ARANY JÁNOS.

E lap első oldalán1) Arany Jánosnak egy érdekes arcképét találja az olvasó, a legjellemzőbbek egyikét összes képmásai közül. Az eredeti kép az Arany család egy csoportképe a hatvanas évekből, a nagyszalontai Arany-szobában van.

Arany e képen csakugyan az, ami egész életében volt: a tipikus nagyszalontai, tekintélyre jutott polgár. Az öltözete, a magatartása, ülésének egész módja, ahogy a lábait maga elé rakja, ahogy a botját és kalapját tartja, az arckifejezése, a fejtartása, a bajuszviselete, az egész alak, úgy ahogy van, annyira magán viseli a gazdálkodó lakosságú alföldi város jellemét, hogy ha nem ismernők a költő valamennyiünknek oly kedves arcvonásait, ráismernénk: ez nem lehet más, mint valamelyik magyar alföldi város módos, tisztességtudó és magára tartó polgára. Rendkívül erőteljes gyökeresség érzik az egész alakon, a tradicionális magyar kisvárosi levegő, szinte látni mögötte a tágas telken épült földszintes házat, amelynek kapuján pompás néhány pár ökör jár ki-be, odább a búzatermő földeket s mindazt, ami ezzel velejár. És érezzük azt a tradicionális, népies magyar észjárást, azokat a gyökeres, nem bő, de erős gondolatokat a világról, a világ dolgairól s az embernek ezek között való helyzetéről, a magyarság sorsáról, az egyes polgár szerepéről a nemzet életének egészében.

A gondolatait ép úgy Nagyszalontáról hozta magával, mint külső megjelenését és beszédének alföldi zamatát. Nincs olyan eszméje, amely ne volna az egész korabeli magyarságé. Amit az életnek és a világnak bármely fontos kérdéséről mondott Arany, ugyanazt gondolta és tartotta érvényesnek az ő korának minden komolyabb magyarja. Higgadt, komoly, lelkességében is józan hazafiság, amelynek lényege a közügy iránti kötelességeknek erős érzése, a tradicióknak, a multból a jelenre átszármazott örökségnek megbecsülése, a műveltség fontosságáról s a magyar ember kulturai hivatásáról való meggyőződöttség, minden bigotériától, filozófiai skrupulustól mentes kálvinista vallásosság, amely elfogadja, mint egyszerű, magától értetődő tényt a vallás alapjait, de nem merül beléjük a misztikus elmélyedésével s nem is ingadozik körülöttük a szkeptikus okoskodásával, meghagyja a vallásnak apái által megszabott helyét és szerepét az ember életében; erkölcs dolgában önmagára kényes tisztaság, a puritánizmus ridegsége nélkül, az emberek megítélésében nyugodt, méltányos liberalitás, a velük való érintkezésben tisztességtudás és önérzetes szerénység, a hagyományos társadalmi különbségek tiszteletben tartása, mérséklet a jóban, béketűrő megadás a rosszban, az élet igazságtalanságaiban való megnyugvás, amely nem ismeri a lázadást; a szenvedély és a morál összeütközéseiben a morál győzelmes voltának elvül elfogadása, az ideális javak felsőbbségéről való meggyőződöttség mellett az anyagi javaknak is megbecsülése – ezek az alapgondolatok, amelyeken Arany János lelki világa és élete fölépült. Csupa általános érvényű eszme, amely közös minden a társadalomban jól elhelyezkedett polgár eszmevilágával. Semmi forradalmi, semmi felforgató tendencia, semmi szenvedélyes esenkedés az új, a változás után, csupa józan, megnyugvó életbölcsesség. Arany János nem volt filozófiai szellem, nem értékelte újra meg újra elméjében a világ értékeit, nem vivódott az emberiség sorsának, az élet igazságtalanságainak nagy problémáival – teljes egészében s fentartás nélkül elfogadta azt a világrendet, amely a reformáció eszméiből s a francia forradalom két nemzedék tapasztalatain átszűrt vívmányaiból alakult ki a mult század középi magyarság tudatában. Bizonyos, hogy élete bármely szakában, ha összekerült az egyszerű magyar emberek bármely társaságával, teljesen osztozott minden a dolgok lényegét illető nézetükben, amint hogy azonos volt velük az élet minden javának értékelésében is.

Mint minden korabeli vidéki magyar ember, ő is a szerény, egyszerű anyagi igényeit kielégítő földbirtokban és az ezzel velejáró életmódban látta a képzelhető életek legjobbikát. Egész életén át azért dolgozott, küzködött, kuporgatott, hogy ezt elérhesse. Bizonyára már a szalontai nótárius kancelláriájában is, majd a nagykőrösi tanári katedrán, a szerkesztői asztalnál, az akadémiai főtitkári irodában oda vágyott a képzelete az egyszerű kunyhóba, ott keleten, amelyben elérheti azt a független nyugalmat, melyben a dal megfoganhat. Nyilván még gyermekkorában, a jómódú szalontai polgárok életének láttára fogant meg a küzködő, szegény, de származása emlékeit híven őrző hajdúcsalád fiában a vágy: hogy valaha ő is ezeknek az életét élhesse, mert ez volt a gyermek képzelete előtt ismeretes életcélok legkivánatosabbika. S ehhez ragaszkodott mindhalálig azzal a makacs hűséggel, amellyel minden ideálját őrizte, azzal a képzelt élethelyzetekbe magát mélyen beleérző, azokat fantáziájával teljesen önmagába felszívó évődéssel, amely költői ábrázolásmódjának is legerősebb pszichológiai alapja. Mennyire jellemző ránézve, konzervativ természetére az a sírig tartó sovárgás, amellyel elhagyott szülőföldjére, őseinek, egész családjának foglalkozására visszavágyott! Soha nem tudott elszakadni a rögtől, amelyre rászületett, lelkileg mindvégig rajta élt, mindenünnen visszakivánkozott oda, ahonnan elsodorta a sors. S mennyire jellemző ez az egész magyarságra, mennyire benne van ebben az ezer esztendei falusi gazdálkodó életnek vérré vált megszokása, amely nem is tud elképzelni más életformában való boldogságot s atavisztikusan egyedül lehetséges és kielégítő életmódnak érzi a földből élő ember életmódját. S mennyire tipikus ez az Arany korabeli magyarságra! Akkor kezdődött meg a magyar életnek hirtelen nagy átfordulása, a régi Magyarország életéből az újba való átalakulás, amely a gazdálkodó magyarok ivadékainak egész tömegét kényszerítette új élet kezdésére, falusi és kisvárosi magyar urak, polgárok fiaiból lateiner-életet élő hivatalnokokat, jobbágy parasztok ivadékaiból proletárokat csinált, az ezer éven át falun élt magyarság nagy részét városi életre szorította. Ezer meg ezer magyar ember vágyakozott akkor vissza legkedvesebb álmaiban az elhagyott ősi rögre úgy, mint Arany János s ezren és ezren éltek a városokban az elhagyott falu felé fordult lélekkel, melynek képét mint valami drága szent ereklyét hozták magukkal új életükbe. Mennyi titkolt vagy tudatossá nem is vált szenvedés, mennyi lelki komplikáció támadt ebből! Ezek mind, mint Arany János, a szívük vérével fizettek az életnek számukra megnyílt új lehetőségeiért és sovárgó szívük vérével ragasztották meg azokat az alapfalakat, amelyeken a mai új nemzedék Magyarországa felépült. Az egész akkori magyar intelligenciának a lelkiállapotát szimbolizálja Arany János lelkiállapota, amelyből lírájának legszebb gyöngyei fakadtak s amely egyik legfontosabb elemét adja meg annak az epikai művének, amelyet ő maga is, az irodalmi köztudat is géniusza reprezentáló alkotásának minősített: a Toldi-trilógiának.

Toldi is a falusi magyar, akit sorsa belevet az udvari életbe, a városi kultúrába s az ezzel járó csiszoltabb, közvetettebb és mindenképen komplikáltabb életformákba, amelyekbe parlagiasabb, közvetlenebb és egyszerűbb természete sehogysem tud beleilleszkedni, rosszúl érzi magát bennük, mint valami tökéletlenül rászabott ruhában, folytonos összeütközésbe kerül velük, megbontják lelki élete harmonikus egységét s meghasonlásba kergetik önmagával. Minden baj, ami éri, minden komplikáció, amelybe keveredik, innen ered. Tragikumának döntő motivumát is ez idézi elő: a parlagi vitézt a női nemmel való, formákhoz kötött érintkezéstől való irtózása viszi rá, hogy eljátssza Rozgonyi Piroska kezét s mert a lovagi szokások, az udvari lovagi morál nem vált még eléggé vérévé, azért megy bele a szép leányért folyó tornában olyan cselbe, amely e lovagi morál szerint jóvátehetetlenül megbecsteleníti. Jobban kiszélesített távlatból nézve, a magyarságnak ezeréves tragikuma nyilatkozik meg ebben, az ázsiai földművelő és fegyverforgató fajtának kényszeredett, folytonos összeütközésekkel járó, teljes tökéletesen végbemenni nem tudó hozzátörődése az európai kultura életformáihoz, amelyeket lelkétől idegeneknek érez, amelyek ellenkeznek minden atavisztikus hagyományával, idegrendszerének, temperamentumának alkatával s mégis az elkerülhetetlen kényszer és a józan belátás könyörtelen szükségszerűségével kell hozzájuk idomulnia. A magyar lelkiállapotnak ez a specifikus komplikációja Arany korában aktuálisabb lett, mint valaha, jóformán az egész magyar intelligencia érezte az ebből fakadó tragikus meghasonlást. Ezért ismerte fel ez a magyar intelligencia ösztönszerüleg Toldiban a maga reprezentáló alakját s Aranyban a maga reprezentáló költőjét. S mivel a magyarságnak az ősi állapotból a mai idők által követelthez való hozzáalakulása, a földmívelő magyarok ivadékainak a földtől való elszakadása s a városi intelligens pályákon s a modern közgazdasági életben való elhelyezkedése ma is folyik, Arany és Toldija még ma is kifejezik a magyarság egy tetemes részének lelkiállapotát.

Azok a mértékek és értékfogalmak, amelyeket Arany az alföldi tradicionális levegőből hozott magával, szabták meg, ép úgy, mint élet-ideálját, ember-ideálját is. Ez is Toldiban testesül meg legteljesebben s egyúttal az ősi magyar tradiciónak leginkább megfelelően. Toldi a magyar férfi ideálja, ahogy azt a nép embere elképzeli, akinek életmódjából s munkája természetéből folyóan főfontosságú a nagy testi erő, amely harcban a személyi bátorság csodáit műveli, a béke idején virtusos cselekedetekben, szilaj duhajkodásokban éli ki a maga energia-fölöslegét. A harcos Toldi a magyar lovaskatona ezer esztendős ideálképe, amely mint az emberi nagyság egyedül felfogható példája él a nép fiának másféle kulturideálok számára megközelíthetetlen képzeletében. Bizonyosan ott volt a szalontai kis fiú képzeletében is, aki bámulva, minden kiválóság elismerésére fogékony lélekkel nézte valamikor a parasztlegények virtuskodásait, duhajkodását, hatalmas erőpróbáit s az akkor magába szívott képet alakította meg aztán, mint férfi, képzeletének legkedvesebb alkotásában. S Toldival szemben a másik ideál, Lajos király, a kulturán nevelt, de az ősi magyar tipust megértő, higgadt, jóindulatú, széles áttekintésű uralkodó, akibe a költő belevegyítette Mátyás király mondakörének néhány elemét is, – a magasabb kultura színvonalára emelkedett magyar úr képe, amelyen azonban van néhány vonás, amely az előkelő, tekintélyes magyar parasztgazdára emlékeztet. Mintha Lajos király arcába Deák Ferenc néhány arcvonását vegyítette volna, nyilván öntudatlanul, a költő, Deák Ferencét, akiben ő is, mint kora magyarjainak jó része, a gyökeresen magyar politikai ész s a bölcs hazafiság megtestesülését látta. Ez a két alak, Toldi és Lajos király a magyar ember históriai temperamentumának két különböző ellentétes tipusát jelenti, amelynek egymással való tusakodása végigvonul egész történelmünkön s jellemzőn meghatározza annak minden fontosabb fordulatát.

Ezeken a tradicionális, az egész nemzetben egyetemes érvényű momentumokon felül, amelyekkel Arany, a költő a magyar gondolat legtipikusabb kifejezője lett, ott van benne az egyéni, ami költővé tette. A rendkívüli érzékenység, amelyet a fizikum gyöngesége is táplál és fejleszt, az ő költői természetének pszichológiai alapja. Ez bénítja meg cselekvő energiáját, hogy aztán befogadó képessége, az élet benyomásainak lelki átélésére való képesség annál jobban fokozódjék benne, ez szakítja el élete természetes gyökereitől azzal, hogy képtelenné teszi ősei gazdálkodó életmódjának folytatására, rákényszeríti, hogy átlépjen a földművelők osztályából a tanult emberekébe. Ez viszi rá már a gyermeket arra, hogy a benne fejledező élet-energiákat aktivitásra való képesség hiján, magába vonuló ábrándozásban, elmélkedésben, töprengő évődésben égesse el s ettől telik meg lelke a látott és átélt élet-képek oly tömegével, amely aztán az idők beteljesedésekor szinte magától ömlik művészi formába. Érzékenységéből ered sóvárgása, amely egész költészetének jellemző vonása, amely lelkét soha sem engedi megmaradni ott, abban a helyzetben, ahová sorsa vetette, mindig másfelé vonzza, a jelenből a multba, az idegenből a szülőfölre, a realitások világából az ideálokéba. Örökös nyugtalanság gyötri s ez a nyugtalanság adja líráját. Érzékenységéből fakadó szemérmetes félénksége és zárkózott tartózkodása teszi epikai költővé: ez nem engedi, hogy szívének titkait közvetlenül, az önmagát fentartás nélkül, leplezetlenül közlő lírikus módján nyilvánítsa ki. Ő csak közvetetten tudja kinyilvánítani magát, alakokban, melyeket képzelete alkotott, történetekben, melyeket e célra alakított. Férfikora lirájában alig találunk egészen egyéni lírai hangot, csupa egyetemes érzéseket szólaltat meg, közdolgokat, életfilozófiai reflexiókat. A tiszta líra csak öregkorában tűnik fel költészetében, amikor a korral lehanyatlott ellenálló erő nem állja már útját érzései közvetlen kinyilatkoztatásának. Az öregkor mindig közlékenyebb, nem bírja már annyira elleplezni magát s Arany korán öregedett meg. De mennyire jellemzi szemérmetes tartózkodását az, hogy öregkora e lírai sóhajait váltig rejtegette kapcsos könyvében s legnagyobb részük csak halála után került nyilvánosságra! Félt, mint valami indiszkréciótól, hogy az embereknek bepillantást engedjen a maga lelkébe. S ma ezek a lírai megnyilatkozások hozzák őt legközelebb olvasói szívéhez, mert ezek tárják fel legtisztábban szenvedő lelkét, ezeken érzik legközvetlenebbül az érzés mélysége. S ezekben már a mai élet lírája szólal meg, mert az öreg Arany már nem emlékeiből merített, hanem lelki életének akkori hullámzásait foglalta dalokba. Ez pedig már a fővárosban, a kultur-életben élő ember lelki hullámzása. Épen ez ad Arany öregkori költészetének igen nagy jelentőséget. A költő, aki férfikorában a régi magyar élet, a régi magyar ember lelki állapotát konzerválta számunkra, öregkorában elsőül szólaltatta meg az ujonnan fejlődött, gyökeresen átalakult, új magyar élet líráját.