KONZERVATIV KRITIKA, FEJLŐDŐ IRODALOM.

Kazinczy Ferencet vármegyei határozattal akarták eltiltani nyelvi és irodalmi reformjának folytatásától és az egész ország gúnykacajának céltáblájává tették a Mondolattal. Az öreg Kazinczy gyanúval és rosszalással nézte az Aurora-kör új izlésirányát, amely az ő kezéből vette át az irodalmi fáklyáját. Az Aurora-kör hagyományainak végrendeleti végrehajtója, Toldy Ferenc a megértés kellő mértéke nélkül próbálta Petőfit és Aranyt visszaszorítani arról az első polcról, amelyre Gyulai azóta közvéleménnyé vált itélete szerint joguk volt a magyar irodalom hierarchiájában. Gyulai aztán kritikailag mereven visszautasított mindent, ami az Arany utáni nemzedékek terméséből nem alkalmazkodott orthodox módon ahhoz a költői ideálhoz, amelyet Arany János alakjából és költői gyakorlatából konstruált magának. Így volt az mindig és így is lesz mindig az irodalmi világban: minden generáció igyekszik orthodox kánonná sűríteni azt, amit egykor mint reformot, a megelőző orthodoxia leküzdésével adott a világnak és a maga vívmányainak örök érvényre magasztalásával védekezik az ellen, hogy őt is ugyanaz a sors érje, amit előzőinek ő maga készített. Az apák és fiúk harca, a konzervativvá merevedett egykori reform ellenállása az új reform kísérleteivel szemben a legérdekesebb látvány, amely az irodalmak történeti szemlélete elé ütközik. Hasznos és gyümölcsöző e harc, ha az eszmék hadszínterén zajlik: ennek során szokta a védekező új irány öntudatossá tenni nemcsak önmagában, hanem a nagy közönségben is a maga vívmányait, az új irány is ebben a harcban jut a maga teljes öntudatára, ebben ismeri fel a saját lehetőségeit, a multtal való kapcsolatának és ellentétének természetét, sőt a harc lendülete kifejleszti olyan képességeit is, amelyek e nélkül talán elcsökevényedtek volna. A konzervatizmus kritikai munkájára egyaránt szüksége van a konzervatizmusnak magának és a fejlődő ujságnak, azt lehet mondani, hogy ez a kritika tartja az irodalmi élet hullámzásában a folytonosságot.

Az utolsó negyedszázad alatt ez a konzervativ kritika úgyszólván hallgatott a magyar irodalomban. Hangja volt és hallatta is, de nem volt mit mondania. Az Arany nyomán fellépő új irodalmi ízléseket és alkotásmódokat meg-megrótta egy-egy irodalmi ünnepen elmondott beszédben, bizonyos jelenségeik és munkásaik egy-egy csoportja ellen – majd minden esetben legkevésbbé hivatott elméinek fegyverbe állításával – heves, de annál kevésbbé tartalmas csatározásokat kezdett, majd mikor az új irodalom már nagyon is elrugaszkodott az egyedül üdvözítő orthodoxiától, a nagy anathémával sujtott le rá és működésbe hozta az egész hatalmi szervezetet, amelyet kezében tartott, egyszerűen kitagadta a lét jogából azt, ami neki – nem par excellence irodalmi okokból – kényelmetlen, ellenszenves vagy érdekei-ellenes volt. Csak egyet nem tett; tehetséggel tehetséget, alkotással alkotást, érvvel érvet nem állított szembe. A konzervativ kritika csaknem teljes meddőségét fájlalta az új irodalom minden komoly embere. A Nyugat sokszor reklamálta a kritikát (persze a komoly kritikát és nem az üres jelszavakkal, személyes invektivákkal és kicsinyes boszantásokkal való handabandázást, amiből volt elég), de mindig hasztalanul; felajánlotta saját hasábjait is a számára, nem «humorból és tüntetésképen», hanem abból a természetes és az írói lelkiismeretből fakadt vágyból, hogy végre megláthassa a saját törekvéseinek reakcióját a más ízlésűek és gondolkodás-móduak részéről s ezzel ellenőrizze magamagát.

A konzervativ kritikának ezt a passzivítását erőteljesen megrója egy ugyancsak konzervativ kritikus, Horváth János Aranytól Adyig című kis füzetében. Teljesen igazat adunk neki: az irodalmi konzervatizmus kötelességet mulasztott és ezt a mulasztását számon kell kérni. Nemcsak abban mulasztott, hogy az újabb irányokkal szemben nem gyakorolta a kritika kötelességét, hanem abban is, hogy a maga irodalmi ideáljait sem propagálta olyan tehetséggel és kitartással, amely ez ideálokat és képviselőiket elevenné tudta volna tenni az emberek köztudatában. Mulasztása pedig annál nagyobb, mert céljaira rendelkezésre állott minden eszköz, az övé volt az iskola, az állam egész apparátusa, minden hivatalos és félhivatalos irodalmi fórum, minden állami és csaknem minden társadalmi dotáció, minden társadalmi tekintély és szívesen rendelkezésére bocsátotta magát a sajtó is.

Ha mindezek ellenére a konzervatizmus – egyik meggyőződött és kiváló tehetségű emberének megállapítása szerint is – nem ért el eredményt, ennek kell valami mélyebb okának is lenni. Ezt az okot pedig én nem tudom másban látni, mint hogy az irodalmi konzervatizmus a nyolcvanas évektől fogva egyre jobban elpolitikásodott. Az uralkodó politika a rendelkezésére bocsátotta hatalmi eszközeit, de ezzel egyúttal szolgálatába is fogadta, eltöltötte a saját szellemével, a saját céljainak propagandaeszközévé és a saját politikai módszereinek az irodalomra való alkalmazójává tette. Jaj annak az irodalomnak avagy irodalmi iskolának, amely a politika fenhatósága alá kerül, mert a politikusoknak soha sincsen érzékük a művészi élet és alkotás autonómiája iránt, az irodalomban, sőt a többi művészetekben és a tudományban is csak a nekik készséges propagandaszervet keresik. Megfertőzik az irodalom agyvelejét és kiszárítják a szívét. Rátanítják az írót arra, hogy ellenségét lássa a más világnézetű íróban, hogy ne azt nézze, milyen művészi szellem és milyen humanitás dolgozik benne, hanem azt, hogy politikai állásfoglalása ellentétes az övével, – ezzel pedig lehetetlenné teszik az irodalmi eszmék anyagcseréjét, szklerotikussá teszik az irodalom vérkeringését. Rátanítják arra, hogy legyen türelmetlen a másizlésűvel szemben, használja fel ellene a hatalmi üldözés mindenféle módszereit. Viszont pedig elnézésre tanítja a saját pártállásához szítóknak fogyatkozásai iránt: míg a másik párton ridegen elutasítja a legkétségtelenebb érdemet, a magáén keblére öleli az érdemtelent. Végül meghonosítja az irodalomban azt a bizantinus szellemet, amely az írót a hatalomhoz simulással elért társadalmi állás és nem a tehetség és érdem szerinti fajsúly arányában juttatja elismeréshez.

Ez a sors érte a magyar irodalmi konzervatizmust. Horváth János fejtegetéseiben csak a bajt, a konzervatizmus terméketlenségét állapítja meg, okairól nem szól, – az elpolitikásodásnak döntő szerepét benne talán nem is értékeli kellően, mert további fejtegetései során maga is erős hajlamot mutat az irodalmi dolgoknak politikai szempontból való mérlegelésére.

Horváth János jó részben a konzervativ kritikai szellem e kiveszésében látja az okát annak, ami füzetkéjének egyik alaptétele: hogy a közönség «a maga klasszikus nemzeti irodalmát egy-kettőre faképnél hagyta s az irodalmak történetében példátlan hirtelenséggel szegődött az újhoz, vagy ha nem pártolt is el végképen amattól, ellenállástalan hozzáhódolt ehhez is». Amennyiben ez arra vonatkozik, hogy a magyar közönségnek nem ment bele elég szervesen a vérébe, nem vált a közműveltség szerves alkotórészévé az Arany és Petőfi által kifejlesztett költői szemlélet és alkotó mód minden eredménye, abban lehet bizonyos mértékig igaza, de csak addig, amíg ez a nagyközönség tömegeinek rendkívül felületes és hiányos irodalmi műveltségét jelenti. Valóban, a magyar középosztály tömegeinek az irodalmi műveltsége rendkívül csekély, irodalmi igénye példátlanul szerény és kritikai differenciáló képessége majdnem semmi. De ép oly alantas színvonalú ugyanezen közönség politikai műveltsége, szociális műveltsége, filozofiai műveltsége, természettudományi műveltsége, – szóval az egész közműveltség, – ami bizony lesujtó kritikát mond azokról a műveltség-terjesztő szervekről, amelyeket az állam fentartott. S ha az irodalmi műveltség hiányából a közönség nem tudott lépést tartani az irodalom fejlődésével, ha a közönség még nem tette magáévá a régit, mire az új bekövetkezett, annak bajosan az irodalom az oka. Az irodalomnak természetéhez tartozik a fejlődés, a generációról generációra való átalakulás, a maga céljainak és feladatainak minduntalan újra-fogalmazása. Ahogy Arany előtt is minden nemzedék mást fejezett ki és másképen, mint az előbbi és ahogy Arany maga is más eszthetikai és világnézeti principiumok szerint fejezte ki a maga alkotó szellemét, mint közvetlen elődei, ép úgy természetes volt, hogy akik Arany után jöttek, azok is, ha volt bennük tehetség és lelkiismeret, a maguk képére formálták át a magyarság irodalmi szellemét.

Horváth János vázlatos fejtegetése néha azt a benyomást teszi, mintha ő azt tartotta volna szükségesnek, hogy Arany után a magyar irodalom álljon meg néhány évtizedre, ne menjen tovább addig, amíg az Arany korszakos eredményei közkinccsé nem válnak. Hivatkozik a nyugat példájára, amely szerinte «lassan járt: tovább ért. Ott a fejlődő műveltség minden nagy lépését egy-egy mindeneket átidomító megülepedés követi, ott felélik, megemésztik, amit kiküzdöttek.» De mikép teszik ezt? A közműveltség segítségével, amely bensőleg érdeklődik az irodalom iránt, vele érez, nem hagyja elporosodni érintetlen könyvespolcokon és lélektelen tankönyvek paragrafusaiban az irodalmi mult emlékeit, hanem újra meg újra foglalkozik velük, mind újabb és újabb értékeket fedez fel bennük, tényleg magába veszi őket és nem éri be a konvencionális hazafias hódolattal. Ott van irodalomtörténeti kritika, amely nem csupán egyoldalú politikai szempontból értékeli a maga régi nagy íróit, hanem folyton újra és újra elemzi őket minden generáció minden szívénfekvő szempontjából. Emellett pedig az irodalmi alkotás folyik tovább, nem késlekedve semmiféle «megülepedés» kedvéért, nemzedékről nemzedékre, irányról irányra, ízlésről ízlésre, anélkül, hogy a régit érvénytelenítené az új és a régi agyon akarná nyomni az újat. A francia embernek nem beszélnek irodalomtudósai olyan együgyűségeket, hogy nem élvezheti Racinet az, aki Hugo Viktort élvezi, – amit Horváth János is hallhatott nem egyszer magyar irodalomtudósok szájából – hanem megtanítják élvezni Racinet és Hugo Viktort és Balzacot és Flaubert-t és Verlainet és Zolát és Anatole Franceot: az egész francia irodalmat. És ha észrevennék, hogy a közönség elmarad, hogy még nem élte fel a régit, amikor már itt az új, akkor nem az irodalomnak mondják, hogy állj meg, hanem a közönségnek, hogy siess a réginek a feldolgozásával, mert lekésel az újról. A francia irodalomnak legnagyobb ereje épen a kimeríthetetlen regenerálódó képesség egyfelől, a folytonos fáradhatatlan és az élettel mindig együtthaladó kritikai tevékenység másfelől. Az utóbbi tartja fenn az értékes tradició folyamatosságát, ez tartja életben a múlt értékeit és ez készíti elő a lelkeket értékelésére és befogadására mindannak, ami az újban valóban érték. De viszont nem követeli soha az irodalomtól, hogy álljon meg, amíg a közönség utóléri, nem csavar kötelet Racine tragédiáiból Hugo Viktor nyakába és mindenekfelett nem zár ki a francia szellem közösségéből senkit, mert nem az uralmon levő politikai párt vagy osztály irányában vitorlázik. A francia akadémiának ép úgy lehetett tagja a konzervativ-nacionalista Barrés, mint a szociáldemokrata France és ezt mindenki természetesnek találja, mert művésze a francia gondolatnak és szónak mind a kettő.

Nem, a nyugat nem azért ér tovább, mert lassan jár. A nyugat igenis sietett, de együtt sietett a közönség az irodalommal, mert ott van, ami nálunk nincs, organikusan fejlett, tradiciót érző, de abban meg nem merevedő irodalmi közszellem. Ez pedig azért lehet, mert ott van, ami nálunk szintén nincs, organikusan fejlett, minden nézeteltérésen túl a maga egységét érző társadalom.

Nálunk ez nincs, legalább abban a rétegben, amelyben az irodalom élete mindig és mindenütt lefolyik: a művelt középosztályban nincs. A szerencsésebb fejlődésű nyugati nemzetek középosztálya már évszázadok előtt kész volt, homogén, a nemzetből természetes fejlődés során kialakult és kora műveltségi színvonalán álló. A mi középosztályunk most van kialakulóban, a forrongás konvulziv vonaglásai között, atomjaira bomoltan, önmagáról és összetartozásáról még nem bírva tiszta öntudattal. És nem is magából a magyarságból sarjadt ki, csak egyik részét teszik a régi magyar középosztály ivadékai, másik része az utóbbi félszázad alatt a magyarsághoz csatlakozott idegen népfajok, germánok, szlávok és zsidók fiaiból alakult ki, akik a dolgok természeténél fogva hozzáidomulhattak a magyarsághoz mindabban, ami akaratuktól és tudatosságuktól függött, de még nem volt idejük teljesen hozzáalakulni ahhoz, ami akaratuktól független: az idegrendszerükben, az ösztönükben, lényük tudattalan elemeiben. Az összeolvadás folyamata ma még nem ment végbe teljesen, még folyik és akárhogy esik ez akárkinek, akármit próbálnak tenni akárkik, ennek az összeolvadásnak csak egy vegyület lehet az eredménye, amely mindegyik alkatelem bizonyos sajátságait magán fogja viselni. Bizonyára az egyiknek, a magyarságnak a sajátságai lesznek a prædominánsak benne, de tisztán és változatlanul nem lesz meg benne egyik alkatelem sem. Akárhogy keverem az ólmot, a vasat, az ezüstöt és az aranyat, sohasem lesz belőle tiszta arany. Annak az asszimilációs folyamatnak, amely a magyar nemzetben a mult század közepén megkezdődött, ma is tart még és jó néhány évtizeden át fog még tartani, következményei vannak: a magyarságnak, amely ezt a folyamatot állami és társadalmi hatalma minden eszközével előmozdította vagy egy egész századon át – és jól tette, nem is tehetett mást, mert a gazdasági és társadalmi törvények erejénél fogva akarata ellenére is végbement volna, – a magyarságnak viselnie kell azt a következményt, hogy ezalatt ő maga is bizonyos módosuláson megy át. Ez ellen lehet berzenkedni, lehet kurzusokkal kisérletezni, lehet – és bizonyára sikerrel – arra igyekezni, hogy ez a módosulás mennél kisebb mértékű legyen és mennél kevésbbé érintse a magvat, a nemzet történelmi karakterét, – de történeti tényeket mégse lehet kitörölni egy nemzet életéből.

Ilyen nagy változásnak, amely egy társadalom chemiai összetételében végbemegy, természetszerűleg meg kell, hogy legyenek a maga következményei az irodalomra nézve. Nem véletlen, hogy épen azokban az évtizedekben, amikor ez az átalakulás első, legvirulensebb periodusát élte, a magyar irodalmi szellem erős lecsappanása, az irodalmi alkotó tehetség erős elernyedése következett, hogy Arany János után jobbára a középszerűségek kora jött. Ez nemcsak az irodalomban volt így, hanem a szellemi élet körülbelül minden ágában. Az alakulása kezdetén levő új társadalomban nem volt sem elegendő kohézió, sem elegendő belső feszültség, hogy igazi nagy tehetségeket vessen ki magából. Az sem véletlen, hogy a nyolcvanas és kilencvenes évek irodalmának vezető emberei túlnyomórészt a megmagyarosodott, idegen faji eredetű családok fiaiból kerültek ki, – ezek az elemek ebben az időben kezdtek először erőteljes részt venni a magyarság munkájában. De viszont épen ő bennük mutatkozott meg ezeknek az elemeknek a friss magyarsága: az ő irodalmuk volt az, amelyre Arany János a «kozmopolita költészet» bélyegét sütötte. Magukkal hozták az irodalomba eredetük bizonyos sajátságait, a más idegrendszert, más ösztönöket, – más fiziologiai tradiciójukat s ezért érezte őket a csodálatosan érzékeny magyarságú Arany kozmopolitáknak.

Hozzá kell még vennünk azt is, hogy az alakulásnak épen ebben a stádiumában ez a forrongó magyar középosztály nagyobb mértékben volt kitéve a nyugatról jött eszme- és izlés-áramlatoknak mint valaha. Hozzá kell venni azt is, hogy ez alatt az idő alatt a kifejlődött iparral kapcsolatban egészen új, eladdig nálunk ismeretlen társadalmi osztályok alakultak ki, – köztük elsősorban az ipari munkásság – és csakhamar fölvetődött a szociális probléma, amelyre a magyar lelkek még nem voltak elkészülve, amely azonban egyelőre szerényen és halk hangon, de már a kilencvenes években éreztette a maga hatását az irodalomban is. A magyar életmód is lényegesen megváltozott, a városokba szorult intelligencia észrevétlenül vágyakat, szokásokat, igényeket és világnézetet váltott, új életmódjának megfelelően, újjá alakult viszonya a nemzet másik döntő fontosságú rétegéhez, a falusi földmíves néphez. Arany egy homogén, aránylag kevés számú és a mult hagyományaiban gyökerező társadalom lelkét fejezte ki költészetében, – az a heterogén elemekből félig-meddig összeolvadt, egyre nagyobb számú, a tradiciókkal jóval lazább viszonyban élő és másféle ideg-dispoziciójú új társadalom, amely az ő idejében kezdett kialakulni és még az ő életében egyelőre próbálgatva és félénken, de megszólalt az irodalomban is, természetszerűleg nem hozhatott magával olyan irodalmat, amely közvetlen folytatása lett volna az Aranyénak. Amíg Arany társadalmának minden tagja lényegében ugyanazt a választ adta a politika, társadalmi élet, erkölcs és életfilozófia alapkérdéseire, az utána jött új társadalomban széles világnézeti ellentétek nyiltak s ezek előbb-utóbb megszólalást kerestek az irodalomban is, úgy hogy az előbbi kor irodalmának világnézeti egysége mindinkább differenciálódott, az irodalom mind nagyobb része már nem az egész nemzet egységes képét tükrözte, hanem azoknak a különböző csoportoknak a képét, amelyek a társadalomban egymás mellett és egymással szemben állottak.

Az irodalomnak ez az elszakadása a régitől, az Arany klasszikus hagyományától nem Adyval kezdődött, sőt Ady felléptekor már végre volt hajtva. Ady már készen találta, ha akarta volna, sem tudta volna visszacsinálni. A kezdete sokkal régibb. Paradoxonnak hangzik, de nem az: már magában Aranyban megvannak a kezdetei, Arany öregkori lírájában, amely lényeges eltéréseket mutat klasszikus korabeli költészetétől s lényeges közeledést ahhoz, amit modernnek szoktak nevezni. A hanyatló fizikumú öregkor ez őszies bájú lírája már kifinomultabb, komplikáltabb és erősebben reagáló, sokszorosan szubjektivebb, a városi élet benyomásaival telített, nyugtalanabb és a formákkal intimebb játékot űző lelki alkat megszólalása. A klasszikus korabeli Arany a magyar ember általános érzésvilágát énekelte és velejében közéleti költészetet adott, az öreg Arany a maga saját búját-bánatát, belső meghasonlásait, önmagát ironizáló zsörtölődéseit fejezte ki erősen egyéni lírában. Ezzel megindult a döntő változás: a nemzet egyetemének kifejezési formuláját kereső nemzeti költészet egyéni költészetté alakult át. Ezt siettette és fokozta az is, hogy ama kornak csaknem egészen a lírára és a prózai elbeszélésre szorítkozó költészetére az Aranyénál jóval nagyobb hatása volt a Petőfiének és Jókaiénak: ez a hatás is az egyéni költészet irányához terelte az új irodalmat, amelynek aztán már csak azért sem volt hajlandósága a nagy, összefoglaló, egyetemes horizontok átkarolására, mert a kisebb tehetségek kora volt, akikből hiányzott a nagy koncepciók képessége, akik tudtak többé-kevésbbé szép verseket írni, de nem tudtak nagyszabású és nagy tömegek érzésvilágát összesürítő poézist teremteni.

Ady ezt a helyzetet nem csinálta, amint sokszor szemére vetették, hanem készen találta. Hiszen a vád, hogy a magyar költészet elrugaszkodott az Arany-féle hagyománytól, az ő felléptekor már több mint negyedszázados volt s arra az álláspontra, amelytől a két előbbi nemzedék elszakadt, nem volt többé visszatérés. Bizonyos tekintetben azonban ő igenis próbált visszatérni az ősökhöz, a magyar irodalom nagy korának szelleméhez. Megpróbálta újra felépíteni a magyar költészet templomát, melyet az előttejárt nemzedék apró kápolnákra bontott, a csinos kis versek poézise helyett nagyszabású költői élet-művet alkotott, olyan lírát, amely nem pillanatok kis hangulatait dalolgatja, hanem tükrözi magában az egész világot, ezen belül az egész magyar világot. Ez a világ nem a mindenki világa talán, hanem az Adyé magáé, de aki figyelmes szemmel és fogékony szívvel benne jár, az megtalálja benne a maga világát is. Ady költészete egy a többieknél sokszorosan fogékonyabb ösztönű, nyugtalanabb reagálóképességű és ezért felfokozott lelki életű korunkbeli magyar ember súrlódása a világ nagy dolgaival, élettel, halállal, hazával, társadalommal, bűnnel és erénnyel, hittel és hitetlenséggel, szerelemmel és pénzzel és mindenekfelett a rejtelmes, láthatatlan és mégis mindig érezhető végzettel. Más értelemben és más hangsúllyal, de rá lehet mondani Ady költészetére is, hogy nemzeti költészet: nemcsak egy magyar léleknek, hanem a magyar léleknek vívódása egy számára adott történelmi helyzet kényszerűségeivel.

Ezt ma még nem látják általában, de hiszem és tudom, hogy látni fogják előbb-utóbb. A közvetlenül Ady előtti nemzedék költészetére sok tekintetben ráillett Beöthy Zsolt elmés meghatározása, hogy olyan, mintha meg nem írt külföldi versek fordítása volna, – Ady minden versén azt lehet érezni, hogy ezt így csak magyar ember írhatta, így csak magyar ember reagálhatott az életre.

Nem látja ezt Horváth János sem, mert ha látná, másképen kellene értékelnie Ady költészetének politikumát. Ő Ady hazafias vagy mondjuk hát politikai költészetében nem lát egyebet, mint pártpolitikát, melynek Ady belevetődött a forgatagába. Ez meglehetősen általános tévedés, Ady életpályájának és küldetésének végzetes félreértése, amelyet igyekeztek is általánossá tenni és az emberek tudatában meggyökereztetni mindazok, akiknek Ady egyénisége és vállalt szerepe kényelmetlen, érdekükbe vágó vagy más oknál fogva ellenszenves volt.

Ady más tekintetben is, de különösen a magyarság sorsára, állapotára és az életben elfoglalt helyzetére vonatkozó gondolatai dolgában heretikus volt. A hazafias önámítás és önmagasztalás korában, amikor a magyarság túlnyomó része a nemzeti nagyság zenitjén, a kultúra legszebb csúcsain, a világ nagy nemzeteivel egy színvonalon érezte magát, amikor a teljes biztonság könnyelmű érzésével tekintett a jövőbe, – Ady egy sötét meredeket látott, amely felé az egész magyarság vakon rohan és amelyben el kell buknia. Kétségbeesetten igyekezett népét visszatartani a vesztébe rohanástól, rámutatott gyöngeségeire, kultúrájának elmaradottságára, a hatalmas nagy nemzetekhez képest kicsi voltára, társadalmi életének töredezettségére és kiépítetlenségére, társadalmi osztályainak egymással szembenálló értetlenségére, a romlásnak mindazon magvaira, amelyek a magyar földben el vannak hintve. Tudta, hogy hiába minden, nem hallgatnak rá, annál hangosabban kiáltozott és annál sötétebb képét vetítette a jövőnek az emberek szeme elé. Az önelégültség mámorában élő társadalomnak kellemetlen volt ez a kiáltozás és akiknek politikai érdekeit és hatalmi biztonságát sértette, azok természetesen szították az ellenérzést és rásütötték Adyra a hazafiatlanság bélyegét. Pedig ő benne a magyarság eleven ösztöne sejtette meg előre a maga sorsát. A háború alatt Ady már a siralomházban ülő halálraitélt mély magábaszállásával, a változhatatlannal való filozófikus leszámolás komor hangulatában várta a rettentő véget és könnytelen, kínzó sírással siratta a harcban céltalanul pusztuló és katasztrófa elé vágtató nemzetét. Lehet, hogy kedvesebb látvány volt azoké, akik az előlegezett diadal trombitáinak vidám harsogása mellett, könnyelműen ünnepelték a saját nemzeti hiúságukat, de a magyar lelkiismeret megdöbbent gyötrelmét Ady érezte és fejezte ki igazán. Az egész magyarságból csak ő látta tisztán, mi sors vár nemzetére. S amikor bekövetkezett a katasztrófa, talán nem pontosan az a katasztrófa, amelyet ő megérzett, de mégis a katasztrófa, – akkor természetes, hogy a költőt még jobban gyűlölik azok, akiket a katasztrófa előidézésében csak némi felelősség is terhel.

Akik pedig nem gyűlölik, mert mégis megsejtették költői nagyságát, azok mentegetik. Ady jó magyar ember volt, de kénytelenségből, hogy meg tudjon élni, eladta magát a zsidóknak. A keresztények nem akartak tudni róla, hát mit tehetett volna egyebet? így mentegetik Adyt a közönség előtt, nem is sejtve, hogy ez a mentegetés milyen rettentő vád a költő ellen és még kevésbbé sejtve, hogy Ady költészetének milyen mélységes nemismerésén alapszik. Ady egész hazafias költészetéből nem látnak mást, mint azt a tényt, hogy ő a radikális párt tagja volt, barátságot tartott a szocialistákkal, ünnepi alkalmaikra néhány verset írt. Ez a pártpolitikai tevékenység vajmi kevés teret foglalt el Ady pályájában, inkább csak formális jellegű volt, hiszen ő benne nem volt meg semmi a politikusból, sem a szervező hajlam, sem az agitáló-kedv, még kevésbbé a készség egy pártprogramm orthodoxiájához való alkalmazkodásra. Miután mégis szükségét érezte egy valamely csoporthoz való tartozásnak, nem csatlakozhatott másokhoz, mint akik az akkor uralmon levő politikával épen olyan tagadólag álltak szemben, mint ő. Aki nemzetéért aggódó szívvel úgy érzi, hogy az uralmon levő hatalmi rendszer, mereven elutasítva magától minden óva-intést, katasztrófába hajtja a nemzetet, annak nincs más útja, mint azok sorába állni, akik ezt a hatalmi rendszert a leghevesebben ostromolják. Ady egyszerűen levonta hazafias megismerésének politikai konzekvenciáit. Lehet, hogy ezzel nem bizonyult jó politikusnak, hogy ezeket a konzekvenciákat máskép kellett volna levonni, – ezt én, politikailag meglehetős érzéketlen lévén, nem tudom megítélni, de azt tudom, hogy költőnek nem az a mértéke, hogy milyen politikus.

Horváth János is, őszinte sajnálatomra, ugyanarról az alacsony színvonalról fogja fel Ady politikai küldetését, mint a kurzus-publicisták, csak a fogalmazás komolyabb volta különbözteti meg tőlük. Ő is fentartja Adyval szemben a zsidózás most divatos vádját: egyfelől azt véli megállapíthatni, hogy a zsidóság sietett legelőször Ady segítségére, másfelől pedig azt, hogy Adynak «véreitől megtagadtatván, menekülnie kellett (a zsidókhoz), ha meg akart élni». Ebből mindössze annyi felel meg a valóságnak, hogy Ady első közönsége nagy részben zsidókból állott. Csakhogy ma minden magyar írónak, a legkonzervativabbaknak is, nagy részben zsidókból áll a közönsége. Bármely könyvkereskedő megmondhatja Horváth Jánosnak, hogy még a kifejezetten antiszemita célzatú könyveket is nagyobb részben zsidók veszik és olvassák, egyszerűen annál az oknál fogva, mert a zsidók azok, akik nálunk legtöbbet olvasnak. Ennek nem a zsidóság valami különös lelki berendezése az oka, hanem az az egyszerű tény, hogy az irodalomnak mindenütt a világon a legkiadósabb fogyasztója a szabad életpályákon dolgozó művelt városi polgárság s ez a polgárság nálunk – mi tagadás benne – javarészben zsidókból áll. Ady azonban bizony nem «idomult» közönségéhez, úgy adta magát neki, amilyen volt, a maga küldetését teljesen átérző fölénnyel s inkább az olvasóknak kellett hozzá idomulniok, ha vele akartak menni. Balgaság volna azonban azt hinni, hogy olyan önálló és minden befolyást ösztönszerüleg visszautasító szellem, mint Ady, az olvasói vagy pártfelei kedvéért viselt ilyen vagy olyan politikai színeket vagy épen hogy más koncepciót hirdetett volna nemzete sorsáról, ha például a konzervativok készségesen meghódoltak volna előtte. Neki nem párt, nem környezet, nem anyagi érdek diktálta állásfoglalását, hanem a közviszonyokba belenyugodni nem tudó szenvedélyes magyar érzés.

Épp úgy nem hiszem, hogy bármikor is hozzáidomultunk a zsidókhoz mi többiek, akik nagy számmal, keresztények, a Nyugathoz csatlakoztunk. Én legalább, aki érett férfikoromban, harmincadik évemen túl, már kiforrott világnézettel kerültem, csaknem közvetlenül megindulása után, összeköttetésbe a Nyugattal, sohasem vettem észre, hogy bármiféle nézetemet módosította vagy színezte volna ez az összeköttetés. És nem vettem észre semmi ilyesfélét többi társaimon sem. Valamennyien írtuk azt, amit a lelkiismeretünk sugallt és írtuk úgy, ahogy a tehetségünk mértéke engedte, igyekeztünk becsületes és önmagunkhoz hű íróemberek módjára dolgozni. A Nyugat nem is kívánt tőlünk egyebet, szerkesztői cenzurája soha nem terjeszkedett túl az irodalmi qualitás követelményén, tisztelte írói szabadságunkat, sőt viselte készséggel azt az ódiumot is, amely egyikünk-másikunk munkája révén, hol egy, hol más körből ráhárult. Mindenütt másutt, – ezt Horváth János is tapasztalhatta – követeltek több-kevesebb alkalmazkodást, mindenütt másutt akadályozta az író publicitáshoz jutását az, hogy nézete eltért valakinek, szerkesztőnek, kiadónak, folyóirat mögött álló csoportnak a nézetétől, – a Nyugat volt egyetlen szigete az irodalmi szabadságnak a magyar irodalomban, ahol békésen találkoztak a legkülönbözőbb életfelfogású, stilusú és törekvésű emberek. Ez az értelme a Nyugat által elvül hangoztatott írói szabadságnak, amely Horváth János irónikus parenthezise dacára is csak itt volt meg egyedül. S tévesen tudja Horváth, hogy «a különben is ernyedező kritikai ellenőrzésen kívül az írói szabadságot mi sem korlátozta.» Mi igenis nem egyszer éreztük ilyen korlátozások kísérleteit, valamennyien adtuk árát társadalmilag, politikailag és irodalmilag annak, hogy elég vakmerők voltunk a Nyugatba írni és szabadon, szívünk parancsa szerint írni. Egyik-másik esetben valóban az exisztenciára menő üldözés volt ennek a vakmerőségnek a büntetése. A politikai és társadalmi bojkottot pedig többé-kevésbbé most is érezzük. A gondolatban egyre szegényedő konzervatizmus bizony működésben tartja ellenünk most is hatalmi eszközeit: nem rajta múlik, hogy még élünk és írhatunk. Még Horváth János tudomása sem egyezhetik szorosan tapasztalatával, – s ez nem az egyetlen következetlenség rövid fejtegetésében, – mert amíg itt kétségbevonja az írói szabadság korlátainak létezését, addig valamivel előbb szemére veti az irodalmi konzervatizmusnak, hogy a Nyugatról elnevezett irodalmi mozgalomnak még konzervativ szellemű, de tárgyilagos megvilágítását sem tartotta a tudomány és a műbírálat komolyságával összeférhetőnek, ami nem jelenthet mást, mint hogy ilyen megvilágításnak sem adott teret a rendelkezésére álló organumokban. Mi ez, ha nem irodalmi bojkott? Azt hitték, hogy légszivattyú burája alá lehet tenni az egész mozgalmat, kiszívni feje fölül a levegőt és megfullasztani az egészet. Ez egyszerűbb is, mint eszmével eszme, tehetséggel tehetség ellen küzdeni. Egyszerűbb, de nem lehet vele célt érni, mert szellemiekben előbb-utóbb érvényüket veszítik a hatalmi eszközök. Nem is értek el vele egyebet, mint hogy irodalmunk – elég szerencsétlenségére – kettészakadt, két egymással párhuzamosan haladó s érintkezésbe alig jutó csoportra. Az egyiké a hatalom, az irodalom révén elérhető minden dekórum és társadalmi kiváltság, a másiké a szabad íróember szabad levegője és az olvasóközönség színe-java, tömegre is nagyobb része. És nem csupán a zsidó közönség, mint ahogy Horváth János képzeli, hanem tényleg a magyar olvasóközönség legműveltebb rétege, tekintet nélkül arra, hogy zsidókból áll-e vagy sem. Nem ismerem a Nyugat olvasóinak felekezeti statisztikáját, nem is csinálták meg soha, de társadalmi érintkezéseimből tudom, hogy a vidéken és Budapesten egyaránt olvassák a Nyugatot és íróinak könyveit a legtöbb olyan házban, ahol igazán érdeklődnek irodalom iránt.

Furcsának tartottam mindig, hogy nagyon sokan – köztük olyan jóeszű emberek is, mint Horváth – a Nyugatnak bizonyos zsidó ízét érzik. Mi adja meg egy folyóiratnak, vagy mondjuk, egy írói csoportnak a jellegét? Józan ésszel csak azt lehet mondani, hogy azok az írók, akik a folyóiratba írnak vagy a csoporthoz tartoznak. Horváth pedig maga – szerintem igazságtalanul, mert a Nyugat zsidó munkatársai közt is nem egy «valódi tehetség» van – azt állapítja meg, hogy «ez írócsoport valódi tehetségei nem zsidók». És honnan tudja Horváth azt, hogy ezek mind «aktiv értelemben, sőt tüntetőleg filoszemiták?» Tudtommal egyikünk sem foglalkozott irodalmilag a zsidósággal filoszemita szellemben. Igaz, hogy más szellemben sem és nem lehet tudni, nem követi-e el valaki a filoszemitaság főbűnét már csak azzal is, hogy nem gajdolja együtt a pogrom-sajtóval az antiszemita nótát? Filoszemitának lenni annyit tesz, mint elfogúltnak lenni a zsidók javára. Én megvallom, nem tartom magamat filoszemitának azért, hogy a zsidóban is meg tudom becsülni a tehetséget, jellemet és erkölcsöt és az antiszemitizmust nem tartom menedéklevélnek, amely feljogosít minden förtelmes köz- és magánéleti bűn elkövetésére. Sajnálattal látom Horváth optikai csalódásának okát abban a judeocentrikus világfelfogásban, amely a mai időkben a keresztények között nagyon sok derék és okos embert is magával ragadott. Veszedelmesnek is tartom egész közéletünkre, mert az embereknek ad egy nagyon kényelmes és egyszerű, de az igazságnak teljes hijjával levő formulát, ezzel fölmenti őket a komolyabb gondolkodás kényszere alól és elburjánoztatja azt a gondolkodásbeli tunyaságot, amelyre a magyar társadalomnak úgyis nagy hajlama van s amelyet Széchenyitől kezdve a magyarság csaknem minden nagy szelleme váltig ostorozott.

Horváth János, bár fejtegetései sok részletében ellentmond önmagának, tárgyilagos igyekezete alól gyakran kiütközik elfogultsága, sok olyat mond kis tanulmányában, amiért érdemes fejtegetéseit figyelemmel olvasni. A konzervativ oldalról még ennyi tárgyilagossággal sem találkoztunk eddig egyetlen egyszer sem, még kevésbbé a tények ennyi ismeretével. Amit füzetkéje végén tanulságul levon, ahogy a konzervativ kritika feladatait az Ady nevében összefoglalt új irodalommal, a magyar klasszicizmussal szemben és a közönség nevelése dolgában kijelöli, az mind nagyon szép, helyes és okos dolog, egy a magyar irodalom és a magyar irodalmi műveltség helyzetét becsületes szívvel átérző író-ember beszéde, amelyet huzódozás nélkül elfogadhat az is, aki nem érzi magát konzervativnak olyan értelemben, mint ő. Vitázni talán fogunk vele, de ez becsületes, eszmét eszmével, ízlést ízléssel szembeállító vita lesz, amely az irodalomnak csak hasznot hajthat.