I. KÖTET. Hakkelberry Finn kalandjai.

I. FEJEZET.

Rólam ugyan nem tud senki semmit, ha csak nem olvasta a könyvet, melynek a neve Tom Szójjer kalandjai; de sebaj. Azt a könyvet Mark Tvén úr csinálta és úgy egészben igazat beszélt benne. Voltak dolgok, ahol tódított az öreg, de nagyjában igazat beszélt. Nem nagy dolog. Én nem tudok embert, aki egyszer-másszor ne hazudnék, ha csak nem Polly nénit vagy az özvegyasszonyt, vagy Maryt. Polly néniről – a Tom Szójjer nénijéről, – Mariról és özvegy Duglasznéről minden el van mondva abban a könyvben, amely javarészt böcsületes könyv; némi tódításokkal, amint már mondtam.

Ami körül ez a könyv forog, ennyi: Tom és én megtaláltuk a pénzt, amit a rablók elrejtettek a barlangban és ettől gazdag emberek lettünk. Fejenként hatezer dollárt kaptunk, parázs aranyat. Rettenetes nagy látványosság volt az úgy egy halomban. Hát Daccsev bíró fogta és kiadta interesre és kaptunk róla fejenként napjára egy dollárt, – a mi több, mint amennyivel az ember tudná mit csináljon. Özvegy Duglaszné pedig magához vett fiaként és azt mondta, meg akar civellizálni. De keserves volt nála az életem végig, mert hogy rém rendes és tisztességes volt az özvegyasszony minden dolgában. Igy aztán, mikor nem bírtam tovább, odébb álltam. Vissza-belebujtam régi rongyaimba és turisüvegembe és szabad voltam és jó volt. De Tom Szójjer fölhajkurászott és azt mondta, rablóbandát akar alakítani és engem is bevenne, ha visszamennék az özvegyasszonyhoz és rendes ember lennék. Igy hát visszamentem.

Az özvegyasszony sírva fogadott és szegény eltévedt báránynak mondott, és mondott még egyéb neveket is rám, de nem rossz szándékkal tette. Megint visszagyömöszölt abba az új ruhába, én meg mit tehettem egyebet, ügyekeztem, ügyekeztem, de nagyon elkámpicsorodtam. Mert hát csak elülről kezdtük megint. Az özvegyasszony meghúzta a csöngettyűt ebédre, és akkor pontosan ebédelni kellett. Ha asztalhoz ültünk, nem lehetett egyenesen hozzáfogni az ebédhez, de várni kellett, hogy az özvegyasszony mindenik tálba beledugja fejét és pöröljön valamit az ételre, pedig igazában semmi hiba se volt bennök. Azaz, hogy semmi egyéb, mint hogy minden dolgot külön főztek meg. Afféle csapszékben, meg lacikonyhában máskép megy a dolog. Ott összekeverik a holmit, valami lével leöntik, aztán megvan.

Vacsora után előszedte a könyvét és beszélt Mózesről meg a gyékénykosárról, én meg nagy buzgón utána, hogy mindent kitudjak róla. De egyszer csak kiszalasztotta, hogy Mózes már jó nagy ideje, hogy meghalt. Ezután aztán már nem is törődtem vele. Mert én ugyan hótt emberekre nem adok semmit.

Nem sokára aztán szerettem volna pipálni és megkértem az özvegyasszonyt, hogy engedje meg. Ő nem. Azt mondta, ronda szokás az és nem is tiszta mesterség és hogy azon legyek, hogy ne tegyem többé. Hát ilyen némely ember. Kapva-kapnak olyan dolgon, amihez nem is konyítanak. Agyonsanyargatta magát Mózessel, aki se atyjafia nem volt, se akárkinek hasznára nem lehetett, mert hiszen tetszik tudni, halott ember volt; de rém hibásnak mond engem, amért olyat teszek, amiben bizony van valami jó. Ő maga meg tubákol is, ami természetesen rendben való, mert hogy ő cselekszi.

Huga, Vatszon kisasszony, egy tűrhetően nyurga ókulás vén leány, nemrég jött oda hozzá lakni, és most rám vetette magát egy abécés könyvvel. Vagy egy óráig ült rajtam meglehetős keményen, s akkor az özvegyasszony szavára enyhébb lett. De nekem már elég volt. Egy órán át rém unalmas lett a dolog, s én ide-oda izegtem-mozogtam. Azt mondja Vatszon kisasszony: »Ne tedd oda fel a lábadat, Hakkelberry« és »ne görbülj hétrét, ülj egyenesen, Hakkelberry«; majd meg mindjárt rá: »Ne ásitozzál, ne nyújtózkodjál úgy, Hakkelberry s mért nem próbálod meg jól viselni magadat?« Aztán beszélt mindenfélét a kárhozottak helyéről, és én azt mondtam, bár inkább ott volnék. Erre dühös lett, pedig én nem gondoltam semmi rosszat. Csak épen szerettem volna máshova menni; valami változást szerettem volna, de nem volt abban semmi különös. Ő azt mondta, istentelenség ilyet mondani. Azt mondta, ő a világ minden kincseért se mondana ilyet; hogy ő úgy óhajt élni, hogy az idvezültek helyére jusson. No, én ugyan semmi hasznát se láttam annak, hogy olyan helyre menjek, a hova ő mén, hát mondok magamban, nem is igen fogok ráiparkodni. De megmondani nem mondtam meg, mert mondok, csak bajt csinálok vele és semmi jót. Ő azonban nekilendült és mindent elmondott az idvezültek helyéről. Azt mondta, hogy az embernek egyéb dolga se lesz, mint naphosszat ide-oda járkálni, hárfával a kezében és énekelni hozzá örökkön örökké. Hát bizony ez se nagyon akarózott nekem. De ezt se mondtam meg. Kérdeztem tőle, mit gondol, oda jut-e Tom Szójjer, és ő azt mondta, bizony jó darabig aligha. Ennek örültem, mert úgy szeretném, hogy együtt legyünk, ő meg én.

De Vatszon kisasszony nem tágított tőlem s a dolog nagyon fárasztó és unalmas kezdett lenni. Nemsokára behívták a szerecsenyeket is és imádkoztak és aztán mindenki lefeküdt. Én fölmentem a szobámba egy szál gyertyával, melyet az asztalra tettem. Aztán székbe ültem az ablak mellett és próbáltam valami kedves dologra gondolni, de hasztalan volt. Olyan elhagyottnak éreztem magamat, szinte azt kívántam, bár meghalnék. A csillagok csillogtak s az erdőben gyászosan suttogtak a levelek; és hallottam egy baglyot, jól a távolban, amint kuvikolt valakinek, aki meghalt, és egy kutyát tutulni egy haldoklónak; és a szél mintha nekem próbált volna valamiről suttogni, de nem tudtam megérteni, hogy miről és végigborzongatta a hátamat. Aztán távol az erdőben hallottam azt a bizonyos hangot, ami kísértettől ered, amikor valamit meg akar mondani, ami a lelkét nyomja, de nem tudja magát megértetni, és ettől nincsen nyugodalma a sírjában és így kell kóborolnia gyötrődve minden éjtszaka. Olyan bátortalan lettem s úgy elkezdtem félni, hogy szerettem volna, ha valami társam lenne. Csakhamar egy pók mászott a vállamra és én elfricskáztam és ő bele a gyertyába; s mielőtt én meg is tudtam volna mozdulni, összepörkölődött. Nem köllött még mástól megkérdeznem, úgyis tudtam, hogy ez rossz jel volt és bajt hoz reám, úgy hogy szörnyen megijedtem, majd kirázott a hideg. Fölugrottam s hármat fordultam a szobámban s mindannyiszor keresztet vetettem magamra, aztán egy szál cérnával csimbókba kötöttem a hajamat, hogy távol tartsam magamtól a boszorkányokat. De nem bíztam magamba semmit. Akkor van az ember így, ha elveszt egy patkót, amit talált, ahelyett, hogy fölszegezné a kapufélfára: de még senkitől se hallottam azt sem, hogy az ember elhárít magáról valami bajt azzal, hogy megöl egy pókot.

Megint leültem, reszketve minden tagomban, s elővettem a pipámat, hogy rágyújtsak, mert hogy az egész ház olyan csöndes volt most akár a halál s így az özvegyasszony nem fogja megtudni. Nagysokára aztán hallom távolról a toronyórát a városban – ging-gang-gang – üti a tizenkettőt, és aztán megint csendes minden, csendesebb mint előbb volt. Csakhamar hallok egy ágat csapódni; lenn, a sötétségben, a fák körül valami mozgott. Én ülök csendesen s figyelek. Nyomban hallom oda lenn tisztán, hogy »miau, miau!« Ez jó, s én is: miau, miau! olyan lágyan, ahogy csak lehet és elfujom a gyertyát s kimászom az ablakon az eresztetőre. Aztán leereszkedem a földre s bemászok a fák közé és rittig úgy volt, ott várt reám Tom Szójjer.

II. FEJEZET.

Lábujjhegyen mentünk végig a fák közt húzódó gyalogúton az özvegyasszony kertje vége felé, lehajolva, hogy az ágak ne horzsolják a fejünket. Mikor a konyha mellett elmentünk, megbotlottam egy gyökérben, ami zajjal járt. Lehasaltunk és csöndesen feküdtünk. Vatszon kisasszony ormótlan Dzsim nevű szerecsenje a konyhaajtóban ült, tisztán láttuk őt, mert a háta mögött világosság volt. Felkelt s néhány percig kinyújtott nyakkal hallgatózott. Aztán azt mondja:

– Ki a’?

Még egy kicsit figyelt, aztán lábujjhegyen lejött és ippeg kettőnk közt megáll. Szinte megérinthettük volna. Hát mintha percek és percek teltek volna el minden hang nélkül, s mi szinte szorosan egymás mellett. Egy helyen a bokám viszketni kezdett; de nem mertem megvakarni; aztán elkezdett a fülem viszketni, aztán megint a hátam, ippeg a két vállam között. Úgy éreztem, mindjárt belehalok, ha meg nem vakarhatom. Hát igaz, eztet én sokszor észrevettem már. Ha úri nép közt van az ember, vagy temetésen, vagy el akarsz aludni, de nem vagy álmos, – és akármint, akárhol vagy, ahol nem való, hogy vakarózzál, hát nem elkezd viszketni fölfelé vagy ezer helyén a tested? De hamarosan aszondja Dzsim:

– Beszélni, ki vagy? Hun vagy? Kutyád meg a macskát, ha nem hallotta valami. No, hát tudok már micsinász. Leülsz ide, míg megesent nem hallik.

Igy aztán lekuporodott a földre köztem és Tom között. Hátát nekitámasztotta a fának, két lábát kinyújtotta úgy, hogy az egyikkel majd hogy el nem érte az enyémet. Most az orrom kezdett viszketni. Úgy viszketett, hogy már könnybe lábbadt a szemem. De nem mertem megvakarni. Aztán elkezdett belül viszketni. Most már ott viszketett, amin ültem. Nem tudtam, hogy a manóba tudjak csöndesen megülni. Ez a nyomorúság eltartott így vagy hat-hét percig, de persze, sokkal többnek tetszett ennél. Tizenegy különböző helyen viszketett már a testem. Gondoltam, már egy minutánál tovább nem győzöm, de összeszorítottam a fogamat és mondok, megpróbálom. Épen akkor Dzsim erősen kezdett lélekzeni, aztán elkezdett hortyogni – és ekkor már semmi bajomat sem éreztem.

Tom jelt adott, – valami kis hangfélét a szájával és mi négykézláb mászva elmentünk. Mikor egy tíz lábnyira távol voltunk, Tom a fülembe súgott, hogy ő szeretné mulatságból Dzsimet a fához kötözni; de én azt mondtam ne; fölébredhetne, zavart csinálna és kitudódhatnék, hogy nem vagyok a házban. Erre Tom azt mondja, hogy nem hozott elég gyertyát és hogy visszalopózik a konyhába és szerez. Ezt se akartam. Mondok Dzsim felébred és ránk jön. De Tom meg akarta reszkérozni; így hát visszalopóztunk és elhoztunk három szál gyertyát, és Tom tíz centet hagyott az asztalon a gyertya árába. Ahogy kijöttünk, én már majd ónossá lettem, hogy távozzunk; de Tommal nem lehetett bírni, neki muszáj volt négykézláb visszamenni Dzsimhez, hogy valamikép csúffá tegye. Én vártam s úgy tetszett, jó időig, minden olyan csöndesnek és elhagyottnak látszott.

Alighogy Tom visszajött, átvágtunk a gyalogúton a kerítés mellett végig s csakhamar fölkapaszkodtunk a meredek domb tetejére a ház túlsó oldalán. Tom azt mondja, levette Dzsim kalapját s a feje fölé akasztotta egy ágra. Dzsim mozdult egyet, de nem ébredt fel. Utóbb Dzsim azt mesélte, hogy boszorkányok megbabonázták, megigézték, megnyergelték és belovagolták vele az országot, aztán megint odaültették a fa alá s feje fölé akasztották a kalapját, hogy ebből láthassa, kik csinálták vele a dolgot. S mikor másodszor beszélte el, már azt mondta, lenn voltak rajta Nyúorleanszban, s utóbb, ahányszor elmondta, mindig többet mondott, s hamarosan az lett belőle, hogy végighajszolták a világon, majd halálra fárasztották s hogy most is túrós a háta a nyeregtől. Őrülten büszke volt az esetére Dzsim és annyira ment, hogy a többi szerecsent már kutyába se vette. Jöttek is hozzá a szerecsenek a hetedik vármegyéből is, hogy hallgassák a történetét és nagyobb respektusa lett, mint akármely más szerecsennek az országban. Idegen szerecsenek tátott szájjal bámultak rá, mint egy csodára. A szerecsenek mindig boszorkányokról beszélgetnek a sötétben a konyhán a tűzhely körül; de valahányszor valamelyik effélét beszélt s úgy tett, mintha ő tudna mindent erről a dologról, Dzsim beleköhentett és aszondja: »Hm, mit tudsz te a boszorkányokról.« Az ilyen szerecsennek aztán be is fellegzett: kénytelen volt hátrább ülni egy paddal. Dzsim mindig is a nyakán madzagon hordta az ötcentes pénzt s azt mondta, maga az ördög adta neki sajátkezűleg azzal, hogy akárkinek a baját elveheti vele és akkor idézhet vele maga elé boszorkányt, amikor akar, csak rá kell olvasni valami szentenciát. De azt soha se mondta meg, hogy mit kell ráolvasni. Jártak is hozzá a szerecsenek az egész vidékről s mindenüket odarakták Dzsimnek csak azért, hogy megnézhessék az ötcentest, de hozzá nem nyúltak volna, mert hiszen az ördög kezenyoma volt rajta. Dzsim teljesen el is romlott, már mint cselédnek, annyira ki volt vele, hogy látta az ördögöt és hátaslova volt a boszorkányoknak.

Hát mikor Tom meg én fölértünk a dombtető élire, lenéztünk a faluba s láttunk két vagy három pislogó világosságot. Talán beteg volt ott a háznál. És a csillagok olyan szépen sziporkáztak a fejünk felett; és lenn a falu mellett volt a folyóvíz, szinte egy egész mérföldnyi széles és borzasztóan csendes és óriás volt a dolog. Lementünk a dombról s ott találtuk elrejtőzve a régi erdőben Dzsó Hápert, Ben Ródzserszt és még két vagy három fiút. Erre eloldottunk egy lélekvesztőt és leereszkedtünk a folyón vagy harmadfél mérföldnyire a nagy bevágásba a part dombos oldalán és kikötöttünk.

Ott volt egy jó darab cserjés és Tom mindenkinek az esküjét vette, hogy nem árulja el a titkot, és mutatott egy lyukat a dombon, ahol legsűrűbb volt a bokor. Aztán meggyújtottuk a gyertyákat és bemásztunk négykézláb. Mentünk vagy kétszáz rőfnyire és ott a barlang kitágult. Tom végigtapogatta a csapásokat és csakhamar bebujt egy fal alatt, ahol az ember nem is gondolta volna, hogy lyuk van. Végigmentünk egy keskeny folyosón és valami szobafélébe értünk, csupa nedves, nyirkos és hideg és ott megálltunk. Tom aszondja:

– Most hát megalakítsuk a rablóbandát és elnevezzük Tom Szójjer hadának. Mindenkinek, aki be akar állani, esküt kell tenni és vérrel köll a nevét leírni.

Mindnyájan vállaltuk. Igy Tom kihúzott a zsebéből egy árkus papirost, amelyikre ráírta volt az esküvést és felolvasta. Megesküdött mindenik fiú, hogy kitart a banda mellett és soha sem árulja el semmiféle titkát. És ha akárki bántaná akármelyik bandabeli fiút, azt és az egész familiáját tartozik az a fiú megölni, aki erre kijelölődik, és nem szabad sem ennie, sem innia addig, amíg meg nem ölte és nem vágott a mellére keresztet, ami a bandának a jelvénye. És senkinek, aki a bandához nem tartozik, nem szabad ezt a jelet használnia, és ha használja, arra rá kell írni, és ha még egyszer használja, azt is meg kell ölni. És ha akárki, aki a bandához tartozik, elmondja a banda titkait, annak el kell vágni a nyakát, el köll égetni a testét és a hamvait szélnek kell ereszteni és a vérrel írt listáról kitörlődik a neve és soha sem említődik többé, hanem átok alá vettetik és elfelejtetik mindörökre.

Mind azt mondták, hogy ez aztán igazán egy gyönyörű eskü, és kérdezték Tomot, hogy a maga fejiből szedte-e. Ő azt mondta, hogy egyetmást abból, a többit zsivány- és rablótörténetekből, és minden bandának, amelyet valamire tartottak, megvolt ez az esküje.

Némelyek azt gondolták, jó lenne azoknak a fiúknak, akik elárulják a titkokat, a familiájukat is megölni. Tom azt mondta, hogy ez jó dolog és ceruzával beleírta. Ekkor Ben Ródzsersz így szólt:

– Ehun van Hokk Finn, neki nincsen familiája, – akkor micsinálunk ű vele?

– Nincsen, – mondja Tom Szójjer – hát nincsen neki apja?

– Apja az vóna, de soha se lehet látni mostanában. Máskor ott hevert részegen a cserzőben a disznók között rendesen, de tán több mint esztendeje, hogy már ott se látták.

Erről aztán tanakodtak, s engem már ki is nulláztak volna a bandából, mert hogy azt mondták, minden fiúnak kell familiájának vagy valakijének lenni, aki megölődhessék, mert ez külömben nem volna rendes és igazságos dolog a többiekre nézve. De bizony senki sem tudott semmit se kisütni, s mind meg voltak akadva s ott ültek némán. Én már majd elríttam magamat, de egyszerre eszembe jutott valami és odaajánlottam nekik Vatszon kisasszonyt, azt meg lehetne ölni. Mind azt mondták:

– Hó, az jó lesz, az jó lesz. Rendben van a dolog. Hokk beállhat.

Aztán mind megszúrták tűvel az ujjukat, hogy vérrel aláírják az esküt és én rátettem a keresztvonásomat a papirosra.

– Már most, – aszondja Ben Ródzsersz – mi lesz a banda dolga?

– Semmi, csakis rablás és gyilkosság, – mondja Tom.

– De hát mit raboljunk? Házbeli holmit, marhát vagy…

– Kuss! Marhát lopni elkötés és betörés, nem rablás, – mondja Tom Szójjer. – Nem vagyunk mi kapcabetyárok. Abba nincsen virtus. Mink útonállók vagyunk. Megállítjuk a postakocsikat meg a hintókat az országúton, arcunkon álorcával, az utasokat megöljük s elszedjük a pénzüket meg az órájukat.

– Mindig meg kell ölni az utast?

– Persze, hogy meg kell. Az a legjobb. Vannak némely hozzáértők, akik másképen gondolkoznak, de legtöbben azt tartják, legjobb megölni. Kivéve némelyeket, akiket idehurcolunk a barlangba és itt tartjuk, amíg bírságot nem adnak érte.

– Bírság, mi az?

– Nem tudom. De ehez kell magunkat tartanunk. Olvastam könyvekben, hát így kell csinálnunk.

– De hogy csináljuk így, ha nem tudjuk, hogy micsoda?

– Üsse a kő, ezt kell csinálni. Mondom, hogy ez áll a könyvekben. Ha mást akartok csinálni, mint amire a könyv tanít, akkor összezavartok mindent.

– Ezt ugyan könnyű mondani, Tom Szójjer, de hogy a fenébe tudjuk a fickókat megbírságolni, ha nem tudjuk, mit kell velök csinálni. Ennek szeretnék a végére járni. Azért hát mit gondolsz, mi lehet az?

– Hát én nem tudom. De ha tán addig itt tartjuk, amíg meg nem bírságolódnak, az annyit tesz, hogy amíg meg nem halnak.

– Emmár valami. Ez böki. Mért nem mondtad mindjárt ezt? Addig tartjuk itt, amíg halálra nincsenek bírságolva. De keserves náció lesz az itt a nyakunkon, mert mindent elesznek előlünk és örökösen el fognak akarni szökni.

– Bolond beszéd, Ben Ródzsersz. Hogy szökhetnének el, ha ott a strázsa s akkor lő beléjök, amikor mozdulnak.

– Strázsa. No, az jó. Igy hát valamelyikünk ott ül minden éjjel és soha a szemét se húnyja le, csak hogy őrizze őket. Ezt ugyan bolond dolognak nézem. Mért ne fogna az ember mindjárt egy furkósbotot és lebírságolja vele azon mód, ahogy odajönnek?

– Azért nem, mert nem így van a könyvekben. Azt mondd meg, Ben Ródzsersz, rendesen akarod-e a betyárságot vagy nem. Elhiheted, hogy azok, akik a könyveket csinálták, tudják a dolog rendjét. Azt hiszed, tőled fognak valamit tanulni? Arról ugyan lekéstél. Nem, tisztelt uram, mink már csak így leszünk s annak rendje módja szerint végezzük rajtok a bírságot.

– Rendben van. Én ugyan nem bánom, de akárhogy is, bolondság a dolog. S mondd, az asszonyokat is megöljük?

– Hej, Ben Ródzsersz, ha én olyan tudatlan volnék, mint te, hát ráhagynám. De nem, soha effélét senki még a könyvekből nem olvasott. Az asszonyokat elhurcolják a barlangba, ott úgy bánnak velök, mint a hímes tojással és ők csakhamar belénk szeretnek és soha se kívánkoznak el onnan többé.

– Ha így van, beleegyezem, de magam nem kérek belőle. Egyre-kettőre úgy meg lesz zsúfolva a barlangunk asszonyokkal meg emberekkel, akiket meg kell bírságolni, hogy a rablók számára hely sem marad benne. De hát csak folytasd, én elmondtam a magamét.

A kis Barnesz Tommy ezalatt elaludt s most, hogy fölkeltették, nagyon megijedt, elkezdett ordítani, hogy ő hazamegy a nyanyájához és nem kér többet a zsiványságból.

Ebből aztán nagy mulatságot csináltak a többiek s elnevezték síróbíró-babának, amitől feldühödött s azt mondta, megy egyenest haza és elmondja minden titkunkat. De Tom öt centet adott neki, hogy legyen békén s azt mondta, most menjünk haza mind, a jövő héten pedig jöjjünk el és raboljunk ki valakit, egy-két embert pedig öljünk meg.

Ben Ródzsersz erre azt mondta, hogy ő nem sokat járhat ki, csakis vasárnapokon, hát azt kívánta, hogy kezdjük a dolgot vasárnap; de a többi fiú mind azt mondta, hogy istentelenség lenne vasárnap kezdeni, és ez el is döntötte a kérdést. Abban maradtak, hogy össze fognak jönni s megállapítják a napját legközelebb. Erre megválasztottuk Tom Szójjert a banda fővezérének, Dzsó Hápert alvezérnek s haza indultunk.

Már épen hogy pitymallott, mikor fölkapaszkodtam a pitar tetejére s bemásztam az ablakomon. Új ruhám csupa fadgyu és sár volt, magam fáradt mint egy kutya.

III. FEJEZET.

Nohát másnap szépen megmosta a fejemet Vatszon kisasszony a ruhámért; de az özvegyasszony nem szidott meg, csak megpucolta a ruhámat a faggyutól és sártól és olyan szomorúan nézett hozzá, hogy azt gondoltam magamban, egy ideig jól fogom magam viselni ha lehet. Aztán Vatszon kisasszony bevitt a benyitóba és imádkozott velem. De semmi haszna se lett. Azt mondta, imádkozzam minden nap és akkor beteljesedik akármit is kérek. De az se volt igaz. Egyszer kaptam horgászóostort, de nem volt rajta horog. Persze, horog nélkül semmi hasznát se vettem. Én próbáltam imádkozni háromszor-négyszer is horogért, de valahogy el köllött hibáznom a dolgot. Nemsokára rá aztán egyszer megkértem Vatszon kisasszonyt, hogy próbálkozzék meg ő, de ő azt mondta, bolond vagyok. Hogy mért, azt nem mondta meg, én pedig magamtól nem tudtam rájönni.

Egyszer aztán nekiültem jól benne az erdőben és elgondolkoztam rajta. Mondok, ha az ember mindent megkaphat, amiért imádkozik, akkor Dijkon Vinn mért nem kapja meg a pénzit, amit sertéseken vesztett? És mért nem kapja vissza az özvegy az ezüsttubákos pikszisét, amit elloptak tőle? Akkor Vatszon kisasszony mért nem hízik meg? Nem, mondok, nincs ebben semmi. Elmentem az özvegyhez és elmondtam a dolgot neki, és ő azt mondta, hogy amit az ember imádságért kap, az lelki ajándék. Ez ugyan nekem új kapu volt, de ű megmagyarázta, hogy mit gondolt. Hogy másokon köll segítenem, hogy mindent meg kell tennem másokért és minden időben csak velük kell törődnöm és soha se magamra gondolnom. Ebbe aztán én olybá vettem a dolgot, Vatszon kisasszony is beleszámítódnék. Kimentem az erdőbe s jól megforgattam a dolgot elmémben sokáig, de semmi hasznát sem tudtam kitalálni, csak a másokét, végre gondoltam, minek törjem érte magamat s annyiban is hagytam. Egyszer-egyszer az özvegyasszony félreült velem és beszélt az Isteni Gondviselésről, de úgy, hogy az embernek a nyála folyt tőle; de már tán másnap Vatszon kisasszony fogott el és újra lecsepült mindent. Mondok, látom már, hogy kétféle Gondviselés van a világon és egy szegény gyerek elég tisztességesen járna az özvegyasszony Gondviselésével, de már a Vatszon kisasszonyéval végképen pórul járna. Meg is gondoltam s rászántam magam, hogy én az özvegyasszonyéval tartok, ha köllök neki, ámbár, hogy el nem tudtam képzelni, mikép csinálná ezentúl jobban mint eddig csinálta velem, tekintve, hogy olyan tudatlan, elesett és ordináré gyerek voltam.

Tatát nem látták már több mint egy éve és ez jó volt nekem, mert magam se kívántam látni. Ha józan volt és elcsíphetett, rendesen el szokott agyabugyálni, ámbárhogy én lehetőleg mindig az erdőn tanyáztam, amikor ő itthon járt. Ebben az időtájban volt, hogy a vízbe fulva találták, mintegy tizenkét mérföldnyire a várostól fölfele, azt beszélték. Mindenkép azt mondták, hogy ő lett volna. Azt mondták, hogy épen az ő nagysága volt a vízbefult emberé, rongyos volt és szokatlanul hosszú volt a haja, ami mind ráillett tatára; de semmire se mentek az arcával, mert hogy már olyan sokáig volt a víz alatt, hogy már szinte nem is volt emberi arca. Azt mondták, hogy hanyatt úszott le a vízen. Kifogták s eltemették a parton. De nem sokáig tartott az örömem, mert egyszer csak eszembe jutott valami. Biztosan tudtam, hogy a vízbefult ember nem hanyatt úszik a vízben, hanem arccal lefelé. Ebből tudtam, hogy nem tata volt, hanem egy férfinak öltözött asszony. Erre megint elszontyolodtam. Mondok, az öreg egyszer csak itthon terem újra, amit bizony sehogy se kívántam.

Játszottunk azután egyszer-másszor még zsiványosdit vagy egy hónapon át és én akkor abbahagytam. A többi fiú is abbahagyta. Kirabolni nem raboltunk ki senkit, meg sem öltünk senkit, de úgy tettünk mintha tettük volna. Ki-kicsaptunk az erdőből és nekimentünk disznóhajcsároknak, meg asszonyoknak, kik zöldséget vittek a piacra, de soha senkit be nem raktároztunk a barlangba. Tom Szójjer a disznókat ércnek mondta, a sárgarépát és egyéb holmit ékszernek, s mikor visszatértünk a barlangba, ott eldicsekedtünk vele egymásnak, hogy mit végeztünk, hány embert öltünk meg és jegyeztünk meg kereszttel. De én ennek semmi hasznát nem tudtam belátni. Egyszer leküldött Tom Szójjer egy fiút, hogy fusson körül egy égő bottal, amit ő véres kardnak nevezett (ez volt a jele annak, hogy a bandának gyülekeznie kell) s azt mondta, titkon hireket kapott a kémeitől arról, hogy másnap egy egész csapat spanyol kereskedő és Mooric, mind rémgazdagok, Kévhollóban fognak táborozni kétszáz elefánttal és hatszáz tevével és ezernél több öszvérrel, minden állat tele rakva gyémánttal, és nem őrzi őket senki, csak vagy száz strázsakatona és így mi, amint mondta, lesbe állhatunk, leöldöshetjük az egész frekvenciát és bezsebelünk mindent. Azt mondta, tartsunk készen puskát, kardot. Ő ugyan egy sárgarépás kocsit se támadott meg anélkül, hogy a kardot, puskát ki ne pucováltatta volna, pedig csak léc meg söprűnyél volt mind és azt ugyan pucoválhattad, amíg bele nem szakadtál, attól ugyan egy fityinggel se lett jobb, mint azelőtt volt. Én ugyan nem hittem, hogy meg tudjuk lékelni a spanyolok és Mooricok ilyen hadát, de roppant szerettem volna elefántot meg tevét látni, hát én ott is voltam másnap, szombaton a lesben. És amikor elhangzott a jelszó, hát ki az erdőből, le a domb oldalán. De biz ott a spanyoloknak, meg Mooricoknak híre se volt, se elefántnak meg tevének. Iskolásgyerekek tartottak majálist, az is mind az apraja. Rájok rontottunk és nekikergettük őket a dombnak, találni azonban nem találtunk egyebet apró pogácsánál meg lekvárnál, de Ben Ródzsersz elcsípett egy rongybabát, Dzsó Háper pedig egy énekeskönyvet meg egy irkát. De aztán ránk jöttek a tanítók, mi meg eldobáltuk a holmit és elinaltunk. Gyémántot se láttam, s meg is mondtam Tom Szójjernak. Ő azt felelte, volt ott teméntelen. Azt mondta, voltak ott Mooricok, meg elefánt meg minden. Hát mondok, akkor mért nem láttuk mi is? Ő azt mondta, ha nem volnék olyan tudatlan, hanem olvastam volna a könyvet, melynek címe Don Kihoté, tudnám s nem kérdezném. Azt mondta, babonaság volt a dologban. Azt mondta, százával volt ott a katona, meg az elefánt, meg a kincs és így; de voltak ellenségeink, akiket ő Mágusoknak nevezett, akik átváltoztatták az egészet egy elemi iskolává, épen csak a mi truccunkra. Rendben van, mondok, de akkor nekünk meg a Mágusok ellen kellett volna mennünk. Tom Szójjer azt mondta, hogy bibaszt vagyok.

Rájuk rontottunk.

– Hej, azt mondja, egy Mágus meg tud idézni egy sereg tündért, ezek meg pozdorjává aprítanak, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy kukk. Olyan nagyok azok, mint egy élő fa és olyan szélesek derékban mint egy templom.

– Jól van, mondok, tegyük fel, hogy nekünk is lenne néhány tündérünk: akkor nem bánhatunk el a másik bandával?

– De honnan szereznéd?

– Tudom is én. Honnan szerzik azok?

– Hej, azok megdörzsölnek egy ócska rézlámpát vagy vasgyűrűt és arra csak úgy rajzik oda a tündér, és csak úgy szakad körülöttük a villám és a dörgés és támad nyomukban a füst, és amit csak rendelnek nekik, egy-kettőre megteszik. Azoknak semmi kirántani fundamentumostól egy becsukott tornyot és ráborítani egy tanfelügyelőnek vagy akárkinek a kobakjára.

– S ki kényszeríti őket rá, hogy jöjjenek?

– Ki, akárki, ha megdörzsöli a rézlámpást vagy a vasgyűrűt. Az parancsol azoknak, aki megdörzsöli a lámpát vagy a gyűrűt s meg kell mindent csinálniok, amit mond nekik. Ha azt mondja, építsenek föl egy negyvenmérföldes palotát csupa merő drágakőből és töltsék meg gumibagóval, vagy amit csak kíván az ember és hozzák el neked feleségül a kínai császár leányát, meg köll tenniök és meg is teszik mielőtt másnap a nap fölkelne. De értsd meg, még körül is táncolják a palotát az egész országon végig, ha az ember kívánja.

– No hát, tökfejű nép is az, úgy nézem én, ha nem tartja meg magának azt a palotát, ahelyett, hogy így a bolondját járja körülötte. Dejszen, csak volnék én olyan tündér, előbb látnám én azt az urat Kukutyinban zabot hegyezni, mintsem hogy abbahagyva a magam dolgát, ő hozzá siessek egy ócska lámpás vagy egy gyűrű dörzsölésétől.

– Hogy beszélhetsz már így fiam. Muszáj köllene gyünnöd, ha dörzsöli, akár tetszik, akár nem.

– Mit, oszt hogy olyan nagy mint egy élő fa és olyan vastag mint egy templom? Jól van, hát jönnék; de tudom istenem fára is mászna tőle, még pedig a legnagyobbra, ami az országban van.

– Csipisz! Nem lehet Hokk Finn teveled okosan beszélni. Nem értesz te semmihé se. Hígfejű legény vagy te mindenestül.

Két-három napig eltünődtem ezen, s mondok, hadd lám hát, mi van a dologban. Szereztem egy ócska rézlámpást és egy vasgyűrűt s kimentem az erdőre s dörzsöltem, dörzsöltem, hogy úgy folyt rólam a víz, mint az egyszeri cigányról, mondok, majd építtetek egy palotát s eladom jó pénzért. De semmi látszatja se volt, tündér ugyan nem jött. Mondok hát, mind az egész izé nem egyéb mint Tom Szójjer tódítása. Talán ő hitte a Mooricokat, meg az elefántokat, én mást gondoltam. Egészen olyan volt az, mint az igazi vasárnapi ismétlőiskola.

IV. FEJEZET.

Elmult két-három hónap s benne voltunk a java télben. Majd az egész időn át iskolába jártam, tudtam sillabizálni, meg olvasni, már írni is valamelyest; el tudtam mondani az egyszeregyet egészen addig, hogy hatszor hét harmincöt s azt tartom, ennél többre tán nem tudnám vinni, ha örökké élnék is. Bizony, a matematika sehogy se akarózott.

Eleintén útáltam az iskolát, de lassan-lassan odáig vittem, hogy el tudtam szenvedni. Ha már nagyon belefáradtam, akkor melléje kerültem s ha másnap becsuktak, az jót tett és helyrehozott megint. Igy aztán mentül tovább jártam az iskolát, annál könnyebbnek tetszett. Valahogyan beletörődtem az özvegyasszony szokásaiba is, nem találtam már olyan göcsörtösnek. Hogy házban laktam, meg ágyban háltam, az bizony rendszerint kényelmetlen dolog volt, de mielőtt a hideg idő beállt, ki-ki szoktam osonni s egyszer-másszor az erdőn is háltam és ott kipihentem a dolgot. Jobb szerettem a régi életet, de hogy hozzászoktam, jó volt, már mint úgy valamennyire, az új is. Az özvegyasszony azt mondta, hogy lassan megy, de biztosan és meglehetősen. Azt mondta, aszondja, hogy nem válok szégyenére.

Egy reggel, fölöstökömkor, véletlenül fölborítottam a sótartót. Én hamarosan odakapok a kezemmel egy csipetért, hogy átvessem a balvállamon, ami távol tartja az embertől a szerencsétlenséget. De Vatszon kisasszony megelőzött s elejbém vágott. »Hordd el a mancsodat, – aszondja – Hakkelbery, micsoda zsinagógát csinálsz te mindig!« Az özvegyasszony szólt értem egy jó szót, de tudtam én jól, hogy ez nem távoztatja el a balszerencsét. Reggeli után elmentem hazulról, elszontyolodva és megrogyva, s azon tünődtem, hol szakad a nyakamba a baj és miféle lesz. Van rá mód, hogy az ember elhárítsa magáról a balsorsot, de ez nem az a mód volt. Igy aztán már nem is próbáltam egyebet, csak ide-oda lődörögtem elesetten s lestem, hogy mi lesz.

Lementem a házelőtti kertbe s átmásztam a hágcsón, ahol az átjáró van a nagy utcai kerítésen. Mintegy ujjnyi hó volt a földön s abban észrevettem valakinek a lába nyomát. Onnan gyüttek a nyomok a kőfejtő felől s egy darabig megálltak a hágcsó körül, aztán tovább mentek a kerítés hosszat. Furcsa, hogy nem gyüttek be, ha már ott álldogáltak. Nem tudtam mire véljem. Valamiképen nagyon különös dolog volt. Mondok, hogy utánuk megyek, de előbb lehajoltam, hogy megnézzem, miféle nyom. Eleintén semmit se vettem észre, de aztán megláttam valamit. A bal csizma sarkába kereszt volt formálva vastag szögekből, ami távol tartja a gonoszt.

Abban a minutában kezembe a lábam s vágtatok le a dombról. Egyszer-egyszer hátranézek, de nem látok senkit. Odaértem Szaccser bíróékhoz oly gyorsan, ahogy csak lehet.

– Hé fiam, – mondja ő – micsoda lélekszakadva jössz. Talán az interesedért jöttél?

– Nem, bíró úr, – mondom én. – Jár már valami?

– Jár hát, a félesztendei megjött az éjjel. Több mint százötven dollár. Egész vagyon egy ilyen fiúnak. Jobb volna rámbíznád, hogy tőkésíteném a hatezerhez, mert ha fölveszed, el is fogod költeni.

– Nem, bíró úr, – mondom én – én ugyan el nem költöm. De nekem egyáltalán nem is köll, sem a hatezer is nem köll. Jobb legyen a magáé. Szeretném magának adni, a hatezeret is, meg a többit is.

Meglepődve nézett rám. Nem tudta, mit gondoljon. Azt mondja:

– Hogy gondolod ezt fiacskám?

– Ne kérdezgessen, – mondom én – kérem, hanem elfogadja vagy sem?

Ő ezt:

– Meg vagyok zavarodva. Baj van?

– Kérem, – mondom én – fogadja el és ne kérdezzen semmit.

Egy darabig gondolkozott, aztán ezt mondta:

– Hohó, látom már. Te el akarod nekem adni amid van, nem ideadni. Ez rendén van.

Aztán megírt egy papirost és elolvassa s azt mondja:

– Ime, láthatod, benne van, hogy Tekintettel arra, ami azt jelenti, hogy megvettem tőled és megfizettem érte. Nesze neked egy dollár. Most pedig írd alá.

Én meg aláírtam és elmentem.

Vatszon kisasszony szerecsenjének, Dzsimnek volt egy szőrlabdája, akkora mint az öklöm, amit egy ökör negyedik gyomrából vettek ki, ezzel szokott ő kuruzsolni. Azt szokta mondani, hogy valami szellem lakik benne, aki mindent tud. Én hát éjtszaka elmentem hozzája s azt mondom neki, hogy a tatám megint erre jár, mert láttam a lába nyomát. Azt szerettem volna tudni, hogy mi járatban van itt és meddig fog maradni. Dzsim elővette szőrlabdáját, súgott neki valamit, aztán föltartotta magasra s a földre ejtette.

Jó laposan esett, csak néhány ujjnyival odébb gurult. Dzsim újra próbálta, aztán még egyszer, de mindig csak úgy tett a labda. Dzsim lekecelt és a labdához illesztette a fülét és figyelt. De hasztalan volt, a labda nem akar megszóllalni azt mondta. Hogy aszondja, néha megszóllal ingyen is. Mondok, van egy öreg hamis huszasom, amit nem lehetett használni, mert a réz egy kicsit keresztüllátszott az ezüstözésen, de hogy akkor se fogadnák el, ha nem látszanék keresztül, mert olyan rücskös és a fogása olyan kulimászos, hogy erről is megismernék akármikor. (Azt gondoltam magamban, hogy a dolláromról, amit a bírótól kaptam, nem szólok.) Mondom neki, hogy ez bizony rossz pénz, de talán a szőrlabda elfogadná, mert hátha nem tudja a külömbséget. Dzsim megszagolta, beleharapott, megdörzsölte s azt mondta, majd úgy intézi, hogy a szőrlabda azt higyje, hogy jó pénz. Azt mondja, hogy aszondja, hogy fölhasít egy nyers rózsakrumplit és beledugja a huszast és benne hagyja egész éjjel, és holnapra már nem fog keresztüllátszani a réz, sem a fogása nem lesz már kulimászos, és már akárki elfogadja a városban is minden minutában, csak rá köll bízni a krumplira. Persze, én is tudtam, hogy ezt krumplival meg lehet csinálni, de elfelejtettem.

Dzsim a szőrlabda alá tette a huszast, újra lekecelt és hallgatózott. Most már aszondja, rendben van a labda. Azt mondja, szerencsét is mond, ha akarom. Hát csak rajta, mondom én. Igy hát a szőrlabda beszélt Dzsimnek, Dzsim pedig nekem. Azt mondja:

– Még aszondja az üreg, maga se nem tudik, mit akarik. Máskor egyszer gondolik, elmenje, máskor egyszer gondolik nem elmenje. Ukusság meg lesz, ha menik menik, ha nem menik nem menik, hagyni rá. Kettő ángyel röpködik kürüskürül feje kürül. Egyik fejir finyes csatfilléres, másik feketesitit. A finyes noszogati jóra, egy kicsi; de gyün sitit és fölfordulja mindent. Zember nem tudik, mellik ütet végül elragadik. De nekednek minden rendben. Lesz élete neked fránya komisz sok, és fránya jó sok is. Egyszer mikor lesz neked nyavalyás, egyszer mikor lesz neked bajodat, de mindig elmulatik és lesz megint jó. Kettő kicsi vaszunnép röpködik kürüskürül neked kürül. Egyik leszik finyes fejír, egyik leszik sititfekete. Egyik leszik pénzes, egyik leszik kudis. Te elveszik a kudis előbb, aztán hamar elveszik a pínzes. Aztán vigyázik, a vízre nem menik, amit lehet elkerülik, mert türvény, türvény és azt mondi, sors akasztófát szánta nyakadnak.

Mikor pedig meggyújtottam a gyertyámat és fölmentem a szobámba ez éjjel, hát ott ült a tatám, az ő valóságos testi mivoltában.

V. FEJEZET.

Becsuktam az ajtót. Aztán megfordultam és ott ült. Rendesen megszoktam tőle ijedni, mert hogy oly rém sokszor elvert. Azt hittem, most is megijedek, de egy szempillantás alatt láttam, hogy nem. Vagyis, hogy az első lökésre, úgyszólván, hogy kimaradt mintegy lélekzetem; de aztán rendben volt minden, láttam, hogy ennyi ijedség szóra sem érdemes.

Közel ötvenes volt s annyinak is látszott. Haja hosszú, gubancos és zsíros volt s lelógott, az ember látta rajta, mint vadszőllőindán keresztülsütni a szemét. Csupa fekete volt, semmit se szürke és olyan volt hosszú kócos szakálla is. Ahol az arcát látni lehetett, semmi színe sem volt, fejér volt, nem mint más ember fehérsége, hanem olyan fejér, hogy majd betege lett az ember, olyan fehér, hogy az embernek összezsugorodott tőle a húsa, mint a leveli béka alja, mint a hal béle, oly fejér. A ruhája csupa rongy, mind. Az egyik bokája a másik lába térdin feküdt s ezen a lábán a csizmája likas vót és két lábujja kilátszott és aztat egyszer-egyszer megmozgatta. A kalapja a földön hevert, egy ócska puhakalap, a teteje behorpadva, mint egy fedő.

Ott álltam s rámeredtem; ő ott ült és rámmeredt, a székét kissé hanyattbillentve. Letettem a gyertyát. Észrevettem, hogy az ablak nyitva van, mondok ezen mászott be a pitarereszen át. Végigvizsgálgatott s egyszerre azt mondja:

– Ropogós fehérnemű, igazán. Még azt hiszed, hogy tán vagy is valaki, mi?

– Lehet vagyok, lehet nem vagyok, mondom én.

– Ne beszélj velem olyan foghegyről, mondja ő. Mióta oda vagyok, fenemód rákaptál a cifrálkodásra. Majd lejebb akasztalak egy szeggel, mire végeztünk. Hallom, hogy ki is neveltek, tudsz írni meg olvasni. Tán azt hiszed, külömb vagy az apádnál, mert hogy ő nem tud? No, majd kiverem a fejedből. Ki tanított rá, hogy ilyen mihaszna firlefancra add magad, mi, ki tanított rá?

– Az özvegyasszony. Ő tanított rá.

– Úgy, az özvegyasszony? Hát az özvegyasszonynak ki mondta, hogy olyan kemencébe dugja a lapátját, amelyben nincs keresni valója?

– Senki se mondta neki.

– Nohát, majd én móresre tanítom őt is. Aztán azt mondom, azt az iskolát elhagyd, érted? Majd adok én nekik odanevelni egy gyereket, hogy az apjával hepciáskodjék és úgy tegyen, mintha külömb volna nálánál. Csak kapjalak még egyszer ott az iskola táján, hallod-e! Az anyád meghalt anélkül, hogy olvasni tudott volna, se írni nem tudott. Az egész familia meghalt anélkül, hogy tudott volna. Én se tudok hálistennek. Te meg ehune, de nagyra vagy vele. De hallod-e, én ezt el nem tűröm, nem az az ember vagyok én! Izé, nó, hallám csak azt az olvasást.

Elővettem egy könyvet s elkezdtem belőle olvasni valamit Wassingtonról és a háborúkról. Mikor úgy egy fél percig olvastam, elkapta a könyvet és a falhoz vágta. Azt mondja:

– Igaz. Tudsz. Nem igen hittem, mikor mondtad. De ide vigyázz: ezzel a cifrálkodással alább fogsz hagyni. Nem szeretem a dolgot. Nyomodban leszek, galambocskám s ha elcsíplek az iskola körül, úgy helyben hagylak, hogy megemlegeted. Tudnod kéne, hogy első dolog a szent vallás. Még ilyen fiát se láttam apámnak.

Egy kis sárga és kék képet vett a kezébe: tehenek és egy fiú voltak rajta s azt mondja:

– Ez meg mi?

– Azért adták, mert jól tudtam a leckémet.

Eltépte és azt mondja:

– Ennél én jobbat adok: attul is kék meg sárga leszel.

Egy pár szempillantásig ott ült mosolyogva és dörmögve, aztán azt mondja:

– Hát nem vagy te egy szagosillatú ficsúr? Ágya van, meg ágyneműje, meg tükre, még egy darab szőnyege is a pallón, – az apád pedig ott hál a cserzőben a disznókkal. Soha sem láttam, valakinek ilyen fia legyen. De tudom, hogy leszedek rólad egyet-mást ebből a csingilingiből, mielőtt végeztünk volna egymással. Se vége, se hossza az úrhatnámságodnak. Azt hallom, gazdag is vagy. Mi? Mennyiben van ez a dolog?

– Hazudik, aki mondja, annyiban van.

– Lám, lám, nézze meg az ember, hogy beszélsz velem. Én ugyan sokat elbírok, de a soknál van sokabb, izé, – ne hozz ki a vénámból. Vagy két napig a városban voltam s ott egyébről se beszéltek, mint hogy milyen gazdag vagy. Beszélték erre lefelé a parton is. Hát holnap odadod nekem azt a pénzt. Szükségem van rá.

– Nincs nekem pénzem.

– Hazudsz. Szaccser bíró vette föl. Téged illet. Nekem meg szükségem van rá!

– Mondom, hogy nekem nincs. Kérdezd meg Szaccser bíró urat, az is azt fogja mondani.

– Rendben van. Meg fogom kérdezni, és vallani fog; s ha nem, tudni fogom, hogy mért. Mondd csak, mennyi van a zsebedben? Szükségem van rá.

– Csak egy dollárom és az is köll.

– Köll, nem köll, nekem az mindegy. Zargasd ki tüstént.

Elvette, ráharapott, hogy lássa, jó pénz-e, aztán azt mondta, lemegy egy kis pálinkáért; azt mondta, még nem ivott egész áldott nap. Mikor már kívül volt a pitar tetején, visszadugta a fejét s újra szidott, hogy cifrálkodom és hogy nálánál külömb akarok lenni; s mikor azt hittem, már elment, megint visszajött és bedugta a fejét s azt mondta, nem hagyja annyiba azt az iskolát és rám fog lesni és ha ott talál, leüti a derekamat.

Másnap részeg volt s elment Szaccser bíróékhoz s ott kunérozta őt, hogy adja ki neki a pénzt, de nem ment semmire se, s akkor fogadkozott, hogy majd elveteti tőle a törvénnyel.

A bíró meg az özvegyasszony törvényre mentek, hogy a törvényszék vegyen el tőle és egyikük legyen a gyámom; de épen akkor új bíró jött oda, aki nem ismerte az öreget és azt mondta, hogy a törvényszéknek nem feladata, hogy a familiákat szétzavarja, ha máskép is lehet segíteni; hát azt mondta, nem köll a gyereket elvenni az apjátul. Igy Szaccser bíró és az özvegyasszony kénytelenek voltak annyiba hagyni a dolgot.

Ez persze tetszett az öregnek, akinek aztán nem is volt nyugta többé. Azt mondogatta, úgy megrak, hogy egy kék meg fekete fót lesz az egész testem, ha nem kerítek neki valamelyes pénzt. Én hát kőcsön kértem Szaccser bírótól három dollárt, tata elvitte és leitta magát és fujtatva járt-kelt és káromkodott, lármázott és garázdálkodott. Majd fölverte az egész várost egy cinlábassal, míg éjfél nem lett. Akkor bekísérték és másnap törvény elé került és megint becsukták egy hétre. De ő meg volt elégedve, azt mondta, majd megkeserüli ezt is a fia, akire egyre fújt.

Mikor kiszabadult, az új bíró fejébe vette, hogy új embert formál belőle. Azért magához vette, felöltöztette tiszta új ruhába és családi asztalához ültette reggel, este meg délben, s olyan volt hozzá, ahogy mondani szokták, mint a lágy kenyér. És vacsora után beszélt a fejének mértékletességről s több eféléről, míg az öreg ríva nem fakadt s azt mondta, bolond volt teljes életében s bolondul élt is, de hogy most új életet kezd és senkinek sem lesz szégyenére, és reméli, hogy ebben a bíró úr megsegíti és nem nézi le őtet. A bíró azt mondta, szeretné ezekért a szavakért megölelni, és sírt hozzá, meg a felesége is sírt, tata pedig azt mondta, hogy őtet mindig félreértették, és a bíró azt mondta, hogy ezt el is hiszi. Azt mondja aszondja az öreg, hogy az ilyen elesett embernek igenis szeretetre van szüksége és a bíró azt mondta rá, hogy igaz és aztán megint csak sírtak. És mikor lefekvés ideje volt, az öreg felállt és kinyújtja a kezét és azt mondja:

– Itt a kezem uraim és hölgyeim, tessék megnézni, tessék megrázni. Ez a kéz bizony disznóláb volt, de már nem az többé; olyan ember keze már, aki új életet kezd s aki inkább meghal, mintsem visszaessék. Emlékezzenek meg e szókról s ne felejtsék, hogy az én szavaim voltak. Tiszta már ez a kéz, bátran megszoríthatják, ne tessék félni.

Igy aztán kezet fogtak mind sorba, egyik a másik után és sírtak. A bíró úr felesége meg épenséggel meg is csókolta. Az öreg meg is jelölte a helyét. A bíró pedig azt mondta, hogy ez a legáldottabb óra minden órák között, vagy valami effélét. Aztán bedugták az öreget egy gyönyörű szobába, a szép szobába, és éjtszaka egyszer, hogy elfogta a nagy szomjúság, bizony kimászott az ámbitus tetején át, le az oszlopducon s elseftelte új ruháját egy kancsó gugyiért s megest visszamászott s élte régi világát. Hajnal felé megmegen kimászott, ivott, mint egy kefekötő és legurult az ámbitus tetejéről, eltörte két helyen a balkarját és majd megvette az isten hidege, mikorra valaki napkelte után ráakadt. S mikor aztán benéztek a szép szobába, bizony vigyázni kellett, hogy hova lépjenek benne.

A bíró el volt némileg keseredve, azt mondta, tán meglehetne regulázni az öreget, ha valaki puskát fogna rá, ő más módját nem tudja.

VI. FEJEZET.

Az öreg hamarosan talpán volt megint és elment a törvényszékre, hogy Szaccser bírót a pénz kiadására bírja, rám is rám jött, amért nem maradtam ki az iskolából. Vagy egy tucatszor elcsípett és jól elcsépelt, de én azért csak eljártam iskolába, mert kilestem, vagy legtöbbször elfutottam előle. Azelőtt nem igen kaptam az iskolán, de mondok, most csak azért is eljárok. A pör a pénzért lassan ment, mintha csak sohase akarnák komolyan elindítani, azért minduntalan kölcsön kellett kérnem két-három dollárt a bírótól, hogy a verést elkerüljem. Ahányszor pedig adtam neki pénzt, mindannyiszor leitta magát és ahányszor részeg volt, mindétig fölverte a várost, és ahányszor fölverte a várost, mindannyiszor lakat alá tették. A dolog tetszett is neki, ez volt a neki való élet.

Az özvegyék körül is mindig ott lődörgött s végre azt mondta neki az özvegyasszony, ha abba nem hagyja, vele gyűlik meg a baja. De hát ű már meg volt keveredve. Hogy majd megmutatja ű, hogy ki apja fia a Hokk Finn. Aztán tavasszal egy napon rámlesett, elcsípett és a folyón fölvitt egy csónakon vagy három mérföldnyire s átvágott az illinoiszi partra, ahol erdős volt a part, de ott ház nem volt semmi, csak egy régi, gerendából rótt kaliba olyan helyen, ahol a szálfa oly sűrűen állt, hogy aki a helyet nem tudta, az oda nem talált.

Mindig magával hurcolt az öreg és én nem találtam rá módot, hogy megszökhessek tőle. Abban a kunyhóban laktunk s ő mindég becsukta az ajtót s a kulcsát éjtszaka a feje alá dugta. Volt neki puskája, amit azt tartom, úgy lopott és halásztunk és vadásztunk és ebből állt az életünk. Minduntalan bezárt a putriba s elment a boltba, a réttől három mérföldnyire, eladott halat s vadat pálinkáért, amit hazahozott, itthon leitta magát s engem elagyabugyált. Az özvegyasszony megtudta, hol vagyok, el is küldött értem egyszer egy embert, hogy próbáljon elfogni; de tata ráfogta a puskát, úgy űzte el s aztán nemsokára megszoktam ezt az életet és meg is szerettem, kivéve az agyabugyálást benne.

Egész áldott nap jóízűn heverészni, pipálni, halászni és se könyv, se tanulás: e bizony gyöngy kis élet volt. Két hónapnál több is eltelt így, s a ruhám már csupa rongy volt és piszok és én már nem értettem, hogy szerethettem az özvegyasszonyéknál lenni, ahol mindig mosakodni köllött, meg tányérból enni, meg fésülködni, aztán mindennap rendesen lefeküdni és örökkön-örökké valami könyvvel vesződni és mindétig hozzá a vén Vatszon kisasszony kunérozása. Már biz én sehogy se kívánkoztam haza. Abbahagytam volt a káromkodást, mert az öregasszony nem szerette; most megint rákaptam, mert tatának semmi szava se volt ellene. Egészben véve gyöngyélet volt az ott az erdőben.

De lassan-lassan tata nagyon rákapott a mogyorófapálcára s én már nem győztem a dolgot. Egész testem csupa daganat volt már. Sokat el is járt hazulról s én rám rámzárta az ajtót. Egyszer becsukott és oda volt három álló napig. Rémmagányosan éreztem magamat. Eszembe jutott, hogy tán a vízbe fulladt s én most már soha sem szabadulok ki innen. Megijedtem. Törtem a fejemet, hogy mi úton-módon tudnék elszabadulni. Sokszor megpróbáltam, hogy kijussak a kunyhóból, de nem volt rá mód. Az ablak nem volt olyan tág, hogy egy kutya kimehetett volna rajta. Nem tudtam kimászni a kéményen, mert szűk volt. Az ajtó erős, vastag tölgyfapallóból volt. Tata vigyázott rá, hogy ne hagyjon se kést, se egyebet a kunyhóban, ha nem volt otthon; úgy nézem, felhánytam a tanyát százszornál többször, jóformán mindig azt csináltam, mert hiszen egyébbel se tölthettem el az időt. De ezúttal végre mégis találtam valamit: találtam egy régi rozsdás nyeletlen fűrészt, a koszorúfa és a tetőrag közé volt téve. Megkentem és munkához láttam. A kunyhó fenekén, hátul ócska lópokróc volt a gerendához szegezve, mindjárt az asztal mögött, hogy a szél be ne tudjon fujni a hézagokon s el ne oltsa a gyertyát. Az asztal alá bujtam, fölemeltem a pokróc alsó végét s hozzáláttam, hogy kifűrészeljem egy jó részét a vastag fenékgerendának, akkora részt, hogy ki tudjak rajta bujni. Jó kis munka volt biz az, de már a vége felé voltam, mikor hallom tata puskáját szólni az erdőben. Eltakarítottam munkám nyomait, leeresztettem a pokrócot, eldugtam fűrészemet és csakhamar be a tata.

Nem volt jó kedvében az öreg, így egészen meg volt a maga mivoltában. Azt mondta, oda volt a városba és semmi sem mén a maga rendjén. Az ügyvédje azt mondta, számít rá, hogy megnyeri a pörét és kikapja a pénzt, ha csak már kitűznék rá egyszer a tárgyalást, de hát sok módja volt annak, hogy húzzák-halasszák és Szaccser bíró tudja a dörgést. És azt is mondta, beszélik, hogy más tárgyalás is lesz, hogy elvegyenek tőle s visszaadjanak az özvegyasszonynak, aki gyámom lenne és úgy tippelték, ezt a pört meg is nyerik ezúttal. Ettől jócskán megijedtem, mert sehogy se kívánkoztam már vissza az özvegyasszonyhoz, hogy megmegen megregulázzanak, meg civellizáljanak, ahogy mondani szokták. Aztán elkezdett az öreg káromkodni, szidott mindent és mindenkit, aki csak eszébe jutott, aztán egy csomóba fogta és úgy szidta őket, hogy bizonyos legyen benne, hogy egyen se ugrott át és aztán végigpolitérozta őket még egyszer egy általános káromkodással, belefoglalva jó csomó népet, akinek a nevét se tudta és mikor rájok került a sor, csak úgy mondta, hogy a-minek-is-híjják, és vége-hossza nem volt a szitkozódásnak.

Szeretné látni, aszondja, hogy az özvegyasszony elvigyen engem. Azt mondta, vigyázni fog s ha megmerik próbálni rajta ezt a csúfságot, tud ő innen hat-hét mérföldnyire egy helyet s ott elraktároz engem s ott vadászhatnak rám, amíg meg nem szakadnak, még sem találnak meg. Ettű megint egy kicsit furcsán lettem, de csak egy szempillantásig. Mondok ütheti a nyomomat, amíg arra kerül a sor.

Az öreg leküldött a csónakhoz a holmiért, amit hozott. Volt ott egy félmázsa zsák rozsliszt, egy oldal szalonna, lövőszer és négy pint pálinka, egy ócska könyv, két újságpapiros pakkolásra és valamelyes kötél. Fölvittem egy terével és vissza lementem és leültem a csónak orrára pihenni. Elgondolkoztam a dolgon s mondok elviszem a puskát és egy pár horogkészséget s neki vágok az erdőségnek, ha majd megszököm. Ugy számítottam, hogy nem maradok meg egy helyen, hanem trappolok tovább az országon keresztül, rendesen éjtszaka, vadászok és horgászok, hogy legyen miből élni s elbujdosom annyira, hogy sem az öreg, sem az özvegyasszony soha többé rám nem találnak. Mondok elvégzem a fűrészelést és elindulok még az éjjel, ha tata alaposan leissza magát, amit reméltem, meg is tesz. Úgy belemelegedtem ebbe a tünődésbe, hogy nem vettem észre, mily sokáig elmaradok, mire az öreg rám kajabált, hogy elaludtam-e vagy a vízbe fulladtam.

Fölvittem a holmit mind a kunyhóba és ekkorra besötétedett. Míg én a vacsorát főztem, az öreg egy párszor jól meghúzta a korsót és úgy némineműképen kezdett nekimelegedni és megint elkezdte az öblögetést. Már a városban felöntött volt és egész éjjel az árokban feküdt s olyan volt, hogy meg lehetett nézni. Az ember Ádám apánknak nézhette, mert csupa merő sár volt. Ha az ital elkezdett benne dolgozni, majd mindig a kormányra fordította a rudat. Most is azt kezdte.

– Ez oszt a kórmány, aszondja. Csak rá köll nézni, hogy az ember lássa, micsudás. Ahun van mindjárt a törvény lesben, hogy elvegye az embertül a fiát, a sajátkezű tulajdon fiát, akit annyi gonddal, bajjal, aggodalommal és költséggel fölnevelt. Mert, amint a szegény ember végre fölnevelte a fiát, hogy készen van és dologra való és már tenne is érte valamit, hogy valahára ő is megpihenjen, ahun ni a törvény, ráteszi a kezét. Ezt nevezik kórmánynak. De ha csak ennyiben volna! Dehogy! A törvény a hátára veszi azt a vén Szaccser bírót és a kezére jár, hogy kitudjon engem a jussomból. Ezt csinálja az emberrel a törvény. Fogja a szegény embert, akinek van hatezer dollárja, tán több is, és bedugja ilyen putriba, mint ez és engedi, hogy olyan ruhában járjon, amit a disznó se venne föl. Erre mondják aztán, hogy kórmány. Hogy jusson az ember ahhoz, ami az övé ilyen kórmány mellett? Akárhányszor megszáll már a lélek, hogy itthagyjam ezt az országot mindenestül örökre. Meg is mondtam már nekik. A vén trotty Szaccsernek a szemébe vágtam. Akárhányan hallották és megmondhatják, mit mondtam. Két centért, aszondtam, el tudnám hagyni ezt a rongy országot s még a tájékára se jönnék többet. Ezzel a szóval mondottam. Nézzék mondok a kalapomat. Hát ez is kalap? A teteje elválik és a karimája lesüpped az állam alá, és csak még akkor nem kalap igazán, mert inkább olyan forma, mintha a fejemet keresztül dugták volna egy kálhacső könyökén. Csak nézzetek meg, mondok: ilyen kalapban járjak én, én, leggazdagabb embere ennek a városnak, ha a jussomat el nem fogják tőlem.

– Héj, difényes egy kórmány ez, beszéli tovább. Ide nézz. Volt egy szabad szerecseny itt, Ohejjóbeli, egy mulatt, majd olyan fehér, mint egy fehér ember. Neki volt a legfehérebb inge és a legfényesebb kalapja és nem volt a városban ember, akinek finomabb ruhája lett volna, mint neki volt. És volt neki aranyórája, aranylánca és egy ezüstgombos botja, a legveszekedettebb szürkefejű vén nábob volt a birodalomban. És mit szólasz hozzá? Azt beszélték róla, hogy prófesszor volt egy kollégyiomban és beszél mindenféle nyelven és tud mindent a világon. De még nem ez a legrosszabbja. Azt mondták, még szavaz is, otthun. No hát, ez kihozott a sodromból. Mondok, mivé lesz ekképen az ország? Épen választás napja volt és én is épen azon voltam, hogy szavazni menjek s mentem is volna, ha tudtam volna, de részeg voltam. De mikor aztán azt mondták, hogy van egy állam ebben az országban, ahol ennek a szerecsenynek szabad szavazni, akkor én se hallgattam tovább. Soha, mondok, ez életben én nem szavazok többé. Ezek voltak a tulajdon szavaim, hallották ott mind. És ha ott rohad el nekem az ország, engem nem látnak többet szavazni, amíg élek. És ha láttad volna, milyen nyugodt volt ez a szerecseny, ki nem tért volna elülem, ha félre nem lapátolom ütet az utamból. Azt szeretném tudni, mondok a népeknek, azt szeretném tudni, mért nem csípik el és mért nem árverezik el ezt a szerecsenyt? És mit gondolsz, mit mondtak? Hát azt mondták, nem lehet eladni, még nincsen hat hónapig az államban, és hogy ez még nem volt itt annyi ideig! No, ez aztán a mustradolog! Hát kórmány az, aki nem tud eladni egy szabad szerecsenyt, amíg nem töltött hat hónapot az államban? Itt van egy kórmány, aki kórmánynak nevezteti magát, úgy is tesz, mintha kórmány volna, sőt tartja is magát kórmánynak, aztán ott ül bambán hat hónapig és nem tud elcsípni egy hencegő, tolvaj, infernális, fejéringű szabad szerecsenyt, és…

Igy folytatta az öreg és sohase nézte, merre viszik őt öreg karólábai s egyszerre csak átbukfencezett a besózott sertéshúsos hordón és jól megzúzta az alsólába szárát s beszédje vége a legborsosabb fajta volt, nagyobbrészt a szerecsenről meg a kormányról, de kikapta közbe-közbe a hordó is a magáét. Körülugrálta a kalibát elsőbb az egyik féllábán, aztán a másikon, elsőbb az egyik, aztán a másik alsólábszárát tartva, végül ballábán ugrosva, hirtelen jól oldalba rúgta a hordót, hogy csak úgy csörömpölt. De nem jól számított, mert ezen a lábán látszott ki a csizmájából egy pár ujja; erre úgy elkezdett üvölteni, hogy az ember haja is égnek állt tőle, s a földre vágta magát, ott hempergett s fogta a lábujját; s ahogy ott káromkodott, az cifrább volt mindennél, ami eddig telt tőle. Ezt utóbb maga is bevallotta. Azt mondta, ű hallotta Malackai Sárturt javaidejében, de ű most ezen is túltett; de én azt tunnám ezzel egy kicsit flancolt az öreg.

Vacsora után fülönfogta tatus a kancsót és azt mondta, hogy van benne egy-két kortyra és egy delirium tremensre való pálinka. Ez volt a szavajárása. Gondoltam magamban, bele nem telik egy óra s tökrészeg lesz, s én akkor ellopom a kulcsot vagy kifűrészelem magam. Egyik csak sikerül. Hát ű ivott, ivott, végre odarogyott hamarosan a ponyvájára. De a szerencse nem kedvezett. Nem volt neki jó egészséges álma, hanem nyugtalan volt. Nyigett-nyögött és csapkodott ide meg amoda jó hosszú ideig. Végre én magam álmosodtam el annyira, hogy nem tudtam nyitva tartani a szemem és mire észrevettem volna, jóízű álomba merültem és a gyertya égve maradt.

Nem tudom meddig aludtam, de egyszerre hirtelen rémordítást hallok és fölébredek. Tatát látom vérbenforgó szemmel ide-oda ugrándozva és sikoltozva, hogy kígyó, kígyó. Azt kiabálta, hogy a lábára tekerőznek; aztán ugrott egyet és ordított s azt mondta, megmarták az arcát, de én ugyan nem láttam kígyót sehol. Ő meg neki és lótott-futott körül a kunyhóban kiabálva: »Vedd le, vedd le, a kupámba harap.« Soha életemben nem láttam embernek a szemét ilyen vadul forogni. Csakhamar ki volt merülve s elvágódott zihálva. Aztán ott hempergett, csodálatos gyorsasággal, ide-oda rugódozva, ütögetve, kapkodva a levegőbe s ordítva s mondogatva, hogy megszállták az ördögök. Végre kifáradt s egy darabig csendesen feküdt nyöszörögve. Aztán még jobban elcsöndesedett és nem volt tovább egy hangja sem. Hallani lehetett távol az erdőben a baglyokat meg a farkasokat és iszonyú volt a csendesség. Ű ott feküdt túloldalt a sarokban. Nemsokára félig fölkelt s figyelt, fejét féloldalt hajtva. Azt mondja szinte suttogva:

– Csissz-csossz-csissz-csossz: ez a halál. Csissz-csossz, csissz-csossz – érettem gyünnek. De én nem megyek. Oh, itt vannak! Ne nyúlj hozzám! Ne! Juj, de hideg a keze! Félre! Hagyj békét! Oh, ne bánts egy szegény ördögöt.

Erre kezeire állt és négykézláb mászva könyörgött, hogy ne bántsák és beletekergőzött a takarójába és alája gurult az öreg fenyőfaasztal alá, egyre rimánkodva. Aztán ríva fakadt. Hallottam a takaróján keresztül.

Majd ismét kibujt a takarójából és talpra ugrott, dühösen meregetve a szemét, s amint meglátott, nekem jött. Körülkergetett a putriban egy bicskával a kezében, hogy én vagyok a halál angyala és most meg fog ölni, hogy aztán többet ne jöhessek el érte. Én rimánkodtam, mondogatva, hogy én csak a Hokk vagyok, de ő oly rémborzasztóan nevetett és bömbölt és káromkodott és csak kergetett tovább. Egyszer, amint hirtelen fordulok és karja alatt elszököm, megmarkol és elkap a mándlimnál fogva a két vállam között, s én azt hittem, most már végem van. De mégis, mint a villámlás, hirtelen kibujtam a mándlimból és menekültem. Csakhamar teljesen kifáradt és elvágódott, a hátával neki az ajtónak, s azt mondta, most pihen egy minutát és csak azután öl meg. A bicskáját maga alá dugta s azt mondta, most egy kicsit aluszik, erőgyűjtés végett, aztán majd meglátja, hogy ki kicsoda.

Igy aztán hamar elszundított. Én pedig fogtam az öreg kecskelábszékét s fölmásztam oly óvatosan, ahogy lehetett, hogy zajt ne csináljak és levettem a puskát. Beleeresztettem a puskavesszőt, hogy megnézzem, meg van-e töltve és aztán keresztbe ráfektettem a répáshordóra, csövével tata felé s mögéje ültem s vártam, hogy fölébredjen. De hogy mily lassan és mily némán vonszolta magát az idő előre!

VII. FEJEZET.

– Kelj fel, hé, mi dolog ez?

Kinyitom a szemem s körülnézek, hogy kitaláljam, hol vagyok. Már a nap fölkelt, én mélyen aludtam. Tata fölöttem állt, savanyú, beteges nézéssel. Azt mondja:

– Mit akarsz azzal a puskával?

Gondoltam semmit se tud arról, hogy mit csinált, hát mondom:

– Valaki próbálkozott az ajtón, arra lestem.

– Mért nem kőtöttél föl?

– Próbáltam, de nem ment; még csak meg se mocant?

– Jól van. Ne járjon a szád, de upre, nézd meg, van-e hal a horogon reggelire. Egy szempillantás alatt ott leszek én is.

Kinyitotta az ajtót és én el, a part mentén fölfelé. Észrevettem, hogy a víz fahasábokat s effélét usztat s fakéreggel van tele. Ebből láttam, hogy a folyó árad. No, mondok, lenne most jó világ a városban. A júniusi áradás mindig jó szerencsét hozott nekem. Mert mihelyest megindult az ár, úszott le rajta az ölfa és elmállott tutajrészek, tucatjával néha a szálfa. Az embernek nem köllött csak kihalászni s eladhatta a fatelepeken meg a fűrészmalmoknak.

Mentem a parton fölfelé, félszememmel a tatán, félszememmel azon, hogy mit hoz az ár. Ni, egyszerre csak egy csónakot látok, egy gyönyörűség, igazán, mintegy tizenhárom-tizennégy láb hosszú, úgy úszott kevélyen mint egy kacsa. Én fejjel neki a partról, akár a béka, ruhástul, mindenestül, egyenesen a csónak irányában. Azt hittem, lesz benne valaki fekve, mert ezt sokszor megcselekszik, hogy becsapják az embert, s ha egy lélekvesztőn már-már odaérsz, akkor föláll és kinevet. De most nem úgy volt. Világos, elhagyott csónak volt, én hát belemásztam s kihoztam a partra. Gondoltam, megörül az öreg, ha meglátja, mert megért tíz dollárt. De mikor partra értem, még tatát nem lehetett látni, s mikor behajtottam a csónakot egy kis öbölbe, mely olyan volt, mint egy kis szakadék, teljesen beborítva vadszőlővel és fűzfával, más gondolatom támadt. Mondok, elrejtem itt jól s aztán ahelyett, hogy az erdőbe mennék, majd ha megszököm, inkább leereszkedem a folyón vagy ötven mérföldnyire és egy helyben fogok tanyázni s nem kutyagolok gyalog, ami nem könnyű sor.

A hely jó közel volt a kalibánkhoz, és szinte úgy tetszett az egész idő alatt, hogy hallottam az öreget jönni. De sikerült a csónakot jól elrejtenem; aztán ki és egy csomó fűzgaly mögül körülnézek s ott látom az öreget a kunyhónkhoz szolgáló ösvényen, épen célba véve puskájával egy madarat. Igy hát nem vett észre semmit.

Amikor odajött, épen hogy kezdtem felszedni a horgot. Egy kicsit megkárpált, amért olyan késedelmes vagyok, de azt mondtam neki, beleestem a vízbe, azért tartott olyan sokáig. Tudtam, hogy észreveszi, hogy csuron víz vagyok, mire kérdezősködni fog. Leszedtünk öt halat a horgokról és hazamentünk.

Amíg reggeli után lehevertünk, hogy egyet aludjunk, mert mind a ketten igen el voltunk nyűve, elgondolkoztam azon, hogy ha valamikép ki tudnám csinálni, hogy tata és az özvegy ne tartsa érdemesnek utánam jönni, ez biztosabb dolog lenne, mint a jó szerencsére bízni, hogy jó messzire jussak, mire észreveszik, hogy elillantottam. Mert tudni való, hogy mindenféle megtörténhetik. Azonban egy darabig semmi sem jutott eszembe, egyszerre azonban tata fölébred egy pillanatra, kiiszik egy második csobolyó vizet és azt mondja:

– Máskor, ha valaki itt kerülgeti a tanyánkat, föl fogsz kelteni, hallod-e? Az az ember nem jó keresetben volt itt. Én ugyan lelüttem volna. Hallod-e, máskor fölkőttesz.

Ezzel megint visszaesett és tovább aludt. De amit mondott, az adta meg nekem az ötletet, amire szükségem volt. Mondok magamban, most már meg tudom csinálni és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy utánam jöjjön.

Úgy tizenkét óra körül kimentünk és fölfelé mentünk a parton. A folyó szép gyorsan áradt és temérdek úszó fát hozott az ár. Egyszerre csak egy tutaj része úszik felénk, kilenc szálfa egymáshoz guzsolva. Kimentünk a csónakon és partra vontattuk. Aztán ebédeltünk. Tatán kívül minden ember egész nap ott őgyelgett volna lesben, hogy több holmit fogjon ki; tata ízlése más volt. Kilenc szálfa egy időre elég volt neki. Azonnal be a városba s eladni. Engem hát lezárt, fogta a csónakot s elindult, a tutajt vontatva, úgy három óra körül. Úgy számítottam, hogy éjjelre nem kerül haza. Vártam, míg gondoltam, hogy jócskán elindult, aztán gyere ki fűrészem és neki estem annak a gerendának újra. Mire ő átért a másik partra, én akkor már a likon mentem ki. Ő meg a tutaj már csak egy pont volt a messzeségben a vízen.

Fogtam most a zsák rozslisztet s odavittem, ahol a csónakom volt elbujtatva, félrehajlítottam a szőlőindát és az ágságot s bedobtam. Ugyanígy az ódalas szalonnával; aztán a pálinkáskorsót; odavittem ami volt kávé és cukor és mind a lövőszert, a fujtásnak valót; a csöbröt és a szíjat; a merőkét meg egy cincsészét, öreg fűrészemet, két pokrócot, a fazekat és a kávésbögrét. Vittem horgászószerszámot, gyújtót és egyéb holmit, mindent, ami megért egy centet. Kipusztítottam az egész helyet. Fejsze is köllött volna, de az nem volt csak egy, amely ott volt a favágítón, de azt ugyan tudtam, hogy mért hagytam ott. Kihoztam még a puskát és ezzel megvoltam.

A fődet jól kivásítottam, mert mind a holmit a likon keresztül huzkodtam ki. Ezt hát kívülről rendbe hoztam amennyire lehetett, port hintve hegyibe, ami elfödte a lehorzsolt földet és a fűrészport. Aztán visszaerősítettem a lefűrészelt gerendavéget a helyére és alája tettem két kődarabot, eggyel meg megtámasztottam, mert egy kicsit elhajlott és nem feküdt egészen a földön. Ha úgy négy-öt lábnyira álltál tőle, épenséggel nem látszott meg a fűrészelés rajta; ez hátul volt a putrin, és nem gondoltam, hogy valakinek eszébe jusson, hogy itt is körülvizsgálja.

A tér egészen a csónakomig csupa gyöp volt, így nem volt a járásomnak semmi nyoma rajta. Lementem, hogy körülnézzek. A partról végigláttam a folyón. Minden rendben volt, fogtam hát a puskát és fölszaladtam az erdőbe, hogy valami madárfélét lőjjek, amikor meglátok egy bitang disznót. Erre felé sokszor elvadultak így a sertések, ha elszabadultak egy-egy majorból. Lelőttem az ipszét s odacepeltem a tanyára. A fejszével bezúztam az ajtót, de jól össze is vagdaltam. Bevittem a disznómat s jól hátra huzigáltam, szinte az asztal mellé s a fejszét belevágtam a torkába s elterítettem a földön, hadd folyjon a vére, – azt mondom a földön, mert padlózatlan, lesulykolt föld volt biz az. Már most fogtam az ócska zsákot s megtöltöttem egy csomó kővel – amennyit t. i. elbírtam – s elindulva a disznótól végighúztam az ajtóig s az erdőszélen át le a vízig s bedobtam. A zsák elmerült, mélyen le. Tisztán lehetett látni, hogy valamit végighúztak a földön. Bár ott lett volna Tom Szójjer, tudom, hogy nagyon tetszett volna neki ez az én mesterkedésem és belediktálta volna az ő fantasztaságait. Nem tudok embert, aki az effélében úgy tudta volna adni a bankot, mint Tom Szójjer.

Már most kitéptem a fejemből egy csomó hajat, jól bevéreztem a fejszét és a hajtincset a fokára csaptam s a fejszét a sarokba dobtam. Fogtam aztán a disznót, jól magamhoz öleltem a kabátommal (így nem csöpögött a vére), míg jól alája kerültem a házunknak s ott beledobtam a folyóba. Most még valami jutott az eszembe. Lementem a liszteszsákért, ócska fűrészemért a csónakomhoz s fölvittem a házba. Odavittem a zsákot, ahol állani szokott, likat szakasztottam a fenekébe a fűrészemmel, mert se késünk, se vellánk nem volt, tata mindent a bicskájával szokott csinálni a főzés körül. Aztán elvittem a zsákot vagy száz ölnyire a gyöpön végig, keresztül a füzesen a kunyhótól keletnek egy sikér tóhoz, amely vagy öt mérföld széles volt és tele nádasokkal meg kácsával is, mikor az ideje volt. A túlsó oldalán berek vagy zsombékterületre ért az ember, amely mérföldekre terjedt, de nem tudom hová, csak hogy nem szolgált le a folyóra. A liszt kifolyott a likon és vékony nyomot hagyott az úton egész a tóig. Oda ejtettem tata kaszakövét is, hogy úgy lássék, mintha véletlenül esett volna oda. Akkor aztán bekötöttem a likat a zsákon madzaggal, hogy a liszt ne folyjon tovább s visszavittem a fűrészemmel együtt a csónakba.

Most már sötétedett; én hát a csónakot kihoztam a folyóra egy fűzfacsoport alá és vártam a holdvilágra. Kikötöttem egy fűzfához és egyet falatoztam, majd végignyújtózkodtam a csónakba egyet pipálni és valami plánumot kipécézni. Követni fogják, mondok magamban, a zsák nyomát egész a partig és aztán felkutatják értem a folyót. Aztán meg elmennek a liszt nyomán a tóig és bejárják a berket, amely kivezet a tóból, hogy nyomába jussanak a zsiványoknak, akik engemet megöltek és elvitték a holmit. A vízben nem fognak egyebet keresni, csak a holttestemet. De ebbe hamarosan belefáradnak és nem fogják magukat tovább törni érettem. Ezzel helyben vagyunk. Most már én maradhatok, ahol akarok. Dzsekszon szigete épen jó lesz nekem. Igen jól ismerem ezt a szigetet, oda ugyan nem jön senki. Igy én éjtszakának idején bátran fölevezhetek a városba, körülszaglászhatok s összeszedhetem, amire szükségem lesz. Dzsekszon szigete épen a nekem való hely.

Jócskán el voltam fáradva, s még észre se vettem magamat, elaludtam. Mikor fölébredtem, egy pár szempillantásig azt se tudtam hol vagyok, fölültem, körülnéztem, egy kicsit meg voltam ijedve. Aztán eszembe jutott minden. A folyó úgy látszott szemben, mintha mérföldekre terjedne. A hold olyan ragyogó volt, hogy szinte meg lehetett olvasni a hasábfát, ami a vízen úszott csendesen, feketén, sok száz ölnyire a parttól. Minden olyan halálos csöndben volt. Az időnek olyan kései színe, olyan kései szaga volt. Tudom, tudják mit gondolok, de nincsen rá szóm, akibe beletegyem.

Egyet ásítottam, egyet nyújtózkodtam, s épen el akarom oldani a kötelet, hogy induljak, amikor valamely hangot hallok a vízen. Fülelek. Csakhamar kitaláltam, hogy mi lehet. Az a buta rendes hang volt, amelyet a csöndes éjtszakán lehet hallani az evezőtől, mikor a vellájában megfordul. Kikukucskáltam a fűzgalyakon át és hát ahun egy csónak jön a vízen keresztül. Nem láthattam, hányan vannak benne. Jött, jött, s mikor szemben volt velem, láttam, hogy csak egy ember ül benne. Mondok, ez a tata is lehet, ámbátor hogy még nem vártam őtet. A víz sodra levitte alább, mint én voltam, de csakhamar jő himbálózva fölfelé a síma vízben s oly közel ment el mellettem, hogy elérhettem volna, ha kinyújtom a puska csövét. A tata volt, csakugyan. Hozzá, ahogy evezett, józan állapotban.

Már most én se vesztegettem az időmet. Egy pillanat mulva már siklottam lefelé csöndesen, de gyorsan, a part árnyékában. Harmadfél mérföldnyire voltam, amikor úgy egynegyed mértföldre bevágtam a folyó közepe felé, mert közel volt már a komp kikötője s féltem, hogy onnan valaki meglát. Az úszó fahasábok közé kerültem s ott lefeküdtem a csónakom fenekére s vitettem magamat. Ott hevertem s jóízűt pihentem s jóízűt pipáltam, nézegetve az eget, amelyen nem volt egy szál felhő. Az ég oly feneketlenül mélységesnek látszik, ha az ember holdvilágnál hanyatt fekszik. Ezt ezelőtt sohase vettem észre. És milyen messziről meghall az ember mindent a vízen ilyen éjtszaka! Hallottam a kompállomáson az emberek beszédét. Még azt is, amit beszéltek, minden szavukat. Az egyik azt mondta, most már a hosszú napok és rövid éjjelek felé közeledünk. »No, ez ugyan, mondja egy másik, nem tartozott a rövidek közé.« Erre nevettek, aztán még egyszer elmondta s újra nevettek; aztán fölkeltették egy másik társukat, annak is elmondták s nevettek, de a társuk nem nevetett; kissé haragosan kifakadt s azt mondta, hagyjanak neki békét. Az első fickó azt mondta, ő bizony nem bánná, ha elmondanák akár a mámijának is, aki alatt a feleségét értette, az se találna benne kivetni valót, de hogy ez semmi ahhoz képest, amiket ő a maga idejében mondogatott. Hallottam aztán, hogy egyik azt mondta, hogy mindjárt három óra lesz, és hogy azt hiszi, a nappal már csak egy hétig lesz hosszabb. Ezután mind messzibb és messzibb hallott a beszédjük s a szavaikat már nem tudtam megérteni, csak valami olyan zümmögés volt, közbe egy-egy nevetés, de már igen messzinek tetszett.

Már most a kompré alatt voltam. Fölálltam s ott volt Dzsekszon szigete, vagy harmadfél mérföldnyire lefelé s erősen benőve fával, úgy állt ki a folyó közepéből, mint egy ormótlan, fekete és erős gőzhajó, de világosság nélkül. Nem lehetett a felső részén semmit se látni a fatörzsektől, minden víz alatt volt.

Nem sokáig tartott, hogy oda értem. Élesen eleveztem a felső része mellett s holt vízbe kerülve kikötöttem az illinoiszi partra néző oldalon. Beeveztem egy mély parti szakadékba, melyet ismertem. Szét köllött hajtanom a fűzágakat, hogy be tudjak jutni. S mikor kikötöttem, a csónakot ugyan kívülről meg nem lehetett látni.

Fölkapaszkodtam s kiültem egy fatörzsre a szigeten fejtül s elnéztem a rém nagy folyón végig és az úszó fahasábokon, föl, a város felé három mérföldnyire, ahol három vagy négy világosság pislogott. Egy csoda nagy tutaj jött egy mérföldnyi távolságban lefelé, közepén lámpással. Néztem, amint kúszik lefelé s mikor szinte szembe volt azzal a hellyel, ahol álltam, hallom, amint egy ember mondja: »Fordíjj a farán, hé, hátsólapátos!« Olyan tisztán hallottam, mintha csak mellettem beszélt volna.

Az ég elkezdett egy kicsit szürkülni. Én hát bementem az erdőbe, lefeküdtem egyet bóbiskolni, mielőtt reggelihez látnék.

VIII. FEJEZET.

A nap olyan magasan járt, mikorra fölébredtem, hogy úgy néztem, nyolc óra után kell már lenni. Ott feküdtem a fűben, árnyékon s az eszem a dolgomon járt, s olyan kipihentnek éreztem magam, jól voltam s meg voltam elégedve. A napot itt-ott egy-egy likon keresztül lehetett látni, de egészben rengeteg fák voltak körülöttem és olyan félhomályosság volt alattuk. Voltak tarkafoltos helyek a földön, ahol a világosság keresztül szűrődött a lombon, s a foltocskák ide-oda imbolyogtak: lehetett látni, hogy odafönn egy kis szellő fujdogál. Egy mókuspár ült egy ágon s igen barátságosan locsogott felém.

Borzasztó jól éreztem magam így lustálkodva, semmi kedvem se volt fölkelni reggelit főzni. Már megint el is szundítottam, mikor úgy tetszett, hogy egy nagy durranást hallok. Hamar föl s félkönyökön hallgatózom. Hamarosan szól is újra, hogy bumm! Fölugrom, lefutok és a galyak közt kinézek és látok egy hosszú füstcsóvát a vízen végignyújtózva, mintegy szemben a komprével. (Ott volt a komp is, tele néppel, lefelé ereszkedve.) Most már tudtam, miről van szó. Bumm! Látom a fehér füstöt kitódulni a komp oldalán. Mozsaraztak a vízre, hogy ezzel kiszólítsák holttestemet a folyó színére.

Jócskán megehültem, de a világért se raktam volna tüzet, nehogy meglássák a füstjét. Inkább leültem s néztem a mozsár füstjét és hallgattam a bummozást. A folyó volt azon a tájon egy mérföldnyi széles s így nyári reggelen mindig gyönyörűség, ha nézi az ember, így hát elég mulatságom lett volna nézni, hogy keresik földi maradványaimat, csak lett volna egy falat ennivalóm. Ekkor jutott eszembe, hogy szoktak eleven kénesőt tenni egész kenyérbe s a vízre eresztik, mert az ilyen kenyér mindig épen oda úszik és megáll ott, ahol a vízbe fult ember hullája van. No, mondok, nézzünk oda, hát ha egy-egy oda talál úszni a közelembe, hadd találjuk meg egymást. Átmentem a sziget illinoiszi oldalára, mondok, meglátom, milyen a szerencsém és nem bántam meg. Egy jókora dupla kenyeret látok, amint arra tart és már majd hogy ki nem halásztam egy hosszú bottal, de elcsúsztam s a kenyér odébb úszott. Persze, ott voltam, ahol a víz sodra legközelebb vág neki a partnak, amit igen jól tudtam. De csakhamar gyün egy másik s ezt elcsíptem. Kivettem belőle a dugaszt s kiráztam a kis kénesőcsomót és belevágtam a fogamat. Pékkenyér volt, amit a rangos nép eszik, nem komisz korpás kenyér.

Jó helyet találtam a galyak mögött, leültem egy fatörzsre, majszoltam a kenyeret és szemmel tartottam a kompot, s nagyon meg voltam elégedve. De ekkor valami meghökkentett. Azt tunnám, mondok, a lelkész vagy az özvegyasszony imádkoztak azért, hogy ez a kenyér rám találjon, most ehen itt van, rám talált. Igy már bizonyos, hogy van ebben a dologban valami. Úgy értem, hogy van valami benne, ha olyan valaki imádkozik, mint az özvegyasszony vagy a tiszteletes, de hogy én ugyan hiába imádkoznám rá és hogy csakis az arravalóknak engedelmeskedik.

Rágyújtottam a pipámra s jóízűn dohányoztam és vigyáztam tovább. A komp a víz sodrán ment és én láttam, hogy jól járok s megláthatom, kik vannak rajta, mert a komp épen azon fog lejönni, amerre a kenyér jött. Mikor már jócskán leért az én irányomban, eloltottam a pipám s lementem oda, ahol a kenyeret kihalásztam, meghúzódtam a parton egy fatörzs mögött egy kis tisztáson. Ahol a tuskó elágazott, keresztül lehetett kukucskálni.

Lassan-lassan leér a komp és oly közel járt, hogy kivethettek volna egy deszkát és partra jöhettek volna. Majdnem mindenki ott volt a hajón: Tata, Szaccser bíró és Besszij Szaccser és Dsó Háper és Tom Szójjer és öreg nagynénje Polli néni és Szid és Mary és sokan mások. Mindenki a gyilkosságról beszélt, de a kormányos közbevágott s aszondja:

– Idenézzenek, itt vág a víz sodra legközelebb a parthoz, lehet, partra mosódott itt és beleakadt a bokrokba a víz szélin. Remélem, így van.

De bezzeg én nem reméltem. Mind odatódultak és a korlátnak dűlve, szinte az orrom alá és hallgattak s minden erejükből figyeltek. Én nagyszerűen láthattam őket, de ők nem láthattak engem. Ekkor a kormányos rikkantott:

– Félre, – aszondja – és a mozsár elsült és akkorát szólt tisztán előttem, hogy majd megsiketültem a bummjától s majd megvakultam a füstjétől s azt hittem végem van. Ha lett volna magja az ágyújuknak, azt tartom, hamarosan ráakadtak volna a hullára, amelyet kerestek. De hála a szösznek, semmi bajom se lett. A komp tovább úszott s elkerült szemem elül a sziget kikönyöklő része mögött. Még hallottam egyszer-egyszer a bummozását, mindig messzibb és messzibbről, egyszer csak, úgy egy óra mulva, azt sem hallottam többet. A sziget hossza három mérföld volt. Azt gondoltam, eljutottak az alsó végére s ott abbahagyták a dolgot. De mégsem úgy volt. Megkerülték a sziget lábát és fölfelé indultak a csatornán a Misszuri oldalán, most már gőzzel és közbe-közbe lűttek is egyet-kettőt. Én átmentem erre az oldalra s még egy darabig figyeltem őket. Mikor fölértek a sziget felső vége irányában, abbahagyták a lövöldözést, átcsaptak a Misszuri oldalára és hazamentek a városba.

Most már tudtam, hogy rendben van a dolgom. Engem ugyan már nem fognak tovább keresni. Kihordtam a cókmókomat a csónakomból és üde kis tanyát csináltam magamnak a sűrűben. Az ágytakaróimból valami sátorfélét csináltam és alája raktam a holmimat, hogy az eső hozzá ne férjen. Fogtam halat s fölnyiszáltam a fűrészemmel és napnyugta felé tüzet raktam és megvacsoráztam. Azután kiraktam egy pár horgot, hogy legyen reggelire is halam.

Mikorra beesteledett, ott ültem tanyai tüzecském mellett füstölve és nagyon jól éreztem magamat; de lassan-lassan sok lett a magányosság, hát kiültem a partra, hallgattam a habot, mint mossa a partot, megolvasgattam a csillagokat, az úszó hasábfát s az úszó tutajokat, aztán lefeküdtem. Nincs ennél jobb időtöltés, ha olyan magányosan van az ember; nem lehet azt sokáig állni, az ember hamar megúnja.

Igy volt három nap, három éjjel. Semmi külömbség, mindig csak ugyanaz a dolog. Másnap aztán nekiálltam átvizitálni a szigetemet. Ki is voltam vele, hogy az egész az enyim és ösmerni akartam rajta mindent; de főleg, hogy az időt eltöltsem. Temérdek epret találtam, mind érett és finom; aztán zöld nyári szőlőt és zöld áfonyát és a fekete áfonya épen most kezdett megérni. Ez mind nekem érik, mondok, lassan, lassan.

Addig kódorogtam a sűrű erdőben, míg úgy nem néztem, hogy közel lehetek a sziget alsó végéhez. Velem volt a puskám, de nem lőttem semmit. Magamat kíméltem vele. Majd lövök valami vadat, mondok, ha közel leszek a tanyámhoz. Ekkor volt, hogy véletlen ráléptem egy rém nagy kígyóra. A kígyó tova siklott a fűben s virág alatt, én utána, ha le tudnám lőni. Mentem, mentem és egyszerre csak egy pásztortűz hamujára bukkanok, amely még füstölgött.

A szívem majd kiugrott belőlem. Nem vártam csak annyit se, hogy még egyszer odanézzek, hanem leeresztettem a puskám kakasát s vissza lábujjhegyen osonva oly gyorsan, ahogy csak lehetett. Meg-megálltam egy szempillantásra a sűrűben s hallgatóztam; de a mellem úgy zihált, hogy egyebet se hallottam, csak azt. Meg-meg egy darabot odábbinaltam s megint hallgatóztam; és így tovább, megmegen. Ha egy fatuskót láttam, embernek néztem. Ha ágra léptem s eltörött, olyat éreztem, mintha valaki kétfelé metszette volna a lélekzetemet s nekem csak a fele maradt volna, az is a rövidebbik.

Mikor a tanyámra értem, nem voltam valami lelkes állapotban. Az állam nagyon alá lógott. De, mondok, itt nincsen mit hévizálni. Fogtam hát a cókmókomat s mind a csónakba vele, nehogy szem előtt legyen s eloltottam a tüzet s szétszórtam a hamuját, hogy olyannak lássék, mintha tavalyi tüzelés lett volna s felkapaszkodtam egy fára.

Úgy nézem vagy két óráig lehettem a fán; de se nem láttam, se nem hallottam semmit, csakhogy úgy tetszett, mintha ezerféle dolgot láttam és hallottam volna. De örökké a fán se maradhatok; hát lemásztam végre s a sűrűségbe húzódtam és egyre leskelődtem. Enni nem ettem egyebet, mint bogyót és ami a reggelimből megmaradt.

Időközben beesteledett és jócskán megehültem. Mikor aztán már teljesen besötétedett, kiosontam s mielőtt a hold fölkelne, áteveztem az illinoiszi partra, ami egy fertálymérföldre lehet. Ott az erdőbe húzódtam, vacsorát főztem s olyanformán gondoltam, hogy itt töltöm el az egész éjjelt, mikor egyszer csak hallom, hogy trap-trap-trap, trap-trap-trap, s mondok, ezek lovak. Csakhamar hallok emberi hangot is. Lehordtam mindent oly gyorsan, ahogy tudtam, a csónakomba, aztán négykézláb másztam az erdőbe, hogy nem látnék-e valamit. Nem jutottam még messze, mikor hallom egy ember szavát, s azt mondja:

– Jobb itt táboroznunk, ha jó helyre akadunk; a lovak jóformán ki vannak állva. Nézzünk csak körül.

Én ugyan nem sokat vártam, hanem illára és frissen tova eveztem. Kikötöttem a régi helyen, s úgy gondoltam, hogy csónakomban hálok.

Aludni nem sokat aludtam; nem tudtam a nagy gondolkozástul. S ahányszor fölébredtem, mindig azt gondoltam, valaki fojtogat. Igy nem sok hasznát vettem az éjtszakai pihenésnek. Végre is azt mondtam magamban, így mondok nem lehet élni. Inkább megpróbálom kitudni, ki van velem itt a szigeten. Ki fogom tudni, ha addig élek is. Ezzel aztán már helyben voltam, több ember voltam megint.

Megfogtam hát az evezőmet s kisurrantam a part mellől egy-két lépésnyire, aztán hagytam siklani a csónakot lefelé, árnyékban. A hold már sütött, s az árnyékon túl szinte nappali világosság volt. Igy lézengtem tovább körülbelül egy óráig, minden süketen, mint a kőszikla és mély álomban. Már majdnem a sziget alsó vége irányában voltam. Könnyű, fodorító, híves szellő támadt, és ez jóformán azt jelentette, hogy vége az éjtszakának. Fordítottam egy evezőcsapással a csónakon s orrát a partnak vittem, aztán fogtam a puskám, kiugrottam s be az erdő szélibe. Ott leültem egy tuskóra s a galyakon kitekintettem. Látom, hogy a hold elhagyja őrállomását s a sötétség ráteríti leplét a folyóra. De mindjárt rá meglátok egy halavány sávot a fatetők fölött és ebből tudtam, hogy virrad. Fogtam hát a puskám s indultam arra felé, ahol arra a pásztortűzre bukkantam, meg-megállva, hogy figyeljek. De sehogy se volt szerencsém. Mintha nem tudnék rátalálni a helyre. Egyszerre csak tüzet látok megvillanni a fákon keresztül. Arra felé mentem lassan, óvatosan. Hamarosan közelébe értem annyira, hogy oda láttam, s hát ott feküdt egy ember a földön. Majd hogy ki nem rázott a hideg. A feje körül egy lepedőféle volt csavarva s a feje maga szinte beleért a tűzbe. Én ott ültem egy bokor mögött vagy hat lábnyira tőle és nem vettem le róla a szememet. Hajnali szürkület kezdett derengeni. Egyszerre csak egyet rúgott, kinyújtózkodott és ledobta fejéről a takarót, és Vatszon kisasszony Dzsimje volt. Elhiheti akárki, hogy megörültem. Mondom neki:

– Hahó, Dzsim és kiugrottam a bokorból.

Dzsim felszökik és riadtan bámul rám. Azután térdre borul, összeteszi a kezét s azt mondja:

– Ne bántsa! Én soha se nem vétettem kísértetnekeknek. Én mingyég szerrette hótt zembert és mindent megtette nekiknek. Menyík bele vissza vízbe bele, oda valósi vagyik és nem bántik zereg Dzsimt, ki mingyég vóta barátja nekidnek.

Sikerült vele hamarosan megértetnem, hogy nem vagyok halott. Mindég is szerettem az öreg Dzsimet. Most is nagyon megörültem neki. Mondtam is nem félek attól, hogy ő árulja el az embereknek, hogy hol vagyok. Igy hadartam neki, de ő csak ült és bámult rám s nem szólt egy szót se. Végre azt mondom:

– Már fönn jár a nap. Gyerünk fölöstökömözni. Szítsd fel jól a tüzedet, Dzsim.

– Mi hászon meg van tűznek fűznyi epergye-szedergye? De van nekidnek puskát, úgy-i? Aval lehet szereznyi más is, mint epergye-szedergye.

– Eper és szeder? mondom én, hát azon éltél eddig?

– Semmi más se nem volt semmi sem, mondja ő.

– És mióta vagy ezen a szigeten, Dzsim?

– Mikor mellik itszaka tígédet megültek, én akkor ide gyüvöltem.

– S mind azóta itt vagy?

– Mind azutátun fogva itt vagy.

– És semmi egyéb eledeled ezen a bugyborékon kívül nem volt?

– Se nem sem semmit.

– És még nem haltál éhen, mi?

– Hu, meg tudnák ennyi egy egísz kucsmáros. Meg én. Miutátun uta vagyolsz te szigeten?

– Az éjjel óta, hogy megöltek.

– No, és mit volt enni? De van nekidnek puska. Hó, puskát van nekidnek. Sziret van megvan. Te most megölölsz valamit, én meg megrakok tüzedet nekem.

Hát elmentünk oda, ahol a csónakom volt, s míg ő tüzet rakott egy füves tisztáson a fák között, én lisztet hoztam és szalonnát, kávésbögrét és a serpenyőt, cukrot és cinibriket és a szerecsen jól távol hátra ült, mert azt hitte, mind ez boszorkányság. Fogtam egy testes halat is, Dzsim letisztogatta a késivel, aztán megsütötte.

Mikor a früstök elkészült, letelepedtünk a fűbe s azon melegiben elköltöttük. Dzsim nekifeküdt minden erejével, mert már csakugyan hóttra éhezett. Mikor már jól bepakkoltunk, lefeküdtünk és heverésztünk.

Egyszerre csak azt mondja Dzsim:

– Nini Hokk, aszondja, hát a kulibába bele kit megültek, ha nem tígídet megültek?

Én elmondtam neki az egész históriát s ő azt mondta: naccerű vóta! Hogy Tom Szójjer se fundálta volna ki szebben. Azután én kérdeztem:

– Hogy kerülsz te ide, Dzsim, és hogy jutottál a szigetre?

Jócskán zavarba jött az öreg feketeség és egy darabig nem szólt. Aztán azt mondja:

– Jobb nem szólik szád, nem fájik fejed.

– Mért, Dzsim?

– Vagyon nagy okája! De te nem szólik senkitnek, Hokk, ha én megmondik?

– Isten akárhová tegyen, Dzsim, ha szólok.

– Jó, én elhiszik. Hokk, én – én – elszükte.

– Dzsim!

– Te nem szólik, azt mondta, úgyi nem szólik, Hokk?

– Mondtam. Azt mondtam nem szólok, hát nem is szólok. Becsület, becsület: állom, amit mondtam. Az emberek aljas abulócistának fognak mondani, de nem törődöm vele. Én nem szólok senkinek, sem magam többé vissza nem megyek közéjök. Igy, most pedig elmondhatsz mindent.

– Nohát, így vóta. Zeregasszony – a Vatszon kisasszony – mingyég kunérozta és nagyon gurumba bánta velem, de ürüki mondta nem elagya engimet Orleánba. De én látta, ott kuncsorogta magát sukat egy szerecsenykupec és kezdte filnyi nekem lett. Hát zegyik este zajtóba kuporodikok én és zajtó nem jól be volta csukva és én hallik mondja zeregkisasszony zezvegyasszonynak, hogy elakarja adni engimet le Orleánba; nem szívesen adja, de nyulcszáz dollár kaphatja, ami ottan tenger píz, hogy nem ellenállhatja magát. A zezvegyasszony mondja neki ne eladja engimet, de nekemnek ölig vuta ennyit, fogta magát, ugri-illárum, elszaladta magamat.

– Kibújta és a domb ódalán le és gundulta, hogy lopik egy csunak valahun part mentiben, de ott suk zember járkálta magát, hát én elbujta bele a mindjárt bedűlik pintércsűrbe bele a parton, hogy megvárja míg zemberek mind elmenik. Hát ott vúta én zegisz itcaka. De nípek mindig mászkálták ott kereskerül. Osztengat reggel hat óra vuta, gyittek-mentek csúnakokok, osztengat nyuc óra vuta, s minden csúnak ha gyitte, azt beszélik rajta, hogy a tatád tied gyitte varusba és mondik, hogy tigidet megülték. És ez a csúnak vuta teli hülgyekek és urakok és mind mente megnízik azt a helyedet. Egyszer-mikor-máskor kikütik a partra és pihenik, mielőtte átmenik másik partra, és ott mind beszélik, hogyan megültek tígidet és így én megtudta mind a megülés hogyan vuta neked. Aztáng én burzasztón búsulik, Hokk, hogy meghalálosodtad magadat, de mostang már nem busulik.

– Hát ott vuta én zegisz nap kuckóba. Zéhes vuta, de nem filte, mert tudta, hogy zeregasszony meg zezvegy menik gyílisre mindjártos reggeli utána és nem haza gyüvölnek egisz nap, és mindenki tudik, hogy nekemnek ha pitymallik, menek ki tehenekkel mezőre, és ha látik, hogy nem látják ingemet otthon, tudik mirt nem látik és csak sitít este kísőn látik, hogy mért nem látik. A tübbi cseléd is nem látik, mert az meg menik cincogni, mikor zereg macska kimenik házából.

– Hát mikur lette sitít, kilupkudta magamat a zországútra víz mellett és kutyagolta kettő mírföld, ahul már nem vuta házak. Akkor spekelálta, mit kölletik csinálik. Mondik: ha kutyagolik tuvább is gyalog, akkor fene kutyák megszagolik a nyomom; ha lopok csúnak, akkor űk látik, hogy nem látik csúnak és mindjá’ tudik, hol merre partra gyittem másik oldalon és megtalálik a nyumom. Igy mondik magam: totaj kölletik nekemnek: annak nem nincsen semmi nyuma sem.

– Ippeg aztán látok világosságot vízbe, hát belegázolik és egy hasábfát feje alá veszik és úszok magamnak bele fele vízbe bele és ott bele kavarodik úszó hasábfák közibe bele, és jól behúzik magamnak fejecskit és úszik szípecskin, amíg totaj gyüvik huzzámhoz. Én meg odaúszik totaj farához hozzá és belekapaszkodik. Felhőcske gyütte és lette szép sitít. Én hát fölmászik és ráhasalik a pallóra rá. Zemberek mind totaj küzepin voltak lámpás kerül. A víz áradta ippeg és jó erős sodrája vuta. Igy spekelálta most magamba: ha reggel nígy óra lesz, én lesz huszonet mírföld folyóban lefele, akkor bebújok vízbe bele, ippeg ha verradik, és partra úszik zerdőbe az illinoiszi oldalon.

– De nem vúta szerencsém. Mikor akkor vuta már totaj sziget felsű vígire, zember gyütte lámpással hátra. Látok semmi hászna, ha bevárok, hát zsupsz ki tutajból vízbe bele és úszok part felé. Azt gondolta akárhol is kimászik magamat, de nem volt lehet, part vuta nagyon meredekes. Aligha csaknem a sziget alsó víge vuta már, ahol találtam jó helet kimászni. Zerdőbe mentem s gonduta nem tutaj kell nekemnek tebbet, mer mikor mindig kerül mászkalik tutajos zember lámpáival. Megvuta pipámat, megvuta marik kapaduhanyka, megvuta gyújtócska süvegembe bele, és nem megvuta vizes, hát így jó vuta minden.

– Osztán se kenyered, se más ennivalód nem volt az egész idő alatt, mért nem fogtál mocsári teknősbékát?

– Hogyan megfogtál vúna? Nem lehetik oda sompologta és megcsípik. Nem lehetik kűvel agyonütik, mikor akkor nappal megvan.

– Persze. És mindíg az erdőben kellett bujkálnod. Hallottad a lövéseiket?

– Oh, hallottad ám. Tudtam, tígidet keresik. Láttam akkor, mikor hajózik erre, kikukucskáltam a bukrokon által keresztűl.

Fiamadarak jöttek s röptükben minden egy-két ölnyire bukfenceztek. Dzsim azt mondta ez esőt jelent. Azt mondta, esőt jelent, ha a csirkék csapkodnak ilyen formán, hát azt gondolja egyre megy, ha madárfiókok teszik. Szerettem volna egy párt elfogni belőlük, de Dzsim nem engedte. Azt mondta, halált hoz. Beszélte, hogy az apja egyszer nagy beteg volt és ők megfogtak egy madarat és az öregapja azt mondta, hogy ettül most már meghal az apja és rittig meg is halt.

Azt is mondta, hogy nem kell megolvasni a holmit, amit ebédre megfőz az ember, mert az is szerencsétlenséget hoz. Meg az is, ha naplemente után kirázod az asztalterítőt. És beszélte, hogy ha egy embernek van egy méhkasa és ez az ember meghal, akkor erről értesíteni kell a méheket még napkölte előtt, külömben a méh mind elbetegesedik, abbahagyja a munkát és elpusztul. Azt mondja Dzsim, hogy a méh nem csípi meg a hülye embert, de már ezt el nem hittem, mert sokszor megpróbáltam magamon és nem csíptek meg.

Ezekről a dolgokról hallottam azelőtt is már, de nem valamennyiről. Dzsim tudott mindenféle jeleket. Azt mondta, tud jóformán mindent. Mondom neki, hogy úgy tetszik minden jel csak szerencsétlenségre szól, és kérdeztem, hogy nincsenek-e jelek a szerencsére is. Ő azt mondja:

– Vágyun, de nem vágyun, és nincsen sem senkinek benne semmi hászun. Mire jó ha tudik, hogy gyüvi a jó szerencséd? Aztat akarsz, hogy elkerülid űtet? És azt mondja: Ha szűrös meg van a karod és melledet, az a jel, hogy leszik te gazdag. Illen jelekben meg van a hászun, mer azér még messzi a jó, de gyűvik. Előbb zember sokáig talántán vuta kudus és elbátortalanodja és talántán megüli magadat, ha nem tudik a jeledbül, hogy akkor-mikor-valamikor gazdag leszik.

– Neked, Dzsim, nem szőrös a karod meg a melled?

– Micsida hászna ezt kérdezik? Nem tudik, hogy szűrös megvan?

– Hát gazdag is vagy?

– Nem vágyum, de megvutam, akkor mikor rígen. Akkor mikor vuta nekem tizennígy dollár. Haj, osztengat spékilálta, de rajtavesztette.

– Miben spekuláltál, Dzsim?

– Hát belefektetisbele.

– Milyen befektetésben?

– Elevenbele no. Barumba, tudik? Tíz dollár vette egy tehenedet. De én se nem reszkérozza egyet se nem tübbet. Tehin egyszer neki búsúlta, aztán kampec, megdögletik.

– Igy oda vót a tíz dollárod?

– Óh, nem zegisz. Csak kilencet. Bírit meg hájat eladta öt dollár tíz cent.

– Vót hát még öt dollár és tíz cented. Spekuláltál tovább is?

– Hát! Magát ismerek a féllábú fekete, aki zereg Bradiss úré. Ez csinálta nemzeti bank és azt mondik, aki adja neki bele egy dollár, kapik minden zesztendiben négy dollár. Hát mind gyitte fekete szerecseny, de nem sukat vuta nekik pízed. Csak nekemnek vuta sukat. Én mondik bele ruházkodok nígy dollár, de ha nem kelletik, magam csinálik nemzeti bankot. Erre féllábú megijedte magát és mondik, nincs van itt ölig züszlet kettő nemzeti bánkra, és jobb ha én bedugik mind az üt enyim dollárodat az övé nemzeti bankjába és ű adja nekemnek évi harmincöt dollárka. Hát úgy is tette. Mundok a harmincüt dollár aztán másba befektetek és otthagyok a féllábú bankodat. De vuta egy Bob nevezetű másik fekete, aki fogta vízben egy laposfenekű csúnak, mit a gazdája neki nem tudott semmit se rúla. Én pedig megvette tűle és azt mondta, ha kitelik a zeszendű, legyen övé neki az a harmincöt dollár. De aztat az icaka valaki ellupta a csunak, és másik nap aztatat a fíllábú fekete azt mondta, nemzeti bank fuccs. Igy senki nem egyikünk se nem kapta pízit.

– És mit csináltál a tíz centeddel?

– Hí, aztat elakarta kűtenyi, de vuta egy álom neked, álum azt mondta, adjak neki tíz cent egy Bálám nevezetű feketínek. Csak szeretik neki úgy híni űtet Bálám szamarát, mert tudja, vuta ű ollan bugafejű konokság. De mundják űtet, hogy van neki szerencséd, de látom én, hogy nekemnek meg nincsen szerencséd. Azt mundta álum, hadd Bálám furgatik a tíz cent és csinálik nekem haszun. Hát Bálám elvitte píz és mikor akkor templumba mente, prégyikálta pásztur, hogy aki adja szegínsígnek, z’Úrnak adja kücsünbe és kapi vissza píz százszoros. És Bálám adta píz szegínsígnek oztan neki állta várnyi mi lesz abbúl belile.

– És mi lett belőle?

– Semmi se nem lett belíle. Suha se nem tudta visszakapom a tíz centemet, és Bálám is soha se nem tudta visszakapud a pínz-emet. Soha se nem tebbet adok én kücsünbe píz, csak biztos heleden. Hogy százszurus tíz centet kapi vissza, mondik a pap. Ha csak én visszatudik kapod a tíz cent pucéron, azt mundanik sziret, és örölnék magamat neki.

– Sebaj Dzsim, úgy is előbb-utóbb megint gazdag ember leszel.

– Az, és én gazdag zember vágyum most, csak nízze meg. Mostand enyim vágyun maganak és nyúcszáz dollár enyímnek az árát. Zenyin meg vuna az a pízet, soha nem kellene nekemnek tebbet.

IX. FEJEZET.

Szerettem volna kikeresni a sziget közepe táján egy helyet, melyet láttam, mikor átkutattam a szigetet. Hát elindultunk s hamar oda is értünk, mert a sziget hossza csak három mérföld volt, szélessége meg egy fertálymérföld.

Ez a hely egy meglehetősen hosszú domb vagy nyereg volt, magassága mintegy negyven láb. Jól meg kellett dolgoznunk, mire a tetejére értünk, a két oldala olyan meredek volt és a bokor olyan sűrű rajta. Bejártuk és körülmászkáltuk az egészet és találtunk egy jó tág barlangot a sziklában, szinte a domb csúcsán, az Illinoisz felé néző részén. A barlang volt akkora, mint két-három szoba egybeeresztve és Dzsim egészen egyenesen tudott benne állani. De jó hűvös volt benne. Dzsim amellett volt, hogy a holminkat nyomban rejtsük oda; de mondok én, mi a manónak kapaszkodnánk mindétig a dombon föl s alá.

Azt mondta Dzsim, ha a csónakunkat jól elrejtjük és a holminkat elrakjuk a barlangba, oda csak be kell surrannunk, ha valaki a szigetre vetődik és soha ebek nélkül a nyomunkra nem akadnak. Azonkívül azt mondta, hogy az apró madarak esőt jelentettek, és azt akarnám, hogy minden holmink beázzék?

Hát elmentünk a csónakért s elhoztuk szemben a barlanggal és fölhordtunk minden holmit. Aztán kikerestünk egy jó rejtett helyet a közelben a csónakunk számára a sűrű füzesben. Leszedtünk egy pár halat a horgokról s újra kivetettük a horgokat s készültünk az ebédünkre.

A barlang szája volt akkora, hogy egy-két akós hordót be lehetett rajta gurítani s egyik oldalán ki volt kissé vájva és szép lapos; jó volt tüzelőhelynek. Raktunk is mindjárt tüzet és megfőztük az ebédet.

Az ágytakaróinkat kiteregettük szőnyegnek és úgy költöttük el az ebédet. Minden egyéb holmit jól a kezünk ügyébe raktunk a barlang fenekén. Csakhamar kezdett sötétedni, megszólalt a dörgés és jött a villámlás. Igy a madárkáknak igazuk lett. Rögtön el is kezdett esni és esett eszeveszetten, és én soha se láttam a szelet olyan dühösen fújni. Olyan nyári vihar volt, amilyen szokott lenni. Olyan sötétség lett, hogy kívül minden koromfeketének látszott, de nekünk jól esett. És az eső úgy zuhogott alá, oly vastagon, hogy a fák alig látszottak, s mintha pókhálóval volnának össze-vissza fonva. Azt’ gyütt egy-egy szélroham, amelyik szinte a földre fordította a fákat, hogy kilátszott a levelük világos visszája; aztán egy-egy olyan nagyszerű lökés következett, hogy a szegény faágak mintha megvadultak volna, kezüket tördelték. S azután rögtön, épen mikor legfeketébb volt a sötétség – sst! neki a villám csoda ragyogón, vakító fényességgel, s az ember egy szempillantással látta a fák hajladozó sudarát, messzi el a zivatarban, pár öllel is messzibb, mint amennyire az előbb elláttál. És megint egy szemvillanás alatt sötét minden, mint a bűn, és most hallod a dörgés rém csattanásait, és aztán dörögve, zörögve, dübörögve végig az égen a világ másik oldala felé, épen mint üres hordók gördülése garádicson le, ahol jó hosszú a garádics, és a hordó, tudnivaló, nagyokat szökik.

– Dzsim, mondok, ez roppant szép. Én nem szeretnék lenni sehol, csak itt. Adszi csak még egy falat halat és egy darab meleg rozskenyeret.

– Vuna is neked itt, ha nem vuna Dzsim. Vuna neked oda lenn zerdiben, aztán semmi zebíd, osztán csuron víz, úgy bezom, ücsküs. Csibe tudik, mikor lesz neked esőt, meg tudik madiricik is, fihacskám.

A folyó tíz-tizenkét napon át folyton csak áradt, míg végre ellepte a partokat. A víz három-négy lábnyi mély volt a sziget mélyebb részein és Illinoisz felé. Ezen az oldalon néhány mérföldnyi széles lett, de a Misszuri oldalon megmaradt a régi félmérföld, mert hogy a Misszuri partja egy meredek fal volt.

Nappal végigcsónakáztuk a szigetet. Rém hideg és árnyékos volt az erdőség, ha szinte kívül sütötte is a nap. Ide-oda csavarogtunk a fák között, és néha oly sűrűn csüngött alá a vadszőlő, hogy vissza kellett hőkölnünk és másik nyomon mennünk. És minden öreg leroppant fatörzsön lehetett nyulat, kígyót, meg effélét látni, s mikor az egész sziget már két nap el volt öntve, olyan szelíd lett mind ez a féreg az éhségtől, hogy szinte neki hajthattad a csónakot egyenesen s akár megfoghattad, ha akartad; de a kígyót meg a teknősbékát nem, mert az lesiklott a vízbe. A barlangunk teteje tele volt effélével, szelidíthettünk volna magunknak annyit belőle, amennyi köllött.

Egy éjjel elfogtuk egy tutaj egy részét, csupa szép fenyüpadló. Tizenkét láb széles és mintegy tizenhat-tizenhét láb hosszú volt és a föle hat-hét hüvelyknyire állt ki a vízből, ami erős, alkalmas padló volt. Nappal láttunk néha fűrészelni való gerendákat arra úszni, de nem bántottuk; nappal nem szerettünk mutatkozni.

Egy másik éjjel, hogy épen a sziget felső végén voltunk, épen hajnal előtt, úszik ám le egy gerendából rótt ház a nyugati oldalon. Kétemeletes volt és jól kiállott a vízből. Kieveztünk s elértük, bemásztunk egy emeleti ablakon. De még nem lehetett látni, nagyon sötét volt, hát hozzákötöttük a csónakot, beleültünk s vártuk, hogy virradjon.

A hajnal fölhasadt, még mielőtt a sziget alsó végére értünk volna. Ekkor megint benéztünk az ablakon. Láttunk egy ágyat, asztalt és két régi széket és mindenféle holmit szerte a padlón, a falon pedig ruhaféle függött. Valami pedig ott látszott a padlón, jó távol a sarokban, mintha ember lett volna. Dzsim azt mondja: