XII.

«Mi történt az éjjel?» – Ezen a közismert operettcímen hozta a helyi s «szabadelvű» ujság a pikáns históriát. Ez volt az a lap, mely már máskor is és rendesen elég kiméletlenül foglalkozott az apácazárda belső ügyeivel. Most is kapott az alkalmon; de azért, mintha csinján akarta volna kezelni a dolgot, sok hipokrizissel szörnyűködött és botránkozott az «éretlen csíny» és a «casanuovai léhaság» fölött. Ám a sorok közül kiérzett, hogy írójuk csettintett a nyelvével; hogy az «ötletet» újnak, eredetinek, fényesnek találták a szerkesztőségben és hogy kamaszosan irigyelték s tisztelték kicsit a végrehajtóját. A részletek, a meglepetés, a hatás, a kép festésénél egyenesen fékezhetetlennek látszott a riporteri pegazus; és azon a héten egyében se mulattak a városban, mint az apácák éjszakai látogatóján. Csak azt nem tudta senki biztosra kideríteni, kik voltak a híres fogadást tartók. Jó reggel elszeleltek; messze jártak azok már; a három cigány maga is nagy drukkban hallgatott; vérükben volt, hogy nem szerettek a törvénnyel, rendőrkapitánnyal eszmecserébe bocsátkozni; s az apácák nem tettek följelentést, sőt a püspöki nyomda lapja erélyesen cáfolta is a részleteket. («Egy ittas és züllött öltözékű munkásforma egyén tévedésből meghúzta a kapu csengőzsinórját», ennyit ismertek csupán be.) És a hatóságok maguk is – bizonytalanságban a személyek felől – nem siettek firtatni a furcsa esetet. Ki tudja, mikor nyúl darázsfészekbe az ember?

Ám benn a falak között még csak ezután kezdett port verni és kavarni az éjszakai csendháborítás. Mindenki erről tárgyalt, szörnyűködött a nappali termekben, a penzióban és noviciátban; ezen suttogtak és vihogtak az iskolatermek padjain, a növendékhálókban és a világi szapulólányok teknői mellett. Néhány nap mulva Simonea, az egykori noviciátfőnök összehívatta a penzió társalgójába mind a jelvényes, fogadalmas testvéreket. És bár mindenki jól tudta, hogy ő az, aki Virginia és az ifjabb, magyar nővérek jelöltje ellen az idős és szigorú Leonát, a régi, legelső főasszony testvérét akarja megválasztatni és ügyében csak úgy korteskedik, agitál, biztat, népszerűsködik és levelez nagy csendben már régóta, mint emezek a maguk oldalán, azért mégis sem Berchtolda, sem Virginia s a többiek nem mertek elmaradni a gyülekezésből. Ki tudja, ha nincsenek ott, hátuk megett mit szőnek, mit végeznek ellenük? Jobb még szemtől-szembe!

«Sokáig némán és türelemmel néztük mi, legidősebbek, – kezdte Simonea – azt a könnyelmű szabadságot, mely még boldogult Főasszonyunk betegeskedése idején s kivált most, az átmeneti idő fejetlenségében itt lábra kapott. De nem nézhetjük tovább szó és tiltakozás nélkül, mert ennek az új szellemnek már következményei is látszanak. Mi lesz belőlünk, kedves testvérek; mi lesz rendünk és zárdánk hírnevéből? Részeg és aljas gonosztevők ördögi, ocsmány élceinek lettünk a céltáblája? Éjszakai látogatókat fogunk-é kapni ezentúl? Hitetlen ujságírók, sötétlelkű zsidók fogják köszörülni rajtunk a csufondáros tollukat? Én nem kutatom, ki lehet, melyik testvérünk az az «előkelő, magyar nemesleány, kitünő földbirtokos családból való», aki állítólag ürügye volt tudtán kívül ennek a szégyenletes esetnek. Azoknak, kik velem egyidőben jöttek messze hazájukból és léptek a szerzetbe, az én kortársaim közül, tudom hogy egynek sincs a világban multja. De most nem erről akarok beszélni. Csak kérni akarom mindnyájukat, a szerzet érdekében követelni akarom önöktől a korom, idős voltom hatalmánál fogva, hogy legalább addig, míg Isten a közeli választás rendjén új főt és vezetőt mutat nekünk, igyekezzenek minden erejükkel és viseletükkel, szigorúbb rendszabályok alkalmazásával megakadályozni és elhárítani hasonló szerencsétlenségeket, mint ez volt, mely a klastrom jóhírén örök szégyenfolt marad. És mikor arra kérem a jelenlévőket, hozzanak ily irányban határozatot, hadd emlékeztessem arra az igazságra, amit soror Leona testvérünk szokott volt mindig mondani és, úgylátszik, jobban szívünkre kellett volna venni, hogy: igazi szerzetesi élet csak teljes szigorral lehetséges, a régi szentek példájára, mert, ha engedünk, a kemény fékből sajátmagunkon, úgy akaratlanul is ajtót nyitunk a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak. Ez a mostani, szomorú példa híven mutatja, mily igaza van; vagy-vagy, aki ide belép, szánja rá egész lelkét, életét és áldozza Jézusnak teljes egyéniségét; keverni nem lehet a dolgokat; aki nem idevaló, maradjon kinn a világban, ott is élhet istenfélő életet; inkább legyünk kevesen, de mind igaziak, kikben Urunknak kedve teljék. Mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak, mondja a Szentírás.»

Egy percnyi csend fogadta szavait; Virginia, Berchtolda néhányad magukkal némán szegték le a fejüket, most látták csak, milyen okos ez az öreg nő (sokkal okosabb Leonánál, akit Főasszonynak akar), milyen ügyesen kijátszsza ezt a véletlen, csúnya esetet a saját céljai érdekében. «Ja-ja! Sie haben Recht, ganz Recht, liebe Schwester!» – integetett és hadonászott feléjük Kunigund, arcán tombolt az izgalom és oly vörös volt, mint egy kardinális süvege. Virginia ideges szája, gúnyos, megvető mosolyra rándult el csak, ahogy odapillantott.

Ő beszélt aztán; óvatosan diplomatikusan. Bebizonyította, mennyire nem oka senki közülök személyszerint ennek a sajnálatos s véletlen skandalumnak és – nehogy a kedélyeket felingerelje – kijelentette, hogy ők sem zárkóznak el semmi olyan rendszabály elől, mely arra való lenne, hogy az ilyesmit megakadályozza ezutánra. Ajánlotta, hogy éjjeli kapusszolgálatra ezentúl mindig csak idősebb, tapasztalt nővért alkalmazzanak. Néhányan szót emeltek még mindkét oldalon; ám az okos Berchtolda maga mérsékelte híveit és óvta valami túlheves kirohanástól; úgy látta, nem jó most elmérgesítni a kedélyeket. Végre megegyeztek néhány rendszabályban az új Főasszony-választásig: megvonni a növendékektől a havonkénti kimenő-vasárnapot; megakadályozni barátkozásukat a városi bejárókkal; s a kandidáták érintkezését a bennlakókkal viszont. Mindezt az ostoba hirhordás; zúgás-búgás ellen – e csúnya esetből kifolyólag. Továbbá szigorúbban megtartani a rendes silenciumokat és vigyázni rá, hogy a tanítónővérek az óráikon túl ne maradozzanak el és ne tartózkodjanak az iskolatermekben. (Ez főleg csak az egészen fiataloknak szól, – mosolygott Simonea óvatosan Virginia felé; s ez félrerántotta száját, szokott, áruló, ideges mozdulatával.) Senki sem tudta megmondani, mi módon akadályozhatják meg ezek az üdvös rendtartások és szabályok a jövőben, hogy a Kispipában két berúgott beregi földbirtokos ne találjon ki durva csinyeket és ne kössön bolond fogadásokat, ám erről jobbnak látták hallgatni most azok is, akiknek leginkább eszükbe jutott. «Szerencsétlen, szerencsétlen egy história! – ráncolta össze Virginia a homlokát odakinn, ahogy Berchtolda mellett elhaladt. – Nem tudom, nem lesznek-é még kellemetlenebb következései. Azt hiszi, kedves nővér, nem mentek már el a levelek az összes fiókházakba, tudtul adni, még jól kiszínezve, ezt a gonosz históriát.» – «Nem baj, csak most résen legyünk! – felelt Berchtolda, de kissé izgatottan. – Hisz jót akarunk, kedves nővér, tiszta szándékkal; hinnünk kell, hogy a jó Isten velünk van!» – «Igen, de ők is azt hiszik ám!» – mondta akkor Virginia egész halkan.

Szidi és Gizi másnap délután a nappaliban dagadtra sírták a szemüket. Úgy volt, hogy ők visznek fel a szép Emerika számára valami rajztömböket a portaszobából, hová a papirkereskedő segédje leadta volt; de Kunigund földig leszidta és visszakergette őket. A bejárókkal ugyan ezentúl is trécselhettek lopva az Újépületben, mert az iskolanővérek csak tessék-lássék ellenőrízték az új szabályok megtartását; de a régi házban s főleg a jelöltek valamelyikével lehetetlen volt növendéknek szót váltania. Király Erzsi a legnagyobb veszélyek árán is hasztalan próbálkozott, hogy Helénkéhez jusson, hogy csak pár percig is beszéljen vele. Az öreg éjszakánkint fenn bagolykodott és többször is végigjárta a hálótermeket; a kis Geralda is félve és szabadkozva utasított el minden kisérletet, mely szemethúnyásra akarta bírni. A távolság tehát még nagyobb, a mesterséges elkülönítés még szigorúbb lett pár héten át az egyes épületszárnyak lakói, a másféle uniformist viselők között. S az utolsó időben már-már lanyhulni indult műszerelmek újult lángra szítódtak ezáltal. Egy-egy novicia-fátyol vagy kerek abbégallér látása messziről, a folyosó másik végéről olyan hideglelést okozott például egy-egy növendékben, mint régen, azelőtt; mikor még nem «fertőzte meg» a kolostor szellemét ez az idei, furcsa, új, szabados szellem, ez a prózai, nyegle, világias és «egyszerűen barátkozós»; melyről voltakép nem is tudták volna megmondani, mitől, honnan, ki által kapott lábra. «Édes, most ritkábban írhatok egy ideig, – írta Erzsi (a kályhapárkánynál sokkal rejtettebb helyen) – most úgy tartanak minket itt, mint a banditákat. De hisz már úgyis három-négy hónapról van szó mindössze, akkor kezemben az a buta kis diploma. Tudja-e, hogy egyébként is egész komolyan neki kell most látnom lélektannak és ásványtannak, vegytannak, neveléstannak és minden egyébféle «tan»-nak; no meg ezt a kis Helént is (tudja, azt a kis német balgaszűzet) szeretném férjhez adni addig. Bizon, itt ilyesmivel is foglalkozik unalmában a maga barátnője; bár jobb szeretne felrepülni egy-egy délelőttre a dunaparti korzóra vagy még inkább a Ház karzatára, mikor egyvalaki a nagy beszédét tartja. Kedden, úgye, mert addig a költségvetés megy. (Mindenről értesülök; a leveleink hű közvetítőjét Maga, drága, meg fogja lepni husvétra egy doboz kuglerral; mindennap elhozza nekem az ujságot is; néha többet; ha mást nem, a «képviselőház» című rovatot kivágva, tudná csak, micsoda lehetetlen körülmények közt olvasom el néha, de mindig elolvasom.) Ó, tudja, úgy-e, hogy előbb-utóbb úgyis Budapestre kell engem helyeztetnie; vidéken úgy sem lesz nyugtunk az emberek nyelvétől soha! Tehát a vizsgám után leszalad ide elébem; iszonyú hecc lesz; a tedeum után egyenesen magához repülni, szabadon, mint a madár! Hogy felmegyek-e egy-két napra Budapestre magával, azon majd még gondolkodunk; az embernek, tudja, úgy… mégis szoknia kell a hazárd és boldog életfelfogáshoz. Igen, hisz azt mondtam: «Ha majd független leszek, kenyérkereső ember és magam ura, csak akkor lehetek egészen magam felelős a tetteimért; a magam birója és egyetlen fóruma.» Csakhogy ám ettől a rongyos bizonyítvány-papirostól még nem leszek én független és azt a szép utazóruhát, melyet egy divatlapból kivágva küldött, hogy abban képzel el. (Maga igazán drága-kedves), azt mégis csak az anyámnak kell még megcsináltatni szegénykének. (Igen, csakis így akarom, máskép nem lehet; punktum.) Majd szépen kineveznek, úgye, és dolgozom; higyje el, leszek olyan jó, mint akárki, ha nem jobb; az ember mégis jól csinálja ám, amit vállal és amiért pénzt fogad el; aztán meg engem érdekel is a tanítás, a gyerekek, mert hisz minden érdekel. Ilyen komolykákat még nem írtam, úgye? Szóval: nem kell sietni és nincs miért sietni; tudja, hogy mondta az a dörmögőhangú vasúti portás a télen, mikor együtt utaztunk és azt hittük, lekéstük a vonatot: «Van még idő!» Van még idő, bizony, drága és Magának is mindenre; hiába pózol nekem! Mi az: negyvennégy év? Én már a huszonharmadikban vagyok, lássa! Isten vele, mert már nagyon fázom itt, ahol írok és csak egy csonka gyertyavég világít; igen rossz subick-szag is van; mert ez afféle «kammerli», ahol a kandidátnők rezerva-cipői vannak elraktározva. És ha valaki ittkapna, hát… higyje el, hogy játszom akkora veszéllyel, mint amikor (emlékszik?) otthon egyszer fogfájást ríttam anyusnak és elmentem, kihúzattam egy csaknem ép fogamat, hogy ezzel együtt elszabaduljak Magához is a megbeszélt találkára; mert ő gyanut fogott és haragudott, a drága, de én nem akartam, hogy Maga várjon és rossz legyen magának. Szóval, még mindig elég hős és elég szerelmes vagyok; de a tinta, félek, hogy ráfagy a tollam hegyére, tehát Isten vele, drága, Isten vele!»

Csakugyan úgy volt valahogy, mintha csak a másféle gunyájú nőneműek közt volna az érintkezés meg, «vétkes nyájaskodás» annyira tiltott és megvigyázott mintha csak ez érdekelné és izgatná a felvigyázó árgusszemeket. Mert ugyan ki törődött vele például, hogy Pável Marika mindég kinn várta mostanában megint Fóth tisztelendőt a hittanóra előtt az előszobában; nyilván jelentkezni akart, hogy nem készülhetett a szertartástanból, mert fájt a feje, és mindig olyan későn jöttek be aztán és oly kipirulva. Az osztály-közvélemény már megszokta és legitimálta ezt a régi és most felújult, kölcsönös játékot; kinn a világban flörtnek hívnák az ilyet. No az meg éppen fel sem tünt Király Erzsin kívül senkinek, hogy Kapossy a neveléstörténet óra után egy nap így szól csöndesen és összerántott szemöldökkel: «Ezeket a dolgozatokat kérném majd… hozzám a tanári szobába… esetleg ön, ha volna szíves, Popescu kisaszszony!» – És hogy a barna Kornéllal egyet fordult a világ, bágyadt nézéssel meresztette rá sötét szemét egy percig; de azután fellobbant a tekintete, mely büszke, szilaj és alattomos tudott lenni egyszerre sűrű seprős pillái alatt; és mentében úgy kiegyenesedett, mint a nádszál és a léptei frissek, rugalmasak lettek mint az őznek… De Erzsi figyelte és mosolygott.