem a száját nézni, hogy ugrál egymáson a két ajka ahogy előad és azt figyeltem és a végin oly hallatlan furcsa lett, hogy jönnek belőle a hangok láthatatlanul és ő nem is akarattal csinálja, hogy a szája így repked, az csak úgy magától megy. A nyelvét is látni a foga közt ugrándozni némelyik szónál. Aztán avval mulattam, hogy fordítva képzeltem az arcát, úgy hogy az állát vettem a homlokának és akkor a két szemöldöke olyan volt, mintha bajusza volna neki. Ez oly különös, nem tudom mily, csak oly, kérlek, mikor így gusztál az ember egy beszélő fejet. Ez elemista koromban volt szokásom, a tanító urat néztem így, mikor magyarázott. Nem birtam akkor tovább figyelni s alig tudtam a nevetést tartani. Csak úgy, mintha messziről sejteném, vagy mintha valamire emlékezném, csak úgy hallottam itt-ott, hogy miket beszél ott nekem Manci. Olyanokat, hogy elsején már valami gázsit kapott és Zsanti úr meg Lezsi úr meg vannak elégedve vele meg hogy Joli Jolinda meg La belle Tusnády közt nagy pofozkodás volt előadás alatt az öltözőben egy és ugyanazon fiú miatt és ezen annyit lehetett röhögni, meg hogy a Hédi barátja eljegyezte magát és Hédi milyen szerencsés lány, máris van neki egy jobb udvarlója, egy mérnök vidékről, egy kiváló úriember, minden héten kétszer jön Pestre csakis azért, hogy mulasson a Casinóban a Hédivel és ez a majomkirály itt a parketten, mert ő úgy tudja az apache-táncot, tegnapelőtt éjjel ajánlatot tett neki, Mancinak, hogy menjenek együtt reggelizni a Meteor-kávéházba és egyáltalán már délután a próbán szemtelen volt vele és ő úgy pofonvágta, hogy ez a majomkirály azóta haragban van vele, de azért csak hívja tovább táncolni és ő megy is, mert őtet az nem érdekli, hogy a táncosa haragban van vele, nem is felelne neki most már, ha szólna is hozzá a táncnál, csak pukkadjon meg! És hogy a lányok is megpukkadhatnak, mert irígylik, hogy ő három délután betanulta az apache-táncot, ő nem irígy a Casinóban egy lányra se, felőle mind olyan híresek lehetnek, mint mittudomén!

És egyik éjszaka mint a másik éjszaka, csak ültem vele s ő beszélt hozzám és én inkább csak hallgattam hozzá. Úgy volt, mintha egyedül ültem volna a Casinóban, úgy mintha a gyufatartót forgatja az ember az asztalon a kávéházban, vagy a vizespoharat a kis kanállal zengeti az ember, csak annyi volt, hogy mellettem volt az a lány. Közben kérlek észrevettem, hogy a Manci névértéke emelkedik, én nem tudom micsoda véletlen volt, hogy divatba jött, folyton odaüzent a jó Zsanti érte, hogy ebbe vagy abba a páholyba meg szeparéba legyen szíves besétálni. Dühös volt, mikor elhívták és megnyomta az öklömet és esküdözött, hogy bizony isten vissza fog szökni, csak maradjak itt és ne menjek oda más nőkhöz. És felkapva szájára a nótát, amit épen húztak, úgy szaladt el trallalázva, mintha a legnagyobb szerelemmel repülne az idegenek közé, akikről azt se tudta, hogy a világon vannak! Be kell neki mutatkozni, mikor egy társaságba bekerül: Manci vagyok és az urak tréfás neveket mondanak be, mikor kezelnek vele, vagy egyáltalán nem mondanak nevet, mert rájok nézve nem kötelező a bemutatkozás. És Manci leül és mindjárt jókedvűnek kell neki lenni s csevegni minddel, mintha nagyon érdekelnék őtet azok az emberek és keverni a kis keverőfával a pezsgőt és zavarba nem jönni, kacarászni és koccingatni s danolni, mintha a legjobb barátnőjének a lagziján volna! Szegény Manci. Milyen nehéz ipar az, amit gyakorolni kell neki. Úgy látszik van kedély benne, hogy ilyen hamar belejött. Sok nő nem birja feltalálni magát, mikor a vadidegen férfiak közé odapottyan, buta és durcás, szomorú lesz és nem tudja úgy hamisítani a pillantását, hogy észre ne vegyék az urak, hogy únja vagy útálja őket, másutt jár az esze s csak a várható honoráriumért ül ott köztük és alig várja, hogy a mulatozásnak vége legyen. Ez a Daisy Trolly, ez is ilyen szerencsétlen természet, imponálni akar és mindjárt adja a sértettet ha a kezéhez nyúlnak és követeli, hogy németül beszéljen mindenki a társaságban és ha tegezni kezdik, kikéri magának és szimultán pártit játszik ott az urakkal gúnyból és szekaturából. Ez az ő mulatása. S vannak társaságok, amelyeknek ez kell, azok úgy érzik a legjobban magukat, ha kínozhatják a nőt, akit behivattak mulatni. Én különben a legvígabb német nőt se szerettem és nem birtam megérteni Frédit például, aki elvből csak a német nőket kultiválta. Azt hiszem a világon sehol másutt nem imádják a német nőket, csak Pesten. Úgy hatott rám a német nőknek a beszéde, mint a stráfkocsi zörgése a kövezeten és az arcuk is olyan, mintha valami német gyárból kerültek volna ki, hol fess nőket gyártanak. Frédinek meg ünnep volt németül beszélni kérlek, aztán azt mondta, azért is ápolja a német nőket, mert a német nő egy hónap mulva elmegy Szófiába vagy Konstantinápolyba és nem marad a nyakán. De szívtelen egy programm a Frédié! Szerelem, szenvedés, kockázat, semmi illúzió nem kell neki?

Ide hallgass barátom, milyen tanácsot kért tőlem egy éjszaka Manci.

– Ajánljon nekem egy nevet.

– Micsoda nevet? Hisz van neked neved.

– Áh. Egy színpadi név kell nekem. Fellépek elsejétől a színpadon.

– Hol te, csak nem a Nemzetiben?

– Ne vicceljen. Egy szám leszek. Mit szól hozzá! Szólótáncot csinálok a színpadon elsejétől.

Micsoda karrier!

– Hát szégyelled a nevedet?

– Én, mért szégyelljem. Csak Tóth Manci, az nem név. A balettmester mondta, hogy az nem név, Tóth Manci. Ő szok adni nevet a lányoknak, mikor belejönnek a programmba. Ötven kroncsiért szok nevet adni a lányoknak. Nekem drága az ötven kroncsi. Mondtam is neki, hogy nekem nincs pénzem névre. Mondta, hogy akkor keressek magamnak nevet. Mondja Gitána Babi az jó név nekem? Ezt a Hédi ajánlta.

– Tetszik neked?

– Tudom én? Én csak tudom, én röhögnék, ha kijönnék a színpadra mint Gitána Babi vagy akármi. Tudja, mit mondtam Lezsi úrnak, mikor ma este kérdezte, hogy van-e már nevem? Azt mondtam neki igen, mádám Pitypiritty. Milyen dühös lett, mikor látta, hogy ugratom, mert olyan komolyan mondtam, mintha én tényleg mint mádám Pitypiritty akarnék fellépni. De igazán ajánljon nekem egy jó nevet.

– Várjál, gondolkozom.

– Jó.

Oly tisztelettel figyelte, hogy leeresztem a fejem és nekikönyökölök a halántékomnak gondolkozni, megint csak magamról, a nőről, hogy mi az, hogy utána járok és amellett a legkevesebbet ővele vagyok és még semmit, de semmit se beszélgettem vele olyant, aminek az életünkhöz köze volna s még hozzá itt ülök folyton evvel a Mancival. Holnaptól kezdve leszokom a Casinót, gondoltam. Aztán védtem magamat, hogy ebben nincs semmi, sőt sokkal jobb, ha járok ide, mert annál jobban érzem egy igazi nőnek a szükségét és itt jobban tud fájni nekem a világ minden komoly örömének a hiánya, ebben a szegény cirkuszban és hogy diszkréciónak is milyen nagyszerű forma, hogy úgy veheti mindenki, aki itt lát, mintha én ebbe a Tóth Manciba volnék begyulladva s nem is sejtik, hogy ki az én nagy vágyam, az egyetlen! Ez a lány itt jó lesz spanyolfalnak Illetőné elé, nem fogják meglátni tőle!

– Naa. – Megrángatta a karomat, mint mikor egy alvót költenek. – Nem találta még ki?

Belementem a nézésemmel a lánynak az érdeklődő csacsi szemeibe, melyek mögött ez a kis élet azt várta, hogy elkereszteljem. Komolyan elfogult lettem rágondolva, hogy mit akar ez most, nekiszaladni egy idegen és kétségbeesett bolond világnak, elhagyni a gyermekkorát visszahazudhatatlanul, leejteni, mint egy használt szakaszjegyet azt a jó kis békés nevét, amit a templomban a pap tett rá s az éjszakákban lebegni majd elveszve egy csinált táncosnőnév alatt, amelyik úgy fog világítani rajta, mint a flitter a bohócnak a szemhéján, oly nevetségesen és gonoszul és boldogtalanul. Sajnáltam Tóth Mancit.

– Te, egy nagyon jó nevet találtam neked – mondom.

A teste fészkelődött az ülésben, olyan izgatott lett:

– Jaj, mondja.

– Tóth Manci.

Nagyot nézett, röhögött:

– Nemde uram, ön bolondozik velem?

– Nem bolondozok. Tóth Manci az nagyon szép név lenne neked.

Elkomolyodott, egy nagyot lélegzett, megtapogatta az asztalon a kezemet:

– Mondja… tényleg maradjak Tóth Manci?

– Maradj Tóth Manci, te Tóth Manci.

– Lássa, én is ezt gondoltam. Szavamra mondom magának. Én úgy szégyeltem volna magamat egy olyan breteg névvel. Jó, én megmondom holnap a próbán Lezsi úrnak, hogy én Tóth Manci vagyok, ha nem tetszik neki feküdjön a villamos alá. Vagy mondjon fel, mit bánom én, ennyi gázsit a Tátrába is kapok.

– Holnap próbád lesz? – Kérlek, jól esett egy ilyen kérdés Tóth Mancihoz, mintha valami primadonnával beszélgetnék.

– Hogyne, tanulom a táncot Lezsi úrral.

– Miféle tánc lesz az?

– Egy labdatánc.

– Mi az a labdatánc?

– Én tudom? Lezsi úr akarja, hogy egy labda legyen nálam és aztat hajigáljam fel, mikor táncolok. Az az egész csak egy ugrálás, higyje meg. Azt hiszi, az tánc? Frászt. Csak ugrálni kell meg labdázni és csak a zenére kell vigyázni a taktus végett.

Könyökölt, elnézett, úgy mondta, mint egy gondokba esett családfenntartó:

– A labdát nekem kell a gázsiból megvenni.

Eszembe se jutott, hogy mint egy lovag felajánljam, hogy én majd megveszem neki azt a labdát. Csak néztem őtet, mint egy süketnéma, hogy sóhajt az élet feladataitól és hogy veszi a szájába a szalmaszálat és szíja s szortyogtatja a pohárban a málnaszörpöt. Az is a szerelmet hozta az eszembe, a ragadós piros málnaszörp s az, hogy a málnaszörp olyan édes. Nyugtalan voltam, tűszúrásokat kaptam a szivembe, már tavasz lesz, a mult nyár óta ismerem az asszonyt, istenem, hát hogy lesz majd, mit csináljak? Úgy néztem körül a Casinóban a nők és a züllöncök és a keringélő pincérek közt, mintha keresnék valakit, akitől tanácsot kérjek vagy jóslatot.

A lány kicsusztatta a szájából a szalmaszálat, megint volt valami gondolata:

– Mondja, nem akar feljönni holnap délután a próbára? Lezsi úr biztosan beengedné magát.

– Nem, drágám, én nem akarom a labdatáncot megtanulni. – Mintha nem is neki feleltem volna, úgy mondtam messzire, az Andrássy-út felé, izentem a nőnek, igazoltam magam, hogy én nem vagyok ezekkel itt összenőve, hogy én nem vagyok olyan kiváncsi, nem, csak itt ülök, mert, mert, igazán nem is tudom miért, de már megyek haza, csak még egy kicsit maradok. Holnap délután újra csak az ő asztalához futok majd, nem is tudom mit beszélni megint, csak hallani a hangját, csak az ismerős mozdulatait nézegetni, mikor a teáját kiönti, amint a reticulejében a kis tükröt vagy a kis cigaretta-tárcát vagy a zsebkendőjét keresi, ott idegesnek lenni a két makacs alak miatt, akik nem akarnak tágítani mellőle, meg Feltünésiné meg Mindigné miatt, akik odaülnek förtelmes friss híreikkel, ott szenvedni a különbséget, ami illúzióm közt meg a valóság közt van, ott tűrni talán cél nélkül, nem bánom, oda tartozni, ott lenni, izgatottnak lenni miatta, képzelődni, melegedni mellette idegenekkel együtt, mint a kályha mellett egy váróteremben.

*

Sokszor otthon, ha felkeltem reggel, az ablakon kinéztem az udvarra s a világosságtól és a villamoscsengetéstől úgy felüdültem: élek, élek és rögtön a nőre gondoltam. Visszavágtam magam az ágyra, rányomtam a két tenyerem a szememre, hogy hirtelen nagyon átérezzem, álmodjak sürgősen valamit róla, a szépségétől legyek oda, aztán megijedtem és felugrottam, beszaladni letussolni magam a sötét fürdőkamrában, hisz el fogok késni! Fésülködtem és közben szétdúltam a frizurámat és gondoltam, az lenne az igazi, ha felborzolva járnék, mint egy vadember, aztán középen csináltam a választékot és ott gusztáltam magam, nem volnék-e finomabb így, úribb, vonzóbb egy nőnek… aztán lehúztam a hajam megint és a jobboldalon választottam szét és néztem a tükörbe utána magamat, mint egy idegen fiút és közbe haj maradt a fésűn és sziszegtem a kíntól, hogy mért nem vigyázok a hajamra, biztos kopasz leszek, már a kopás látszik ott a baloldalon, ahol választani szoktam a hajam, a borbélynál a vizek mind rosszak, Leszner felírt a bankban nekem egy hajszeszreceptet, azt elhánytam valahol és elfelejtettem tőle megint elkérni, mindenesetre a régi választékot kell hagynom, akkor nem lesz ennyi haj a fésűn. Aztán a nyakkendőket tapogattam. Melyik nyakkendőt vegyem fel? Ez, mióta a nőt ismertem, némelyik reggel egy nehéz probléma volt. Nem tudtam a nőnek mi az ízlése ebben és volt hogy úgy éreztem, hogy ettől függ, épen ettől. Egy fekete kötött, hosszú nyakkendőt huzgáltam a spárgáról – nálad is így voltak a szekrény ajtaján belül spárgán a nyakkendők? – ez azt a hangulatot csinálja, mintha gyászban volnék és ez szimpatikus és érdekes, aztán egy galambszín selyem nyakkendőm volt, ezt szerettem a legjobban, ez már a nyakkendőklinikán is volt a Szervita-téren, de viszont ha ezt a színt valaki véletlenül nem szereti, ez oly fádnak látszhat és a gazdáját egy nagyon unalmas alaknak vehetik. Voltak csokornak való slipszeim is, de az ilyent türelemmel kell kötni s háromszor ki kell bontani, míg végleg sikerül és én sietek és aztán az ilyen slipsz énbelőlem egy taknyos gyereket csinál, pedig inkább egy kicsit öregíteni szeretem magam, hogy a nő komolyabban vegyen. Úgy lesajnáltam magamban a negyvenes úriembereket, akik a fejüket fényesre borotváltatják és ilyen slipszet pöndörítenek a gallérjuk alá, hogy fiatalítsák magukat. Milyen komolytalan az egész életük ezeknek a kacér fess embereknek! Csak a nő van az eszükben, akármilyen doktorok meg kapacitások, csak a nő! Aztán mégis felkötöttem egy gyásznyakkendőt és kitátottam a szám a tükörbe s mint egy megvadult tenorista elkezdtem: tra-ha-lala-haha-a-ahh… még a karom is felrúgtam a plafond felé. Jaj most meghallja ez a nő, aki mellettem lakik a másik kis bútorozottban, mit gondol, azt hiszi majd, hogy neki bőgök, hogy az ő figyelmét akarom felhívni. Ott mellettem lakott egy lump postatiszt a barátnőjével, közös előszobánk volt, sokszor hallottam, mikor hazajöttem, hogy még veszekednek, csak addig hallgattak el, míg a kulcsom harcolt a zárban, azután megint összekiabáltak. Egyszer a postatiszt őrülten becsapta az ajtót és elszaladt a lakásból, egy hajnalban. A nő kiugrott utána az előszobába s ott csatított: huncut gazember, az én lakásomba többet be nem teszed a lábod! Jelzem, az a postatiszt lakása volt, a nőt csak odavette magához. Akkor valaki a folyosón kinyitotta az ablakot és lepisszegte a nőt a sötétben. A nő még ott maradt egy kicsit és köhögött, biztosra vettem, hogy ez nekem szól, vissza is köhögtem, de nem igaz meggyőződéssel, nekem az a nő nem volt genre-om, egy kicsit kövér volt és amellett épen olyan részeges volt, mint a postatiszt. Néha berúgtak együtt otthon és énekeltek, míg a házmester oda nem jött az ablakukat megzörgetni. Mondom, ez a nő nem volt ambícióm, de azért izgatott, hogy ott vannak mellettem és irígyeltem a postatisztet, hogy őneki mégis csak van élete!

Aztán lehullott a karom és elnémultam mint tenorista. Rám jött, hogy milyen fáradt vagyok reggel, fáradtabb, mint mikor lefeküdtem. Volt két kézi súlyzóm, a mosdó mellett a padlón, felvettem, hármat-négyet rántottam velük a karomon, letettem őket. Ügettem a Balatonba kávézni. A Kerepesi-úton egy kopott öreg ház, mint egy életúnt ember ábrázata úgy nézett rám mindig reggel. A másik házon, a bús barna falon egy emeleti lakás alatt egy fogtechnikus táblája volt, egy nagy tátott piros száj volt rá festve két teljes fehér fogsorral, kit vár csókra? A cégtáblák megint ugyanazok, ez a Weisz Miksa név azon a fekete táblán, hogy nem őrült meg a kétségbeeséstől, hogy megint új nap van és ő megint Weisz Miksa s újra ezen a helyen van, nem tud onnan elrepülni s nem bir más lenni egyszer, csak mindig Weisz Miksa, a rettentő világvégéig. Az Ehm előtt a sarkon az a borzasztó siketnéma rikkancs áll a Friss Ujsággal és tátog az emberre, mikor elmegy mellette: hvá vá vá, uá há vá… nincsen egy nő az egész városban, aki őtet ölelgesse, vagy az fáj neki, hogy még az estilapok tegnapról ott vannak a hóna alatt? A lelkéből jön szegénynek ez az iszonyú hangja. A plakáton egy friss mozikirálynő van kiragasztva, a szeme sötét és a szeme alatt is sötét satírozás van és úgy tolja a nézését az ember után. Kit szerethet a privát életben és milyen lehet a szerelme? Megy feketében, lágy, puritán félcipőben a flaszteren egy túlkomoly, egyenes úrnő, a fekete selyemesernyővel, amely soványra van sodorva, úgy megy mint egy sétabottal, előre néz, biztos a Pannoniából jött ki, vidéki, megy vásárolni, vagy egy professzorhoz, vagy rokonokhoz valami szomorú és fontos dologban. Törik már az arca, a bőre finom sárga körteszínű, oly nyugodtan néz, a köpenykéje valami nagyon diszkrét kímélettel öleli meg a keblét. Ez is nő, istenem, ötvenéves lehet, milyen az álma, a bánata, mi a titka ennek a némán menő nőnek? Tudnék én egy szót is beszélni vele? Irodista lányok jönnek, állanak a Károly-körúton a sarkon a megállónál, ezekre nem szeretek nézni, ezek semmilyenek, elszomorítanak. Mikor a villamosra lépek, itt mindig meglátok két egyforma hosszú sovány lányt, kikopott kék ruhában, régi tág fűzős cipőkben és az egyiknek cvikkere van és könyv van mindig a hónuk alatt és nem diskurálnak. Úgy néznek ki mintha nihilisták lennének. Ezekkel mi lesz míg élnek? A bankig még gondolok az ágyra, hogy most hűl ki, még talán van egy kicsi melege s a párna milyen kajla attól, hogy nyomtam a fejemmel. Jó volna visszamenni s délig aludni még. Az orfeumban legutoljára két braziliai énekest hallottam, banjon kísérték magukat, erős férfiak voltak vörösbarna ruhában és oly remekül énekeltek, ülve egymás mellett a sugólyuk előtt és keresztbetéve lábukat, még a fülemben nyúlik a hangjuk olyan barnán és édesen, maaaa… mintha az én álmomban az volna az én hangom, most hogy be van húnyva a szemem és aludni próbálok, míg le nem kell szállni.

És a bankban az a mozgás megint mint tegnap és az a fontos sietgetés a folyosókon és az osztályon megint az a sárga egyformaság, ami tegnap volt. Szeretném megkérdezni azt a sivár Lesznert, akinek sejtelme sincs róla, hogy a világon van, hogy az éjjel mit álmodott? Vagy Lenke kisasszonyt, aki úgy ül a gép előtt, mint egy másik gép és az egyetlen szenvedélyének látszik radírozni, ha egy hibát ütött ki a papirra s oly lelketlenül tudja mondani a kolléganőinek: a hölgy, szeretném őtet is egyszer megkérdezni: a hölgy nem álmodott az éjjel a szerelemről? Nem, semmit, csak körülköszönök és lehúzom magam a székre s rágyújtok és megvakarom a fejem, hogy evvel is későbben fogjak úgynevezett munkámhoz.

És könyököltem egy kicsit még, mint szoktam, az egész bank unalmával a fejemben és barátom, mint mikor úszik valaki s kitartja a vízből a fejét egy nagyot lélegzeni, úgy vágytam egy nagyot, úgy hápogtam magamban egyet a nőért és úgy nekivitézültem, úgy rávetettem magamat arra, ami jön, hogy az nagyszerű lesz, gyönyörű, elkezdem, sétálni hívom, egy szép nagy sétára, a Hüvösvölgybe, vagy inkább Budára! Estefelé felmegyünk a Várba, ott a Halászbástyáról fogunk lenézni a Dunára, a szigetre s távol a keleti pályaudvaron túlra. Ott fog ránk esteledni s ott mintha álmodnánk olyan lesz és majd egy bástyazugban csókolózni fogunk biztosan. Vagy kinn a bástyasétányon, ott járunk, ott van a végén a bosnyák kaszárnya, az előtt egy faköpenyeg áll, abba szökünk be legelőször összeölelkezni s egymást megcsókolni. Aztán mi jön? Mennyi jogom lesz azután? Tegezhetem majd? Követelhetem az egész szerelmét? Könyörögni kell vagy parancsolni? Mit izenek neki másnap reggel, mikor már egy csókot kaptam tőle? Mit kezdek beszélni, mikor találkozunk az első csók után? Istenem, nem tudom, nem tudom. Egy francia vicclap rózsaszín és elegáns tisztjei sasíroztak el a fejemben, monokli van a szemükön és lovaglópálcával ütögetik a lakkcsizmájukat és mosolyogva mondanak frivol bókokat kalapba s harisnyába öltözött hölgyeknek a boudoirban. Mindig, minden új számban ugyanazok, mindig oly vakmerően mosolyognak és mindig végigbámulom azt a Vie Parisienne-t, oh, milyen könnyű és piros pikáns az élet! De én a valóságban hogy tudok majd így viselkedni egy boudoirban? Vagy nem neem, őszintét és nehezet szeretnék kezdeni, messze lenni tőle, idegen városban, ott epedni sokáig érte, feljönni Pestre őmiatta s úgy beszélni vele s megint nem látni, leveleket írni hozzá, egy szál virágot tenni minden levélbe s várni az ő leveleit, szagolni a borítékot és a zsebemben hordani a levelét és elővenni magányosan és megcsókolni s holdvilág alatt járni s lerogyni a fűre valami kis Erzsébet-ligetben, hangosan panaszkodni a csillagoknak: nem birom ki tovább. Áthelyeztethetem magam a kolozsvári fiókosztályhoz, ott ki is jönnék rendesen a fixemből és talán úgy volna majd, hogy ő jönne le szökve egyszer, incognito. Vagy Abbaziában, igen, úgy lesz a legkellemesebb, husvétra feltétlenül kiveszek egyheti szabadságot, akkor Illetőné le szokott menni Abbaziába, ott a rózsaszín és kék meleg világban, ott magától virágzik ki majd a dolog, én nem tudom hogy, csak ott a Quarnero s csónakázni megyünk és jön a naplemente s nézzük együtt. Ott van egy erkélyes penzió a parton, Pension Bellevue s minden erkély felett egy vászonernyő van lehúzva, piros csíkokkal. Jaj, csak ott volnánk már, úgy süt ott a nap és kaktuszok és pálmafák vannak a parkban. Mindig vasárnap van. A napernyőjét a vállára engedi s forgatja, mert szórakozott és fehér cipője lustán búvik elő a könnyű selyemszoknya alatt a jobb a ballal cserélve s nekem is az a bagariakeretű vászon félcipő lesz a lábamon, amit a suszterem Radvánszkynak hív nem tudom miért. És fél hangon mondom neki egy fordulónál a parkban: erre gyere édes. Vagy magázni fogom, úgy gyöngédebb és az érdekes, ha magázzák egymást. Itt jöjjön édes. De egyszer, mikor meggyulladt arcát a két kezembe veszem és nézek bágyadt szemébe, biztosan csak úgy fogom mondani, mint egy boldog elbámuló gyermek: te, tteh!

*

Hát én elmondom neked. Komolyan barátom, fáj, fáj, pedig már mulatok az akkori érzékenységemen és mégis rosszul érzem magam titokban, amért most indiszkrét vagyok. Ez most milyen természetes, hogy neked elpanaszolom ezt a nőt és közben valami örök hazugság csábít, egy illúzió, ami már nincs, szeretné visszahízelegni magát, meglenni, tovább úszni, mint egy fátyol, mikor a szél már megállott. Sajnálj kérlek. Most elmondom ezt és aztán szeretném visszavonni, szavamat adni neked, hogy nem igaz, csak kitaláltam, nem így volt, oh nem, volt egy asszonyom, egy szép regényem, sohase mondhatom el neked, oly drága, oly egyetlen emlék, olyan szent nekem. Barátom, akkor nap megembereltem magam legalább annyira, hogy a nőnek egy sétát proponáltam másnap délutánra. Egyedül volt még a kis asztalnál, a vörös szerencsére késett, Redő Oszi se mutatkozott a láthatáron. Igaz, Redő Oszi akkortájban már alig ült a nő mellett. Napokig távollétével tündökölt és ha jött, öt-tíz perc mulva otthagyott bennünket, sőt azt is megtette, hogy elköszönt és nem ment ki a Gerbeaudból, a nagyteremben ült tovább egy ablakban valami családban, ahol egy tucat nőtag hemzsegett. Én ezt sem értettem, én semmit sem értettem. Szóval megragadtam az alkalmat és hévvel felléptem. Azt hittem nagy dolog, amit merészelek. Sápadt lettem azt éreztem és a szó is úgy jött ki a számon, mintha vizes tintával kezdenek irni a papirra:

– Drága Margó, szabad valami nagyon nagyot merészelni? Szabad megmondani, mi esne végtelen jól, ha megtenné?

Rám nevetett:

– Na! Hagyja hallani!

– Margó. Nagyságos asszony, én úgy szeretnék egyszer, nézze már nincs hideg, azért gondoltam erre, meg mert itt oly szomorú vagyok mindig a magához méltatlan társaságok közt… csak magával volna szép lenni, egyszer a levegőn egy kicsit járni, mondjuk holnap, ha nincs valami dolga…

– Ja sszo, sétálni menjünk? – Nevet. – Ennyi az egész, kis fiú? Azt hittem, legalább is egy sarokházat akar! Várjon, mi is van holnap?

– Mondjuk csütörtök.

– Csütörtök?

Fölnézett a levegőbe és onnan kiszámította, hogy igen, rá fog érni.

– Óóh, köszönöm, köszönöm.

– Mit köszön?

– Óóh… – oly boldog voltam, lebuktattam a fejem, egy kézcsókot ragasztottam hirtelen arra a kis aranyórára, amelyet a csuklóján viselt. Barátom, alig tudtam elaludni aznap éjjel, azaz reggel négykor, mikor hazamentem. A nyakam alá kapcsoltam a két karom, úgy feküdtem és folyton elmosolyodtam és sóhajtottam és sóhajtottam az izgatottságtól és gondolkoztam és nem birtam egy gondolatomat letartóztatni, olyan volt az eszem, mint mikor a füle zúg az embernek. És nem tudom milyen logika ez, hogy az ember egyszer csak hanyattfekvésből a baloldalára veti magát, aztán hasra fordul, aztán mintha megcsípték volna, úgy fordul jobboldalra s úgy fekszik moccanat nélkül. És már félálomban voltam és a csend is kezdett a fülemben oldódni, egy édes kedves ismeretlen hang, te valami szívfájító gyöngédséggel a plafond alatt valahol a nevemet mondta. Te is hallottad már így? Mintha a boldogság az embert megszólítaná.

Másnap is inkább álmodtam, mint éltem. Mi lesz? Istenem semmi, csak az első komoly sétánk. A bankban alig birtam az asztalom előtt ülni. Úgy sajnáltam az egész társaságot ott az osztályon. Ővelük ma semmi más nem fog történni. Néztem fel a vezér dicső képére: jaj, milyen kopasz vagy, mit vársz még, minek élsz? És pirosaknak meg zöldeknek néztem az álló naptár számait ott előttem és Budapest térképét úgy néztem, mintha valami pazar szép mese volna. Andalogtam kérlek, azt lehet mondani, andalogtam. És úgy meg volt a szivem fogva folyton, mint ahogy egy virágbokréta meg van kötve spárgával és egy olyan drága jó drukkot éreztem, mint régente reggel a vizsga napján. Ma kezdődik az életem, lámpalázam van! Mindig szúródott a szivem és nagyokat kellett lélegzenem. Oly nehéz volt és oly édes volt.

Hatkor szaladtam a Gerbeaud elé. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk a Gerbeaud előtt. Nem volt még ott, még bementem, vettem négy káért egy kis csomag bonbont, hogy majd sétálás közben kínálhassam. Aztán jött fel a földalatti lépcsőin. Feltünésiné vele jött. Megijedtem. Most se tud egyedül lenni? Köszönök. Feltünésiné búcsúzni kezd tőle, pá drágám és majd telefonálj és telefonálok és pá és pá, Feltünésiné bement a Gerbeaudba, Margó kinn maradt velem.

– Hát merre megyünk?

Azt hiszem, most kell megemlítenem, hogy egy kis köd lett akkorra. Oly finom tiszta nap volt pedig. Már délben meleg kezdett lenni azokban a napokban és aznap is oly világos meleg dél volt és a verebek virgoncak voltak, az ember csak csodálkozott, hogy sokan bundában járnak és hogy a fákon üresek a gallyak.

– Volna kedve Budára jönni?

A Hüvösvölgyet képzeltem még tegnap, csak most jutott eszembe, milyen őrültség, hat után indulni oda, hisz ott mindjárt este lesz! Kérdi:

– Hova Budára?

– A Gellérthegyre. Hátha már ibolyát lehet találni.

– Mit akar most még az ibolyától!

Nem tetszett a Gellérthegy neki. Sok lépcső van. Messze van. Mit akarok ott látni? Őtet, őtet!

– Hát menjünk fel a Várba. Az a legfinomabb.

– A Várba? Jó.

A Dunaparton már alkudni kezdett, hogy elég lesz, ha átmegyünk a budai partra a Várbazár előtt járni. Mikor a Lánchídnál a két hídjegyet megváltottam, az egyiket nem dobtam be, eltettem a zsebembe emlékbe. Megmutattam neki a bonboncsomagot, hogy az útra vettem. Megdicsért.

– Maga egy édes fiú.

Barátom, köd lett. Mintha egy nagy füst jött volna le, nem látszott az ég, a Duna fekete lett, az alakok, akik siettek előttünk, mind úgy elsötétedtek és hamar elvesztek, az omnibusz rikító táblái oly hirtelen elhomályosodtak a híd közepén ahogy ment az omnibusz és a lovak, akik szaladtak szembe egy kocsi előtt, azok is füstöt és gőzt lehelltek.

– Hallja én meg fogok fázni – mondta a nő, kérlek alig hallottam, alig vettem a ködöt is észre, nem számított, a lámpák égtek Budán lenn a parton és fenn az ablakokban, énbennem egy nagy öröm volt, ünnepnap, piros pünkösd, vagy mi, én nem is ott voltam ahol mentünk és nem is azt beszéltem vele, amit ott dadogtam neki, a mellemben mintha egy zongorahangoló klampirozott volna, fényes meleg mezőn siettem a nővel és leültünk sűrű lágy pázsitra és egy madár kezdett furulyázni s én a nőnek a térdére engedtem a fejem és először is pityeregtem egy verset, nem tudom miért, elsírtam hirtelen az eddigi ifjúságomat és hogy milyen csoda, milyen isteni, hogy őt megtaláltam és most már boldog leszek. És elkezdtünk beszélgetni, szívből minden szót, megkérdeztem hány éves és ő mondta huszonhat és úgy örültem, hogy én is épen annyi vagyok, kérdeztük egymást, hogy az édesanyánk él-e s panaszkodtam neki, hogy én hogy elszoktam szegény mamától, alig jut eszembe meglátogatni s akkor is mindjárt unatkozom vele s ő megcsókolta a hajam és simogatott és vigasztalt, hogy most már ő vigyáz rám és hogy ő veszi fel az egész szeretetet az én lelkemből.

És meséltünk egymásnak arról: milyen betegségeink voltak kisgyermek korunkban és akkor mit képzeltünk a jó istenről meg a halálról és milyen állatokkal barátkoztunk és aztán összedugtuk a fejünket és sugdolózva hallgattam ki, pedig csak egyedül voltunk, hogy az urát mért nem szereti s mért ment hozzá mégis és hogy sírt-e sokat éjjel és nem csodálkozott-e végtelenül néha azon, hogy él és hogy asszony lett és mi volt az az álma, amit nem mert elmondani senkinek és a sötétben retteg-e s mi volt az érzés a szivében, mikor egy virágos temetőbe ment?

És így megismerkedtünk és aztán úgy enyelegtünk, mint a kölykök reggel, a kezünket összekapcsoltuk, úgy hogy az ujjaim az ujjai közt csúsztak fel és az ő ujja ott nyúlt az én kezem fején, mint az én öt ujjam az övén és hintáltuk így a kezünket, nem is, mert csak magától ment ez a hinta, a boldogság hintázott a kezünkön. Össze volt az eszem zavarodva madárzenével és finom széllel, amely selyem volt és hárfából hozott drága hangzásokat. Az ölében van a fejem, úgy fekszem a gyepen, a térdem fel van húzódva, úgy vagyunk ott, ahogy Szinnyei Majálisán van egy pár, behúnytam a szememet és nem tudom a szél simogat vagy az ő keze vagy virágokat tesz az arcomra, de jó, jó, édes, jóságos édes, a szivem oly puha, mint a vaj a napon és az ég, érzem, oly alacsonyan van a fejünk fölött, felnyújtom a kezem és megsimítom azt a langy üveg kékséget és ő fejét lejjebb hajtja s a szemembe benéz, egy forró sóhajt ad, mosolyog, már nem tud magáról, felölelek két karral, úgy van, mintha egy lángba borultunk volna, a szivem majd kiszakad…

– Fuj ez az undok köd. Nézze, hát ennek nincs jövője. – A ködről beszélt. Szétnéztem. Megint:

– Nahát ez a ronda köd!

Én csak lelkesedtem:

– Gyönyörű! A köd is gyönyörű, nézze csak. Mintha el volnánk veszve. Minden gyönyörű.

– Ugyan, ne beszéljen bolondokat. Olyan náthát kapok!

– Csak egyszer végigsétálunk ott lenn a parton. Ha akarja, bemegyünk a Várkert-kioszkba.

Már szomorú voltam. Hideg jött a számba s vizes és nehéz volt a lélegzet. Egy rongy öreg ember ment el mellettem a hídon, a sötétben nekemdörzsölődött és utána émelyítő savanyú pipafüst jött az orromba, mert pipált. Utána néztem utálatomban, de már elmult a ködben az az ember. A nő megállott.

– Ki van zárva. Nem megyünk át.

– Hát hova menjünk?

– Maga messze lakik?

Én? Megesküszöm neked barátom, hogy egy makula sejtelem se volt bennem afelől, hogy mért kérdezi az én lakásomat. Annyit nem következtettem, mint egy juh következtetett volna, ha ott áll az én helyemben.

– Én? – Zavart, hogy eszembe juttatta azt a züllött szobámat, amelyből folyton el akarok hurcolkodni. – Én elég messze lakom. És különben se szoktam ilyenkor hazamenni.

– Vegyünk egy kocsit – azt mondja. – Nézze, itt jön egy fiakker, nem üres?

Elébe néztem a futó fiakkernek. A taxi zászlója le volt ütve.

– Ülnek benne. Hova vigyem?

– Hova? Vigyen egy kicsit Pestre. Le lehet a függönyt húzni.

Erre egy kicsit megszédültem. A ködön túl, mint egy tüzelő csillag, egy csók ragyogott. Ott állottunk. Megfogtam a kezét. Oly messze volt a keze az antilop-keztyűben. Lehúztam az egyik kezemről a keztyűt, úgy fogtam aztán a kezét. Megszorította s nyomogatta s az ujjaimat külön tapogatta, mintha megolvasná. Jött fiakker, autó, konflis, omnibusz, a híd rezgett és gyengén hullámzott a lábunk alatt. Pisszegtem, füttyengettem a kocsisoknak, a ködben mindig csalt a szemem. De gyűlöltem azokat, akik ültek a kocsikban! Végre valahára üresen jött egy konflis. Megkérdeztem a nőtől, jó lesz-e a konflis.

– Jó, jó, csak állítsa meg.

Megállítottam. Még ott alkudni kezd az a kocsis, hogy hová megyünk, ő csak egy útra szabad! Szerettem volna átugrani a korláton és a nőt a karomon átemelni. Mondtam a kocsisnak, jöjjön, a hídfőnél beülünk. Csak az első oszlopnál voltunk még. Siettünk vissza. A nőnek a lehellését láttam a szája előtt. Kérdeztem:

– Meddig kocsikázunk édes Margó?

– Meddig? Mondjuk… hány óra?

– Háromnegyed hét.

– Csak menjünk. Aztán majd hazavisz.

A híd elejénél a kocsis fékezett. Komisz vén kocsis volt, ahogy felnéztem a fejére, úgy emlékeztem, mintha már evvel veszekedtem volna!

– Menjen öreg a, a, menjen le a Fürdő-utcán, azután az Andrássy-útra megy.

A nő beszállott, fekete selyem lába látszott egy pillanatig a cipője szára fölött, mikor felhágott. A testszin átvilágosodott azon a feszülő selyemharisnyán.

– Csak egy útra megyek fiatal úr. Hová tetszik?

– Menjen már!

– Hová kérem? Nem érünk rá sétálni.

Hogy kiabál. Hogy néz az emberre le, mint aki el van szánva gyilkolni. Honnan vesz ennyi mérget, hogy egész nap mérges tud lenni? Mért nem maradnak ezek odalenn a nagy magyar Alföldön, mért jönnek fel Pestre a bakra ülni vénségükre s harcolni a budapesti halandókkal? Borzasztó magyar emberek. Ha megcirógathatnám azt a beretválatlan állát, ha felkunkoríthatnám hízelkedve azt az elromlott öreg bajuszát: atyafi hát mért haragszik maga mindenkire, aki fel akar ülni? Hát mért nem szíveli maga az embert? Nem látja, hogy nővel vagyok? Mért nem örül a maga szíve, hát maga sohase volt fiatal?

A nő kiszólt, hogy hamar, mondjam meg az ő házszámát, ne kezdjek evvel a kocsissal. Megmondtam. Beültem. A nő az egyik függönyt már lehúzta. A kocsis még mindig nem indult. Megvertem az öklömmel az ablakot rá, akkor hallom, hogy végre elszánta magát:

– Nyeee Helén!

Az újságban volt egyszer, hogy egy utas szivenlőtte magát egy kocsiban és úgy vitte a kocsis a holttestet a városban nem tudom meddig. Igy ülhettem abban a konflisban, mikor ez a nő, az én ábrándom, ez az Illetőné kiszállott az Andrássy-úton a házuk előtt. Emlékszem, becsapta az ajtót rám és még egy pillanatra bemosolygott és én már hideg iszonyodást éreztem belül a mosolyától és úgy néztem rá ki, mintha nem ismerném, mintha nem is látnék ott senkit, olyan kábán, olyan betegen.

Még mézes zsibbadtság volt bennem, de már éreztem egy mély, feneketlen mély rossz ízt a lelkemben. Lenéztem, emlékszem, a kocsiban, úgy mint aki leejtett a kezéből egy drága szép vázát és eltörte. Rémes, rémes, ez a szó világított a fejem sötétségében, mintha sirályok keringenek a híd alatt. Milyen rosszul éreztem magam, barátom. Oly jól esett volna nehéz mellemből felzokogni. A szemem becsuktam. Jaj, hátha nem igaz? Hátha csak álmodtam? Csak aludnék most legalább és elfelejteném magamat. Hogyne, majd az úgy megy, mit gondolsz! Most még jött a kocsis! Kinyitja rám az ajtót, ott az Illetőék háza előtt:

– Kérem, tessen már kiszállni!

Akkor tértem magamhoz:

– Menjen tovább! Mit áll itt a ház előtt? Forduljon vissza, gyorsan!

– Mondtam, csak egy útra veszem fel a fuvart. Nem evett még a lú.

Még mindig itt áll!

– Menjen már, menjen, te barom, csukd be már ezt az ajtót!

– Innen kiszáll az úr! Én nappali vagyok, nem vagyok köteles tovább vinni az utast!

– Csukd be az ajtót, buta paraszt!

A járdán már megállottak. De csúf, de borzasztó csúf mind ez, ami itt történik velem. A ködben felettünk mintha egy nagy hahotát hallottam volna. Ez a szörnyeteg a kocsi előtt ordítani kezd, azt se tudom mit. Itt most minden ki fog tudódni, szent isten! Megkaptam a gallérját ennek az öreg rettenetesnek, megráncigáltam:

– Hallja, hé, legalább az Eötvös-utcába vigyen be, ott álljon meg! Öt pengőt kap!

Berántottam az ajtót. Még ott állt és bemagyarázott kiabálva, hogy de tovább az istennek se visz, a lú se köteles tovább fuvarozni, mert nappali. Nagynehezen felmászott aztán a bakra s benyekergett az Eötvös-utcába. Addig is folyton szavalt a bakon. Kiszállottam, feladtam neki egy kis aranyat.

– Nesze te disznó.

Olyan kedvem volt, hogy nem sajnáltam volna a szemét kiverni. Nem is ő rá voltam dühös, az egész életre.

Szívtelen eső szurkált a ködben, mint a tű, a villamos lámpák mint a gyulladásos szemek úgy bámultak a sötét utcán, az arcomnak fájt az a szurkálás, köhögtem, a kocsik az utcán mind úgy mentek, mint a furgonok és a népek mind olyan szerencsétlenek és reménytelenek voltak és valami hitvány csúf állatok mind!

A kocsiúton mentem, visszafelé, pedig nem arra akartam menni, lementem a Köröndön túlra, ott a sötétségben egy izzadt lócára leültem, mint egy életúnt egyedül. Néztem, hogy a villákon az ablakok hogy égnek vörösen. Ujra beleestem a csodálkozásba, mintha nem lenne valóság az ami történt. Forróság kapott el és utána csömör és fájdalom. Úgy féltem átengedni magam az érzésnek. Mint mikor le voltam égve a bakkasztalnál, féltem kimenni a teremből, kinn kezd az rémes lenni, hogy az ember mindent elvesztett. A nő mikor beültem a kocsiba s lehúztam a másik függönyt is, átölelt és elkezdte: te drága, drága… és tovább nem akartam visszagondolni. A szív talán a szégyentől piros.

Felállottam és járkáltam ott a fák közt és megint leültem. Rá akartam gyújtani, nem volt gyújtóm. Jött egy alak egy furcsa sipkával a fején, mintha szerb katona volna. Cigarettázott és fütyörészett sziszegve. Egy veder volt nála, mikor közelebb ért és a vederben egy nagy pemzli. Felállottam és tüzet kértem. Lefujta a cigarettája végét, idetartotta. Akkor láttam, hogy szobafestő. Fiatal ember volt, az egész ruhája olyan, mint egy paletta s az összemázolt vászonnadrág alatt egy vastag szövetnadrág alja látszott a cipőn. Pakombartja volt, tegnapról volt borotválva, egy kis sárga bajusza volt és az arcán is fakó zöld festékfoltok voltak és a papirsipkája alól felfelé habarodott a homlokán a frizura. Jól esett neki tüzet adni, láttam, passzióval figyelte a cigarettem végit és nyomkodta hozzá oda az ő cigarettáját, míg az enyém jól nem égett.

– Köszönöm – szalutáltam, mint szokás.

– Szivessen kérem – így mondta s akkor még jött két fürge füst az orrából a legutóbbi szippantásából és ő is felkapta az ujját a papirsipkájához szalutálni s elment és újra hallottam azt a sportszerű fütyörészését. Ő biztosan szeret valakit és viszontszeretik, az szép és vidám és igaz dolog. Ha utána mennék és megfognám azt a festékes karját és kivallatnám, hogy mit ért ő szerelem alatt? Milyen a boldogság őneki? Mi van a szivében, mikor a szobafestő-létrán lép a plafond alatt a fejével és pingál és danol a visszhangos bútortalan szobában? És elmondanám neki, hogy engem az elébb egy nagyságos asszony egy konflisban boldogított egész váratlanul és hogy ő mondja meg nekem mi ez: hódítás, viszony, öröm ez, vagy igazán egy nagyon közönséges és nem szép dolog? Vagy pedig röhögni való butaság, hogy én ezen most kétségbe vagyok esve? Oly szamár vagyok, olyan nagy szamár. És milyen boldogtalan leszek majd holnap, tudom!

Összereszkettem a padon. Fáztam. A két térdem koccintott. Komolyan jól esett, hogy hideg van és köd van és sötét van. Hátul valahol, nem tudom már melyik templom van ott közel, elkezdtek harangozni, azt végighallgattam, mert édes és jó volt és a faburkolaton az úttesten egy pár autó csúszott, a vezért is láttam haza ragyogni a villanyos autóban és láttam világos autót virágtartókkal és Operába öltözött dámával és a harangozás elmult és a zengés még tartott a fülemben és csak fáztam és nem tudtam szomorú se lenni, csak fáztam. Egy forró teát kell inni s haza kell nekem menni lefeküdni, mint egy betegnek. Te, most eszembe jut, istenem hát ez nem szomorú: a lányok a körúton akkor este mikor hazamentem. Mert ott mentem el a körúton. A Dohány-utca sarkán ott mászkáltak azok a borzasztó lányok, már kijöttek a járdára. Nagyon lassan mentem és kábán gondolkoztam és szomorú voltam. Minden fát, minden plakátot, minden lámpát úgy megnéztem szomorúságomban. Mikor közel értem hozzájuk, őrájuk is épen úgy bámultam mindegyikre. Biztos azt hitték, szándékaim vannak. Eszembe se voltak szegények. Egy fekete elébem sietett, híni akart. Kikerültem. Akkor egy másik szaladt nekem, egy nagy sárga:

– Gyere velem boldogságom.

Lementem a járdáról, rámentem a kocsiútra, hogy ne bántsanak. Hallottam, hogy a lányok utánam röhögnek. Ökölbe szorult a kezem, neem, erről nem állok jót, hogy csakugyan ökölbe szorult volna a kezem, csak úgy mondom, ahogy szoktak efféle frázist mondani: tény kérlek, hogy dühös lettem rájok és talán fujtam egy pfujt magamban, hogy de undokok! Aztán az ő sorsukra gondoltam és gondoltam, hogy alapjában véve mindig becsapom ezeket, mikor elmegyek az utcán előttük és nem reagálok. Én folyton csalódást okozok ezeknek a teremtéseknek, hisz úgy néznek minden férfi elé, aki arra megy, úgy néznek: én most remélek. Te biztosan bejösz. És nem, elmegy az ember és hagyja tovább állani s várni őket. Csak egy nap hány csalódásuk van nekik! Ezek az utolsók a világon azért állanak ott esőben meg szélben meg télben, hogy nekem, akinek se feleségem, se barátnőm nincsen, nekem is jusson valaki! Ők rám bazírozzák azt a boldogtalan életüket. És én szaladok egy úri nő után, én valami őrült szép viszonyt akarok, barátom hát nem visszaélés ez az ő szemükben? Nem volna igazuk nekik, mondd, hogy ha dühükben nekem esnének és megvernének egyszer, mert cserben hagyom őket? Komolyan, oly szomorú voltam és olyan nyomorult, ha véletlenül virágot árultak volna ott valahol, vettem volna egy csomó rózsát és visszamentem volna hozzájuk virágot adni nekik és szépen kérni őket, hogy bocsássanak meg, az isten áldja meg őket.

Hát kérlek. Én azt hittem, többé nem fog semmi történni velem. Most már úgy jön az élet mint egy Szahara. Vártam a boldogságot és már megvolt, ez volt az, ez, most már mit akarok? A nővel beszélni sem akartam többet, nem is kívántam látni, valami forró tiltakozás volt bennem, gyűlölet! Nevethetsz. Ilyen voltam. Amellett elkapott egy kicsit egy hiú illúzió, istenem, mi lelt, hisz azt értem el, amit álmodtam, amit minden férfi elképzel annak a pillanatnak a melegében, amikor egy asszony megtetszik neki. Hisz a nő ajándékba adta magát nekem, hisz tetszettem neki, hát hirtelen jó lett, szeretett mihelyt hozzáfértünk egymáshoz, hisz nem vagyunk gyerekek! De nem, nem, a vágy el van sápadva bennem, el van az egész puskázva, a szivem úgy fáj valamiért, ami nem volt, ami távol és gyönyörűen igérkezett, mint mikor az Operában a nyitány fojtottan elkezdődik, édesen és szorongatóan, még homály van és a függönyt nézi az ember.

Én ennek a nőnek nem is udvaroltam! Hisz még csak készültem udvarolni, s nem is tudtam még kérlek, hogy is kell udvarolni, csak vártam drukkolva, mint egy diák, hogy hogy lesz az, amikor a szépet teszem neki, legyezem, a kacérságával küzdök, kísérem és várom, virágok és titkos kis posták járnak majd közte s köztem, az ura féltékeny kezd majd lenni s vigyázunk és én el leszek szánva a halálig érte s könyörgök neki szépen és vadul és őrjöngve teszek neki vallomást majd, hogy imádom és imádom! És az első pásztoróra, óh mi lesz az, akkorra szép szobám lesz és azon a napon az csupa rózsa lesz, mint egy virágház és kívül a világ egy lángerdő!

A nő meghallgatott, ugyebár és én úgy vettem, mintha elutasítottak volna, mintha kidobtak volna kegyetlenül! Hol van a szerelem? Hol vannak az emlékek? Egy levelet nem írtam neki, egy pad nincs sehol, ahol eszembe jutna mindig: itt ültem vele, egy fa nincs, amelyiknek a lombjába felnyúltam egy levelet szakítani, mikor ott jártunk, nincs egy kis eldugott szaletli egy budai kocsmában, ahol össze lettünk volna bujva, nem volt egy hangulat egy gyöngéd bókot mondanom neki, nincsen egy cigány, akinek a muzsikálását együtt hallgattuk, nincs egy költemény, amelyet mind a ketten szerettünk, nem volt fényképem tőle, amelyet az asztalomra állítot tam volna vagy dugdostam volna, nincs egy összegöndörült hajszál, amit a tárcámba adott volna, nincs egy elszáradt virágom lepréselve, ami őtet jelentené, nincs egy ottfelejtett zsebkendő, nincs a szobámban egy hajtű mint másoknál szokott lenni, az illatát nem hagyta az én tükrömön otthon, nincs egy súgott szó, egy titkos boldog intés társaságban, egy mosoly, amit csak én tudhattam, egy drága mozdulat, egy pehely, mit tudom én. Nem volt semmim.

A tájékára se mentem másnap délután a Gerbeaudnak. Harmadnap se, negyednap se. Nem mentem, nem akartam menni. Ott ültem a Korona ablakában egyedül olyankor és le voltam törve. Útáltam magamat. Mintha én lettem volna hibás. Mi ez az asszony? Ennek szántam én az én szivemet? Ezt kerestem én ki magamnak? Ki ez a nő, mi ez a nő? Hisz én nem is ismerem. Sohase voltam náluk. Soha semmit igazán a világról nem beszéltem vele. Van egy gyereke, egy kis fiú úgy hallottam, de azt se láttam, mert nem jár vele soha s nem beszél a gyerekéről. Mi lesz, ha szembe jön majd velem? Nem is fogok köszönni neki. Vagy inkább elkerülök a járda szélére, úgy köszönök egy nagy hajlással és elsietek?

Most már láttam, mit keresnek azok az alakok Illetőné körül. Most már értettem. Most már igaz lett minden, amit nem akartam elhinni felőle. Bertók, meg Sréth, meg Pánczél úr meg Redő Oszi, meg még ez a vörös is, fuj, röviden leudvarolták. Ő nem csinál egyikből se kázust. Jönnek mint a pillangók, egy darabig pillangnak, otthagyják. Semmi! Ez az ő élete! Egy úri nő, istenem! Hát mit jelent az? Kinéztem a Váci-utcába s rábámultam egy-egy szép asszonyra, aki ott ment. Mit gondoljak mindegyikről? És nem birtam gondolni semmit. Barátom, csak a szivem fájt és sóvárgott és úgy kínlódott, mintha masszőröklök nyomkodták és gyűrték volna össze-vissza, úgy kínlódott és úgy fájt neki a szépség. Semmit se vesztettem, az fájt legjobban. A szemem utána ragadt egypár nőnek, mindegyiknél azt éreztem: ez nem lehet olyan és ez se lehet olyan, nem, ez mind szent, istenem ha evvel ismerkedtem volna meg! Mind az ismeretlen szerelemmel siet el itt az ablak előtt, én egy olyannál kerestem, aki nem tudná, mit akarok tőle, hogyha kimondom előtte: boldogság! Milyen pech, hogy ennek a nőnek mutattak be, milyen pech! Épen ennek az egynek, az egyetlenegynek, akiben csalódhattam. A szemem emlékszem tágan maradt egy kicsit, el voltam flangérozva gondolatban a jövőbe, úgy volt, hogy öreg ember vagyok már és gondolok magamra vissza és sajnálom magam, hogy itt ültem és ilyen szerencsétlen és ilyen buta voltam.

*

Mondd, utánozzuk az írókat? Ahogy a könyvekben szokott lenni: most ugorjunk át néhány napot nyájas olvasó s folytassuk ott, hogy… hát kérlek, légy szives ugorni velem egypár napot, mikor már annyi kedvem vagy annyi kedvetlenségem lett, hogy felmenjek a Casinóba.

Mert vagy öt napon át annyira nem kívántam sehová se menni, semmit nem látni, élni se barátom, hidd meg, közben egy éjszaka az ágyam szélén ülve egy óra hosszáig fogdostam azt a kemény és hideg Browningomat, amelyet csak megvettem egyszer, mert mindenkinek volt Browningja s oly komolyan óhajtottam most szívbelőni magamat.

Én már sokszor átéltem ilyen pauzákat az életben az ágy szélén ülve revolverrel, mikor az ember jobban a halálé, mint az életé. Olyan okom nekem nem volt, mint amilyeneket a riporterek írnak öngyilkosságok után, sikkasztás, betegség, nyomor, családi kétségbeesés, szerelmi boldogtalanság, meg tudja isten mi minden. Mindig csak az, hogy nem szerettem az életemet. Nem volt semmi benne, amit szeressek. Istenem, a puszta élet, az van a növényeknek meg a kutyáknak és az nekik elég úgy látszik, azok nem szoktak öngyilkosok lenni. Énrám ilyenkor a puszta élet rettenetessége jött, hogy nem birom így ki, semmiért élni! Az emberek esznek és röhögni szeretnek és a pénz után másznak mint a giliszták, én nem értem őket, hisz ez nekem nem kell! Én csak szeretni akarok, a boldogságot akarom inhalálni, csak fiatal akarok lenni, azután a többi nem érdekel, nem bánom, ha egy tégla rögtön a fejemre esik, abban a pillanatban mikor épen elmulik az ifjúság. Kérlek, soha nem lőttem meg magam, csak kijátszottam magam a halállal és eltettem a Browningot, de mondd, hát lehet az ember még boldog, ha már órákat vett az ember egy revolvertől, ha már a szíve meg van fertőzve egy fekete vágytól, ha már egyáltalán elfogadja az ember a halál gondolatát? Hisz akkor elveszett már a lélek szűzessége: hisz lehetetlen, hogy az ember meg akarjon halni, az lehetetlen!

Akkor éjszaka is, mondom, olyan tűrhetetlen csúf volt a közérzetem, oly rémes világos lett a lelkemben az élet, mint a Teleki-tér vasárnap, tényleg olyannak láttam az életemet, oly széptelennek, sivárnak és teli szeméttel, kirágott száraz dinnyehéjjal, piszkos újságpapirral, levált cipősarokkal, amelyből a faszegek kiállanak, elhajított rothadt hagymával, köpések foltjaival a kövezeten. Nincs egy ünnepem soha, nincs egy igaz szép érzésem itt Pesten. A fürdőkamrámban hallottam a vízcsapot a kádba csepegni. Én sírok most magamban, az én könnyeim esnek a lelkembe. És akartam sírni de facto s nem birtam. Emlékszem, nyögtem egy kicsit erőlködve: ööh, ööh. Odaállottam a tükör elé a Browninggal és felemeltem és a halántékomhoz nyomtam a lyukát. Az elzáróretesz ki volt nyitva. A szívem akkor erősen kezdett verni, úgy látszik féltem hogy elsül. Az arcom viszont egész nyugodt volt a tükörben. Abszolúte mindegy nekem, hogy megteszem-e vagy nem, gondoltam. Azután azt gondoltam: egyszerűen lusta vagyok egyet rántani a ravaszon. Összehúztam a szemem és úgy figyeltem a képemet, milyen lennék sápadtan, betett szemekkel, meghalva. Közben valószínűleg tudtam magamban, hogy az egészből most se lesz semmi! Aztán elfáradt a karom és leengedtem a revolvert. Aztán visszaültem vele az ágy szélére s vizsgáltam, bámultam egy darabig a számát, aztán kinyitottam, kivettem a töltényrekeszt, kiszedtem a golyókat, visszaraktam megint, betettem a töltényrekeszt és elzártam és visszatettem az éjjeli szekrény fiókjába a fegyvert. Ott a Pesti Otthonban az azelőtt való héten egy ügyvédjelölt agyonlőtte magát. A második emeleten lakott, én nem is láttam soha, nem is voltam otthon mikor csinálta, a házmestertől hallottam, mikor hajnalban hazajöttem, hogy az éjjel öngyilkosság történt. Most vitték el egy órája a mentők, már kampec volt, azt mondta a házmester. Azt mondta, vidéki gyerek volt, második hónapja lakik itten. Azt mondtam, biztosan szerelmes volt.

– Az mán az ő dolga – azt mondta a házmester erre.

Kérdeztem, járt-e hozzá valami nő.

– Én nem bánom a hölgyeket, csak nappal tessék jönni nekik. Éccaka nem engedélyezhetem, kérem. Mindig veszekedésem volt a fiatal úrral is. Kérem, én felelős vagyok a tulajdonos úrnak.

Ki járhatott hozzá éjszaka? A házmester azt mondta, hogy a hölgy valami kasszirnő lehetett. Csak nem emiatt a kasszirnő miatt halt meg? Az emeleteken már csend volt az eset után, vagy lehet nem is hallották mi történt, aludtak. A házmester utánam szólt a kapupénzért, mert elfelejtettem odaadni neki.

Most éjjel ez az ügyvédjelölt jutott eszembe s képzeltem, micsoda éjszakája lehetett, mikor elkövette magával a dolgot. Kíváncsi voltam, hogy nézhetett ki s hová való volt és hogy neki mi volt itt a városban az élete. Egy cím alatt laktunk és fogalmunk se volt egymás életéről. Itt meghalhatunk és senki sem bánja! Úgy sajnáltam, hogy nem ismertem és nem beszéltem egy szót se vele. Mintha rokonom lett volna szegény, úgy éreztem. Azután még néztem egy darabig azt a fád festett falat a szobában és azután lefeküdtem és olvasni akartam, de három sort se birtam a könyvből olvasni. Nem érdekelt engem semmi, semmi. Különben se birtam olvasni soha, mikor lefeküdtem, mert mindig kártyázás után voltam és ha a könyvbe néztem, akkor is csupa baccarat-t láttam és hallottam tovább és a fejem úgy ki volt merülve mindig! Aztán leoltottam a lámpát és belefullasztottam egy sóhajt a párnába. S a szívemet szerettem volna kitenni a székre, olyan kínos volt, hogy bennem van. Holnap megint szerelem nélkül élni. Meddig, örökké! Meghallottam egy kakas bágyadt hangját. Hol van ezen a környéken kakas, nem is tudtam. Biztosan a Kispipa vendéglősé itt az utcában ez a kakas, azért vették, hogy leöljék, ő meg biztosan azt hiszi, hogy vekkernek fogják használni.

Tán hetednapra mentem föl megint a Casinóba. Az első, amit ott hallottam, az volt, hogy Olly Jolly megint öngyilkos lett. Az öreg Mili ujságolta az ajtóban, mikor bementem a terembe. Olly Jolly, kérlek, átlag félévenként öngyilkos szokott lenni s az csak egy nevetség volt már a Casinóban, mikor Olly Jolly meglőtte vagy megmérgezte magát. De most úgy hatott rám ez is, az Olly Jolly legújabb öngyilkossága, mintha összefüggne az én életemmel. Én is a mult éjjel is hogy szerettem volna nem élni már! Szegény Olly Jolly.

– Meghalt?

– Majd bolond. Fekszik a Rókuszba. Én már küldtem tíz forintot neki. Fene egye meg ezt a szamár lányokat. Mi lelte ezeket mindig! Mindig szerelmesnek kell nekik lenni!

Leültem. A Casinóban úgy megy az élet, mint más éjszaka. Csak Olly Jolly nincs itt, mert öngyilkos lett. Az urak és úrfiak, akik feljöttek lumpolni, mit tudják azt! A zene olyan nagy hazugság volt a fülemben és szomorú, szomorú volt a Margitai Kató hangja egy páholyból, ahogy a cigánynyal danolta hogy: ha jő az ééjcaka, mulatni kell, mulatni kell… Olly Jolly. A szép Lezsinek épen olyan boldog a képe s épen úgy fel van a haja göndörítve, mint szokott lenni s a jó Zsanti épen olyan ünnepélyesen meg van borotválva s ott áll és mosolyog a szmokingban és az egyik kezét a szmoking alá tette hátra, hogy nézhesse a világ a frissen vasalt piquet-mellényt és az arany tallért, amelyik kicsüng azon az oldalon a mellényzsebéből. És lenéz és a lágy bő cipőjében mozgatja a lábujjait. Ha így csinál, nagyon jól érzi magát a jó Zsanti s élvezi a jó életet. És a lányok, ezek is mind épolyan elevenek, épen úgy kiszépítették magukat, mint máskor, épen úgy futkosnak és trafikálnak és nevetgetnek. Hát semmi az, hogy innen Olly Jolly a másvilágra akart menni? Igaz, nem nagy vicc, kérlek, amit Olly Jolly csinált, azt már többen is megtették a Casinóból. Elly Rellyről tudom, hogy gyufát ivott egyszer és La belle Tusnády is egy reggel a Millénium-kávéházban, ahol egy kis társaságban bizalmasan diskuráltunk az életről, kigombolta a blúzát, csak annyira, hogy megmutathatta, hol ment be a golyó, mikor szíven lőtte magát a boldogtalansága végett. Szlovák Guszti, aki tíz évig volt itt sanszonett, de azután férjhez ment, az a maga idejében legalább hatszor vett be veronált és mindig cikket írtak a lapba róla. Ezek a lányok úgy szaladgáltak a halálhoz, mint ahogy vannak akik minden kis afférral mindjárt ügyvédhez szaladnak. De úgy látszik a halál se veszi komolyan őket, csak úgy, mint az élet nem veszi komolyan szegénykéket.