I.

Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás, – ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben, – akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem, – miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat, – végre gyönyörű lakodalmat csaptak; és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi beszámoló és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, – most, lám, – érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.

A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület homályos folyosóin; főképen azon a keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektorium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos korareggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé, meg mosogató-üst szagával; mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik, – mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve; és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, – néma vánszorgásban elvonulnak arra.

Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja is a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önkét. – Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az oszályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba surrantak is be a végére, már evangeliumra s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak a huncut homlukukat – borzongva, felületesen és profánul-sebtiben. De a kék-egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog «világi» illatot; mely a külső levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az «élet», amilyennek valaha ösmerték, – tavaly, vagy tavalyelőtt, mikor még otthon valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat és már «igazi» kávé illatozott az asztalon; aztán könyvestáskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiúkra vagy vicogva könyökön-taszigálták egymást; s közben látták. Marit a nagy piacikosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez… Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett-kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban és a papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat és a közlekedés e világiakkal jóformán tilos nekik; csak a «felebaráti szeretet» követelte szivességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltő, – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik, mint a papnőket, beavatottakat – de csak azértis összevihognak.

Legkivált az «öreg», – a kövér, paprikavörösképű apáca mögött, kiről tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. «Kunigunda, gummi bunda!» – csufolják és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyülöli őket. Nem is néz vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bünöst és nincs is hatalma fölötte; de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől és tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét. «Rén-detlenek! Fraccok! Pinklik!» – pattog érdes, szinte férfias hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a nagykapú felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát, – reggeli fény, mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. «Si-étni!», – recsegi egyre, míg az álmatag-léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog büntetésből a refektórium közepén; ha nagyleány, perceken át kell hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését, – idegekig-ható, meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jóreggelre a makkávé mellé – a szilencium nyomasztó csendjébe.

És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok, – hitmagyarázat, karban imádkozás, litánia az ájulásig, hideg kövön térdepelés – és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülömbül. Ó, igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni és ima közben messzire szárnyalhat a gondolat; de ez a szörnyű egyhangúság… mikor úgyis oly rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly türelmetlen a vágy az élet után…

De lám, a kert, – édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide; elhagyni a kínosan tiszta nappali-termet, a homályos folyosókat, kikövezett udvarokat; elmenni az új iskolaépületek, meg a kertész háza előtt, végig a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre ideérni a drótsövény-kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű páros sorban vánszorogni, – szét lehet széledni a lombos, kanyargós útakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjébe. Itt délutánonkint, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát játszhatnak a kis elemisták, meg a polgári iskolások és magukban elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy képezdész «kisasszonyok».

Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti füstölőket és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat és most, hogy újra ősz van és megjöttek a lármás; szegény kis emberszüzecskék a lombok alá és szipogva siratják még az otthoni, pihés fészket,… most lám a citromsárga, nagy fontos körték már olyan készen, túléretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellőcske kell és…

«Puff!» – «Nézzétek, mekkora! Jé!» «Ha most otthon lennék, felkapnám és beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!»

Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a «síróiskolát»; mert ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek, kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon és sorjában egymásután végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt boldogságot, drága kis múltjukat és versenyt rínak édes, mély, – csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi gyönyörűséggel… Ám egy nagy, csurgólevű, túlérett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a földön, vagy pedig jelenteni Kunigund nővérnek és odavinni hozzá. Igy aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend… és azt csak az ördög sugja az embernek, – hogy ilyen érzéki kívánsága legyen, – és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki nemulass, aki le nem győzné magában; – de hát még Kunigunda nővér mit művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára és hogy ordítana, jaj!… Ha fel lehetne venni titokban, – igen de már hárman látták és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná, mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznő kisasszony is ott a fa mögül nézi őket és nevet… És ha nem is tudná meg senki, az utolsó ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül és szégyelhetné magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd, csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni az ember a szivében a szégyellést. Na nem igaz?

… És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé. Ott sárgul a pázsiton, – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös igérete minden földi örömnek, vétke a kivánságnak, sóvár kisértése az inynek!… Ó ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva, Isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos szineid szépségében; magadra vetted a világ bűneit!…

«Na Wasz iz? Vegyeteg, megegyetek! Na,… mit mondta? Ejnye! Ihr dumme Gräd’ln!»

A három kis tettenért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? – Csakugyan ő, a rettentő Kunigund’; hátulról közeledett feléjük; és megállt kezében a szemenkint pergő olvasó, megállt szája az örökös, hangtalan mormolásban; nézte a kicsiket és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly; kicsit profán, kicsit anyás talán, – valamit megértő, messzire emlékező… A másik percben bosszankodásba rejtőzik félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit mormog még; testes alakja kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál; a kijárat felé megy.

«Meg szabad enni?» kérdi egy körfésüs szöszke az ijedtségtől még halványan. «Ez igaz?» Egy csoportban állnak bizonytalanúl és reszketve; kezükben a szép gyümölcs.

Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket; nagy, igéző szemei beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzi könyv takarta el, ahogy magolt belőle, «Nem, ne egyétek meg, én legalább nem tanácslom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. – Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi osztályunknak egy lurdi szobra; első áldozáskor vettük. Az ő tiszteletére; a Boldogságos Szűzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda neki, jó? A menyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok, ideadhatjátok!»

«Igen, jó lesz – mondja a körfésüs reszketve a felindulástól, boldogan a megtiszteltetéstől. – Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem, csipkés szélű, én azt is felajánlom! – teszi hozzá hirtelen, fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkésszélű képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel – a nyurga kamasz lány magasra tartva viszi elől, mint áldozati kelyhet. S a vén fa odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró kukacok a lurdi szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalábbvaló teremtményeire is egyképen gondja vagyon.