XI.

– Mit búsulsz kenyeres? Ládd-é, mán a zanyácák temploma csücskirül is leszedték a gyászlobogót! Idelátni!

– Jót emlegetsz te is, hallod! Hogy a gyász borítsa be üket; hogy szakadjon a fejökre az a kalastrom!

Igen-igen elázott két úriember üldögélt a Kispipa-vendéglő egyik belső szobájában. Rövidzekét, lovagló nadrágot és bőrkamásnit viseltek; egyformán barna, szürkülő és rövidre nyirt hajuk, napégette szikár, csontos arcuk volt, konta kis bajússzal; tömpe, keményujjú kezük, melyet gyeplő és kantárszíj edzett. Nyilván faluról jöttek, tán a szomszéd vármegyéből, az itteni, híres marhavásárra; egész nap fázlódtak és alkudtak a kupecekkel; most pedig nagyot mulattak. Nagyot, jó borral, bankóval és cigánnyal; igazit, – fehér személy nélkül, konok-kettesben, magyarán. Most két óra tájt éjfélután eltikkadtan hullt ki a brácsás kezéből a vonó; – a vendéglős jó kis csigerrel szolgálta ki hát a cigányokat az urak parancsára. Habzsolva locsolták agyonszáradt torkukba a savanyú, hideg, szódavizes lét és pörköltet zabáltak; így most csend volt; a pállott és meleg szobalevegőben verejték és trágyaszag, hagymás-szaft és borgőz vegyes és fanyar illatai páráztak. A két italos kicsiny, csontos feje összehajolt; már nehézkesen fordult néha a nyelvük és a rendesnél is póribb, kocsisosabb volt minden ritkás szavuk, ízesebb, numerózusabb a kiejtésük. Öntelten, nyeglén, pávásan elébb, majd búsan, konyultan és züllött kedvvel – valahogy hatványozottabb és ékesebb parasztok voltak csak ezek a «nagysá’s urak.»

– Mit ugatod itt messzirül szegény hoppszüzeket? Elég azoknak a maguk baja, hadd el! – kacagott az első ujra és vállára csapta tenyerét a hangos káromkodónak.

– Baja, mi baja? – szítódott feljebb a másik butult, mámoros haragja. – Mér zárják be hát akkor magokat a nyavajások? Mér nem jönnek ide mind, ahogy most vannak, ebben a szent órában; hagy látnám én el a bajukat! Azt a…

Megint káromkodott; csunyát, durvát, trágárat. A cigányok a tulsó asztalnál röhögve füleltek rá.

– Csuhaj, te híres! Azt hiszed, nem tudom én kiér’ ungorkodol te most, hogy eszedbejutott eccer! No né! Tíz esztendőt leéltél azóta, megházasodtál, megözvegyültél, jó pipa vótál te is mindig vélem együtt… nanana; csak hagyjuk pajtás, hagyjuk, most meg ehun ni; egy kis ital elég, hogy eszedbe jusson Komoróczy Sára, a beregi főispánlány. Nanana, ecsém! Tán nem annak a nevire danoltál az iment? Mán péig hiába, az ott van most is hé, százlépésre tülled aluszik most vagy az olvasót mondja, – idelátszik, ládd-i a zanyácazárda temploma. Még azt is tudom, hogy Adéla jaz neve; arrul hijja majd a Krisztus lakodalomba. Mer’ a mán csak a Krisztussal mén el, hékám, azzal mátkásodott el truccbul Békássy Laci miatt. Mer’ azt magáhovalónak ítilte; – hász’ eszes ember is vót, literátus, nagy fene jogász mán akkor is; téged meg «trágyabirónak» csufolt Sára, amiér’ lóval bajmolsz meg hogy kibuktál a szógabiróságbul. Tudja azt mindenki Beregbe! De azt is, komám, hogy te megkéretted akkor mégeccer, hogy «no, hátha most?» – mikor Békássy cserbehagyta egy ellenzéki mandátumér’, a bolond, – de bizon akkor se tudtad elnyerni; még truccbul is inkább a Jézus kellett neki.

Részeg volt, durva, gonosz, kiméletlen és buta. A másik felhorkant. Nekibolondult, még csunyább szavakat mondott – gáttalanul fetrengett az ordas, elkérgesült lelkéből felbugyborékoló piszokban.

– Nahát, a kutyaistenit neki; bemegyek én oda mingyár, osztán meglátom!

– Hova a fenébe mennél, te?

– Hová? Hát odaátal a klastromba, háromszázötven szüzek közzé! Oda, ahun Komoróczy Sárát megtanálom! Maj’ máskép beszél most véllem, ha meglát!

– Ugyan te, ne bolondulj meg! Ülj veszteg, na! Részegek vagyunk, mint a disznók, gyerünk haza inkább! Vagy másüve! Jobb helyre!

– Te mán nekem hiába beszélsz. Bemegyek, beállítok most, éccakának idejin; de még azt se hidd, hogy egész-őtözetbe! Hanem… Úgy én, gazember, hazug a nevem, ha nem teszem meg. Csak röhögj, annál jobb! Fogadol velem? Na úgyi, nem mersz fogadni? Most mingyár! Egy száz pengőbe! Nem mersz, piszlicár fösvény vagy, az is a híred! Kukoricára térgyepeltet az asszony otthun, mi, ha be nem számolsz?

– Engem? Deisz’ azt ne mongya senki! Na megájj, az apádat… Hát most mingyár! Úgy, ahogy mondtad! De nem csak úgy beszagolni ám, vagy bécsengetni, oszt elszaladni, hanem kerülj-fordulj is odabe egy kicsit, hogy lássanak is; nem gilt másképen. Ki lesz a tanu? Én is menjek?

– Te maradj csak itt, mer’ hepciáskodnál. Jöjjön a banda; a primás, kontrás meg a cimbalmos. Bémegyek, benn is leszek egy ideig, – megnézem, mit csinál ilyenkor Komoróczy Sári? Olyan szép-e még? – Egyszóval, ha úgy be tudok menni a kapun és öt percig benn leszek, enyim a százpengő. Gyertek, morék! De pisz nélkül! Amé’k szót nem fogad, beütöm a pofáját!

– De hátha hazudnak majd a cigányok? Megkened a markukat! – kötölőzködött a másik.

– Ejnye!… Hát becsületes, tisztességes úri embernek ösmersz tán? Nem? Hónap különben az idevaló ujságba is megolvashatod, hogy «mi történt az éjjel». Jól van így? No gyerünk-gyerünk! Kocsit kell még lelni, valami fiákker, a’ jobb lesz, mint az én bricskám. Fedeles fiákkert. Úgy csak nem mehetek végig az utcán még éceaka se, szeles márciusi idő van.

Szinte megjózanodott; céltudatos, ügyes, körültekintő lett e csúnya és durva bolondságban. Most már leginkább a fogadás izgatta. Nem a száz forintért; kétannyit elvertek pár nap alatt, de a dolog híre, virtussa most már sokkal inkább érdekelte, mint a hajdani ideál, Komoróczy Sára.

* * *

… A bérkocsi pár lépésre a zárdakaputól állt meg csendesen a fal mellé húzódva; a három cigánylegény lélekzetfojtva kuncogott benne. Setét utazóbundás alak húzta meg a «porta» csengőjét. Oldalt lapulva, némán várt egy ideig.

– Ki az? – szólt belülről nemsokára egy fiatal női hang.

– Levélhordó. Express, kéremalássan. Express-távirat, a zárdának szól.

A vártás kapusnő némán és kötelességtudón dugta a kulcsot a zárba. Semmi rosszat nem gondolt e bizalomkeltő, alázatos, öreges férfihang hallatán; fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is és most imától, virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek sürgönyök, ajánlott levelek; fiókházakból kérdezősködtek, korteskedtek; ez átmeneti, fejetlen időben kissé nagyobb hű-hóval ment minden, mint egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; s a nővér félrehúzódott, hogy a kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következő pillanatban rémülten, holtraválva sikoltozta el a szentek neveit.

Az utazóbunda lehullt és kivülmaradt a zárda küszöbén. Szörnyűséges és undok fantom rohant, vágtatott el a nővér mellett; végig a portafolyosón, majd vissza a lépcsők alatt; majd ugyanavval az eszeveszett, vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakába… A sóbálvánnyá meredt fiatal nő észbekapott végre; de annyira csak, hogy önmagára tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva hosszú, komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak rohant tovább a másodikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig hófehér függönnyel körülzárt kabinettjeikkel. Az első terem ajtaját bevágta maga előtt és szinte előrebukva, eszelősen besivított: «Rabló, gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!» – Aztán nyitva hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyilott itt egymásmellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú, tanító és dolgozó «fogadalmas» nénék lakóhelye.

A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen és kérdezősködtek. «Hol, merre?» «Ki látta?» «Hátha csak képzelődés, az Istenért!» Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyik se jutott lejebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott.

A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórusa nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély köríves ablakkal és Szent József szelid, atyai szobrával. Itt haladt átal e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa felé – a mai hajnali várta. A balszárnyat, az öregekét járta volt be épen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parázsát és neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszul-lett, segélyre szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett ruhában, nagy csodálkozó szemeit rámeresztve a sokadalomra. Meggyorsította a lépteit és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha Komoróczy Sára.

«Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?… Uristen és ti itt álltok – idefenn? A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki és eggyel feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő háromfelé – így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprüzni, ha csakugyan van valaki. Minden lámpát fel; világot mindenütt!»

Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregeik nyugalmát, tán életét is. Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelől, a deli, a hangos és erős gentrylány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.

«Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az «őrült»-et; hadd páholjuk el azt a rablót! Csak egy volt? Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk, lesz-é még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!»

Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő csúfos, minden érzésüket sértő silhoutteje. Ám Adél azt nézte meg csak hirtelen: mi lehet jobbkezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt, nem, – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben és a perceket számlálgatta.

«Áh, most megcsipjük! – kiáltott Adél üvöltő, gúnyos, harci riadallal – most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!»

Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik udvaron végig, az «Ápolda» előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó, meg tehenes-legények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát ilyen kedvére. «Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő, kötelekkel, hamar!…»

És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a kötelet; messzire illant már a mocskos kisértet régen. A földszintnél tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt. Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy árnyékát látta a szines mécsvilág előtt, – a némaság; a szűk folyosók; a falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban, – a vérző, a szelid, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszűleten. Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; – de tántorogva és konokul megállt mégis egy lámpa alatt; rámeredt az óralapra és se látva, se hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. – Végre, – vége! És most usgyi – ki innét, ki ahogy jött, minél előbb. Józan volt már és rettentően, testileg szégyenkezett. A «Porta» nyitva volt és senkisem szaladt, hogy bezárja előtte, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva, a folyosók homályos mélyén. A vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába, – ők úgylátszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu előtt a cigányprimás készen tartotta már a prémes bundát.

Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylő azóta már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.

A hangyaboly, melybe kívülről belerugtak, még soká zúgott és nyüzsgött tehetetlen bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt már és azok, kik mélyen aludtak ez emlékezetes ötperc alatt, – most utólag felkászolódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az esetet. Legvalószinübbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falaik közé; valójában nehéz is volt másképen elképzelni. Kissé távolabb, a «lurdi» folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha az imént ébredt fel. Egy novicia reszketve elevenítette fel «Jack, a hasmetsző» régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a balszárny is, ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel némán sandítottak a fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra, összebólintva egyetértően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek. «Ach Jessas!» – «Um Gottes Willen!» – «Jessus-Maria-Joseph!» – hangzott minduntalan.

Már néhány perccel előbb, Geralda, a fiatal felügyelőhelyettes volt az első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és papucsos lábbal randevuztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva tünt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos «szerelmesek» voltak, amint ezt hinni lehetett volna; – nem, Király Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.

– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón? Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?

– Igen, kedves nővér! hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.

– Ah, borzasztó úgy-e? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel! Mi lesz már velünk, ha ez így megy!

– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuicióval és igen meglepődve. Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Ép most futott át ide egy jelölt, nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én ép kinn jártam; a termekben még nem tudja senki.

– Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén Istenben!

Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.

Az imént, épen mielőtt a kis Geralda rémült arca megzavarta volt, csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és ott, az éj hüvösségében, a falszobor előtt szerelmi hirt mondott neki, drága, édes hirt, ájulásig boldogító valóságot.

– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe! Téged, nó, nem is engem! Beléd van szeretve, nó; csakúgy; mint te őbele; hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az Istenért! Szóval nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni! Igen-igen, fe-le-ségnek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés, hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?

– Mit – hogy csináljunk? Ó, Istenem!

– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csucsúlsz a négyes számú kandidátteremben, Ő-d meg egy «rideg legénylakás»-ban álmodik felőled; pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.

– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem egészen.

– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! Szóval, lelkem, legjobb lesz, ha te mielőbb kimégy innen Holzernéhez; lásd milyen szivesen hív, hogy légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél előbb; – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! – Holnap tehát – igen, minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.

– Ó, azt – azt én nem merem, Erzsi!

– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem akarod, hogy a pattanásaid elmuljanak? Apáca akarsz tán lenni még most is?

– Ó jaj, dehogy, – hisz’ sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most már itt vagyok és rajtam van ez a gallér.

– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák, meg papok is kiugrottak már.

– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? – Ő oly jó volt hozzám. És azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok. Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának; – a nagynéném megjelent neki álmában; – nem, azt nem is lehet!

– No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom legyen? Te, a végin még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet szegény anyám.

– Jaj, ne haragudj, – te drága, jó, okos te!

– Persze, – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az ujjad se kell megmozdítni!… Ej. Egyelőre menj aludni és álmodni felőle; aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni kell valamit! – Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!

… És másnap reggel, mikor Szelényi papa a Portafolyosó végén megállította Gross Helént és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tőle, hogy: «No, Helé-énke! Mi történt az é-éjjel?» – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett és rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap mindenttudása, mókás értesültsége, hogy a kis németlány (mert folyton az járt úgy is az eszében), hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik, szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi kedvéért.