ADY ENDRE.

A Vér és Arany Ady Endrének az a könyve, amelyet a legtöbben olvastak és amelyről a költőt legáltalánosabban ismerik. Ebben a könyvben van először kialakulva a költő stílusa a maga teljességében; előző könyvében, az Új versekben, bár ennek is nem egy verse már a teljesen kifejlett Ady-stílust mutatja, még sok tekintetben keresi a maga igazi hangját, formailag bizonyos mértékig még függ azoktól a költői hatásoktól, amelyeket fiatal korában magába vett, egyéniségén még mutatkoznak idegen arcvonások. A Vér és Arany már egészen Ady, aki beolvasztott magába mindent, amit kívülről kapott. De a fiatal Ady, tele friss temperamentummal, harci lázzal, önmaga felfedezésének gyönyörével s ezért van a könyvnek mindenek felett szuggesztív hatása. Ez az Ady annyira új és erőteljes volt, hogy aki le tudta győzni magában az ösztönszerű ellenállást, amely a nagyon új és nagyon erős hatásokkal szemben fel szokott támadni az eredendően konzervatív emberi szellemben, egyszerre odaadta magát hatásának.

A baj azonban az, hogy igen sokan, talán a legtöbben aztán meg is állottak a Vér és Aranynál, megrögzítették önmagukban azt a képet, amelyet a költőről ebből az egy könyvéből kaptak és nem vették észre azokat a változásokat, melyeken a költő egyénisége, stílusa és egész költészete keresztülment. Ezért van, hogy Adyt kevéssé ismerik még azok is, akik ismerni vélik és bámulják; nem szólok azokról, akik konzervatizmusból, politikai ellenszenvből, vagy más külső okokból már kezdettől fogva elutasították maguktól a költőt és művét.

Adyt nem szabad egyes könyvei vagy éppen versei szerint mérni. Az ő líráját úgy kell nézni, mint egy küzdelmes életen át napról-napra kiépített egészet, mint egy hatalmas modern epopeiát, amelynek minden egyes részlete egy-egy epizódja az egységes műnek s amelynek tárgya egy rendkívül komplikált érzékenységü, mindenre egyénileg reagáló és rendkívül intenzív életet élő emberi lénynek küzdelme környezetével, a magyar világgal, önmaga jó és rossz démonaival, az élet nagy dolgaival: szerelemmel, pénzzel, családi érzéssel, fajhoz való ragaszkodással és fajával való ellentétekkel, vallással, halállal és az emberi élet értelmének megfejthetetlen nagy kérdéseivel. Ebben a szünetet nem ismerő küzdelemben fejlik ki a költő egyénisége az emberek szeme előtt, harci eszközei benne a költészet kifejezési módjai, az egyes versek pedig a küzdelemben szenvedett egy-egy bukásnak vagy elnyert diadalnak kísérő zenéje. Adynak minden egyes könyve egészében tekintve súlyosabb, mint a benne levő versek súlyának összege és egész költészetének súlya sokszorosan felülmulja az egyes könyvek súlyának összegét. Egy szélesen kirajzolt, étapperól étappera szemünk elé fejlő világkép ez a költészet, nagy eposzok világképe, de sajátosságát az adja meg, hogy nemcsak a kép egyes részleteit látjuk meg benne, hanem azt a mindig megújúló drámát is, amely a költő lelkében a kép megrajzolásakor kifejlődött, az élményt, amely a kép-részeknek az anyagát, az ábrázolás feszültségi fokát és ábrázolási módját meghatározta és a hangulati reakciókat, amelyekből a kép ritmusa kialakult. Ha külön vizsgálom Ady hazafias és politikai költészetét, szerelmi költészetét, vallási és filozófiai költészetét, eljuthatok bizonyos jelentős eredményekhez, ezeket azonban minduntalan módosítanom kell, amint az egyik tárgycsoporttól áttérek a másikra, mert a hazafias versek minduntalan valami módosító világítást vetnek a szerelmiekre és filozófiaiakra és fordítva. A végén aztán rá fogok jönni, hogy teljesen hibásan értékeltem mindaddig, amíg az egész, egységes Adyt nem ismertem és amig meg nem pillantottam egész költészetének nyugtalan, de mégis egységesen harmonizált körvonalait. Akkor aztán rájövök, hogy Ady költészete tulajdonképen egy élet történetéből mindaz, ami ebben az életben fontos és szimbólikus értelmű, az egyes versek pedig ennek az életnek egyes, a pillanat hatásaira való reagálásból származó funkciói.

Ez az egységesség nem valami tervből származik. Semmisem állott távolabb Adytól, mint valami előre megfontolt tervhez alkalmazkodni, mint ahogy az ú. n. lírai regények írói szokták. Ő inkább, mint bárki más, a pillanatból írta verseit, nem gondolva semmi másra, mint a pillanatban benne lefolyó belső indulatok visszaadására. Amit csinált, tiszta merő impresszionizmus, öntudatának ösztönszerű reagálása az élet váltakozó benyomásaira s ennek a reagálásnak mennél teljesebb kifejezése. Neki a vers nem penzum, nem megoldandó feladat, hanem életjelenség, élete egy bizonyos órájának rímekbe foglalása. Verseiben éli ki teljesen életét s ezért életrajza az olvasó számára csak annyiban fontos, amennyiben verseivel összefügg, amennyiben anyagot szállított a benne élő költői szellemnek. Neki nincsenek kigondolt, fáradságos agymunkával kimódolt versei, minden sora, minden szava közvetlenül az élményből szakadt ki, minden képe szemlélet, emlék, valami, amit csakugyan átélt, ami életének egy része. Amit aztán átélt, azt teljesen közvetlenül fejezi ki, olyasformán, ahogy az impresszionista festők dolgoznak: a primaire benyomást rögzíti meg, amelybe még nem avatkozott bele az okoskodás logikai rendező és magyarázó igyekezete, amit még nem módosított az élményt bíráló tudatosság. Költészete teljesen ösztönszerű, elemi jelenség, nincsen benne semmi logikum, kizárólag psychológiai természetü és csakis a psychologiai vizsgálati móddal lehet hozzáférkőzni, ha úgy vizsgálom, ahogy az ösztönszerű reflexeket szokás vizsgálni. Amit az ő homályosságának szoktak nevezni, az ebből származik. Az emberek megszokták a verset úgy nézni, mint valami logikai természetü, merőben ész-formulákkal megközelíthető dolgot, s ha így nem tudnak hozzáférkőzni, akkor zavarba jönnek és nem értik. Ha azonban megpróbálják átélni azt, amit a költő mond, segítségül hívják – amennyiben van bennük, mert nem mindenkiben van meg kellő mértékben – a megérzés ösztönét, azt a misztikus érzéket, amellyel az ember fel tudja fogni azokat a hangokat is, amelyek értelme számára siketek maradnak, – akkor világosan, magától értetődően áll előttük mindaz, amit a költő közölni akart velük. Persze nem szabad sem csupán a szavakat olvasni, sem csupán a mondatokat, hanem tudni kell megérezni mindazt, ami a szavak mögött van, a szavak kisugárzási területét, a szavak kapcsolatainak és az ebből származó ritmusoknak a titkait s követni kell tudni a költőt képzetkapcsolásának nem logikai sorrenden, hanem pusztán az élmény természetén alapuló merész fordulatain. Aki nem tud velemenni a költővel, mikor az előtte feltáruló hosszú képsorozatból kiragad, a többi elemek átugrásával, két látszólag egymástól távoleső képet, amelyek azonban az ő élménye szempontjából szorosan összetartoznak, az hiába is küzködik olvasásával. Kicsit költőnek kell lenni annak, aki költőt érteni akar s aki Adyt érteni akarja, annak egy kicsit Adynak is kell lenni, – beleélni magát abba a lelkiállapotba, amelyből Ady versei alakultak.

A közvetlenség, a szó impresszionista értelmében, Adynak az a tulajdonsága, amely a legszélesebb rést nyitja megértéséhez és élvezéséhez. Talán még nem is volt költő a világon, aki ennyire közvetlenül írta önmagát. Ez persze nem azt jelenti, hogy külső életének minden apró-cseprő dolgát versekbe foglalta. Ellenkezőleg, úgynevezett életrajzi adatot az ő verseiben kevesebbet találunk, mint a legtöbb lírikusnál. Ő a lényét tárta ki minden fentartás és takargatás nélkül, hiánytalan őszinteséggel; legbensőbb titkait, a természettől nyert ösztöneit, jó és rossz indulatait, bűnét és erényét, diadalait és bukását, vonzalmait és gyűlöleteit. Olyan, mint a természet, amely leplezgetés nélkül mutatja meg magát, nem törődik azzal a hatással, amit a szemlélőkre tesz, szuverénül, a maga saját törvényei szerint nyilatkozik. Adynak különösen későbbkori verseiben nyilvánul egész pregnánsan ez a majdnem közömbös dolgok-felettiség. Fiatalabb éveiben még harsány hallalival vetette magát az életbe, erős karcsapásokkal, maga előtt célt látva úszott árjában, – később mindinkább kívül került az életen, fölébe, mintha valamely idegen bolygóról, nagyon messziről nézné a világ dolgait. A halottak élén című könyvében már teljes ez az attitude. A háború rettenetességét s benne a magyarság elkerűlhetetlen végzetét egész magasan, felülről nézi, mintha neki magának a maga életével semmi köze nem volna hozzá s mintha a személytelen nagy természet nyilatkozna ő általa. Ezért olyan kietlenül szomorú ez a könyv, – csodálatos teljességü kiformálása a háború iszonyatos sívárságának, embertelenségének és véres unalmának. A legnagyobb szomorúság az, mikor az ember elszakadottnak kezdi érezni a kapcsokat, amelyek az élet valóságaihoz fűzik. Ady háborús versei fölött ott lebeg, mint sötét légkör, a halál megnyugvása. A költő már egy mozdulatot sem tud tenni, hogy szembeszálljon az elkerülhetetlen végzettel, beletörődött elkerülhetetlenségébe. Nem tépi ruháját, nem tördeli kezeit, nem jajveszékel, csak csöndes szomorúságtól át meg átitatott szavakkal, komor hangját alig modulálva mondja igéit. Az emberiség kifejezhetetlen szomorúsága fejeződik ki bennük.

Ebben az utolsó könyvében jutott legmagasabbra Ady, az ember és Ady, a költő. A háború szörnyű élményében világosodott meg előtte teljesen a világhoz való viszonya. A kifejező eszközei is, amelyek pályáján fordulatról fordulatra egyre jobban egyszerűsödnek, itt már teljes egyszerűségben állanak előttünk – azt lehet mondani, eszközök nélkül dolgozik – semmi nincs háborús verseiben, ami irodalmi, minden verse olyan magától értetődő, mint egy lélekzetvétel. Alighanem ez a legnagyobb dolog, amit költő mint művész elérhet.