I. KÖTET. Hakkelberry Finn kalandjai. (continued 3)

A falon voltak képeik, többnyire Vassingtonok és Lafajettek és csaták, és egy, amelynek címe volt a Nyilatkozat aláírása. Volt egy pár olyan, amit ők krétarajzolatnak mondtak, s amit egy elhalt leányuk készített, mikor még csak tizenöt éves volt. Ezek másmilyenek voltak, mint minden festett kép, amit eddig láttam. Többnyire feketébbek, mint lenni szokott. Az egyik egy asszony volt karcsú fekete ruhában, a hóna alatt vékony övvel és olyan buggyantói voltak a ruha ujja közepén, mint egy-egy káposztafej és terebélyes simléderes féketője volt fekete fátyollal és karcsú bokája fekete szalaggal keresztbe kötve és roppant parányi fekete papucsa, mint valami véső, és egy sírkőre volt a jobb könyökével dülve, merengő tekintettel, szomorúfűzfa alatt és a másik keze oldalt lelógott és fejér zsebkendőt meg egy kis tasakot tartott, és a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát soha se lássalak többé?« Egy másik fiatal leány képének pedig minden haja föl volt fésülve a feje búbjára és ott felbogozva egy fésűre, olyan volt, mint egy székháta, és ez belesírt a zsebkendőjébe és a másik kezében a tenyerén egy döglött madár feküdt hanyatt, karmaival ég felé, s a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát már sohase hallom édes csipogásodat?« És volt még egy fiatal leány, mely az ablaknál állt és fölnézett a holdra és a könnyje végigfolyt az orcáján, és a kezében nyitott levél volt, amelynek az egyik szélin fekete pöcsét látszott és ő egy medáliát dédelgetett, lánc is volt rajta s az ajka felé vitte, és a kép alatt az állt, hogy: »Haj, hát elmentél, igen elmentél, el!« Ezek igen csinos képecskék voltak, azt tartom, de nem igen vonzódtam hozzájok, mert ha valahogy el voltam szontyolodva, mindig megborzongattak. Mindenki sajnálta, hogy meghalt az a fiatal leány, mert sok ilyen képet festett volna még, s az ember látta abból, amit csinált, hogy mennyi veszett el vele. De én úgy nézem, amilyen természet volt, jobb helye volt neki a temetőben. Épen azon dolgozott, amit a legnagyobb művészetnek mondanak, amikor ágynak esett és éjjel-nappal az volt az imádsága, hogy csak addig élhessen, amíg ezt elvégzi, de bizony nem kedvezett neki a szerencse. Az is egy fiatal leány képe volt és hosszú fehér ruha volt rajta és egy híd korlátján állott készen a vízbeugrásra, kibontott hajával a hátán, szemével a holdon, az arcán végig a könnyei és két karjával keresztbe fonva a mellén, két karját kifeszítette előre és másik két karját kiterjesztette a hold felé. És azt gondolta, így meglátja, melyik két kar fest legjobban, a többit aztán mind kivakarja. De, amint már mondtam, meghalt, mielőtt a dologgal tisztába jött volna és most otttartották a képet a szobájában az ágy fölött fejtül és minden születésenapján fölvirágozták. Máskor mindig függöny alá rejtették. A képen való fiatal leánynak kedves, szép arca volt, de nekem úgy tetszett, hogy a sok karjától nagyon olyan volt, mint egy pók.

Amíg élt az a fiatal leány, albumot tartott és abba beleraggatta, amit a Presbiteriánus Figyelőből szedett: halottak listáját, szerencsétlenségeket és a türelmes szenvedés eseteit, és aztán verseket írt hozzá a saját fejéből. Nagyon csinos versek voltak. Itt van egy vers, amit egy Steffen Dauling Botsz nevű fiúról írt, aki a kútba esett és belefúlt:

Ha Grendzserfór Emmelin ilyen verset tudott csinálni alig tizennégy éves korában, az ember meg se tudja mondani, mire vitte volna később. Bökk azt mondja, csak úgy ontotta a verset, mint a folyóvíz. Soha csak meg se állt gondolkozni. Azt mondta, csak odakanyarított egy-egy sort és ha sehogy se talált hozzá rímet, hát egyszerűen kivakarta és másikat kanyarított helyébe és ment tovább. Nem is ragaszkodott semmihez, tudott mindenről írni, amit föladtak neki, hogy borzasztó volt. Ha egy ember meghalt, vagy ha meghalt egy asszony, vagy ha egy gyermek halt meg: készen volt a maga »adójával«, mielőtt a halott teste kihült. Ő nevezte adónak. A szomszédok azt beszélték, hogy első volt a halottnál mindig a doktor, aztán jött Emmelin és aztán a temetkező vállalat embere. Csak egyszer tudta őt az antreprizes ember megelőzni, s akkor Emmelin elégette a versét, melyet a halott ember nevére írt. De ez nagyon megváltoztatta őt; nem panaszkodott soha, de csak úgy elhervadt és nem sokára meghalt. Szegény lélek, szerettem feljárogatni a kis szobába, amelyben lakott, míg élt s elő-előszedtem az albumát s olvasgattam benne, mikor a képeken elszontyolodtam s elkeseregtem rajta egy kicsit. Szerettem ezt a familiát, élőit és halottjait egyaránt, és vigyáztam, hogy semmi közibénk ne jöhessen. Szegény Emmelin verset csinált minden halottról, amíg maga élt, s nekem úgy tetszett, nem igazság, hogy őróla senki sem csinál verset, hogy most már nem él. Én hát próbáltam magam kiizzadni egyet-kettőt, de sehogy sem akart menni. Emmelin szobáját tisztán és rendben tartották szakasztott úgy, ahogy volt, amíg ő élt, és soha senki se hált benne. Az öreg asszonyság maga viselte gondját, bárha tömérdek szerecsenjük volt és sokat varrogatott ott és rendesen ott olvasgatott a bibliájából.

A nappali szobáról már elmondtam, hogy gyönyörű firhangok voltak az ablakokon, fehér függönyök festett képekkel, kastélyok vadszőlővel a falon és tehenek, amint lejöttek inni. Volt egy kicsi vén ongora is a szobában, azt gondolom, cintányér féle lehetett benne, és nem lehet édesebbet gondolni se, mint mikor a fiatal hölgyek elénekelték azt, hogy »Elszakadt a végső láncszem« és mikor eljátszották az ongorán a »Prágai csatá«-t. Valamennyi szobának a fala kárpitozva volt s majd mindenikben szőnyeg volt a padlón és az egész ház kívülről ki volt meszelve.

Dufla ház volt, és a nagy szabad hely a két ház között ki volt pallózva és tető volt fölötte, és néha a nap derekán oda vitték ki az asztalt és roppant hűvös és kényelmes jó hely volt ott. Jobb talán már nincs is. És a konyha is nagyszerű volt és hozzá rémbőséges is.

XVIII. FEJEZET.

Grendzserfór ezredes dzsentlmen volt, persze. Tetőtől talpig dzsentlmen. Az volt a familiája is. Nemes származású volt, úgy beszélték, és ez ér emberben is annyit, mint lóban, azt mondta özvegy Duglaszné asszony, és soha senki se tagadta, hogy ő a város java arisztokráciájához tartozott; még a tata is azt mondta, pedig neki szegény magának nem volt különb nemesi levele, mint egy balatoni sügérnek. Grendzserfór ezredes nagyon szálas és karcsú volt, feketésen halavány volt az arcszíne, semmi nyoma rajta sehol semmi pirosságnak. Minden reggel símára beretválta egész keskeny arcát, rém keskeny ajka volt és rém keskeny orrlika, horgos orra és vastag szemöldöke és rém fekete szeme, ami, úgyszólván, barlangból nézett az emberre. Homloka magas volt, a haja fekete és síma volt és a válláig lelógott. Keze hosszú és keskeny volt és mindennap egész életén keresztül tiszta inget váltott és egy egész rend ruhát tetőtől talpig fehér vászonból, de olyan fehér volt, hogy bántotta az ember szemét, ha ránézett, vasárnap pedig rézgombos, hosszú kék kabátot viselt. Ehhez mindig ezüstgombos mahagoni botot vett. Nem volt semmi pajkosság benne, egy csepp sem, még csak hangos sem volt soha. Olyan barátságos volt, amilyen csak lehetett, ezt persze érezni lehetett rajta s így az embernek bizodalma volt hozzá. Néha-néha mosolygott is és ez jól esett az embernek; de ha kihúzta magát, mint egy díszárbocfa és elkezdett villámlani szemöldöke alatt: első, hogy fára kívántál mászni, hogy ott jusson eszedbe, hogy mi lesz azután. Soha se kellett annak bárkit is inteni, hogy illendően viselje magát: ahol ő volt, ott mindenki jól viselte magát. És mindenki szeretett is a társaságában lenni; verőfény volt ő mindig, úgy értem, hogy vele mindig mintha jó idő lett volna. Ha egyszer ő felhőbe borult, irtóztató sötétség lett tőle egy fél percre és ez épen elég is volt; azontúl nem történt semmi hiba legalább egy hétig.

Ha ő meg az öreg nagysága reggel lejöttek, az egész familia fölállt és jó reggelt kívánt nekik, s addig le sem ült, míg ők le nem ültek. Aztán Bob és Tom a fali szekrényhez mentek, ahol az ivóedény volt és öntöttek neki egy kupica keserű pálinkát és a kezébe adták és ő a kezében tartotta s várt, amíg Tom és Bob maguknak is öntöttek, aztán bókoltak és azt mondták: Tisztesség adassék szer neked és önnek asszonyom. Ezek meg egy pirinyót biccentettek és azt mondták: köszönöm, és aztán ittak mind a hárman, és aztán Bob és Tom egy kanál vizet öntöttek a cukorra és a csöpp pálinkára vagy almaszeszre, ami a kupicájuk fenekén volt s nekem adták és Bökknek és mink is az öregekre köszöntöttük.

Bob volt a legidősebb, aztán jött Tom. Szálas szép legények, igen széles válluk, barna arcuk s hosszú hajuk és fekete szemük volt. Azok is talpig fehér vászonba voltak öltözve, mint az öregúr és széles panamakalapot viseltek.

Aztán ott volt Sarlott kisasszony; huszonöt éves volt, karcsú, büszke és nagyszerű, de olyan jó, mint egy falat kenyér, ha föl nem bosszantották. De ha bosszús volt, olyan szeme volt, hogy az ember szeretett volna elsülyedni. Szakasztott az apja ebben. És igen gyönyörű volt.

Az volt huga, Szófia kisasszony is, de másfajta szépség. Kedves volt és édes, akár a galamb és csak húsz esztendős.

Mindenkinek külön szerecsenje volt, aki udvarolt neki, Bökknek is. Az én négeremnek rém jó dolga volt, mert én nem voltam ahhoz szokva, hogy akárki valamit helyettem végezzen. De a Bökkének mindétig készen kellett állni az ugrásra.

Hát ez volt az egész familia most, mert azelőtt három fiúval többen voltak, azokat megölték; és Emmelinnel, aki meghalt.

Az öregúrnak temérdek majorja volt és több mint száz szerecsenje. Néha egész sereg ember gyűlt oda lóháton tíz-tizenöt mérföldnyiről is körös-körül s ott maradt öt-hat napig is és nagy dáridót csaptak mindenfelé, a folyón, és táncot és majálist az erdőben nappal és bált éjjel otthon. Ezek nagyobbrészt atyafisága voltak a családnak. A férfiak magukkal hozták a fegyverüket. Mondhatom, szép finom holmi volt.

Volt aztán egy másik arisztokrata had a vidéken – öt-hat család – nagyobbrészt Sepperdszon volt a nevük. Épen olyan nagyralátók, előkelő születésűek, gazdagok és nagyszerűek voltak, mint a Grendzserfórék törzse. Sepperdszonék és Grendzserfórék ugyanazt a gőzhajókikötőt használták, amelyik két mérföldnyire volt a mi házunktól fölfelé, így ha néha odakerültem csomóval a mi embereink közül, gyakran láttam egy csomó Sepperdszon-hadat finom lovaikon.

Egyszer Bökk és én odavoltunk vadászgatni az erdőn és lódobogást hallunk. Épen az úton mentünk keresztül. Aszondja Bökk:

– Gyorsan, be a sűrűbe!

Beugrunk s aztán kikukucsáltunk a levelek között az erdő mentén. Csakhamar jön ám galoppban egy gyönyörű fiatalember, könnyen eresztve paripáját, s olyan volt mint egy katona. A puskája a nyeregkápájára volt akasztva. Láttam őtet már máskor is: a fiatal Harry Sepperdszon volt. Hallom a fülem mellett elsülni Bökk puskáját és Harry kalapja lebukfencezik a fejéről. Fogta puskáját és egyenesen odanyargalt, ahol mi el voltunk bújva. De mi ugyan nem vártuk be. Neki szaladvást az erdőn keresztül. Az erdő nem volt sűrű, úgy hátranéztem a vállamon át, hogy lebukhassak a golyó elűl, s kétszer láttam, hogy Harry rácélzott Bökkre. Aztán visszalovagolt arra, amerről jött, gondolom a kalapjáért, de látni nem láttam. Mi ugyan hazáig meg nem álltunk. Az öregúr szeme egyet villámlott – főleg azt tartom a gyönyörűségtől, aztán arca elsímult és azt mondja nyájasan:

– Nem szeretem ezt a lövöldözést – bokorból. Mért nem álltál ki fiam az útra?

– Sepperdszonék nem állnak ki, papa; ők semmit se kockáztatnak ha lehet.

Sarlott kisasszony úgy feltartotta a fejét, mint egy királyné, amíg Bökk elbeszélte az esetet és az orrlikai kitágultak és a szeme szikrázott. A két fiatalember sötéten nézett, de nem szólt egy szót se. Szófia kisasszony elfehéredett, de a színe visszatért, mikor látta, hogy a fiatalember nem sérült meg.

Ahogy Bökköt megkaptam, magában odalennt a szérűskertben a fák alatt, azt mondom neki:

– Bökk, meg akarta ölni?

– Meg én, annyit mondhatok.

– Mit vétett magának?

– Ő? Soha se vétett nekem semmit.

– Hát akkor miért akarta megölni?

– Mért, semmiért, csak a vendettáért.

– Mi az, vendetta?

– Hé, hol nőttél ekkorára, hogy nem tudod mi a vendetta?

– Soha hírét se hallottam. Mondja el.

– Hát nézd, mondja Bökk, a vendetta ez. Egy ember perpatvarba keveredik egy másik emberrel és megöli. Akkor ennek a másik embernek a testvére megöli űtet; aztán a többi testvérek mindkét részről egymás ellen mennek; aztán bevágnak az unokatestvérek is, aztán lassanként minden ember megölődik és vége a vendettának. De a dolog lassan megy és sokáig tart.

– Ez a maguké már sokáig tart, Bökk?

– Meghiszem azt! Harminc esztendővel ezelőtt kezdődött, vagy olyanformán. Valamiben összekülönböztek, abból per lett, és az egyik ember pörvesztes lett és fogta magát és agyonlőtte azt, aki a pört megnyerte, amit természetesen ő is megtett volna. Mindenki megtenné.

– És mi iránt kerekedett a per, Bökk? Föld iránt?

– Lehet, azt hiszem, nem tudom.

– Hát aztán ki lűtt? Grendzserfór volt-e vagy Sepperdszon?

– Uram fia, honnan tudjam? Oly régen volt.

– És senki sem tudja?

– Hogyne! Apus tudja, azt hiszem, és egyik-másik az öregebbek közül. De azt nem tudják már, hogy miből kerekedett elsősorban a villongás.

– És többeket is megöltek már?

– Meg bizony, volt itt szépen temetés. De nem mindig jár az ügy halállal. Atyust megsörétezték egyszer, de ő oda se neki, ő egyáltalán nem vette föl; Bobot egy kicsit meghasogatták vadászkéssel és Tom is megsérült egyszer-kétszer.

– És öltek-e meg az idén is valakit, Bökk?

– Hogyne, mink is egyet, ők is egyet. Mintegy három hónapja Bood unokatestvérem, ki mindössze tizennégy éves volt, az erdőn keresztűl lovagolt a folyó túlsó partján és nem volt vele semmiféle fegyver, ami bolondos esztelenség volt, mikor egy elhagyott helyen lódobogást hall maga mögött és meglátja nyomában az öreg Baldy Sepperdszont, kezében puskájával, a fehér haja szélnek eredve; és ahelyett, hogy félreugrott s nekivágott volna a bozótnak, Bood azt hitte meggyőzi futással. Igy száguldottak rém versenyfutásban vagy öt mérföldet, tán többet is, s az öregember mind jobban közeledett. Bood, pedig hogy látta, hogy hasztalan minden, megállt és megfordult, tudod, hogy a golyó elül vágjon bele lyukat és az öregember odalovagolt és lelőtte. De nem soká örülhetett a szerencséjének, mert egy héten belül a mieink őtet is leterítették.

– Azt tartom Bökk, az az öregember gyáva volt.

– Nem volt az gyáva. Nincsen is a Sepperdszonok közt gyáva egy se. Sem a Grendzserfórok közt sincsen gyáva. Hej, az az öregember egyszer egy félóráig védelmezte az életét három Grendzserfór ellen és ő lett a nyertes. Mind lóháton voltak; ő leszállt a lováról és egy kis farakás mögé került és a lovát maga elé állította védelemnek a golyóbicsok ellen; de a Grendzserfórok lóháton maradtak és körülhederegtek az öreg körül és rá-rápörköltek és az öreg visszapörkölt rájok. Ő meg a lova jól meglékelve és lázáron mentek haza, de a Grendzserfórokat úgy kellett hazavinni, és egyikük már meg volt halva és egy másik meghalt másnap. Már, barátom, ha valaki pulyát akar látni, az ne kereskedjék a Sepperdszonok körül, azok között nem terem.

A következő vasárnapon mindnyájan templomba mentünk, kiki lóháton. A férfiak mind magukkal vitték puskájokat, Bökk is és a térgyük közé tették vagy a falnak támasztották. Ekképen tettek Sepperdszonék is. Igen ordináré kis prédikációt hallottunk, csupa testvéri szeretetről meg hasonló unalmas dolgokról; de mindenki azt mondta, jó szavallás volt, és hazamenet mind erről beszélgettek és oly rém sokat tudtak mondani hitről, jó cselekedetről, kegyelemről és predestinációkról és mit tudom én még miről, hogy úgy tetszett nekem, még ilyen rágós vasárnapot nem ettem életemben.

Egy órával ebéd után mindenki egyet szundított, ki székben, ki a szobájában, és nagyon unalmas volt a dolog. Bökk és egy kutya a gyöpön nyújtóztak el mély álomban. Én fölmentem a szobámba, mondok én is bólintok egyet. Az ajtóban, mely a mienkkel szomszédos volt, ott találtam az édes Szófia kisasszonyt és beszólított a szobájába, betette szép csöndesen az ajtót és azt kérdezte tőlem, szeretem-e őtet; én mondok, hogy szeretem; aztán azt kérdezte tőlem, megtennék-e érte valamit, de úgy, hogy nem szólok senkinek, és én azt mondtam, hogy meg. Akkor aztán azt mondta, elfelejtette a bibliáját s ott hagyta a padban a templomban két másik könyv között, és én szép csöndesen kilopózhatnám, elmehetnék érte és nem szólnék senkinek. Én azt mondtam, hogy meglesz. Ki is lopóztam s nekivágtam az útnak és senkit se találtam a templomban, kivéve tán egy-két disznót, mert az ajtaja nem volt becsukva, a disznó pedig szereti a kőpadlót nyáron, mert híves. Tudnivaló, legtöbb ember nem szokott templomba menni, csak mikor templomjárás ideje van; de a disznó ezt nem nézi.

Mondok magamban, ennek valami bibije van, – nem természetes dolog az, hogy egy leány úgy oda legyen az újtestámentomért; hát megráztam a könyvet s egy kis cédula hullott ki belőle, rajta ceruzával ennyi: félkettőkor. Megkutattam kívül-belül, de egyebet nem találtam. Ennyiből meg nem lettem okosabb, hát visszatettem bele a papirost s mikor hazaérek, Szófia kisasszony ott várt rám szobája ajtajában. Betuszkolt és becsukta az ajtót; aztán belenézett az újtestámentomába, míg meg nem találta a papirost és ahogy elolvasta, földerült; s mielőtt észrevettem volna, megcirógatott s egy barackot nyomott a fejemre és azt mondta, én vagyok a legkedvesebb fiú a világon és hogy ne szóljak senkinek. Rém piros volt az arca egy pillanatig és a szeme fénylett és ettől irtóztató szép lett. Én nagyon meg voltam lepődve, de mikor lélekzethez jutottam, megkérdeztem a papiros felül. Ő meg azt kérdezte, elolvastam-e, s én azt mondtam nem, s ő azt kérdezte, tudok-e írást olvasni és én azt mondtam nem, csak nagy pókbetűket, és akkor azt mondta, hogy a papirossal semmi sincs, az csak könyvjelző, hogy tudja hol olvasott és hogy én most menjek játszani.

Lementem a folyóra ezen a dolgon töprenkedve s egyszerre csak látom, hogy utánam jön a szerecsenem. Mikor már a ház felül nem lehetett őt látni, hátra- és körülnézett egy pillanatra és hozzám futott és aszondja:

– György úrfi, ha legyünne a lápba, mutatnék magának egy egész garmada vízi-isten papucsát.

Mondok, ez ugyan nagyon furcsa, ő ezeket tennap mondta. Muszáj vóna neki tudni, hogy senki se bomlik úgy vízivirágért, hogy vadászni járjon rá. Mi dolog lehet ez? Mondom neki:

– Jól van, trappolj előre.

Mentem utána egy félmérföldnyire, akkor nekivágott a mocsárnak és bokáig gázolva ment még egy félmérföldre valót. Odaérünk egy kis lapos területre, mely száraz volt és sűrűn be volt nőve fával, bokorral és vadszőlővel. Azt mondja ő:

– Mos fordújjon jobbra, csak enyihán lépest, György úrfi, osztég ott van. Én mán láttam máskó’, ee löszök annékün hom még egysző’ lássam.

Én hát befordultam jobbra és odébb mentem és csakhamar nem láttam a fáktól a feketémet. Körűlvizsgálom a helyet és egy kis tisztásra akadtam, nem nagyobbra, mint egy hálószoba, köröskörül befüggönyözve vadszőlővel, és ott egy embert látok és – a rézkupakját, nem az én öregem, Dzsim volt!?

Fölkeltettem és azt gondoltam rém meg lesz lepődve, hogy engemet lát, de nem volt. Már-már elpityeredett, annyira örült, de meglepődve nem volt. Azt mondja, akkor éjjel utánam úszott és hallotta minduntalan a kiáltásaimat, de nem mert felelni, mert attól félt elcsípi valaki s visszaviszi a rabszolgaságába. Azt mondja:

– Kisség messérűtem és nem tuttam ojjan sebösen úsznyi, hát el is maradtam tűled jócskán; mikó te kimásztá partra mondok, én is kimászok veled úgy, hogy nem is kő kajátonyi rád, de mikó láttam ezt a hajlékot, hát megmegest eemarattam. Messzi is vótam arra, hogy hallhattam vóna mit beszílnek neköd a házbú, a kutyáktú is fítem, de mikó meg meg mindön csöndes lött, tuttam, te bekerűtél a házba; én meg nekivágtam az erdőnek, hogy ott vérradjon rám. Kora röggel egy szerecseny a mezőre indult és arra ment, eevütt és eztet a helyet memmutatta; a hoz eleséget is minden itczaka megmeg hírt ha rúlad is mindég.

– És mért nem mondtad meg Dzsim az én Dzsekkemnek, hogy előbb vezessen ide?

– Mi haszna lett vóna tígedet kizavarnyi Hokk addig, míg nem vót mit tennyi? De mos’ röndben van minden. Én bevásaltam begréket, lábosokat meg eleséget, ahogy hozzájutottam és étszakának idején odahortam a tutajra –

– Miféle tutajra, Dzsim?

– A mi régi tutajkánkra.

– Azt mondod, hogy az nem ment ripityánba a gőzhajó alatt?

– Nem az! Egy küsség megsérült, kivált az egyik víge, de nagy baja nem lött, csak a hummink veszett majd mind oda. Ha nem buktunk vóna olyan nagyon mélyen a víz alá, meg az itczaka nem lett vóna olyan sitít, mink úgy hótra nem réműtünk vóna és nem lettünk vóna, mint mondani szokás, olyan makutyiak, láttuk is vóna a tutajt. De mos’ mán se baj, mer mos’ mán megmegets rendben van, annyi mintha ujdonatuj vóna, hummink is elég van ahelyett aki odaveszett.

– Hogyan került meg a tutaj, Dzsim; elfogtad?

– Hogy foktam vóna tutajt az erdőben? Dehogy. Szerecseny embörök fogták el, ott találták ide lenn az öbölben fönakadva egy fatuskón és elröjtötték a fűzfák alatt, és annyit csöröltek-pöröltek egymással, hogy melliköket illeti a tutaj, hogy hamar idáig legyütt a híre, én aztán röndbe hoztam a dógukat, mondok, hogy egyiküket se illetnyi, hanem téged illet meg engöm. Mondom, hogy elsinkófálnák-e egy fiatal fejér embör tulajdonjogát, amire dutyi jár? Osztég attam nekik egy tízcentest és annak rém megörűtek és aszondták, bár csak úsznék erre még ennyihán tutaj, hagy lennínek tűle megest gazdagok. Nagyon jól bánnak velem ezek a feketék, nagyon jól, s amire csak szükségem van, nem kő kétszer mondanom, hogy megtegyik. Ez a Dzsekk jó gyerek, és fene ügyes is.

– A’ már igaz. Nekem egy szóval se mondta, hogy itt vagy; annyit mondott, hogy jöjjek erre, mutat egy garmada vízivirágot. Ha baj lesz belőle, ő nincsen belekeveredve; bátran azt mondhatja, soha se látott bennünket együtt. És igaz is lesz, ha mondja.

Nincs sok mondani valóm a következő napról. Azt hiszem, rövidesen végezhetek vele. Hajnal felé fölébredtem s a másik oldalamra akartam fordulni, hogy aludjam még egy verset, mikor feltűnt, hogy milyen nagy csöndesség van, mintha senki se járna a házban. Ez szokatlan dolog volt. Aztán észrevettem, hogy Bökk már fölkelt és el is ment. Hát felkelek én is csodálkozva és megyek le a földszintre – senki; minden olyan csendes, mint az egér a lyukaiban. Kívül is szakasztott így volt; mondok, mit jelent ez? Lenn a farakásnál találkoztam Dzsekkemmel s aszondom neki: Mi történik itt?

Feleli ő:

– Nem tudja György úrfi?

– Nem, mondok, nem tudom.

– Hát Szófia kisasszony elszekte, el, igazán. Elszekte ziccaka, egyszer – senki se nem tudja mikor, elszekte, hogy megházasodja avval a fiatal Harry Sepperdszonnal, legalább aztat hisznek. A falamia rágyütte egy félórával ez előtt, talán picurkával előbb is, aztán mondhatok, nem vesztegette zidőt. Ekkora szernyű lótás-futás puskáért meg lóért soha se nem volta. A nagyságák mentek felzavarni zatyafiságot, zereg Saul urasága és a fiuk lelovagoltak a folyóra a zúton, hogy megcsípják aztat a fiatal ember és megöljenek mielőtt át tudja menni vízen Szófia naccságával. Azt tartok, nagy zivatar meglesz itt.

– Bökk elment anélkül, hogy engem felköltött volna.

– Azt tartok, úgy lesz. Nem akarták zúrfit belekevernyi. Bökk úrfi vállára vette puska és azt mondta, haza hozza egy Sepperdszon vagy maga se nem gyün haza. No hát, lesznek ott elegen azt gondolok, és akadja szerencséje, hozhatja belüle egyet.

Én nekiiramodtam a folyó menti útnak oly sebesen, ahogy csak tudtam. Lassan-lassan hallok ám jó messziről puskalövéseket. Mikor láttam már a gerendatárt és a farakásokat, ahol a gőzösök kikötője van, arra igyekeztem a fák és bokrok alatt, amíg jó helyre értem és ott fölkapaszkodtam egy odvas gyapotfára, ahol a lövés el nem érhetett és figyeltem. Előttem, csekély távolságban a fától egy ölfarakás volt, lehetett négy láb magas, s elsőbbed a mögé akartam bujni, de bizony jobb volt, hogy nem oda bujtam.

Négy vagy öt ember ott nyargalászott a lován, a gerendaraktár előtti puszta téren, káromkodva, kiabálva s azon iparkodva, hogy hozzáférjen a két fiatal legénykéhez, aki a kikötő hosszában lévő farakás mögött volt; de semmire se mentek. Amint valamelyikök mutatkozott a farakás parti oldalán, rálőttek. A fiúk a farakás mellett egymásnak vetették a hátukat, így szemmel tarthatták mind a két oldalt.

Végre abbahagyták az emberek a nyargalászást meg a kiabálást s a raktár felé indították lovaikat. Erre fölkapaszkodik az egyik fiú s a farakáson keresztül golyót ereszt rájok és egyet közülök kilő a nyergéből. Mind az emberek erre leugrálnak a lóról, fölszedik a sebesültet s indulnak vele a raktárba; ebben a szempillantásban a fiúk is futóra veszik a dolgot. Feleútján voltak már az én fámhoz, mikorra amazok észrevették, s újra nyeregbe szöknek s utánuk erednek. Jól nyomukban voltak, de nem volt haszna, a fiúknak jó egérútjuk volt, s oda is értek a farakáshoz, amely az én fám előtt volt: mögéje bujtak s így megint meg volt a fedezetük az öt ember ellen. Az egyik fiú Bökk volt, a másik vékony fiatal ember, mintegy tizenkilenc éves.

Az emberek ide-oda vágtattak egy darabig, aztán ellovagoltak. Amikor már nem lehetett őket látni, lekiabáltam Bökkre s megmondtam neki. Kezdetben nem tudta mire vélni, hogy egy fából jön ki a hangom. Roppant meg volt lepve. Mondta, hogy csak vigyázzak jól és szóljak, ha jönni látom az embereket. Azt mondta, valami rosszban törik a fejüket, ami hamarosan ki fog sülni. Én szerettem volna kívül lenni a fán, de nem mertem leszállni. Bökk izgatottan kezdett kiabálni, azt mondta, hogy ő és ez az unokatestvére Dzsó (az volt a másik fiatalember), ma még megteszik a magukét. Azt mondta atyját és két testvérét megölték, s elesett két-három ellenségök is. Azt mondta, hogy a Sepperdszon-had lesben állt rájok. Azt mondta Bökk, hogy atyjának és testvéreinek meg kellett volna várni az atyafiságot, mert Sepperdszonék nagyon sokan jöttek rájok. Kérdeztem tőle, mi lett Szófia kisasszonyból és a fiatal Harryból. Azt mondta, azok átmentek a folyón és bátorságban vannak. Ennek nagyon megörültem; de ahogy Bökk viselte magát amiért a minap mikor rálőtt, nem sikerült Harryt megölnie: ahhoz foghatót életemben nem láttam.

Egyszerre csak bum, bum, bum: szól három vagy négy puska. Azok a lovas emberek az erdőt megkerülték s előre jöttek lovuk nélkül. A fiúk a folyóba ugrottak, sebesülten mind a ketten és ahogy úsztak lefelé a víz sodrában, az emberek utánuk szaladtak a parton s egyre lövöldöztek rájuk s rikogattak: Le kell lőni, le kell lőni! Oly rosszul lettem tőle, majd kiestem a fából. Nem mondom mind el, ami még történt, belebetegedném újra, ha el kéne beszélnem. Azt gondoltam, bár sohase léptem volna erre a partra akkor éjjel, hogy ne láttam volna ilyen dolgokat. Még álmomban is sokszor ez kísért, hogy egyszer engemet is lelőnek.

A fában maradtam, amíg be nem esteledett, mert féltem lejönni. Egyszer-egyszer még hallottam lövéseket messze az erdőben, és kétszer láttam egy-egy csapat embert elvágtatni a szálfarakás előtt; mondok, még mindig tart a haddelhadd. Nagyon el voltam búsulva, hát el is határoztam, hogy nem megyek többet annak a háznak a tájékára, mert úgy gondoltam, hogy valamiképen hibás vagyok a dologban. Azt tartom, annak a cédulának az lehetett az értelme, hogy Szófia kisasszonynak félkettőre valahol találkoznia kell Harryval, hogy aztán elszökjenek; és azt gondoltam, szólnom kellett volna erről a céduláról az atyjának s a leány különös viselkedéséről, akkor talán lakat alá tette volna és ez az egész keveredés elmaradt volna örökre.

Mikor a fáról lejöttem, lekúsztam egy kis darabon a parton s megtaláltam a két hullát a víz szélin s kihúztam a partra. Betakartam az arcukat és elsiettem oly gyorsan, ahogy csak tudtam. Mikor Bökk arcát letakartam, egy kissé elsírtam magamat, mert rém jó volt hozzám végig.

Most már egészen besötétedett. Én többé a ház tájára nem mentem, hanem keresztülvágtam az erdőn s a lápra indultam. Dzsim nem volt a szigetén, hát nekitrappoltam a folyó öble felé, keresztül a füzesen, hogy azon melegiben a tutajra ugorjam s kijussak ebből a rémországból – a tutaj eltűnt! Boldog isten, de meg voltam rémülve! Egy percig lélegzetet se tudtam venni. Aztán egyet ordítottam. Egy hang – alig húsz lábnyira tőlem – azt mondja:

– Istenke zatyám, te vagy drágica? Ne megcsinálj lárma!

Dzsim hangja volt. Soha semmi hang a fülemnek nem volt ilyen édes. Egy kis darabot a parton lesiettem és ott voltam a tutajon. Dzsim végigtapogatott, szorongatott, annyira megörült nekem. Azt mondja:

– Zisten áldja meg téged fiacskám, már odavoltam, hogy meghaltál. Dzsekk itt vóta, azt mondja, aszondja, azt tartja, meglütték tégedet, mert nem mentél már tebbet haza. Hát én most akarta indítanyi tutajkát ebben a minitában innen ki öbölbul, mert minden meg van kiszen zindulásra, csag várok Dzsekket, hogy bizunust mondja, hogy meghaltál vagy nem haltál. Zistenke, zistenke, burzasztó erilek, hogy itt vagyolsz megint, drágicám.

Én azt mondom:

– Úgy van, rém jó dolog az; mert nem találnak, azt fogják hinni, engem is megöltek és a víz sodra elvitt. Még odafönn járja valami, attól még jobban elhiszik. Azért ne vesztegesd az időt Dzsim, lökd el a tutajt ki a nagy vízbe, oly gyorsan, ahogy csak bírod.

Nem éreztem magam jól, amíg a tutaj két mérfölddel odébb nem volt s kinn a Missziszipi kellő közepén. Ott kiakasztottuk jelzőlámpásunkat s azt gondoltuk, újra megmenekültünk és bálországban vagyunk. Nem ettem tegnap óta egy falatot se, hát Dzsim előszedett valami pogácsafélét és egy kis írót, sertéshúst, káposztát és zöldséget – nincs a világon ennél jobb, ha jól van elkészítve, s míg én vacsorázgattam, elbeszélgettünk és jó dolgunk volt. Én rém örültem annak, hogy elmenekülhetek a vendettából, és Dzsim is annak, hogy eljöhetett a lápi szigetről. Megegyeztünk abban, hogy végre is nincsen több olyan jó hely, mint a tutaj. Más helyeket olyan szűknek és olyan dohosnak talál az ember, de már a tutajt nem. Rém szabadnak és könnyűnek érzi magát az ember és alkalmasnak egy tutajon.

XIX. FEJEZET.

Elmult három-négy nap és éjjel; azt mondhatnám elúszott, oly símán, nyugodtan és kedvesen siklott odébb. Mostanság így csináltuk a dolgot. Iszonyú nagy folyó volt előttünk, egy-egy helyen volt másfélmérföldnyi széles; éjjel utaztunk, nappal kikötöttünk és elrejtőztünk; amint az éjtszaka java elmult, abbahagytuk a hajózást és kikötöttünk, rendszerint holtvízben, valamely homoksziget alatt; azután fiatal gyapotágat és fűzfavesszőt vagdostunk s betakartuk vele a tutajt. Oszt kiraktuk horgainkat. Utána beugráltunk a vízbe s úsztunk egyet, hogy felfrissüljünk és lehűtsük magunkat; aztán leültünk a homokos fenekű vízbe, ahol mintegy térdig ért a víz s néztük, mint virrad meg. Sehol semmi hang, tökéletes csöndesség – mintha az egész világ aludnék, csak a kecskebékák brekegtek bele néha. Az első dolog, amit megláttunk, amint végignéztünk a vízen, valami homályos vonalféle volt, – az erdő a túlsó parton, egyébnek nem lehetett nézni; aztán egy sápadt sáv az égen, aztán még több sápadás, amely tovaterjedt; aztán fölenyhült nagy messzeségben a folyó s nem volt többé fekete, hanem szürke; látni lehetett rajta fekete foltokat, amint tovasiklanak: kupechajók s efélék; és hosszú feketeségeket: tutajok; hallani lehet néha elnyújtott sikongást vagy zavart hangokat, mert olyan csendesség van s a hang oly messze elhallatszik; csakhamar látni lehet egy sávot a vízen s a sáv formáján megismered, hogy ott fatuskó van a víz erős sodrában, mely megtörik rajta és így formálja a sávot; aztán látni lehet a ködöt, hogy felgördül a vízről és a keleti ég kipirosodik és a folyó is és feltűnik messze a víz tulsó partján egy fakaliba az erdő szélén, nyilván fatelep, körülötte rendes farakások keresztbe és kassul egymáson, úgy, hogy akárhol keresztül lehetne kergetni rajta egy kutyát; aztán felszökken a kedves szellő és jön felülről és legyezgeti az embert oly édesen és hűvösen és olyan illatos, persze az erdőtől, meg a vadvirágtól; de nem mindig az, mert az emberek döglött halat – keszeget s affélét – szerte ott hagynak a parton, az pedig jócskán bűzlik; aztán hamarosan megvirrad teljesen, minden rámosolyog a napra, legkiváltképen a füttyös madár.

Azt gondoltuk, egy kis füstöt ilyenkor nem igen vesznek fel, hát leszedtünk néhány halat a horgokról és meleg reggelit főztünk. Majd aztán elnézzük a folyó elhagyottságát, lustálkodunk és lassan-lassan elalszunk. Ha aztán fölébredünk, körülnézünk, hogy mi történt azalatt, lehet, meglátunk egy-egy gőzhajót, amint köhög fölfelé a vízen, oly messze odaát a másik part fele, hogy az ember alig tudna róla egyebet mondani, minthogy kerekekre járó gőzös-e vagy csavaros; aztán megint egy óráig se látunk se hallunk semmit, csak az állhatatos elhagyatottságot. Aztán meg látni egy tutajt lefelé siklani és megesik, hogy épen tuskót hasogatnak rajta, mert majd mindig affélét csinálnak tutajon; látod a fejszét megvillanni és látod lecsapni, – de hallani nem hallasz semmit; és látni megint a fejszét amint felszökik és akkor, mikor a favágó embernek épen a feje fölött van, akkor hallod csak, hogy K’csak! Eddig tartott, amíg a hang át tudott jönni a vízen. Igy szoktuk eltölteni a napot, lustálkodva és hallgatva a csendességet. Egyszer igen sűrű köd volt, és a tutajon, meg effélén, ami arra ment, cintányérokat csapkodtak egymáshoz, hogy a gőzhajók hegyibök ne menjenek. Egy komp vagy tutaj oly közel ment el hozzánk, hogy tisztán hallottuk beszédüket, káromkodásukat és röhögésüket, de látni nem láttunk belőlük semmit. Az embert szinte megborzongatta, olyan volt, mintha szellemek szálltak volna a levegőben. Dzsim hitte is, azt mondja, hogy szellemek, de én azt mondtam:

– Nem, szellemektől nem telnék ki, hogy azt mondják: a ménkü üssön ebbe a ködbe.

Amint leszállt az éj, kiereszkedtünk a vízre; mikor a közepe fele voltunk, magára eresztettük, hadd ússzék, amerre a víz sodra viszi; aztán rágyújtottunk, a lábunkat a vízbe lógattuk és beszélgettünk mindenféléről, – mindig meztelenül jártunk éjjel-nappal, ha a szunyogoktól lehetett; Bökkék új ruhája, amit nekem varrattak, nagyon is jó volt arra, hogy kényelmes legyen, amellett egyáltalán nem sokat adtam a ruházkodásra.

Néha a mienk, magunké volt az egész széles folyó. Amoda túl volt a partság s a szigetek, a víz másik oldalán; egyszer-egyszer egy kis fény valamely kunyhó ablakában; néha a vízen is lehetett látni egy-két ilyen fényt, tutajon persze vagy kompon, s megesett, hogy valahonnan a tutajokról elérte az embert holmi hegedű- vagy énekszó. Roppant jó élet van a tutajon. Ott volt fölöttünk az égi boltozat teleszórva csillaggal, s mi szerettük nézegetni hanyatt fekve s arról beszélgetni, hogy vajjon valaki csinálta-e őket vagy hogy csak úgy lettek. Dzsim azt állította, hogy úgy csinálták, de én azt, hogy csak lettek; mert mondok rém sokáig eltartott volna, míg annyi sok elkészül. Dzsim azt mondta, hogy tojhatta a csillagokat a hold is; és ez mintha okos beszéd lett volna, azért nem is szóltam ellene semmit, mert a magam szemével láttam, hogy egy béka is egymaga tojott majd annyit, hát meglehet, úgy volt. Figyeltük a hullócsillagokat is, ahogyan lezuhantak. Dzsim azt mondta, ezek tán megzápultak, hát kidobják a fészekből.

Egyszer-kétszer láttunk gőzhajót is tovasiklani az éjben, aki egyszer-egyszer tenger szikrát okádott ki a kéményeiből; a szikra mint az eső hullott a folyóba és rémisztően szép volt nézni; aztán a hajó megkerülte a part egy sarkát, fénye kialudt, dohogása megszünt és átadta megint csöndességének a folyót; aztán lassan elértek a hullámai hozzánk – jóval az eltűnése után, – meglóbálták egy kicsit a tutajunkat és ezután az ember nem is tudja meddig, ismét nem lehetett hallani semmit, kivéve tán békát és effélét.

Éjfél után a parti lakók lefeküdtek és ekkor két vagy három órára a part merő feketeség lett, – semmi fény már a kunyhók ablakában. Ez a fény volt a mi óránk; amint az első feltűnt, ez nekünk a hajnalt jelentette s ekkor rögtön hely után néztünk, ahol elrejtőzhetnénk és kiköthetünk.

Egy reggel, pitymallat körül, csónakot találtam s keresztül eveztem egy szigetközi csatornán – lehetett kétszáz öl szélességű – a főpartra s vagy egy mérföldet mentem a víz egy mellékágán föl cipresszus-erdő alatt, azzal a szándékkal, ha epret vagy valamit szedhetnék. Épen amikor egy oly hely mellett mentem el, ahol valami marhacsapás keresztezte a folyó ez ágát, hát csak rohan ám két ember a tehéncsapáson oly sebesen, ahogy a lába bírja. Én gyorsan el akartam onnan evezni, de akkor már jól közel értek hozzám s rám kiabáltak és rimánkodtak, hogy mentsem meg az életüket. Azt mondták, nem vétettek semmit, azért üldözik őket, emberek és kutyák vannak a nyomukban. Mindjárt bele is ugrottak volna a csónakomba, de én azt mondom:

– Megálljanak. Nem hallok még se kutyát, se lovat; még ráérnek keresztülvágni itt a bozóton és elérhetik egy kissé föllebb a vizet. Ott belegázolnak s ide gázolnak hozzám s beülnek, ettől a kutyák elvesztik a szimatjukat.

Ezt meg is tették, és amint benn voltak a csónakban, én indultam a homokszigetünk felé s úgy öt-tíz perc mulva hallottuk messze fönn a kutyákat és az emberek kiabálását. Hallottuk, amint jöttek a csatorna felé, de látni nem láttuk; mintha megálltak s egy darabig ide-oda keresgéltek volna; s mikor mind tovább és tovább jutottunk, alig hallottuk őket már egyáltalán; ezalatt elhagytunk egy mérföld hosszúságnyi erdőt s beleértünk a főfolyóba s minden csendes volt s mi odaeveztünk a homokszigethez, elbujtunk a gyapoterdőbe és bátorságban voltunk.

Az egyik e fickók közül lehetett úgy hetvenes vagy tán több is, kopasz volt és szürke szakálla volt. Viharlátott ócska puha kalapja volt neki és zsíros, kék gyapotinge és csizmaszárába gyömöszölt rongyos, ócska kék szövetnadrágja és otthonkötött nadrágtartója, azaz csak egy fél. Ócska hosszúaljú kabát kék szövetből, vásott rézgombokkal volt a karjára vetve s mindegyiknek volt egy-egy nagy, pocakos tarisznyája szőnyegszövetből.

A másik fickó maga harminc éves, ruhája meg ép oly ordináré volt, mint a másiké. Reggeli után lehevertünk és beszélgettünk s az első dolog, ami kiderült, az volt, hogy ez a két legény nem ismerte egymást.

– Mitől keveredett maga bajba, kérdi a kopaszfejű a másik legénytől.

– Egy szert árultam, amely leszedi az ember fogáról a borkövet. És le is szedi, de lemegy vele a fog zománca is. De egy éjjel tovább maradtam ott mint kellett volna és épen abban a pillanatban akartam elillanni, amikor a város innenső részén magába ütődöm, mikor menekül; maga azt mondta, jönnek és könyörgött, segítsem a menekülésében. Én azt mondtam, magam is bajban vagyok, hát fussunk együtt. Ez az egész história, – mi a magáé?

– Én egy kis mértékletességi mozgalmat csináltam vagy egy hétig és becéje lettem a fehérnépnek, aprónak-nagynak egyaránt, mert hatalmasan befűtöttem iszák uraiméknak, annyit mondhatok, s beszedettem öt-hat dollárt egy-egy éjjel – fejenkint tíz centjével, gyermek és szerecsen ingyen – és az üzlet mindjobban ment napról-napra, amikor valamikép mult éjjel hire ment, hogy én titokban a saját korsómmal töltöm az időmet. Egy fekete költött fel ma reggel azzal, hogy a népek titokban szedelőzködnek kutyáikkal és lovaikkal és hamarosan rám jönnek, de adnak egy félórai egérutat, azután azonban ahol találnak, lehúznak; s ha megcsípnek, bekátrányoznak, tollban meghentergetnek és végighurcolnak a városon, annyi bizonyos. De nem vártam be a fölöstökömöt, nem voltam éhes.

– Bácsi, – aszondja a fiatalember – azt tartom, mi ketten egy szekér elé foghatnók magunkat; mit szól hozzá?

– Nem mondom, hogy nincs kedvem. Mi úgy a maga főfő-mestersége?

– Mesterségem szerint újságszedő; szabadalmazott medecinákban is utazom egy kicsit; színművész is, tudja, a tragédiában; ki-kiruccanok az asztaltáncoltatás, a frenológia hímes mezőire, úgy alkalomadtán; változatosság okáért tanítok éneklőföldrajzot; felolvasásokat is tartok néha – oh, csinálok én másfélét, többnyire akármit, ami a kezem ügyébe esik, az aztán nem is munka. Hát kend miben izél?

– Én a magam idejében jócskán doktoroskodtam. Legjobb fogásom rák, agylágyulás és eféle ellen, a betegre tenni kezemet; tudok alkalmasan jövendőt is mondani, ha akad valaki, aki ki tudja számomra a körülményeket. Prédikálni is szoktam, aztán gyűléseket rendezni puszta ég alatt, aztán térítő munkát csinálni.

Egy darabig mindnyájan hallgattunk, akkor a fiatalember egy nagyot sóhajtott, azt mondja: haj! haj!

– Mi erányában hajhajózik kend – mondja a kopasz.

– Ha meggondolom, hogy azért éltem, hogy ilyen életet éljek és ilyen kompániába sülyedjek alá. És elkezdte a szemszögletét törülgetni egy rongydarabbal.

– A fene a bőribe, nem elég jó kendnek ez a társaság? – mondja a kopasz szemtelenül és fennhéjázón.

– Hát elég jó nekem; olyan jó, amilyent érdemlek; mert ki hozott le idáig, holott olyan magasan voltam? Csak magam bizony. Nem okolom én önöket, uraim, távol tőlem. Nem okolok senkit. Rászolgáltam mindenre. Hadd végezze rajtam a hideg világ a legrosszabbat; egyet tudok: valahol van egy sír az én számomra is. A világ ám menjen azon az úton, ahol mindig járt és szedjen el tőlem mindent: szeretteimet, birtokomat, mindent, azt az egyet el nem veheti tőlem. Egy napon majd ott fogok feküdni lent és mindent elfelejtek és szegény megtört szívem ott nyugalmat talál. És tovább törülgette a szemit.

– Süsd meg a tört szívedet, – mondja a kopasz. Mit hánytorgatod nekünk a szegény tört szívedet? Mi nem vétettünk neked semmit.

– Tudom, önök nem. Nem is teszek önöknek szemrehányást, uraim. Én magam juttattam magamat ennyire. Igen, senki más, csak magam. Igazság, hogy megszenvedjek érte, való igazság. Hát nem is panaszlom fel.

– Ennyire juttattad magadat? Honnan juttattad magadat ennyire?

– Ah, hiszen úgy sem hinnétek el. A világ sohasem hisz az embernek. Hagyjuk annyiba, sebaj no! Születésem titka –

– Születésed titka? Azt akarod mondani –

– Uraim, – mondja a fiatalember igen ünnepiesen – fel fogom önök előtt tárni, mert érzem, hogy bízhatom önökben. Jog szerint én herceg vagyok.

Dzsimnek majd kiugrott a szeme, amikor ezt hallotta; de gondolom, az enyém is. Aztán azt mondja a kopasz: de csak nem mondja komolyan?

– De igen. Szépapám, Bridzsvuoter herceg legidősebb fia, a mult század vége felé ebbe az országba menekült, hogy a szabadság tiszta levegőjét szívja magába; itt meg is házasodott, meg is halt, egy fiút hagyván maga után. Az ő atyja is körülbelül ugyanakkor halt meg. A néhai herceg második fia magához ragadta a címet és a birtokokat, az igazi csecsemőhercegről nem vettek tudomást. Én vagyok e csecsemő egyeneságú leszármazottja, én vagyok a törvény szerint való Bridzsvuoter herceg; és íme, itt vagyok veszendőben, nagy rangomról letépve, emberek által űzve, a hideg világtól megvetve, rongyosan, elnyűtten, megtört szívvel és gézengúzok társaságára kárhoztatva egy tutajon.

Dzsim rém módon megsajnálta, de meg én is. Próbáltuk vigasztalni, de ő azt mondta, mi haszna, őt nem lehet megvigasztalni. Azt mondta, ha hajlandók lennénk elismerni őt, ez jobban esnék neki, mint akármi; mi hát rámondtuk, hogy szívesen, csak mondja meg, mit kell tennünk. Azt mondta, bókolnunk kell előtte, ha szólunk hozzá, és azt kell mondanunk, kegyelmességed vagy milord vagy lordságod, – de azt sem bánja, ha egyszerűen Bridzsvuoternak szólítjuk, mert aszondja, az inkább titulus, semmint név. És hogy evés idején egyikünk udvaroljon neki és tegyen meg minden apró dolgot, amit megkíván.

Ez ugyan könnyű dolog volt, hát megtettük. Az egész ebéd alatt Dzsim körülötte volt és udvarolt neki, és aszondja: Parancsulja miltusága, ebbül vagy abbul paransolja? És így tovább, és az ember láthatta, hogy rém tetszett neki.

De az öreg lassacskán roppant elcsöndesedett; se szólt, se beszélt, és látszott, hogy nem jól esik neki, ahogy ezt a herceget kényeztettük. Mintha valami nyomta volna a lelkét. Igy aztán ebéd után egyszer csak ezt mondja:

– Nézze csak, Bildzsvuoter, én rém sajnálom magát, de nem maga az egyetlen ember, akinek ilyenféle bánata van.

– Nem?

– Nem, nem az egyetlen. Maga nem az egyetlen ember, akit kifiruncvancigoltak nagy állapotából.

– Haj, haj!

– Nem, maga nem az egyetlen ember, akinek titka van a születése körül. És akármi legyek, az öreg elkezd pityeregni.

– Lassan, mit akar ön mondani?

– Bildzsvoater, bízhatom önben – mondja az öreg még mindig hüppögve.

– Akár a keserű halálba. És megfogta a bácsi kezét és megsímogatta és aszondja: Beszéljen, mi van a születése titkával?

– Bildzsovater, én vagyok a néhai dofén.

Elhiheti bárki, hogy nekem meg Dzsimnek ezúttal tátva maradt a szánk. A herceg azt mondja:

– Micsoda kend?

– Igen, úgy van, barátom, az ön tekintete ebben a szent szempillantásban a szegény eltűnt dofénen pihen: tizenhetedik Lalyoson, tizenhatodik Lalyos és Mária Antoinetta fián.

– Maga? Ebben a korban? Ugyan! Azt akarja mondani, hogy maga néhai Nagy Károly; akkor magának legkevesebb hat-hétszáz esztendősnek kell lenni.

– A bánat tette, Bildzsovater, a bánat; bánat hozta rám ezt az ősz hajat, bánat a korai kopaszságomat; igen uraim, önök – kék posztóban és nyomorban Franciaországnak bujdosó, száműzött, megtaposott, szenvedő, törvényszerinti királyát látják maguk előtt.

És úgy rítt és nyavalygott, hogy Dzsim meg én nem tudtuk, micsináljunk, annyira sajnáltuk, de örültünk is, meg büszkék is voltunk, hogy velünk volt. Hát nekiálltunk, mint ahogy az előbb a herceggel tettük és iparkodtunk őtet megvigasztalni. De ő azt mondta, semmi hasznát se veheti, rajta nem segít már csak a halál és ha mindennek vége lesz, ámbátor aszondja, sokszor jólesett neki, ha néha az emberek rangja szerint bántak vele, és térdre ereszkedtek előtte, ha szóltak hozzá és mindig felségednek szólították és udvaroltak előbb neki, mikor enni kellett s addig le nem ültek a jelenlétében, amíg ő nem intett nekik. Igy hát Dzsim meg én lefelségedeztük őtet, megtettük neki ezt is, azt is, amazt is, és állva maradtunk, amíg nem mondta, hogy üljünk le. Ez aztán borzasztón jól esett neki, szinte megvidámult és fölmelegedett tőle. De bezzeg a herceg elsavanyodott, nem jó szemmel nézte a dolgokat; mégis a király igen barátságosan bánt vele s azt mondta neki, hogy a herceg szépapjára, meg a többi Bildzsvoater hercegekre sok gondja volt az ő atyjának és annak köszönhetik emelkedésüket is, de a herceg jódarabig nem engedett konokságából, míg végre azt mondja a király:

– Megeshetik, hogy veszekedett sokáig kénytelenek leszünk együtt maradni ezen a tutajon, Bildzsvoater, hát mi haszna keseredik el? Én csak kényelmesebbé akarom tenni a helyzetünket. Nem az én hibám, hogy nem születtem hercegnek, nem a kendé, hogy nem született királynak, hát mi haszna emésszük magunkat? Vedd lehető jó hasznát annak, ami akad: ez az én jelszavam. Nem rossz dolog az, hogy idekerültünk: van elég mit enni, az élet könnyű, no, adja a kezét herceg és legyünk mindnyájan jó barátok.

A herceg megtette s Dzsim meg én nagyon megörültünk neki. Minden feszesség elmult tőle és nekünk roppant jól esett a dolog, mert bizony csak nyomorúság az, ha marakodás van a tutajon. Mert az kell a tutajon csak, hogy mindenki meg legyen elégedve és csöndes és barátságos legyen mindenki eránt.

Nemsokára rájöttem, hogy ezek a hencegők se nem királyok, se nem hercegek, hanem bizony nagyon is elesett csalók és svindlerek. De soha egy szót se szóltam róla és nem is mutattam; inkább magamba tartottam, ez a legjobb; így nem akad perpatvar és nem keveredik az ember bajba. Ha jól esik nekik, hogy királynak meg hercegnek szólítsuk, én ugyan nem bánom, hiszen ez tartja fönn a családi békét, és mihaszna mondtam volna meg Dzsimnek, hát neki se szóltam. Ha egyebet se tanultam a tatámtól, azt megtanultam, hogy úgy lehet legjobban békességben megélni az emberekkel, ha hagyja az ember mindét a maga útján.

XX. FEJEZET.

Sok mindenfélét kérdeztek tőlünk; szerették volna tudni, mért rejtjük el a tutajt, mért kötünk ki nappal, ahelyett, hogy tovább mennénk, hogy talán Dzsim szökésben lévő szerecsen. Mondom én:

– Hová gondolnak. Hát menne-e délnek, ha szökésben volna?

– Nem, azt mondják, csakugyan nem menne. De hát egyről-másról mégis csak be kellett számolnom, hát azt mondtam:

– A családom, mondok, Pejkmegyében lakott, Misszuriban, ahol én is születtem, de mind kihaltak, kivéve engem, tatát és Ejk testvéremet. Tata azt mondta, ő bizony fölszedi a sátorfáját és lemegy lakni Ben bátyánkhoz, akinek a folyó mellett van egy kis tanyája, negyvennégy mérföldnyire Orbaun alatt. De tata nagyon szegény volt és még adóssága is volt, így mikor fölkerekedett volna, nem maradt egyebe, mint tizenhat dollárja és ez a négerünk, Dzsim. Ez nem volt elég arra, hogy eljussunk vele tizennégyszáz mérföldnyire, akár hajón, akár más módon. Hát mikor jött a zöldár, tatára egy napon egy kicsit rámosolygott a szerencse: elfogta ezt a tutajdarabot, mire azt gondoltuk, ezen elmegyünk le Orleánszig. De tata szerencséje nem volt tartós, egy éjjel egy gőzös nekiment a tutaj elejének, mi mind kiestünk a vízbe s lebuktunk a kerekek alá; Dzsim és én föl is jöttünk megint rendesen; de tata részeg volt, Ejk pedig csak négyéves volt, ezek hát nem is jöttek fel soha többé. Egy-két napig aztán elég bajunk volt, mert mindig jöttek ki emberek csónakon s el akarták venni tőlem Dzsimet azzal, hogy azt hiszik, hogy szerecsen létére szökésben van. Most már nem utazunk nappal, éjjel nem zaklatnak bennünket.

Azt mondja a herceg:

– Hagyjatok magamra, hadd ókumláljak ki valamit, hogy nappal is utazhassunk, ha kedvünk tartja. Át fogom gondolni a dolgot, kitalálok valami plánumot, amivel rendbe hozzuk. Mára még úgy hagyjuk a dolgot, mivel hogy természetesen nem lehet kedvünk nappal elmenni a mellett a város mellett amottan, megárthatna az egészségünknek.

Estefelé elkezdett borulni és esősre állt az idő, a hangtalan villámlás köröskörül villogott mélyen lenn az égbolton s a lomb elkezdett zizegni; csúnya idő készül, azt már lehetett látni. A herceg és a király elkezdtek a putrinkban motoszkálni, hogy lássák, mit érnek az ágyaink. Az én ágyam, egy strózsák, jobb volt, mint a Dzsimé, amely törekkel volt megtöltve. A törekben mindig akad pelyvaszálka, ami belemegy az emberbe és fáj; s ha az ember meg-megfordul rajta, a száraz törek úgy zörög, mintha egy petrence száraz csaliton hemperegnél; álmából is fölkelti az embert. A herceg azt mondta, hogy az én ágyamat választja, de a király azt mondta, abból nem lesz semmi. Azt mondja:

– Azt kell gondolnom, rangbeli különbségünk szuggerálhatná önnek, hogy egy törekzsák nem illendő fekvőhely énnekem. Kegyelmességed majd csak elfekszik a töreken is.

Én meg Dzsim nagyon megrőkönyödtünk egy szempillantásra, hogy ebből baj lesz közöttük, azért nagyon megörültünk, mikor a herceg így szólt:

– Fátumom nekem, hogy mindég a sárba fektettessem hatalmaskodások vasalt sarkától. Balszerencse törte össze egykor fönkelt szellememet; meghajlok, alávetem magam. Ez a sorsom. Egymagamban vagyok a nagy világon, hadd szenvedjek én. Én el tudom viselni.

Elindultunk abban a percben, ahogy besötétedett. A király meghagyta, hogy csak jól künn a folyó közepén tartsuk magunkat és világosságot ne gyújtsunk, amíg jól el nem hagyjuk a várost. Lassan odaértünk, ahonnan egy csomó világot lehetett látni – ez volt tudniillik a város – és rendesen elosontunk alatta, mintegy félmérföldnyire künn a vízen. Mikor háromnegyed mérföldnyire túl voltunk rajta, felhúztuk jelzőlámpásunkat és úgy tíz óra körül elkezd esni, a szél fújni és dörgés és villámlás és minden. A király azt mondta, álljunk őrt addig, míg az idő jobbra fordul, erre aztán ő meg a herceg bekecmeregtek a putriba s behúzódtak az éjtszakára. Ez az én őrségem előtt volt, tizenkét óráig, de be nem mentem volna, ha lett volna is ágyam, mert nem lát az ember a hét minden napján, ha addig él is, olyan vihart, mint ez volt. Uram fia, hogy süvített el rajtunk a szél! És minden szempillantásban jött egy-egy villámlás, amely fölgyújtotta egy félmérföldnyi kerületben a sörényes hullámokat és lehetett látni a szigeteket, mintha az esőn keresztül, mintha porban úsznának, és a fákat, amint ide-oda csapkodtak a szélben, aztán jött egy-egy ss-csak – bumbumbaradonbumbumbum! s a mennydörgés dérdurral dübörögve ment tova, – aztán csend s aztán hrip – jön egy másik villám s egy új dörömbölés. A hullámzás egyszer-másszor majd lemosott a tutajról, de nem volt rajtam semmi ruha, hát nem bántam. Fatuskóktól se lett bajunk; a villám oly állandóan sistergett és gyújtogatott körülöttünk, hogy idejekorán megláttuk, ha volt és ide-oda igazíthattuk a tutajt s el tudtuk kerülni a vízbeli fatörzseket.

Enyim volt a középső őrség, de akkorra jócskán elálmosodtam, hát Dzsim azt mondta, ő tartja helyettem az első felét; ebben ő mindig áldott jó fiú volt, ez a Dzsim. Bemásztam a putriba, de a herceg meg a király úgy szétdobálták a lábukat, hogy nekem ugyan nem volt ott helyem, így hát kívül feküdtem le, nem bántam az esőt, mert meleg volt és a hullám se járt már olyan magasan. De két óra körül bizony megint megduzzadt és Dzsim már szólni is akart, de megváltoztatta szándékát, mert azt gondolta, még se olyan nagy a hullámzás, hogy bajt is csinálhatna, de ebben ugyan megcsalódott, mert csakhamar jön ám hirtelen óriás és lesöpört a tutajról. Dzsim majd megszakadt bele, úgy nevetett. Nincs a világon szerecsen, aki olyan könnyen tudott volna jókat nevetni.

Én átvettem az őrséget és Dzsim lefeküdt, nagy hortyogásra fogta a dolgot, s lassan a vihar teljesen elállt, és mikor megláttam az első világosságot a parton, felköltöttem és bekormányoztuk tutajunkat egy rejtek-kvártélyba megint egy napra.

A király reggeli után előkapart egy pakli piszkos kártyát s egy darabig a herceggel öt centbe máriásoztak. Aztán beleúntak és azt mondták, kifognak pécezni valami vállalatot. A herceg belebujt szőnyegszövettarisznyájába s kihalászott belőle egy csomó apró cédulát s felolvasta hangosan. Az egyik cédula azt mondta, hogy »a hírneves Armand de Montalban du Parisból felolvasás a frenológia tudományából«, ezen vagy azon a helyen, ekkor vagy akkor, tíz cent belépti díj mellett és »szolgál a kérdés ismertetésével, darabja huszonöt cent«. A herceg azt mondta, ez ő. Egy másik cédulán ő volt a világraszóló Sexpir-színész, az ifjabb Gerrik, a londoni Druri-Lén-Szinház tagja. Egyéb cédulákon egyéb mindenféle neve volt és elkövetett csodadolgokat, mint teszem azt, vizet vagy aranyat talált »varázsvesszővel«, ráolvasott megbabonázottakra és így tovább. Egyszerre azt mondja:

– De a kedvencem a Teszpisz taligájának a múzsája. Jártad valaha, felség, e tájakat?

– Nem jártam, mondja a király.

– De fogod, oh, bukott nagyság, fogod, mielőtt három nappal öregebb lennél, mondja a herceg. Az első jó városban, ahova érünk, kibérlünk egy termet s előadjuk a vívójelenetet III. Rikárdból és az erkélyjelenetet Romeo és Juliából. Hogy fest neked az eset?

– Már benne is vagyok, nyakig, Bildzsvoater, benne mindenben, ami fizet; de tudod, dunsztom sincs a színészmesterségről, nem is igen láttam belőle semmit életemben. Kisded valék, mikor királyi tatám színészeket tartott a palotában. Azt hiszed, rá tudsz kapatni?

– Gyerekjáték.

– Rendben van. Már a hideg lel valami új dologért. Gyerünk, vágjunk neki.

Erre a herceg mindent elmondott neki, hogy ki volt Romeo, ki volt Julia és hogy ő szokta játszani Romeót, így a király veheti Juliát.

– De ha Julia olyan fiatal fruska, herceg, akkor megesik, hogy az én hántott fejem és szürke szakállam egy kissé szokatlan lesz rajta.

– Ettül ugyan alhatik, gondol is ez a vidéki salabakter nép ilyenre. Amellett tetszik tudni, jelmezben lesz és attól függ minden a világon. Julia az erkélyen van, gyönyörködni a holdvilágban, mielőtt lefeküdnék és fölvette hálóköntösét és bodros éjjeli fejkötőjét. Ehun vannak a szerephez való jelmezek.

És kivett a tarisznyájából két-három függönyszövet ruhát, ami, azt mondta, középkori páncélruha III. Rikárd és a másik legény számára, és egy hosszú fehér gyapothálóinget és egy bidres-bodros hálófejkötőt hozzá. A király meg volt elégedve; így hát a herceg elővette a könyvet és felolvasta a szerepeket szárnyaló szavalással, egyben föl-alá parádézva és játszva, hogy megmutassa, mint kell csinálni; aztán odaadta a könyvet a királynak s azt mondta, tanulja meg a szerepét.

A kanyarulat alatt mintegy három mérföldnyire volt egy kis jelentéktelen város, és ebéd után azt mondja a herceg, kiókumulálta, miképen utazhatnánk nappal is anélkül, hogy Dzsimre nézve veszedelmes lehetne; ezért, azt mondja, kiszáll a városba, hogy ezt a dolgot nyélbe üsse. A király azt mondta, ő is kiszáll megnézni, nem lehetne-e valamit csinálni. A kávénk is elfogyott, hát Dzsim azt mondta, jó lesz, ha én is velük megyek a csónakban és hozok valamelyest.

Mikor odaértünk, még egy lélek se mozdult; az utcák üresek és teljesen kihaltak és némák voltak, mintha vasárnap lett volna. Egy beteg szerecsenre akadtunk, aki a hátsó udvarban a napon sütkérezett és azt mondta, minden teremtett lélek, hacsak nem volt még egészen gyerek vagy beteg vagy aggastyán, elment egy puszta ég alatt tartott vallásos gyűlésre, mintegy két mérföldnyire befelé az erdőben. A király megkérdezte, mely irányban, s azt mondta, ő is odamegy s kiszedi a zsírját ennek a vallásos gyűlésnek, és hítt, hogy én is menjek vele.

A herceg azt mondta, ő valami nyomdára szeretne akadni. Hát találtunk: egy parányi vállalat volt, egy ácsnak a boltja fölött – ács és nyomdász, mind a gyűlésre mentek és minden ajtó nyitva volt. Piszkos, rendetlen helyiség volt, tele tintafolttal, plakátokkal, melyekre lovak és szökésben levő négerek voltak pingálva; tele volt velük a fal. A herceg ledobta a kabátját és azt mondta, rendben van a dolog. Igy hát én meg a király indultunk a gyűlésre.

Odaértünk egy félóra alatt fenemód izzadva, mert rém meleg nap volt. Volt ott húszmérföldnyi kerületről – vagy ezer ember. Az erdő tele volt fogattal, kocsival, a lovak lekötve, abrakos váluból ettek és csapkodva bogároztak. Póznából sátrakat készítettek és gallyal befödték, ahol citromvizet és gyömbéres kőlt-tésztát árultak, és nagy garmadában volt görögdinnye és efféle.

A prédikációkat is olyan sátrak alatt tartották, csakhogy ezek nagyobbak voltak és temérdek ember beléjök fért. A padokat hosszában elfűrészelt szálfákból csinálták, a külső kerek oldalába lukat fúrtak s botokat hajtottak be lábaknak. Hátuk nem volt. A prédikálók dobogón állottak a sátor egyik végében. Az asszonyok fején ünneplő főkötő volt s némelyeknek félgyapot, másoknak tisztagyapot, egynéhánynak kalikó ruhájuk volt. A fiatalemberek némelyike meztélláb volt, és a gyerekek részben egyáltalán nem voltak felöltözve, csak ing volt rajtuk házivászonból. Az öreg asszonyok jobbára kötögettek, a fiatal nép pedig titokban udvarolgatott.

Az első sátorban, ahová értünk, a prédikátor előénekelt valami himnuszt. Elénekelt két sort és mindenki utána mondta, és nagyszerű volt a dolgot hallani, mert annyian voltak, és nagy lelkességgel csinálták. Aztán másik két sort énekelt elejbök és így tovább. A nép mindjobban nekibuzdult és mind hangosabb lett az éneke; mire a végin voltak, némelyek elkezdtek nyögni, mások kiabálni. Aztán a prédikátor belekezdett a prédikációjába és pedig nagyon komolyan fogott hozzá és hadonászva a dobogónak hol az egyik oldalára ment, hol a másikra, aztán megtámaszkodott elül a korlátnak és a keze-teste egyre járt és rém hatalmasan dobálta ki magából a szókat; és egyszer-egyszer magasan fölemelte a bibliáját és kitartá és mintegy meghordozta, erre is, arra is kiabálva: »Ez az érckígyó a pusztában! Tekintsetek rá és élni fogtok!« A nép meg ráordította: Dicsőség! Amen! És így folytatta ő – a nép meg nyögve, sírva és áment kiabálva – vele:

– Oh, gyertek ide a gyász padjaiba! Gyertek, akik feketék vagytok a bűntől! (Amen.) Gyertek nyavalyásak és sebbel borítottak! (Amen.) Gyertek bénák, sánták és világtalanok! (Amen.) Gyertek nyomorultak és szükségben lévők! (A-a-men.) Gyertek gyötrődők, fertőzöttek és szenvedők! Gyertek megtört lelketekkel, gyertek szívetek gyötrelmével! Jöjjetek rongyban, sárban és fertőben! A tisztító vizek íme szabadon folynak, az ég kapuja nyitva áll, – oh, lépjetek be és pihenjetek meg benne! (A-a-men, dicsőség, dicsőség, alleluja.)

És így tovább. Az ember már nem is tudta a nagy sírástól és kiabálástól, hogy mit beszél a szónokuk. A nép fölkerekedett és iszonyú erővel tolongott a gyász padja felé, a könny pedig végigfolyt az arcukon; s mikor a gyászosok mind egy garmadában voltak az első padokban, ott énekeltek, ordítoztak, földhöz verték magukat a szalmára, tisztára mintha megvadultak s megtébolyodtak volna.

Hát bizony az elsők között volt, láttam, a király; lehetett hallani, túltett ordításban valamennyin; aztán mindjárt nekiment a dobogónak és a prédikátor megkérte, szóljon a néphez. És ő szólt. Elmondta nekik, hogy ő tengeri rabló volt, harminc éven át kalózkodott az indiai óceánon és a bandája alaposan megritkult a mult tavasszal egy harcban s most azért jött haza, hogy friss embereket szedjen, és hál’istennek, hogy az éjjel kirabolták és partra dobták egy fitying nélkül egy gőzhajóról, és hogy csak ennek örül, ez a legáldottabb dolog, ami valaha rajta megesett, mert hogy most más ember lett belőle és először boldog egész életében; és amilyen koldus is, egyenesen indul vissza az indiai óceánra s arra fordítja élete hátralevő részét, hogy megpróbálja a kalózokat jó útra téríteni: mert ez neki jobban sikerülhet, mint akárkinek, mivelhogy ő ismeri az összes tengeri rablóbandát azon a tengeren; és bár nagy idejébe kerül, amíg pénz nélkül eljut odáig, elmegy ha törik, ha szakad, és valahányszor megtérít egy-egy kalózt, azt fogja mondani neki: ne nekem köszöngesd, ne énbennem bízzál, mindez annak a pókvilli gyűlésbeli kedves népnek a műve, akik természetes testvérei és jótevői az emberiségnek, és azé a drága prédikátoré ott, akinél hűségesebb barátja még nem volt tengeri rablónak.

És aztán sírva fakadt és vele sírt ott minden ember. »Csináljunk kollektát néki, kollektát csináljunk!« – kiáltotta valaki. Egy féltucat ember ugrott föl, hogy megcsinálja; de valaki közbekiált: »Járjon körül, aszondja, a kalapjával!« És aztán mindenki ezt mondta, a prédikátor is.

Hát ment is a király a kalapjával, bejárta a sokaságot, egyre törülgetve a szemeit és áldva a népet és magasztalva őket és hálálkodva, amért olyan jók a messze távol lévő tengeri rablók iránt; és minduntalan megesett, hogy a legcsinosabb kis lányok könnybe fürösztött orcával arra kérték, engedje meg nekik, hogy megcsókolják; és ő mindig megengedte és némelyikét megölelte, megcsókolta ötször-hatszor is; aztán meghívták, hogy maradjon náluk vagy egy hétig, és mindenki azt kívánta, hogy az ő házába menjen lakni; de ő azt mondta, minthogy a gyűlésezésnek ez volt az utolsó napja, már semmi haszna se lenne az ittmaradásának, amellett már nagyon mehetnékje volt az indiai tengerre, hogy munkához láthasson a kalózok körül.

Mikor visszakerültünk a tutajra s megolvasta a pénzit, kitűnt, hogy összekoledált hetvenhét dollárt és tizenöt centet. Hozzá elhozott egy hárompintes pálinkásbutykost is, amelyet egy kocsi alatt talált, mikor az erdőn keresztül hazafelé indult. Azt mondta a király, mindent összevéve, amit eddig ilyen térítő munkát végzett, ez a mai napja volt a legkiadósabb. Azt mondta, eddig nem volt érdemes beszélni, pogányok nem sokat adnak arra, hogy az ember kalózokat vallásos gyűlésekkel dolgozzon meg.

Megolvasta a pénzit.

A herceg abban volt, hogy nagyon jól végezte a dolgát, amíg a király ki nem rukkolt a magáéval; ezután persze nem volt vele oly nagyra. Kiszedett és kinyomtatott abban a kis nyomdában két kis nyomtatványt – lópasszust – gazdálkodók számára és fölvett érte négy dollárt. És beszedett tíz dollár ára újsághirdetést, amiről azt mondta, kiadja négy dollárért, ha előre lefizetik. Hát le is fizették. Az újságja árát évi két dollárra mondta, de fölszedett három előfizetést, azt is, azt mondja, féldollárjával, ha előre lefizetik. Ölfával és vöröshagymával akartak neki szokás szerint fizetni, de ő azt mondta, hogy épen most vette az üzletet s oly olcsó árat szabott, amilyet csak lehetett, és épen most van szüksége készpénzre. Egy kis versecskét is kiszedett, amit maga csinált a saját fejéből – három strófa! – édes szomorkás holmi, a címe »Hideg világ csak zúzd meg e törött szívet« és kiszedve otthagyta, nyomtatásra készen az újságba és ezért nem számított semmit.

Aztán mutatott még két kis munkát, amit nyomtatott és nem kért érte semmit, mert ezt nekünk szánta. Ábrázolat volt egy szökésben levő szerecsen képe, botja a vállán, botján a motyója s alája írva »200 dollár jutalom«! Ami írás volt rajta, mind Dzsimről szólt és a megszóllalásig jól le volt írva az öreg. Az állt benne, hogy a Szent Jakab telepről szökött meg, negyven mérföldnyire Nyuorleansz alatt, a mult télen és alkalmasint északnak ment, és aki megfogja és helyreszállítja, fölveheti a jutalmat és a költségét.

– Már most, mondja a herceg, holnap reggeltől kezdve nappal is utazhatunk, ha akarunk. Ha akárki jön, megkötözzük kötéllel Dzsim kezét-lábát, berugjuk a putriba és megmutatjuk ezt a cédulát s azt mondjuk, hogy a folyó felső részén fogtuk el, de szegényebbek vagyunk, hogysem gőzhajón utazhatnánk, ezt a tutajt pedig hitelbe kaptuk egy jó emberünktől s most megyünk lefelé, hogy megkapjuk a jutalmat. Csuklóbilincs és lánc jobban festene Dzsimen, de nem férne össze azzal a mesénkkel, hogy olyan szegények vagyunk. Honnan telnék nekünk ilyen ékszerre! Kötél való ide, meg kell óvnunk – mint arra mifelénk mondják – az összhangot.

Mind elismertük, hogy a herceg helyre legény s most már baj nélkül utazhatunk nappal is. Azt gondoltuk, ez éjjel elég messzire eljutunk, hogy túl legyünk azon a határon, ahová elér az a rumli, amit a kis városkában okvetetlen csinálni fog a herceg működése a nyomdában. Azután ha akarunk, bátran mehetünk tovább.

Hát csendesen meglapultunk és nem indultunk csak úgy tíz óra felé. Akkor elsurrantunk – jól elkerülve a várostól – és nem húztuk fel a lámpásunkat, csak mikor már nem láttunk oda.

Mikor Dzsim reggel négy órakor szólított, hogy vegyem át az őrséget, azt mondja:

– Mit gondolsz Hokk, fogjuk találni zutazásunkon királyt meg tebbet is?

– Nem, mondok, nem gondolnám.

– No, hát az akkor jó, – mondja ő. Egyet-kettőt királt nem bánok; de ennyi zelig. Ezt az egyet is rimrészeg megvan, és a herceg se nem van sokkal jobban.

Kisült, hogy Dzsim megpróbálta rábírni, hogy franciául beszéljen neki, így hallhatná meg, hogy milyen is az; de a király azt mondta, oly régóta van már ebben az országban, hogy már elfelejtett franciául.

XXI. FEJEZET.

Már fölkelt a nap, de mi csak vígan mentünk tovább, nem kötöttünk ki. A király, meg a herceg ki-kijöttek, de jó rozsdásoknak látszottak; mikor azonban a vízbe ugrottak és úsztak egy jót, módosan felfrissültek. Reggeli után a király kiült a tutaj egyik sarkára, ledobta csizmáját, felgyűrte a nadrágját, belógatta a lábát a vízbe, hogy jó kényelmesen legyen és rágyújtott és elkezdte betéve tanulni Romeo és Juliáját. Mikor jól bevágta, ő s a herceg elkezdték együtt begyakorolni. A herceg kénytelen volt újra, meg újra a fejébe verni, hogy miként kell minden beszédet mondani; ozt megsóhajtoztatta s a kezét a szívére tetette vele s nemsokára azt mondta, elég formásan csinálja; csakhogy, aszondja, nem kell azt, hogy Romeó! olyan bőgve mondani, akár egy bika; hanem lágyan, nyögdécselve, epedőn, így: Rohohómeó! Ez az igazi; mert Julia egy édes, bájos gyereklány, tetszik tudni, s nem cikákol, mint egy páva.

Azután aztán előszedtek egy pár hosszú kardot, amit a herceg tölgyfalécből faragott s elkezdték gyakorolni a kardvívást, – a herceg magát III. Rikárdnak nevezte; és ahogy kiálltak és körülparádézták a tutajt, hát nézni is nagyszerű volt. De egyszerre a király félrelépett s leesett a tutajról és ezután pihentek egyet és a kalandjaikról beszélgettek, melyek máskor érték őket a part mentén.

Ebédután azt mondja a herceg:

– Tudod, Capet, ebből elsőrendű mutatványt csinálunk, s azt tartom, egy kicsit ki kell a dolgot bővítenünk. Kell valamicske, amivel valahogy megfeleljünk az újrázásra.

– Mi az az ujjrázás Bildzsvoater, hogyan kell az embernek az ujját rázni?

A herceg megmagyarázta neki, mi az újrázás, és azt mondta:

– Én azzal felelek az újrázásra, hogy ellejtem nekik a felföldi kalamajkát vagy elfujom a matrózdudát; maga pedig – hadd lám csak – hopp, megvan: elcsinálja Hamlet monológját.

– Hamletnek mijét?

– Tetszik tudni a monológját. Sexpir legünnepeltebb izéje; isteni, ah, isteni! Mindig megcsípi a házat. Nincsen meg a könyvemben, – csak egy kötetem van az egészből, de ki tudom pecézni emlékezetből. Csak egy percig fogok föl s alá járni s meglátom, vissza tudom-e idézni emlékezetem tárházából.

Hát elkezdett föl s alá járkálni gondolkozva, minduntalan ráncba rakva a homlokát; aztán felhúzta a szemöldökét; majd végigsimította a homlokát, meg-megtántorodott és úgyszólván nyögött bele, majd sóhajtott, majd úgy tett, mintha könnyet ejtene. Gyönyörű volt őtet nézni is. Lassan-lassan aztán meg is fogta a dolgot. Azt mondta, figyeljünk rá. Akkor nagyon előkelő állásba vágta magát, a féllábát előre tolva, karját messze kinyújtva, fejét hátra szegve, az égre tekintve; és aztán elkezd hadonászni, dühöngeni és a fogát csikorgatni, és ennekutána egész beszéde alatt üvöltött, körül feszengett, fel-felfujta a mellét és valósággal palacsintává lapított minden színjátszást, amit eddig láttam. A szövege – könnyen megtanultam, amíg a királyt betanította rá – ez:

Hát az öreg szerette ezt a beszédet s rém hamar meg is tanulta, ment is neki, mint a karikacsapás. Mintha csak erre született volna; s ha benne volt s föl volt izgatva, egészen kedves volt, ahogy handabandázott, mire abbahagyta.

Az első jó alkalommal, ami kínálkozott, a herceg nyomtatott néhány színlapot; s ezután két-három napon át, amíg úsztunk lefelé, a tutajon rém eleven élet folyt; nem volt ott egyéb, mint kardvívás és – aminek a herceg mondta – próbák az egész idő alatt. Egy reggel, mikor már jól lenn voltunk Arkanszó államban, meglátunk egy széles öbölben egy olyan kis fiókvárost; kikötöttünk úgy háromfertály mérföldnyire fölötte egy csatornaféle bejáratánál, amely úgy be volt cipresszus fákkal takarva, hogy alagúthoz volt hasonló, és mindannyian – Dzsimet kivéve – csónakba ültünk, hogy megtapasztaljuk, lenne-e ezen a helyen valami kilátása a mutatványainknak.

Roppant jókor jöttünk; cirkusz készült épen ezen a délutánon játszani, s a vidék már kezdett szállingózni mindenféle rozoga kocsin és lóháton. A cirkusznak estefelé lesz vége és ez nagyon kedvezett a mi dolgunknak. A herceg helyiséget bérelt s mi elindultunk kiragasztani színlapjainkat. A színlap ilyenformán szólt:

SEXPIR FÖLTÁMADÁSA!!!

CSODÁS ATTRAKCIÓ! CSAK EGY ELŐADÁS!

A világhírű tragikus színészek

Ifjabb Gerrik Dávid,

a londoni Drurilén-színháztól

és

Idősb Kin Edmund,

a londoni kir. Hémákit-színház, a wejtcsepl, Poddinlén, Pikkadilly és szárazföldi kir. színházak tagja

Isteni sekszpíri darabjaikban, melyeknek címe:

AZ ERKÉLYJELENET

ROMEÓ ÉS JÚLIÁBÓL!!!

Romeó… Gerrik úr.

Júlia… Kin úr.

Az egész társaság közreműködésével! Új jelemezben, új díszletekkel, új kiállítással!

Utána:

AZ IZGATÓ, MESTERI ÉS VÉRFAGYASZTÓ

KARD-VÍVÁS

III. RIKHÁRDBÓL

III. Rikhárd… Gerrik úr.

Ricsmond… Kin úr.

Azonképen

(különös kívánságra)

HAMLET HALHATATLAN MONOLÓGJA!!

Előadja

A HÍRNEVES KIN!

Egymaga 300-szor adta elő Párisban egy végben.

Csak egyetlen egy előadás, mert elodázhatatlan európai szerződéseink vannak.

Belépti díj 25 cent; cselédségnek és gyermekeknek 10 cent.

Ezután ide-oda kuncsorogtunk a városban. A házak és a boltok majd mind rosszul szárított gerendából készült festetlen holmi voltak; s három-négy lábnyira álltak a földtől cövekeken, hogy el ne érje a víz, ha kiönt a folyó. A házak körül apró kertek voltak, de nem igen termesztettek bennük csak beléndeket, napraforgót és hamukupacokat, viselt csizmát és cipőt, üvegdarabokat, rongyot és konzerv-skatulyát. A kerítés különféle deszkából készült, mely más-más időben szegeződött fel; ki erre, ki arra dült s olyan kapuk voltak rajta, hogy csak egy sarokvason lógtak, de – bőrből valón. Némelyik kerítés be volt meszelve egyszer, valamikor, de a herceg azt mondta, lehetett Kolombusz idejében, ami bizony elég valószínű. Rendesen disznók voltak a kertben s valaki, aki iparkodott a disznókat kiűzni.

A bolt mind egy utcában volt végig. Valamennyinek elül födött pitvara volt, és a vidékiek a lovaikat a pitvar oszlopfáihoz szokták kötni. A pitvarban üres faládák voltak s henye nép üldögélt rajtok egész nap és bugylibicskájokkal farigcsálták a deszkáját; és bagóztak, szájat tátottak, ásítoztak s nyújtózkodtak, – egy fene ordináré had. Rendszerint sárga szalmakalapjuk volt, olyan terjedelmes mint egy-egy esernyő, de se kabátot, se mellényt nem viseltek; egymást Billnek, Bökknek, Hoeknek, Dzsónak és Endynek szólították, és lustán, vontatottan beszéltek és sűrűn éltek káromló kifejezésekkel. Annyi ilyen naplopó volt ott, hogy nekitámaszkodva a pitar minden oszlopfájára jutott egy-egy és a kezét mind a nadrágzsebében tartotta, kivéve ha kivette, hogy kölcsön adjon egy marék bagót vagy vakarózni. Amit az ember folyton hallhatott köztük, ez volt: Hoci egy falás bagót, Henk!

– Nöm löhet, nincs mán magamnak se, csak effalás. Adjon Bill.

Lehet Bill ád neki, lehet az is azt hazudja, hogy nincs neki. Némelyikének ezek közül a naplopók közül soha sincs egy veszekedett centje vagy egy marék bagója a magáéból. Mind csupa kölcsönt bagóznak. Azt mondják az egyik fickónak: »Adhatná kűcsön e’ kis bagót Dzsekk, ebben a minutában adtam oda, a ki vót Tompszonnak«. Ez pedig jóformán mindig hazugság; ezzel be nem csapnak csak idegen embert; de Dzsekk nem idegen ember, hát azt mondja:

– Te adtál volna neki bagót? Te? Adott ám az ángyod macskájának az öreganyja. Add vissza, Léf Bökkner, amit mán kücsön adtam neked, akkor adok akár egy mázsát és még csak hasznot se kérek rulla vissza.

– Hát adtam én neked vissza valamikó’?

– Adtál hát, vagy hat falás körű. Én adtam préselt lepényt, de te adtál vissza hamupogácsát.

A préselt lepény sötét lapos dohánycsomó; de ezek a fickók rendszerint összehajtogatott nyers dohánylevelet bagóznak. Ha kölcsön kérnek egy fogra valót, nem vágják kétfelé késsel, hanem a foguk közé veszik a lepényt és rágják a fogukkal és rángatják a kezükkel, amíg ketté válik, de akkor néha nagy búsan nézi a dolgot az, akié a dohány volt, s azt mondja gúnyosan: nesze, legyen tiéd a lepény s hoci nekem a bagót.

Az út és utca mind csupa sár volt, csupa merő sár, szurok fekete sár s némely helyen szinte egy lábnyi mély sár; két-három coll pedig mindenütt. A disznók szerte kóboroltak és röfögtek mindenfelé. Látni lehetett egy-egy maszatos emsét egy sereg malaccal az utcán végigténferegni s magát befészkelni az útba, ahol a járókelőknek meg kellett őket kerülni; az emse meg elnyújtózkodott, behúnyta a szemét, billegette a fülét, míg a malacait szoptatta, s oly boldognak látszott, mintha megfizették volna a dajkaságért. És csakhamar lehetett hallani, amint egy ácsorgó elrikkantja magát: »Lele! ide a! Csípd meg bodri!« És a disznó nekiiramodik iszonyúan ordítva, mindenik fülén lógatva egy-egy kutyát, míg egy pár tucat másik kutya rohanva jött; és aztán lehetett látni a naplopókat, mint ugrálnak fel és nézik a dolgot ameddig láthatják és nevetnek a jó tréfán és gyönyörködnek a zsivajban. Aztán megint visszaülnek, amíg valami kutyamarakodás nem kerül. Semmi a világon úgy fel nem tudta őket izgatni és mindenekfelett boldoggá tenni, mintha a kutyák összevesztek, – kivéve tán, ha bemaszatolhattak egy bitang kutyát kátránnyal és meggyújtották, vagy ha valami cinedényt köthettek a farkához s nézhették, mint kergetőzik tőle vesztibe.

A folyó mentén a házak kiálltak a partra és meg voltak rokkanva és dülve, mintha minden pillanatban bele akarnának zuhanni. Ezekből a házakból a népek kiköltözködtek. Egy-egy ház sarka alatt a partot kimosta a víz s ez a sarok a víz fölé lógott. Ezekben mindazonáltal laktak, de bizony veszedelmes dolog volt, mert hogy időnként egy darab part – egész házszélességben – hirtelen belezuhant a vízbe. Van rá eset, hogy egy fertály mérföld mélységű partrész megindul és szakadoz és végre mind beleszakad a folyóba egy nyáron át. Az ilyen városnak ezért mindig curukkolni kell mind hátrább és hátrább, mert a folyó örökké rágja-faragja.

Mentül közelebb volt a dél ezen a napon, annál sűrűbb lett az utcákon a kocsi, meg a ló és mindig több, meg több jött. A családok magukkal hozták az ebédjöket a falvakból és a kocsin költötték el. A snapsz jócskán fogyott, s én három verekedést láttam. Egyszerre hallom, hogy valaki elrikkantja magát:

– Ehun gyün, fiúk, a vén Boggsz a falujából a kis hónaponkénti itókájára: ehun gyün e!

Mind a naplopók nagyon föllendültek. Gondoltam, ezek a bolondját szokták járatni Boggszszal. Egyik aszondja:

– Szeretném tunni, há mén az öreg ezúttal bagózni. Ha mind bebagózta vóna azokat, akiket ebben a húsz esztendőben ’egfenyegetött vele, hírös legény vóna mán manapság!

Egy másik aszondja: Bár éngöm fenyegetne meg a vín csont, mer azér hogy akkó tunnám, ’eg nem halok ezör esztendeig se!

Boggsz vágtatva jön a lován és üvölt és rikácsol mint egy indiánus és ezt kiabálja:

– Kotródjatok láb alul, hé! Mer’ én a siralom útján járok és fölszökik a koporsó ára!

Részeg volt s dülöngött a nyergében; túl volt az ötvenen és igen vörös ábrázata volt. Mindenki rákiabált és megröhögte és szidta, ő meg visszaszidta őket s azt mondta, majd figyelemmel lesz irántuk és lefekteti mindeniket sorjába, de most nem ér rá, mert azért jött a városba, hogy megölje az öreg Serbörn ezredest, s a jelszava, hogy »előbb a hús, aztán a kanalas étel hegyibe.«

Meglátott engem s felém lovagolt s azt mondja:

– Gyerek, hát te honnan kerülsz ide? Elkészültél a halálodra?

Aztán továbblovagolt. Én megijedtem, de egy ember azt mondja:

– Nem köll fölvenni; mindég így ágál, ha részeg. De a legjámborabb vén bolond egész Arkanszóban, – soha nem bántott még senkit, se részegen, se józanan.

Boggsz odalovagolt a legnagyobb bolt elé, ami csak volt a városban s lehajtotta a fejét, hogy beláthatott az ámbitus függönye alatt és azt üvölti:

– Gyere ki Serbörn. Gyere ki, állj szembe az emberrel, akit becsaptál. Te vagy az a kutya, akit keresek és ezúttal meg is csíplek, meg én!

És így tovább, elmondva Serbörnt mindennek, amire csak rátalált a nyelve, és az egész utca tele néppel, mely fülelt és röhögött egyre. Egyszerre csak kilép egy büszketekintetű ember, mintegy ötvenöt éves, – és neki volt messze valamennyi fölött a legjobb ruhája – kilép a boltból és a sokaság visszahőköl két oldalt s utat ad neki. Azt mondja Boggsznak rém nyugodtan és lassan:

– Megúntam – aszondja – ezt a dolgot, de még eltűröm egy óráig. Amíg egyet üt, jegyezd meg, tovább nem. Ha ezután még egyszer kitátod rám a szádat, akkor nem tudsz olyan messze bujdosni, hogy én rád ne találjak.

Ezzel megfordul és bemegy. A tömeg rém kijózanodott; senki se mozdult és nevetést se lehetett többet hallani. Boggsz odébb lovagolt végig gazemberezve Serbörnt az utcán, ahogy csak a száján kifért és aztán visszajött megint és a bolt elé állt és újra kezdte. Néhány ember körülfogta s próbálta rávenni, hogy abbahagyja, de ő nem állt kötélnek; mondták neki, hogy tizenöt perc híjja az egy órának, hát menjen haza, menjen rögvest. De nem fogott rajta. Káromkodott tovább, ahogy csak tudott, kalapját lecsapta a sárba és keresztüllovagolt rajta és megmeg csak végiglovagolt őrjöngve az utcán, a szürke haja csak úgy libegett utána. Mindenki, aki valahogy hozzá tudott férni, iparkodott őt a lováról leszedni, akkor aztán lakat alá lehetett volna tenni, amíg ki nem józanodik; de hasztalan volt minden, csak vissza nyargalt megint az utcán újra káromolva Serbörnt.

– Hozzátok el a lányát! hamar, hozzátok el a lányát; arra szokott néha hallgatni. Ha valaki, ő fog vele bírni.

Valaki elindult futva. Én is lementem végig az utcán oldalt. Vagy öt perc mulva megint csak jő Boggsz, de nem lóháton. Keresztültámolygott az utcán, arra ahol én voltam, hajadonfőtt, egy-egy barátjával két oldalt, akik a karjánál fogva cipelték tova. Nyugodt volt és kedvetlennek látszott és nem vonakodott és húzódszkodott hátra, hanem maga is próbált sietni. Valaki azt kiáltja: Boggsz!

Arra nézek, hogy ki mondta, hát Serbörn ezredes volt. Csendesen állt az utcán és pisztolyt tartott föl a jobbkezében, nem célozva, hanem úgy tartotta, a csövével az ég felé. Abban a szempillantásban látok egy fiatal lányt, aki rohanva jött, vele két férfi. Boggsz és akik tartották, megfordultak, hogy lássák, ki szólította őt, s mikor meglátják a pisztolyt, a két ember kétfelé ugrik és a pisztoly csöve lassan és szilárdan ereszkedik le egy bizonyos irányig, mind a két cső kakasa felhúzva. Boggsz kitárja égfelé mind a két karját s aszondja: »Az istenért, ne lőjj«. Durr! szól az első lövés és Boggsz hátratántorodik s a levegőbe kapkod, – durr! a második és Boggsz hanyatt vágódik nehezen, mereven, kiterjesztett két karjával. Az a fiatal leány sikoltozva rohan és odadobja magát atyjára sírva és azt mondja: Megölte, oh, megölte! A nép körülvette őket és tolongott, taszigálódott, kinyújtva nyakát, ha látna valamit, és a körön belül lévők iparkodtak a tolongókat visszanyomni, kiabálva: »Hátra, hátra, hadd legyen levegője«.

Serbörn ezredes földhöz csapta a pisztolyát, sarkon fordult és elment.

Boggszot egy kis drogistaboltba vitték, a nép folyton tolongva körülötte, s az egész város nyomukban volt, és én elosontam mellettük és jó helyet találtam magamnak egy ablakban, ahol egészen közel voltam hozzá és jól beláttam. Lefektették a padlóra s egy nagy bibliát tettek a feje alá és egy másikat kinyitva a mellére borítottak, de előbb kigombolták az ingét és én láttam a helyet, ahol az egyik golyó belefúródott. Vagy egy tucatszor hosszan zihált és a biblia mindig felemelkedett a mellén, mikor a levegőt beszítta, és leszállt, mikor kibocsátotta, és azután csendesen feküdt: meg volt halva. Aztán eltuszkolták mellőle siránkozó, jajgató lányát és elvitték onnan. A lány lehetett tizenhat éves, igen édes és nyájasszemű lány, de rém sápadt volt és holtra volt ijedve.

Csakhamar együtt volt ott az egész város löködve, tolongva, fészkelődve, furakodva, hogy az ablakhoz jussanak s benézhessenek, de aki jó helyen volt, nem tágított s akik hátul voltak, egyre mondogatták: hé fickók, már eleget néztétek; nem igazság, nem szép dolog, hogy mégis ott álltok és senkit sem engedtek oda; más embernek is van hozzávaló joga, csakúgy mint nektek.

Hátul nagyon hangos lett a dolog, hát én kiosontam, mert mondok még baj lesz belőle. Az utcák tömve voltak és mindenki nagyon izgatott volt. Aki látta a lövést, egyre azt beszélte, hogy hogy is történt, és minden ilyen beszélő fickó körül egész csapat ember volt s kinyújtott nyakkal hallgatta beszédét. Egy hosszú, nyurga, hosszúhajú úr, a feje búbján fehér szőr köcsögkalappal, horgas fogantyús bottal kipécézte a helyet a földön, hogy hol állt Boggsz és hol állt Serbörn, és a nép tódult utána egyik helyről a másikra és leste, amit mutogatott, és biccentgettek a fejükkel, hogy mutassák, hogy megértették és le-leguggoltak csípőre tett kézzel, hogy nézzék, mint jelöli meg a helyet a botjával a földön: aztán odaállt egyenesen és mereven, ahol Serbörn állt, összeráncolta a homlokát s a szemére húzva kalapja karimáját és elkiáltja magát: Boggsz! és aztán leereszti lassan a botját a halálos színtig és azt mondja: Durr! és megtántorodik és ismét mondja: Durr! és hosszában hanyatt vágja magát. Azok, akik látták az esetet, azt mondták, nagyszerűen csinálja; azt mondták, szakasztott így történt minden. Aztán legalább egy tucat ember előszedte a butykosát és megkínálta belőle a fehérkalapost.

Hát egyszer aztán azt találta valaki mondani, hogy Serbörnt meg kéne lincselni. Egy perc mulva már mindenki azt mondta. Hát el is indultak üvöltve és letépve minden ruhaszárítókötelet, ami kezük ügyébe esett, hogy majd azzal fogják fölakasztani.

XXII. FEJEZET.

Rajokban tódultak föl az utcán Serbörn háza felé, indiánok módjára ordítva, üvöltve s őrjöngve; minden kénytelen volt előlük kitérni, különben legázolódik vagy palacsintává tapossák, hogy rémes volt nézni. Gyerekek rohantak a csőcselék élén visongva s próbáltak menekülni láb alul; és minden ablak az utcán tele volt asszonyi fejjel, néger gyerekek voltak a fákon és néger sihederek és némberek néztek át a kerítéseken, és ahogy a csőcselék közelükbe ért, uccu törtettek hátra, ahol nem érhette őket semmi. Az asszony- és lányféle csapatosan, szinte hótra ijedve sírt és miegyéb.

Oly sűrűn tódultak Serbörn kerítése elé, ahogy csak képesek voltak összeszorulni, az ember elképzelheti a lármájukat. Kicsi – mintegy húsz könyöknyi – udvara volt. Valaki azt kiáltja: Döntsük le a kerítést, döntsük le a kerítést! Jött aztán egy törés-recsegés-ropogás és a kerítés lenn volt, s a sokaság első fala kezd betódulni, mint a hullám.

Ebben a pillanatban lépett ki Serbörn a háza elején lévő kapuzat eresze alá, kezében duplacsövű fegyver s megáll teljesen nyugodtan, elszántan, egy szót se szólva. A zsivaj megáll és a hullám visszahúzódik.

Serbörn nem szólt egy szót se, csak állt ott és nézett le rájok. A csendesség rém kellemetlen és félelmetes volt. Serbörn meghordozta a szemeit lassan a tömegen s valahová nézett, próbáltak vele farkasszemet nézni, de nem ment; a földre szögezték szemüket és meghunyászkodva néztek. Csakhamar aztán Serbörn egyet nevetett, nem valami barátságosan, inkább olyanformán, amitől olyat érez az ember, mikor olyan kenyérbe harap, amelyben homok van.

Aztán azt mondja lassan és haragosan:

– Hogy ti lincselnétek meg valakit! aszondja. Ez aztán mulatságos dolog. Hogy azt hiszitek magatokról, van bennetek annyi virtus, hogy egy férfit meglincseljetek. Mert hogy elég vitézek vagytok arra, hogy egy szegény senkinélkül való elűzött asszonyt, aki idevetődik, bekátrányozzatok és tollban meghempergessetek: hát azt gondoljátok, arra is van sütni valótok, hogy kezeteket egy férfira emeljétek. Hej, egy férfi a ti fajtátok tízezreinek a kezében bátorságban van, – amíg nappal van és ha nem vagytok a háta mögött.

– Ismerlek, úgy-e? Ismertem minden porcikátokat. Délen születtem és nevekedtem, laktam északon; így ismerem az átlagembert mindenütt. Az átlagember gyáva. Északon átenged magán gázolni akárkit, akinek kedve tartja, aztán haza megy és alázatosságért imádkozik, hogy el tudhassa viselni. Délen egy ember egymagában megállított fényes nappal egy postakocsit tele emberrel és kirabolta az egész frekvenciát. Újságaitok annyit mondanak benneteket vitéz népnek, hogy már el is hiszitek, hogy vitézebbek vagytok más népeknél; pedig csak oly vitézek vagytok, mint mások és nem vagytok vitézebbek. Mért nem akasztják fel esküdtszékeitek a gyilkosokat? Mert attól félnek, hogy a gyilkos barátai beléjök lőnek – hátulról, sötétben és épenséggel ez az, amit tennének.

– Ezért mentenek föl mindenkit; és akkor fogja magát egy ember s éjnek idején, száz álarcos pulyával a háta mögött, nekiindul éjjel és meglincseli a zsiványt. Abba hibáztátok el a dolgotokat, hogy nem hoztatok magatokkal férfit; ez az egyik hiba; a másik az, hogy nem éjjel jöttetek és nem hoztátok el álorcátokat. Egy félembert hoztatok, amott a, Bökk Háknesszt – és ha ő nem lett volna, hogy elindítson benneteket, verekedés lett volna belőle.

– Ti ugyan nem jöttetek volna. Az átlagember nem szereti a bajt s a veszedelmet. De ha csak egy félférfi is – amilyen Bökk Háknessz – elkiáltja, hogy lincseljük meg, lincseljük meg! akkor nem mertek hátrálni; attól féltek, kitudódik rólatok, mik vagytok, hogy pulya nép vagytok, hát kitörtök egy ordításban és belekapaszkodtok annak a félférfinak a kabátja szárnyába és jöttök ide őrjöngve s fogadkozva, hogy micsoda nagy dolgot fogtok művelni. A legszánalmasabb micsoda a világon a csőcselék; a hadsereg se egyéb, csak csőcselék. Nem verekszik az a saját veleszületett bátorságából, hanem tömegvoltától és tisztjeitől kölcsönvett bátorságból. Hanem a csőcselék, ha férfi nincs az élin, az még a szánalomnál is szánalmasabb. Már most a ti dolgotok itt az, hogy húzzátok be a farkatokat, menjetek haza és bujjatok be a lyukatokba. Ha lesz itt lincselés, az a déliek módjára lesz, sötétben és ha jönni fognak, elhozzák álarcukat is és keresnek maguknak férfit is. Most pusztuljatok és vigyétek magatokkal félembertöket és amint ezt mondta, balkarjára csapta a fegyverét és felhúzta kakasát.

A tömeg hirtelen szétmállott, darabokra szakadozott és elkotródott minden irányba, és Bökk Háknessz nagyon megereszkedve, utánuk kullogott. Én ott tudtam volna maradni, ha akartam volna, de nem akartam.

Elmentem a cirkuszhoz és ott őgyelegtem a hátsó része körül, míg a rendőr odébb ment s akkor bebujtam a sátor alá. Megvolt húszdolláros aranyom és valamelyes más pénzem is, de mondok, jobb lesz azt megspórolni, mert meg se lehet mondani, mily hamar rászorulhat az ember, mikor így messze van hazulról és csupa idegen emberek közt. Az ember nem vigyázhat eleget. Nem mondom, hogy az ember ne költse a pénzét cirkuszra, ha máskép nem juthat hozzá, de semmi haszna sincs, ha szükség nélkül pazarolja rá.

Hát igazán óriási cirkusz volt. Nem lehetett annál ragyogóbbat látni, mint mikor mind belovagoltak, kettesével, egy úr meg egy hölgy, egymás mellett, az urak teljesen pőrén, kötött ingükben, se csizmájuk, se kengyelük, kezüket csípőjükön tartva, könnyedén és lengén – voltak vagy húszan – és minden hölgy gyönyörű arccal, ragyogóan szép, olyan teljességgel, mint egy banda igazándi királykisasszony, olyan ruhában, ami millió és millió dollárba kerülhetett és telisded tele hintve gyémánttal. Irtóztatóan finom látványosság volt, én soha hozzá fogható szépet nem láttam. Aztán egyik a másik után felugrott és állva lovagolt körül a körön és integetett oly édesen, hullámzón és bájosan; a férfi mind olyan szálas, könnyű és egyenes fejökkel bólogatva, majd a sátor tetejét érintették, és minden hölgy rózsasziromból készült ruhája oly édesen, selymesen libegett dereka körül, s maga hasonlított a legmesésebb napernyőhöz.

És mind sebesebben és gyorsabban száguldottak, mindenik táncolt, előbb a féllábát rúgta ki a levegőbe, aztán a másikat, a lovak mindjobban-jobban megdűltek, és lovászmesterük egyre kerülgette a középső oszlopot, durrogatott az ostorával, kiabálva, hogy »hej-hopp!« A bohóc pedig bolondozott a háta mögött; aztán azután mind eleresztették a kantárszárat és minden kisasszony a csipejéhez rakta a lábát és az urak keresztbe fonták a karjukat és hogy megdűltek a lovak és hogy nekifeküdtek! Igy aztán egyik a másik után leszökött a porondra és a legédesebb bókolást csinálta, amit valaha láttam, aztán kiugrándozott és minden ember összeverte a tenyerét és szinte meg volt vadulva.

Hát bizony mind a cirkuszbeliek a legcsodálatosabb dolgokat mívelték, és az egész idő alatt a bohóc úgy bolondozott, hogy majd belehalt az ember. A lovászmester nem szólhatott egy szót se, hogy rögvest a nyakán nem termett a legfigurásb dolgokkal, amit valaha ember mondott. És hogy miként jutott neki annyi mindenféle az eszébe és oly hertelen és olyan talpraesetten, az nem ment sehogy se a fejembe. Én egy esztendeig törhetném a fejemet, még se tudnám mind azt kitalálni. Egyszerre aztán egy részeg ember próbált bemenni a porondra. Azt mondta, lovagolni akar; azt mondta, tud ő lovagolni úgy, mint akárki más. Azok beszéltek neki és próbálták kituszkolni, de nem hallgatott rájok és az egész előadás megakadt. Akkor a közönség kezdett rá hallózni és bolondot csinálni belőle, amitől rém dühbe jött és hányta-vetette magát. Ez fölizgatta a népeket és egy csomó ember felugrált a padokról és kezdett tódulni a porondra, kiabálva: üssétek le, dobjátok ki! És egy-két asszony elkezdett sikoltozni. Ekkor a lovászmester egy kis beszédet mondott. Azt mondta, reméli, nem lesz semmi zavar, és ha ez az ember megígéri, hogy nem csinál több bajt, megengedi neki, hogy lovagoljon, ha azt hiszi, meg tud állani a lovon. Erre mindenki nevetett s azt mondta, rendben van, és az az ember nekiment. Abban a percben, hogy a lovon volt, a ló elkezdett rúgkapálni, ugrándozni és körülszáguldani két cirkuszbeli emberrel, akik a kantárjába kapaszkodtak s iparkodtak megfékezni a lovat, a részeg ember pedig a ló nyakán lógott és a sarka a ló minden ugrásánál a levegőbe szökött és mind a sok nép fölállt és ordítozott és nevetett, hogy a könnye is kicsordult bele. És végre a cirkuszbeliek minden igyekezete ellenére a ló kiszabadítja magát és halló neki, mint a veszedelem, körül a porondon azzal a bolonddal a nyakán s a féllába az egyik oldalon majd a földig ért, a másik pedig a másik oldalon volt, a közönség meg majd megveszett. Nekem nem volt nagyon mulatságos a dolog. Egész testem remegett, a veszedelmet látva. De csakhamar fölkecmergett s lába közé fogta a lovat, elkapta a kantárszárt ide-oda forogva, aztán egy szempillantás alatt felugrott, eldobva a kantárszárt és megállt, a ló pedig futott, mintha égett volna a ház. Ő meg ott állt s oly könnyen és kényelmesen szállongott körül, mintha soha részeg nem lett volna s aztán kezdte leszedni magáról a ruhát s elhajigálta. Oly sűrűn szórta magáról, hogy a levegő szinte tele volt vele és össze-vissza levetett tizenhét rend ruhát. Aztán ehen ott állt, karcsún és szépen, rém csecse ruhában, hogy olyat nem lehetett látni, és csapkodta vesszőjével a paripáját s végre leszökött róla, bókolt és kitáncolt az öltözőszobába és mindenki üvöltött a gyönyörűségtől és meglepetéstől.

Látta bezzeg a lovászmester, hogy milyen gyönyörűen becsapták, s gondolom, hogy ebben a percben nem volt még egy olyan nyavalyás lovászmester. Hát persze, az ő emberei közül való volt! A maga fejébül kezdett ebbe a tréfába és senkinek sem árulta el. Hát igaz, magam is elkámpicsorodtam, hogy így becsapódtam, de nem szerettem volna a lovászmester bőribe lenni, nem én száz dollárért sem. Nem tudom, lehet, hogy van ennél különb cirkusz is a világon; én ugyan még nem láttam egyet sem. De akárhogy is van, nekem teljességgel elég jó volt; és akárhol a világon, ha ott találom, én mindenképen a kuncsaftja leszek neki.

Ez éjjel megtartottuk mi is az előadásunkat, de bizony nem volt ott több közönség tán tizenkét embernél. Ezek is folyton nevettek, amitől a herceg szinte dühös lett; és mindenki elment, mielőtt az előadásnak vége lett volna, csak egy fiú maradt ott, de azért, mert elaludt volt. Azt mondta erre a herceg, hogy a tökfejű Arkanszóbeliek nem tudnak Sexpirhez fölemelkedni; nekik aljas bohózat kell, de talán még a bohózatnál is valami aljasabb. No majd megcsinálja, aszondja, a nekik valót is. Másnap reggel aztán beszerzett egy csomó pakkpapirost és fekete festéket, csinált néhány színlapot belőle s felragasztotta a városban. A színlapon ez volt:

CSAK HÁROM ESTÉN!

A VILÁGHÍRŰ TRAGIKUS SZÍNMŰVÉSZEK

IFJABB DÁVID GERRIK

ÉS

IDŐSB EDMUND KIN,

A LONDONI ÉS A SZÁRAZFÖLDI SZÍNHÁZAK TAGJAI

A KIRÁLY ZSIRÁFJA

VAGY

A FEJEDELMI NON PLUS ULTRA

CÍMŰ VÉRFAGYASZTÓ TRAGÉDIÁJOKBAN.

BELÉPTI DÍJ 50 CENT.

Aztán a cédula alján ott volt a legvastagabb betűkből egy sor, így:

HÖLGYEK ÉS GYERMEKEK KIZÁRVA!

– Nesztek, aszondja, ha ez a sor be nem csődíti őket, mondjátok el, hogy nem ismerem Arkanszót.