MÁSODIK KÖTET. Hakkelberry Finn kalandjai. (continued 2)

No már most nagyon össze köllött magát szedni a királynak, különben úgy köllött volna ott nyomban lezuhannia, mint egy nehéz partnak, amelyet a víz alámosott, olyan hirtelen kapta ezt a dolgot, – de tessék elhinni, olyan izé volt ez, alkalmas arra, hogy akárkit leüssön a lábáról, ha ily alaposan s készületlenül torkon ragadják – mert honnan tudhatta az öreg, hogy mi volt arra az emberre tetoválva? Egy kicsit elfehéredett, ezen nem tudott segíteni, és rém csendesség lett a szobában, mindenki előrehajlott és rászögezte a szemét. Mondok magamba: No, most beadja a kulcsot, nincs mit csináljon. Hát beadta? Dehogy adta! Szinte hihetetlen. Azt tartom, az volt a gondolatja, addig hercehurcálja a népet, amíg megúnják és elszálingóznak s ő meg a herceg kimenekülhet és odébbállhat. Akárhogy is volt, ő ott ült s csakhamar elkezdett mosolyogni és azt mondja:

– Hm! Ez ugyan fogas kérdés, nem? Igenis uram, meg tudom mondani, mi volt a mellére tetoválva. Egy kis vékonyka kék íjj, ennyi volt; ha valaki nagyon közelről nem nézte, hát meg se láthatta. Hát mit szól hozzá, mi?

Nohát, én életembe nem láttam ehhez a vén svindlerhez foghatót vakmerő szemtelenség dolgában.

Az öreg jövevény úri ember Ab Turnerhez és társához fordul s a szeme megvillan, mintha azt gondolná, hogy ezúttal megcsípte a királyt s aszondja:

– Nohát, itt van, hallották, hogy mit mondott. Láttak maguk valami efféle jelt Vilksz Péter mellén?

Mind a ketten megszólaltak s aszondják: Nem láttunk semmi ilyen jelet rajta.

– Jól van, aszondja az öregúr. Amit pedig maguk láttak a mellén, az oly kis P volt és B (ezek kezdőbetűk, amiket fiatalkorában elhagyott) és egy V, a három betű közt egy-egy gondolatjel, így: P–B–V– (és így föl is jegyezte az öregúr egy papirosra s aszondja:) Nézzék meg, nem ezt látták a mellén?

Mind a ketten újra megszólaltak s aszondták: Nem. Mi egyáltalán nem láttunk rajta semmi jelt.

No, már most senki se tudta lány-e vagy fiú. Elkezdtek üvölteni:

– Csaló az egész banda! Bubozzuk meg, dobjuk a vízbe, lófarkához kell kötözni. És mind egyszerre bömböltek, és rém zendülés volt a szobában.

De az ügyvéd felszökik az asztalra és úgy trombitálja ki onnan:

– Uraim, urraim! Csak egy szót, csak egyetlen egy szót, kérem! Csak egy mód van még: Gyerünk, ássuk ki a hullát és nézzük meg!

Ezen mindenki kapott.

Hurrá! Kiabálta valamennyi és azonnal indult is; de az ügyvéd és a doktor utánuk kiabáltak:

– Megálljunk, megálljunk! Ezt a négy embert s a fiút össze kell fogni és le kell őket is vinni.

– Meglesz, kiáltozák és ha meg nem találjuk a halotton a jeleket, meglincseljük az egész bandát.

Mondhatom, hogy ezúttal meg voltam rőkönyödve. De innen nem volt szabadulás. Megragadtak bennünket és nekiindultak egyenesen a temető felé, ami másfél mérföldnyire volt folyó mentén, és utánunk az egész város, mert hiszen lármát elég nagyot csaptunk, az idő meg még csak este kilencre járt.

Amikor elmentünk a házunk előtt, az jutott eszembe, bárcsak el ne küldöttem volna Meri-Dzsént a városból, mert ha most értesíthetném, kijöhetne és megmenthetne és leleplezhetné a csavargóinkat.

Hát csak tódultunk le a folyó menti úton, szökdelve mint valami vadmacskák, s hogy még félelmesebb legyen a dolog, az ég kezdett beborulni s a villám elkezdett cikkázni és a szél zörgette a fákat. Ez volt a legborzasztóbb s legveszedelmesebb baj, amibe életemben keveredtem; és egészen meg voltam bódulva; minden dolog másképen fordult, mint ahogy én kiókumláltam; ahelyett, ahogy most a pácban vagyok, akkor szóltam volna, mikor nekem tetszik, végignézhettem volna ezt az egész farsangot s a hátam mögött állana Meri-Dzsén, hogy kiszabadítson, ha a melegibe érünk; itt most semmi sem volt köztem és a hirtelen halál közt, csak épen az a pár tetovált betű, ha ugyan megtalálják. Mert ha nem –

Nem voltam képes rágondolni; és mégis valamikép nem tudtam egyébre se gondolni, csak erre. Az éjjel mind sötétebb lett. Nagyszerű idő arra, hogy az ember észrevétlen a faképnél hagyja a tömeget. De az a hórihorgas gyehennatermészetű ember – Hejnisz – úgy fogta a csuklómat – annyi, mintha valaki a Góliát kezéből akarna kisiklani. Szinte vonszolt magával, annyira izgatott volt. Ugyancsak kellett rohannom, hogy lépést tudjak vele tartani.

Amint odaértek, betódultak a temetőbe s úgy elborították, mintha árvíz lepte volna el. És mikor odaértek a sírhoz, ott vették észre, hogy százannyi ásójuk is van, mint amennyi köllött, ellenben senkinek se jutott eszébe, hogy lámpást hozzon. De azért csak nekiálltak az ásásnak a villám fénye mellett s elküldtek egy embert a legközelebbi házba, – vagy félmérföldnyire – hogy kérjen kölcsön lámpást.

Hát csak ástak, egyre ástak és minden; és kezdett koromsötét lenni, az eső megindult, a szél sihegett-suhogott, a villám mind tüzesebben csapkodott, a dörgés ropogott; de ez a nép ugyan oda se nézett neki, annyira tele volt a dolgával; és az egyik pillanatban mindent lehetett látni, minden arcot a nagy tömegben és sarat, amint lapátonként kiszórták a sírból, és a másik szempillantásban a sötétség mindent kitörült és nem lehetett látni semmit.

Végre kivették a koporsót és elkezdték lesrófolni a födelét, és akkor olyan tolongás és lökdösés, tülekedés támadt ott, hogy odafurakodhassanak és lássanak valamit, aminőhöz foghatót nem hamar lát az ember. És a sötétség hozzá, borzasztó volt. Hejnisz iszonyúan szorította a csuklómat s úgy rángatott és lökdösött, hogy azt tartom, tisztára el is felejtette, hogy a világon vagyok; olyan izgatott volt, hogy szinte zihált bele.

És hirtelen egy tökéletes fejér fénysáv villámlott ránk, és valaki elkiáltja magát:

– Az istenfáját, ott van a mellén a pénzeszacskó!

Hejnisz egyet ordít, – mint mindenki – elereszti a csuklómat, egy nagyot lódít magán, hogy utat szakasszon magának oda, ahol valamit láthatna, de ahogy én elszabadultam s nekivágtam a sötétségben az országútnak: nincs ember, aki azt megmondhatná.

Magamé volt az egész országút s én szinte repültem – enyim volt, leszámítva a becsületes sötétséget, egy-egy hirtelen villámfényt, az eső csapkodását, a szél lökéseit és a ménkű sistergését; és olyan igazán, minthogy az ember születik, nem igen álltam meg egy helyben.

Mikor elértem a városba, láttam, hogy a vihar mindenkit tető alá kergetett, hát nem is nagyon kerestem a mellékutcákat, hanem végignyargaltam a főutcán; s mikor közelértem a házunkhoz, céljára irányítottam a szememet. Semmi gyertya; a ház egy sötétség – amitű elbúsultam s csalódást éreztem, nem tudom, miért. De végre is, mikor már elvitorláztam volna, megvillan a fény Meri-Dzsén szobája ablakában. És a szívem úgy dagadozott, azt hittem, kipukkan. És abban a minutában a ház és minden a hátam mögött is volt már a sötétségben, soha világéletemben többé ne is kerüljön elejbém. Meri kisasszony volt a legderekabb lány, akit ismertem s legtöbb sütnivalója is neki volt.

Abban a percben, hogy elég messze voltam a város fölött, arra, hogy azt hittem, irányában lehetek a homokszigetnek, körülfürkésztem, hogy nem vehetnék-e kölcsön, mint a tata szokta mondani, valamiféle csónakot, és az első villámlásnál megláttam egyet, amely nem volt láncon. Ezt elcsíptem és elindítottam. Csónak volt s csak kötéllel volt kiakasztva. A homoksziget jó messze volt oda, künn körülbelül a folyó közepén, de én se vesztegettem az időt, s mikor odaértem a tutajunkhoz, úgy ki voltam állva, legjobb szerettem volna csak odafeküdni, kifújni, kizihálni magamat, ha lehetett volna. De nem lehetett. Ezzel a kiáltással szöktem a tutajra:

– Csülökre Dzsim, ódd el a tutajt. Dicsőség az Úrnak, megszabadultunk tőlük.

Dzsim kijött s úgy tele volt örömmel, hogy egyenest nekem jött kiterjesztett karokkal. De amint egy villám fényénél megláttam, majdhogy ki nem lódult a szívem a számon: hanyatt vágódtam bele a vízbe. Elfelejtettem volt, hogy a vén Leár király és a vízbefúlt arab volt egy személyben és ijedtemben azt se tudtam, mi van elül, mi van hátul. De Dzsim kihalászott és nekem esett és ölelgetett és áldott és minden, annyira megörült, hogy visszajöttem s hogy megszabadultunk a királytól meg a hercegtől. De én azt mondom:

– Hagyd el most. Maradjon reggelire, jó lesz reggelire. Most csak oldd el a tutajt, hadd ússzék.

Igy két másodperc ha beletellett s mi indultunk, úsztunk le a folyón, és úgy tetszett, hogy rém jó, hogy megint szabadok vagyunk, egymagunk a nagy vízen és senki a nyakunkon. Nem tehettem róla, muszáj egy kicsit körültáncolnom s egyet ugranom; de amint harmadikat ugrottam, hangot hallok, amelyet nagyon is ismertem, és visszatartom a lélekzetem és figyelek és várok, – és már bizonyos, amivel a legközelebbi csapás hangja felénk szállt a vízen – itt jönnek! Nekifekve az evezőlapátnak, csónakukkal lökdösve a vizet: a király meg a herceg.

Én elpilledve a tutaj deszkáira omlottam, már nincs mit tenni; elég volt, hogy megtudtam állani sírás nélkül.

VIII. FEJEZET.

Amint a tutajon voltak, a király hozzám lépett és nyakon ragadott s aszondja:

– Meg akartál szökni tőlünk, mi, te kölyök! Megúntál bennünket, mi?

Azt mondom én: Dehogy úntam, ne tessék bántani fölség.

– Akkor ki vele szaporán, mit akartál tenni, különben kirázom belőled, ami bévül van benned.

– Megmondom felség becsületesen ahogy történt, úgy mondom el. Az az ember, aki nem eresztett, különben igen jó volt hozzám és aszondja, hogy neki is volt egy akkora fia, mint én vagyok, de meghótt tavaly és sajnálja, aszondja, hogy én ilyen veszedelmes esetben vagyok; és mikor mindenki hóttra volt ámulódva azon, hogy megtalálták az aranyat és odatódult a koporsóhoz, elereszti a kezemet s a fülembe súgja: Illára most, aszondja, mert bizonyos, hogy fölakasztanak. Én hát futóra vettem a dolgot. Annak, hogy maradjak, semmi haszna se látszott, nem lendíthettem semmit, és hogy lógni nem akartam, hát elillantottam. Meg se álltam addig, amíg a csónakot meg nem találtam; s mikor ideértem, azt mondtam Dzsimnek, induljon nyomban, különben elfognak és felakasztanak, s azt mondtam, attól félek, a király meg a herceg aligha élnek már, és roppant búsultam rajta, búsult Dzsim is és rém megörültünk, mikor láttuk, hogy jöttök. Tessék csak megkérdezni Dzsimet.

Dzsim ráhagyta, hogy úgy van; de a király azt mondta neki, fogja be a száját, s aztán azt mondta: No, persze, hogy tökéletesen úgy van! És újra megrázott s azt mondta, legjobb lenne, ha a vízbe fojtana. De a herceg azt mondja:

– Hadd azt a gyereket te vén bolond. Hát te máskép cselekedtél volna? Hát neked volt-e őreája gondod, mikor magad elszabadultál? Nem emlékszem semmi effélére.

Igy a király békét hagyott nekem, de elkezdte áldani ezt a várost és minden lakóját. De a herceg azt mondja:

– Ha már valakit szidni akarsz, legjobb, ha szidod magadat. Senki se szolgált jobban rá magadnál. Kezdettül fogva nem csináltál semmit, amiben csak valami ész is lett volna, kivéve azt, hogy oly hidegen és arcátlanul vágtad ki azt a mesebeli kékijj-jegyet. Ez óriási volt, ez roppantul üde volt, mert ez mentett meg csak bennünket. Ha ez nem lett volna, hűvösre tettek volna bennünket, amig azoknak az angol embereknek meg nem jő a bagázsijok és akkor – mérget vehetsz rá, hogy jön a fekete leves. De ez a fogásod vitte őket a temetőbe, és az arany megtette nekünk a még nagyobb szolgálatot. Mert ha a sok izgatott bolond nem felejtkezett volna meg mindenrül, hogy tóduljon előre és láthasson vala mit, akkor aligha nyakravalóban nem hálunk az éjjel, olyan nyakravalóban, amelyet tovább köll az embernek viselnie, mintsem kedve tartja.

Egy szempillantásig hallgattak, aztán azt mondja a király, mintha nem is itt járna az esze:

– Püff! És mi azt gondoltuk, hogy a feketék lopták el.

Ettől én vonaglani kezdtem.

– Igen, aszondja a herceg kissé halkan, de elszántan és gúnyosan: Azt hittük.

Úgy egy fél perc mulva a király kikottyantja, hogy: Én legalább azt.

Erre ugyanúgy a herceg:

– Ellenkezőleg, én!

A király felfortyan és azt mondja:

– Nézz ide Bildzsvoater, mire célozol ezzel?

A herceg kurtán így:

– Ha már ennyire vagyunk, tán én kérdezhetném, hogy ön mire célzott.

– Nesze neked, mondja a király igen gúnyosan. De mit tudom én. Maga tán aludt s nem is tudta, micsinál.

A herceg felborzolja a tüskéit és aszondja:

– Torkig vagyok evvel az átkozott hülyeséggel. Azt hiszi, futó bolond vagyok? Nem sejti, hogy én tudom, ki rejtette a pénzt abba a koporsóba?

– De igen uram, én tudom, hogy ön tudja, mert ön maga rejtette oda.

– Hazudsz! És a herceg rávetette magát. A király kiabálásra fogja a dolgot:

– Vedd le a kezed, ne bántsd a torkom! Visszavonom.

A herceg azt mondja:

– Jól van, de előbb bevallod, hogy te dugtad oda a pénzt; azt gondoltad, a napokban meg fogsz szökni mellőlem, visszajössz, kiásod és megtartod magadnak mind.

– Megállj, herceg, egy szempillantásig, felelj nekem erre az egyetlen kérdésemre őszintén, becsületesen: ha nem te tetted oda, mondd meg, és én elhiszem és visszavonok mindent.

– Vén lókötő, én nem tettem oda, s te tudod, hogy nem én tettem. Ennyiben van.

– Jó, hát elhiszem. De felelj meg még csak erre az egyre – no, ne bolondozz; nem fordult meg az eszedben, hogy elkaparintsad és elrejtsed?

A herceg nem szólt egy kis darabig, aztán azt mondta:

– Mit bánom én, megfordult vagy nem fordult meg az eszemben, elég az, hogy nem tettem meg; de neked nemcsak megfordult az eszedben, de meg is tetted.

– Nem bánom, soha se haljak meg herceg, ha megtettem, s ezt komolyan mondom. Nem mondom, hogy nem akartam megtenni, mert bizony akartam; de te – mondok: valaki megelőzött.

– Hazudsz, te tetted és valld be, hogy te tetted, különben –

A király elkezd cikákolni, aztán kihörgi, hogy:

– Elég! Bevallom!

Nekem nagyon jól esett ezt hallanom; sokkal jobban éreztem magamat tőle, mint ahogy előbb voltam. Most a herceg eleresztette a királyt s azt mondja:

– Ha még egyszer tagadni mered, belefojtalak a vízbe. Épen hozzád illik itt ülni és hüppögni kis gyerek módjára, fene mód illik hozzád azután, ahogy cselekedtél. Sohase láttam ilyen vén struccmadarat, aki fölfalna mindent – és én úgy bíztam benned az egész idő alatt, mintha tulajdon édesapám lettél volna. Magad előtt kellene magadat szégyelned, hogy ott álltál és hallottad, hogyan varrták a szegény feketék nyakába és csak egy szót sem szólottál érettük. Érzem magam, milyen nevetséges alak vagyok, hogy elég jámbor voltam elhinni eztet a csevetet. Verjen meg a ragya, most látom csak, mért voltál olyan nagyon rajta, hogy kipótoljuk a decemfitet. Arra a pénzre is fájt a fogad, amit a non plus ultrán kerestem, neked mindegy: pénz, pénz, csak bezsebelhessed.

Gyáván, csendesen, szepegve mondja a király:

– Ej, herceg, te mondtad, hogy pótoljuk a decemfitet, nem én.

– Kuss! Ennél többet se akarok kendtől hallani – mondja a herceg. Most látja, mi haszna lett belőle. Azok mind a pénzüket visszakapták, hozzá egy-két sárgát leszámítva, a mienkét is. Lódulj lefeküdni és nekem ne döcömfitezzél többet ebben az életben.

A király hát be is húzódott a putriba s elővette vigasztalónak a butéliáját; és nemsokára rá a herceg is kibontotta a magáét; és vagy egy-két óra mulva szent volt megint közöttük a tolvajbarátság és mentül tovább ittak, annál nagyobb lett a barátságuk, és végre egymás karjában hortyogtak. Rém eláztak mind a ketten, de vettem észre, hogy annyira még sem ázott el a király, hogy elfelejtette volna, hogy nem tanácsos letagadni a pénzeszacskó elrejtésének a dolgát. Ettől persze én könnyebbültem meg nagyon s igen jól éreztem magamat. Természetesen, mikor elkezdtek hortyogni, mi jó hosszan eltereferéltünk s én elmondottam Dzsimnek az egész históriát.

IX. FEJEZET.

Nem mertünk már kikötni egy városban sem napokon keresztül, csak mentünk le a folyón. Már jól lent voltunk délen, szép meleg időben és irtóztató messze hazulról. Láttunk már fákat szakállas mohával, és csakugyan úgy lógott le a moha róluk, mint a vén ember szakálla. Először láttam így fán tenyésződve életemben és az erdőknek olyan ünnepi és komor színt adott a dolog. Most már az imposztoraink azt hitték, túl vannak minden veszedelmen s megint elkezdték megdolgozni a városokat.

Elsőbben is mértékletességi felolvasásokat próbáltak, de annyit se kerestek vele, hogy mind a ketten leihatták volna belőle magukat. Egy másik városban tánciskolát nyitottak; de annyit se tudtak a tánchoz, mint egy kenguru; így nem sokat ugrándozhattak, a nagyközönség csakhamar rajtok ütött s kiugratta őket a városból. Más alkalommal perdikációra fogták a dolgot, de nem sokáig perdikáltak bizony; az ájtatos hallgatóság csakhamar dühbe gurult, leteremtettézte őket, hogy futásban kellett az üdvösséget keresniök. Próbáltak aztán belmissziót, szellemidézést, csodadoktorságot, jövendőmondást és egy kicsit mindenfélét, de semmiben sem volt szerencséjök. Végre mintha már egészen össze volnának törve, ott fetrengtek az úszó tutajon, spekulálva, spekulálva egy szó nélkül, néha félnapokon át is és rém makutyin és kétségbeesve.

De aztán fordult a dolog, összedugták a fejöket a putriban és sugdostak bizalmasan néha két-három óráig is egyfolytában. Dzsim, meg én aggódni kezdtünk. Nem szerettük a dolgot. Azt tartottuk, minden eddiginél valami gonoszabb huncutságon törik a fejöket. Meghánytuk-vetettük a dolgot s végre is abban állapodtunk meg, hogy betörést terveznek valami házba vagy boltba, vagy pénzhamisításra vagy effélére adják magukat. Ezen bizony meg voltunk rémülve s meg is egyeztünk abban, hogy semmi közösséget az effélével nem vállalunk s hogy a legkisebb kínálkozó alkalommal szimplán lerázzuk őket magunkról, elillanunk s ott hagyjuk, ahol vannak. Hát egyszer korán reggel elrejtettük a tutajt jó biztos helyen, két mérföldnyire egy Pejkszvill nevű hitvány kis város alatt s a király partra szállt s azt mondta, mi egyelőre maradjunk mind a rejtekben, amíg ő bemegy körülszimatolni a városkába megtudni, szelét vették-e már itt is a fejedelmi nonpluszultrának. (Szimatolsz ám, – mondok – hogy hol lehetne betörni; de ha elvégezted a rablást s visszajössz ide, csodálkozni fogsz, hogy hová lehettünk én, Dzsim, meg a tutaj; de nem viszed többre a csodálkozásnál.) S azt mondta, ha délre vissza nem jő, abból megtudjuk, én meg a herceg, hogy a dolog jól megy s menjünk utána.

Hát ott maradtunk, ahol voltunk. A herceg nagyon savanyú kedvében volt. Egyre izgett-mozgott, szidott bennünket mindenért, semmit se tudtunk a kedvére tenni: mindenben hibát talált. Bizonyos, valami készül! Szinte jól esett, mikor dél lett s a király nem jött meg. Legalább változik a dolgunk valahogy, és lehet, hogy a tetejébe nyílik alkalom arra a változásra is, amelyet mi terveztünk Dzsimmel. Igy én meg a herceg elmentünk a városba és kezdtük fölhajkurászni a királyt, s nagysokára meg is találtuk egy alsóbbfajta csapszék hátsó benyílójában jó elázott állapotban és egy csomó naplopót körülötte, aki a maga mulatságára hancuzott vele, ő meg rém mód káromkodott és fenyegette őket, de olyan részeg volt, hogy járni se tudott és bántani se tudta őket. A herceg elkezdte őt vén bolondnak szidalmazni, a király meg visszanyelvelt, s mikor már jól egymáson voltak, én elillantam és ugyancsak szedtem a lábamat s végignyargaltam a folyó melletti országúton, mint egy őz, – mert mondok, itt az alkalom! Gondoltam magamban, az is sokára lesz, hogy a király, meg a herceg viszontlássanak bennünket. Szinte elállt a lélekzetem, mire odaértem, de tele voltam örömmel s elkezdek kiabálni:

– Oldd el a tutajt, Dzsim, helyben vagyunk már!

De semmi válasz és a putriból senki se jött ki. Dzsim elveszett. Kiáltok egyet, még egyet és meg-meg egyet, befutottam az erdőt erre is, arra is ordítva, üvöltve; de hasztalan: az öreg Dzsim nincsen sehol. Ekkor leültem s elkezdtem sírni, nem tehettem róla. De nem sokáig volt maradásom. Kimentem az országútra s próbáltam meggondolni, hogy mit volna legjobb tennem, s találkozom egy fiúval, aki arra ment s megkérdeztem, nem látott-e egy idegen szerecsent ilyen, meg ilyen ruhában. Azt mondja ő: Láttam.

– Merre láttál?

– Arra le, Szejlesz Felpszék telepén, ide kétmérfölddel alább. Szökésben volt és elfogták. Azt keresed?

– Van eszembe! Találkoztam vele egy-két órával ezelőtt az erdőben és azt mondta, ha kajabálok, hát kiveszi a bélemet, s azt mondta fekügyem le s maradjak ott, ahol vagyok, hát meg is tettem. Ott voltam azóta. Féltem kijönni.

– Nohát, most már nincs mért félned, mert elcsípték. Valahonnan délfelül szökött el.

– Jól járnak, akik elfogták.

– Azt tartom én is. Kétszáz dollár jutalom van rá kitűzve. Mintha csak az országútról szednék föl a pénzt.

– Az ám, és ha elég nagy lettem volna, enyim lehetett volna, mert én láttam meg először. Ki kaparintotta meg?

– Egy öreg bácsi volt, idegen ember és eladta a nyereségét negyven dollárért, mert muszáj neki tovább menni fölfelé és nem várhat. Mit szólsz ehhez! Én mondhatom, hogy vártam volna, ha hét esztendőbe telik is.

– Már én is, – mondom én. De lehet, nem is remélt az üzletből többet, ha ennyiért odaadta. Lehet, hogy valami hiba van a dolog körül.

– Nincs abba semmi hiba. Láttam az írást, amely mindent megmond róla egy betűig, úgy lefesti, akár egy képet, megmondja a telepet, ahonnan való, valahonnan szinte Nyúorleansz alul. Nincs öcskös abba a spekulációba semmi hiba, arra mérget vehetsz. Mondd csak, nem adnál egy falat bagót, mi?

Nem volt, hát nem adhattam s ő otthagyott. Én lementem a tutajra s beültem a putriba gondolkozni. De semmire se mentem vele. Majd megettem a kezemet, de nem tudtam kitalálni, hogyan gázoljak ki a bajból. Ennyi út után, és azok után, amiket tettünk ezekért a tolvajokért, itt van, mire jutottunk, minden a légbe röpült és romban hever, mert hogy volt a gézenguzoknak lelke, így becsapni a szegény Dzsimet, újra szolgaságra adni, idegenek kezére élete végéig rongyos negyven dollárért.

Egyszer azt gondoltam, ezerszer jobb lenne Dzsimre nézve, hogyha már szolgaság a sorsa, otthon legyen rabszolga, ahol a familiája van, s mondok, inkább írok Tom Szójjernek, hogy mondja meg Vatszon kisasszonynak, hol van a rabszolgája. De erről csakhamar lemondtam két okból: Vatszon kisasszony megharagudnék és megcsömörlenék Dzsim gonoszságán és hálátlanságán, hogy megszökött tőle és alkalmasint azonmód eladná megint az alsóvidékre; és ha el sem is adná, minden ember természet szerint útálattal van egy hálátlan szerecsen iránt és ezt éreztetnék Dzsimmel mindvégig és bizony kínos és komisz helyzete lenne szegénynek. Aztán, ha még meggondolja hozzá az ember az én dolgomat is! Híre menne mindenfelé, hogy a Hokk fiú kezére járt egy négernek a szökésben; és ha valaha még szembe kerülnék odavalósi emberrel, hát azt hiszem, képes volnék előtte lehasalni és megnyalni a csizmája talpát. Hát így van ez. Az ember képes valami aljas cselekedetre, de nem akarja magára venni a következményeit. Azt hiszi, hogy nincs benne becstelenség, amíg takargatni tudja. Ez volt szakasztott az én esetem. Mentül tovább töprenkedtem ezen, annál élesebben vágott belém a lelkiismeretem és annál vétkesebbnek, alávalóbbnak és ordinárébbnak éreztem magamat. És végül hertelen megvillant bennem, hogy itt tisztára a gondviselés keze vágott a szemem közé és éreztette velem, hogy istentelenségemet az egész időn át szemmel kísérte onnan felülről az égből, míg én ellopom tulajdon szerecsenjét egy szegény öreg nőnek, aki soha engemet egy szóval se bántott. Most, hogy megmutatódott, hogy van Valaki, akinek a szeme mindig rajtunk van és aki nem engedi meg, hogy az ilyen istentelenségeinket a kelleténél tovább űzzük-fűzzük: úgy megrémültem, hogy majd nyomban össze nem estem. Hát próbáltam valahogy a dolgot elmagyarázni magamra nézve, mondok, hogy már ilyen gonosznak neveltek, hát nem is érhet olyan nagy ítélet; de bévül valami azt mondta: Nem ott volt-e a vasárnapi iskola? Ha szorgalmasan járod, megtanítottak volna rá, hogy az olyan ember, aki úgy cselekszik, mint ahogy én cselekedtem a szerecsen dolgában, elég az örök kárhozat tüzében.

Ettől megborzadtam. Mondok, megpróbálok imádkozni; meglátom, nem sikerül-e jobb fiúvá lennem, mint amilyen eddig voltam. De nem találtam meg hozzá a szavakat. Mért nem találtam meg? Ezt hiába takargattam volna Ő előtte. De hiába még magam előtt is. Nagyon jól tudtam, mért nem találok szókat az imádsághoz. Azért nem, mert a szívemben nem volt az igazság; azért, mert nem voltam őszinte; azért, mert kétszínű játékot űztem. Úgy tettem, mintha el akarnék fordulni a bűntől, be lennt, bévül ragaszkodtam a legnagyobb bűnömhöz. Azon iparkodtam, hogy kényszerítsem a számat az igazmondásra, az őszinte beszédre, megírván a szerecsen tulajdonosának, hogy hol van a feketéje; de mélyen bennem tudtam, hogy ez hazugság és Ő tudja eztet. Imádkozva hazudni nem lehet, ezt kitanultam.

Igy hát bizony nagy bajban voltam, a lehető legnagyobban s nem tudtam, mit csináljak. Végül támadt egy gondolatom. Megírom, mondok a levelet, aztán meglátom, tudok-e imádkozni? Nohát, az nagyszerű volt, hogy erre mennyire megkönyebbültem, könnyű voltam, mint a pehely és egyenesen fölemelkedtem és a bajt mintha elfújták volna rólam. Fogtam egy kis darab papirost, meg ceruzát, jó kedvvel és nagy izgalomban, leültem és írtam:

»Vatszon kisasszony, szökésben lévő szerecsenyje, Dzsim, idelenn van két mérföldnyire Pejkszvill alatt és Felpsz úr megvette és kiadja, ha megküldi neki a kitett jutalmat.

Hokk Finn.«

Ez jól esett, úgy éreztem először életemben, hogy tisztára vagyok mosva minden bűntől, és láttam, hogy most már tudok imádkozni. De nem fogtam hozzá rögtön, hanem odatettem a papirost s ott ültem gondolkozva. Mondok, hogy milyen jó, hogy így fordult minden, és hogy milyen közel jártam a vesztemhez és a pokol kapujához. És tovább töprenkedtem. Eszembe jutott egész utunk a folyón; és magam előtt látom Dzsimet, ahogy az egész időn át volt, nappal és éjtszakának idején, néha holdvilággal, néha zivataros időben, és mink csak úszunk himbálózva, tereferézve, danolva, nevetgélve. De valahogy nem tudtam olyan helyeket fölidézni, amik megkeményítettek volna ellene, csak inkább másik fajtabélit. Láttam, hogy őrsége végén hogyan áll tovább is őrt, mikor az én sorom lett volna, ahelyett, hogy szólított volna és hagyott tovább aludni; és látom rém örömét, mikor visszakerültem a ködből; és mikor fölkerestem a lápon odafönn, ahol a vendetta volt; és mindenféle effélét; és hogy mindig úgy szólított, hogy Drágicám, és kedveskedett, és megtett minden kigondolhatót érettem és hogy milyen áldott jó volt mindétig, s végül jutott eszembe az idő, mikor megmentettem azzal, hogy azt mondtam az embereknek, hogy feketehimlő van a tutajunkon, és ő olyan hálás volt és azt mondta, én vagyok az öreg Dzsim legjobb embere a világon és az egyetlen is neki a világon; és ekkor véletlenül körülnézek és meglátom azt a papirost.

Egészen közel volt hozzám. Kezembe vettem és néztem. Reszkettem, mert választanom kellett örök időkre két dolog közül egyet s tudtam, hogy választanom kell. Egy percig töprenkedtem, még a lélekzetemet is szinte visszatartottam, aztán azt mondom magamban:

– Rendben van, gyerünk hát a pokolba! és eltéptem a papirost.

Borzasztó gondolatok, borzasztó szavak voltak, de már kimondtam. És úgy is hagytam, kimondva és soha többé nem gondoltam a megjavulásra. Kituszkoltam az egész dolgot a fejemből; mondok, visszatérek a gonoszságba, ez volt az én sorom, mert erre nevelődtem, a másik nem az én sorom volt. És hogy mindjárt meg is induljak az utamon, vissza fogom lopni Dzsimet a rabszolgaságból. És ha eszembe tudna jutni valami ennél is gonoszabb, hát azt is megtenném, mert ha már benne vagyok és pedig komolyan, hát minek állanék meg a vége előtt.

Most már nekiültem, ha kifundálhatnám, hogy fogjak hozzá, és megforgattam elmémben minden kigondolható módot és végül megállapodtam egy tervben, amelyet szerettem. Tájékoztam magamat egy erdős sziget körül, amely egy kissé lefelé volt a folyóban és mihelyt jócskán beesteledett, kikecmeregtem a tutajommal s odamentem, a tutajt elrejtettem s betértem a putriba. Végigaludtam az éjtszakát s fölkeltem, mielőtt megvirradt volna, megreggeliztem, felöltöztem. Készletben lévő ruhámba egynémely más ruhát motyóba kötöttem egy s más egyébbel, fogtam a csónakot s kieveztem a partra. Olyan helyen kötöttem ki, ahol gondolatom szerint Filpszék telepe lehetett és motyómat elrejtettem a sűrűben, megtöltöttem a csónakomat vízzel, megterheltem szikladarabokkal és elmerítettem olyan helyen, ahol rátalálhatok, ha szükségem lesz rá, egy fertálymérfölddel egy kis gőzfűrészmalom alatt, amely a parton volt.

Ekkor aztán nekivágtam az országútnak, s mikor elmentem a malom előtt, hirdetőtáblát látok rajta ezzel a felírással: Filpsz fűrészmalma. S mikor a majorhoz érek, mintegy két-háromszázölnyire odébb, jól kimeregettem a szememet, de nem láttam a közelben senkit, ámbár már fényes nappal volt. De nem törődtem vele, mert iszen egyelőre nem is volt szükségem senkire, csak a vidék iránt akartam tájékozódni. Tervem szerint a város felől akartam odakerülni, nem alulról. Igy hát épen csak körülnéztem, aztán indultam egyenesen a város felé. Hát kérem, ki az első ember, akit ott látok, a herceg. Épen hirdetést ragasztott ki a fejedelmi nonpluszultráról – három előadás három éjjel egy végbe – szakasztott, mint a multkor. Micsoda pofájuk van ezeknek az imposztoroknak! Szinte hegyibe szaladtam, nem lehetett kitérni. Meghökkenve nézett rám s aszondja:

– Hahó, honnan kerülsz te ide? Aztán mintha jó kedve lenne, sietve kérdez: és hol a tutaj? Jó helyre vitted?

Én azt mondom: – Ép eztet akartam én kérdezni fenségedtől.

Erre már nem látszott úgy meg a jókedve s aszondja:

– Mi visz arra, hogy engemet kérdezzél?

– Hát, – mondom én – mikor láttam tegnap a királyt abban a lebujban, mondok magamban, ezt ugyan egypár óra előtt, amíg ki nem józanodik, nem kapjuk haza; hát elmentem kószálni a városban, hogy eltöltsem az időt s megvárjam. Egy ember osztán ajánlott tíz centet, hogy segítsek neki áthajtani a vízen egy csónakot, meg vissza is, mert egy birkát köll elhoznia, s én elmentem vele; de mikor a birkát a sajkába akartuk vonszolni és az az ember a kezembe adta a kötelet, hogy húzzam, míg ő hátúrul tolta, a birka erősebb volt mint én, elszakasztotta magát és elszaladt. Mink utána. Kutyánk nem volt, így magunk kergetőztünk vele nagy földön, amíg kifárasztottuk. Este lett, mire elfogtuk, akkor áthoztuk a folyón és én elindultam a tutajhoz. Mikor látom odaérve, hogy tutaj nincsen, mondok magamban, bajba keveredtek s el kellett menekülniök; és elvitték magukkal a szerecsenemet, az egyetlen szerecsent az egész világon, aki az enyim volt és most itt vagyok, idegen vidéken és nincsen semmi jószágom, se semmim és immár miből éljek meg; hát leültem és sírtam. Az erdőben töltöttem az egész éjjelt. De hát mi lett a tutajból? És Dzsimből, szegény Dzsimből?

– Huncut a nevem, ha tudom. Ez lett belőle. Az a vén bolond seftet csinált és kapott negyven dollárt s mikor ott találtuk a csapszékben, a naplopók féldollárba játszottak vele s elnyerték minden pénzét, kivéve, amit elköltött pálinkára; s mikor késő éjtszakára hazakaptam s láttuk, hogy a tutaj eltűnt, azt mondtuk: az a kis semmiházi ellopta a tutajunkat, lerázott bennünket a nyakáról s elszökött a folyón le.

– A szerecsenemet csak nem ráznám le, vagy mi, úgy-e? Az egyetlen szerecsen volt a világon, aki az enyim volt s a tutaj az egyetlen jószágom.

Épen hirdetést ragasztott ki a fejedelmi…

– Erre ugyan nem gondoltunk. De valóság úgy gondolom, hogy olybá néztük, hogy a mi szerecsenyünk, csakugyan annak néztük; az isten a megmondhatója, volt is miatta elég bajunk. S mikor láttuk, hogy a tutaj nincs és mi teljesen plűre estünk, nem maradt egyéb hátra, mint szerencsét próbálni a nonpluszultrával. Azóta is egyebet se teszek, mint hirdetést ragasztok ki, s a gégém száraz, mint a puskaporos szaru. Hol az a tíz cent. Add ide.

Volt nekem szépecskén pénzem, hát adtam neki tíz centet, de megkértem, költse inkább ennivalóra, s adjon nekem is belőle, mert hogy ez az összes pénzem és nem ettem semmit tegnap óta. A herceg nem felelt semmit. Aztán rám ripakodik s azt mondja:

– Mit gondolsz, nem jár el a szája annak a négernek mirólunk? Megnyúzzuk, ha besúgja a dolgunkat.

– Hogy súghatná be? Hát nem megszökött?

– Nem. Az a vén bolond eladta, aztán csak nem is osztozott velem, a pénz meg elment.

– Eladta! – mondom én s ríva fakadtam. Az én négerem volt, az a pénz is az én pénzem volt. Hol van a szerecsenem? Szükségem van rá.

– Már azt vissza nem kaphatod, hát abbahagyhatod a pityergést. Nézd csak, meg mernéd tenni, hogy te lepleznél le bennünket. Akasszanak fel, ha bízom benned. De ha meg mernéd tenni –

Megállt és én sohase láttam ilyen csunya nézést a herceg szemében. Pityeregve mondtam:

– Nem akarok én leplezni senkit, rá se érek az effélére. Az én dolgom megkeresni a szerecsenemet.

Némileg meg volt akadva az öreg s ott állt, karján a ropogó hirdetések, tünődött a homlokát ráncba szedve. Végül azt mondja:

– Mondok valamit. Itt kell maradnunk három napig. Ha megígéred, hogy azalatt nem szólsz senkinek, meg hogy a szerecseny se szól, megmondom, hogy hol van a fekete.

Én megígértem s ő azt mondja:

– Egy bérlő, a neve Szejlesz – ezzel elhallgat. Világos, hogy meg akarta mondani az igazat; de amint így elhallgatott s elkezdett megint gondolkozni és studérozni, már láttam, hogy megfordította a szándékát. Úgy is volt. Nem bízott bennem; azt akarta, hogy menjek el láb alul mind a három napra. Igy hát egy kis vártatva azt mondja:

– Azt az embert, aki megvette, Abrám Fószternek híjják – Abrám Zs. Fószternek; negyven mérföldnyire lakik innen erre befelé, a lafajetti országúton.

– Helyes, – mondom én – oda elérek három nap alatt. És elindulok még ezen a mai napon délután.

– Nem délután, indulj nyomban; és ne is vesztegess semmi időt, útközben ne járjon a szád. Ki ne ereszd a nyelvedet a fejedből és iparkodjál egymásután előre, akkor nem lesz tőlünk semmi bántódásod. Megértettél?

Több se kellett nekem, csakis erre vártam: hogy háborítlan és szabadon hajthassam végre a tervemet.

– Hát, egy-kettő, indulj, – mondja ő – aztán Fószter úrnak beszélhetsz, amit akarsz. Talán el tudod vele hitetni, hogy Dzsim a te szerecsenyed – vannak olyan féleszűek, akik nem kérik az okmányokat, legalább hallottam, hogy erre délen vannak. És ha elmondod neki a hirdetési cédulát és jutalomsvindlit, talán el is hiszi, ha megmagyarázod neki, hogy mért csináltuk. Most pedig lódulj s mondj ott, amit akarsz, de jusson eszedbe, nehogy útközben akárhol eljárjon a szád.

Igy váltunk el és én indultam a folyótól befelé. Körül se néztem, de éreztem, hogy a herceg utánam néz. De tudtam, hogy ebben kifárasztom.

Mentem egyenest körülbelül egy mérföldnyire, anélkül, hogy megálltam volna; s akkor dupla lépésben az erdőn keresztül visszaindultam Filpszék felé. Mondok, legjobb lesz minden kertelés nélkül egyenesen nekivágni a dolgomnak, mert Dzsim száját is be akartam tömni, amíg ezek a gazok nem pusztulnak a vidékről. Elég volt már belőlük, ideje, hogy megszabaduljunk tőlük.

X. FEJEZET.

Mikor odaértem, csendes volt minden, s mintha vasárnap volna és meleg volt és napfényes, a munkások mind a mezőn voltak. És valami olyan gyönge bogárzúgás és légydongás volt a levegőben, amitől olyan elhagyatottságot érez az ember, mintha mindenki meghalt s elköltözött volna. És ha egy kis szellő arra libben és megzörgeti a faleveleket, olyan gyászos érzés fogja el az embert, mert mintha szellemek suttogása volna, szellemeké, melyek már sok éve meghaltak – s az ember azt gondolja, itt beszélgetnek körülötte. Rendesen mintha az ember maga is megkívánná tőle, bár már nem élne és vége volna mindennek.

Olyan kis hétszilvafás birtok volt ezé a Filpszé, de a többi is mind ilyen. Léckerítés egy kétholdas udvar körül; egy elfűrészelt gerendákból összerótt lépcsőféle, átjárónak a kerítéshez vagy hogy az asszonyok felhágjanak rá, mikor lóra ülnek; itt-ott beteges gyeprészek a tágas udvaron, mely azonban nagyobbrészt puszta volt és kopasz, mint egy ócska kalap, ha lekopott róla a szőr; gerendából rótt ormótlan nagy ház a fehérek számára faragott gerendából, a hézagok agyaggal vagy malterrel kitömve, ezek a sársávok valamikor meszet is láttak; faragatlan gerendából rótt konyha, nagy, széles, oldalt nyitott, de fölül födött folyosóval, mely összeköti a lakóházzal; gerendából füstölőhelyiség a konyha mögött; egy magányosan álló kis kaliba a kerítés mellett a ház háta mögött s egypár melléképület a másik oldalon; hamugödör, a kis kaliba mellett nagy vasfazék szappanfőzésre; a konyhaajtó mellett lóca, rajta vízmerőcsöbör és kötél; egy alvó kutya sütkérezve a napon; itt-ott még néhány alvó kutya három árnyékos fa alatt odébb a sarokban; a kerítésen egy helyen pár indás szederbokor; a kerítésen kívül kert és egy görögdinnyeföld; aztán jön a gyapotmező, aztán a földek, meg az erdő.

Megkerültem az egészet s átmásztam a hátsó hágcsón a hamugödör mellett s a konyha felé indultam. Alig mentem egy kicsit, hallom egy rokka berregését, amint nekilendül panaszosan és lohadva alászáll; ettül megint úgy megszállt a halál vágya, mert ez a legzsongítóbb hang az egész világon. Hát csak mentem előre minden bizonyos szándék nélkül, de bíztam a gondviselésben, hogy majd a számba adja a szükséges szókat, ha arra kerül a sor; mert azt már megtapasztaltam, hogy a gondviselés mindig a kellő szókat adja a számba, ha nem avatkoztam a dolgába.

Mikor fele úton voltam, felkerekedett először egy kutya, aztán egy másik és felém jött; persze, én megálltam, farkasszemet néztem velök és mereven megálltam. De hogy micsoda haddelhadd volt, amit csináltak! Egy fertály minutában úgyszólván kerékagy lett belőlem, a küllők a kutyák voltak, vagy tizenöt darab körben körülöttem, nyakuk, orruk kinyújtva felém, úgy ugattak és tutultak; aztán egyre szaporodtak; lehetett látni, mint szöknek elő a kerítésen át, sarokból, minden oldalról.

Egy szerecsen asszony törtet ki a konyhából doronggal a kezében egyre kiabálva: Nemmisz el Száraz, kusti Fótos, nem mentek el! És hozzávágott előbb az egyikhez, aztán a másikhoz, hogy üvöltöttek bele s elkotródtak s a többi követte; de már a következő szempillantásban visszajöttek farkcsóválva s elkezdtek velem barátkozni. Nem rossz állat a kutya, azt mondhatom.

Az asszony után pedig kijött egy kis szerecsen leány és két szerecsen gyerek minden ruha nélkül egyéb egy vászoning s belekapaszkodtak anyjuk szoknyájába s onnan kukucsáltak rám, ez a rendes szokásuk. Aztán csak jön ám a házból a fehér asszony, mintegy ötvenéves, hajadonfőtt, a kezében a guzsaly; utána apró fehér gyermekei, szakasztott úgy, mint a kis négerkölykök. Az asszony olyan szélesen mosolygott, hogy alig tudott a lábán megállni s azt mondja:

– Hát itt vagy valahára, te vagy?

Én mielőtt még meggondoltam volna, kiszalasztottam, hogy: Én vagyok asszonyság.

Ő pedig cirógatott, ölelgetett és szorongatott, aztán megfogta mind a két kezemet és csak rázta meg rázta; és mintha nem győzne ölelni meg rázogatni, aszondja: Nem hasonlítasz annyira az anyádra, mint gondoltam, de ez semmi, mit törődném vele, úgy örülök, hogy látlak! Te kedves, édes, azt hiszem, meg tudnálak enni! Gyerekek, az unokatestvértek Tom! Mondjátok neki, hogy isten hozta.

De azok meglapultak s a szájukba dugták az ujjukat s az anyjuk háta mögé bujtak. Ő meg csak rohant tovább, aszondja:

– Liszka fuss, készíts neki stantapé meleg reggelit – vagy tán reggeliztél a hajón?

Mondtam, hogy reggeliztem. Hát indult a ház felé, engem kezemnél fogva vitt, a gyerekek meg utána trotykoltak. Hogy odaértünk, engemet beleültetett egy lukas székbe, maga szembe ült velem egy alacsony székre, mind a két kezemet fogva s aszondja:

– Most legalább jól megnézhetlek; és isten a lelkem, hogy rá voltam éhezve sok-sok hosszú esztendő óta; de most itt vagy végre! Már jó néhány órája vártunk. Mi tartott vissza? Megfeneklett a hajótok?

– Igen asszonyság.

– Ne mondd, hogy igen – asszonyság. Mondd Szelli néni. Hol feneklett meg?

Én bizony erre nem tudtam igazában mit mondani, mert sejtelmem se volt róla, fölülről vártak-e hajót vagy alulról. De nagyobbrészt az ösztönöm után szoktam indulni s az ösztönöm azt súgta, hogy alulról várják a hajót, föl Orlensz felé. De ez se sokat használt, mert nem tudtam a lefelé levő zátonyok nevét. Már láttam, föl kell találnom egy ilyen zátonyt vagy azt mondanom, hogy elfelejtettem a nevét annak, amelyiken megfeneklettünk, vagy – no most egy ötletem támadt és ki is böffentettem azonmód:

– Nem a megfenekléstől volt a késedelem, ez csak rövid ideig tartott, fölrobbant egyik cilinderünk,

– Uram bocsá! Megsérült valaki?

– Nem, csak egy szerecsent ölt meg.

– Milyen szerencse; mert bizony néha kár esik emberben is. Most mult karácsonykor volt két esztendeje, hogy nagybátyád Szejlesz jött fel Nyúorleansz felül a rozoga Lallirúkon, annak is fölrobbant egy cilindere és bizony megnyomorított egy embert. Gondolom utóbb meg is halt. Baptista vallású volt szegény. Szejlesz bátyád ismert Beton-ruzsban egy embert, aki nagyon jól ismerte a familiáját. Igen, igen, most már eszembe jut, meghalt. Prantos lett és meg köllött amputálni. De nem segített rajta. Igen, igen, prantos, – az lett szegény. Az egész teste egy kékség volt és meghalt egy dicsőbb föltámadás reményében. Azt mondják, hogy szinte látványosság számba ment. A nagybátyád minden áldott nap följárt a városba érted; most is odajár vagy egy órája, hogy elment: de nem telik bele egy perc és itthon lesz. Találkoznotok köllött az úton, nem láttad? Olyan régi módi bácsi –

– Nem, Szelli néni, nem láttam én senkit se. A hajó épen virradóra kötött ki s én a bagázsiámat otthagytam a kikötőkompon s magam körülnéztem egy kicsit a városban s egy kicsit a vidéken, hogy teljék az idő s ne érjek ide nagyon korán.

– Kinek a kezére adtad a bagázsiádat?

– Senkinek se.

– Jaj, gyerök, gyerök: ellopják.

– Ahá, én eldugtam, onnan ugyan nem, – mondom én.

– És hogy kaptál olyan korán reggelit a hajón?

Ezzel ugyan vékony jégre állított, de én kivágtam:

– A kapitány ott látott állongálni s azt mondta, jobb lesz, ha valamit eszem mielőtt partra szállok, s levitt a tisztek reggelijéhez és adott, ami csak köllött.

Már olyan izgatott lettem, hogy figyelni sem igen tudtam, az eszem mind ez idő alatt egyre a gyerekeken járt; mondok, ha egy kicsit félrehúzódhatnék velök, megtapasztalhatnám őket és kitudnám, hol is vagyok voltaképen. De semmi alkalmam nem akadt rá. Filpszné nem tágított és csak rohant velem előre. Csakhamar a hideg futott végig a hátamon, mert azt mondja:

– De hát, mi csak törtetünk – aszondja – előre és te még egy szót se mondtál a hugámról, sem senkiről. Hát én most megállítom a malmomat, te meg nyisd ki a te zsilipedet. És mondj el mindent akkurátusan; mondj el mindent mindenkiről, egyikről is másikról és valamennyiökről; hogy hogy vannak, mit csinálnak, mit bíztak rád, hogy nekem elmondd és mindent az utolsó szóig, ami csak eszedbe jut.

No, most már igazán jó helyen voltam. Eddig a gondviselés a részemen volt s rendben ment minden. De most ugyancsak plűre estem. Már láttam, hogy csepp haszna se lesz, ha tovább akarok ezen már előre gázolni. Mondok, ez is olyan hely, ahol az igazmondással köll szerencsét próbálnom. Már ki is nyitottam rá a számat, de a néni megmarkolt és betuszkolt az ágy mögé és azt mondja:

– Ahun gyün a! Bukjál alább a fejeddel, úgy, most jól van, úgy nem lát meg. Ne áruld el magadat, hogy itt vagy. Megtréfáljuk az öreget. Gyerekek, el ne járjon a szátok.

Nohát, most benne vagyok a pácban, mondok. De semmi haszna, ha emésztem magam. Nem volt mit egyebet tenni, mint meglapulni és szerencsét próbálni és készen lenni arra, hogy elkapjam a fejemet, ha beüt a ménkü.

Épen csak hogy picurkát láttam az öregurat, mikor bejött, mert az ágy eltakarta. Filpszné azonban ráveti magát és aszondja:

– Megjött?

– Nem, – mondja az ura.

– Boldog isten, – mondja az asszony – mi az isten csodája történhetett vele?

– El sem tudom képzelni, – mondja az öregúr – és mondhatom, rémítőn nyugtalanít a dolog.

– Nyugtalanít, – mondja az asszony – engemet szinte szétvet! Meg köllött jönnie és maga elvétette az úton. Tudom, hogy így van, valami azt súgja, hogy így van.

– Aj, Szelli, el nem hibázhattam az úton, ezt te is tudod.

– Jaj, édes uram, mit mond majd hozzá a hugom! Meg köllött jönnie és maga elvétette. Ő…

– Oh ne zaklass te is, úgyis olyan zaklatott vagyok. Sehogy se tudom a dolgot megérteni. Végire jutottam a sütnivalómnak és nem átallom bevallani, hogy agyon vagyok rémülve. De semmi reménye annak, hogy megjött, mert nem jöhetett meg úgy, hogy én elvétettem. Szelli, ez borzasztó dolog. Valami érte azt a hajót, annyi bizonyos.

– Hej, Szejlesz, nézz oda az országútra, amoda ni, nem jön ott valaki?

Az öregúr az ablakhoz szökik, amely az ágyhoz fejtül volt, Filpsznének pedig csak ez köllött. Hamarosan leguggolt az ágyhoz lábtul, engem meglökött és én kiperdültem. S mikor a bácsi megfordult az ablaktól, hát ott áll a néni s úgy ragyogott és akkorát mosolygott, hogy olyan volt az arca, mint egy égő ház. Én meg mellette töredelmes pofával szűkölve. Az öreg úr bámul és aszondja:

– Hát ez ki?

– Mit gondolsz, kicsoda?

– Sejtelmem sincs róla. Ki?

– Hát Tom Szójjer!

A nyüstyit, azt hittem, nyomban elsülyedek. De még arra se lett volna időm; az öregúr megragadta a kezemet és szorongatta és egyre szorongatta, míg az asszony körülugrált és nevetett meg sírt egyben; és aztán hogy ömlött belőlük a kérdezősködés, az egész had aprajáról-nagyjáról!

De ha ők örültek, mi volt az az én örömemhez képest; mintha újjá születtem volna, oly boldog voltam, hogy tudom, hol vagyok. Faggattak két óráig is, s végül, mikor az állam oly fáradt volt már, hogy alig tudtam mozgatni, akkorra beszéltem már nekik annyit a famíliámról, – már mint a Szójjer-familiát értve – hogy soha eddig hat Szójjer-famíliáról se beszéltek ennyit. És elbeszéltem, hogy mostuk ki a kazánt a fejér folyó beömlésénél, ami elvette három napunkat. És ez mind nagyszerű volt nekik és iszonyún tetszett, mert sejtelmük se volt arról, hogy minek köll ehhez három nap. Ha azt mondtam volna, hogy egy görebet fújtunk ki, az is megtette volna.

Mármost egyfelül nagyon jól éreztem magamat, de annál kényesebb volt a dolog másik oldala. Tom Szójjernek igen jó volt a dolgom és az is maradt, amíg egyszer csak nem hallok egy gőzöst köhögni a folyón lefelé – s ekkor azt mondom magamban: mi lesz, ha ezen a hajón Tom Szójjer érkezik. És mi lesz, ha ő egyszerre ide betoppan s elkurjantja a nevemet, mielőtt inthetnék neki, hogy hallgasson? Nem maradhat, mondok, a dolog ennyiben, mert nem jó vége lenne. El kell mennem az útra elejbe s meg kell lesnem. Azt mondtam hát a háziaknak, hogy fel kell mennem a városba a bagázsiámért. Az öregúr mindenáron velem akart jönni, de én azt mondtam, elhajtom a lovat magam is és jobb szeretném, ha én miattam nem bajoskodnék.

XI. FEJEZET.

Elindultam kocsin a városba s mikor feleútján vagyok, látok egy másik kocsit. Biztos, hogy Tom Szójjer, meg is álltam s vártam, amíg oda ért. Azt mondom: Megállj! és megállt mellettem és szája tátva maradt, mint egy láda s csak úgy állt ott. Az két-háromszor nagyot nyelt, mintha az embernek nagyon kiszáradt a torka, aztán azt mondja:

– Világéletemben én nem bántottalak. Ezt magad is tudod. Hát mért jössz te vissza engemet megkísérteni.

Én azt mondom erre:

– Nem hogy visszajönnék, de még el se mentem.

Mikor a hangomat hallotta, egy kissé megbátorodott, de még nem jött egészen rendbe. Azt mondja:

– Ne izélj velem, én se izélnék veled. Becsületszavadra, nem vagy kísértet?

– Becsületszavamra, nem vagyok, – mondom én.

– Jó, izé, ezzel el van intézve a dolog, természetesen; de mintha valahogy nem tudnám megérteni. Nézd csak, hát soha egyáltalán nem gyilkoltak meg?

– Nem, soha, egyáltalán nem gyilkoltak meg, azt csak én kötöttem rájok. Gyere, tapogass meg, ha nem hiszed.

Meg is tette és ezzel be is érte és rém megörült, hogy újra lát, azt se tudta, micsináljon. És mindjárt el kellett volna neki mondanom mindent, mert hogy óriási kaland volt, tele titokzatossággal, amiért ő élt és halt. De én azt mondtam, hagyjuk csak még egy kicsit, erre ráérünk, s azt mondtam a kocsisának, hogy maradjon ott és mi kissé előrehajtottunk s én elmondtam neki az állapotomat, melybe belecsöppentem s mondok, mit gondol, mit kéne tennünk? Azt mondja, adjak neki egy pár percet és ne zavarjam. Aztán spekulált és csakhamar azt mondja:

– Rendbe vagyunk, megvan. Vedd a ládámat a kocsidba, mintha a tiéd volna; fordulj meg és ténferegj egy kicsit ide-oda, hogy olyanformán érj haza, hogy kvadráljon az idővel, én pedig bemegyek a város felé s újra indulok, úgy hogy utánad egy félórával érkezzem; te meg kezdetben úgy tégy, mintha nem ismernél.

– Úgy lesz; de megállj egy kicsit. Van még valami, amiről senki nem tud semmit, csak én egymagam. Van itt tudniillik egy szerecsenyember, akit én el akarok szöktetni a rabszolgaságából, a neve pedig Dzsim, Vatszon kisasszony öreg Dzsimje.

Ő azt mondja: Mi az, Dzsim…

El kezdett gondolkozni. Én pedig azt mondom:

– Tudom, mit gondolsz. Azt akarod mondani, hogy ez aljas, piszokmunka; de hát mit! Én már ennyire lenn vagyok, és el fogom őtet lopni, téged pedig arra kérlek, hogy hallgass és tégy úgy, mintha nem tudnál róla. Megteszed?

A szeme megvillant és aszondja:

– Ellopom én is veled.

– Nohát, mintha csak meglüttek volna, úgy meglazult bennem minden eresztékem. A legmegdöbbentőbb szó volt ez, amit életemben hallottam, és meg köll vallanom, Tom Szójjer jócskán leszállt a becsülésemben. De csak nem tudtam elhinni: hogy Tom Szójjer szerecsenytolvaj legyen.

– Lárifári, mondom. Bolondozol.

– Egyáltalán nem bolondozok.

– Jó, mondom, hát tréfa, nem tréfa, de ha hallod, hogy beszélnek egy szökésben lévő feketéről, jusson eszedbe, hogy te semmit se tudsz róla és hogy én is nem tudok róla semmit se.

Erre fogtuk a ládát s föltettem a kocsimra s ő elhajtott a maga útján, én is a magamén. De persze, megfelejtkeztem arról, hogy lassan hajtsak, annyira tele voltam örömmel és mindenféle töprenkedéssel. Igy jócskán hamarabb elértem haza, mint az út hosszához képest kellett volna. Az öregúr az ajtóban állt s azt mondja:

– No, emmár csodálatos dolog. Ki a fránya gondolta volna, hogy ettől a gebétől ez is kiteljék. És nincs egy szál szőre megizzadva, egy szála sincs. Igazán csodálatos. Nem adnám ma ezt a lovat száz dollárért, nem én, becsületemre; ezelőtt meg szívesen elvettem volna érte tizenötöt s azt gondoltam volna, hogy ezzel meg is van fizetve.

Ennyit mondott, egy szóval se többet. A legártatlanabb lélek volt, akit valaha láttam. De hát nincs min csodálkozni. Nem csak gazdálkodó volt ő, hanem prédikátor is és volt neki olyan kis gerendából rótt fia-temploma a telepe mögött, amit maga épített a saját pénzéből templomnak és iskolának és soha sem kért semmit a szolgálataiért, pedig megérdemelte volna. Volt egy csomó ilyen prédikátor a gazdák közt erre dél felé és mind így csinálta.

Vagy egy félóra mulva Tom kocsija följárt a ház homlokzata előtti hágcsóhoz és Szelli néni meglátta az ablakon keresztül, mert nem volt csak vagy ötven rőfnyire s azt mondja:

– Nini, valaki jött. Ugyan ki lehet? Azt gondolom, valami idegen. Dzsimy (ez az egyik gyerek) fuss és mondd meg Liszkának, terítsen eggyel többre ebédre.

Mindenki nekiiramodott a főbejáró ajtónak, mert, természetesen, nem minden esztendőben akad itt idegen vendég, hát nevezetesebb is a sárgaláznál, ha gyün, érdekesség dolgában. Tom átjött a hágcsón és indult a ház felé. A kocsi pedig már gurult a város felé, mink pedig mind ott szorongtunk a főajtóban. Tom a jobbik ruháját vette föl és volt – publikuma, ez pedig mindig szüret volt neki. Hát persze, ilyen körülmények közt meg is adta busásan a módját. Nem olyan gyerek volt, hogy szégyenlősen sokáig elkelebóláljon az udvaron, mint egy toklyóbirka, nem, nyugodtan és nagyszerűen közeledett, mint egy kos. Mikor velünk szemben állt, megemelinti a süvegét finoman és elegányosan, mintha egy doboznak volna a födele, melyben alvó lepék tanyáznak s ő nem akarná őket zavarni, s azt mondja:

– Azt hiszem, Arkibald Nikolsz úr?

– Nem fiam, – aszondja az öregúr – sajnálom, de meg kell mondanom, a kocsisod becsapott; Nikolsz tanyája odébb van vagy három mérfölddel. Tessék bejönni, tessék.

Tom a vállán keresztül hátrakacsintott s azt mondja: késő, már nem látni a kocsist.

– Igen, fiam, elillant s neked be kell jönnöd s velünk kell ebédelned, azután aztán befogatunk s elviszünk le Nikolszékhoz.

– Oh, dehogy csinálnék maguknak annyi alkalmatlanságot, isten mentsen; elmegyek gyalog, egy kis távolság nem a világ.

– De mi nem eresztünk gyalog. Ez ugyan szép délvidéki vendégszeretet lenne. Aló, csak be.

– Jöjjön csak, – mondja Szelli néni – egyáltalán semmi alkalmatlanságot a világon nem csinál. Muszáj itt maradnia. Hosszú három mérföldes, poros út az, nem ereszthetjük rá gyalog. Hozzá még már meg is mondtam odabenn, mikor érkezni láttam, hogy tegyenek még egy terítéket az asztalra. Már most csak nem szomorít meg bennünket. Tessék csak bejönni s tegyen úgy, mintha otthon lenne.

Hát Tom szépen és szívesen megköszönte, hogy hát levették a lábáról és bejött, s mikor ottbenn volt, azt mondta, Hikszvillből való, idegen Ohejjóban, a neve Tompszon Vilmos és még egyszer meghajtotta magát.

Aztán elkezdett a szája járni és járt és járt és mesélt nagyokat Hikkszvillről és a Hikkszvillbeliekről, amit csak kifundálhatott, de én ideges kezdtem lenni s mondok, hogyan szabadít ki ezzel engemet a bajomból, és végül egyre mesélve, áthajolt és megcsókolta Szelli nénit, épenséggel a száján, aztán megint hátradűlt jó kényelmesen és járt a szája tovább, de a néni se rest, felugrik, megtörli a száját a kezefejével és aszondja:

– Te vakmerő kölyök, te!

Tom meg mintha meg volna sértve, azt mondja:

– Asszonyság, ezt ugyan nem vártam!

– Nem várta. Tyhű, hát mit gondol az úrfi, ki vagyok, mi vagyok én? Kedvem volna… mondd csak, mit gondoltál azzal, hogy megcsókoltál?

Egy kissé meglapult az öreg és azt mondja:

– Nem gondoltam én semmit, nem gondoltam semmi sértőt, én izé, mondok, tán jól esik magának.

– Adta bolondja! És fölkapta a guzsalyt és látszott, alig tudja magát megtartóztatni, hogy hozzá ne vágja. Miből gondoltad, aszondja, hogy jól esik nekem?

– Nem tudom, de izé, mondták.

– Mondták, hogy nekem jól esnék! Akárki mondta, az a másik bolond a párod. Még ilyet se hallottam. Ki az a mondták?

– Hát mindenki. Mind azt mondták.

Csak épen hogy meg tudta magát tartóztatni a néni, de a szeme pislogott, az ujjai úgy dolgoztak, mintha karmolni akarnának. Azt mondja:

– Ki az a mindenki? Hadd hallom a nevüket, vagy egy bambával mindjárt megrövidül a világ.

Tom elbúsultan nézett rá és kalapján babrálva, aszondja:

– Sajnálom, erre nem voltam elkészülve. Mind csak azt mondta. Azzal biztattak valamennyien, hogy csak csókold meg, aszondták, és hogy jól fog neki esni. Mind mondták, mondta mindenik. De hát sajnálom, asszonyság, nem is teszem többet, becsület szentségemre, nem teszem.

– Nem teszed? Hogy még nem teszed? No, tudom istenem, hogy nem teszed.

– Nem, ebben már tudok becsületet; nem teszem többé, nem én, amíg maga nem kéri.

– Amíg én kérem?! Nohát, ilyet se ettem világéletemben. Fogadom, hogy Matuzsálem korát ért tökfilkója leszel a teremtett világnak, ha addig vársz, amíg én kérek tőled vagy hozzád hasonlótól csókot.

– No, már ez nagyon meglep, mondja Tom, nem tudok belőle kiokosodni. Azok mondták, hogy kedvére való lesz és én is azt gondoltam. – De – itt megállt és lassan körülhordozta a szemét, mintha valahol barátságos szemekkel akart volna találkozni, végre elcsípte az öregúr szemét s azt mondja: Nem gondolta bácsi maga is, hogy jól esik neki, ha megcsókolom?

– Már mint én? No, hát izé, mondok, azt tartom, nem gondoltam.

Azután megint körülnéz ugyanúgy, megáll rajtam s azt mondja:

– Te se gondoltad Tom, hogy Szelli néni kitárja a két karját és azt mondja: Szid Szójjer…

– Urram bocsá, – kiáltja Szelly néni a Tom szavába vágva és nekirohanva – arcátlan semmiházi gyerek te, így teszed bolonddá az embert! – és nekiesik, hogy megölelje, de Tom szépen félrehárítja s azt mondja:

– Nem addig, amíg nem kéri!

De Szelli néni nem vesztegette az időt, hanem nyomban megkérte, ölelgette, csókolgatta újra meg újra, aztán odapenderítette az öregúrnak, jusson neki is. S mikor egy kicsit meghiggadtak, azt mondja a néni:

– Isten engem, ha ért valaha ilyen meglepetés. Tégedet egyáltalán nem is vártunk, csak Tomot vártuk. A hugom nem írt egy árva szót se csak épen ő róla, hogy eljön.

– Mert hogy nem is volt senkinek se már szándéka, – mondja Tom – csak az, hogy Tom eljöjjön, de én addig-addig kunyoráltam, hogy az utolsó pillanatban engem is eleresztettek; így amint aztán lehajóztunk a folyón, azt gondoltuk Tommal, mese-meglepetés lesz, hogy ő előre jöjjön ide, én meg utóbb toppanjak be s tetessem magam idegennek. De nagyon megcsalódtam, Szelli néni. Nem egészséges hely ez az idegen embernek.

– Nem, Szid, de csak olyan orcátlan bocsoknak nem. Föl köllött volna ütnöm az álladat. Nem tudom, mikor jöttem így ki a sodromból. De nem bánom, föl se veszem a beszédeid, száz ilyen tréfát is elviselnék azért, hogy itt vagytok. Ha meggondolom ezt a komédiát! Nem tagadom, majd szétestem, úgy meg voltam rőkönyödve, mikor rám cuppantottál.

Ebédre künn terítettek a széles, nyitott folyosó alatt, mely a ház és a konyha között volt; és volt ott az asztalon ennivaló, hogy hét família is jóllakott volna rajta, és mind meleg étel; nem afféle állott, rágós hús, amely egész éjjel a nedves pincében volt a szekrényben s amelyiknek olyan az íze, mint egy vén kihült kannibálból vágott bécsi szelet – reggel. Szejlesz bácsi jó hosszú asztali áldást imádkozott rája, de az ebéd megérte; még csak meg sem hűlt egy cseppet sem, ahogy akárhányszor tapasztaltam, holmi megszakításoktól.

Persze nagy beszélgetés volt aztán az egész délután és Tom meg én az egész idő alatt jóformán lesben álltunk, de semmi haszna sem volt: senki egy szót se említett szökésben lévő szerecsenemberről, mink pedig szerettünk volna munkához látni. De estére kelve, vacsorakor, azt mondja az egyik gyerek:

– Tata, nem mehetnénk el Tom, Szid, meg én az előadásra?

– Nem, – aszondja az öregúr, azt tartom, nem is igen lesz ott előadás; s ha lenne is, ti oda nem mehetnétek, mert a szökött néger elmondott nekem meg Bartonnak mindent erről a gyalázatos előadásról, és Barton azt mondta, ő elmondja a népeknek. Igy azt hiszem, kiseprőzték még előadás előtt azokat a vakmerő naplopókat a városból.

Püff neki, ezeknek megesett, de ezen én már nem segíthettem. Tom meg én úgy volt, hogy egy szobában s egy ágyban hálunk, így, fáradtak lévén, jó éjtszakát mondtunk s elmentünk lefeküdni mindjárt vacsora után és kimásztunk az ablakon s le a ménküfogó drótján és talpaltunk a város felé, mert mondok, aligha lesz, aki szóljon a hercegnek és a királynak, ha én se sietek, és nem szólok nekik idejekorán, csúnya bajba találnak keveredni.

Az úton Tom elbeszélt mindent, hogy hogy gondolták, miként gyilkolódtam meg én, és mint tűnt el nemsokára rá tata és soha többé vissza nem került, és hogy micsoda ricsaj lett abból, mikor Dzsim megszökött; én meg elmondtam Tomnak mindent a fejedelmi nonpluszultra betyárokról és annyit a tutajozásunkról, amennyire az időből tellett; és mikor a városba értünk és épen a közepetáján megyünk fölfele – lehetett úgy két fertály kilencre – nohát jön ám egy csőcselékhad fáklyával, rém kiabálással és üvöltözéssel, cintepsit verve egymáshoz és tutulva tülkön. Mi félreszöktünk az egyik oldalra s eresztettük a sokaságot magunk előtt. Amint tódulnak, látom ám, hogy viszik egy pallón lovagoltatva a királyt meg a herceget – már minthogy én tudtam, hogy az a király meg a herceg, bár csupa kátrány meg toll voltak és semmi emberi formájuk nem volt, hanem hasonlítottak egy-egy óriás katonáknak való irtózatos nagy tollbokrétához. Nohát, szinte belém nyilalt, mikor megláttam őket, sajnáltam szegény szánalomra méltó huncutjaimat s úgy éreztem, mintha soha többé nem tudnék rájok neheztelni. Borzasztó volt nézni. Az emberi állat igen kegyetlen tud lenni egyik a másikához.

Beláttuk, hogy elkéstünk. Nem tudtunk már rajtok segíteni. Megkérdeztünk egy pár ácsorgó embert a dologról s ezek azt mondták, mindenki elment az előadásra igen ártatlan képpel és meglapultak és hallgattak, míg a szegény öreg király bele nem fogott a bakugrásaiba a színpadon; akkor valaki jelt adott s az egész publikum fölkerekedett és – rájok!

Erre mi hazafelé kocogtunk és bizony nem voltunk olyan vitézlő kedvünkben; komiszul éreztük magunkat, mintha megaláztak volna, szidásra érdemetlenek, ámbárhogy nem tettünk semmit. De hát mindig így jár az ember: akár jól cselekszik akár rosszul, az mindegy; az ember lelkiösmerete nem aszerint igazodik, hanem mindig a maga útján jár. Ha egy sárgaszőrű kutyám volna és nem tudna többet, mint az ember lelkiösmerete, mérget adnék neki. Több helyet foglal el az emberben, mint az összes többi belsőrésze és sehogy se tesz az ember kedvire. Tom Szójjer is azt mondja.

XII. FEJEZET.

Meg-megálltunk beszélgetve s el-eltünődtünk. Egyszerre csak azt mondja Tom:

– Nézd Hokk, micsoda bolondok vagyunk, hogy ez előbb eszünkbe nem jutott. Én fogadni mernék, hogy tudom, hol van Dzsim.

– Hol gondolod?

– Abban a kunyhóban, lenn a hamus gödör mellett. Nézd csak. Mikor ebédeltünk, nem láttál szerecsen embert odamenni étellel?

– De láttam.

– Mit gondolsz, mért vitt oda ételt?

– Valami kutyának.

– Én is azt hittem. De nem kutyának vitte.

– Mért nem?

– Mert görögdinnyét is vitt.

– Csakugyan, én is észrevettem. De az már még is több a soknál, hogy nem jutott eszembe, hogy a kutya nem él görögdinnyével. Ebbül kitetszik, hogy az ember lát is valamit és semmit se lát ugyanakkor.

– A szerecsen kinyitotta a lakatot, mikor bement és mikor kijött, megint bezárta. A bácsinak pedig kulcsot hozott, mikor az ebédtől fölkeltünk. Fogadni mernék, az a bizonyos kulcs volt. A görögdinnye emberre, a lakat fogolyra vall; és nem valószínű, hogy egy ilyen kisgazdaságban két fogoly is legyen egyszerre, ahol hozzá a népek olyan barátságosak és jók. A fogoly Dzsim: rendben, s örvendek, hogy oly detektívmódjára sikerült kisütnünk; egy fagarasra se becsülök semmi más módot. Már most feszítsd meg az eszedet és süss ki valami plánumot Dzsim megszabadítására, majd én is gondolok ki egyet, amelyik aztán jobb lesz, azt választjuk.

Hogy honnan veszi egy gyerekember az ilyen fejét! Ha az enyim volna Tom Szójjer feje, én ugyan nem cserélnék egy herceggel se, sem egy gőzhajó első matrózával, sem egy cirkuszbeli bohóccal, sem semmivel abbul, amit ismerek. Én ugyan nekiálltam, hogy kisüssek egy plánumot, de csak épen hogy csináljak valamit; nagyon is jól tudtam, honnan fog az igazi plánum kikerülni. Csakhamar mondja Tom:

– Készen vagy?

– Készen, mondom én.

– Helyes. Ki vele.

– Az én tervem, mondok, ez: Könnyen megtudhatjuk, Dzsim van-e a színben vagy sem. Akkor aztán fölvesszük a vízből a csónakomat, elhozzuk a tutajt a szigetről. Aztán az első sötét éjtszakán kilopjuk a kulcsot az öregúr nadrágjából, mikor már lefeküdt s leúszunk a folyón, elrejtőzve nappal és úszva éjnek idején, ahogy azelőtt tettük Dzsimmel. Eltaláltam?

– Hogyne, nagyon is, a szarva között a tőgyit. Csak az a baja, hogy fene szimpla kis plánum. Nincsen hozzá semmi izé. Mire való az olyan plánum, amelyik ennyire minden baj nélkül jár? Oly síma, akár az aludttej. Hej Hokk, erről annyit se beszélne a világ, mint ha az ember betörne egy szappanyos boltba.

Egy szót se szóltam, mert nem vártam tőle egyebet; de hóttbizonyosan tudtam, hogy ha neki egyszer meglesz a plánuma, ahhoz nem lehet ilyen ellenvetésekkel hozzáférni.

Nem is lehetett. Elmondta mibül áll, és én abban a percben beláttam, hogy tizenötannyit ért, mint az enyém, már mint forma dolgában, és csakúgy kiszabadítja Dzsimet, mint az enyim, de amellett mind ott is hagyhatjuk benne a bőrünket. Hát megvoltam elégedve, s mondok, eszerint fogunk masirozni. Nem szükséges itt elmondanom, hogy mi volt a plánuma, mert tudtam, hogy folyton fog változtatni rajta, minduntalan, ahogy beljebb megyünk s új meg új handabandát fog belőle szőni, ahol csak lehet. És csakugyan úgy is lett.

Egy dolog azonban holt bizonyos volt, az, hogy Tom Szójjer komolyan és ténylegesen készült velem ellopni egy négerembert a rabszolgaságból. Ez már mégis csak sok volt nekem. Mondok itt van egy fiú, tisztességes, kinek jó nevelésben volt része; akinek volt elveszteni való karaktere; akinek otthon karakteres családja volt, és nyilt eszű gyerek volt, nem tökkelütött, okos és nem tudatlan, nem alávaló, hanem kedves; és mégis ehun van ni, nincsen benne több büszkeség, becsület és érzés, mint hogy ilyen vállalatra adja magát és szégyenbe keverje magát, szégyenbe a famíliáját az egész világ előtt. Nem tudtam ezt a dolgot sehogy se megérteni. Rémisztő dolog volt s tudtam, hogy ezt neki kereken meg is kell mondanom, így leszek csak igaz jó barátja, hogy hagyja ezt az ügyet ott, ahol van és meneküljön tőle. És én el is kezdtem a mondókámat, de ő megállított s azt mondja:

– Nem gondolod, hogy tudom, mit csinálok? Nem tudom én rendesen, hogy mit csinálok?

– De igen.

– Nem mondtam, hogy veled tartok s együtt lopjuk el a szerecsent?

– De.

– Nohát.

Ezt mondta és egyebet nem mondott. Nem is kellett többet mondania, mert ha egyszer azt mondta, hogy valamit megtesz, azt meg is tette mindig. De én sehogy se tudtam eligazodni azon, hogy mitől ment bele ebbe a dologba; így hát csak hagytam és többet nem okvetetlenkedtem vele. Ha kötötte magát hozzá, én nem segíthettem rajta.

Mikorra hazaértünk, az egész házban csönd és sötétség volt; hát lementünk a faszínhez a hamus gödör mellett, hogy megvizsgáljuk. Végigmentünk az udvaron, hogy hadd lássuk, mi lesz a kutyákkal. Ezek megismertek és nem csináltak több zajt, mint a kutyák egyáltalán szoktak, ha valami éjjel mozog az udvaron. Mikor a kalibához értünk, megnéztük az elejét, aztán a két oldalát; és azon az oldalán, amelyet én még nem ismertem s amelyik észak felül volt, egy négyszögletes ablaknyílást találtunk jó magasan a földtől, egyetlen erős léccel, mely körösztbe volt rászegezve. Azt mondom én:

– Itt a nyitja la! Ez a nyílás elég nagy arra, hogy Dzsim átjöjjön rajta, csak a lécet kell lefeszítenünk.

Tom azt mondja:

– Ez bizony olyan szimpla, mint az egy, kettő, három, négy, kopasz barát hová mégy és olyan könnyű, mint az iskola fala mellé menni. Remélem, találunk olyan módot is, amely ennél egy kissé komplikáltabb, Hokk barátom.

– Jó, mondom én, mit szólnál ahhoz, ha kifűrészelnők úgy, ahogy én csináltam akkor, mikor meggyilkoltak.

– Ez már jobban böki, mondja ő. Ez lényegesen titokzatos, veszedelmes és jó, aszondja; de fogadom, találunk olyan módot is, amely kétszer oly sokáig tart, mint ez. A dolog nem sietős, csak vizsgálódjunk tovább.

A kunyhó meg a kerítés közt, a hátulsó oldalán, volt egy fészer deszkából, amelynek a teteje a kunyhó ereszével összeért. Hosszúnak épen olyan hosszú volt mint a kaliba, de keskeny volt, mintegy hat lábnyi. Az ajtaja a déli oldalán volt és le volt lakatolva. Tom lement a szappanfőzőüsthöz, körülnézett, megtalálta azt a vasholmit, amivel a vasfazék födelét szokták megemelni. Ezt elhozta s kifeszítette vele az egyik pántot. A lánc leesett s mi kitártuk az ajtót és bementünk és betettük az ajtót s gyújtót gyújtottunk s látjuk, hogy a szín csak hozzá volt építve a kunyhóhoz és semmi összeköttetésben nem volt vele. Padlózva se volt a szín, sem semmi egyéb nem volt benne, csak ócska, esetlen kapák, ásók, csákányok és sérült ekék. A gyújtónk elégett, mi pedig kimentünk, a reteszpántot újra benyomtuk és az ajtó megint rendesen be volt lakatolva. Tomnak nagyon jó kedve lett. Azt mondja:

– Helyben vagyunk már! Ki fogjuk ütet ásni. Eltart legalább egy hétig.

Erre aztán indultunk be a házba, és én a hátsó ajtónak tartottam, ahol csak a bőrgúzst köll meghúzni, mert nem szokták az ajtókat becsukni, de ez Tomnak nem volt elég regényes, nem is tetszett neki semmi egyéb út is, neki a menküfogón köll fölmászni. De hogy háromszor is feljutott a feleútjára s mindig rosszul számított s leesett s harmadszorra majd szétloccsantotta az agyát, azt gondolta, abba is hagyja; de egy kis pihenés után azt mondta, még egyszer mégis csak szerencsét próbál s ezúttal sikerült neki a kirándulás.

Reggel fölkeltünk hajnalban s lementünk a négerek kunyhójához barátkozni a kutyákkal s a szerecsennel, aki ételhordója volt Dzsimnek, ha csakugyan Dzsim volt az, akinek hordta. A feketék épen a reggelijöket végezték s készültek a mezőre; és Dzsim szerecsenje kenyeret, húst s egyebet rakott egy cinserpenyőbe, s míg a többiek elmentek, azalatt a kulcs is lekerült a házból.

Ennek a szerecsennek jámbor, bamba pofája volt s gyapjas haja mind fel volt cérnával kötözve apró csomókba. Ezzel tartotta távol a boszorkányokat. Beszélte, hogy mostanában a boszorkányok szörnyen zaklatják őt éjjelente, mutogatnak neki mindenfajta dolgot, hallatnak mindenfajta különös hangot és zajt, és azt hiszi, soha azelőtt, egész életén át nem zavargatták így a boszorkányok. Annyira felizgatódott és annyit hadart a hajáról, hogy arról is megfeledkezett, mi volt a dolga. Igy Tom aszondja neki:

– Mire köll ez az étel? A kutyákat akarod megetetni?

A szerecsen pofája olyonforma mosolygásra nyílt, mintha az ember egy tégladarabot csap egy pocsolyába s azt mondja:

– Az, Szid zurfi, kutyát. Kilenc kutyát pedig. Akarsz gyünni megnizik?

– Akarok.

Én meglöktem Tomot és odasúgok neki:

– Odamennél, most rögtön, mikor nappalodik? Az nem volt a plánumban.

– Nem volt, de most benne van.

Nohát, a nyüstyit, mentünk, de nekem nem igen volt kedvemrevaló. Mikor bementünk, alig láttunk, olyan volt a sötétség, de Dzsim ott volt és biztosan látott is bennünket, ki is trombitálta mindjárt:

– Jé Hokk, aszondja és zistenkém, az nem Tom zurfi?

Én tudtam, hogy így lesz, el voltam rá készülve. Azt se tudtam, micsináljak, és ha tudtam volna, nem csinálhattam volna, mert a szerecsenünk felröffen és azt mondja:

– Jaj zuramfia, ütet ismeri zuraságokat?

Most már jól láttunk. Tom a szerecsenre nézett erősen némileg álmélkodva és aszondja:

– Hogy minket ismer-e. Ki?

– Hát ez ni, szekett szerecseny.

– Nem gondolnám, hogy ismerjen. Honnan veszed azt, hogy ismer.

– Honnan veszed? Ebben a minutában trombitálta úgy, mintha ismerne.

Tom mintha nyugtalankodnék, azt mondja:

– Ez ugyan nagyon különös. Ki trombitálta? Mikor trombitálta? Mit trombitált? És ezzel teljes nyugalommal hozzám fordul s azt mondja: te hallottad, hogy valaki valamit kitrombitált?

Természetesen, erre csak egyet lehetett felelni; hát azt mondom:

– Nem, én nem hallottam, hogy valaki valamit kitrombitált volna.

Aztán Dzsimhez fordult és végignézi, mintha sohase látta volna s azt mondja:

– Te trombitáltál ki valamit?

– Nem én, aszondja Dzsim, én egy szót se nem szóltam.

– Egy szót sem?

– Nem, zifjurka, egy szót se nem.

– Láttál minket valaha ezelőtt?

– Nem zifjurka, soha sem nem láttam, amennyire emlikezek.

Tom most a szerecsenhez fordul, aki megvadultnak és kétségbeesettnek látszott és azt mondja neki valamelyest szigorúan:

– Mit gondolsz, mi bajod lehet? Miből gondoltad, hogy valaki valamit kitrombitált?

– Há’ bagó rúgja meg, ezek a boszorkányák, zifjurka, oh, bár inkább meghaltam volna már, bizon. Mindig rajtam vannak, majd megölik engemet, úgy megrémísztik. Oh, zifjurka, csag ne szólja senkinek, mer a zereg Szejlesz gazda nagyon megharax, mer mindig aszondja, nincsen van boszorkányok. Zisten adna, bár mostan itt lenne, – akkor mit mondana? Azt gondolok, mostan ű se nem tudna belile kikászolódni. De hat úgy megvan mindétig: aki buta megvan, az butának meg maradja; az nem megnézi semmit se és maga buta fejibűl kitalálja magának valamit; de ha én kitalálok és elmondom, akkor nem hiszik nekem.

Tom egy tízcentes ezüstpénzt adott neki s azt mondta, nem szólunk senkinek, s azt mondta, azon a pénzen vegyen még több cérnát s kösse föl vele a gyapját; aztán Dzsimre néz és azt mondja:

– Szeretném tudni, felköti-e vagy sem Szejlesz bácsi ezt a négert. Ha én elcsípnék egy szerecsent, aki elég hálátlan volt megszökni, én ugyan ki nem adnám, hanem felkötném. S míg a szerecsen az ajtóba állt, hogy megnézze a pénzdarabot s megharapja, hogy lássa, jó-e vagy sem: Tom súgva mondja Dzsimnek:

– Tégy úgy, mintha nem ismernél. És ha éjtszaka ásni hallasz, mink leszünk: ki fogunk szabadítani.

Dzsimnek csak annyi ideje volt, hogy megfoghassa s megsímogathassa a kezünket, mert a szerecsen visszajött az ajtóból s mi azt mondtuk, hogy egyszer-egyszer megint eljövünk, ha a feketének is úgy tetszik; ez pedig azt mondta, jó lesz, kiváltságosképen sötétben, mert a boszorkányok legkivált akkor nyugtalanítják, ha sötét van s ilyenkor jó, ha emberek vannak körülötte.

XIII. FEJEZET.

Még majd egy óránk volt a fölöstökömig, azért inkább elmentünk s egyenesen neki az erdőnek; mert Tom azt mondta, valamelyes világosságra lesz szükségünk, hogy lássunk ásni, de a lámpás nagyon is világos és bajt hozhatna ránk; egy csomó pudvás tuskóra volt szükségünk, amit mifelénk rókatüzének hívnak s ami valamelyes gyönge fényt ad, ha az ember sötét helyen leteszi. Szedtünk egy ölbevalót s elrejtettük a dudvába, aztán leültünk pihenni s Tom azt mondja, olyan elégedetlenformán:

– A nyüstyit neki, ez a dolog már könnyebb és unalmasabb nem is lehetne. És olyan keservesen nehéz valami nehezebb plánumot kifundálni. Nincs ott strázsa, akinek valamit az ételébe lehetne keverni, pedig strázsának csak kéne ott lenni. Kutyája sincs, akinek altatót lehetne adni. Dzsim meg ott van, féllába egy tízlábnyi lánccal az ágy lábához kötve; az embernek minden dolga csak annyi, hogy megemeli az ágyat és leakasztja a lábáról a láncot. Szejlesz bácsi meg mindenkibe megbízik; leküldi a kulcsot ennek a tökfejű szerecsennek és senkit se küld le, hogy vigyázzon rá. Dzsim azon az ablaklyukon már eddig is kiszökhetett volna, kivéve, hogy bajos lenne utazni a lábán egy tízláb hosszú lánccal. No, Hokk, a kő üsse meg, ennél butább dolgot se láttam. Az embernek magának kell kitalálnia minden nehézséget és akadályt. Dehát, nem tehetünk róla, mi csak azzal a matériával dolgozhatunk, amely rendelkezésünkre áll. De akárhogy is, egy dolog bizonyos: sokkal nagyobb böcsület egy sereg olyan baj és nehézség árán szabadítani ki őt, amibűl semmit se szállítottak azok, akiknek a kötelessége lett volna, hanem amit az ember kénytelen volt mind a maga fejéből szedni. Csak vegyük, teszem azt, a lámpás esetét. Ha az ember a rideg valóságot veszi, arra jut, hogy úgy vegye, mintha reszkírozott dolog volna lámpást használni. Hej, azt tartom, csinálhatnók, ha akarnók, valóságos fáklyásmenettel. De nézd, amint így rágondolok, eszembe jut, hogy keresnünk kellene valamit, amiből fűrészt csinálhatnánk, amint alkalom kínálkozik.

– Minek a fűrész?

– Minek a fűrész? Hát nem kell-e elfűrészelnünk Dzsim ágya lábát, hogy a láncot levehessük róla?

– De hiszen most mondtad, akárki fölemelheti az ágyat s lecsúsztathatja a lábáról a láncot.

– Nohát, errűl rádismerek, Hokk fiam. Te képes volnál valamely dologhoz hozzáfogni legelemi-iskolásabb mód szerint. Hát sohasem olvastál semmiféle könyvet? Trenk báróról, Kaszanováról, Benvenuto Cselényiről, IV. Henrikről és egyéb vitézekről? Ki hallotta valaha, hogy egy fogolyt ilyen vénasszonyos módon szabadítsanak ki? Nem; a módja, amelyet a legkülönb tekintélyek ajánlanak az, hogy az ember átfűrészeli az ágy lábát és azonmód meghagyja, a fűrészport elnyeli, így nem találnak rá; a lefűrészelt helyet bekeni egy kis szeméttel és zsírral s így a legszigorúbb porkoláb se látja semmi nyomát annak, hogy el van fűrészelve s azt hiszi, hogy semmi baja sincs az ágy lábának. Aztán azon éjjel, mikor minden készen van, az ember megrúgja az ágy lábát, az ledűl; te lehúzod róla a láncot és megvan. Nincs egyéb hátra, az ember felhúzza a kötélhágcsót a párkányig, rajta lemászik, eltöri a lábát a várárokban, – mert tudnivaló, hogy a kötélhágcsó mindig tizenkilenc lábbal rövidebb a kelleténél – és ott várják az embert a lovai és megbízható csatlósai, fölszedik, nyeregbe teszik és ezzel el – a szülőföldre, Langvedokkba vagy Navarrába, vagy már oda, ahova. Ez a gyönyörűség, Hokk! Szeretném, ha várárok volna e körül a kaliba körül. De ásunk egyet, ha időt szakíthatunk hozzá a szöktetés éjtszakáján.

Én azt mondom:

– Mirevaló a várárok, mikor a kaliba alatt akarunk vele kikúszni?

Csak meg se hallotta. Megfelejtkezett rólam és minden egyébről. Állát a kezébe fogta és gondolkozott. Csakhamar sóhajtott egyet, megcsóválta a fejét, újra sóhajt és azt mondja:

– Nem, ez nem megy; a körülmények nem elég kényszerítők.

– Mire? mondom én.

– Arra, hogy lefűrészeljük Dzsim lábát.

– Uram bocsá’, mondom én, a körülmények nem elég kényszerítők! Hát mért kellene egyáltalán lefűrészelni a lábát?

– Megcsinálták többen a legkülömb tekintélyek közül. Nem tudták levenni a láncukat, hát levágták a kezüket és odébbálltak. A lábát levágni még nagyszerűbb lenne mint a kezét. De erről le kell mondanunk. Nem elég kényszerítők ez esetben a körülmények; hozzá Dzsim szerecsen ember, aki nem tudná megérteni a dolgot és hogy mi a szokás Európában; hát ezt elhagyjuk. De van egy dolog: a kötélhágcsó, azt szerezhetünk neki; széttéphetjük a lepedőnket s abból könnyen csinálunk kötélhágcsót. És elküldhetjük neki kásában; rendszerint abban szokták küldeni. Én ettem rosszabb kását is.

– Hogy beszélhetsz így, Tom Szójjer, mondom én; Dzsim semmi hasznát se veheti a kötélhágcsónak.

– Hogyne vehetné. Te hogy beszélhetsz így! Jobb ha bevallanád, hogy semmit sem értesz a dologhoz. Szüksége van kötélhágcsóra. Valamennyinek eddig szüksége volt rá.

– De mi az isten nyilát csináljon a kötélhágcsóval?

– Hogy mit csináljon? Eldughatja az ágyában. Vagy tán nem? Mind úgy tettek, neki is azt kell tennie. Úgy látszik Hokk, te semmit sem akarsz csinálni, amit rendesen csinálni szoktak. Te mindig csak frissen nekimennél a dolognak. Tegyük fel, hogy semmit sem csinál vele; akkor is, nem lesz ott az ágyában bűnjelnek, minekutána maga elillant? És nem gondolod, hogy az üldözőinek szüksége lesz bűnjelre? Persze, hogy szükségük lesz. És te anélkül hagynád őket? Ez ugyan jó kis tréfa lenne, mi? Életemben se hallottam ilyet.

– No már, mondom én, ha benne van a regulamentumokban, s muszáj, hogy kötélhágcsója legyen, rendben van, legyen neki kötélhágcsója. Ne legyek én semmi regulamentumok megrontója. De van a dolognak egy bibije. Tom Szójjer, ha mi elrepegetjük a lepedőnket, akkor olyan bizonyos, minthogy a világon vagy, hogy Szelli nénivel gyűlik meg a bajunk. De már ahogy én nézem a dolgot, egy szerecsendiófaháncsból készült kötélhágcsó semmit se kóstál és arra, hogy belesüssék a kásába és elrejtődjék a szalmazsákba, csak olyan jó, mint akármilyen rongyból készült lábtó, amit sodornál; ami meg Dzsimmet illeti, neki épen semmi tapasztalása ezen a téren nincsen, és bizonyosan kisebb gondja is nagyobb annál, hogy miféle –

– Lárifári, Hokk Finn; ha én olyan tudatlan volnék mint te, meglapulnék és hallgatnék, abíz én. Ki hallott valaha olyat, hogy egy államfogoly szerecsendiófaháncslétrán szökött meg? Ez már igazán nevetséges.

– Jó, rendben van Tom, csináld a magad esze szerint. De ha hallgatnál a szavamra, megengednéd, hogy egy lepedőt kölcsön vegyek a – szárítókötélről.

Azt mondta, ez jó lesz. És ettől egy másik ötlete is támadt s azt mondja:

– Végy kölcsön egy inget is.

– Mire köll, Tom, nekünk az ing?

– Arra köll, hogy Dzsim naplót vezessen rajta.

– Naplót, az ángyod – Nem tud Dzsim írni!

– Tegyük fel, hogy nem tud, de jeleket írhat az ingre, vagy nem? Ha csinálunk neki tollat egy ócska cinkalánból vagy egy ócska vasabroncsból?

– De Tom, kiszakaszthatunk tollat egy libából s jobbat faragunk neki és gyorsabban is.

– Mafla, foglyok körül nem szaladgálnak a ludak a kaszamátákban. Azok mindétig egy-egy legkeményebb, legszívósabb, legbajosabb ócska rézgyertyatartódarabból vagy valami efféléből amihez hozzáférnek, faragják a tollukat. És eltart hosszú hetekig, hosszú hónapokig, amíg ki tudják ráspolyozni, mert ezt csak úgy csinálhatják, hogy a falhoz dörzsölik. Nem használnak azok lúdtollat, ha volna is nekik, mert nem ez a rendje.

– Jó, de miből csinálunk neki tentát?

– Némelyek vasrozsdából és könnyekből csinálják, de csak alsóbbrendűek és asszonyok; a leghíresebb tekintélyek a saját vérüket használják erre a célra. Ezt Dzsim is megteheti és ha szükségét érzi, hogy egy kisded közönséges ordináré és titokzatos üzenettel tudtára adja a világnak, hogy hol van rabságban, azt egy cintányér fenekére írhatja vellájával s kidobhatja az ablakon. A Vasálarcos mindig ezt csinálta s ez egy veszekedett finom módja a közlekedésnek.

– Dzsimnek nincsen cintányérja. Neki serpenyőben adják be az ételét.

– Az semmi; majd kerítünk neki.

– És nem olvashatja-e el valaki a cintányérát?

– Ennek semmi köze a dologhoz, Hokk Finn. Az ő dolga megírni a cintányért és kilökni az ablakon. Nem muszáj azt neked elolvasni tudni. Felét se tudod elolvasni, sem te, sem akárki annak, amit egy fogoly a cintányérra ír.

– De hát akkor mi haszna rontsa el a cintányérokat?

– Az istenfáját, nem a magáét rontja.

– De valakiét csak rontja, nem?

– Jó, tegyük fel, hogy úgy van; de hát mit bánja a fogoly, hogy kinek a –

Itt félbehagyta a beszédét, mert hallottuk, hogy reggelire tülkölnek. Hát elindultunk a házba.

A reggel folyamán kölcsön vettem a ruhaszárítókötélről egy lepedőt meg egy fehér inget; találtam egy ócska zsákot is, abba belegyömöszöltem, aztán elmentünk a rókaszeméhez és ezt is odarejtettük. Én csak annak mondom, hogy kölcsön vettem, mert ennek mondotta mindig a tatám is; de Tom azt mondta, hogy ez nem kölcsönvétel, hanem tolvajság. Azt mondta, mi fogolyszámba megyünk és a foglyok nem sokat törődnek azzal, hogy miként szereznek meg valamit, megszerzik, ahol érik és nem is éri őket ezért semmi gáncs. Azt mondja Tom, nem vétek az a rabemberben, ha lopja is a holmit, amire szüksége van, hogy kiszabadítsa magát, ez neki a szent joga; és így, ameddig rabszámba megyünk, lophatunk itt mindent, amire csak a legkisebb szükségünk is van szabadulásunk végett. Ha nem volnánk rabok, azt mondja, az nagy külömbséget tenne és senki a világon, csak a legordinárébb ember adja magát lopásra, ha nem fogoly. Igy elhatároztuk, hogy ellopunk mindent, amihez hozzáférünk. És mégis rém patáliát csapott, amikor egy napon egy görögdinnyét loptam a négerek földjéről és megettem, és addig-addig, hogy a szerecseneknek adtam egy tízcentest, anélkül persze, hogy megmondtam volna, miért adom. Tom azt mondta, ő úgy értette, hogy akármit lophatunk, amire szükségünk van. Helyes, mondom én, nekem szükségem volt a görögdinnyére. De, azt mondja ő, nem a szabadulás végett volt rá szükséged, ez a külömbség. Azt mondta, ha arra kellett volna a dinnye, hogy elrejtsünk benne egy kést és becsempésszük Dzsimnek, hogy megölhesse a porkolábot, akkor rendben lenne a dolog. Hát annyiban hagytam, ámbárhogy semmi hasznát nem láttam annak, hogy fogolyszámba menjek, ha kénytelen vagyok békén ülni egy-egy csomó ilyen aranyos megkülömböztetésen rágódni, valahányszor alkalmam lenne elemelni egy-egy jó görögdinnyét.

Hát, amint mondottam, ezen a bizonyos reggelen várakoztunk mindaddig, amíg mindenki dolgára ment és senki sem volt az udvaron; ekkor Tom fogta a zsákot és elvitte be a szerszámos szinbe a Dzsim kalibája mellett, míg én távolabbról őrt álltam. Csakhamar kijött és ketten leültünk a farakásra beszélgetni. Azt mondja Tom:

– Most már minden rendben volna, egyéb a szerszám.

– Szerszám? mondom én.

– Szerszám.

– Minek a szerszám?

– Hát ásni. Talán csak nem gondolod, hogy ki fogjuk rágni, vagy mi.

– Hát nincs ott a szinben elég csonka csákány és más holmi, amivel ki lehet ásni egy szerecsenembert? mondom én.

Olyan szánakozó szemmel nézett rám, hogy az ember elríhatná magát tőle, és azt mondja:

– Hokk Finn, hallottad valaha hírét, hogy egy fogolynak csákány és ásó és egyéb efféle divatos készség legyen a garderobjában, hogy vele magát kiássa? Azt kérdem én tőled, ha egyáltalán elbírsz még egy értelmes kérdést, hogy festene valjon ezzel egy vitézi hős? Akkor akár adják neki kőcsön a börtön kulcsát, hadd meneküljön azzal. Csákány meg ásó! No attól ugyan egyikéből se lenne király!

– Jó, mondom én, ha nem köll se ásó, se kapa, akkor hát mi köll?

– Egy pár asztali kés.

– Kiásni vele ennek a kalibának az alapját?

– Azt.

– No Tom, az isten akárhová tegye, csak bolondos egy dolog ez.

– Bolondos nem bolondos, az nem tartozik ide. Ez az igazi módja és a rendes módja. És, amennyire én tudom, pedig én elolvastam minden könyvet, ami ebben a dologban kitanítja az embert: más mód ezen kívül nincs is. Mindég asztali késsel ássák ki magukat, és jusson eszedbe, nem agyagon, hanem rendesen szilárd sziklaságon keresztül. És ásnak, csak ásnak, csak ásnak heteken keresztül és örökön örökétig. Nézd csak azt a bizonyos rabot az Iff sziklavárának a fenekén, a marszeilli kikötőben, az szakasztott így ásta ki magát. És meddig dolgozott rajta, mit gondolsz?

– Nem tudom.

– Hát találd ki.

– Nem tudom. Talán hat hétig?

– Harminchét esztendeig, – és Kínában jött ki a föld alul. Ez az igazi. Bár ennek a várnak az alapja is szilárd sziklaság volna.

– De Dzsim nem ismer senkit se Kínában.

– Mi köze ennek a dologhoz? Az a másik legény se ismert senkit. De te örökösen elkelebólálsz és mellékutakra tévedsz. Mért nem tudsz megmaradni a fődolognál?

– Jól van, a fene törődik azzal, hogy hol jön ki, csak kijőjjön; s azt tartom, Dzsim se törődik vele. De egy baj mégis van. Dzsim már nagyon öreg arra, hogy késsel ássuk ki. Nem tart el addig.

– Hogyne tartana el. Csak nem gondolod, hogy harminchét esztendeig eltart, amíg keresztülássuk magunkat egy agyagfendementomon?

– Hát meddig tart el, Tom?

– Bizony nem reszkérozhatjuk azt, hogy addig tartson, amíg kellene, mert Szejlesz bácsi hamarosan hírt kaphat Nyúorleanszból. Megtudja, hogy Dzsim nem odavaló. Akkor első dolga lesz Dzsimet erről értesíteni, vagy valami efféle. Igy hát nem várhatunk olyan sokáig, ahogy kellene. Igazság szerint azt gondolom, el kéne tartani a dolognak egypár évig; de nem érünk rá. S mert a körülmények olyan bizonytalanok, én azt ajánlanám: hogy fogjunk hozzá és ássuk meg oly gyorsan, ahogy csak lehet; azután aztán olybá vesszük, úgy magunk között, mintha harminchét esztendeig tartott volna. Akkor aztán kilopjuk és az első lármára tovább sikkasztjuk valahová. Ez lesz, azt tartom, a legjobb.

– Ennek már van értelme, mondom én. Olybá venni a dolgot semmit sem kóstál; olybá venni nem jár bajjal, és ha csak az kell, nem bánom, vegyük olybá, hogy százötven évig tartott, amíg kiástuk. Még csak nagyon meg se erőltetne a dolog. Most hát ellépek és elcsenek egy pár asztali kést.

– Csenjél hármat, mondja ő. Egyből fűrészt csinálunk.

– Tom, ha nincs a regulamentum és a vallás ellen az ilyen módosítvány, – mondom én – akkor én tudok egy ócska fűrészpilingát, amoda van bedugva a viharmentő alá a füstölőház mögött.

Bosszúsan és szinte elbátortalanodva nézett rám és azt mondja:

– Nincs annak, Hokk, semmi haszna, ha az ember téged ki próbál tanítani. Fuss és lopj kést, de hamar.

Hát én megtettem.

XIV. FEJEZET.

Mikor már azt gondoltuk, hogy mindenki alszik, ez éjjel leereszkedtünk a villámfogón és bezárkóztunk a fészerbe, előszedtük a rókaszemgyökércsomót és munkához láttunk. Az útból mindent félreraktunk négy vagy öt láb hosszat a fenékgerenda közepetáján. Tom azt mondta, most épen Dzsim ágya mögött vagyunk s beásunk épen az ágy alá s ha oda érünk, senki a kalibában észre nem veheti, hogy ott lyuk van, mert Dzsim ágytakarója majd a földig ért s az embernek föl kellett volna emelni, hogy lássa mi van az ágy alatt. Igy hát csak ástunk-ástunk az asztali késekkel majd éjfélig; akkorra kutyafáradtak voltunk, a tenyerünk tele hólyaggal és bizony alig volt még a munkánknak láttatja. Azt mondom én végre:

– Ez nem harminchét évre szóló munka; ez, Tom Szójjer, harmincnyolc évre szóló munka.

Ő nem szólt semmit. De sóhajtott és csakhamar abbahagyta az ásást és én mindjárt láttam, hogy most az esze dolgozik. Aztán azt mondja:

– Hasztalan, a dolog nem megy. Menne, ha foglyok volnánk, mert akkor annyi esztendőnk volna hozzá, amennyi köll, nem volna a dolog sietős; nem kéne csak néhány percig ásni minden nap, azalatt, míg az őrváltás van, a kezünk se hólyagosodnék fel, és folytathatnók rendesen éveken át úgy, ahogy az ilyen dolog rendje van. De mi ugyan itt nem hévizálhatunk, hanem sietnünk kell; nincsen vesztegetni való időnk. Ha még egy éjtszakán át így csinálnók, egy hétig is kéne pauzálnunk rá, hogy tenyerünk begyógyuljon, előbb hozzá se tudnánk nyúlni semmi asztali késhez.

– Jó, de hát mit csináljunk, Tom?

– Azt is megmondom. Nem igazságos, nem erkölcsös, nem is szeretem, de nincsen csak ez az egy mód: kiássuk irtókapával és olybá vesszük, mintha asztali késsel csináltuk volna.

– Em már beszéd, mondom én; a te fejed, Tom Szójjer, mindegyre célirányosabb lesz, mondom. Erkölcsös, nem erkölcsös: kapa köll ide; ami meg engemet illet, fityinget sem adok az erkölcsére. Ha én egyszer nekiállok, hogy ellopok egy szerecsenyt vagy egy görögdinnyét, vagy egy ismétlőiskola-könyvet, nem sokat kényeskedem abban, hogy hogyan csinálom, csak meglegyen. Nekem a szerecsenyem köll; vagy a dinnyém köll, vagy az ismétlőiskola-könyvem köll; és ha egy irtókapa a legalkalmasabb holmi rá, hát kiásom a szerecsenyemet vagy a görögdinnyémet vagy a vasárnapiiskola-könyvemet irtókapával és fütyülök arra is, ami erről a tekintélyek véleménye talál lenni.

– Jójó, mondja ő, olyan esetben, mint ez a mienk, van mentsége a csákánynak, meg az olybávevésnek; ha nem volna, én helybe nem hagynám, sem ott nem állnék tétlenül nézve a szabályok megszegését, – mert ami igaz, az igaz, ami nem igaz, az nem igaz; és az ember nem vállalhatja azt, hogy helytelenül cselekedjék, ha nem tudatlan és tudja, mi a helyes. Neked megfelelhetne, hogy Dzsimet irtókapával ásd ki minden olybávevés nélkül, mert te nem tudsz jobbat; de hozzám nem illenék, mert én tudom mi a helyes. Hoci egy asztali kést.

Neki a kezében volt a magáé és én odaadtam neki az enyémet. Ő pedig földhöz csapja és azt mondja:

– Adszi egy asztali kést!

Nem tudtam sehogyse mit csináljak, de aztán gondoltam egyet. Elkezdek kotorászni az ócska szerszám között s veszek egy csákányt és odaadom neki, ő meg elvette és dologhoz látott és nem szólt egy szót se.

Mindig ilyen különös volt. Nyakig ült az elvekben.

Én is fogtam egy lapátot és vágtuk és lapátoltuk a földet, hogy csak úgy röpült köröskörül. Dolgoztunk vagy egy félóráig, ameddig tudniillik fönnmaradhattunk. Mikor én aztán fölmentem az emeletre, kinézek az ablakon, látom, mint veszkődik Tom a ménkűfogóval, hogy fölmásszon, de semmire se ment, a keze olyan sebes volt. Végül azt mondja:

– Hasztalan, nem lehet. Mit gondolsz, mit csináljak? Nem jut eszedbe semmi?

– Jut, – mondok – de azt tartom, nem elég szabványos. Gyere föl a garádicson és vedd olybá, hogy a ménkűfogón jöttél.

Ezt meg is tette.

Másnap Tom lopott egy cinkanalat és egy rézgyertyatartót, hogy valamelyes írótollakat csináljon Dzsim számára belőle és hat darab faggyúgyertyát; én pedig ott ődöngtem a négerház körül, alkalomra lesve, és elloptam három cintányért. Tom azt mondta, ennyi nem elég; de én azt mondtam, azokat a tányérokat, amiket Dzsim kidobál, úgyse látja meg senki, mert a kutyatej meg nadragulyadudvába hull a kaliba ablaknyílása alatt, – onnan meg mi elhordhatjuk s újra használhatjuk. Ez Tomnak is tetszett. Aztán azt mondja:

– Most azt kell kiókumlálnunk, hogyan csempésszük be a holmit Dzsimhez.

– Bevisszük, – mondom én – a lukon keresztül, ha készen lesz.

De ő haragosan rám nézett s affélét mondott, hogy még ilyen bolondgombát sem evett s elkezdett gondolkozni. Nemsokára azt mondta, kicirkalmazott vagy két-három módot, de nem szükség egyelőre választani belőle. Elsőbben is postát kell küldeni Dzsimnek.

Ez éjjel valamivel tíz óra után ereszkedtünk le a villámhárítón s magunkkal vittünk egy szál gyertyát s hallgatóztunk az ablaknyílás alatt és hallottuk Dzsim horkolását, hát belöktük a gyertyát, és Dzsim nem ébredt föl tőle. Aztán nekifohászkodtunk a kapának, ásónak és mintegy harmadfélóra alatt készen voltunk a likkal. Bemásztunk Dzsim ágya alá a kalibába, körültapogatóztunk a földön s megtaláltuk a gyertyát s meggyújtottuk s egy darabig ott álltunk Dzsim fölött s azt találtuk, hogy egészséges jó színben van és lassanként símán felköltöttük.

Úgy megörült, mikor meglátott, hogy szinte sírt; elmondott drágicámnak és mindenféle becéző névvel kedveskedett ami csak eszébe jutott; és azt mondta, kerítsünk valahonnan egy vasráspolyt, hogy reszeljük le vele a lábáról a láncot itt stantapé, és illanjunk el s ne vesztegessük az időt. De Tom kimagyarázta neki, hogy ez a regulamentumokba ütköznék s leült és mesélt neki a terveinkről, amelyeket minden pillanatban meg is lehet változtatni, ha valami baj kerekednék; és hogy semmit se féljen, mert hogy bizonyos, mi ki fogjuk szabadítani. Igy Dzsim azt mondta, rendben van, s aztán ott üldögéltünk s egy darabig beszélgettünk a régi időkről, aztán Tom egy csomó kérdést intézett Dzsimhez, s mikor Dzsim elmondta, hogy Szejlesz bácsi mindennap bejön hozzá s imádkozik vele és Szelli néni is bejár utánanézni, hogy van-e elég jó dolga s kap-e eleget enni s mind a ketten olyan kedvesek hogy no, azt mondja Tom:

– Most már tudom, hogyan csináljuk. Általuk fogunk egyet-mást beküldeni.

Én azt mondom: Ne csinálj semmi effélét; ennél mulyább ötletet még nem ettem. De bizony rám se hederített, csak ment előre. Ha egyszer megfogott egy plánumot, akkor mindig így tett.

Elmondta Dzsimnek, hogy kell majd becsempésznünk a kötélhágcsó-kását és egyéb nagyobb holmit Nat által, aki az a fekete, aki az ő ételhordója, és hogy ő legyen szemes, meg ne lepődjék és hogy meg ne lássa Nat, ha kiszedi a holmit; az apró holmit amit küldünk, azt a bácsi kabátja zsebébe dugdossuk, ő meg lopja ki onnan; egyetmást meg a néni köténye galandjához kötünk vagy a köténye zsebébe csúsztatunk, ha a szerencse kedvez; azt is elmondta neki Tom, hogy miféle holmi lesz ez és mire lesz való. Mindent elmondott neki. Azt is, hogy hogyan írjon naplót az ümögre a tulajdon vérivel. Dzsim ennek a nagyobb részit meg se értette, de azt vélte, mi fejéremberek vagyunk, nekünk köll tudni jobban, mint neki s ezzel beérte s azt mondta, megtesz mindent úgy, ahogy Tom mondja.

Dzsimnek volt egy csomó kéregpipája és dohánya; így hát fene jó dolgunk volt. Végül kikecmeregtünk a lukon át és hazamentünk s lefeküdtünk, de olyan volt a tenyerünk, mintha megnyúzták volna. Tom nagyszerűen föl volt buzdulva. Azt mondta, ez a legkülömb s hozzá legéletrevalóbb csínye világéletében; s aszondja, ha csak ki lehetne találni a módját, eltarthatna halálunk napjáig s még örökbe hagyhatnók a gyermekeinknek is, hogy ők ássák ki Dzsimet. Mert azt tartotta, Dzsim is mind jobban-jobban beleszeret a dologba, ahogy lassanként hozzászokik. Azt mondta, el lehetne húzni közel nyolcvan esztendeig, aminél külömb rekordot még sohase értek el. S aszondja, hogy világraszóló híre lenne tőle mindenkinek, akinek volt valami része benne.

Reggel kimentünk a farakáshoz és felaprítottuk a rézgyertyatartót megfelelő darabokká s Tom a zsebébe dugta a cinkanállal együtt. Erre aztán odamentünk a négerházhoz s míg én Nat figyelmét elvontam, Tom beledugott egy gyertyatartódarabját a Dzsim kosarában lévő rozsmáléba. Nattot el is kísértük, hogy lássuk, hogy sül el az eset. Hát fényesen elsült. Mikor Dzsim beleharapott, majd hogy minden foga ki nem marjult, már semmi a világon jobban el nem sülhetett volna. Eztet Tom mondta magában. Dzsim oda se hederített, úgyis csak vagy egy darab kavics lehetett vagy efféle, ami rendesen belesül kenyérbe, máléba. De ezentúl, az is igaz, sohase harapott bele semmibe, amíg két-három helyen meg nem szurkálta a villájával.

S amíg ott állunk a félhomályosságban, hát csak bukfencez ki egy pár kutya a Dzsim ágya alul; de csak tódult aztán ki egyre, amíg nem volt vagy tizenegy, hogy alig fértünk már el ottbenn s alig volt mit lélekzeni. A teremfáját, elfelejtettük odaerősíteni a félszerben a deszkát, amit odatámasztottunk. A Nat szerecsen csak annyit üvöltött, hogy boszorkányok és ki az udvarra az ebek közé és úgy megnyögött, mintha haldokló órája lett volna ez. Tom kirúgta az ajtót s kivetett egy szeletet Dzsim eledeléből, aminek a kutya mind nekiesett és abban a minutában ő is kijött, aztán megint vissza be és magára zárta az ajtót, és én már tudtam, hogy most már a másik ajtót is odaerősítette. Azután a szerecsenhez látott, símogatta, becézte s kérdezte tőle, látott-e még egyebet is. A szerecsen feltápászkodott, körüljáratta a szemét és azt mondja:

– Jaj, Szid gazda, ha bolondnak mondol is, azt tartom, láttam egy millió kutyát vagy zördögöt, vagy valamit, ha itt is meghalok ezen a helyen. Majd a nyavalyád kitört. Szid gazda, úgy érezte, úgy érezte, hogy no! Mind én rajtam vuta. Zördög bujk bele, csak egyszer kerülne kezembe egyik az a boszorkány, csak egyszer, csak épen egyetlen egyszer – zegyebet se nem kérek. De legjobb szeretném, ha békit hagynának nekem, ezt szeretném csak.

Azt mondja Tom:

– Nézd, megmondom mit gondolok. Mért kísértenek itt épen ennek a szökevény szerecsennek reggeliző idején? Hát azért, mert éhesek, ennyi az egész. Te pedig készíts nekik boszorkánykását, az legyen a te dolgod.

– Jaj, lelkemadta Szid gazda, hogy készítek én nekik boszorkánykását? Nem tudom én annak a módját. Soha hírét is se nem hallottam én.

– No, látom már magamnak kell azt is megcsinálnom.

– Megcsinálod, édes? Meg? Jaj, eszek a lábad nyomát, de még a lábadat is.

– Rendben van, meglesz, megcsinálom a te kedvedért, mert jó voltál hozzánk s megmutattad a szökött négert. De neked is nagyon kell ám vigyáznod. Ha látod, hogy jövünk, fordulj háttal; és akármit dugdosunk a kosárba, te meg ne lásd. Aztán oda se nézzél, mikor Dzsim kiszedi a holmit a kosárból, mert történhetik ám valami, ki tudja mi! És mindenekfelett ne sokat tapogasd a boszorkányholmit.

– Tapogasd? Szid gazda! Ne beszélj ilyet. Egy ujjamat se nem tennék rá, nem én százezerbillió dollárért sem én.

XV. FEJEZET.

Igy minden rendben volt. Hát fogtuk magunkat s elmentünk a szemetesdombra a hátsó udvaron, oda kerül minden ócska csizma, rongy, törött üveg, elhasznált holmi s mi egyéb kacat, s ott kapirgáltunk s találtunk egy ócska pléhmosdót s beszögeztük a lukakat rajta ahogy lehetett, hogy majd abban főzzük meg a kását; levittük loppal a pincébe, megtöltöttük liszttel, s indultunk reggelire s találtunk egy pár zsindelyszeget, ami Tom szerint alkalmas arra, hogy a rab bekarcolja vele a nevét meg a baját a börtön falára, és az egyiket belecsúsztattuk Szelli néni köténye zsebébe, mert a kötény egy székre volt akasztva, a másikat meg bedugtuk Szejlesz bácsi kalapja szalagja mellé, – a kalap a szekrényen volt – mert hallottuk, mikor a gyerekek azt mondták, hogy a papa, meg a mama ma reggel a szökött szerecsen kalibájába készülnek, és Tom a cinkanalat belecsúsztatta Szejlesz bácsi kabátja zsebébe, de hogy Szelli néni még nem volt ott, hát várakoznunk kellett egy kicsit.

Mikor pedig begyütt, hát tüzelt és piros volt és mérges és nem győzte bevárni az asztali imádságot, hanem csak osztotta ki a kávét a félkezével és barackot nyomott a gyűszűjével a legjobban kezeügyében levő gyerek fejére a másik kezével és aszondja:

– Tűvé tettem mindent, de soha nem láttam mását annak, hogy hova lehetett a másik inged.

No, erre egyszeribe leszállt a szívem, a tüdőm, a májam s egyebem közé és egy darab száraz kenyérhaj indult le a torkomba, ahol útközben egy köhentéssel találkozott és azon nyomba keresztül átul repült az asztalon, egyenesen neki az egyik fiú szemének, aki úgy kapkodott tőle, mint a horogra húzott kukac, és akkorát ordított, mint egy csatakiáltás, a Tom pedig kékült-zöldült a két orcája táján és fenemód festett az egész dolog úgy egy fertályminutáig, vagy talán tovább is. Én az egész eseten féláron túladtam volna, ha vevőm akad rája. De csakhamar rendbeszedtük magunkat. Nagyon hirtelen szakadt ránk a dolog, az ütött le a lábunkról. Azt mondja Szejlesz bácsi:

– Felettébb nagyon különös a dolog, sehogy se tudom megérteni. Egészen bizonyosan tudom, hogy levetettem, mert…

– Mert nem volt rajtad csak egy. De hát nézzétek ezt az embert! Én tudom, hogy levetetted, még pedig rendesebb okoknál fogva tudom, mint amilyen a te akadozó emlékezeted. Mert hogy tegnap még ott volt a ruhaszárítókötélen, láttam a két szememmel. De volt és nincs, ez az eleje meg a vége, te pedig, ha váltani akarsz, muszáj vörös flanelinget venned addig is, míg másikat tudok varrni. Ez lesz már a harmadik, amit két év óta varrok. Akár a falnak menjen az ember, ha tégedet inggel akar ellátni. Hogy micsinálsz velük, az már több, mint ami a fejembe fér. Az ember azt hinné, már megtanulhatnád gondját viselni az ingednek, amilyen kort értél.