LILA ÁKÁC. (continued 2)

Napihírek.

Kérlek, este hatig a bankban időztem. Vacsorálni rendesen a Kerületi Körbe mentem, aztán ott bakkoztam éjjel félkettőig, félháromig, négyig, esetleg ötig. Az alvást úgy hoztam be, hogy egy jó negyedórát rendszeresen késtem a bankból. Süteményt a kávéházban nem ettem a kávéhoz, mert úgy tovább tart a reggeli. A bankban sikerült egy félórát mindennap úgy könyökölni, hogy a tenyerem alatt be lehetett a szemem húnyva. A Dréherben ebéd után míg a fizető jött, szintén aludtam öt percet. Ha nagyon lusta nem voltam, haza is mentem a Pesti Otthonba a szobámba egy órát expressz ágyban aludni s mikor volt pénzem, hogy konflison menjek be délután a bankba, a konflisban is aludtam nyolc usque nyolc és fél percet, ha meg gyalog mentem be, rendesen megállottam még a Fürdő-utca sarkán a hirdetőoszlop előtt, mintha végigolvasnám egy színlapon a szereplőket, s ott állva is aludtam két percet, körülbelül míg végig lehet olvasni mondjuk az Ember tragédiája személyeit. A plakátalvást úgy fedeztem fel, hogy egyszer így tényleg el akartam olvasni, kik játszanak az Ember tragédiájában, de Lucifernél elaludtam. A telefonfülkében is aludtam mindig a fülemen a hallgatóval, másfél percig, míg a központ nem jelentkezett. A borbélynál délben míg vártam és míg szappanoztak, természetesen én is aludtam mint más rendes ember. A baccarat-asztalnál míg a téteket kifizették, ott is aludtam hirtelen egy harminc másodpercet. Evvel azt hiszem egyedül állok vagyis ülök a bakkozók társadalmában. Különben már régebben feltettem magamban, hogy ha lesz egy finom nőm, nem fogok többet kártyázni.

A nő karácsonykor felment a Tátrába két hétre. Fel akartam utána menni, legalább karácsonyra, hogy ott inkább jöhet majd valami, egy szép nagy csók a néma havas fenyvesekben, egy tiszta séta kettesben, eltévedünk, egy nagyon nagy meleg hangulat és egy vallomás… kérlek leadtam az egész kis pénzemet akkor egy nappal karácsony előtt. Egy vas nélkül sétáltam haza reggel. Különben az egy rémes éjszaka volt, minden koporsóból három vagy négy coupja volt a pointeurnek, a többi a banké volt. A bankárok elmentek és az egész Kör ott ült a teremben leégve s vörös szemekkel merengve, hogy mit vegyenek másnap estére a gyerekeknek. A nő különben küldött egy anzikszot a Tátrából. Csak az volt rajta: nagyszerűen mulatunk! Mindigné is alá volt írva. Sréth is alá volt írva.

Szinház, Zene, Szórakozóhelyek.

Elmentem a prömierekre, pedig nem izgattak a darabok. Illetőnét néztem a prömieren. Mert ő mindig ott volt. A szerzőnek meg Illetőnének ott kellett lenni a prömieren. Pardon, hát Mindignének meg Feltünésinének! Kezdtem csudálkozni, hogy őróluk másnap semmi sincs a tárcákban a kritikákban. Te nézted már, hogy tapsol Feltünésiné ott az előkelően feszülő Mindigné mellett az elsőemeleti páholyban? Hogy hajol ki abból a veszélyes páholyból, amely alatt nincs háló s hogy hogy néz körül bólingatva, mintha mindenfelől üdvözölnék, hogy biztatja az egész színházat, hogy lehet tapsolni, mert ő is tapsol s hogy milyen előre nyújtja a két karját a tapssal s hogy jár a feje s hogy ragyog és hogy integet annak a szerzőnek: nagyon jól van, nagyon jól van, mintha csak őhozzá nézne fel az a szerző, mikor ott megáll a lábai előtt a kínzó villanylámpákkal, hogy vajjon Feltünésinének megfelel-e a darab s szimpátiával fogadja-e az ő megjelenését? Isten bizony az ember úgy megsajnálhatja azt a szerzőt, akinek bizonyosan valami remek ábrándja lehetett valamikor arról, hogy majd prömierje is lesz! És az ember így körülnéz a színházban és látja, hogy tényleg az a legszebb, amit itt kaphat az a szerző, ez hogy Feltünésiné ilyen kegyesen és bizalmasan tapsol neki. Nekem barátom olyan fádaknak és oly batyubálízűeknek tetszettek, azaz nem tetszettek ezek a budapesti prömierek. Mindig azt a dísztársaságot pillantottam meg köröskörül a páholyokban, mint egy ringlispilt, ahol megint azok a kipingált hattyuk és aranydisznók jönnek elő s azt a prózai világot a földszinten, akik mintha elfáradtak volna az utcán s épen csak bejöttek volna leülni abba a zsöllyébe s felrakni egyik lábukat a másikra s a cipőjüket leporolni. Azok a sárga meg vörös körúti férfiruhák s azok az illúziótlan fejek a ruhák fölött! Egy-egy plastron szinte kísértetiesen tűnt fel az első vagy a második sorban! Én barátom ezelőtt akármikor mentem el a színházba, felvettem a szmokingot és csak akkor színház előtt mentem a borbélyhoz és a hajamat huszonötször átfésültem és a masnit a nyakamon is legalább tízszer kötöttem meg, míg valahogy bele bírtam nyugodni. Színház! Azt az ünnepélyességet mindenkin, amit vártam, azt az ittasságot, ami ott az életünket leönti, azt a karban való halk zokogást vagy majális-ujjongást és kihasadó danolást és szent ölelkezést, amit én mindig vártam ilyenkor! Semmi, barátom! És a daraboktól mindig azt vártam, hogy álmaimat és halálomat fogják ott kiárasztani, mint valami oceán, ó, de mennyire nem! Csak hallgattam és figyeltem és semmi nem szólt hozzám, hogy én mért vagyok boldogtalan és mit gondoljak én a szerelemről és mi lesz a világon énvelem.

Mikor aztán én is prömier-publikum lettem Illetőné miatt, úgy ültem ott, hogy van egy szép titkom: ő, s füleltem és tanulni akartam, hogy tudjak majd stílust, taktikát, szavakat, mindent, ha komoly lesz a nővel a dolog! És nem tudtam ott magamban egy udvarlót kiképezni, egyáltalán nem! Viszont néztem fel a nőhöz a páholyba egész felvonások alatt, egy kicsit összehúztam a szemem, hogy csak őt lássam külön és messzebb, mint ahol van és még szebbnek, mint amilyen szép, ünnepélyesebbnek, grófnőnek! Sokszor gyönyörűen tudott ott mozdulatlan maradni egy kicsit eltartott fejjel és a keble olyan fehér volt, mint a kréta a sötét derékban és egy gyémánt ék úgy hunyorgott a nyakában, mint valami csillagzat. Úgy volt, mintha diktáltam volna magamnak: te, prömieren vagy, egy asszonyt nézel ott a páholyban, aki a tied lehet, fiatal vagy, itt az élet, ez az, te hisz ez nagyszerű, ez valami gyönyörű, te, te! A nő közben kérlek diskurálni kezdett ott Pörgettyűnével meg Pörgettyűvel meg Illetőhöz is szólogatott meg Redő Oszihoz is hátrahajolt, mert Redő Oszi ott lovagolt leghátul a páholyban és hogy lásson, egész előre volt a feje buktatva s a kopaszság szinte kacagott a fején. Undorodtam és csodálkoztam: hogy mer egy ilyen kis kopasz egy egy nőre rá is nézni!

Észrevettem, hogy a szomszéd páholyból átpisszegnek az ő páholyukba, mert néha már nagyon éltek ott! Akkor megmeredtek mind. Illetőné az ő kis aranyozott gukkerjét felvette s körülgukkerezett a homályban az egész nézőtéren. Aztán meg hogy hátraáll a tükörhöz és ott veregeti a haját és pedri a szemöldökét. Meg hogy ül és a reticulejében babrál és a festékes stifttel bekeni tükörből az ajkát és zsebkendőt használ az orrához. Az ilyen pillanatok kérlek olyan kínt csináltak bennem, én nem tudom miért, ilyenkor mindig inkább odanéztem a színpadra vagy elkezdtem olvasni a Magyar Színpadot. Szünetben esetleg felmehettem volna vizitelni hozzá, egyszer mikor felköszöntem neki, intett is a gukkerjével, hogy jöjjek fel, de részint irtóztam Pörgettyűékkel ott együtt zajongani, részint Redő Oszival mint vetélytárssal vagy mivel nem volt gusztusom a páholyban együtt futni s még volt egy problémám azonkívül, az hogy Illetőt nem ismertem személyesen és kerülni akartam, hogy bemutatkozzunk. Úgy éreztem, hogy egész fölösleges a férjjel megismerkedni. Minek nekem a férje? Ha ismerem ezt az őszes fejű, cvikkeres molett embert abban az örökös zsakettben, akkor már az ügy nagyon enged a romantikájából! Tudni se szerettem arról, hogy Illető a világon van. Viszont fájt azt a búcsújárást látni Illetőnéhez a páholyba s szépen kimentem a kapu elé elszíni egy fél cigarettát és egy kicsit fázni s nézni a szép csukott fiakkereket s gondolni, hogy milyen forró szerelemmel suhanhatnak bennük párok és párok, akik nem kíváncsiak a második felvonásra, a harmadikra se, se semmire ezen a világon, csak egymásra.

Aztán kérlek, voltam azon a télen három koncerten a nő miatt, mert jelezte hogy el fog menni. Feinhalsnál voltam a Vigadóban meg a Filharmonikusoknál, mikor a Csajkovszki Pathétique-jét adták elő, meg egyszer a Royal termében egy privátnak a dalestélyén, akiért Illetőné meg Feltünésiné mindenkit fellázítottak, azt hiszem Feltünésinének a sógornője volt, aztán Illetőné volt az, aki nem is nézett oda a dobogóra, csak emelte folyton a fejét köröskörül, hogy ki van ott és ki nincs ott. Legalább engem nézne! Észrevett engem is és rezegtette a fejét és kacsintott a dobogó felé, hogy úgy-e milyen szép! de aztán tovább kapta a szemét és féltékenyen kezdett egy szép nőt gusztálni. Én se tudok zenét, de a privátnak a dalestélyén legalább a zongorakíséretből tudtam élvezni Schumannt, a Vigadóban meg majd elpityeredtem a Pathétique utolsó tételénél, olyan fájdalmas és olyan szép volt az, de a nő ott is toaletteket és frizurákat vizsgált a terem felé fordulva, onnan a legdrágább helyről, a zenekar elől. Én a nőért mentem el oda s az volt a sejtelmem, hogy a zene felszakítja majd bennem az óriási szenvedélyt a nő iránt. De akkor olyasmit éreztem, hogy inkább elválaszt tőle a zene, mint hogy összekössön vele. Még hozzá Redő Oszi ott a háta mögött, még az kellett nekem. Hogy kínlódtam ott! Soha egyedül ezt a nőt nem tudom látni, egyedül, mint egy arany rámában! Ha behúnytam a szemem és rá gondoltam, a barátnői, meg Redő Oszi, meg Pánczél úr, meg mind a többi pofák ott ugráltak az ő arca körül s beleröhögtek a szivembe!

Jaj te, fáradt vagyok. Kérlek, hogy hű maradjak a tényekhez, hát arról is beszámolok előtted, hogy ebben az érzékeny állapotomban azért egész jól tudtam mulatni, mikor fiukkal elmentem itt-ott orfeumba, meg a Foliesba a kis Rottot élvezni vagy a moziba. Akkor még azokat az őrült párisi humorosokat adták a moziban, amikben az egész utca kergeti mindig Max Lindert, meg azokat az exotikus felvételeket. India, Japán, a cambodgei király udvara, Tahiti szigete, meg tenger és tenger meg cow-boy históriák viharos lovaglásokkal a vad erdőkön át, hogy szerettem én az ilyen képeket! Volt hogy magamban mentem el este valamelyik moziba és akkor ott a sötétben úgy elképzelődtem, mint egy hülye, minden vízi felvételen, ahol hajó indult vagy ha csónakáztak a képen szerelmesek, úgy beugrottam minden nyavalyás hangulatnak, még az az ordináré zongorálás is le tudott a lábamról venni, oh, így kéne lenni a nővel együtt, így egy csónakban elfeledkezni a napos folyón vagy így a tengeri hajón megismerkedni s a fedélzeten így a korláton könyökölni egymás mellett és nézni a nőt, amint a lekötött sapkájáról a fátyol repked hátra s uszkál össze-vissza a feje körül és a nő néz a tengerre előre s a hajó megy és mi megyünk rajta nem látni hova, a végtelenbe. Mit lehetne ott beszélni! Mily szépet beszélhet ott az a moziszinész, akinek ugrál a szája, hisz mindent szabad ott mondani! Erővel a magam arcát akartam ott látni a képen a moziszinész tengerész-sapkája alatt, a nő idegen arcának a helyére meg Illetőné arcát akartam odaszuggerálni persze! És közben mintha nehéz ólmot öntöttek volna belém, olyan nehéz lett a mellem. És aztán egy kocsin tűntek fel így ketten a képen. Egy országúton nyargalt elő egy kétlovas kocsi velük fák közt, mintha egyenesen a mozipublikumba rohannának bele a mindig jobban látszott az arcuk, ahogy közeledtek és a vászon sarkában elkanyarodott a kocsi velük hirtelen és még látszott, hogy a férfi összecsókolózik a nővel és utána a nő mosolyogva les a publikum felé, mielőtt eltűnnek. Kérlek, egy nehezet nyeltem és egyszer csak egy melegség jön a gégémbe s a szemem mögött is ilyen meleg lett és elhallgathatnám, mert nem látott senki, hisz sötét volt, de hát tény barátom, nem lehet rajta változtatni: egy könny kicsúszott ott a szememből. Azaz kettő, mert mind a két szemem részt vett ebben a mozgalomban. Sőt ez se lehet pontos, hogy két könnycseppet prezentált a szemem, azt hiszem három-négy könnycsepp jön össze olyankor az ember szeme alatt, mikor azt mondja az ember: egy könnyet ejtettem. Meglehetős dagadt kis langy vízmennyiség az, ami megáll az ember szeme alatt és úgy ródlizik aztán le az arcon végig. De ezt nem vártam be, barátom, azon nyomban felvettem mint egy itatóssal az öklömmel onnan. Minden pillanatban megállhat a kép a vásznon és akkor világos van a moziban.

Ez például foglalkoztatott akkor. Otthagytam rögtön a mozit és az utcán megállottam átvenni ezt a dolgot. Ez valami: könnyeztem a nőért! Olyan hangulatom jött, mintha vőlegény volnék. Jaj, te szép asszony, szeretni foglak! Vagy már szeretlek is talán! Viszont olyan közönségesen láttam a villamost, a rendőrt, az embereket, a cégtáblákat, mindent az utcán és a nőre gondoltam és semmi lobbanást nem észleltem magamban. Hát hogy lehet, hogy nekem az imént könny jött a szemembe? Mi az a könny? Egy gyanu lepett meg, az, hogy azért a kétlovas kocsiért pottyant ki a könnyem. Az országút szépségéért. A csókért egyáltalán. Az idegenekért, akik élnek messze s akikkel sohase fogok beszélgetni. S a tengerért lett oly nehéz a szivem odabent. Azért a tiszta széles és egyenes vizért amelynek nincs foglalkozása s ilyen buta ifjúsága itt Pesten s nincs ilyen forró és tanácstalan furcsa hajas feje, egy kék és ragyogó, vad, örökös sorsa van! Talán az a nagy só, ami a tengervizben van, talán csak az vonzotta elő ezt a pár csepp sózott vizet a szememből. A tenger csinálta tán ezt a kunsztot, a tenger talán, még a filmen is ilyen ereje van a tengernek! Ott ment el a járdán doktor Lakk és köszönt nekem, elkésve vettem észre, mulyán kalapot emeltem utána s hadartam: vanszerencsém. Azt hiszem megundorodnak az embertől, mikor így hiába köszönnek neki mint doktor Lakk köszönt ott nekem.

Igaz, elég gyakran felmentem a Casinóba is a Kerületi Körből éjszaka ha hamarabb vége lett a baccaratnak. Rendesen összeállott egy kis társaság ilyen felületes barátokból, akik a baccaratszobában melegedtek össze vagy mondjuk összelangyultak s ha nagy nyerés volt, együtt elmennek örülni valami tánchelyre s ha nagy vesztés volt, akkor meg elmennek együtt búsulni s felejteni. Hisz te is eljöttél velünk akkortájban egyszer vagy kétszer, most jut eszembe. Akkor még bakkoztál te is. Emlékszel milyen szórakozott voltam a bakknál? Emlékszel, mikor egyszer megfogtál és az ablakba húztál és azt kérdezted: öregem, tart még a dolog a nővel? – úgy néztem rád, mintha bicskát szúrtál volna belém. És hebegtem: hogy érted ezt? S te nevettél és oly könnyen, mintha azt kérdezted volna hány óra, úgy kérdezted: nem ugrottál még el tőle? Én iszonyú kedélytelen arcot csináltam és abban a reményben, hogy nem látszik, hogy el vagyok pirulva, kértelek: ha barátom vagy kérlek ne érintsük ezt a témát. Nem emlékszel már? Te mintha csudálkoztál volna s aztán fölényesen mondtad: ugyan, nem értelek. Én erre azt mondtam: pedig magyarul beszéltem. És szépen elsétáltam mellőled és odamentem az asztalhoz és már kiabáltam: tíz korona annonce! S a tablóra bámultam és mintha lázt kaptam volna, úgy tüzelt a fejem. Nem is gondolkoztam, csak ugrált összevissza a fejemben, hogy mi az, amit te hiszel és hogy hogy viselkedtem én most veled szemben, te bántottál-e meg jobban engem vagy én téged? Te kíméletlen és cinikus voltál, mint akármelyik ordináré alak, én meg viszont talán meghagytalak most abban a feltevésedben, hogy Illetőnével viszonyom van és ez egy szemtelen hazugság részemről. Átment a fejemben, hogy csak hadd higyjed, legalább imponálok neked vele. Tényleg, nevetséges lehet, hogy már egy fél éve mászkálok a nő körül és semmi alapom nincs arra, hogy diszkrét legyek! Aztán egy kis gyűlölet fújt belém irántad, hogy te milyen közönségesnek látod azt az úri nőt! Komolyan, ha nem vagy orvos, talán nekedmentem volna, mint egy bolond, de az, hogy orvos vagy, oly gyerekes tiszteletet és bizalmat tartott bennem mindig teirántad. Szégyelni kezdtem magam. Azt éreztem, hogy oda kell mennem hozzád: Lacikám, én úgy beszéltem veled, mint egy majom. Gyere, őszinte leszek. Menjünk be a biliárdszobába, ott nem zavarnak, gyere, elmondom neked, hogy semmi de semmi nincs a nővel, én nem tudom hogy kezdjem el vele, meséld el tenálad hogy volt az ilyen komoly viszony. Beszélj, te, mondd milyen az élet! Én nem ismerem ki magamat. Hallgasd meg a szimptomákat és mondd meg, hogy én hogy vagyok?

De oly féltékeny voltam úgynevezett érzelmeimre s az a féltékenység mindig húzott vissza attól, hogy valakinek egy szót is kinyögjek! És azonkívül kérlek beleestem akkor egy bankszériába s ott ragadtam. Kábultan harcoltam, hogy a pénzt visszahozzam. Jön barátom a

Sport.

A nő tudniillik kijárt a nagy jégre, mikor a Vigadónál meg az Oktogonon fenn volt a kis zászló a kék-piros táblán, hogy a jégpálya ma nyitva. Én diákkorom óta nem csatoltam fel a korcsolyát. Most is lusta lettem volna korcsolyázni, nem gondoltam én korcsolyázásra, csak nő és nő kellett már nekem, nő barátom! Ellenben mikor a banknak vége volt, rohantam a pályára mint vendég, azaz a büffébe Illetőnét látni. Hallatlan, hogy hatott rám, mikor a büffébe belépkedett a korcsolyával a lábán avval a kicsipett arcával, mint a pünkösdi rózsa s oly nagyokat és édeseket lélekzett nevetve a friss örömtől, úgy hogy alig tudott szavakat adni s úgy nézett, mintha azt akarta volna mindig mondani: szép vagyok, te, oly jó a hideg, mert meleg az élet! Oly karcsú volt abban a kurta szoknyában és egy kis lágy bársony kalapja volt és nem tudom, oly antiknak tetszett! És aztán leült és evett sandwichet és leszúrta a két korcsolya sarkát a padlóba, kissé szétvetve a lábát és: mi ujság? És: maga mért nem csatol? És: jaj most tanulok bógnizni, ez a Sréth, nahát milyen egy betörő ez! És: tudja, hogy ma kétszer estem? És: mondja, mit szól ahhoz a kekk sapkához annak a ronda nőnek a fején?

És már jött be ordítva Sréth sveaterben, az a hosszú állat, a korcsolyával még hosszabb volt és ugrált befelé valami jambósipkával és muffal, kérlek, Redő Oszi, meg Pereczky, olyan kosztümben, mint valami dán attasé a moziból és megint vége volt, hogy jól érezzem magam a nő mellett. Azok ott vitték a hangot, én meg hallgattam és hagytam a fülembe zörögni az evést és sisteregni azt a leányrajongást köröskörül, csatolásról meg esésről, meg hármasokról, meg nyolcasokról, meg kadettugrásról, meg angyalkázásról. Megtettem, hogy el se köszöntem Illetőnétől, otthagytam őket és felmentem inkább a kis hídra ott a ligetben és onnan könyököltem bele a pályába s lestem a nőt abban az uszkáló fekete tolongásban. Furcsa volt ez, onnan a korcsolyázást nézni. Mint egy-egy emlék mélyről az életből, úgy jöttek a fiuk hangjai s a kis lányok apró sikolyai s aztán az az egész mozgás odalenn az ívlámpáktól világítva, mintha egy világ lenne holdak alatt, ni, ezek élnek ott és ez valami idegen nekem. Ezek futnak és keringenek és elhajolgatnak és hátráznak. És én állok és könyökölök. Olyan szorongás és ámulat vett elő. S a zene úgy hangzott, mintha messziről zúgna. Rendesen valami csehet játszottak, az úgy elnyomott engemet! Hiszen ez katonazene, elmulás és búcsú! Teneked nem a halált hozza mindig a katonazene?

És egyszer csak meglátom így a nőt a közt az álomféle nép közt. A híd alá futottak hárman összekarolva s bógnizva jobb és balfelé, Sréthtel meg Redő Oszival. Kinyitottam a szám, be akartam kapni a nőt a lelkembe! Lehajoltam, már a híd alatt voltak, átszaladtam a másik oldalra, néztem le ott is, kerestem, elveszett. Egy női nevetést hallottam és azt képzeltem, hogy ő volt. Megint visszajöttem erre az oldalra. Mindig csak így egy-egy pillanatra tudtam feledezni a nőt és mindig karolva vagy ezekkel vagy Pereczkyvel meg még egy alakkal, akit nem is láttam még soha!

Egyszer megvártam ott és hazakísértem. Ott laktak az Andrássy-úton. Véletlenül egyedül ment el a jégről. Azt a kis utat is a földalattin akarta megtenni. Könyörögtem neki, hogy menjünk gyalog. Olyon finom hó volt a fasorban.

A nő sietett.

– Kérem Margó menjünk lassan. Olyan szép itt sétálni.

– Nekem még el kell mennem vacsora előtt.

– Hova?

Egy kis késéssel mondta:

– Hova, egy kis kommissióm van.

S rögtön lelkesedve Rémesnéről kezdett beszélni nekem, láttam-e ma a jégen, hogy nem a legnagyobb szemtelenség a jégre kijönni ettől a nőtől, mikor az egész Pest röhög rajta? Jelzem, én nem hallottam az egész Pestet röhögni. Hogy Rémesnét a friss férje rajtacsípte a régi férjével és nagy verekedés volt és a friss férje már válik és a régi férje nem akarja megint elvenni, mert neki nagyon megfelel mint barátnő.

Én az ilyen históriákat abban a reményben hallgattam, hogy rögtön elfelejtek minden szót belőle. Erőlködtem, hogy ne halljam mit mond Illetőné, csak az arcát néztem a nőnek a barna fátyol alatt. Azt az élő kármin száját és azt a finom, finom ködöcskét, amit a nő mindig előlehellt a hidegben beszélve. Mintha valami drága vékony cigarettet szívna, amit nem látni. S néztem előre a fasorban és úgy képzeltem, hogy ott állok szembe messze s látom magam a nővel így sétálni télen. Beleszóltam a nő meséjébe.

– Margó. Milyen szép maga ma!

– Áh hagyjon. Rosszul nézek ki. Egész éjjel nem bírtam elaludni.

– Jaaj. Mi baja volt?

– Semmi. Egy undok fejgörcs. És ilyenkor hiába veszek veronált.

– Mért fájt a feje? Én azt hittem egy szép nőnek sose fáj a feje.

Elnevette magát.

– De ugye most jól érzi magát – mondom.

– Igen, mára már elmult hál istennek.

Ilyen társalgással értünk a kapujok elé. Alig akartam elengedni azt a megmelegedett feszes keztyűt.

Húzta a kezét:

– Na pá, csak felszaladok, mondom még el kell rohannom vacsora előtt.

– Megvárom. Elkísérem.

– Nem, nem, most nem, majd máskor.

Beállottam a kapu alá végigélvezni hogy csenget, kinyitják a liftet, felvinnyog a lift, megáll és zördül az ajtaja s megint nyávog a lift le a földszintig. Hova fog a nő elrohanni? S mitől fájhatott a feje? S veronállal alszik? S miért nem mondja meg, hova akar elrohanni? Milyen regénytelen ez az egész és mégis milyen rejtélyes! És én nem vagyok beavatva, hogy hogy van ez mind, semmi közöm mindehhez, istenem!

De majdnem mindig magamban indultam be a ligetből, mikor ott a hídról néztem a pályát. Te, egyszer a zene azt zúgta utánam, hogy

Ez a kuplé ment akkor Pesten tudod és a kabaréban mikor énekelte Ferenczy s rikkantottak ott vele, mikor a refrain jött, hogy: rrrit! Ferenczynek az orra olyan jókedvvel nézett a publikumba, én meg a szemében nyomoztam Ferenczynek, hogy tényleg olyan víg hangulata van-e s csak annak örül, hogy népszerű vagy van csakugyan a függönyön túl valahol egy ilyen ritka úri nő babája s arra gondol most? Ha felkiabáltam volna neki: mondja mester, ez tény és való? Én nem tudtam kivenni, mit mond a Ferenczy szeme. Láttam már kérlek színészszemeket a színpadon, hogy ragyognak aztán hogy oly közömbösen vagy erőltetve néznek üresen és láttam direkt bánatos szemeket, mikor a színésznek nem kell beszélni, csak ott áll a színpadon és átnézi a publikumban az aznapi fejeket.

Mondom a jégen azt rotyogtatták egyszer és én azt a szívtelen katonazenét vittem magamban egy darabig és a szöveg csak úgy magától dalolta bennem hozzá:

úgyhogy a szám is elkezdte végre s mintha rám is passzolna a kuplé, valami közösséget vállaltam kérlek a Don Juanokkal és egy hencegő hangulatban dudorásztam félhangon, mintha már régen úriasszonyok szerelmében gázolnék és közbe végigsikankóztam egy kis hosszúkás jégen, amit ott a járdán kigyalultak a talpukkal a gyerekek a megfagyott havon. Sokszor észreveszek télen így meglett embereket, hogy végigcsusztatják magukat ilyen kurta kis utcai jégen járás közben. Nem állják meg! Nem épen olyan gyerekek vagyunk, mint a gyerekek?

Aztán ahogy beértem a Köröndön túlra, ahol sűrűbben jöttek-mentek a népek és a kirakatfényben úgy elsiettek ketten-ketten, férfi nővel és pláne hogy magánzó hópelyhek ereszkedtek lefelé válogatva, hogy melyik kalapra szálljanak és a csemegeboltok oly gusztusosan duzzadtak a kirakatok mögött és folyton mentek be felvágottat venni fiatal férfiak nőkkel vagy jöttek ki s karolva kezdtek sietni s összedugdosták a fejüket és buzgón tárgyalták életük jó kis dolgait és zörgős lovakkal elfutott a kocsik meg az autók mellett egy szép lakkozott szánka s abban is asszony és férfi ült, barátom, olyan nehéz lett ott menni nekem, mint egy túlöregnek, akinek nagy munka már egyik lábát a másik elé rakni. Téli este kezdődik és van mindenkinek valakije, szerelem! A cukrászdában tolakodnak a pult előtt, kis lukácsot pakoltatnak, teasüteményt, szerelem! Az egész város szerelem, az egész este szerelem, hó a lámpákon és a barna házak párkányán, szardinia, kaviár, nyulak és fácánok és narancs és datolya s rumok az üzletekben, minden csak arra van, hogy csók támadjon belőle, hogy jó legyen otthon, jó téli est mint a piros tea! Kicsi fehér csomagokat lógáznak spárgán a muffok mellett, otthon kibontják majd, minden szerelem, szerelem! Kihasadt testszínű gesztenye a Gyár-utca sarkán, süti az ujjakat, mikor kapkodják és dobják befelé a stanicliba! A Párisi Áruház előtt déli világosságban rohannak sűrűn az irodai lányok, fiuk furakodnak köztük, nem is venni ki, hogy ki melyik lányhoz beszél, csak hangos a szája mindnek! Operába szaladnak fehér selyem kendővel a hajukon kis sorsú nők ünneplő rózsaszín reticule-t lógatva. Mily rokonszenves mind, milyen kellemes volna akármelyik! Semmi, csak a lágy ruha s a húzós félselyem harisnya s a szappanlehelletű édes tiszta test! Jaj nő, nőőh! Hogy sétál elő a két combjuk a szűk szoknyában! Hozzámdörzsölődnek a tolongásban! Belefordítom a pillantásomat egy lány szemébe, az visszanéz hirtelen és a meglepetésben rebbenteti a pilláit és elkapja a fejét és eltűnik. Mit gondolt! Megint egy lánynak a szemébe nézek, az megnagyítja a szemeit amint visszanéz. Bátor, kíváncsi, követel: nos? Mit akar? Én jövök zavarba s én szököm meg tekintetemmel. És aztán utána fordulok és engedem lökdösni magam és nézek utána. Jaj, egy leány! Mindegy hogy híják és milyen egyéniség! Egy szagos kemény őszibarack! Csak ne volnék úgynevezett intelligens úriember! Ne lennének nyügösségeim és igényeim! Ne akadtam volna bele ebbe az Illetőnébe! Ki ez az Illetőné, hisz én nem is ismerem! Ó ha Illetőné leány volna még és engemet ismerne legelőször a világon! Úgy elszorult a szivem barátom.

Hátha egy rémes tévedés és egy boldogtalan pazarlás ez, ami mindent izgulok, érzek, képzelek Illetőné miatt! Hátha mindezt egy lánynak kellene áldozni, ezt az ajándék kort, ezt a sóhajra s a dalra adott drága szabad időt!

Megmondom kérlek, hogy voltam a lányokkal. A lányok alapjában véve még prózaiabbaknak látszottak nekem. Férjfogásra láttam az egész bandát berendezve és csak szánni tudtam őket. És ahol én előfordultam lányok közt, mindig drezdai meg müncheni intézetekről, angol nyelvről, német irodalomról és kabaréról és dalkrózról és festőiskoláról kellett beszélgetni, sőt műegyetemről és boncolásról! Azonkívül kérlek, ők cigarettákat és likőröket forszíroztak. Aztán barátom, a dzsiggelést imádták és hülye angol dzsiggdalokat adtak le fahangot affektálva s mindenféle falleót és oscarstrausst dúdoltak a zongora mellett, álom és bánat nélkül.

Egyszer egy lánynak azt mondtam: hogy szeretnék lány lenni! Az ártatlanság lehet az igazi boldogság, azt szeretném érezni! Azt mondta: pfuj, undok, tudja, undok! Rémes lánynak lenni, nem is képzeli!

Ezek barátom diákok. Ezek műveltek. Ezeknek fejük van. Ezeknek programmjuk van. Ezek modernek és felvilágosultak mint egy gép! Én nem tudom, hogy fejezzem ki, én egy májusi kertet keresek egy leányban. Meglehet, ha türelmem van lányok közt lenni, találok köztük egy ilyen tiszta tavaszt, amit sejtek, egy ilyen boldog fehérséget, aki nem valami reális szerencsétől mosolyog, hanem egy rózsaálomtól és úgy jön az ember elé, mint egy balettképben egy megfoghatatlan fehér balerina a holdfényben bokrok közé belebeg a szive felé nyúlva karjával. De hisz ha elébem kerül esetleg egy ilyen ideál, azt én elveszem, nem? És ha a megnősülés eszembe jutott, kétségbeestem barátom! Borzasztó, mondtam magamnak, hát már ott tartok, hogy megnősülhetek?

A halál attól már csak egy állomás! Haa! elébb végigkóstolni, mint a likőröket, a nőket, sárga- és bronzhajuakat és kreol és sápadt szépségeket és utazni, hotelekben, egyéjszakai szerencséket átélni s plage és Velence és boudoir és szeparé, az egész Magyar Figaró! nagy bolondságok és kis komolyságok, egy egész ifjúság, ahogy az ember hallja, olvassa, képzeli s aztán egy őszi este, mikor a szél úgy fütyörész odakint, mint egy csavargó, aki valakit le fog szúrni az éjjel, akkor barátom egy begyújtott kandalló párkányára könyökölve s lenézve, válni szépen az ifjú évektől, emlékezni emlékekre, leveleket szagolni, valami fonnyadt szalagot meg száraz virágot fogdosni s egy göndörödött hajszálat kihúzni s nézni s gondolkozni melyiké lehetett, olyan édes szomorúságban, amiben több az édesség, mint a szomorúság.

Te hallgass ide, mik jártak az én fejemben, mikor eszembe jutott, hogy majd én is megnősülök egyszer! Először is nem birtam elképzelni soha, hogy az ember egy reggeltől fogva, míg csak meg nem hal, tényleg avval az egy nővel összetartozzon. Azt hittem, én abba feltétlen beleőrülnék! És gondoltam, a legszebb dolog, amit tudok egy nőért, a diszkréció, az lehetetlen, a mellett a nő mellett, akit elveszek! Épen a hitvesem mellett! Hát hogy szabad azt élő embernek sejteni, hogy nekem micsoda összefüggésem van evvel a nővel! És gondoltam: mondjuk, ha holnap megnősülnék, hogy lennék holnapután egész más ember? A fiúk közé menni… rémes! Mit mondok a barátaimnak, ha például megkérdeznek: mondd, milyen a nászéj, milyen ez az életben? Teszem ha valaki orcátlanul rám kacag, mikor másnap szembe jön velem, azt ott stande pityere leszúrjam? És aztán én nem kérdezhetek már egy fiút: van szeretőd, mondd? Hátha elkezd majd panaszkodni: senkim sincs, oly szerencsétlen vagyok! Mit mondhatok majd annak? Hogy vigasztaljam? Hencegjek az én boldogságommal? Ki nem állhattam azokat, akik szólóban maradt barátaiknak jöttek dicsekedni a nővel, meg a koszttal, a nyugalommal, mindennel. Milyen idegenséget csinál az hirtelen a legjobb barátok közt is, hogyha az egyik megnősül. És amellett hogy valami kis csalódást okoztak bennem az ilyenek mindig, olyasmit, mintha ezek, akik megnősülnek, cserben hagytak volna, amellett kérlek mindig sajnáltam is őket, hogy ők már a világon el vannak intézve, már nem repkedhetnek mint a madarak, ők a képzelet ezeregyéjét feladták, őnékik már normális nappal van, valami hallatlan szép az ő életükkel nem történhet.

Mennyit fecsegek itt neked és te hogy engeded, angyal vagy, igazán! Ugy-e egy télesti hangulatomat kezdtem ecsetelni? Igen, menés közben az utcai mozgás közt a fejembe jött az a szó, hogy ifjúság és oly heves szívfájást kaptam, mint ahogy a fogába áll a fájás valakinek. Szent isten, úgy volt mintha hirtelen leestem volna egy magas hintáról a földre. Mit ér, hogy készülődök és egy illúzióm van, mit ér, hogy itt vagyok és alkalmas vagyok a gyönyörű életre, mit ér az, ha csak nézek és a két karom, ha kitárom ölelni, egy zárójel, amiben nincs benne semmi! Az ifjúság énnálam egy szép bankjegy, amelyiknek nincs bennem aranyfedezete! Jaj, hisz a valóság az, hogy Illetőné otthon lesz Illetővel este s holnap tán már nem is szimpatizál majd velem. A valóság az, hogy magamban mászkálok itt a hidegben és egy bankban vagyok egy jelentéktelen alak és undorodom ott és nincs nagy pénzem és nincs semmi fix örömöm a világon és a tényleges szerelmi életem olyan szökve töltött félórákból áll, amiket csak azonnal elfelejteni szeretek, sőt mostanában ennyiből se, semmiből, mert félek minden pechtől és tartogatom magam Illetőnének, akinek az arca a behúnyt szememben van, mikor lecsavarom a villanyt és átölelem a párnát, mert úgy kívánok mindig ölelni, mikor lefekszem éjjel! Semmi! S hátha az egész nagy ifjúság az életben csak annyi, mint egy ilyen pár véletlen szép havas nap télen Pesten, mikor meg vannak a színház előtt a lámpák fehérrel sapkázva s ártatlan pici fehér rendjelek esnek az ember kabátjára s szánok iramodnak emlékzörgéssel a kocsiúton és aztán egy reggel locspocs lesz vagy száraz fagy és vége! Őrült vágyam volt, hogy elkezdjek rohanni végig a járda mellett és ordítani: ifjúsáág! ifjúsááág! Szent isten, mi lenne! Reagálnának erre ezek a lányok és asszonyok és fiatalemberek az Andrássy-úton és a kocsisok? Azt hiszem, egy nagy röhögés kísért volna s aztán kiabáltak volna utánam: fogják meg, fogják meg! mint egy bolond után és még kergettek volna is »per hecc«. Emlékszem, az Erzsébet-téren mentem át és a fáknak a fekete karjait néztem és azok olyanok voltak nekem, mint néma jajgatás és az égbe bámultam, istenem, mikor hó jön az égből, oly fakó fekete mindig az ég, oly rossz színe van, oly széptelen és részvétlen. Egy nagy keserű nosztalgiám vagy micsodám támadt ott valami utolsó árvaság után, s gondoltam, milyen utálatos nyomorult vagyok, hogy nem vagyok egész árva, hisz anyám van és van lakásom és órám és névjegyem. Ha olyan árva lehetnék most, hogy abszolúte senkim és semmim ne lenne, se egy ismerősöm, se egy vacok, ahová letehetem a fejem, se egy krajcár a zsebemben, a nadrágom csupa lyuk lenne s egy kóc a hajam és egy lehúzott rossz kalappal a fejemen, zsebbenyomott öklökkel mennék itt a fák alatt, reszkető két könyökkel, egyesegyedül, a jó isten tudja hová!

Aztán kérlek, állva maradtam egy fánál és behúnytam a szemem és átkaroltam a fa testét. Lesimítottam a fa hátát, hogy egy nő termetének a simogatását képzelhessem, de úgy akadozott a tenyerem a fa kérgén lefelé, oly durván éreztem, pedig keztyű volt a kezemen. Elhúztam magam a fától és még az is rosszul esett, hogy a fa nem kezd mellettem jönni, hanem ott marad.

Akkor, kérlek, a februári műsorban felfedeztem azt a kis nőt, tudod, akit az elején meséltem, hogy a ligetben egy nyári este leültem hozzá s ott bolondoztam vele. Kérlek, elsején vagy másodikán a Körből felmentünk a Casinóba az új műsort látni. Úgy emlékszem, sikerült az utolsó számhoz érkezni, úgy félkettő tájban. Két spenceres angol fiú őrjöngött ott a színpadon, dzsiggeltek kétfelől a színpad két sarkában, mint a jégeső, közbe makacsul mosolyogva s a színpadon egy pianino előtt egy angol baba ült a székben és zongorázott nekik és ő is dzsiggelt a cipőivel és az ujjai is a billentyűkön inkább dzsiggeltek mint zongoráztak. És egyszer csak felugrott a székre s onnan taktusra a pianino tetejére s kopogott a lábaival úgy mint a két fiú s hirtelen leugrált és az egyik fiú termett ott a helyébe a pianinónál és zongorázott, a nagy baba meg a másik fiúval dzsiggelt, aztán a másik fiú cserélt az első fiúval, de ez mind taktusra ment és a dzsigg egy pillanatra sem maradt abba. Végre már úgy lihegtek, mintha haldokolnának és egyszer csak a pianinóról odaugrott az a fiú előre s a legsebesebb lábpergésben hopp, felkapták mind a hárman a jobb lábukat együtt és a másik pillanatban úgy megállottak ott, mint három rekruta. És úgy lélegzettek, mint a mozdony szokott és a festék folyt az arcukon és még mindig mosolyogtak. Őrült taps és bőgés a teremben. A függönyt összerántották rájok és a terem csak tombolt! Az emberek kalapáltak a sarkukkal és ugratták a botjukat a padlón, mintha az egész terem megkábult volna s dzsiggelne minden. A függöny persze rögtön kinyilt, a három angolság mosolygott és dzsiggelt ugyanazon a helyen, mintha abba se hagyták volna. A taps és a dobogás forradalomszerű lett, még a pincérek is álltak kétoldalt a színpad alatt és szenvedélyesen tapsoltak, pedig az olyan számok után, amelyeknek úgyis sikerük van, a pincéreknek nem muszáj tapsolni. Ezt tudnod kell. Csak az olyan számok után kötelességük a pincéreknek tapsolni, amelyek után a vendégeknek eszükbe nem jut azt a két buta kezüket elővenni, csak néznek fel a függönyre életuntan, a dagadt stájer nő után, aki jodlirozott nekik vagy a gonosz fejű berlini démon után, aki elszántan leadott egy húszstrófás német kuplét és azalatt vizsgálta a beszélgető urakat facér szemeivel, mintha válogatná, hogy melyiket szúrja majd le legelőször egy nagy konyhakéssel. Azt viszont tudták a pincérek, mert tudniok kellett, hogy az ilyen számok után a személyzeteknek ká kötelessége hátraállani a bejárathoz és onnan egy sortüzet tapsolni a színpad felé, hogy a függöny legalább egyszer szétnyílhasson s az a szám visszasétálhasson egy fejbólintással fogadni azt a spontán elismerést, amivel a közönség az ő művészetének adózott. Maga a jó Zsanti mint üzletvezető jó példával járt elől, illetve ott hátul, csak annyiban különböztette meg magát a személyzetektől, hogy ő háttal állott a színpadnak, úgy tapsolt. A jó Zsanti! Neki a leglecsúszottabb számokhoz is volt egypár szíves tapsa. Lehetetlen, hogy az ilyen angyali szolgálat örökre jutalmazatlan maradjon. Például, kérlek, hogy Elly Rellynek, akinek egy félperces spicctáncból állott az egész színpadi szereplése és az alatt a félperc alatt is legalább egyszer mindig megbicsaklott a nagyujja s Elly Relly oly keserves grimaszszal nézett a közönségre, hogy az emberek elröhögték magukat, hogy ennek az Elly Rellynek is tapsolt a jó Zsanti, mikor behúzták a függönyt, erre csak muszáj majd mennyországnak lenni, hol ezt a jó Zsantinak felírják a Követel oldalra. Igaz hogy a jó Zsanti üzletileg tapsol, igaz, de hát ő Elly Relly után az öltözőbe a legszebb zenét küldi mégis a szívtelenül hallgató teremből: a tapsot. És kérlek, a jó Zsanti ha nem tetszik neki megtapsolni egy Elly Rellyt, el is küldheti Elly Rellyt a Casinóból. Mondhatja neki: nézze nagysád, itt le van csúszva, holnap már otthon maradhat a mamájánál nagysád. De a jó Zsanti egy Elly Rellynek is tapsol, hiszen ezért hívják őtet úgy, hogy jó Zsanti. Csak kell, kérlek, mégis egy jó istennek lenni, hogy a mennyországban majd a nyakába akassza a jó Zsantinak az Aranygyapjut.

Képzelheted, hogy az angoloknak hogy tapsolt a jó Zsanti! Ilyenkor ő publikum volt, műbarát, ilyenkor arccal volt ő is a színpadnak fordulva s kiabált is a tapsolás mellett, hogy: brávó, brávó! és közben ragyogott és hajlongott az ismerős vendégek elé, akik jöttek befele a bejáratnál. Az angolok vagy háromszor csinálták el még azt a kis hála-dzsigget, aztán nyugodtan maradt a függöny végre. Én ott állottam meg a bejáratnál, szerettem ottmaradni egy kicsit és onnan átnézegetni a termet. A jó Zsanti észrevett, mert magamnak is azok közé volt szerencsém tartozni, kiket a jó Zsanti bizalmával és barátságával tisztelt meg. Nekem is kijárt a grand mosoly és a kéznyújtás a jó Zsantitól. És az az üdvözlés, amelyiket csak a príma vendég kap tőle:

– Áldás békesség. Hogy állok kegyeiben?

Én nem tudom minek köszönhettem azt, hogy a jó Zsanti engem is méltatott. Igaz hogy ha volt nálam valami pénz, nem sajnáltam egy üveg Irroyt a székre tétetni magam mellé. De hát az, hogy az ember pezsgőzik, az nem imponált a jó Zsantinak. Ő magában mélyen lenézte az erőszakos pezsgőzőket és a páholyokban monoklival feszítő gavallérokat és azokat a vidéki kövéreket és pesti nagy lumpokat, akik a szeparéban ötszáz- meg ezerkoronás cechet csinálnak. Neki az mind »palkó« volt, azokat ő nem tisztelte. A jó Zsanti, aki a legleégettebb nőknek is hódolt, az urakban megválogatta, kinek adja bizalmát és barátságát. Azt hiszem, inkább azért lettem előtte népszerű, mert önzetlenül tudtam hallgatni őtet, mint okos embert, mert a jó Zsanti az összes újonnan felbársonyozott páholyokra s az újonnan felcsillározott plafondra s az újonnan függönyözött és hátterezett színpadra nem volt olyan büszke s az egész műsorra nem volt olyan büszke, mint arra, hogy ő okos ember és az Alagon meg Káposztásmegyeren körbe futó lovakhoz meg hotelberendezéshez meg étteremvezetéshez meg egyéb ilyenekhez, a világon a legnagyobb kaliberű dolgokhoz Pesten senki sem ért annyit, mint ő, a jó Zsanti. Azt meg kell mondanom neked, ha véletlenül nem tudnád, hogy a jó Zsanti a turfon folyton leégett és hogy établissement-alapításaival már hatszor tönkrement az életben, de hát ez csak pech, kérlek. Azt a jó Zsanti is elismeri, hogy neki pechje van.

Kérlek, ha sokáig fenn voltam a kaszinóban és úntam ott a teremben azokat az állandó nőket nézni, sokszor hátramentem a szeparék folyosójára, hol reggel három órára vacsorát terítettek egy kis asztalon a jó Zsantinak meg a szép Lezsinek és odaültem inkább e mellé a két józan és szolíd férfi mellé s néztem, milyen gusztusosan mártogatnak a jószagú marhapaprikás levében és hozzá szelíd pilzeni sört iszogatnak pezsgőspoharakból és hallgattam, amit tárgyalnak ott szép komolyan favoritokról és zsokékról, meg rheumáról és a masszírozás öröméről és egészségéről, míg ott sorba a szeparékból cigány meg danolás meg pohártörés meg kurjongatás, meg zongora meg ugrándozás meg röhögés meg sikolyozás hallatszott össze-vissza, mint egy bolondokházában. A szép Lezsinek volt kedvenc témája a rheuma meg a masszőr-tudomány, mert a szép Lezsi, mint balettmester szenvedett a lábaival, igen, ez is oly csodálatos volna, ha nem volna a legáltalánosabb tünet ezen a földön, hogy épen a balettmesterek, akiknek ott kell a parketten éjszakaszámra táncolni a nőkkel, épen ők kapnak az ifjúságban rheumát a lábukba. Azt hiszem, erre mondják, hogy a fák nem nőnek az égig!

Egy szóval ott maradtam a bejáratnál, nekidűltem az első kis páholy falának és belefeledkeztem a Casino vásárjába. A társaságom már beült egy páholyba. Nem nagyon vágytam közéjük. A színpad elől eljött az az öttagú kis zenekar, a zongorista, a prímhegedista, brácsista, flótista meg az üstdob-cintányér- és trianglista, kik ilyenkor, mint szolíd zenészek, hazamennek, kivéve a zongoristát, aki a szeparék felé gravitál, meg az üstdob-cintányér- és trianglistát, ki mint nőtlen szőke álmodó itt szokott maradni reggelig a cigányokhoz közel, egy székre ülve, mindig ott a kályha mellett és a fekete fadózniból cigarettákat sodor és elszívja őket egy kis meggyfaszipkából. A cigányok a kályha mellett hátul, a nekik odacsinált dobogón munkába léptek abban a pillanatban, mikor a műsornak vége lett és a varietézene lezárult ott a függöny előtt és a zongorista boldogan felugrott és a billentyűkre lecsapta a fedelet és a prímhegedista meg a brácsista kihúzták a zsebkendőt a nyakukból és letörülték az arcukat vele és visszatették a zsebökbe. Azon nyomban kitört a cigányzene, mert a zenének egy fél percig se szabad elhallgatni ott a Casinóban! És akkor olyan zaj és olyan mozgalom van abban a percben ott a meleg teremben, ahol mintha augusztus volna mindig, úgy be van fűtve s olyan világos van és mintha perzselne, mint a napsütés, az a sok villany! A pincérek szaladgálnak a pezsgős vedrekkel és a poharakkal és a lányok repkednek elő mindenfelől a középre, hol az asztalok közt egy nagy tisztás van, mint az erdőben. A szép Lezsi az ő vén konzervált frakkjában és sarkatlan escarpinjában kilép a terembe a mögül a függöny mögül, amelyiken át a színpadra járnak fel, ugyanazzal a göndör frizurával és ugyanazzal a fehér masnijával, mint tegnap és ugyanazzal a hirtelen kiderülő arcával és kezel azokkal a vendégekkel, akik az útjában ülnek és néz körül és kiabál erre meg amarra:

– Szeervusz, apám! Szehervusz, apám! – és siet a középre, arra a tisztásra, az úgynevezett parkettre. És már áttette karját a Rozy Rozinda vagy az Andrássy Tusi derekán és már valcerez vele körbe s körbe a nyakába nyomott fejjel a divatvalcer zengésében, mint egy nekikészült munkás, vagy mint egy megnyugodott rab, aki erre az örök valcerezésre van elítélve. Köröskörül pedig a nők párjával jönnek és összefogóznak és keringenek és beleütköznek egyik pár a másik párba, mert szűk a hely és mert a párok nem a táncra figyelnek, sem egyik pár a másikra nem figyel, sőt a maga partnerének a mozgására se igen figyel egyik nő se, hanem az asztalok felé figyelgetnek, meg a páholyba lesnek, hogy kik vannak itt? Melyik nők helyezkedtek el már egy-egy társaságban? Mennyire van már az éj mámora a teremben? Nem toppant-e be véletlenül egy olyan herceg, aki nem is volt még soha fönn a Casinóban, aki egy milliót fog itt szétszórni ma éjszaka, sőt nem is szórja szét, csak mind annak az egy nőnek a reticule-jébe szórja, akit meghív mulatni s aztán esetleg megőrül és másnap elveszi azt a nőt feleségül. Ilyen az álom, barátom. Biztos, hogy mind a nőnek, mikor ott a Casinóban a műsor lefutása után elsétál a páholyok előtt és a cigánynyal dúdolva körülnéz vagy ott forog a hivatali keringőben és elnéz onnan, egy ilyen túlságos kilátás mereng egy pillanatig a szeméből. Csak egy nő veszi komolyan ott azt a valcerezést, az a nő, aki magával a szép Lezsivel táncol. Annak a nőnek, legyen az a büszke Andrássy Tusi vagy a híres Rozy Rozinda vagy akárki, érezni kell, hogy az egy nagy kitüntetés, hogy a szép Lezsi ővele produkálja magát a parketten és az nem az ő szépségéért vagy hírnevéért van, hanem azért, mert a szép Lezsi mint balettmester csakis elsőrangú valcertáncosnővel áll oda a publikum elé. Azt nem lehet csak úgy lezser venni, hogy a terem ott ül köröskörül és nézi a szép Lezsi forgását a partnernővel. Az nem léhaság és nem kizárólag kötelesség, az már dísz és művészet, a szép Lezsi partnernőjének lenni a megnyitó parkettáncban! Az a nő bálkirálynőnek érezheti magát és hiszem is, hogy bárkirálynőnek érzi magát, míg a szép Lezsi ott csuszkáltatja az ő derekán vagy vállán a kezét és ott futtatja mellette sebesen és könnyeden a két munkában megmattult escarpinját. Elnéztem sokszor így a szép Lezsi partnernőjének az ünnepélyes arcát a valcerezésben, félig becsukott szemeit és félig kinyilt száját és egy kis adag szédületben hátrahajtott fejét és komoly homlokát és rózsaszínre melegedett orcáit, amelyek mosolyognak, de csak annyira, amennyire a komolyság engedi s akármilyen pikantériákat súg neki néha a szép Lezsi unalmában, az a nő el nem neveti magát és nem jön ki az ünnepélyességből.

Nézem ezt a ringlispilt ott a parketten, egyszer csak a szemem a szivarosfiúra ragad, aki elszaladt mellettem a bejáratnál, a ládával a hóna alatt fut be a terembe. Ott áll egy kis nő az úton a páholyok előtt. A szivarosfiú azt mondja:

– Hoopp –

és meglöki a könyökével a kis nőt. A kis nő utána kiabál:

– Mit lökdösődik, taknyos!

A szivarosfiú hátrafordul a szaladásban, sürgősen végigméri a kis nőt:

– Nézze nagysád vigyázzon magára.

De kiabál feljebb valahol egy pincér:

– Sziaross! –

és a szivarosfiú fut tovább. A kis nő felkapja a fejét, így csinál a fiú után:

– Hö!

Háttal állt nekem a kis nő s akkor idefordult véletlenül. Ejnye. Meglepett és átnéztem az arcát, ismerem-e s intenem kell-e neki egy gyönge szervuszt. Nem volt biztos, hogy ismerem és különben se kötelező, tudod, hogy az ember következetesen üdvözölje ott a nőket, csak azért, mert perdut ivott velük és egypárszor társalgott a fejükkel. A kis nő észrevett és néz rám, félrehajtja a fejét, összehúzza a szemét és egy kíváncsi grimászt csinál, úgy áll mint egy gyerek, aki a napba néz. Valami berlinikék vad selyemruha van rajta s egy rém széles kalap. Egy nagy reticulet lógáz közben a kezéből. Ezeknél a nőknél mindig náluk van a reticule, mint a párisi minisztereknél az irattáska. Indultam, hogy bemegyek a többiekhez a páholyba. Ahogy elmegyek a kis nő mellett, direkt a térdemhez löki a reticule-jét. És azt mondja:

– Lila ákác – és nevet egyet hozzá.

Nini. Megállottam. Tényleg! Én már úgy elfelejtettem ezt a kis nőt, mint ahogy egy elhajított cigarettavéget elfelejtünk.

– Te vagy az? – mondom.

– Hát nem lássa?

– Itt vagy a Casinóban?

– Itt hát, hol legyek!

– És emlékszel énrám?

– Hogyne. Azt hiszi, olyan buta vagyok, mint ahogy kinézek?

Nem látszott butának. Néztem a két szemét, eszembe jutottak a szemei a ligetből. Most is oly nagy kerekek és oly könnyű kékek voltak a szemei s fehér képével együtt olybá tűnt a kis nőnek a két szeme, mint két vidám luftballon egymás mellett egy fehér égben. Viszont igen ordináré kivágott cipő volt a lábán és valami ügyetlen egy szemtelenség volt rajta az a kék selyemruha. Mondom neki:

– Fordulj meg.

Hátul egy rettentő nagy rózsaszín csokor van kötve a derekán és az alól két széles rózsaszín szalag lóg le a cipője sarkáig. Megfogtam az egyik szalagját, megráncigáltam:

– Hát ez itt minek?

– Naa. Hagyja a szallagom!

Olyan volt evvel a két szalaggal, mint egy bohóc, aki nagysámnak öltözik fel. Nem nagy büszkeség, kérlek, ott megállani a teremben egy ilyennel. Csak kíváncsi voltam rá, hogy került a Casinóba.

– Te ide vagy szerződve?

– Persze. Tag vagyok a Casinóba!

– Tag! A Casino tagja! Még ilyen büszkeséget nem is hallottál, ahogy ez a lány leadta, hogy ő tag a Casinóba!

– Nagyszerű. És mióta?

– Gyhete.

– És hogy kerültél ide?

– Barátnőm ajánlott.

– Kicsoda?

– Hédi.

– Melyik az a Hédi?

– Ott van ni, nem lássa?

Ja, Arany Hédi. Persze, hisz ismerem. Ott ült jobbra az első páholyban, épen kocintottak ott és Arany Hédi a pezsgőspoharát kinyújtott karjával körbe mutatta az urak szemére nézve sorba s a fejét lefelé kapkodva.

– Hogy barátkoztál össze Hédivel?

– Hallja! Egy házba lakunk!

– Igen? Hol laktok?

– Kis-Stáció utcába.

– Hol van az?

– Nyolc kerületbe. Hallja, még ezt se tudja?

– Hát aztán otthon mit szóltak ahhoz, hogy te a Casinóba jöttél?

– Mér? Mi van abba?

– Szóval engedtek?

– Mér ne engedjenek! Mit kérdez ennyit!

– Mi az apád?

– Papám rendőr.

– Rendőr? Hol őrzi a rendet a papád?

– Nyolc kerületbe.

Ezt ne úgy értsd, hogy nyolc kerületben, hanem hogy a nyolcadik kerületben. Sok is volna a rendből, ha nyolc kerületben csinálna rendet a papája. Elég ha ott van rend a nyolckerületben. Még a nyolckerületben sem egymaga tartja a papája a rendet, ott is még sok más rendőrt is enged maga mellett boldogulni.

– Hát a Hédi papája micsoda?

– Az? Ööö, tudja, izé, azokat a koldusgrófnő és vadászlak a fenyvesekben füzeteket viszi mindig Pesten.

– Ja? Füzetes regényt árul?

– Á, nem árul, maga azt nem érti. Igen: a Hédi papája regény-kézbesítő. Igen, az van kiírva náluk az ajtóra. Regény-kézbesítő.

– Hogy híják a Hédi papáját?

– Heskovics.

Elkacagta magát és még hozzámondta:

– Soma.

– Mit röhögsz?

– Hogy Soma! A Hédi papája Soma! Nekem mindig úgy kell nevetni, ha látom kiírva ott az ajtón.

Én is elnevettem magam azon, hogy a Hédi papája Soma, igazán nem tudom pedig, mi a nevetni való rajta. Aztán észrevettem magam, hogy milyen huzamosan állok ott a nővel és folyton súrolnak a tündérek, akik mászkálnak előre meg hátra. Még csak megkérdem a nevét a kis nőnek.

– Hát téged hogy hínak?

– Nem tudja?

– Elfelejtettem. Vagy talán meg se mondtad.

– Az lehetséges. Nem szeretem a nevem mondani.

– No, mi a neved?

– Olyan csúnya. Azér nem szeretem.

– Mondjad már, mert izgatott vagyok.

– Manci.

– Manci? – Érdekes te, hogy az ember egy pillanatból a másikba úgy megy át sokszor, mint egy lámpafényes szobából egy sötét kamrába. Egész könnyű lélekkel állottam eddig ott a kis nővel és ahogy kimondta: Manci, már egy szomorú állat voltam. Illetőnét is Margitnak hívják, ez is itt egy Margit. Hát mindenki Margit? Még azt a bántalmat is akartam adni magamnak, hogy kimondatom evvel a lánnyal a Margitot.

– Az irkára hogy írtad a nevedet, mikor iskolába jártál?

– Érdekes maga! Tóth Margit.

És hihihizett.

– Mit tudsz ezen nevetni?

– Ronda név – azt mondja. – Margit, ptty!

Egy ilyen lenéző hangot csinált a biggyesztett szájával.

– Manci, az szebb?

– Á, már az se tetszik nekem. Olyan sok Mancik vannak.

Már mellőzni vágytam a kis nőt. Csak még megkérdeztem:

– Hát emlékszel, hogy virágot téptem neked?

– Hogyne! Most is megvan.

– Ne beszélj már!

– Isten bizony. Le van egy könyvbe préselve.

Kérdeztem, mintha fontos volna:

– Miféle könyvbe?

– Tudom én! Öt hét a léghajóba, az a címje.

Erre is nevet.

– Nem olvastad a könyvet?

– Én? Frászt. Az öcsémtől vettem el.

– Az öcséd iskolába jár?

– Szépen! Az öcsém már tizennégy éves.

– Hát mi az öcséd?

– Minek akarja azt tudni?

– Semminek. Hogy híják az öcsédet?

– Hallja? Sanyi. Beteg lenne most, ha nem tudta volna meg?

Valami önérzettel mondta hozzá, komoly nézéssel:

– Műhelybe van az öcsém. Műlakatosságot fog az öcsém kitanulni.

– Az nagyon szép.

– Mondja, maga nem ül le?

– Nem. Szervusz. Rendeljek egy málnaszörpöt neked?

– Csak ne erőltesse meg magát. Ha nem ül le velem, nem kell semmi.

– Igaz: hát mért préselted le azt az ákácot vagy mit?

Föltette a nézését a homlokomra, hallgatott egy picit és azt mondta:

– Csak.

Erre a butaságra mit mondjak? Kezdett idegessé tenni, hogy még mindig ott állok vele. Eszembe jutott, hogy játszottam evvel a lánynyal. Alig bírtam elhinni magamról, hogy egy csókért direkt birkóztam vele. Pfuj. Csupa nagylelkűségből kezet adtam neki.

– Hát szervusz, Tóth Manci.

Ideadta a jobbkezét és úgy nézett a szemembe, mint aki nem azt várta, hogy így otthagyom. De hirtelen nevetős lett a szeme, a balkezével lekapta, mint egy gigerli, azt a rettentő széles kalapot a fejéről és egy meghajlást vágott ki s rámröhögött:

– Alászolgája, lekváros a pofája! – és elforgott a sarkán és felcsapta a nagy kalapot a hajára s utána lebbent egyet az egyik szalagja, mintha valamit mondani szeretne. A lány hencegve már énekelt is és felszaladt a színpad elé egy kis asztalhoz. Ott ülnek együtt az outsiderek, akik nincsenek meghíva egy páholyba sem, sem ott hátul a szeparékba nem vezette be őket a jó Zsanti az urakhoz, akik valami nagyszerű nőket kértek a jó Zsantitól! Ezek összeülnek és tárgyalnak az életről és a saját költségükön teáznak citrommal vagy egy pohár tejet vagy két tojást fogyasztanak és ott elmulatnak, mint a gyermekek, de közben széjjel és széjjelnéznek és bemosolyognak a páholyokba vagy átbarátkoznak a közelláló asztalokhoz, ahol kapucineres csésze vagy whisky s szóda mellett szivaroznak és figyelnek a vendégek, akik előadás után ottragadnak a helyükön és merengenek és haboznak a sok szabad nő közt és nem igen mernek egy üveg pezsgőt megreszkírozni, vagy félnek ezektől a veszedelmes nőktől, akiknek kármin van a szájukon és kék húzás van a szemhéjukon meg a szemük alatt, vagy azért nem hívnak egy nőt az asztalhoz, mert jobban esik nekik spekulálgatni ezeknek a nőknek a szerelme felől, mint egy tapasztalást kikóstolni. Vagy azért ülnek olyan türelemmel itt, mert álmatlanok. Vagy mert gondok marják őket és egyáltalán oly rossz az embernek hazamenni! Itt elaltatják ebben a bolond teremben a zenebonában a tényleges életüket. Valami csúnya boldogtalanság iszapja lehet a szemük vize alatt. Esetleg a szívük annyira igénytelen, hogy még egy ilyen Casino-nőt se mernek maguknak remélni, vagy ostobák, akik nem igen tudnának egy diskurzust kezdeni ilyen raffinált éjfélutáni nőkkel, vagy épen ellenkezőleg, filozófusok ezek az emberek, akik csak önmagukkal szeretnek társalogni s itt üldögélve, itt a Casinóban tudják a legtisztábban átlátni az emberi életet és az egész úgynevezett kozmoszt. Sőt direkt nőgyűlölők lehetnek ezek az ülő vendégek, örökre leszámoltak a szerelemmel. Mit lehet tudni.

A színpadi kis ajtón kijöttek a terembe az angolok, úri fiúknak voltak öltözve, londoni szürke ruhában egyformán, középen kétfelé szántott szőke hajjal, mintha mind a kettő ugyanaz az ifjú walesi herceg volna s lágy box félcipő volt a kenyérkereső lábukon és a baba, talán a nővérük, szűkmellű kurta barna ruhában jött velük, leengedett szőke hajjal, mint egy intézeti növendék és neki is olyan finom és nyugodt cipője volt és drap strimflije, csak neki a bokáján felül váratlanul ki volt dagadva már a lába szegénynek.

Te nem tudod sajnálni a táncosnőket, akiknek a szép lába a bakfis-korban így kierősödik a sok gyakorlattól? De mind a hárman oly előkelően és úgy összetartozva jöttek végig ott a páholyok előtt kérlek, mint egy kordon előtt, mintha csak meg volnának híva megnézni ezt a közönséges világot és már távoznának. Úgy látszott rajtuk, hogy viszik magukban angol honosságukat, talán folyton gondolják a fejökben, hogy ők angolok, azért néznek lefelé s nem kíváncsiak se jobbra se balra. Kisietnek innen és már mennek is haza, a Royalba vagy esetleg csak az Elite-szállodába, hol spórolósabban lakhatnak és délelőtt majd sétálnak így hárman az Andrássy-úton és délután ülnek szépen az Orfeum-kávéházban és leveleket írnak. De szerettem volna ilyen angol fiú is lenni s csak így dzsiggelni s járni tengert és országot, nem így élni, mint egy madár, mindig kalickában! A nők, azok is hogy néztek ott az angolok után, mikor vonultak ki a teremből. Az outsider-asztaltól felállottak a lányok és a szájukon látszott, amit repesnek:

– Gyerekek, ni az angolok! – és úgy nyújtogatták a nyakukat, ahogy a libák szokták.

Egy páholyból a behúzott függönyt elrántva kilőtte a fejét egy nő, ha jól emlékszem La belle Tusnády, annak a külföldi artista volt a genre-ja s már félig berúgva pirosan és felcibált frizurával danolt utánuk az angoloknak:

– Tommi-i-i, te kis fiúúúú… de azok nem néztek hátra s La belle Tusnády az édes tekintetből egyszerre eldühösödött szemekkel rántotta vissza magát a páholyba s összerázta megint a függönyt, amivel elzárta magától a világot és visszaadta benn az ő életkedvét a magyar társaságnak. Az isten tudja barátom, az ember észrevesz ott egy ilyen bolondságot, mint a La belle Tusnády anglomániája s az ember ebből is magára eszmél kérlek, én vagyok ez a La belle Tusnády s az élet az angol fiú nekem, hogy kapkodok utána s hogy bomlok és őrjöngök érte magamban! Illetőné zúgott a fejemben és oly forró s oly keserű hangulat volt bennem, olyan mint a rossz levegő nyáron egy padláson. Ott állottam tovább a bejáratnál és oda dűltem a falnak és a cigány ott zörömbölt mellettem. Mi lesz, hát mi lesz köztünk, mikor, hogy lesz az és mikor, istenem, hogy azt súghatom magamnak úgy tüzelve, mint egy lázban: egy asszonyt szeretek! Ez az asszony az enyém! Az én szeretőm, szeretőm, titkom és veszedelmem, életem, ifjúságom, a szivem részegsége és büszkesége és dühe, bűnös és áldott szent nő, szeretőm! Erőlködve képzeltem, hogy hogy fekszik most otthon az ágyában, szeliden oldalt tett fejjel és a kontya szét van szóródva a párnán és a síma és meleg fehérszín karja nyugodt tompa szögben van letéve kék selyem paplanán, vagy a hátán fekve alszik, ahogy én szoktam sokszor mikor hosszú gondolkozás után alszom el és a két könyöke csodálatosan kiáll a feje mellett kétfelől, mert a nyakát ölelve kapcsolta hátul össze a két kezét. És úgy hallgat a homloka s a szeme be van téve s a szája kinyilt talán és úgy lélekzik valami hallatlan halk hával, amit ha hallgatnék ott most föléje hajolva, hát a csodálkozástól és az áhitattól és a vágytól megbolondulnék! És az egyik sor foga olyan finoman kivilágít az ajkai közt abból a boldog homályból és az ingválla le van csúszva a félválláról és talán a paplant legyűrte álmában, mert melege volt és a fél keble ott fehéredik a rózsaszín tejüvegben derengő lámpa alatt és azon a keblen mint az angyalok ötlete, mint egy pillanat az üdvözültek álmából, mint a legszebb rügy egy meseország májusából, ott van egy rózsa pötty, alig van ott, inkább káprázat mint igaz, a fejem bomlik és káprázatnak se tudom már látni. És esetleg az ura, ez a fölösleges közönséges ember, ez az isten automatája, aki azt hiszi, hogy az asszony az ő találmánya, ez ott alszik a másik ágyban, egész közel a nőhöz, mert lehet hogy nekik úgy áll egymás mellett az ágyuk a hálószoba közepéig tolakodva s az nem is két ágy ott, hanem egy ágymonstrum, amelyben nem is tudni már a biztos határt a nő, meg a férfi helye közt. Hogy undorodtam az ilyen biztos házastársi mennyországtól, az ilyen összeállított két ágytól; egy szörnyeteg émely és unalom volt a gondolata is az ilyen ágynak énbennem, egy mély pfuj! Ott hortyog most ez az Illető a nő mellett. Biztosan hortyog, mert testes ember. Egypárszor szerencsém volt hálókocsiban együtt aludni ilyen testesekkel, mind úgy fürészeltek alattam vagy fölöttem, hogy szerettem volna leszúrni őket, vagy legalább is a harisnyájukat a szájukba tömni. Hortyog, hortyog Illető és a nő felébred ettől és kétségbe van esve s retteg a rémes idegen állattól ott és hogy undorodik! Sírni kezd! Vagy nem alusznak még véletlenül? Diskurálnak az ágyban valamit csöndesen s nevetgélnek és Illető közben átnyúl megsimogatni a nő karját! Vagy veszekednek, szidják egymást kétfelé fordulva sziszegve s morogva és sikoltozva s aztán gyűlölettel hallgatnak? Vagy épen most szállt oda rájuk valami vad ünnep véletlenül, a nászéjt kívánták vissza hirtelen s szerelmetesen hízelkednek egymás fülébe s nem birnak egymással betelni? Soha nem lehetek boldog, soha, de soha!

Besóhajtottam azt a nehéz melegséget a teremben és hátratettem a fejem a falnak és behúnytam a szemem, szenvedni, lenézni magamat, hogy itt vagyok és itt fertőzöm a szemem és a szivem evvel az éjszakai élettel, hogy nézegetem és bár öntudatlanul, de kívánom ezeket a nőket, az imént is, mikor La belle Tusnády elráncigálta a függönyt, alálestem a hóna alá, mert La belle Tusnády estélyi ruhában van és megláttam La belle Tusnády karja tövében azt a fekete füvet és ez már gerjedelmet csinált a véremben.

Nem volna szabad egy nővel se beszélnem, rá se volna szabad nézni egy nőre, hisz az mind Illetőnétől veszi el a figyelmemet és megdézsmálja minden boka, amelyik után az utcán megfordulok, azt a szent vágyat, amit Illetőnével szemben érzek. Milyen közönséges vagyok, milyen egyforma vagyok mindenkivel, akit megvetek! Nem tudom már, mit zúgatott ott mellettem a banda s a szeparék felől is a cigányzene, mert a banda ilyenkor egy albizottságot küld hátra a szeparékhoz és az ősz Tüchtig zongorázása is hallatszott egy szeparéból, a Fascinationt játszotta s a fülembe szedtem a zenéket a zajból és úgy szerettem volna sírni hozzá s gondoltam, ez illene legjobban itt a zenéléshez, ha valaki, egy fiatal ember, aki a boldogságot keresi, sírva sírna ezekkel az éjszakai zenékkel a Casinóban, amelyek azt szeretnék, hogy kurjongassak és valami könnyelmű örömtől megittasuljak! Zenéltek és a beszélgetés zsizsizsizett, mint a víz és a zsivajban egy-egy kacagás hangzott mint arany a rézpénz közt és tálca, pezsgősveder és pohárzörgés és a személyzet keringésének hangjai: Ödöön, Ödöön, igenis jövök, kettő Mumm a négyesbe, szép rózsát tessék, sze-hervusz apám, áldás békesség, na mi lesz avval az üveg sörrel, hozom már, Weisz jobb háromba fizetnek, hol a Rozi Rozinda itt vannak a mágnások, nahát ez a rumli itt máma, másik nőt a kettesbe, szivaros, szivaros, nem hallod, hogy kiabálnak, te betyár – és egy taslit hallottam csettenni, úgy látszik, Weisz mint zsarnok főúr egy pofont adott a szivarosfiúnak ott mellettem. És közbe valamelyik páholyból elszántan danolta egy nő hogy: károg a varjú a jegeenyén, aaazt mondják… milyen csúnyán szomorú tud az ember lenni így a sötétben állva egy ilyen pokolban, milyen szomorú s milyen egyedül! És egyszer csak nem hallom azt a népdalt a páholyból és nem hallok zörgést és lótást-futást, semmit, kérlek, kitört a teremben az a buta kardal, ami azon a télen jött divatba. Mintha vihar szabadult volna be a Casinóba, viharzott: ha! ha! ha! haavazikk, ha! ha! ha! haavazikk, ha! ha! ha! Hahaha! S akkor jött a strófa, amit csupa nevetés közt énekelt egypár asztal:

Avval megint az egész terem a refraint:

Mint a tébolyodottak! Kinyitottam a szemem. Még mindig hahaha! és hahaha! mintha nem akarnák abbahagyni soha! Tíz meg húsz kitátott szájat láttam és röhögő víg szemeket és az asztalon ütötték könyökök és öklök a taktust. A cigány is ezt húzta, ezt a dühös hülyeséget, a primás a dobogó szélére állott és ráncigálta lefelé a vonót: hahaha, s vigyorgott boldogan és a hátát előre buktatta, olyan volt, mintha a görcs rángatná a fejét meg a karját, a cimbalmos megfordított verővel brutalizálta a cimbalmot, a bőgős a bőgő hátát fordította maga felé s ütötte-verte a vonó fájával azt a piruló foltot a bőgő háta közepén és mintha a bőgő is ittasan örült volna evvel a piros foltjával, hogy az egész banda milyen boldog, mert mind hahaházik a szájával és a hangszerrel egyszerre, mintha feltámadt volna Cigányország és ezt a bandát, a Pircsi Horvát Náci bandáját megtették volna minisztereknek!

Végre megszünt ez a hahotázó vadnóta, amelyiknek nem tudni melyik lump a költője, én nem is tudom mért hagyták abba, hisz másnap estig így bőghették volna, olyan hecc így ismeretleneknek együtt bőgni egy ilyen üde butaságot. Mikor elaludt ez az örömdal, utána nagy nevetés volt mindenütt és egy páholyból kidűlt a felsőtestével a terembe egy piros vidéki pasi s tapsolt mint egy színházban és ordított:

– Hogy vóót, hogy vóót! – de nem ismételt a közönség, csak odaröhögtek rá, mert a pasin látszott, hogy már kész az italtól és a pasi egyedül kezdett rá egy mámorba mártott rossz privát hangon:

– Ha! ha! ha! haavazik, ha! ha! ha! – de nem szerepelhetett tartósabban, mert a barátai a kabátjánál fogva hátrakapták és a pasinak le kellett ülni.

A Casino úgy duruzsolt és zengett tovább, mint a hahaha előtt és én néztem és hirtelen olyan meglepetéssel láttam ott az egész termet, mintha legelőször látnám az életben.

Ott ülnek kérlek a színpad alatt jobbra az Eötvös-asztalnál – én nem tudom, mért nevezték el Eötvös-asztalnak, talán mert itt nincs szó politikáról – ott ülnek a bohém éjszakai riporterek, akik munka után ide jönnek pihenni s felvágottat enni és sört inni s feketézni s ujságolni egymásnak hireket a rendőri sajtóirodából vagy saját »szenziket« leadni egymásnak mert egy kartellben vannak véletlenül, vagy inkább izgalom nélkül sok nevetéssel régi nagy szenzikről mesélni, híres-nevezetes riportokról, jaj, ezek a jókedvű fiúk olyan sok borzalomról tudnak és úgy tudnak emlékezni s mesélni, én már ültem velük és hallgattam őket. Az Eötvös-asztalnál ült az inspekciós fogalmazó is meg a Casino orvosa is, te milyen szép a rendre vigyázni itt, ahol nincs düh, sztrájk, nyomor és milyen jó itt doktornak lenni, hol senki se nyög és jajgat, csak danolnak és isznak és táncolnak. Itt lenni ennek a vidám doktornak ifjúság és szórakozás, meg a kardos és aranycsillagos fogalmazónak is!

Azután meg itt ülnek egy másik rendes asztalnál a középen Angyal papa meg Oroszlán bácsi a két szép fehérszakállú s rózsaképű mester egy tucat fiatal piktorral, akik mint egy testőrség veszik körül a két ősz vezért és itt vitatkoznak és hallatlan nagyokat tudnak röhögni a német Vortragskünstlerinneken és bolondoznak hajnalig a lányokkal, akik ha ráérnek az érdektől, odaszaladnak az asztalhoz és úgy köszönnek Angyal papának: kezit csókolom papa s úgy örülnek, ha Angyal papa megdicséri a kezecskéjüket vagy a lábacskájukat, mert mutass nekem kérlek egy rongy kis nőt, akin Angyal papa nem talál valamit, ami szép! A keze vagy a bokája, vagy az orrocskája, vagy a foga, vagy a szemöldöke, vagy a nyakában az a kis fekete bársonyszalag! A fiatal piktoroknak mindig ott a kezükben a plajbász, rögtön rajzolni kezdik a nőt, aki odaült, a fehér abroszra, az az abrosz egy egész tárlat reggelre! Épen most vonultak be s foglaltak helyet fenn egy lefoglalt asztalnál a gőgös és misztikus Grand Giza meg a nagy igazgató, olyan ünnepélyesen tudnak késő éjjel megjelenni a Casinóban és itt telirakatni rózsákkal az asztalt és pezsgőzni ketten és úgy ülni közszemlére, mint valami indiai alkirály a nejével egy szertartáson. Grand Giza fehér selyemben van, fehér csipkekendő van a purzicsán haján, a magas fehér glaszé keztyűt csak a jobbkezéről húzza le, mert a jobbkezén hordja leghíresebb gyűrűit és a hajában diadém villámlik és a nyakát egy hétsoros gyöngypánt fojtogatja s a két füléből két türelmetlenül gyulladozó és szikrázó nagy briliáns esik le, csoda hogy ez a nehéz briliáns bouton ki nem szakítja a füle cimpáját. Olyan veszteg ül a nagy frakkos Roxroy-alak mellett, úgy ül egyenesen fehér selyemben és a hideg ékszereivel és a virágokkal, mint egy megfagyott menyasszony. Orfeum-romantika s mozitragédia, ezek itt ketten! Aztán ott az első páholyban ül a grófnő meg az angol barátnője, Maud, aki olyan vékony és szőke, mint a nád, mikor megkeményedett. És a grófnő is, mióta ilyen jól megy neki, kezd épen ilyen sovány lenni. Urak nélkül ülnek itt a prosceniumpáholyban ketten mint közönség. Dekoltálva vannak, oly előkelően leöltözködve, mintha az operában volnának egy díszelőadáson. Azt tudod, hogy a grófnő tavaly még itt énekelt a Casino színpadján. Igen, a grófnő énekelte egy kékrózsaszín zsokédresszben, hogy:

és hogy a zárkózott ajkú Maud is még tavaly angol girl volt itt három másik ilyen Mauddal, a nővéreivel, mint Sisters Derby, emlékszel, mikor négyen kijöttek egyformán kinézve s egyformán egymás mögött lépkedve a zenére s egyformán emelgetve két kézzel megfogott kis pálcájukat és a teremmel szembe megállottak és egyforma beteg szőke hangon elkezdték:

– Good evening Ladyes and Gentlemen – de a másik három sisters elkallódott azóta, egyik sisters hallottam meghalt Bécsben, Maud itt maradt Pesten és egy grófja lett neki, úgy mint Göndör Giginek. Azóta nem barátkoznak senkivel, csak egymással és együtt járnak az éttermekbe s együtt kocsiznak ki s együtt ülnek be a Casinóba, mindig a proscenium-páholyba, az előadást nézni s a parkettáncot nézni s talán kiélvezni a Casino-nők irígykedését, vagy talán csak mert nem tudnak egészen a Casino nélkül ellenni, mégis csak ez az élet érdekli legjobban őket a világon! Az igaz, kérlek, hogy egy csöppet se látszanak gőgösöknek, pedig lehetnének gőgösök, a grófnőről még a saját mamája, az öreg Göndörné is per grófnő beszél, oly komolyan veszi, hogy egy grófot kapott a Gigi barátnak! A grófnő itt lorgnonoz köröskörül, de nevet és integet a fejével, ha a szomszéd páholyból valamelyik régi Casino-nő visszanéz rá s amellett kezel kérlek a nőkkel, ha ott a páholy előtt elmennek, mint kollégákkal:

– Szervusz, mi újság? – és szépen kiérdeklődi tőlük életük újabb szerencséit és gondjait és igazán mindenkihez van egy szives szava! Maud se gőgös, mosolyogva vagy komolyogva hallgatja ő is a nőket és csak azért nem mond nekik semmit, mert nem tud magyarul. És a Maud gyermekies kék szemében inkább bánat van, mint hencegés, biztosan sokat gondol a meghalt sisterre s a többi sisterre, kik elpályáztak. És emlékszem, egyszer ő maga mesélte, hogy éjjel az ágyban egy füzetbe verseket szokott írni, hogy ő milyen egy árva itt a világon. Grand Giza, az például egy karakter, az olyan dicsően és ridegen néz széjjel, mintha soha nem lett volna kolléga, s mintha egyáltalán nem tudná, mi ez az élet éjfél után. Itt van, itt van a rendes páholyban az a lipótvárosi agglegénybanda, mint egy vigalmi bizottság a Lipótvárosi Kaszinóból, ott áll a pezsgő az asztalon s szivaroznak és az aranyfejű botjuk ott áll a térdük közt és tárgyalnak Józsival, hogy melyik nőket kellene meghívni, mert unalmas mindig ugyanazokat a nőket meghívni. Aztán ülnek nőkkel vagy szárazon és néznek és ülnek, nem tágítanak, ragaszkodnak az éjszakához, a táncosnőkhöz, a fiatalságukhoz! Nézd, beállottak a bejáratnál az állandó lump grófok, ezek mindig frakkban jönnek és le van az arcuk pirosodva, mintha a mezőkről érkeznének és mosolyogva néznek széjjel, mintha be akarnák mutatni magukat: mi vagyunk a grófok, az egy nagyon nett és mulatságos dolog! – és már vonulnak is vissza, mert ők exkluzíven fognak hátul a kettesben mulatni, az a grófok szeparéja, s nekik maga a jó Zsanti szerviroz már lázasan és a favorizált nők már értesítve vannak és »pardon csak kinézek egy percre!« – kiáltással otthagyják a polgári szeparékat és abszolúte nem térnek vissza.

És kérlek, egy páholynak a korlátjára kiült egy gentry fiú, benn a páholyban is csupa gentry-fiúk ülnek frakkosan, mert bálból jönnek, nagyokat nyerítenek, mert öröm az életük és a fejükben bizsereg már a spicc. Egy hajtásra kapják be mindig a pohár pezsgőt és mindnek egyszerre látszik az ujján a zöld vagy veres címeres kő a gyűrűjében, mikor koccintanak és egynek eszébe jut elkezdeni a poharat a sarokba vágni, mikor kiitta. Daisy Trolly meg Árvay Mici ülnek a gentry-fiúkkal, a páholyba be van hajolva a korláton Sári, a virág-Sári s nyújtja be kitartóan a csokor rózsát, de a gentry-fiúk egyelőre bolondoznak Sárival. Pedig Sárit nem érdeklik a viccek, őtet csak a virág érdekli, mert neki a virág a kenyere. Az a gentry-fiú, aki a korláton ül, elszántan néz a terembe a monoklijával meg a hosszú kaszinószipkával, mintha fixírozást várna valamerről és egyelőre, mert szélcsend van, csak azt látszik a világnak izenni: ezt a monoklit hat ökör le nem húzza a szememről és a kaszinószipkát egy templom zsidó ki nem veri a számból!

Őmellettük a páholyban egy vidéki koszorú ül, dagadt fejű pasasok ferencjózsefben, valami polgármesterek, akik kongresszus után itt tartanak egy kedélyes pótkongresszust, de úgy meg vannak hatva s úgy drukkolnak itt és olyan áhitattal nézegetik a szép Lezsit, hogy az milyen nagy ember, mert a szép Lezsi most egy műbosztont tornászik Elzivel, a sovány némettel és úgy rángatja fel a fejére Elzi karját és úgy térgyepel neki folyton Elzinek és olyanokat ránt a derekán, hogy azt hinné az ember, hogy az a szegény nyavalya rögtön meghal ott a szép Lezsi keze alatt. A polgármesterekhez van beosztva Fritzi Novák, a legedzettebb bécsi ivónő, meg Margitai Kató, ki a programmban magyar szubrett és tényleg a magyar nóta a mániája és mert a polgármesterek inkább a kövér Fritzivel foglalkoznak, hát annál hangosabban és csak azért is és annál inkább danol, mennél inkább elhanyagolják őtet az urak! Ő mutatja, hogy ő jól mulat, ne sajnálják le őtet a többi nők, ha odanéznek a páholyba.

No és aztán ott lejjebb előttem ülnek asztaloknál és külön székeken intímebb népek, egy dán nő sajtorcákkal és gyaluforgács-fürtökkel, aki kígyóval a nyakában táncol a programmban, tehát komoly művésznőnek veszi magát és nem megy a páholyba mulatni. Vajjon hívnák-e, ha hajlandó volna menni? Egy ezüst kereszt van a nyakában oly vékony láncon mint a cérnaszál és a mamája ott ül vele a kis asztalnál és mind a ketten könyökölnek és egy-egy Ullsteint olvasnak. Ebben a lármában olvasnak! A dánnak a mamája is ilyen dán, csak neki már egész száraz az arca s a fürtjei még ridegebbek. És egy szomszéd asztalnál söröznek és cigarettáznak és gondolkoznak négyen, három amerikai férfi meg egy néger, láttam őket az orfeumban, bicikliművészek. Egy másik asztalnál kiürült teáscsészék és teáskannák körül egy pecsétes ruhájú férj ül egy feleséggel meg egy anyóssal, az anyósnak ripszkendő van a szürke fején, a feleségnek meg majd kiszakítja a magas mider a fekete selyem blúzát és arany lánc van körül a derekán. Ezek feljöttek a Folies előadása után ide is megnézni az előadást, ha már egyszer fennmaradtak és még most is itt ülnek, három óra után, mert itt akármeddig lehet ülni. Úgy látszik nem bírnak betelni avval az érdekes élettel, ami itt van! A programm ott van a férj előtt az asztalon, mindig felveszi s lapoz benne. Ebből a programmból akar okos lenni! Mi lehet, cselédelhelyező vagy cukorkakereskedő? A feleség már kezdi csukva felejteni a szemét, de a szürke anyós, mint egy egér olyan elevenen figyel! És ott ülnek és szivaroznak és tárgyalnak olyan komolyan, mintha országok sorsáról lenne szó, egy sovány ügynök meg a Casino kövér titkárja. A nőkről beszélnek, barátom, táncosnőkről, de nem szerelmeiket mesélik és kimúlt álmaikat, nem, hanem hogy melyik táncosnő járta le már itt magát és melyiknek ragyog most a csillaga s honnan és kikkel kellene a márciusi műsort felüdíteni. És itt ólálkodnak és mászkálnak a bejáratnál nagy komoly reticulejükkel, mintha vásárcsarnokba jöttek volna, Piripócsiné meg Roszkovicsné, két fáradt testű s fáradhatatlan lelkü asszonyság, akik itt a nőkért buzgólkodnak, úgymint Piripócsiné kosztümöket varr a Casinó-nők nyakába, Roszkovicsné pedig fekete meg testszín selyemharisnyákat sóz a lábukra részletre, hitelbe. Várják a nőket, hogy kiszabaduljanak a páholyokból és a szeparékból és ráérjenek az öltözőben összeülni s tárgyalni velük. És ott áll Frédi egy új német nővel, neki a német nő a genreja, mert németül perfekt udvarol. És bedugta már azt a huncut kis kopasz fejét Mámorstein, az éji ékszerész, egy nagy aranylánc terheli a mellényét és lehúzza a két kezét a sok gyűrű amit ráhúzott az ujjaira, mint pereces a rudakra a pereceket. Csillagzik és tündököl összevissza ez a rongy kis bácsi, mint egy mese! Őneki az igazi terrénuma nem is a Casino, majd csak öt órakor kezd ő dolgozni a Borozóban meg a Palermóban, mikor a nőknek már pénzük van és az urak is már totál boldogok az éj zenéitől és a szeszkontingenstől és hercegi gavallériával vesznek Mámorsteintól egy szép modern gyémántosgyűrűt a nőnek, aki velük lumpol még reggel is és oly rábeszélően mosolyog a gavallér szemébe, már az ujján csillogtatva a Mámorstein-féle gyűrűt. Itt Mámorstein még csak üdül, frissen szíja kis angol pipáját, mint egy tengerész. Ez is este kel föl, úgy mint a nők.

Odaáll a titkárhoz meg az ügynökhöz az asztal mellé:

– Wie geht’s meine Herrschaften? – és már mutat valami kéz alatt vett aranyórát, egy alkalmi vételt, felhúzza s odatartja az ügynök füléhez, hogy az ügynöknek imponáljon az óra csengetése, mert ez az óra minden negyedórát jelez és az ügynök elismerően bólingat a fejével és aztán a kövér titkár füléhez tartja Mámorstein a kipattantott fedelű aranyórát, hogy az is csodálkozhasson. És a kövér titkár csodálkozik is. Összehúzza az egyik szemét és félretartja fejét és úgy néz és bámul magában a titkár, hogy az aranyórában is vannak titkok, nemcsak a táncüzletben és ahogy az aranyóra csönget, elkezd örömében mosolyogni s Mámorstein figyeli a titkár arcát és ragyog a két szeme büszkén. Mámorsteinnál minden ragyog és tulajdonképen csak ez a ragyogó két szem a saját ragyogás Mámorsteinnál, mert a gyűrűk, azok bizományban ragyognak nála. Akkor visszateszi a lajbizsebbe Mámorstein az aranyórát és a másik lajbizsebből egy női aranyórát vesz ki s megleheli és megdörzsöli a kabátja ujján és most ezt az aranyórát kezdik vizsgálni s méltatni. Az ilyen műveletlen emberek milyen szenvedélyesen tudnak órákról tárgyalni!

Elkezdtem csodálkozni rajtuk, ezen a három alakon, hogy élnek és el vannak merülve a tárgyakban. És körülnéztem és az egész Casino úgy mozgott és ragyogott csodálkozásomban, mint egy tükörben, a nők és a tánc a parketten s az a sokféle arcú s ruhájú férfi a páholyokban meg az asztaloknál és hirtelen ott állott valahol egy pillanatig az a Manci, akivel a nyáron a ligetben ölelkeztem és oly meglepő volt az eszméletemben, hogy ez milyen nyugodtan áll itten ég és föld között az első emeleten, a hideg mennyet láttam, fölötte sötétkéken futó ködökkel és a rendetlen és nyugtalan csillagokkal és lent a lába alatt a fagyos és ragadós földet és mélyen agyagréteget és meszes réteget és sárga vizet és a parázsló sötét poklot! És ez az egész női madársereglet itt, hogy ugrál és fecserész és énekel és iszik és nem csodálkozik el szájtátva s leeső karokkal hirtelen az életén! A halál, mint egy átlátszó sötét fátyol futotta el a szememben az egész Casinót egy pillanatig vagy hányig, csak úgy, mint az orfeumban az úgynevezett fény- és ábrándtáncosnőnek a lepedő előtt hajladozó alakjára tengert és régi velencei viseletet és szivárványt és ömlő felleget vetítenek oda a reflektorból. Ez elmult és itt élnek de facto a csillár alatt a hangokkal, ez az egész zsidós szinezetű pesti lump világ és mintha mind direkt erre születtek volna, hogy a Casinóban üljenek éjjel, az urak is úgy, mint ezek a nők és mintha senkinek itt nappal semmi pályája nem lenne s nem lenne semmi véleménye vagy elve a világban, vagy mintha amit nappal művelnek, az nem számítana nekik, avval csak kihúzzák az időt éjfélig, mikor elkezdődik a boldogság a Casinóban! Igen, azt hiszem, ez nem akar egyéb lenni, mint a boldogság, mert ez itten nem a tényleges élet. Az emberek nappalt kaptak élni s éjszakát csinálnak inkább maguknak, gyári napfény kell nekik, mert az más, mint az igazi világosság és a cigányok, akik tányérozni mennek a lejátszott darab után és ezek a honoráriumért társalgó s vigadó nők és ezeknek a pingált arca s elfestett haja s kreált neveik, mint Rozy Rozinda, vagy Elly Relly, mindez más, mint az élet és ezek a nők is másért jöttek ide, mint a rendes sors, egy álomért és reggelig, míg le nem esnek az ágyba, a kosztümjeikben, a páholyfüggönyben és a zenében talán látják és tapintják és hallják a boldogságot. Átnéztem őket, te és azt éreztem, hogy én ezeket irígyelem! Nem, barátom, utána rögtön hallatlanul sajnáltam az egészet, amit magam előtt látok. Mintha lerogyott volna bennem a szív, úgy sajnáltam őket, lumpokat, cigánybandát, balettmestert, Piripócsinét és ékszerészt, mindenkit! Hangot szerettem volna adni, jaaj, nyomorultak! Lehet hogy csak önmagát sajnálja az ember ilyenkor, mit gondolsz?

Mászkáltam ott egy fáradt unalomban, folyton mosolyt csinálva s szervuszt jelezve a fejemmel ismerős alakoknak, akik rám pillantottak véletlenül és kimentem a ruhatárhoz és ott beleesett a tekintetem a virágok közé abba a ládába, amelyik ott áll a sarokban, odabujva a bejárat függönye mögé. Az nemcsak láda, hanem jégszekrény is, köröskörül jég van a ládában és ki van bélelve pléhvel, úgy vannak a virágok benne. Az egy üzlet, kérlek. Rózsák voltak a ládában egymásra rakva, rózsaszín rózsák és fehér rózsák, mindennapi rózsák és nagy lágy ojtott rózsák és aztán tubarózsák egy kötegben és egy csomó vörös szegfű s a láda szélire volt téve szépen szálanként egymás mellé egy csapat gyöngyvirág, bő zöld levelekre fektetve, mint ágyaikra valami csuda finom kis holttestek.

Mili épen belesett a terembe. Mindig ellenőrizni szokta a virág-Sárit, hogy eleget molesztálja-e virággal a vendégeket. És a nőket is figyeli, hogy erélyesen pártolják-e az uraknál a virágot. Tudod hogy az urak nem szeretik a virágot, mert meg kell venni. Belebámultam a ládába, elfelejtettem, hogy a télikabátomért jöttem ki. Mili hátrafordult, odajött a ládához, sziszegett németül, kitaláltam, hogy most megint elégedetlen a virág-Sárival:

– Ejn gezindl dasz! Ejn gezindl! – meglátott ott és magyar színre alkalmazta a mérgét:

– Udvaroltat magának! Áll és udvaroltat! Elszárad a kezébe az a rózsa, míg ő azt eladja! Úgy ki fogom lökni, hogy a nyaka kitörik.

Üdvözöltem:

– Szervusz, Milikém.

És néztem tovább a ládájába. Közben oly furcsa lett nekem, hogy én ezzel a vastag nővel tegeződök. El is tudtam volna kacagni magam ezen, meg el is tudtam volna magam zokogni. Milinek egy egyenes drót volt a foga közt, azon beszélt mint egy hangszeren:

– Hagyd el, drágám, az ember nem jön ki a méregből. Mind ilyen piszok haszontalan népség. Ahány lányt veszek, mind ilyen piszok. Törődnek ezek az üzlettel? Tudnak ezek valamit? Az én időmben az a vendég ahogy leült egy nővel, rögtön egy olyan nagy csokrot vett, mint a fejem! Én leültem ahhoz a vendéghez, már ott volt az ölemben a csokor. Én az én időmben… én… c, én…

Hallgattam Milit és a szavai egy sárga rózsán voltak, mert azt néztem és úgy fájt a szívem érte, azért a rózsáért, amelyiket néztem. Én… én… én… beszélte folyton Mili és énbennem a magam hangján visszhangzott: én… én… én.

Mili benyúlt a ládába egy keserves sóhajjal, mert nehéz volt neki hajolni s tubarózsákat szedett ki. Oly kéjes és gyászos erős szaguk volt, amint az orrom előtt elvitte őket.

– Já, já, – magyarázta s drótozni kezdett egy tubarózsát. Azt a virág-Sárinak mindjárt a gomblyukba kell szerelni, mielőtt a vendég röfüzálhatná.

Elly Relly szaladt oda lábujjhegyen, egy csokor piros rózsával, csupa győzelem volt az arca:

– Itt van!

– Jól van, fiam. – Elvette tőle Mili, Elly Relly már szaladt is vissza valamelyik szeparéba, szaladtában kiabált:

– Majd leszámolunk!

Mili megvizsgálta a csokrot és letette a ládába. A tubarózsát a szájába vette, kihúzott egy pappendeklifedelű noteszt a ruhazsebéből, a lapjai közt egy tintaplajbász volt, kivette s egy kicsit spekulálva nézett a ládába s a noteszbe egy oldalra mindenféle számolás közé beírt, láttam, egy kettes számot és betüket. Biztosan Elly Rellyt írta, hogy annak jár két korona a visszahozott csokorért, amelyiket holnap megint el lehet adni hatért vagy tízért, vagy huszért, vendégtől és hangulattól függ. Eltette a főkönyvet a ruhazsebbe s tovább drótozott és ott futkostak a lányok és ott kapkodtak a ruhatárosok és ugráltak ki meg be a pincérek és ott számoltak a pénztárasztalnál. Olyan üzem van ott, mint egy gépházban!

– A gyöngyvirág hogy megy? – érdeklődtem, csakhogy ne álljak úgy Mili mellett, mint egy fa.

– Gyöngyvirág, Béluskám? Á, c! Azt hiszed érdemes itt gyöngyvirággal bajolni? Ez a nyavalyás portéka mibe jön nekem! Fele tönkremegy, mire felhozzuk. Meg ez a szemtelen, ez a Sári, ahogy ez megfogja nekem a gyöngyvirágot, már lepattant egy fej! És az arany cérna hozzá mibe kerül! Egy vagyon! És kell nekik gyöngyvirág? kinek kell máma a gyöngyvirág! Az én fiatal koromban, nna! És én magam menjek minden reggel abba a csarnokba! Mert ki tud nekem harcolni abba a csarnokba! Evvel a rossz lábaimmal minden reggel! Én mondom neked, Béluskám, a jó isten megverte ezt a brancsot. Most is úgy meg van dagadva a lábom, csekélység.

Az a sárga rózsa nagyon tetszett nekem. Mint egy messze, messze szerelem. Kivettem a ládából, hideg volt és bevizezte az orromhegyét, ahogy megszagoltam.

– Ezt a rózsát megveszem, Mili. Mit kóstál ez a rózsa?

– Neked, Béluskám, három korona.

Odaadtam Milinek a három koronát és a sárga rózsát odaszúrtam a Mili szürke haja közé. Nevetett az összes arany fogaival.

– Te bolond, az öreg Milinek? Jaaj tte!

– Fogadja, asszonyom – szavaltam és mentem a kabátomért és mikor felvettem a kabátom, már emelte a sárga rózsát a hajából Mili s csóválta a fejét, úgy mosolygott önmagán és húzta kifelé a ruhazsebből azt a noteszt.

*

Gyufát parancsolsz? Tessék. Égsz? Fhüh. Barátom, így ment ez Illetőnével. Egyszer a Hangliban ültem vele. A Gerbeaudban kerestem, ott mondta Mindigné, hogy Illetőnét odaát találom a Hangliban. Érdekes, hogy ez a nő rögtön tudta, hogy Illetőnét keresem a Gerbaudban! És olyan bizalmas szemekkel és oly protegáló hangon mondta: menjen csak, biztosan odaát találja. Na, pá! Elpirultam. Úgy küldött és úgy titkolódzott a kézszorításával és a fejbiccentésével! Tán már azt hiszi ez a nő, hogy viszonya van velem Illetőnének? Úgy éreztem, mintha valami indiszkréciót követtem volna el, pedig milyen ártatlan voltam. Undorodtam Mindignétől. Mi köze hozzá, hogy én Illetőné iránt érdeklődöm? Hogy meri észrevenni, hogy az a nő tetszik nekem? Kérlek, ahogy a Hangliban körülnéztem és megláttam a nőt, nem elég, hogy lenyeltem hogy Redő Oszi ott ül, egy vörös alakot is látok a másik oldalán, ott könyököl és tartja a szájába a kezével a cigarettáját. Rémes, hát ez kicsoda? Felemeli magát egy kicsit, bemutatkozik: Lux. Akkor emlékeztem rá, hogy a Kerületi Körben szoktam látni a baccaratnál ezt a vörös fejet. Mintha egy gombát fogtam volna meg, olyan volt ennek az alaknak a kézfogása. Émelyítő egy ilyen férfiatlan puha kézfogás. Úgy meg voltam sértve ennek az alaknak a feltűnésétől, hogy már szaladtam volna a Hangliból!

Redő Oszi pletykált a nőnek asszonyokról, akik ott ültek a Hangliban, úgy berregett mint egy ventillátor, nekem meg muszáj volt a vörössel csevegni a bakkról és a chemin de ferről, mert a vörös is emlékezett a cifferblattomra a Kerületi Körből és rögtön érdeklődött, hogy fönn voltam-e tegnapelőtt, mikor egész éjjel öntötték a pénzt a pointeurökbe. Ő persze fenn volt és ezerötszáz kát nyert, pedig a legnagyobb tétje harminc ká volt. És míg járattuk a szánkat egymásnak, folyton átpillantott a vörös a nőre s mintha mindig kapott volna valamit a nőtől, olyan édes lett az az okkerbarna szeme, ami különben némely pillanatban pirosnak rémlett és köhintett ilyenkor a vörös inkább gőgjéből mint gégéből és úgy nézett rám, mint akinek egész máson jár az esze. Nem is rám nézett, hanem a hajam fölött nézett el és fujkálta felfelé a cigarettafüstöt.

Az egyik térdét folyton rezegtette s oly otromba kövér volt a combja a feszülő nadrágban. Ez a vörös biztos fess fiúnak tartja magát. Istenem, egy ilyen vörös, hogy mer ez élni! És kérlek, nézd, aranylánc van a csuklóján, aranyláncot csatol erre a szeplős kézre! És arany fonálon csüng egy monokli a kabátjára a hajtókája alól! És milyen egy kövér arany tűje van leszúrva abban a zöld divatnyakkendőjében. Csuda hogy két nagy boutont nem hord a fülében. Mint két láng, olyan piros füle van neki! És ez a megőrült vörös haj a fején! Nem is haj, hanem sörte! Hogy látszik, hogy göndör akart lenni, akármilyen gőzhengerrel van a választéka kétoldalt levasalva! Micsoda szemtelenség ezek alól a sárga szempillák alól a nőre nézni! A képe is oly dagadt és fehér szeplős, mint a keze. Úgy néztem rá: te ronda, te ronda te, tagadod, hogy göndör vagy? Mit keresel ennél az asztalnál? Nem is sejted, milyen lehetetlen, hogy egy ilyen vörös fizikum ehhez a nőhöz közel merjen jönni? Nem szaladsz azonnal Vörösországba a szeplővirágok közé? És a nő vizet kér és ez kapja fel a tálcáról a pohár vizet és adja a nőnek és a nő kinyújtott kisujjal issza a vizet. Én azt se szeretem, hogy a nő így tartja a kisujját, mikor a poharat megfogja. S oly gyöngéd szemekkel néz a vörösre, míg kortyol és aztán egy szép lélekzettel súgja neki nedves szájjal: köszönöm. Hogy dobom ki majd ezt a pillanatot emlékemből, hogy radírozom ki ezt a vörös alakot is a nő életéből, hisz itt ül mellette, látja, érintkezik vele. Hisz ez a pillanat, amelyikben olyan vidáman nézett rá s szólt hozzá: köszönöm, bár csak egy pohár vízről van szó, mégis benne van már a nő életében örökre, mint egy múzeumban. Hát ez semmi? Ez úgy zavar engem! Ez annyira nem szép! Az se, hogy épúgy érdeklődik minden ajtónyílásra s épúgy forgatja a fejét a nő, mint a többi hangliasszonyok, akik folyton mértéket vesznek köröskörül mindenkin a szemükkel és egymás súlyát emelgetik a nézésükkel és szúrják és nyomják és gázolják és ássák és lelegelik és isszák egymást mint a kávét, a szemükkel. Micsoda kéj, micsoda élet ezeknek egymást nézni! Egész foglalkozás és művészet, egy programm az egész életre! Hat két ismeretlen nőt egymással szembe ültetnének egy kis távolságban, azt hiszem ott vénülnének meg egymást mustrálva tetőtől-talpig és vissza.

Emlékszem, a nő felállott, mondta hogy telefonozni kell neki az urának. Utána néztünk mind a hárman, míg be nem ment a telefonfülkébe. A Hangliban mindig telefonoznak a nők. A nőnek az asztalon volt a muffja s a muffon rajta volt a reticuleje, matt bőr reticule volt egy kis magyar hímzéssel, amilyen akkor divat volt. Redő Oszi kivett a tárcájából egy szalmavégű cigarettet és rágyújtott és a gyufát úgy oltotta el, hogy alulról a kisujjával megbökte a gyufaszálat. A vörös elkezdte a társalgást. A Redő Oszi cigarettáját nézte:

– Te, hol veszed ezeket a szalmásokat?

– Én, kérlek, egy ügynök jött hozzám, hogy rendeljek. Rendeltem kétezret.

– Mennyibe jön ezre?

– Névvel százharminc krondoksz.

– Szóval kétezer az kétszázhatvan krondorfi.

– De nem kell kifizetni. Én is részletre kaptam. Az ügynök megkapja a tizenkét percentet, neki az a fő.

– Liapopoulo?

– Liapopoulo. Nem mind szalmás, aranyvégű is van közte meg parafavéggel is van egy pár száz.

Én is beleszóltam:

– És jók ezek?

– Naccerű! Kóstolja. Itt van ez a parafavégű.

Kivettem a tárcájából, bár enyhén undorodtam Redő Oszitól, egy parafavégüt. A szép préselt cigarettára oldalt kékkel volt nyomtatva: Redő Oscar.

A vörös azt mondta:

– Én az Andersennél szoktam rendelni. A Black and White-ot szívom. Száza nyolc krondorfi, de nagyon nett cigaretta.

– Én nem birom színi. Kemény.

– Én szeretem.

Én szeretem. Szeretem? Nem szeretem? Az a kettő ott politizált tovább a cigarettákról s szívtak és fujkáltak és ütögették le a hamut, a vörös mindig hátratartotta a karját mint egy mágnás, mikor a hamut le akarta verni s én a telefonfülke ajtaját néztem és mintha szűkölni kezdett volna egy kutya a szivarzsebem mögött, mélyen a szívem pincéjében. Hát szeretem én? Nem szeretem? Hát akkor mit akarok tőle? Mi az, hogy az imént is ráragadt a szemem a nyakára elől, ahol ki van hajtva a modern blúz rajta s úgy lázadtam s az ínyem úgy követelte, hogy beleharapjak a nyakába? S hogy hiányzik hirtelen, hogy nem ül itt a székén és hogy szeretnék a helyére ülni s a muffjába beledugni a két kezemet és lenyomni arra a lágy muffra az arcomat és csókolni s csókolni behúnyt szemmel.

Feleszméltem. Redő Oszinak felém volt az arca s másodszor kérdezte, hogy ízlik-e ez a parafavégű?

– Pardon, hogyne. Remek.

És lelkesedtem, hogy ebből okvetlen rendelni kell és Redő Oszi megigérte, hogy legközelebb elküldi hozzám az ügynököt és felvilágosított, hogy igérjek ötvenkoronás részleteket és megmondta, hogy név nélkül tíz krondokszszal olcsóbb ezer Liapopoulo.

Liapopoulo, Liapopoulo, valamilyen meleg szép görög kikötővárosba menni a nővel, ott lakni hotelben ismeretlenül, mindig csak idegeneket látni, kiknek szép az életük és sétálgatni s kocsizni vonzó utcákban és hajókat figyelni a mólóról és alkonyatkor halkan csónakázni s este mindig ugyanabban a sarokban ketten ülni egy étteremben, ahol nézegetnek bennünket és találgatnak mint egy idegen nyelven írt levelet és a pincérek odaállanak asztalunkhoz és tisztelve figyelnek és mély szimpátia van a hangjukban, mert képzelik, hogy egy hatalmas szerelem hallgat ebben a külföldi párban. Vagy Egyiptomba utazni vele hajón, ott járni s élni s égni vele szerelemben, Egyiptomban, a levegőnek is olyan az íze, mint a Gianaklisnak és a horizont aranybarna mindenütt, mint a Dimitrino skatulyáján és minden óránkra pálmafa hajlik és az arabok a homokban ülve sötét gyönyört hegedülnének folyton a fülünkbe s khakiruhában járnánk és a nő mindig nagy fehér fátyollal járna s a szfinksz árnyékában megállanánk egy hosszú csókra, mely ott mindig az örök mámor volna s ott egy éj nagyobb volna, mint itt egy élet és a számról a mámor úgy folyna, mint a kék füst a cigarettám végéről.

Kijött a fülkéből és mondta, hogy az ura jön érte mindjárt, vacsorára mennek tudomisénkiékhez. A vörös megnézte az óráját és fizetett és ment, a nő neki is épen olyan jó mosolylyal mondta: pá, drága Lux, ahogy nekem szokott pát mondani, én odaültem a Lux meleg székére, hogy közelebb legyek a nőhöz. Egyszer csak megnyomják a cipőmet. Csak egy kicsit. Figyelsz, kérlek? A cipőmet nyomják az asztal alatt. Elhúztam a lábom, ránéztem Redő Oszira s mondtam:

– Pardon.

Redő Oszi rám néz:

– Tessék?

A nő köhintett: ehn, hn. És azonnal beszélt Redő Oszihoz, valamelyik asszonyról valamit. És a cipőmön megint éreztem a nyomást. Nem tudtam mit csinálni, rákiáltottam az ujságos gyerekre, hogy hozzon friss vizet. És rögtön kiittam egy állott pohár vizet a tálcáról. Nem mertem a nőre nézni. Csak nem ő… iszonyú szamár fejjel szíttam ott a cigarettámat és fel volt fordulva bennem a világ, vagyis a Hangli, tényleg mintha odafenn ültek volna a plafondon az asszonyok és mind odafenn zsinatolnának. Amellett a lábnyomás oly kellemes meleg szorítást csinált a szívemen! A nő elusztatta a tekintetét az arcomon és aközben mintha belécsent volna egy mosolyt a szemembe, de én nem voltam tisztában vele, mit akar, paf voltam, az voltam kérlek: paf. És egy kába hevületet éreztem, egy lubickoló diadalt, egy jajdejót! Nyomja a lábomat a nő! És rögtön azt a hideg gyanut, hogy hátha Redő Oszi talpa van a cipőmön, véletlenül, vagy talán a nő cipőjét akarja nyomni, csak eltévesztette, mert a cipőjén nincs szeme. Vagy esetleg a nő nyomja a Redő Oszi lába helyett az én lábomat tévedésből. Képzelheted, milyen vegyes érzelmekkel ültem azon a széken. És a világért nem próbáltam volna az asztal alá kukkantani. Szinte akaratlanul elhúztam a cipőm a másik cipő alól és mikor húzni kezdtem, a másik cipő még egyet nyomott, mintha tartóztatni akarná s szép lassan az is visszavonult. A nőt néztem, ő épen akkor oly nyugodtan szólt Redő Oszira: na és?

Nem akartam megvárni, míg az ura megjelenik, azt mondtam színházba megyek, fizettem és elmentem. Nem mentem el, csak odakinn járkáltam a Hangli vasrácsa előtt és néztem befelé mindig az izzadt ablakon, nem tudtam látni senkit és semmit, csak a villanykörték ragyogtak ki s az ülő testek és a pincérszaladgálás és a kassza s azok a pálmák ott a kassza előtt mind úgy el voltak fátyolozva. Jól esett az erős levegőt szívni s örültem, hogy kijöttem a fülledtségből és a zsivajból, ahol az emberek hátulról kezdik a lapot olvasni, mert hátul van a tőzsde s kontremineken és konjunktúrákon izgulnak ott, ami mind nem tud engem lelkesíteni s azok az asszonyok ülnek ott velük és ezt hallgatják, vagy ruhákról csobognak egymás közt, meg szemeznek egyvalakivel egy távol sarokban meg összehajolva szinte ájtatosan simfelnek más asszonyokat, akiket két asztal választ el őtőlük. De benn ült Illetőné is, aztán meg oly vonzó volt így nézve a sötét kertben a világos Hangli. Egy kioszk. Elfogott ez a szó hogy kioszk és mintha magamban tanulnám, hogy mi az: kioszk, úgy gondoltam sokszor egymásután, hogy kioszk, kioszk és úgy hangzott bennem, mintha zenélnének és úgy kezdtem nézni, mintha messzebb volna, messze s kívántam indulni a Hangli felé, ahol egy drága, kedves világ mulat és ott találom a közepén az én hódító gyönyörű asszonyomat. A kioszk név neked nem adott az ifjúságban ilyen varázst? Ugye? És ha hallottam vagy leírva láttam azt, hogy gloriett, meg azt hogy pavillon, ennek is valami álma volt mindig, egy gyöngéd és előkelő szép élet, amit én meg nem ismerhetek.

És észrevettem, hogy jön Illető. A Lánchíd felől jött, sietett, cilinderben és avval a hatalmas persianer-gallérrel a nyaka körül a bundájában oly tömzsi volt, mint egy fekete hóember és a botját forgatta s ott szelelt el mellettem és sietségében jobbra s balra hintált a fejével és hallottam, hogy dünnyög vagy dúdol magában és néztem a hátát, amint ment be a kertbe. Mit merenghet most magában egy ilyen férj és speditőr? Oly komikusnak találtam a cilindert a fején, hogy úgy hordja, mintha az mind az ő feje volna, pedig állhatna abban a magas sötétségben a cilinderben egy csirke a feje búbján vagy egy nagy stósz fuvarszámla. Aztán mindjárt jöttek ki, mind a hárman, jött velük Redő Oszi is. Hátrább sétáltam, felmentem a járdára a korlát mellé.

Ők a Bristol felé mentek. Illető ott kapkodta a két lábát balfelől a nő mellett és belekarolt a jobbkarjával és forgatta a botját és a feje a nő felé volt dülve. Beszélt a nőhöz. Az én szememben mindig oly brutálisan közönséges volt az ilyen férj, aki belékarol mint egy vak az utcán a feleségébe és akkor mégis hogy irígyeltem, hogy ő érzi a nő karját és hogy fájt, hogy ő beszél hozzá, utánuk szerettem volna szaladni s lekapdosni azokat a buta szavakat Illető szájáról, hogy ne menjenek a fülébe a nőnek és az én szavaimat adni neki helyettük, az én beszédemet, nem tudom mit, mert nem tudnék belőle leírni egy szót se, ha például le kellene írni, de egy asszony mellett sétálva biztosan ki tudnék mindent mondani egyszer, azt, hogy az ember fiatal és az egész ég és mind a virágágy kell az embernek! És míg látni lehetett, figyeltem a nőnek a karcsú derekát a két bunda közt és magamat úgy láttam, hogy rohanok és félkézzel felkapom Redő Oszit, mert egyszer azzal hencegett, hogy neki zsokésúlya van és a korláton át belehajítom a Dunába.

*

Körülbelül mindennap töltöttem egy kis órát így vele, legtöbbször a Gerbeaudban. Úgy jártam már oda hozzá, mintha hivatalba mennék és bár rendesen Redő Oszival meg a vörössel együtt kellett ott ülnöm, mert a vörös is odaragadt már az asztalához, valami megelégedett hangulatom volt már a nő mellett, olyanforma, mint mikor az ember a gyorsvonaton a pamlag sarkában jól elhelyezkedik és keresztbe teszi a lábát és szíja a cigarettáját és utazik. Pedig nem utaztam, a pályaudvaron állt velem a vonat. Néha észrevettem, hogy odanéznek és mirólunk tesznek megjegyzéseket. A hiúságot mint egy szellőt éreztem elfutni bennem, áhá, azt hiszik, hogy van valami köztünk, persze. És kihúztam magam, hogy csak nézzenek, ne is habozzanak eldönteni, hogy a három alak közül én vagyok a nő barátja. Azt az attitude-öt vettem fel, mintha lustán és elbizakodottan ülnék a nőnél és emlékszem, füstkarikákat próbáltam fellehelni s meresztettem a szemem a plafondra. Nem tudtam milyen arcot kell csinálni egy úriasszony barátjának. Közben nagyon bántott, hogy a füstkarikák nem akarnak sikerülni. Azt is elárulom neked, hogy kezdtem vigyázni arra, hogy lyuk ne legyen soha a harisnyám orrán. Gondoltam, áh, nem tudom mit gondoltam, csak azt éreztem, hogy nem illik már hozzám az ilyen kamasz hanyagság. Azelőtt nem igen törődtem vele, ha észrevettem, hogy ki van lyukadva az orrán a harisnya, mikor kivettem a szekrényből. Érdekes, te, anyám belém akarta nevelni diákkoromban ezt, hogy lyukas harisnyát fel ne húzzak, azt mondta, mindig arra gondoljak, hogy egyszer isten őrizz elüt egy kocsi s a mentők ott az utcán lehúzzák a cipőt a lábomról, hogy fogom magam szégyelni s ő is, hogy fogja magát szégyelni hogy látják a lyukas harisnyát rajtam. Szegény mama. Aztán a bankban sokszor elgondolkoztam, kártyázáson és mindenfélén, mikor ott ültem lustálkodva s hallottam valakit hogy azt mondja: a margóra írja oda! Vagy: hagyjon kérem nagy margót! És akkor a nőre fordult az eszem és egy blankettára kezdtem írni: Margó, Margó, Margó, teli lett a blanketta a nevével, mire észrevettem magam és megnéztem a papirt és összenyomkodtam a markomban és ledobtam a papirkosárba. Jól esett tudni, hogy így firkáltam a nevét, de nem birtam visszagondolni, hogy mit is gondoltam, míg a nevét írtam magam elé ötvenszer vagy mennyiszer. Sprung akkoriban lett vőlegény a Pusztits-lány ellen és a duplafedelű órájába ragasztotta a menyasszonyának az arcképét. Mikor megláttam, úgy tetszett nekem ez a szokás! Azt terveztem magamban, hogy elmegyek Enyhe-Tébolyihoz a modern műterembe, ahol a kirakatban ki van téve Illetőnéről egy felvétel és kicsalok valahogy tőle egy ilyen kisebbített reprodukciót és én is beleragasztom az órámba hátul. És majd nézegetem, suttyomban az asztalfiókban tartva az órát. Kérlek, abban a száraz teremben mit tudok nézni, hogy jól essen? A vezérnek az arcképe csüng a falon velem szembe díszmagyarban. Ha felnézek, a vezérnek azt az almakoponyáját nézhetem meg azt a hiú fehér császárszakállát. Azt a vén karakterbaba-fejet, azt a parcellázott szép szakállat, azt az unalmat! Hát hogy tudjon ott kinőni bennem a gyönyörű szerelem! De nem mentem el Enyhe-Tébolyihoz a fényképet kicsalni. Elhanyagoltam a dolgot. Aztán kiment a fejemből. De annyira kezes lett már a szívem, annyira kapható volt minden gyöngeség részére. Ha mentem az utcán, a kirakatban egy anzikszkártya, melyen csókolóznak, megállóhely volt nekem vágyakozni és képzelődni a nő felől. Akkor teli volt minden trafik díszanzikszokkal, ezüst holdfény meg aranyozás volt édes kis tájakon és lugasban, meg sétányon mentek összeborulva ketten meg a tengerparton támolyogtak, meg egész szeries volt sorba rakva mindenféle buta párokból, amelyek szerelmet játszanak el a megismerkedéstől a csókig és mindegyiken bajuszos és pakombartos udvarlók vigyorogtak a boldogságtól és mind szmokingban voltak és egy nagy piros rózsa volt a szmoking gomblyukában. Milyen vadul fájt ezeknek a borbélyoknak vagy miknek a szerelmessége az anzikszon! És meglepett, hogy nem az Illetőné arca van a képeslapokon, amelyeken női szépségek vannak reprodukálva. S az is olyan idegen jelenség lett, hogy más nőkkel látok menni a járdán embereket és hogy azoknak ezek a nők kellenek, mintha Illetőné nem is volna a világon! Igazán, úgy volt, mintha nem érteném, hogy más nők is élnek. És kezdett szánalmas lenni nekem, ha az újságban a házasság-rovatot láttam és ha az apróhirdetés-oldalon a levelezésre esett a szemem. Azelőtt, kérlek, úgy érdekelt ebben is minden nő, aki névtelenül árulkodik magáról és minden férfiőrjöngés meghatott és izgatott és sokszor volt a fejemben, hogy én is próbálok ebben a sötét pesti álarcosbálban szerepelni, írni jeligével csábító dolgokat, nyomozni valaki után, keresni, szerezni nőt, mint aki a föld alól is pénzt akar előkeríteni. Most úgy eltompult, úgy elhallgatott a rengeteg ismeretlen nő élete bennem, mint mikor leteszi az ember a Telefon-Hirmondó kagylóját, amelyben a Gambrinus zenéjét és zaját hallgatta.