MÁSODIK KÖTET. Hakkelberry Finn kalandjai. (continued 3)

– Tudom én azt, Szelli, meg is teszem, ami tőlem telik. De végre is nem lehet csak az én hibám, mert tudod, hogy színit se látom, sem semmi közöm hozzá, kivéve ha rajtam van. Azt meg még se gondolnám, hogy a testemről vesztettem volna el egyet.

– Dehogy a te hibád, ha nem vesztetted el. Tudom pedig, hogy nem rajtad múlt. De még nem is csak az inged van oda. Elveszett egy kalán is. És ez se minden. Tíz kanalam volt, most csak kilenc van. Lehet, a borjú ette meg az üngödet, de hogy a kanalamat nem a borjú vitte el, az mégis bizonyos.

– Ugyan még mi veszett el?

– Oda van hat szál gyertya, nohát. Lehet, megette a patkány, azt hiszem, úgy is van. Csodálom, hogy még el nem lepte az egész háztájat, mert hiszen te mindig készülsz betömni a lukait, de soha se tömöd be. S ha eszük volna a patkányoknak, hát a hajadba fészkelnének, Szejlesz, és te akkor se tudnád, hányadán vagy velök. De a kanalat még se írhatod a patkány rovására, ezt az egyet tudom.

– Jól van Szelli, enyim a hiba, megismerem. Hanyag voltam. De a holnapi nap el ne múljék rólunk anélkül, hogy be ne tömjem a likakat.

– Minek sietnél vele, ráérsz esztendőre is. Matilda-Andzselina-Araminta Filpsz!

Zsupsz, dolgozik a gyűszű s a gyerek kirántja körmét a cukorpikszisből anélkül, hogy a horgára akadt volna valami. Ebben a pillanatban lép a küszöbre egy négerasszony s aszondja:

– Nassága, elveszett egy lepödő.

– Lepedő! Vége a világnak!

– Még ma betömöm a likakat – mondja Szejlesz bácsi elborult arccal.

– Ugyan hagyd el. Csak nem hiszed, hogy a patkány vitte el a lepödőt? Hová lett, Lizi?

– Isten bucsá, se nincs fogalmam rula, nacsága. Tegnap vuta ruhásketelen, ma nincs van; se híre se hamva se nincs.

– Mondom, hogy közel van a világ vége. Soha világéletemben ehhez foghatót nem láttam. Egy ing, egy lepedő, egy kalán, hat gyertya.

– Nacsága, – jelenti egy fiatal sárga némber – nem találjuk egy rézgyertyatartót.

– Pusztulj innen te figura, mert hozzád vágom ezt a lábast.

Nohát, csupa méreg volt szegény. Én már néztem volna is, hogy merre tágasabb. Mondok, valahogy kilopózom s elmegyek az erdőbe, amíg az idő megenyhül. Ő csak tovább dühöngött, de csak úgy magában csinálta a zendülést, mindenki más rém jámbor és csöndes volt, végre azonban Szejlesz bácsi valami együgyű ábrázattal nem kihalászta zsebéből a kanalat. A néni megállt tátott szájjal és föltartotta a két kezét, ami meg engem illet, azt gondoltam, bár Jeruzsálemben vagy valahol lennék. De nem tartott sokáig. Azt mondja a néni:

– Ezt vártam épen! Igy hát mind ez idő alatt a zsebedben volt. Megesik, a többi holmi is ott van. Ugyan, hogyan került oda?

– Azt már csakugyan nem tudom, Szelli, – mondja a bácsi mintegy bocsánatkérőn – különben tudod, hogy megmondanám. Az apostolok cselekedeteinek XVII-ik szakaszából tanultam a prédikációmat reggeli előtt s alkalmasint észrevétlen akkor tettem a zsebembe, gondolván, hogy a bibliámat teszem bele, így kell lenni, mert a bibliám csakugyan nincsen benne, de megyek és megnézem, és ha a bibliám ott van, ahol olvastam belőle, tudni fogom, hogy csakugyan nem tettem zsebembe és ebből világos lesz, hogy letettem a bibliámat és fölvettem a kanalat és…

– Oh, seregek ura! Hagyj végre békét az embernek. Pusztuljatok, az egész pereputty. És ne kerüljetek elém, amíg a békességes jókedvem vissza nem tért.

Ezt ugyan meghallottam volna, ha csak magában mondja is, még ha ott se lettem volna és nyomban szót is fogadtam volna, még ha kiterítve fekszem is ott. Amikor keresztülmentünk a fogadószobán, az öreg fölvette a kalapját s a zsindelyszeg kiesett belőle a pallóra, de a bácsi azonmód fölvette, a kályha vállára tette és se szó, se beszéd, ment ki. Ahogy Tom ezt látja s eszébe jut a kalán, azt mondja:

– Na, nem érdemes az öregtül küldeni akármit, nem lehet benne megbízni. És még ezt mondta Tom: de nagyon a kezünkre járt azzal a kalánnal, anélkül, hogy tudta volna, hát járjunk mi is egy kicsit a kezére tudtán kívül: tömjük be a patkány likait.

Hát bizony lik volt ott jócskán lenn a pincében, beletelt egy óránk, mire elvégeztük, de jól, röndösen megmíveltük és takarosan. Egyszer csak hallunk valakit jönni a garádicson; eloltjuk a gyertyánkat s elbujunk. Hát csak jön ám az öreg, a félkezében gyertya, a másikban egy csomag, bamba nézéssel. Ide-oda smotylog, előbb egy likhoz mén, aztán a másikhoz, míg valamennyit végigjárja. Aztán megáll vagy öt percre tünődve és a faggyúolvadékot csípegetve a gyertyájáról. Végre lassan, mintegy álmot járva, indul a garádics felé s azt mondja:

– No, ha addig élek is, nem tudok rá visszaemlékezni, mikor tömtem be a patkánylikakat. Most már megmutathatom neki, hogy nincs mért szidjanak a patkányok eránt. De mindegy, hagyjuk a dolgot. Anélkül se lenne semmi haszna, azt tartom.

Igy ment fel motyogva a lépcsőn, aztán mi is elmentünk. Nagyszerű egy kedves öreg bácsi volt. De hogy az ma is és az is lesz mindég.

Tomot nagyon furdalta, hogy mi lesz most már a kalánnal, de azt mondja, hogy kalánnak muszáj lenni. Hát ezt meg kellett gondolni. Mikor aztán kiókumlálta, elmondta nekem is, hogy mint kell a dolgot csinálnunk. Azután odamentünk s ott lebzseltünk a kanalaskosár körül, amíg jönni nem láttuk Szelli nénit. Ekkor Tom elkezdi megolvasni a kanalakat, kirakosgatva valamennyit a kosár egyik oldalára, én meg egyet azon helyt a kabátom ujjába csusztatok és Tom aszondja:

– Nézze csak Szelli néni, itt most sincsen több, csak kilenc kalán.

A néni azt mondja:

– Lóduljatok játszani és ne bosszantsatok. Én jobban tudom, hány van, magam olvastam meg.

– Nohát, nénikém, én megolvastam kétszer is, de egyszer se hoztam ki többet kilencnél.

Látszott, hogy végire ért szegény néni a türelmének. De persze, odajött megolvasni a kanalait. Más ember is azt tette volna.

– Az ég irgalmára, nincsen csak kilenc, – mondja most. – Há az isten csodájába lesz ez a holmi? Hadd olvasom csak meg még egyszer.

Most pedig visszaloptam azt, ami nálam volt, s mikor elkészült a megolvasással azt mondja:

– Akasszák fel a nyavalyás kacatját, most már mögen tíz. És dühös is volt, bosszús is egyben. De Tom aszondja:

– Nem gondolnám, nénikém, hogy tíz lenne.

– Te töksi, nem láttad, hogy megolvastam?

– Láttam, de…

– Nohát, megolvasom még egyszer.

Én meg most újra elcsíptem egyet és így megint csak kilenc lett, mint az előbb. Nohát, majd szétment a néni, reszketett dühében az egész teste. De csak olvasta, meg megest olvasta, míg úgy bele nem bódult, hogy már a kosarat is kezdte egyszer-egyszer kalánnak olvasni. Igy háromszor megvolt a tíz, háromszor nem volt meg. Erre kapta a kosarat és úgy vágta a házhoz, hogy majd rosszul járt tőle a macska. Aztán azt mondja, kotródjunk, hagyjunk neki békét s ha még egyszer körülötte lábatlankodunk ebéd idejéig, hát megnyúz bennünket. Igy amíg ő biztatott, hogy zónázzunk odább, megmegint csak mienk lett a kalán s belecsusztattuk a köténye zsebébe, s a kanál is meg a zsindelyszeg is, mire dél lett, már Dzsim kezében volt. Nohát, ezt jól csináltuk. Tom azt mondja, megérte volna, ha még annyi baj lett volna is vele, mert aszondja, most már a néni, bár attól függene az élete, nem lesz többet képes kétszer egyformának olvasni a kanalakat, és ha jól olvasná is, akkor se hinné már el, hogy rendben van a dolog; meg-meg azt mondta, hogy azt tartja, ha a néni most három napon át végkép belegabajodik a kalánolvasásba, akkor soha többet kalánolvasásra nem adja a fejét s akárkit is, aki még egyszer kanalat akarna vele olvastatni, kész lesz megfenyegetni azzal, hogy megöli.

Hát aztán az éjjel visszaakasztottuk a lepedőt is a szárítókötélre és elloptunk egyet az almáriomából, s így folytattuk, hogy visszaloptuk, meg-megest elloptuk egy pár napon át, míg végre szegény feje már azt se tudta, hány a lepedője s azt mondta, bánja is ő, mit nyomorítsa meg vele, ami még volt a lölki épségéből, és ha attól függne az élete, akkor se olvasgatná többet, inkább meghalna.

Igy már aztán rendben voltunk az ingre nézt is, meg a lepedőre, meg a kalánra, meg a gyertyákra nézvést is a borjú meg patkányok meg az össze-visszaolvasás segítségével. Ami meg a gyertyatartót illeti, abból semmi se kerekedett, lassan-lassan elfelejtődött.

De már a lepény nagy munka volt. Ki nem fogytunk a bajból ezzel a lepénnyel. Megállapodtunk, hogy bemegyünk vele az erdőre s hogy ott sütjük ki. El is végeztük volna végre egészen jól, de nem egy napon belül, ráment három tele lavur liszt, mielőtt el tudtuk találni és szépen össze-vissza is égettük magunkat többfelé és a szemünket kimarta a füst. Mert hogy tetszik tudni, nekünk csak a kérge köllött, mi meg nem tudtuk jól fölhasználni, mindétig összeleffent. De végül erre is rájöttünk, t. i. arra, hogy egyszerűen bele kell a felfújtba sütni a létrát is. Igy hát nekifogtunk másnap éjjel Dzsimmel és összerepegettük a lepedőt apró szalagokká, ezeket összefontuk és még hajnal előtt meg volt a rendes kötelecskénk, hogy embert is föl lehetett volna vele akasztani. Oszt olybá vettük a dolgot, mintha kilenc hónapig tartott volna az elkészítése.

Másnap délelőtt elvittük az erdőbe, de nem akart beleférni a fölfújt lepénybe. Persze, egy egész lepedőből készült, hát volt ott negyven felfújtra való kötél is, ha szükségünk lett volna rá, sőt jutott volna még a levesbe is, a hurkába is vagy akármibe. Egy egész ebéd összes fogásait elláthattuk volna kötéllel.

De hát erre nem volt szükségünk. Nekünk csak a felfújt kására való kötél kellett, így a többit eldobtuk. Persze, a sok kását se sütöttük a mosdótálba, mert attól féltünk, hogy a forrasztása megolvad a tűzben. De Szejlesz bácsinak volt egy szép úri ágymelegítő rézserpenyője, amelyre nagyon sokat tartott, mert egyik őséé volt és hosszú fanyele volt, aki Hódító Vilmossal jött át Angliából a Gyöngyvirágon vagy valamely más régi hajón és el volt rejtve a padláson egy sereg ócska bögrével és holmival, ami értékes volt, de nem mintha értéke lett volna, mer az nem volt, de mind csupa ősiség volt, tetszik tudni, és mi titokban kicsempésztük és kivittük az erdőre, de az első felfújt kásák nem jól sültek el benne, mert még nem értettünk a dologhoz, de az utolsót aztán öröm volt nézni. Fogtuk és kikentük tésztával és beledugtuk a parázsba, beletettük a kötelet, tésztát raktunk rá, aztán befödtük egy tésztaréteggel és rácsaptuk a fedelét, a tetejére parazsat tettünk, magunk öt lábnyira álltunk föl hozzá, megfogtuk a kezes- és hüvös hosszú nyelét és tizenöt perc múlva olyan lepényt borítottunk ki belőle, hogy öröm volt nézni. De aki meg akarná enni, annak ugyan el kell magát látnia néhány fogpiszkáló csomóval, mert ha ettől a kötélhágcsótól alapos görcsöt nem kap, akkor én sem értek ahhoz, amiről beszélek és olyan hasfájást kap tőle, hogy megfekszi a legközelebbi alkalomig.

Nat nem nézett oda, mikor a boszorkánykását beletettük Dzsim ételeskosarába és a három vékony cinlemezt is oda tettük a kosár fenekére, az ennivaló alá. Igy minden röndösen Dzsim kezébe került s alighogy magára maradt, beleturkált a lepénybe s elrejtette a létrát a szalmazsákjába s holmi ákombákomot karcolt egy cinlemezre, melyet aztán az ablaknyíláson kidobott.

XVI. FEJEZET.

Veszekedett egy munka volt tollat csinálni, de még fűrészt is, Dzsim meg azt mondta, hogy a legveszekedettebb lesz a fölírást megcsinálni. Tudniillik azt, amit minden jóravaló fogolynak a falra kell firkálni. De hát, meg köllött lenni. Tom azt mondta, hogy muszáj. Nincs rá eset, hogy tisztességes államfogoly ne hagyott volna maga után efféle karmolást meg a címerét.

– Ott van Dzsén Gré asszony, azt mondja, ott van Dzsilford Dödli, ott van Nórszömberlen. No, Hokk, tegyük fel, hogy nem csekély bajjal jár: mit fogsz csinálni? Miképen fogsz hozzá? Dzsimnek muszáj magára venni a felírását meg a címerét. Mind megcsinálták, ahányan csak voltak.

Dzsim azt mondja:

– De hát nincs nekem, Tom gazda, mit magamra venni. Nincs egyebem, ez a viseltes ümög, aztán tudnivaló, erre köll irkálni a naplómat.

– Nem érted, Dzsim. A címer nem felvenni való.

– Jó, mondom én de mégis igaza van; ha azt mondja, hogy nincs neki, hát nincs neki.

– Ennyit én előre is tudtam, – mondja Tom – de fogadni mernék, hogy lesz neki mikorára innen kiszabadul. Mert innen annak rendje és módja szerint fog kiszabadulni és ettől nem esik rajta csorba.

Igy hát míg én meg Dzsim köszörültük a tollat egy-egy tégladarabon, Dzsim a magáét a rézből, én a magamét a kalánból, Tom hozzálátott, hogy kigondolja a címert. Egyszerre aztán azt mondja, hogy annyi jót talált, hogy nem is tudja, melyiket válassza; de volt egy, arról azt gondolta, hogy azt választja. Azt mondja:

– A pajzsba haránt csíkot avagy pólyát teszünk a jobb fenéken; vízszintes pólyába középen X alakú karmazsin szentandráskeresztet, fekvő kutyával rendes ábrázolatnak, a lába alatt a szolgaság jeléül láncot; a pajzs felső részébe csipkés zöld szelement és három befelé csipkézett pólyát azurkék mezőben, fogas cikk-cakkal, amelyre a csipkés pólya mintegy fölkapaszkodik; a sisak, egy megszökött néger, feketén, a válla fölött a motyója, baloldalt egy vízszintes pólyán kétfelül egy-egy angyal vörösben: az te meg én vagyunk. A jelmondat: Maggiore fretto, minore atto. Ezt egy könyvből vettem ki. Az értelme: Lassan járj, tovább érsz.

– Csáli, csáli, – mondom én – de mi a többinek az értelme?

– Arra ugyan most rá nem érünk, hogy ezzel vesződjünk, mondja ő. Bele kell mennünk, ha ki akarunk belőle találni.

– Jó, jó, mondok de valamit csak megmondhatnál. Mi a Jobb fenék?

– Jobb fenék, jobb fenék! Mi közöd neked ahhoz? Majd ha odáig lesz a munkában Dzsim, megmagyarázom neki.

– Lárifári, Tom, mondok; azt tunnám, megmondhatnád az embernek. Mi a haránt pólya?

– Tudom is én. De neki muszáj, hogy legyen. Van minden nemes embernek.

Hát így szokott, ha nem volt ínyére, hogy valamit megmagyarázzon az embernek, akkor nem is tette meg. Fejhetted őtet heteken át, csak annyiban maradt a dolog.

Megállapította magában az egész címer esetet, most már azon volt, hogy végire járjon az ügy e részének, ami abból állt, hogy kifundáljon valamely bús fölírást. Mert szerinte az is köllött Dzsimnek, mint ahogy volt minden fogolynak. Ki is ókumlált egy egész sereget s fölírta papirosra és onnan leolvasta, így:

1. Itt szakadt meg egy rab-szív.

2. A világtól s barátaitól elhagyva, itt végezte bús életét egy szegény nyavalyás fogoly.

3. Itt tört meg magában egy szív, itt lelte fel nyugalmát egy elnyűtt lélek, harminchét évi magányos fogság után.

4. Otthonát s barátait vesztve, harminchét évi keserű rabság után, itt pusztult el egy nemes idegen, XIV. Lajos természetes fia.

Tom szava reszketett s maga majd összeroskadt, amíg olvasta. Mikor elvégezte, nem volt képes magát elhatározni arra, melyiket firkantsa Dzsim a falra, olyan gyönyörű volt mindenik. Végül megengedte, hogy karcolja föl Dzsim valamennyit. Dzsim azt mondta, belekerül egy esztendejébe, míg ennyi temérdek holmit szöggel rákarcol a gerendára, hozzá nem is ért a betűvetéshez; de Tom azt mondta, majd ő odamintázza neki s Dzsimnek nem lesz egyéb dolga, minthogy a szöggel végigszántson a vonalakon. De csakhamar meg ezt mondta:

– Most jut eszembe, a gerenda nem járja. Nem szokott fából rótt fal lenni az olyan börtönben. A felírásokat sziklába kell vésnünk. Sziklát kell szereznünk.

Dzsim azt mondta, jobb a fa a sziklánál; azt mondta, gyilkos sok időbe kerülne, amíg bele tudja vésni a sziklába, talán soha el se készülne vele. De Tom azt mondta, majd én segíthetek neki. Aztán felénk kacsintott, hogy hányadán vagyunk már Dzsim meg én a tollal. Kutya infámis nehéz és hosszadalmas munka volt, aztán a sebes kezem se tudott tőle begyógyulni, és mintha nem is mentünk volna vele semmire, csak alig. Azt mondja Tom:

– Tudom már micsinálunk. Lesz sziklánk a címernek is, meg a bús felírásoknak is, és két legyet ütünk le egy csapásra ugyanazzal a sziklával. Tudok egy óriás, nagyszerű köszörűkövet odalenn a malomban, azt elemeljük, rávéssük a dolgot és kiköszörülhetjük rajta a tollakat is, meg a fűrészt is.

Nem volt valami könnyű gondolat, a köszörűkő se lehetett nagyon könnyű; de elhatároztuk, hogy megbirkózunk vele. Még nem volt éjfél, mikor elindultunk a malom felé; de Dzsimet otthagytuk, folytassa addig is a munkát. Elcsentük a köszörűkövet és elkezdtük gurítani hazafelé, de fránya nehéz egy munka volt. Egyszer-egyszer, akármit is csináltunk, nem segíthettünk rajta: fölborult és majdhogy össze nem lapított bennünket. Tom azt mondta, palacsintává lapít bennünket, mire haza érünk. De fele utunkra eljutottunk vele, ott azonban ki voltunk már állva, folyt rólunk a víz. Láttuk már, nincs más mód benne, mint elmenni Dzsimért. Hát Dzsim hamarost megemeli az ágyát, lecsúsztatja láncát az ágy lábáról, a nyaka köré csavarja s aztán kibujtunk a likon és mentünk oda, ahol a követ hagytuk. Dzsim, meg én nekifohászkodtunk s úgy görgettük tovább a köszörűkövet mint a semmit, Tom meg dirigált bennünket. Nincs a világon még egy fiú, aki úgy tudjon dirigálni. Mindenhez értett ez a Tom.

A lik, amit ástunk, jó tágas volt, de nem elég arra, hogy átférjen rajta a köszörűkő. De Dzsim fogja az irtókapát és hamarosan kitágította. Erre Tom kiformálja a dolgot a kövön a szöggel és munkába állítja Dzsimet: a szög volt a vésője és a deszkabódébeli kacatban talált vasdarab volt a kalapácsa; most már dolgozzék, azt mondja neki Tom, ameddig a gyertyájában tart, azután aztán lefekhetik, de előbb a köszörűkövet rejtse a szalmazsákja alá s háljon rajta. Aztán segítettünk neki a láncát visszahúzni az ágyalábára s magunk is készültünk lefeküdni menni. De Tomnak eszébe jutott valami s aszondja:

– Van neked itt benn, Dzsim, vagy egynéhány pókod?

– Nem, Tom gazda, hálistenke nincs van.

– Helyes, majd szerzünk.

– Zisten megáldja, minek! Nem kell. Nekem borsódzik tüle a hátad. Annyi, akar ha csörgőkígyód volna.

Tom gondolkozott vagy egy-két percig s aszondja:

– Ez jó gondolat. Azt tartom, meg is lehet csinálni. Meg köll csinálni. Világos, mint a pinty. Fene jó egy idea. Honnan tudnál szerezni?

– Mit szerezni, Tom gazda?

– Mit! Hát csörgőkígyót.

– Oh, zirgalmas isten, Tom gazda! Ha ide bejönne csürgekigyód, én azon mód kiugornál a falon keresztül, ki én, fejest.

– Megszoknád te azt hamarosan, Dzsim. Meg lehetne szelidíteni.

– Szelidítenyi!

– Igen, még pedig könnyen. Minden teremtett állat hálás érte, ha kedveskednek neki, meg becézik és eszébe se jut valakit bántani, aki becézi. Ezt megtalálod minden könyvben. Hát próbáld meg, csak ennyit kérek. Próbáld meg két-három napon át. Odaviheted hamarosan, hogy megszeret, veled hál és el nem hágy, csak egy percre sem; és eltűri, hogy a nyakad köré csavard és a szádba dugja a fejét.

– Ne mondjál ilyent, Tom gazda. Nem bírok el. Hogy szájamba dugi a fejit szeretetbül? Mi? No, addig várjon a beste, míg én erre kírem ütet. De még hogy velem hálja? Nem köll.

– Dzsim, legyen eszed. Illik, hogy egy fogolyembernek legyen valami néma becéje és ha még csörgőkígyóval eddig nem tettek próbát, nohát nagyobb lesz a dicsőséged, hogy te próbálod meg először, mintha akármi mást ókumlálsz ki, hogy megmentsd az életedet.

– Hé, Tom gazda, nem kell a dicsűsig. Ha kígyód bekapi Dzsim állakapcádat, hul van akkor dicsüsig. Nem köll nekem eztet.

– A fáját, hát nem próbálhatnád meg? Csak épenhogy megpróbáld. Ha nem megy, hát nem muszáj folytatni.

– De hát már meg van a bajod, ha a kígyó megcsípik, amíg próbálom. Tom gazda, én akármire készen megvagyok, ha nem uktalanság, de ha te meg Hokk ide behozzátok nekem kigyó megszelidítenyi, akkor én szekek, az bizemos.

– Jó, jó, hagyjuk el, hagyjuk el, ha már olyan konok a fejed. Hozhatunk be valami ártalmatlan siklót, te aztán nehány gombot varrhatsz a farkára s vegyük olybá, hogy csörgőkígyó. Azt hiszem, ez is megteszi.

– Azt már kiállok, Tom gazda, de akármi legyek, meg fogok mondani, ha nem tudok elviselni. Soha se nem tudtam eddig, mennyi sok baj meg van abban, ha valaki fogoly.

– Hát bizony az mindig úgy van, ha az ember megadja a módját. Van patkány itt a tanyán?

– Nincsen, én még nem láttam.

– No, majd szerzünk néhányat.

– Nem köll patkány, Tom gazda. Zistennek nincsen veszekedettebb állatja. Megturbálnyi szegíny embert, rámászkálnyi, csípnyi keze-lábát, mikor aludna szeginy ember. Nem, csak adjál siklut, ha már muszáj, de semmi patkányt, nem tudok vele micsinyányi.

– De Dzsim, köll; minden fogolynak vót még patkánya. Hát ne kapálózzál tőle annyit. Soha nincsen fogoly patkány nélkül. Nincsen rá példa, hogy lett volna. És kioktatják és becézik, és rákapatják mindenféle figurára és végre olyan barátságosak lesznek, akár a légy. Hanem muzsikálnod köll nekik. Tudsz valami muzsikát?

– Nem tudok én csak fűsűt papirosba, meg durumbot. De azt tartok, nem nagyon kapnak a durumbon.

– Dehogy nem. Bánják is azok, hogy miféle muzsika. A doromb nagyon jó lesz nekik. Minden állat szereti a muzsikát, a börtönben épenséggel él-hal érte. Legkivált a kesergő muzsikát szeretik. A dorombból meg ki se vasalsz egyebet. Az mindig izgatja őket s kibujnak, hogy lássák, mi bajod van. Rendben van. Este, mielőtt lefekszel, az ágyad szélire kell ülnöd, aztán korán reggel is és vered a dorombodat. Fújd nekik Elszakadt a végső lánc is-t, ettől jobban elszontyolodik minden patkány, mint akármitől. És ha fújtad egy-két percig, látni fogod, mint bujik elő minden patkány, kígyó és pók, körülvesz és elkezd veled együtt búsulni. Ott fognak körülötted sürögni és kutya jó dolguk lesz.

– Lesz, Tom gazda, elhiszek, lesz nekik; de micsoda jó dolga meglesz Dzsimnek? Akármi legyek, ha sejtek is. De hát megteszek, ha muszáj. Azt tartok, jobb lesz, ha jókedvedben lesznek állatocskák és ha nem lesz a hátam körül.

Tom megállt, hogy megfontolja, nincs-e még valami hátra; azután azt mondja:

– Hopp, valamit elfelejtettem. Mit gondolsz, meg tudnál-e itt nevelni valami virágot?

– Én nem tudok, Tom gazda, de talántán lehetik. De bizony itt szipecskin sitit megvan, aztán mi haszna van neked a virágnak, aztán bizony csak hitvánság vuna még nízni is.

– Mindegy, csak megpróbálod. Más foglyok is neveltek virágot.

– A cicfarkú füvet talán megélne itt, Tom gazda, de nem éri meg a veszüdsiget.

– Ne hidd. Majd szerzünk egy palántát s te elülteted amoda a sarokba és megneveled. De ne nevezd cicfarkú fűnek, hanem mondd Akhilleanak, ez jobban illik a fogoly helyzetéhez. Azután öntözgesd gondosan a könnyeiddel.

– Hé, van itt kútvized ölig, Tom gazda,

– Mért öntöznéd kútvízzel. Könnyeiddel kell öntöznöd. Mindig azzal öntözték régi időktől fogva.

– De bizuny, Tom gazda, én kétszer megnevelek kútvízzel a cicfarkút, amíg más a könyveddel csak meg is indítja.

– Az nem tartozik a dologra. Neked a könnyjeiddel kell megöntöznöd.

– Akkor el is száradja magát, el az, Tom gazda, mer’ én bizony ritkán sírok, akkor is soha se nem.

Igy Tom le volt torkolva. De egy kicsit tünődött rajta s aztán azt mondta Dzsimnek, hogy hát igyekezzék valahogyan segíteni magán vereshagymával. Megígérte neki, hogy elmegy a négerházhoz reggel és láttatlanba belepottyant egyet Dzsim kávésbögréjébe. Dzsim azt mondta erre, hogy akkor már inkább dohányt pottyantana bele. És annyi kifogása volt ez ellen is, meg a cicfarkú fű megnevelésének vesződsége és gondja ellen, meg hogy a patkányoknak doromboljon, becézze és kényeztesse a kígyókat, pókokat és egyéb férget, és hogy mindezek tetejébe ami még egyéb dolga volt a tollal, felírásokkal, naplóval és mi mindennel, ami több bajt és gondot és felelősséget rótt rá mint fogolyra, mint akármi más, amit eddig cselekedett; hogy végre is Tom elvesztette vele való türelmét s azt mondta, hogy soha fogoly olyan pazar szerencsés körülmények közt nem volt mint Dzsim s olyan hírnevet se szerezhetett magának s ő ezt sehogyse tudja méltányolni. Mindez el van rá vesztegetve hiába. Erre Dzsim elszontyolodott s azt mondta, ezentúl jobban fogja magát viselni, így aztán elléptünk mi is – lefeküdni.

XVII. FEJEZET.

Másnap reggel bementünk a városba és vettünk egy drótból font patkánycsapdát és levittük a pincébe, megnyitottuk a legérvényesebb patkánylikat és vagy egy óra alatt fogtunk vagy tizenötöt a legpufókabbjábul s elrejtettük jó helyen, Szelli néni ágya alá. Míg azonban mi odajártunk pókot fogni, addig Filpsz Tamás, Franklin Benjamin, Dzsefferson Alexander ráakadt a patkányokra, kinyitotta a csapda ajtaját, hogy vajjon kijönnek-e a csapdából. Hát kijöttek. És Szelli néni bevetődött s mikor mi hazajöttünk, hát ott állt visítva az ágy tetején, a patkányok meg megtették ami tőlük telt, hogy mulattassák. Aztán minket vett elő és kiporolt bennünket a mogyorófapálcával, nekünk meg vagy másik két óránkba került, míg összefogdostunk másik tizenötöt-tizenhatot, a fene essék a férgébe, s nem is a javából valók voltak, mert az első fogás volt a csorda eleje. Sohase látok többé olyan fáin patkánycsürhét, mint az első fogás volt.

Összeteremtettük azonban egy nagyszerű gyűjteményét válogatott pókoknak, bogaraknak, békáknak, hernyóknak és egyéb effélének. Szerettünk volna egy lódarázsfészket is, de nem lehetett: otthon volt benne az egész familia. Nem könnyen mondtunk le róla és ott lestük, amíg csak bírtuk. Gondoltuk, hogy kifárasztjuk őket vagy ők minket. Hát ők győzték több türelemmel. Szereztünk sósborszeszt és dörzsölgettük, ahol fájt s meglehetősen helyreálltunk, csak nem tudtunk már leülni illedékesen. Hát indultunk kígyót fogni s össze is szedtünk vagy egypár tucat kerti siklót és effélét s bedugtuk egy zsákba s eltettük a szobánkba, s ekkorra megjött az ebéd ideje és bizony mi érvényes szép napi munkát végeztünk, és tán megéheztünk? Eszünkágába se volt. Mikorra pedig visszakerültünk, hát nem volt ott egy veszekedett kígyó se: nem kötöttük be elég szorosan a zsákot s a bestiák kimásztak s megszöktek. De nem sokat törődtünk vele, mert hiszen még ott kellett valahol lenniök a ház körül. Gondoltuk, összefogdosunk még belőlük néhányat. De nem volt a kígyónak csak a fia is látható a ház körül jó darab ideig. Aztán potyogtak le egyenkint a gerendákról s egyéb helyekről és rendesen a tányérodon kötöttek ki, vagy a kupádba és majd mindig akkor, mikor legkevésbé kívántad volna. De hát szép csíkosak voltak és ha egymillió lett volna, az is ártalmatlan lett volna. De ezzel ugyan nem törődött Szelli néni; útálta a kígyót, akármilyen fajta volt is és nem köllött neki, akárhogyan vette is az ember s ahányszor egy-egy rácsapódott, mindegy volt akármi volt a kezében, eldobta és menekült. Soha ilyen asszonyt nem láttam. Úgy tudott sikoltozni, hogy Jerikó falai ledűlhettek volna tőle. Rá nem lehetett venni, hogy egyet megfogjon, hacsak csípővassal is. És ha a másik oldalára fordult s kígyót talált az ágyában, kiugrott és olyan üvöltést kezdett, mintha a háza égne. Annyira kivette az öreget is a vénájából, hogy végre arra fakadt szegény bácsi, hogy bár az Isten kígyót ne is teremtett volna. És mikor már egy hete elmult annak, hogy az utolsó kígyó is kívül volt a házon, Szelli néni akkor se bírt magával; még közel se volt hozzá, hogy bírjon magával. Ha úgy üldögélt és valamin elgondolkozott s az ember megcsiklandozta tollszárral a kupáját, majdhogy ki nem ugrott a harisnyájából. Igen furcsa dolog volt ez. De Tom azt mondta, majd minden asszony ilyen, Azt mondta, mért-mért nem, már az Isten csak ilyennek teremtette őket.

Valahányszor a néni szeme elé került egy-egy kígyónk, mindannyiszor egy-egy barackot kaptunk; s azt mondta, ez a barack semmi ahhoz képest, amit nekünk szánt, ha még egyszer kígyóval rakjuk meg a házat. Én nem bántam a barackokat, mert hiszen, nem volt valami érvényes barack, de nagyonis bántam a vesződséget, amíg másik kígyócsomót szedünk. Dehát, meglett az is és a többi is mind. De nem is látott még ember olyan vidám kunyhót, mint a Dzsimé volt, ha az egész sereglet kirajzott elejbe a muzsikaszóra. Dzsim nem szerette a pókokat, de a pókok sem szerették Dzsimet. Hát ezek alkalmatlankodtak és hatalmasan be is fűtöttek neki. Azt mondta, hogy a patkánytól, kígyótól, meg a köszörűkőtől alig-alig fér az ágyába. És ha elfért valahogy, nem lehetett aludni, olyan élénkség volt a szobában. És az élénkség folyton tartott, azt mondja, mert az állatok sohase aludtak egyszerre, hanem felváltották egymást. Igy, mikor a kígyók aludtak, talpon voltak a patkányok; s ha elbujtak a patkányok, előmásztak a kígyók, s így mindig némikép alatta volt az egyik banda, a másik meg járta, fölötte rajcsulozott, s ha ő más hely után nézett, a pókok közé keveredett, ha végigment a szobáján. Azt mondta, csak egyszer kiszabaduljon, soha többé nem vállal fogságot, még… még fizetségért sem.

… ott állt visítva az ágy tetején.

Nohát, három hét mulva minden pompás rendben volt. Az inget jókor beexpediáltuk felfujt kásában és valahányszor egy-egy patkány megharapta, Dzsim valamelyest hozzáírt a naplójához, amíg a téntája meg nem száradt; a toll mind elkészült, a fölírások és egyéb mind föl volt róva a köszörűkőre; az ágy lábát ketté fűrészeltük, a fűrészport megettük, de olyan goromba gyomorfájást kaptunk tőle, hogy azt hittük belehalunk. De nem haltunk bele. Az volt a legemészthetetlenebb fűrészpor, amit életemben láttam; és Tom is azt mondta. Dehát, amint mondtam, valahára elvégeztünk mindent és rém ki is voltunk állva, különösen Dzsim. Az öreg úr írt egypárszor az Orleanszon túl levő telepítvényre, hogy jöjjenek el megszökött szerecsenyükért, de csak feleletet se kapott, mert az a telepítvény egyáltalán nem is volt a világon; így azt gondolta, kiszerkeszti Dzsimet hirdetésben szentluji és nyúorleanszi újságokban, s mikor emlegette a nyúorleanszi újságokat, hát libabőrös lett a hátam s beláttam, hogy már nincs veszteni való időnk. Most kezdte aztán emlegetni az anyamén leveleket.

– Mi az? – mondom én.

– Figyelmeztetése az embereknek, hogy valami készül. Egyszer így csinálják, egyszer másképen. De valaki mindig ólálkodik a vár körül, hogy hírt adjon a kapitánynak. Mikor XVI. Lajos meg akart szökni a Tularákból, egy cselédleány adott róla hírt. Ez is megteszi, de megteszi az anyamén levél is. Mi megpróbáljuk mind a kettőt. Szokás az is, hogy a fogoly ruhát cserél az anyjával, aki a börtönben marad, míg a fogoly az anyja gunyájában kioson. Ezt is megcsináljuk.

– De nézd csak, Tom, mi szükségünk van nekünk arra, hogy intsük az embereket arra, hogy valami készülőben van? Hadd találják ki maguk, ez az ő dolguk.

– Igen, tudom, de az ember nem bízhatik meg bennök. Most is kezdettől fogva így csinálták, hagytak mindent elvégeznünk rendesen. Olyan jámborok és nyámnyámok, hogy észre nem vesznek semmit. Igy, ha mi nem figyelmeztetjük őket, akkor senki és semmi nem állja utunkat és ennyi baj és vesződség után ez a szökés egészen símán talál végbemenni: ez nem ér egy batkát sem, nem éri meg a fáradságot.

– Már ami engem illet, Tom, nekem legjobban ez lenne a kedvemre.

– Lárifári, mondja ő, s elkedvetlenedve nézett rám.

Igy hát én…

– Nem panaszkodok, – mondom – ami neked jó, nekem jó. Dehát hogy lesz, mint lesz a cselédlánnyal?

– Az te leszel. Éjfélkor beosonsz és elemeled annak a sárga lánynak a szoknyáját.

– Hé, Tom, ebből reggel baj lesz, mert hiszen tudnivaló, nincs annak alkalmasint több szoknyája annál az egynél.

– Tudom; de nem lesz rá szükséged, csak tizenöt percig, amíg odaviszed az anyamén levelet és bedugod a bejáró ajtó alá.

– Rendben van, meglesz; de épen olyan alkalmasan elvihetném a magam gunyájában is.

– Hát hasonlítanál abban valahogy egy cselédleányhoz, mi?

– Azt nem; de hiszen senki se lesz ott, aki meglátná, hogy mihez hasonlítok.

– Ez egyáltalán nem tartozik a dologra. A mi dolgunk elvégezni a kötelességünket és nem törődni azzal, látja-e valaki vagy nem. Hát nincsenek neked semmiféle elveid?

– Jól van, semmit se szóltam; én leszek a cselédlány. De ki lesz Dzsim anyja?

– Az én leszek. Elemelem Szelli néni egyik szoknyáját.

– Igen, de akkor neked otthon kell maradnod a kalibában, mikor én meg Dzsim szökünk.

– Csak egy kis időre. Kitömöm Dzsim ruháját szalmával s odafektetem az ágyára anyja gyanánt álruhában, Dzsim pedig leveszi rólam a négerasszony ruháját és beleöltözik és mind a hárman együtt menekülünk. Mikor egy fogoly elillant, azt menekülésnek hívják. Teszem azt, ha egy király szökik meg, akkor mindig annak híjják. Annak akkor is, ha egy király fia veszi illára a dolgot, az mindegy, hogy törvényes fia-e vagy csak természetes.

Hát Tom megírta az anyamén levelet, én elloptam a sárga némber szoknyáját még az éjjel, beleöltöztem és bedugtam a levelet a nagyajtó alá, ahogy Tom meghagyta. A levél így szólt:

Vigyázz! Bajt forralnak! Legyen nyitva a szemetek!

EGY ISMERETLEN JÓBARÁT.

A következő éjjel a főajtóra kiragasztottunk egy ábrázolatot, amelyet Tom vérrel festett meg: koponyát és keresztbe tett csontszárakat. Az azután való éjjelen pedig egy másikat, koporsót a hátulsó ajtóra. Hát még ilyen keveredést se láttam egy familiában. Nem lehettek volna jobban megrémülve, ha a házuk meg lett volna rakva kísértetekkel, akik rájuk lestek volna minden holmi mögül, az ágy alul és ott suhogtak volna a levegőben. Ha egy ajtó becsapódott, Szelli néni ugrott egyet s aszondja »juj!« Ha valami leesett, ugrott egyet s aszondta: juj! Ha véletlenül hozzáértél, mikor nem látta, akkor is juj! Nem tudott sehova se nyugodtan nézni, mert azt állította, hogy mindétig volt valami a háta mögött, így hát örökösen ide-oda perdült, hertelen és azt mondta: juj! S mielőtt háromnegyedrészt körbe megfordult volna, már meg visszafordult és juj! Félt lefeküdni és nem mert fönnmaradni. Igy hát a dolgunk jól operált, mondja Tom; azt mondta, még soha semmit se látott, ami így a kedve szerint ment volna. Azt mondta, ebből látszik, hogy jól csináltuk.

Node, azt mondja Tom, most jön a bunkója! Igy másnap reggelre hajnalhasadásra elkészítettünk egy új levelet s azon tünődtünk, hogy csináljuk a dolgot, mert vacsora alatt hallottuk, amint mondták, hogy ezentúl éjjelre mind a két ajtóhoz egy-egy négert állítanak strázsának. Tom lemászott villámhárítón, hogy körülnézzen; hát a hátsó ajtón álló szerecsenember elaludt. Ennek Tom a gallérjába dugta a levelet és visszajött. Ez a levél így szólt:

»El ne áruljanak, én jóbarátjuk vagyok. Egy elvetemedett gyilkos banda onnan felülről az indiánok területéről ma éjjel el akarja rabolni az önök szökött szerecsenjét és iparkodott magukat úgy megfélemlíteni, hogy ne merjenek kijönni a házból őket munkájokban megzavarni. Én a bandához tartozom, de mert istent ösmérek, el akarok tőle szakadni és tisztes életet akarok újra élni, és ezennel elárulom a pokolbéli tervet. Észak felül fognak lelopózni a léckerítés hosszatt, pontban éjfélkor, álkulccsal s úgy mennek be, hogy kiszabadítsák a szerecsent. Nekem kissé távolabbra kell posztolnom és bele kell fujnom egy cinkürtbe, ha valami veszedelmet látok. De ehelyett én bégetni fogok, mint a birka, mihelyest bejöttek és egyáltalán nem fogok sípolni. Ekkor, amíg ők leszedik a szerecsen láncát, maguk odalopóznak, rájok csukhatják az ajtót és kedvök szerint leöldöshetik őket. Csak úgy tegyenek mindent, ahogy mondom, különben gyanút találnak fogni és akkor ugyan jaj haddelhadd világ lesz ott.

Az ismeretlen jóbarát.«

XVIII. FEJEZET.

Nagyon jó kedvünkben voltunk reggeli után s fogtuk a csónakomat s a folyóra mentünk halászni, vittünk tízórait is és nagyon jó dolgunk volt; megnéztük a tutajt is és rendben találtuk, s már jókésőn volt, mikor hazakerültünk ebédre és olyan kínban és keveredésben találtuk a házbelieket, hogy azt se tudták melyik lábukra álljanak, s el is küldtek azonmód ahogy a vacsorát elvégeztük, lefeküdni, de nem akarták megmondani, hogy mi a bajuk és dehogy szóltak volna csak egy szót is a levélről, amire mi rá se szorultunk, mert tudtunk mi róla annyit, mint akárki és alighogy félig fölértünk a garádicson s a néni hátat fordított nekünk, leosontunk a pincébe, összeszedtünk jócskán tízóraira valót, felvittük a szobánkba és lefeküdtünk, de megest fölkeltünk úgy féltizenkettő körül és Tom felöltötte Szelli néni ruháját, amit ellopott és indult volna a tízóraival, de azt mondja:

– Hát a vaj hol van?

– Kitettem egy darabot, mondom én, egy rozspogácsára.

– Jó, de ott is hagytad, mert itt nincsen.

– Elmehetünk anélkül is, – mondom én.

– De vele is elmehetünk, – mondja ő – hát csak upre le a pincébe és hozd el. Aztán rohanj le a ménkűfogón és gyere utánam. Én addig kitömöm szalmával Dzsim gunyáját, az lesz az anyja álruhában, aztán légy kész a birkabégetésre, aztán illára.

Ezzel elment, én pedig le a pincébe. A vajdarab, akkora mint az ember ökle, ott volt, ahol hagytam, hát felvettem a rozslepénnyel együtt, elfujtam a gyertyámat s indultam föl a lépcsőn nagyon keményen és szerencsésen föl is értem a földszintre, de bezzeg, ott jött Szelli néni égő gyertyával; én a kalapomba csapom a vajat, a kalapot meg a fejemre és már a következő szempillantásban meglátott s azt mondja:

– A pincében voltál?

– Ott.

– Mit kerestél ott?

– Semmit.

– Semmit!

– Semmit.

– Jó, de hát akkor mi szállt meg, hogy ide menj ilyen étszakának évadján?

– Nem tudom.

– Nem tudod? Nekem ilyeneket, Tom, ne mondj. Tudnom köll, mit kerestél ott.

– Nem csináltam én a világon semmit, Szelli néni. Ne irgalmazzon, ha nem úgy van.

Azt hittem, erre elereszt, és máskor el is eresztett volna, de azt tartom, hogy mostanában annyi különös dolog történt a házban, olyan nagyra vett minden kicsiséget, ami nem volt egészen rendén; azt mondja rém határozottan:

– Stantapé bemész a nagyszobába s megvársz, míg én is odamegyek. Olyan dologban jártál, ami nem rád tartozik és én fogadom, kitudom mi volt, mielőtt még végeztem volna veled.

Ezzel elment s én kinyitottam az ajtót s bementem a nagyszobába. De micsoda sokadalom volt ott! Tizenöt farmer és mindeniknél egy-egy puska. Nagyon rosszul lettem s egy székhez támolyogtam és belerogytam. Az emberek üldögéltek köröskörül, egyszer-egyszer egyikök megszólalt suttogva s valamennyi ideges és izgatott volt, de nagyon rajta voltak, hogy ne lássék meg rajtuk. De én tudtam, hogy azok, mert egyre kapkodták le a kalapjukat s meg-meg föltették, vakarták a fülük tövét, csereberélgették a széköket és babráltak a gombjukkal. Én sem éreztem magamat valami módosan, de a kalapomat ugyan le nem vettem volna.

Már kívántam, bár jönne be Szelli néni és végezne velem ha már muszáj s aztán mehetnék megmondani Tomnak, hogy túlhajtottuk a dolgot és micsoda ménkű darázsfészekbe keveredtünk, akkor abbahagyhatnók már ezt a bódorgást és egyenesen elinalhatnánk Dzsimmel, amíg ezek a bujnyikok kifogyva türelmükből, ránk nem rontanak.

Végre jött a néni és elkezdett kikérdezni, de nem tudtam neki egyenes feleleteket adni, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy leány, mert hogy ezek az emberek már olyan izgalomban voltak, hogy egy részük azon nyomban indulni akart a rablókra, merthogy azt mondták már csak öt perc híja a tizenkettőnek; mások meg iparkodtak ezeket tartóztatni, hogy várják be a bégető jeladást; amellett meg Szelli néni egyre faggatott a kérdéseivel, én meg remegtem egész testemben s majd ott nyomban össze nem estem, annyira meg voltam rémülve. A szobában meg mind melegebb és melegebb lett a levegő, a vaj pedig a fejemen olvadni kezdett és végigfolyott a nyakamon és a fülem mögött; és csakhamar, épen mikor az egyikök azt mondja: én amellett vagyok, hogy nyomban menjünk először is a putriba, aztán fogjuk el őket, ha jönnek, – majdhogy el nem ájultam; és egy vajsáv csak csúszik ám le a homlokomon és Szelli néni meglátja és úgy elfehéredik, mint a papiros és azt mondja:

– Uram bocsá’, mi baja van ennek a gyereknek! Bizonyos, ahogy élek, agyláza van, már szivárog ki az agyveleje!

És mind odarohan, hogy lássa, és a néni lekapja a kalapomat és kifordul a kenyér s ami még vaj rajta volt és ő belémkapaszkodik és megölelget és aszondja:

– Jaj, de rám ijesztettél. De milyen boldog vagyok és hogy örülök, hogy csak ennyi és nem rosszabb az eset. Mert ellenünk van a szerencse, nem eső ez már, hanem zápor, s mikor láttam azt a vajcsíkot, hát már azt hittem, hogy véged van, mert láttam a színeden, meg mindenen, hogy épen olyan, mintha az agyvelőd – jaj, te, te, mért nem mondtad meg, hogy ezért jártál a pincében, bántam volna is én! Most lódulj lefeküdni és a színedet ne lássam holnap reggelig!

Egy másodperc alatt fönn voltam az emeleten, egy másik alatt lenn a villámhárító útján s fujtattam a sötétségben a deszkaszínbe. Alig tudtam szólni, oly izgatott voltam, de oly gyorsan, ahogy csak lehetett, megmondtam Tomnak, hogy upre el, egy pillanatot se vesztve, a ház tele van puskás emberekkel.

A szeme szinte lángolt; s azt mondja:

– Ne mondd, igazán? Hej, Hokk, ha újra kezdhetnők, fogadom, hogy kétszázat is idecsődítenék. Ha halaszthatnók még, amíg…

– Gyorsan, gyorsan, – mondom én. – Hol van Dzsim?

– Egészen a kezed ügyében. Ha kinyújtod a karodat, el is érheted. Föl van öltözve és minden készen van. Most lopózunk ki s bégessük el a jelt.

De ekkorra hallottuk az emberek topogását. Jöttek az ajtónak s hallottuk, hogy tapogatták a lakatot s amint egyikök mondja:

– Mondtam, hogy korán lesz. Még nincsenek itt, az ajtó zárva van. Nézd csak, néhányatokat becsukok ide a kulipintyóba, rájok lestek a sötétben s megölhetitek ha jönnek; a többiek itt körül elszóródnak egyenkint s vigyáznak, nem hallják-e őket jönni.

Ezzel be is jöttek, de a sötétségben nem vettek bennünket észre és szinte ránk tapostak, amíg egymást lökdöstük, hogy az ágy alá jussunk. De szerencsésen odajutottunk, aztán ki a likon keresztül gyorsan, de símán; Dzsim elül, aztán én, végül Tom, ahogy Tom parancsolta. Most a deszkaszínben voltunk s lépteket hallottunk kívül egészen közel. Odamásztunk az ajtóhoz s ott Tom megállított bennünket s a szemit a hasadékra illesztette, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott s azt mondta súgva, hogy majd vigyáz, hogy távolodnak-e a lépések, s ha majd oldalba bök bennünket, akkor Dzsim csússzék ki elsőnek, ő maga utolsónak. Most hát a fülét nyomta a hasadékhoz és fülelt, s a lábakat egyre hallottuk kívül csoszogni; végre oldalba bökött bennünket, mi kiosontunk, lehasaltunk, lélekzetet se véve, a legkisebb zaj nélkül és erősen csúsztunk a kerítés felé libasorban s oda is értünk rendesen s én meg Dzsim át is szöktünk; de Tom nadrágja megakadt egy lécen a kerítés tetején, s mert hallotta, hogy jönnek s el kellett magát szabadítania, elhasította a lécet, ami zajjal járt; s ahogy odapottyant a mi helyünkre és nekiindult, valaki elkiáltja magát:

– Ki az? Felelj, mert lövök.

De bizony mi nem feleltünk, hanem kezünkbe szedtük a sarkunkat és vesd el magad! Lett erre rohanás és dirr-durr! És a golyók fütyültek körülöttünk. Még hallottuk, amint kiabáltak:

– Ott vannak! A víz felé mennek! Utánuk fiúk! Eresszétek szabadon a kutyákat.

Hát jöttek is utánunk egész gőzerővel. Hallhattuk is jól őket, mert csizmában voltak és ordítottak. De mi nem voltunk csizmában és bizony nem is ordítottunk. A malomfelé való gyalogúton voltunk, s mikor már jól a nyomunkba értek, kikanyarodtunk a bokrok közé s eleresztettük őket előre s aztán a nyomukban mentünk. A kutyákat mind eleresztették volt s már el is értek bennünket és ugattak egy millió helyett is; de hát a mi kutyáink voltak, hát megálltunk, amíg hozzánk nem értek s hogy lássák, hogy csak mink voltunk és mi nem is adtunk nekik dolgot, hát csak annyit mondtak, hogy hu-hu és tovább nyargaltak előre ugatva és zajongva; mi pedig gőzerővel utánuk loholtunk míg közel nem értünk a malomhoz, ott aztán nekivágtunk a bokroknak arrafelé, ahol a csónakom ki volt kötve, beugráltunk és vittük drága irhánkat ki a folyó közepe felé, de vigyáztunk, hogy a kelleténél több zajt ne csináljunk. Azután nekivágtunk vígan a szigetnek, ahol a tutaj volt s hallottuk, amint egymásra kiabáltak és ugattak parthosszant, míg annyira nem voltunk, hogy a hang tompa lett s aztán végkép elhalt. S mikor átmentünk a tutajra, azt mondom,

– No, vén Dzsim, most már szabad ember vagy megént és én fogadni mernék, hogy nem kívánkozol vissza a rabságba.

– És rémpumpás munka vót ez, Hokk. Remekül kifundálva, remekül megcsinálva. Nincsen a világon zember, aki illent tudjon kiókumlálni, amellen ez megvút.

Mindünknek olyan jó kedve lett, hogy no, de legjobb kedve lett Tomnak, mert hogy golyóbis volt a combjában.

Mikor ezt hallottuk, Dzsim meg én, akkor már nem volt olyan virágos a kedvünk, mint volt azelőtt. Fájt is neki erősen, vérzett is. Hát betettük a putriba és összetéptük a hercegnek egy ingét, hogy bekötözzük vele. De ő azt mondja:

– Hoci azt a rongyot, bekötöm én magam is. Ne álljatok meg most, ne lődörögjetek itt és ne fujjátok, hogy milyen helyes volt a menekülés. Be az evezőket és eresszétek el a tutajt. Hej fiúk, ezt fájnul csináltuk. Nem? Ha mink csinálhattuk volna XVI. Lajos dolgát, akkor ugyan semmi nem lett volna a híres mondásból: Szent Lajos unokája, szállj föl az égbe, amit a biografiájában lehet olvasni: mink partra segítettük volna őt, bizony úgy és olyan akkurátosan, hogy no! Helyre hát az evezőket, rajta fiúk.

De Dzsim meg én tanakodtunk és tünődtünk. És vagy egy percnyi gondolkozás után azt mondom én:

– Szólj te, Dzsim.

És ő ezt mondja:

– Hát jól van, én így latok a dolgot, Hokk. Ha űtet köllött vóna kiszabadítanyi és egyik fiú vúta vúna, kit meglűttek: hát ű mundta vuna talán: fuss, mentsíl meg engem, ne izélj doktorral, hogy mentse még a fiúcskát. Eztetet mundta vuna Tom Szojjer? Mi, mundta vuna? Nem mundta vuna! No hát, mostand aztán ezt mondja Dzsim? Nem, én innend se nem mozdulok egy tapocskat se nem doktor nélkül, nedven esztendeig se nem.

Tudom én, hogy űkelme bévül csupa fehér és gondoltam, hogy ezt fogja mondani, – s így hát rendben voltunk és azt mondtam Tomnak, hogy megyek doktorért. Ő érvényesen gorombáskodott ezért, de Dzsim meg én megkötöttük magunkat és nem engedtünk. Igy hát ő kimászott, hogy maga szabadítja el a tutajt, de mi nem engedtük. Ő ugyan erre megmondta a maga véleményét, de az se használt semmit.

Mikor aztán látta, hogy elkészítem a csónakot, azt mondja:

– Jó, ha már kötöd magad hozzá, hát megmondom, hogy csináld, ha beérsz a városba. Az ajtót zárd el, a doktor szemét kösd el sűrűen és szorosan és vedd esküjét, hogy hallgatni fog mint a sír és csúsztass egy erszény aranyat a markába és aztán fogd és vezesd körül a mellékutcákon a sötétségben és hozd ide a csónakodba, de megkerülve köröskörül a szigetet; motozd is meg és vedd el krétáját és ne is add neki addig vissza, amíg haza nem vitted őt a városba, különben megjegyzi vele a tutajunkat, hogy aztán rátaláljon. Igy szokták ők csinálni mind.

Meglesz, mondom én és elindultam. Dzsimnek meg azt mondtuk, hogy bujjék el az erdőbe, ha látja a doktort jönni s maradjon ott, amíg el nem megy a doktor.

XIX. FEJEZET.

A doktor egy öreg bácsi volt; egy kedves, barátságos szemű öreg bácsi, amikor ráakadtam. Azt mondtam neki, én meg a bátyám vadásztunk tegnap délután a Spanyol-szigeten és egy tutajon tanyáztunk, melyet találtunk és úgy éjfélkörül aligha álmában meg nem rúgta a puskáját, mert elsűlt s belelőtt a combjába és arra kérjük, jöjjön el oda, nézze meg, de ne szóljon róla, senkivel ne tudassa, mert hazakészülünk s meg akarjuk lepni a népeinket.

– Kik a népeik, mondja ő.

– Odalenn a Filpszék.

– Oh, aszondja ő. És egy szempillantás mulva: Hogy is mondtad, hogy meglövődött?

– Álmában, mondom, meglűtte az álma.

– Különös álom lehetett, mondja ő.

Meggyújtotta a lámpását, fogta a táskáját és indultunk. De mikor meglátta a csónakot, nem nagyon tetszett neki. Azt mondja, elég nagy egy emberre, de nem elég bátorságos kettőnek. Azt mondom én:

– Semmit se féljen uram, könnyen elbírt ez hármunkat is.

– Miféle hármat?

– Hát izé, mondok, Szidet meg engem, meg a puskákat.

– Oh! mondja ő.

És a peremének vetette a lábát és meglóbázta; aztán csóválta a fejét, azt mondja, majd inkább körülnéz valami nagyobbért. De ahány volt, arra mind lánc volt lakatolva; hát elfogadta a csónakomat s azt mondja, várjam meg itt, míg visszajön, vagy keresgélhetek tovább is itt körül, vagy még jobb lesz, ha hazamegyek s előkészítem a népeket a meglepetésre. De mondom én, azt már nem, s még megmondtam, hol találja meg a tutajt s ő erre elindult.

De csakhamar eszembe jutott valami. Mondok magamban, hátha nem tudja egyre-kettőre, mint mondani szokás, eligazítani Tom lábát? Hátha belekerül három-négy napjába is? Akkor micsinálunk? Itt heverjük el a napot, amíg általa ki nem üti a fejét a szeg a zsákbul? Nem, tisztelt úr, tudom már mit teszek. Megvárom, amíg visszajön s ha azt mondja, még újra vissza kell mennie: akkor aztán megyek én is és ha úszva is; és akkor lefogjuk, megkötözzük, ott tartjuk, elpályázunk folyómentén; és ha Tommal elkészült, megfizetjük az árát, ha rámegy mindenünk is és aztán partra tesszük.

Igy bekuporodtam egy farakás közé, hogy egyet aludjam; de mikorra fölébredtem, hát már a fejembúbjára sütött a nap. Nosza fölugrom s el a doktorékhoz, de ott azt mondták, a doktor elment valamikor az éjtszaka és azóta sem jött haza. No, mondok, akkor fránya módon állhat a Tom dolga, s én loholok a szigetre egyenest. Hát nekitrappolok s amint egy sarkot megkerülök, majdhogy fejjel a Szejlesz bácsi gyomrába nem rohantam. Azt mondja:

– Nini Tom! Hol voltál semmiházi az egész idő alatt?

– Nem voltam én semerre, mondom én, csak a szökött néger után, én is meg Szid is.

– Mi a csodának, mondja ő, nénétek majd oda lett értetek.

– Nem vót neki muszáj, mondom én, mert semmi bajunk sincs. Mentünk az emberek meg a kutyák után, de azok elhagytak s mi el is vesztettük őket szem elől; de úgy tetszett, halljuk a lármájukat a folyón, hát csónakba ültünk, hogy utánuk menjünk, keresztül is eveztünk a vízen, de nem akadtunk rájuk; így aztán végigeveztünk a part mellett víz ellen, míg jól el nem fáradtunk és ki nem merültünk, akkor aztán kikötöttünk és csak mint egy órával ezelőtt ébredtünk föl; aztán erre föleveztünk, hogy tán itt hallunk valami hírt és Szid elment a postára, hogy tán ott hallana valamit, én meg itt ólálkodtam, hogy szerezzek valami harapnivalót, mert azután hazamegyünk.

Erre elmentünk a postára – »Szidért«, de persze, én sejtettem, hogy nem lesz ott. A bácsi kivette egy levelét s még egy darabig vártunk Szidre, aki azonban persze nem jött. Erre azt mondja az öregúr, gyerünk, Szid kutyagoljon haza, vagy csónakázzon, minek kelebólál el mindenfelé, mink megyünk kocsin. Nem tudtam rávenni, hogy otthagyjon várakozni Szidre; azt mondta, nincs annak semmi haszna, mi csak menjünk, hadd lássa Szelli néni a szemével, hogy minden rendben van.

Mikor hazaértünk, Szelli néni úgy megörült nekem, hogy sírt is, meg nevetett is, és ölelgetett és adott az ő híres barackjaiból egyet, amibe ugyan nem hal bele az ember, de azt mondta, van még a Szid számára, csak kerüljön haza.

A lakás pedig tömve volt farmerekkel és asszonyaikkal, ott ebédeltek; de olyan csevetet se hall az ember életében. A vén Hockinszné járt köztük legelül. Az egész idő alatt szakadatlanul járt a szája. Azt mondta:

– Nohát, Filpszné öcsémasszony, én fenekestül fölforgattam azt a putrit, de szentül azt hiszem, az a fekete meg volt keveredve. Megmondtam Demrellné öcsémasszonynak – úgy-e Demrellné öcsémasszony, hogy megmondtam; futóbolond, bolond, mondok, szakasztott ezekkel a szavakkal. Mind hallhatták, bolond az, mondok, minden dologból látszik, mondok. Nézzék meg, mondok, azt a vén köszörűkövet. Mondja meg, hogy akármilyen teremtett lélek képes-e ép elmével mindazt a féleszű dolgot rákarmolni egy ilyen ménkű köszörűkőre, mondok. Hogy itt ennek meg ennek a személynek megszakadt a szíve; hogy így meg úgy harminchét esztendőkön át itt csücsült volna; és hogy a természetes fia nemtudomén miféle Lajosnak és efféle halhatatlan kacat. Futóbolond az, mondok, ezt mondom elül, ezt mondom középen, ezt mondom végül is: az a szerecseny bolond, bolond, bolond, akárcsak Nabukodonozor, mondok.

– Osztég, nézze csak azt a rongybúl font lábtót, mondja a másik vénség Demrellné: mi az istennyilának köllhetett neki ez?

– Szakasztott ezt mondtam, nincsen még tíz perce, Otterbekk öcsémasszonynak, akár meg is kérdezheti. Nézd csak, aszondja, nézd azt a lábtót, aszondja. Az ám, mondok, nézd azt a lábtót, mondok, minek köllött neki, mondok, ez a lábtó. Izé, Hockinszné öcsémasszony –

– De hogy a fészkes fecskébe tudták oda berendelni azt az irtó köszörűkövet? És ki ásta meg azt a rókalikat nekik? És ki…

– Szakasztott az én tulajdon szavaim Penrod öcsém. Hogy mondok, ezen a likon valaki keresztülmenjen! Ebben a minutában mondtam Dunlopné szomszédasszonynak, hogy tudták oda becepelni, mondok, azt a köszörűkövet. Minden emberi segítség nélkül, azt tartja tán, hogy segítség nélkül? Ez az! Ne mondjon ilyet, mondok. Vót ott segítség, mondok. Vót ott, mondok, több is mint köllene, mondok. Vótak egy tucaton is, akik segítettek a szerecsenynek és ha meg is kéne nyúznom a legalábbvaló feketét, én kivenném belőlük, mondok, hogy kik vótak, de mi több, mondok…

– Hogy egy tucaton, aszondja? Negyvenen se győzték volna mind azt a sok dolgot. Vegye csak azt a kést, a fűrészt és egyéb holmit: micsoda babramunka! Vegye az ágylábat, amit elfűrészeltek ezzel a szerszámmal: egy heti munkája lenne hat embernek. Vegye azt a szalmával kitömött szerecsenyt az ágyon; meg-megéntelen vegye…

– Igaza van, Hejtauer gazda! Szakasztott az ű mása, mondtam Filpsz komámnak. Mit szól hozzá, Hockinszné asszony, aszondja. Mihez, Filpsz komám, mondok. Ahhoz az ágylábhoz, aszondja, úgy lefűrészelték. Ahhoz mondok? Az se fűrészelődött le, mondok, csak úgy magától. Valaki vót, mondok, aki lefűrészelte. Ez az én véleményem, mondok, ha tetszik tetszik, ha nem tetszik nem tetszik, attul még megélünk, mondok, de akármilyen is, mondok, csak az én véleményem az, mondok, s ha valaki, mondok, jobbat tud, hát rukkoljon ki vele, mondok és addig van. Aszondom Dönlepné komámasszonynak, mondok…

– Hej, akármi legyek, színig tele köllött annak a kalibának négerrel lenni minden áldott éjjel, Filpszné öcsémasszony, vagy négy héten át, hogy meggyőzzék mindazt a munkát. Nézze csak aztat az üngöt: minden porcikája be van firkálva tikos áfrikai írással, még pedig vérrel. Egy egész bandának köllött lenni mind végiglen az egész időn át jóformán. Nem adnám két dollárért, ha valaki el tudná nekem olvasni. Ami meg a feketéket illeti, akik megírták, hát fognám és addig verném őket, míg…

– Hogy volt-e segítségük, Marplesz szomszéd! No, gondolom, hogy elhinné, ha ebben a házban lakott volna mostanában. Hát nem ellopkodtak-e mindent, ami a kezük ügyébe esett? Mink meg leskelődtünk az egész időn át, gondolja meg. Azt az inget épenséggel a ruhaszárítókötélről lopták le. És ami azt a lepedőt illeti, amiből azt a rongylábtót csinálták: el se lehet mondani, hányszor el nem lopták. Meg lisztet, meg gyertyát, meg gyertyatartót, meg kanalakat, meg a régi ágymelegítőt és százezer más holmit, amire már nem is emlékszem, és az új kalikó-ruhámat; oszt én meg Szejlesz, meg az én Tomom és Szidom örökké lesben, éjjel-nappal, ahogy már mondtam, és csak egyikünk is se szőrit, se szálát, se szavát se színét nem látta; aztán itt van, az utolsó pillanatban, ehen, az orrunk előtt belopóznak és lóvá tesznek és nemcsak minket, hanem magukat is mindnyájukat és akkurátosan ellépnek azzal a négerrel szőröstül-bőröstül, hozzá tizenhat ember és huszonkét kutyával a sarkukban. Mondom, még egy ilyet nem hallottam, hogy megesett volna. Szellemek nem csinálták volna jobban és ügyesebben. De gondolom is, hogy csak szellemek lehettek, mert, iszen ismerik a kutyáinkat, nem is tudok ezeknél külömb kutyákat. Nohát ezek a kutyák csak egyszer is nem találtak a csapásukra! Ezt magyarázza meg, aki tudja, akárki közülünk.

– No, már ez túltesz…

– Isten engem, soha én…

– Akármi legyek, ha valaha…

– Házitolvajok, olyan igaz, mint…

– Mennybéli irgalmasságok, én nem mertem volna meglakni ilyen…

– Nem mert volna! No, meg voltam én rémülve úgy, hogy alig mertem lefeküdni az ágyamba, se fölkelni, se lefeküdni, se leülni, Ridzsvéné asszonyom. Ellopták volna ezek a – Uram s én Istenem, elképzelhetik, micsoda aggságban voltam az éjjel is, mikor éjfelet ütött. Isten jóvoltából, azt hiszem, ha nem lettem volna olyan félelemben, elloptak volna valakit a familiából is. Már ott voltam, hogy már a gondolkozó eszemet se bírtam. Most bizony furcsának tetszik így a nappali világosságban; de mondok magamban, odafönn az emeleten, abban a magányos szobában, ott alszik az a két gyerök; és megvallom isten előtt, hogy olyan szorongás fogott el, hogy fölmásztam és becsuktam őket kulcsra, be én. Akárki is úgy tett volna. Mert tudnivaló, ha az ember így meg van félemlítve, a dolog meg egyre habarodik és hovatovább mind rosszabb meg rosszabb lesz, az embernek már az esze is megáporodik, és az ember mindenféle bolondságra vetemedik és lassan-lassan azon kezd tépelődni, hogy fölteszi, hogy maga is olyan gyerek volna és odafönn volna az emeleten, az ajtó meg nem volna bezárva és az ember… Itt megállt, mintha valamit kérdezni akarna, aztán lassan körülhordozta a tekintetét s mikor a szeme rámesett, – én felugrottam és mondok, járok egyet. Azt gondoltam magamban, jobban meg fogom tudni magyarázni, mint esett, hogy mi reggel nem voltunk a szobában, ha félrevonulok és meghányom-vetem egy kissé a dolgot. De messze nem mertem menni, különben értem küldött volna. Mikor már jól benne voltunk a napban, a népek elmentek, én pedig bementem s elmondtam neki, hogy a lárma és lövöldözés fölébresztett bennünket Sziddel, és az ajtó be volt zárva, de mert szerettük volna látni a komédiát, hát leereszkedtünk a villámhárító vasán és mindketten megsérültünk egy kicsit és nem akartuk eztet még egyszer megpróbálni. Aztán tovább is mentem és elmondtam mindazt, amit már előbb elmondtam Szejlesz bácsinak; ő aztán azt mondta, hogy megbocsájt és talán valahogy rendén is volt a dolog, mert hiszen mit várhat az ember gyerekektől, ahogy ő látja, egyebet ilyen szeleverdiségnél. Igy hát amennyiben baj nem lett belőle, azt gondolta, többet ér, ha hálás amiért élünk és el nem veszített bennünket, mint sopánkodni azon, ami elmult. Már megcsókolt, megveregette a fejemet és aztán sötét tünődésbe merült. Egyszerre csak felugrik és azt mondja:

– Jaj, az ég szerelmére, már esteledik és Szid még sincs itt. Mi lesz abbul a gyerekbül?

Látom hirtelen, hogy ez jó alkalom nekem s aszondom:

– Futok föl nyomban a városba érte, mondok.

– Azt ugyan nem teszed, mondja ő. Maradsz, ahol vagy. Elveszteni egyszerre elég egyet. Ha nem kerül haza vacsorára, elmegy érte a bátyátok.

Hát bizony nem került haza vacsorára; így hát nyomban vacsora után a bácsi útrakelt.

Úgy tíz óra után hazakerül, jócskán kedvetlenül. Nem akadt nyomára. Szelli néni nagyon nyugtalan lett; de Szejlesz bácsi elmagyarázta neki, hogy nincsen rá oka; a gyerek csak gyerek, majd meglátja, reggelre ez is hazavetődik és kutya baja se lesz. Ezzel a néninek be kellett érnie. De azt mondta, egy darabig fönnmarad érte, akárhogy is és gyertyát fog égetni, legalább láthatja a fiú.

Mikor aztán fölmentem lefeküdni, följött ő is velem, magával hozva a gyertyáját és ágyba dugott és oly édesen becézett, hogy rém rosszul éreztem magam, szinte nem tudtam a szeme közé nézni; aztán az ágyam szélire ült és sokáig beszélgetett velem és azt mondta, hogy micsoda remek egy gyerek ez a Szid, és szinte nem tudott kifogyni a róla való beszédjébül; és minduntalan meg-megkérdezett, hogy mit gondolok, nem érhette-e valami baj, nem eshetett-e kár benne, vagy tán bele is fúlhatott a folyóba, s tán ebben a minutában valahol ott fekszik kínlódva vagy holtan s ő meg nem lehet vele, hogy segítsen rajta és a könnyei csurogtak le némán, én meg egyre mondtam, hogy kutyabaja Szidnek, hogy reggelre itthon lesz; erre megsimogatta a kezemet, még meg is csókolt talán s aszondja, hogy mondjam el ezt újra, aztán meg újra, mert jól esik neki és pedig olyan nagy bajban van. Mikor pedig elment, hát belenézett a szemembe erősen és barátságosan és azt mondja:

– Az ajtót nem zárom be Tom; és ott az ablak, meg a villámfogó is; de te jó fiú leszel, úgy-e? És nem mégy el innen. Megteszed érettem.

Isten a tanúm, hogy nagy mehetnékem volt; majd rosszul lettem, hogy láthassam Tomot; készültem is, hogy megyek; de ezután nem mentem volna, nem egy királyságért sem én.

Egyre csak ő járt az eszemben, meg Tom járt az eszemben, hát bizony nagyon nyughatatlanul aludtam. És kétszer lekúsztam a villámfogón és körüljártam a ház elejéig és látom őtet ott ülni gyertyájával az ablakon, szeme az út felé, a szemében könny. Úgy kívánkoztam, hogy bár tehetnék érte valamit, de nem tehettem semmit, csak épen hogy fölfogadtam, hogy soha többé nem szomorítom meg őtet. És harmadszor, mikor hajnalfelé fölébredtem és lelopóztam, ő még akkor is ott volt, a gyertyája már majd végig leégett és öreg szürkés feje a kezén pihent és elnyomta az álom.

XX. FEJEZET.

Az öregúr még reggeli előtt ottjárt megint a városban, de Tomnak semmi nyomára nem akadt; és mind a ketten ott ültek az asztalnál, töprengve, szótalan, bánatos szemmel, a kávéjok kihűlt, nem ettek semmit sem. Egyszer aztán azt mondja az öregúr:

– Odaadtam neked a levelet?

– Miféle levelet?

– Amit tegnap hoztam a postáról?

– Nem adtál nekem semmiféle levelet.

– No, úgy látszik, megfelejtkeztem róla. Elkezdi fütetni a zsebeit, aztán elment valamerre, ahol letette volt és elhozta és odaadta a feleséginek. Azt mondja az asszony:

– Lelkem, Szt.-Peterszburból való, a hugom levele.

Mondok, most ugyan jót tenne nekem megint egy kis séta, de nem tudtam mozdulni. De mielőtt a néni felbontotta volna, elejtette és elfutott, mert meglátott valamit. Hát én is így. Tom Szójjer volt, matrácon és az öreg doktor és Dzsim, a néni kalikóruhájában, a keze hátrakötve, meg egy sereg ember. Én elrejtettem a levelet az első holmi alá, ami kezem ügyébe esett és usgye! A néni Tomra veti magát sírva s aszondja:

– Oh, meghalt, meghalt, tudom, hogy meghalt.

És Tom egy kicsit feléje fordította a fejét és motyogott valamit, amiről látni lehetett, hogy nincsen az eszén. A néni erre égfelé csapja a kezét és aszondja:

– Él, hála a jó Istennek! Ez elég is! és csókot csattantott rá és röpült a házba, hogy ágyat bontson és osztogatta jobbra-balra a rendeleteit a négernek, meg mindeneknek olyan sebesen, ahogy a nyelve csak győzte, minden lépésre egy-egy rendelet.

Én az embereket követtem, hogy lássam, mit akarnak csinálni Dzsimmel; az öreg doktor és Szejlesz bácsi Tom után mentek be a házba.

Az embereknek nagyon járt a szájok, némelyik menten föl akarta akasztani Dzsimet, hogy elrettentő példát adjon a környékbeli négereknek; így majd nem lesz kedvök elszökdösni, mint ahogy Dzsim tette, és olyan tenger bajt csinált és holtra rémített egy egész familiát napokon és éjeken át. Mások azt mondták, nem jó lesz, ez semmikép se felelne meg, mert hogy nem a mi szerecsenünk, a tulajdonosa aztán ránkjöhetne, bizonyosan meg is fizettetne érte. Ettől egy kicsit lehültek, mert rendszerint azok akasztanák fel mindjárt legjobban a négert, akit hibában találtak, akik legjobban húzodoznak attól, hogy fizessenek érte, mikor már kitöltötték rajta a kedvüket.

Rém szidalmazták szegény Dzsimet, mindazonáltal egyszer-egyszer fejbe is kollintották, de Dzsim nem szólt egy szót se és nem is mutatta, hogy ismer és odavitték ugyanabba a tulajdon kalibába, ráadták a maga ruháját, meg-meg megláncolták, de nem ágylábhoz ezúttal, hanem egy erős kamóhoz, mely a koszorúgerendába volt verve, a kezére is bilincset raktak, meg mind a két lábára s azt mondták, hogy ezek után nem köll neki adni csak kenyeret és vizet, míg érte nem jön a gazdája, vagy hogy el nem licitálják, ha érte nem jönnek egy bizonyos időn belül, és betömték a likat, amit ástunk, s azt mondták, egy pár farmernak strázsálni kell minden éjjel a kaliba körül puskával, nappalra meg egy buldog kutyát pányváztak az ajtófélfához, és mikor készen voltak a dologgal és szedelőzködtek és általánosan kezdtek elkövetkezni káromkodva, hát arra vetődik az öreg doktor, végignéz a munkán és aszondja:

– Ne legyetek erányában gorombábbak a kölleténél, mert nem rossz ember ez a szerecsenember. Mikor odaérkeztem, ahol megtaláltam a fiút, láttam, hogy nem tudom belőle kivenni a golyót segítség nélkül, és a fiú nem volt olyan állapotban, hogy elhagyhattam és segítségért mehettem volna; és aztán apránként mind rosszabbul lett és végre kizökkent az eszéből is és sehogyse engedte, hogy a közelébe is menjek és azt mondta, ha megkrétázom a tutajt, akkor megöl; aztán se vége, se hossza nem volt az ilyen értelmetlen beszédnek és láttam, hogy egyáltalán semmire se megyek vele; akkor aszondtam, mondok, hogy el kell mennem valahova segítséget keresni; és abban a szempillantásban, hogy ezt kimondtam, csak mászik ám valahonnan elő ez a szerecsen s aszondja, ő fog segíteni, és meg is tette és pedig jól is csinálta. Persze, hogy úgy néztem, hogy szökésben levő szerecsen, de hát benne voltam s ott is kellett maradnom végig, ami még hátra volt a napból és végig az éjjel. Mondhatom, jó kis slamasztika volt. Van egypár hideglelős betegem, és persze, hogy szerettem volna benézni a városba, hogy mint vannak, de nem mertem, mert hogy a szerecsen elmenekülhetne s akkor aztán én lettem volna a hibás. És dehogy jött volna arra valami hajó, hogy odakiabálhattam volna. Hát ott ragadtam egész ma virradatig; és én sohase láttam négerben jobb és hűbb ápolót, pedig ezzel ugyan a szabadságát reszkérozta, és agyon is volt fáradva és világosan láttam rajta, hogy az utolsó időben kemény munkát kellett végeznie. Hát megszerettem ezért ezt a szerecsent. Mondhatom, uraim, egy ilyen néger megér ezer dollárt és megéri azt is, hogy jól bánjanak vele. Nekem megvolt mindenem, amire szükségem volt és a fiú oly jól érezte magát, hogy tán otthon se jobban, merthogy ott olyan csöndesség volt; hát ott voltam, mind a ketten úgyszólván rám voltak bízva, és ott köllött kuksolnom egész ma hajnalig; ekkor jött arra nehány ember csónakon; a jó szerencse úgy hozta, hogy a néger ott ült a priccs szélin, a fejével a térde között s mélyen aludt; én hát a csónakosokat odaintettem csendesen; s azok átmásztak, aztán neki, lefogták s megkötözték, mielőtt csak észre is vette volna, hogy mi történik vele s azontúl semmi bajunk se volt. És mert hogy a fiú is olyan szendergésfélében volt, beraktuk az evezőlapátokat, a csónakhoz kötöttük a tutajt s szépen, csendesen átvontattuk és a szerecsen, amint elindultunk se nem lármázott, se egy szót nem szólt. Nem rossz ember ez a szerecsenember, uraim; ez az én véleményem róla.

Valaki azt mondja:

– Jól van, doktor úr, formás a dolog, ezt mög kell vallanom.

Erre a többiek is szelídebbek lettek valamelyest, én meg rém hálás voltam ez iránt a vén doktor iránt, hogy ilyen jó szolgálatot tett Dzsimnek; annak is örültem, hogy szakasztott az volt, ahogy én is vélekedek róla, már mint Dzsimről, mert aznap óta, hogy először láttam, azt tartottam róla, hogy jó szíve van és hogy jó ember. Abban aztán mind megegyeztek, hogy Dzsim rendesen cselekedett és rászolgált arra, hogy ezt figyelembe vegyék és meg is jutalmazzák. Igy aztán mind megígérték nyiltan és szívesen, hogy nem bántják többet.

Azután kijöttek és levették a lakatot az ajtajáról. Azt vártam, hogy azt mondják, le lehet róla venni egyik-másik láncát, mert fene nehéz volt a lánca, és hogy lehet adni neki húst, meg főzeléket a kenyeréhez meg vizéhez, de az ugyan eszökbe nem jutott, nekem meg, mondok, jobb lesz bele nem elegyednem a dologba, hanem azt gondoltam, majd elmondom valamiképen Szelli néninek a doktor históriáját, már mondok ha majd magam túl leszek a gáton, amivel épen szemtül-szembe álltam. A kimagyarázásokat értem, hogy hogyan is felejtettem el megemlíteni, hogy Szid meglövődött, mikor arról beszéltem, hogy mikép keveredtünk abba a veszett haddelhaddba, mikor a szökött négert hajszolták.

De bizony a dolog nem volt sietős. Szelli néni ott kuksolt éjjel-nappal a betegszobában s ahányszor csak láttam Szejlesz bácsit ide-oda imbolyogni, szépen kitértem előle.

Másnap reggel hallom ám, hogy Tom sokkal jobban van, s azt mondták, Szelli néni otthagyta, hogy egyet bólintson. Én hát beosontam a betegszobába és ha ébren találtam volna, azt hiszem, ki is kerekítettünk volna a família számára egy akkurátos mesét. De Tom aludt, még pedig igen csendesen aludt. És sápadt volt, nem tüzelt az arca, mint mikor hazahozták. Hát leültem és vártam, hogy fölébredjen. Vagy egy félóra mulva Szelli néni jő be óvatosan. No most megint benne voltam nyakig. Ő intett, hogy legyek csendesen és leült mellém és elkezdett suttogni és aszondja, most már vígan lehetünk megest valamennyien, mert a jelek elsőrendűen jók és Tom mindétig csak úgy aludt, de a színe mind jobb és nyugodtabb lett és tízet tesz egy ellen, hogy most már eszén is lesz, ha fölébred.

Ott ültünk hát s lestük s egyszerre csak megmozdul egy kicsit és kinyitja a szemét egészen rendesen és ránk néz és aszondja:

– Hahó, mért vagyok én itthon? Hogy van ez? Hol van a tutaj?

– Rendben van minden, – mondom én.

– Hát Dzsim?

– Az is, – mondom én – de nem tudtam jól magyarosan kimondani. De ő semmit se vett észre és aszondja:

– Akkor szüret! Most hát mind jól és révben vagyunk. Elmondtad a néninek?

Én azt akartam mondani, hogy el; de a néni belevágott és aszondja:

– Mit, Szid?

– Mit! Az egész dolgot, amit csináltunk.

– Miféle dolgot?

– A dolgot. Nincsen csak ez az egy, hogy hogyan szabadítottuk ki a szökött szerecsenyt, én meg Tom.

– Uram bocsá’! A szök… Mit beszél ez a gyerek! Drágám, meg-meg félrebeszél már.

– Nem, én nem beszélek félre; tudom jól, hogy mit beszélek. Kiszabadítottuk én meg Tom. Elhatároztuk, hogy megtesszük és meg is tettük. És hozzá milyen fáintosan csináltuk!

Nekivágott és a néni ugyan meg nem állította, csak ült és rámeredt és engedte törtetni előre, s én láttam, hogy hasztalan volna a szavába vágnom.

– Hej, nénikém, rém munkába került a dolog, heteken át, órákig, minden éjjel, amíg maguk aludtak. És lopnunk köllött gyertyát, meg a lepedőt, meg az üngöt, a maga ruháját, meg kanalakat, meg cintányérokat, meg konyhakést, meg az ágymelegítőt, meg a köszörűkövet, meg-meg lisztet és se vége, se hossza nem volt, és el nem gondolhatja, micsoda munka volt megcsinálni a fűrészeket, a tollakat, a felírásokat és egyetmást, és el nem gondolhatja félig se, micsoda mulatság volt ez! És meg köllött pingálnunk a koporsókat, meg az izéket, és anyamén leveleket a zsiványokról és le- meg fölkúszni a ménkűfogón és megásni a lukat a putriba és megfonni a kötélhágcsót és becsempészni bele sütve a felfujt kásába és belopni kanalat és holmit szerszámnak a maga köténye zsebében…

– Égi irgalmasságok!

– És megrakni a kunyhót patkánnyal, kígyóval és effélével, hogy Dzsimnek társasága legyen; aztán maga olyan sokáig visszatartotta Tomot vajjal a kalapja alatt, hogy már majdnem elrontotta az egész vásárt, merthogy azok az emberek előbb odajöttek, mintsem mi künn lettünk volna a putriból, aztán futnunk kellett, azok meg ránktüzeltek és én ki is kaptam a részemet, és aztán kitértünk a gyalogútról és engedtük őket elmenni mellettünk s mikor a kutyák jöttek, nem törődtek velünk, hanem futottak a nagyobb zaj után és mi csónakunkra kaptunk és elindultunk a tutajra, és mind bátorságban voltunk és Dzsim szabad ember lett és ez mind egymagunktól telt ki, hát nem volt ez nagyszerű, nénikém?

– Nohát, ehhezfoghatót csakugyan nem hallottam, mióta e világra születtem! Hát ti voltatok, kis csirkefogók, akik mind e zavart ránk hozták és kifordítottátok mindenkinek az eszét, akár a bundát, és szinte halálra rémítettetek mindnyájunkat. Soha életemben jobb hasznát nem vettem az eszemnek, mint most, hogy ebben a valóságos minutában ezt kivettem belőletek. Ha elgondolom, hogy itt voltam egyik éjjel a másik után és – no de csak gyógyulj föl nekem te kis semmiházi, fogadom, hogy kiporolom mindkettőtökből az öreg Ádám apánkat.

De Tom olyan büszke volt és jókedvű, hogy dehogy is tudott volna megállani, hát csak nyargalt a nyelve; a néni bele-beleszólt és tüzet fújt és aztán mind a ketten egyszerre, mint egy macskazsinat. Azt mondja a néni:

– Jól van, gyönyörködjél már most a dolgodban amennyit csak bírsz, de azt mondom, el ne feledd, ha még egyszer rajtakaplak, hogy az ő dolgába keveredel –

– Az ő dolgába? Kiébe? – mondja Tom és elfelejt mosolyogni meglepődött tekintettel.

– Kiébe? Hát persze, hogy a szökött szerecsenyébe. Kiébe máséba?

Tom nagyon komolyan rámtekint és azt mondja:

– Tom, nem azt mondtad-e az imént, hogy az ő dolga rendben van. Hát nem menekült el?

– Ő? – azt mondja Szelli néni. – A szökött szerecseny? Az ugyan nem! Visszahozták ép bőrrel és már benne is van megint a kunyhójában kenyéren és vízen, és nyakig láncban, amíg vissza nem követelik vagy el nem licitálják.

Tom azonmód fölült az ágyban, a szeme tüzelt, a szeme pilláját úgy nyitogatta, mint valami harapófogót és rám kiabál:

– Nincs joguk, hogy becsukják! Fuss! Egy percet se vesztegess el. Ereszd ki! Dzsim nem rabszolga, olyan szabad az, mint Isten akármelyik teremtettje itt a földön.

– Mit beszél ez a gyerek?

– Azt beszélem, Szelli néni, amit mondok, s ha más nem megy, hát megyek én. Én ismerem amióta él, és ehun ismeri Tom is. Az öreg Vatszon kisasszony meghalt most két hónapja és röstelte, hogy egyszer el akarta adni délvidékre és ezt meg is vallotta és a testamentumában fölszabadította.

– Akkor mi a fészkes fenének köllött őt kiszabadítanotok, ha tudtátok, hogy már úgyis szabad ember?

– Mondhatom, szép kérdés. Igazi asszonyos kérdés. Hát kaptunk a kalandján; és ha nyakig köllött volna vérben gázolnunk – Jézus Mária, szent József – Polli néni!

Hát nekem se legyen soha jó dolgom, ha csakugyan ott nem állt az ajtón innen édesen, mosolygósan, szakasztott, mint egy pufók angyalka.

Szelli néni megrohanta s majd leölelgette róla a fejit és ríva borult rája, én meg hirtelen nem találtam magamnak jobb helyet, mint az ágy alattit, mert úgy tetszik, nekünk egy kicsit kezdett fojtónak lenni a levegő. Onnan kukucsáltam ki s egy kis idő mulva Tom Polli nénje kiszabadította magát s ott állva az okuláréja fölött el Tomra nézett – tudják, mintha a föld alá akarná nézni. És azt mondja:

– Jobb volna neked is Tom, ha félrefordítanád a fejedet. Én elfordítanám Tom, ha neked volnék.

– Jaj, uram bocsá, – mondja Szelli néni – annyira megváltozott volna? Hiszen ez nem Tom, ez Szid; Tom, Tom, hová is lett Tom? Itt volt még egy perce is.

– Talán, hogy hol van Hokk Finn, azt akarod mondani. Na, azt tartom nem neveltem még egy olyan svihákot az utolsó években, mint amilyen ez az én Tom-om, hogy rá ne ismerjek, ha látom. Szép kis eset lenne, az már igaz. Gyere csak ki az ágy alul Hokk Finn.

Hát kimásztam. De nem nagyon híresen éreztem magam.

Hogy milyen felemás, magából kikelt állapotban volt Szelli néni, sohase láttam úgy még egy embert, mégis egyet kivéve: Szejlesz bácsit, mikor bejött és mindent elmondtak neki. Szinte részeg lett tőle, azt mondhatná az ember és az egész nap se tudott tőle magához térni s az esteli imádságra való összejövetelen olyan prédikációt tartott, hogy messze elment híre, mert a legöregebb emberek se értettek meg belőle egy szót sem. Aztán Tom Polli nénje mindent elmondott rólam, hogy ki vagyok, mi vagyok, aztán nekem is el köllött mondanom, hogyan kerültem olyan kutyaszorítóba, hogy mikor Filpszné asszony Tom Szójjernek nézett, – (itt Szelli néni a szavamba vágott s azt mondja: Eredj, eredj, csak híjj aszondja Szelli néninek, hozzá vagyok már szokva és nincsen mért változtassunk rajta) – hogy mikor Szelli néni Tom Szójjernak nézett, hát rá kellett hagynom, nem volt mit egyebet tennem és tudtam, Tom nem fogja bánni, mert ez pecsenye lesz neki, mivelhogy titokzatos és ő kalandot formál belőle és nagyon meg lesz a dologgal elégedve. Úgy is lett, ő úgy tett mintha Szid volna és gondja volt rá, hogy nekem olyan jó dolgom legyen, amilyen csak lehet.

Aztán Polli néni is elmondta, hogy Tomnak igaza van, az öreg Vatszon kisasszony fölszabadította Dzsimet a testámentomában és bizonyos, hogy Tom csak ennélfogva vállalkozott mindarra a bajra és galibára, hogy egy szabadnégert kiszabadítson; és én nem tudtam előbb megérteni, csak ebben a minutában, meg ebből a beszélgetésből, hogy egy ember, hozzá ilyen nevelésű, segíthessen egy négert kiszabadítani.

Mármost azt mondja Polli néni, hogy aszondja, mikor Szelli néni azt írta neki, hogy Tom és Szid épen és egészségesen megérkeztek, azt mondta magában:

– Nézze meg az ember! De el lehettem rá készülve, mikor magában útnak eresztettem, anélkül, hogy valakit melléje rendeltem volna. Most már magamnak kell odamenni, megjárni végig az utat a folyón lefelé ezerszáz mérföldet, hogy kitudjam, mibe fogott már megint az a gyerek, mert már láttam, hogy tőled nem kapok róla választ.

– Pedig bizony nekem semmi hírem se volt tőled, – mondja Szelli néni.

– Csodálom nagyon. Nem kétszer kérdeztem két levélben, hogy mit értesz az alatt, hogy Szid itt van nálatok?

– Én ugyan, hugom, egy levelet se kaptam.

Polli néni lassan és szigorúan Tom felé fordul s aszondja: No, Tom?

– Mit? – mondja Tom kissé elkámpicsorodva.

– Ne mitezzél nekem, semmiházi jószág, hanem ide azokkal a levelekkel.

– Miféle levelekkel?

– Azokkal a levelekkel! Fogadom, ha két kézre foglak, hát…

– A ládában vannak. No hát! Ott vannak szakasztott úgy, ahogy a postáról elhoztam. Beléjük se néztem, hozzájok se nyúltam. De tudtam, hogy bajt csinálhatnak, s mondok, a néninek úgysem sietős, hát…

– Hát, persze, meg köllene egy kicsit nyúzni téged, az az igazság. Irtam még másikat is, hogy bejelentsem az eljövetelemet; azt tartom, azt is…

– Nem; az csak tegnap érkezett meg; csak még nem olvastam el, de ez rendben van, ezt megkaptam.

Szerettem volna két dollárba fogadni vele, hogy nincs meg a levele; de mondok, bátorságosabb, ha nem szólok. Hát nem is szóltam.

UTOLSÓ FEJEZET.

Mikor először elcsíphettem Tomot titokban, megkérdeztem, mi volt a szándéka a szökés erányában; mit akart csinálni, ha a menekülés mindvégig sikerül s ő kiszabadít egy szerecsent, aki úgy is már szabadember volt? Azt mondta, az járt kezdettül fogva a fejében, hogyha Dzsimet szerencsésen kiszabadítjuk, leszállítjuk a tutajon a folyón végig és rémkalandokat vágunk a víz torkolatánál, ott aztán megmondjuk neki, hogy szabadember, hazavisszük urasan gőzhajón, megfizetjük elvesztegetett idejéért, levelet küldünk előre haza, összecsődítjük elejbe a vidék összes szerecsenjeit és beszállítjuk ütet a városba fáklyásmenettel és rezesbandával és hős lenne belőle és mink is az lennénk. De én azt gondolom, körülbelül jó volt úgy is, ahogy volt.

Rövidesen kiszabadítottuk Dzsimet bilincseiből s mikor Polli néni, Szelli néni és Szejlesz bácsi megtudták, milyen jól a kezére járt a doktornak Tom ápolásában, iszonyú históriát csináltak vele, első embernek mondták és enni adtak neki, amit szeme-szája megkívánt és jó sora volt és semmi dolga. Mink meg fölvittük a betegszobába és őrült beszélgetésünk volt vele. És Tom negyven dollárt adott Dzsimnek, amért olyan türelmesen adta nekünk a foglyot és olyan jól is csinálta és Dzsimnek halálos jó kedve lett és kifakadt és aszondja:

– No, Hokk, mit én megmondtam neked, mit megmondtam a Dzsekszon, szigeten? Megmondtam, hogy szűrős neked a mellem és hogy ez mit jelenti. És megmondtam, hogy egykor valamikor én gazdag megvutam, meg-meg, hogy megint egyszer megleszek gazdag; hát igaz meglett, mostand itt van! Püff, nohát! Ne mondjál, hogy jel megvan jel, mondok ne mondjál esztet. Én oly bizomosan tudtam, hogy gazdag megleszek megéntelennék, mint ahogy most itt állok ebben a szent minitában.

Aztán Tom beszélt sokat és hosszan és azt mondja, osonjunk ki innen valamelyik éjtszaka mind a hárman, szerezzünk be valamelyes fölszerelést és menjünk kalandot keresni az indiánusok közé, föl az ő területükre egypár hétre vagy többre. És én azt mondtam, rendben van, nekem tetszik az eset, de nekem nincsen pénzem a fölszerelésre s azt tartom, hazulról se kaphatok, mert a tatám alkalmasint hazakerült azóta s elszedte a pénzemet Szaccser bíró uramtól és eddig el is itta.

– Nem azt, – mondja Tom; – megvan a píz mind, hatezer tallér, de tán több is. A táti se került haza azóta. Legalább addig nem, amíg én otthon voltam.

Dzsim elkomolyodva aszondja:

– Se nem is gyün az már haza, Hokk, sohasem nem.

Azt mondom én:

– Mért Dzsim?

– Sohase ne kérdezd, Hokk, de nem gyüvi magát haza tebbet.

De én nem tágítottam, hát végre azt mondja:

– Tudod azt a ház, aki úszta a vízen? Abban vuta zember betakarítva és en kitakarítottam ütet és nem engedtem neked, hogy begyüvölj. Nohát, te megkaphatsz pízedet, amikor akarsz, mert az a zember ü vuta.

Tom most már egészen jól van és a golyóbisát a nyaka körül viseli óraláncon óra helyett és mindig nézegeti rajta, hány az óra és így nincs mit még írni erről a dologról, aminek én fenemód örülök, mert ha tudtam volna, micsoda vesződség könyvet írni, soha bele nem vágtam volna, de nem is teszem még egyszer. De azt tartom, hogy aligha el nem lépek arra fölfelé egyenesen az indián területre, mert Szelli néni adoptálni akar és ki akar mívelni, amit én ki nem állok. Egyszer már megpróbáltam.

A vége.

Tisztelettel maradván HOKK FINN.

„Huckleberry Finn kalandjai“

Ezt a könyvet írta:

MARK TWAIN, családi nevén Samuel Langhorne Clemens, a legnépszerűbb amerikai író. Született 1835-ben, a Missouri állambeli kis Florida városkában. Kalandos élete pályáját szedőgyerekként kezdte meg; volt azután irnok, matróz a Mississippit járó gőzösökön, tanító, katona, fölolvasó, aranyásó, újságtudósító, kiadó, utazó. Így gyűjtötte az anyagot, élte át az élményeket szívderítő és megindító írásaihoz. Írói nevét is a hajóséletből merítette. „Mark twain!“ – kiáltotta hátra a hajó orráról, kezében a mélységmérő ólommal, ha a vízállás netán éppen két fonalnyit mutatott (twain = two). A polgárháború után előadói körútra indul Californiába, lapot indít, megfordul a Sandwich-szigeteken. Életének fordulója, hogy csatlakozhatott egy a Szentföldre induló kirándulótársasághoz. Ebből az utazásából született meg első könyve: The Innocents Abroad (1869), amelyet egész sereg más könyv követett. („Roughing It.“ The Life on the Mississippi. A Yankee. Joan of Arc. A Tramp Abroad. More Tramp Abroad stb.) Később is ellátogatott még Európába, majd fölolvasókörutat tett az öt világrészben. Budapesten is járt. Legmaradandóbb munkái mégis a maga gyermekkorát tükröző, mindnyájunk előtt felejthetetlen gyermekkönyvei: Tamás úrfi kalandjai, Huckleberry Finn kalandjai, Koldus és királyfi. Az előbbiek világhírű hőseit viszontlátjuk még egyszer a Tamás úrfi mint detektív és a Tamás úrfi léghajón-ban. A kitünő író nyilván legérdekesebb regénye: önéletírása, halála évében (1910) jelent meg.

A mű fordítója:

RÁKOSI JENŐ. Született 1842 november 12-én Acsádon, Vasmegyében. Szegény sorsu szülei kilenc gyermekről gondoskodtak s így ő maga tanulmányainak elvégzése után nekivág az életnek és mint nevelő, majd mint gazdasági irnok igyekszik boldogulni. Huszonnégyéves korában lépett föl az irodalom terén. Első drámája az V. László volt. 1866-ban „Aesopus“ című színdarabjával egyszerre híressé tette a nevét, úgy hogy báró Kemény Zsigmond meghívta lapjához, a Pesti Naplóhoz. Itt kiderült, hogy nemcsak kitünő író, hanem elsőrangú újságíró és politikus is. Ez idő óta számos drámát, színművet, vígjátékot, bohózatot, operettszöveget, regényt, tömérdek vezércikket, kritikát és egyéb újságcikket írt. 1874-ben megvetette a budapesti Népszínház alapját és évekig volt annak igazgatója. Ezidőtájt alapította a „Budapesti Hirlap“-ot, amivel óriási lendületet ád az újságírásnak. Lapjának ma is főszerkesztője és egyben legszorgalmasabb munkatársa.

A képeket rajzolta:

PÓLYA TIBOR 1886-ban született Szolnokon. Érdekes, hogy tanulmányai során a negyedik gimnáziumban a szabadkézi rajzból megbukott. A budapesti Iparművészeti Iskolában félévig tanult, de alakrajztanára más pályára akarta küldeni. Tizennyolcéves korában a szolnoki művésztelep kiállításán, mint Fényes Adolf tanítványa, tájképeivel és magyar alakjaival nagy sikert ért el. 1905-ben a müncheni akadémián és az ottani szabadiskolában folytatta tanulmányait. Első rajzát a Fliegende Blätter közölte. 1906-ban Párisban, majd Olaszország nagyobb városaiban tanult. Több nagyobb vászna és portréja van, karikaturáit pedig élclapjaink állandóan közlik. Előszeretettel foglalkozik ifjúsági művek illusztrálásával, amire főként kis leánya inspirálja.

(Szerzőjogilag védve 754/1920. sz. a.)

Az Athenaeum irodalmi levelei. Szerkeszti: Polgár Géza.