BABITS MIHÁLY.

Jól gondozott és nemes ízléssel elrendezett angol parkba lépek, ha Babits Mihály valamely könyvét felnyitom és olvasni kezdek. A természet szabadon, nyesetlenül alkot, munkál és tenyészik ebben a parkban, a fák kinyújtózkodhatnak ágaikkal minden égtáj felé, a virágok nyílhatnak istenadta kedvük szerint, senki sem parancsol rájuk nekik idegen színeket vagy formákat, a patak a maga természetes medrében futkoshat a gyepen keresztül, a fák árnyékában. Semmi kertészi önkény, minden a maga természetes valójában él és szaporodik, – mégis, ha a tisztán hagyott s kaviccsal szépen behintett kerti utakon jársz, mindenütt ott érzed a gondos és jóindulatú kertész, a kultúra munkásának nyomát. Ez azonban nem abban nyilvánul, hogy valami kívülről, önkényesen rádiktált törvényt erőszakol rá a természet tenyészetére, hanem segít a természetnek erőit mennél dúsabban és teljesebben kifejteni: teret csinál a fáknak, hogy kiterebélyesítsék koronáikat, megtisztogatja őket a fojtogató fagyöngyöktől és egyéb élősdiektől, gondozza a gyepet, hogy üde maradjon és dús, kitépi a virágok közül a gyomot, hogy vidámabban nyílhassanak. Nem korlátokba szorítani akarja a természetet, hanem felfokozni erejét és szépségét. S mikor kilépsz a parkból, az a szép érzésed van hogy láttál valamit, amiben természet és kultúra harmonikusan együtt dolgozott s ketten egymás erejét erősítve hoztak létre valamit, ami szép, értékes, gyönyörködtető.

Ha a természet szóba belefoglaljuk azt, ami ösztönszerű, az emberi akarattól független: a lélek húrjainak az élet érintésére való önkéntelen felzendülését, az érzést, az öntudat mélyéből kényszerítőleg felbukkanó gondolatot, az idegrendszernek megrezdüléseit és a feltoluló látomást, mindazokat a mondanivalókat, amelyek belülről, életjelenségek módjára támadnak fel a költő lelkében és kényszerítik, hogy formát adjon nekik, mert a lélek börtönéből napvilágra akarnak törni, – akkor meg kell állapítani, hogy a természet maradéktalan teljes épségében marad meg Babits Mihály költészetében. Ha kultúra alatt értjük a költőnek azt a tudatos munkáját, amellyel a belőle kikívánkozó természetet beleömleszti a neki megfelelő formába és ezt a formát az ízlés, a tapasztalat és az ügyesség mindenféle fogásával igyekszik alkalmassá tenni arra, hogy a belevaló tartalom a lehető legtökéletesebben és értékében mennél teljesebben érvényesülve tudjon benne elhelyezkedni, – akkor Babits Mihály költészete minden ízében kultúr-jelenség. A hangsúly azonban ott van, hogy a kultúr-munka nem valami külső akarat szerint, előre megfogalmazott s a mondanivalók lényegétől független, mesterségesen konstruált formákba gyúrja bele a mondanivaló anyagát, ami elvenné természetes színét és zamatát s mesterkélt konstrukciót csinálna abból, ami organikus valami, hanem ellenkezőleg, megérti és kilesi az anyag nagy titkát, hogy milyen az a forma, amelybe természeténél fogva kivánkozik, amely a számára egyedül kielégítő, lényegéből organikusan alakuló forma és ezt nyújtja oda neki, hogy ömöljön bele és helyezkedjék el benne a maga egyensúlyi törvényeinek megfelelően. A forma e titkát kilesni és megérezni – ez a költői tehetség lényege. Mert érzést érezni, gondolatokat gondolni, képet látni tudhat az is, aki nem költő, de az érzettet, gondoltat, látottat formába bocsátani és ezzel kifejezésre juttatni csak a költő tudhatja. A költészet, mint minden művészet, legelső sorban kifejezés és a költői tehetség, mint minden művészi tehetség, kifejező erő.

Ebben az értelemben kell felfogni, mikor azt mondjuk, hogy Babits Mihály költészete elsőrendű kultúrjelenség és művészete lényege szerint formaművészet. A kultúra viszi be az öntudatot a természet vak, öntudatlan erőinek mozgásába s a művész kultúrája vezeti öntudatos formába az ösztönök öntudatlan, vak mozgását s világosságot teremt homályosságukban. Ez a kultúrmunka Babitsnál és minden hozzá hasonló tipusú költőnél nem valami véletlen, vagy akarat, vagy tanulmányból vagy szabályhoz ragaszkodásból származó, hanem mondanivalója lényegéből folyó dolog. Az ő mondanivalója a kultúr-ember mondanivalója, a kultúr-ember érzelmi és gondolati élménye az, ami kifejezésre tör belőle s ennek a mondanivalónak megfelelő forma nem lehet más, mint kultúr-forma. Amit Babits érez vagy gondol, mint olyan ember érzi, aki elméjével bejárta a világirodalom minden virágos mesgyéjét, az emberiség nagy gondolkodóival együtt gondolta végig az emberiség nagy gondolatait, figyelve és tanulva szemlélte mindenféle emberek és mindenféle népek életét, állandóan használja az emberi kultúrmunka mindenféle eredményeit. Ha tehát szerelmes, máskép szerelmes, ha búslakodik, máskép búslakodik, ha sóvárog, máskép sóvárog, mint egy parasztlegény, és ezenfelül tud, lát és érez számtalan olyan dolgot is, amiről a parasztlegénynek sejtelme sem lehet. A szavajárása is más. Több szava van és szavainak az árnyalása többféle, mások a hangsúlyai, neki elég egy célzás, egy nyelvi forma, egy inverzió, sokszor egy rím is, hogy kifejezzen vele oly dolgokat, amelyeket nála kevésbbé széles és mély kultúrájú költőnek külön szavakkal vagy mondatokkal kell kifejeznie. Nem beszélhet egy népdal egyszerűségével, mert a mondanivalója nem olyan primaire módon egyszerű, mint a népdal költőjének a mondanivalója és a népdal közvetlenségével sem beszélhet, mert a mondanivalója is komplikáltan közvetett. A lírikus tulajdonképeni mondanivalója tulajdonképen nem a gondolat, melyet szavai kifejeznek, hanem a gondolat hangulata, vagyis a lelkiállapot, amelyből a gondolat keletkezett, vagy amelyet a gondolat fölkelt. S ha ez a lelkiállapot sokrétű és komplikált, mert a lelket, melynek az állapota, sokrétűvé és komplikálttá tette a kultúrája, akkor természetesen a mód, ahogyan a maga kifejezését megtalálja, tehát a formája is többrétű és komplikált. A kultúra kiszélesíti és kimélyíti az ember öntudatát olyan területekre és mélységekbe, amelyek a kultúra alatti emberben az öntudatlanság sötétségében rejtőznek s ezzel egyrészt szűkebb térre szorul benne a nyers ösztönök birodalma, másrészt azonban új ösztönök is ébrednek benne. Nem igaz az, hogy a kultúra elsekélyesíti vagy elhomályosítja az ösztönöket. Az alapösztönök minden emberben mindig egyformák és változatlan intenzitásuak maradnak. Amennyiben a költői alkotás kiinduló pontja mindig az akarattól független ösztönszerűben van, a széles és mély kultúra nem távolítja el a költőt az ösztöneitől, hanem ellenkezőleg több és dúsabb lehetőségeket nyújt azok kifejezésére. Gazdagabbá teszi formalehetőségeit.

Ezeket azért kell hangsúlyozni Babits Mihállyal kapcsolatban, mert egy időben némelyekben meg volt és részben megvan ma is a hajlam az ő rendkívüli magas mértékeket messze túlhaladó kultúrájából vádat koholni költészete ellen és e címen megtagadni tőle a természetességet és közvetlenséget. A mi közgondolkodásunkra bizonyos tekintetben végzetes hatással volt Petőfi hallatlanul szuggesztív példája. Mivel Petőfi költészete egy részében – nem az egészben, csak egy, nem is a legnagyobb és talán nem is a legfontosabb részében, csak épen abban, amelyet legtöbbször emlegetnek és aligha egészen jogosultan ránézve legjellemzőbbnek tartanak – az emberi lélek legegyszerűbb, primaire mozgalmait énekelte a legegyszerűbb, primaire formában, – ebből a precedensekből dogmát alkotni mindig kész magyar észjárás kötelezettséget akart szabni minden magyar költőre: legyen olyan, mint az ő Petőfije, énekelje a legegyszerűbb érzéseket a népdal legegyszerűbb formájában. S mivel Petőfi úgynevezett népies költészetében, ennek népies természetéből kifolyólag megengedett magának némi lazaságokat a külső formában s ezzel egyszer-másszor kérkedett is, – minden költő, aki csiszolt és gondos formával lépett elő, a mesterkéltség és finomkodás gyanújába került. Arany János sem kerülhette el ezt a szemrehányást. Petőfi a természet vadvirágának mondotta magát, – hát most legyen minden magyar költő a természet vadvirága. De mit csinálhat az olyan költő, aki nem a természet vadvirága, hanem a kultúra sokszínű és dússzirmú virága, mint Arany vagy Babits? Nem affektálhatja a komplikálatlan egyszerűséget, mikor belső élete komplikált és gazdag, nem affektálhatja a forma bonyolultságát, mikor mondanivalójának minéműsége a zárt, tökéletes és művészi formát kívánja meg. Babits mondanivalója így őszinte, természetes, közvetlen és meleg, ahogy a verseiben ki van formálva, az ő formaművészete az ő közvetlen kifejezési módja, – épen akkor válnék őszinteség nélkül valóvá, ha más formában fejezné ki. A művészi forma nem ruhája a mondanivalójának, nem is bőre, hanem az arca, amelyről megismerni és amely kifejezi.

Babits költészete nem a merőben csak érző ember költészete, hanem a gondolkodó emberé is. De a költő élete olyan hőfokra van hevítve, hogy a gondolat is felolvad benne, – ő érzi a gondolatot is. Ez pedig a lelki élet gazdagságát jelenti. A tiszta érzéshez még egy új elem jön: a megérzett s az érzés tüzében felolvadó gondolat. Különben is értelmetlen babona az, amikor a gondolat hidegségéről beszélnek, szembeállítva az érzés melegségével. Hideg lehet a tudós gondolata, melyet könyveiből merít, de mindig meleg, érzés- és indulatelemekkel telített az a gondolat, amely az emberből belülről, élményéből, a világgal és önmagával való súrlódásából támad. Babits lírája erre meggyőző példákat ad. Vannak versei, melyeknek anyaga teljesen gondolati természetű és mégis ditirambikus forrósággal hatnak. Mert az ő gondolatai nem valami logikai folyamat eredményei, hanem életének jelenségei és eseményei és épen ezért erős indulatokat váltanak ki benne. Nem úgy gondolkodik, mint a tudós, hanem mint a gondolattól megszállott ember, egész lényével, nemcsak értelmével, hanem érzésvilágával és minden izgalomra erősen reagáló idegrendszerével is.

Hogy mennyire önmagát, életének líráját énekli, az kitetszik abból is, hogy csaknem minden verse életének egy felismerhető etappeja, – verseiből pontosan ki lehet következtetni belső, lelki életrajzát s a külső életrajzának is a fővonásait, azokat, amelyek költészetére lényegesek és megkülönböztetők. Városi életre, kultúr-foglalkozásra született ember, akiben azonban épen él a vágyódás szülőföldje kedves, enyhe, dombos tájai után, melyek mindig megmelegítik szívét. Életmódja a magyar városi intelligens középosztálybeli ember életmódja: napi munka, tanulmány, pihentető sétálgatás, néha egy-egy utazás, egyszerű, nem mozgalmas, inkább szűk bizalmas körrel érintkező társasélet az eseményszerűsége. Élete elzárkózott, belső élet, távol van tőle a közéletbe való beleavatkozás vágya, kontemplativ és passziv, kissé zárkózott is, mert ideges elfogultság zárja el az emberek tömegeitől. Sokkal többet él a maga lelki világában, mint a realitásokban. De néha kikívánkozik önmagából, a világba, aztán ezt a kívánkozást is belsőleg éli ki, a teljesületlen kívánság melancholiájának átérzésében és a fantasztikumban. Ez a fantasztikum igen nagy szerepet játszik benne, a passziv ember cselekvésvágya s a cselekvésre való képtelenségből származó hiány-érzés teszi szükségszerűvé, mintha azok az élettényezők, melyek másoknál az akaratban játszódnak le, nála a fantáziában szívódnának fel. Majdnem minden versében van több-kevesebb fantasztikus elem, ha nem másban, hát a képes beszédben – egy a szélben bólogató fa, egy utcai lámpa képét, egy ajtócsattanás hangját olyan szóval jeleníti meg, amely fantasztikussá nagyítja vagy kicsinyíti, – a jelzőkben, a szavak egymáshoz rakásában, néha egy színben vagy ritmus-formában. Ifjabb korának szeszélyes játékai a verstechnikai megoldásokkal tulajdonképen nem egyebek, mint a fantasztikum beleszívódása a formakezelésbe. Az ő fantasztikuma azonban sohasem kerül légüres térbe, mindig marad kapcsolata a realitással, a fantasztikus dolgokat is reálisan, szemlélve látja. Gólyakalifa regényének fantasztikumát is a reális részletek elevensége, jellemző volta és valószerűsége teszi egész sajátságosan érdekessé.

Babits költészetének lényege egy csillapíthatatlan, nagy sóvárgás. A passzív ember sóvárgása az elérhetetlen, az élet teljességének kiélése után. Már egy fiatalkori versében is a soha-meg-nem-elégedésről írt – e szóval kifejezi azt, ami tulajdonképeni mondanivalója van önmagáról. Mindenütt akadályokat lát önmaga körül és önmagában, a tér és idő, az anyagi lehetőségek, a mindennapi robot és az emberi rosszaság és ostobaság, a megszokás és a restség határait és azt a legnagyobb korlátot, melyet a saját lénye, az embernek önmagába zártsága és önmagából kiszabadulni nem tudása állít elébe. Ezért telik kedve az utazásban – minden utazásban van valami lerombolása az élet korlátozottságának – ezért merül el könyveiben, mert legalább elméjét akarja kiszabadítani a tudás korláttalanságába, ezért vágyódik a korlátlan, végtelen és örökkévaló természettel kapcsolatba jutni és ezért telik gyönyörűsége fantáziája játékában, mert ebben az elkerített világban legalább ez előtt nincs sehol sorompó. A lelke mindig sebzett a túlérzékenységig, mert mindig hozzáütődik valami korláthoz, amelyen át akart törni. Az életet teljesen élni akarni mindenkinek, de különösen annak, akiben erre nincsen aktivitás és elszánt erő, csillapíthatatlan fájdalom és Babits melancholiájának ez a gyökere. Az ő belső tragédiája az, hogy az embernek mindig el kell buknia abban a harcban, amelyet az élet maradéktalan, teljes kiéléseért azokkal az akadályokkal folytat, amelyek az életben és önmagában ennek elébe tornyosulnak. Ez az a nagy élmény, mely őt költővé tette, mert a költészet az egyetlen mód, hogy a korlátlan és teljes élés illúzióját megszerezze magának.