X.

Afféle vidéki helyiség volt az új kaszinó nagyterme, súrolt puhafapadlóval és két deszkaládából tákolt pódiummal. A sokfelől összehordott, sokféle székek soraiban fehérruhás, kinyalt leányzók és bepréselt mamák szorongtak; kissé kiizzadt szalonkabátokban hithű «katholikus legények» és pap, sok pap; meg nyolcadosztályos gimnázisták igazgatói engedéllyel és néhány tanárjuk. Erzsi visszafogta pajkos kedvét a pódiumon, szép komolyan állt és elzengte végig, (már Isten neki!) – mind a huszonnyolc strófát úgy, ahogy a költő kivánta: «Ünnepélyesen, nagyon ünnepélyesen!»

fejezte be, (mert hisz mindennek vége szakad egyszer,) – és nagyon örült, hogy egy strófát sem hagyott ki, sem össze nem cserélte; bár Fóth káplánt kivéve, senki sem vette volna észre és nem fájlalta volna.

Aztán következett egy Haydn vonósnégyes (ó!) hetedosztályu tanulók adták elő a hegedütanárjukkal; – «a legkényesebb műízlést is kielégíthette volna», írta másnap a püspöki nyomda ujságja. Majd a helyi szintársulat divája monológot szavalt «Az Izé»-ről; kis dublé-arany keresztet akasztott a nyakába ez alkalomra vékony láncon és a szöveg pikáns helyeit Fóth tisztelendő, mint az új kaszinó titkára bekarikázta neki nagy elővigyázattal. Holzer tanár csinos felesége Chopint zongorázott, egy kis leány Pósát szavalt, (ez igazán kedves volt; nyolcesztendős kis primadonna-majom) – s egy nagyorrú sovány hölgy rezedaszín ruhában cimbalmon népdalokat adott elő. Ily viszontagságok és megpróbáltatások vezettek a vacsorázó asztal boldog révéhez.

Fóth néni, még mindig aléltan a fia sikerétől, kegyes rokonszenvébe fogadta Erzsit és a sok bemutatkozás és gratuláció után: – maga meg a káplán-poéta közé ültette; ő ezt a helyet tartotta a legkellemesebbnek.

«Szereti a halat, kisasszony?» – fakgatta nemsokára a balszomszéd, míg a «tanári» tekintély küzdött benne a legényes, udvarló virtussal. – «A szálkát nem szereti benne, úgye? De lássa, nincsen rózsa tövis nélkül; és itt csak a bájos fiatal leányok kivételek».

– A halak közt tetszik érteni, tanár úr?

– Hova gondol, maga hamisnyelvű! A rózsák közt; – de persze, csak úgy, ha a lelkük is szép, hófehér, tiszta!»

– És jószagú! – unatkozott Erzsi és arcához emelte a csokrát. – De hiszen a tanár úr ösmeri ezt a fajta rózsát; kertésze neki, – a leányok lelkének. Nem?

– A «hit és erkölcstan» tanára vagyok a képzőben, ezt gondolja? Ó, azért nem könnyű feladat ám, ismerni a lánylelkeket!

– Egy költőnek?

– Á, az semmi kérem… és, és attól csak nehezebb, mert a költészet illuziókat táplál. De ami a fiatal leányok bodros, homloka mögött rejtőzik…

– Az lerontja?

– Nem minden esetben, ezt nem mondtam. Csak – összezavarja. Hisz mindent megtesznek szándékosan, kérem, hogy így legyen. Mennyi szeszély, kérem, micsoda szeszélyek! Nézzen csak önmagába!

– Először is én nem is vagyok olyan túlságosan «fiatal» leány, huszonkét éves multam, tehát ki vagyok vénülve a szeszélyekből. Másodszor – beszéljünk általánosságban és a példákat ne vegyük a jelenlévőkről! – (húzta-vonta Erzsi a hiábavaló társalgást, mert mégis csak eltökélt szándékai voltak vele). – Van elég közös lismerősünk, a társnőim, velük jobban is lehet bizonyítani az ilyen «tételeket» mert azok csakugyan mind fiatalabbak három-négy évvel nálam. Szeretném tudni, kit tart köztünk a tanár úr szeszélyesnek?

– Ó, a példákért nem kell messzire menni, – huzódozott a fiatal pap gyanakodva. – Nagyon sok vétkes önfejüség van ám ezekben a teremtésekben; noha tagadhatatlanul sok báj és jóravaló hajlandóság. Például az önök osztályában…

– A kis Pável Mari, úgye? – rukkolt elő Erzsi merészen. – Tudom, hogy a nővérek őt tartják különösen dacos, önfejű, vad természetnek, szenvedélyesnek, hiúnak könnyelműnek (pedig kiskorától ők nevelték) és ez már úgy el van terjedve róla, Tisza-Duna le nem mossa! Pedig lássa, tanár úr, itt is téved a pszihikai pedagógia. Ez a kis lány anya nélkül nőtt fel; a morózus, öreges, özvegy papája egy zord magános helyen él, egy csunya kis állomáson, – nem ösmert se testvért, se rokont, egyenesen idehozták az apácákhoz.

– Ahá! Ilyesmit lássa, gondoltam! – kapott bele a férfi. (Minden gyanuját eloszlatta az Erzsi komolykodó tónusa; nem ez nem sejt hát mégsem az ő kis bizalmaskodásairól Marikával.) – Hogy őszinte legyek, mindig sejtettem, hogy ennek a növendékünknek a lelki fejlődését nem vezették a helyes irányban. Nem egyénien, úgye, – nem vették figyelembe az ő különös, egészen sajátszerű vonásait.

– Elvadították, igen! Nagyon is mélyen és komolyan tud érezni pedig ez a gyerek; csak most már valami nagy lelkiszeméremből nem mutatja, mindenféle nyegle, gyerekes tempókba rejti. Én ismerem őt, nagyon érdekes egyéniség!

– Valóban! Lássa, az én emberismeretem is ilyesmit mondott nekem. Mert én szeretek komolyon és egyénileg foglalkozni a rámbízott növendékek lelkével. Megengedi, hogy töltsek a poharába?

«Ó, ó, te kis csacsi!» – mondta magában Erzsi és majd-majdnem ki is szaladt a száján, mikor a fiatal férfi egyre pirosodó arcába nézett. Az már harmadszor ivott az erős hegyaljaiból és a hangja eszerint lett mind melegebb, meghatottan rezgőbb, nedves csengésű. Azt is észrevette Erzsi, hogy mióta e «komoly» és érzelmes csacsiságokat adogatja be neki; már sokkal kevesebbszer bámul bele az ő ruhája szívalakú kivágásába. «A férfiak mégis csak jófiúk, – gondolta el – még a legkamaszabbikban is több tisztesség, hit és jóhiszeműség van, mint egy kékruhás, tizenhétéves zárdanövendékben!» – Kocintott és ivott ő is egy kortyot.

Igen, – folytatta aztán meggyőződéssel – a mi Marikánknak komoly, szelíd, baráti bánásmódra volna szüksége; szeretetteljes bánásmódra! Attól fölengedne az ő fiatal lelkében sok szép, nemes, gazdag tulajdonság. Milyen pompás kedélye van például.

– Úgye? Oly ártatlan, gyermeteg?

– És milyen komoly amellett! Én különösen becsülöm benne a titoktartását. Végtelenül diszkrét természet és soha el nem mesél olyasmit, ami valamilyen okból – érezhetően – kissé kényes! Lányok közt, – kivált egy zárdában fontos az ilyesmi.

– Már hogyne, – hogyne! Sőt minden jóltévő pedagógiai befolyásnak is ez az előfeltétele. Kocint velem, kisasszony? Valóban, köszönöm ezeket a hasznos értesítéseket. Kötelességemnek fogom tartani, hogy pedagógiailag felhasználjam. Mert a ped-pedag…

Az asztalfőn pisszegtek és a pincérek abbahagyták a tányérváltást, tósztok következtek, ah, – beszédek, rekedtes és szakgatott kiáltozások: «egyesülés, összetartás, meghitt kör, a munka fáradalmai, az enyhe fészek, a nyugalmas rév, a barátság örömei, szeretve tisztelt elnökünk.» – Éljenzés, pohárcsengés, ivás; s a másik már torkot köszörül. «Forró köszönet, igazi mívelődés, nemzeti erkölcs, modern szabadosság, vallásos érzület, nemes hevület», – újra kocintás, harsanó «éljen», – és nyomban meginduló edényzörgés, beszéd, kacagás.

Erzsi megfigyelte a szomszédját, – komolyan, meghatott és elmélyedő arccal nézett maga elé; a kezdődő, korai mámorosság állapotában. Túlgyorsan poharazta volt a szokatlan erejű bort. «Na, ennek most már ölég is lesz! – gondolta. Csakhamar, a pecsenye után már kezdett fesztelenülni a hangulat; a gavallérok eltologatták székeiket, középkorú nénik látogatóba indultak egymáshoz. Erzsi már régebben megérezte, hogy ez a társaság, ez a modor egy félfokkal alatta áll annak, melyhez ő otthon, a városában tartozik; véletlen az ilyesmi. A reverendás előkelőség külső, kenetes máza alatt többnyire egy-egy kisiparosi otthon szerény és vaskos allürjei mutatkoztak. «Semmi, – gondolta – annál heccesebb!» És engedelmet kért ő is Fóth nénitől, hogy átülhessen a fiatal Holzernéhez; ma este ösmerkedett meg vele is.

Ez a csinos, brassói szász menyecske véletlenül csakugyan finom és egészen kedves jószág volt. Az urával s néhány nőtlen világi tanárral ültek egy csoportban. Erzsinek feltünően örült, eleinte egészen le is foglalta magának. A tészta után már ott tartottak; ahová a leány mielőbb el akart jutni: közös barátnőjük, a Gross Helénke ügyénél.

– Már tudod drága, én igen jó katholikus vagyok, mint a legtöbb, aki nagy korában lesz azzá, (pláne szerelemből; az uramért, az állására nézve tettem, de aztán megszerettem ezt a vallást szívből) – és az apácaság is tetszik nekem, – ha Józsimat nem ösmertem volna meg, hát direkt a természetemhez pásszolna; a boldogult Főasszony meg valósággal ideálom volt bérmaanyám, emberi eszményképem, az a szelíd, okos, jó… Hanem tudod, ahogy ezzel a kis Helénnel spekulálnak most az apácák, az igazán nincs kedvemre, az csunya! Már beszéltük Józsimmal is. Biztosítlak, hogy ha teljesen szegény volna, nem biztatnák, forsziroznák annyira, hogy a lelki üdvössége kedvéért csak legyen apáca. De úgyis hiába mesterkednek, tudom; mert neki nincsen ám semmi, de semmi kedve, semmi hivatása, – ahogy odabenn hívják. Hát lehet az ilyet erőltetni? Valósággal bűn, azt mondja Józsim is; és a Főasszony is megmondta Helénnek: «Csak akkor, ha őszintén hivatást érzel, gyermekem!» Na, teljen csak le a gyászidő, – mert most még beszélni se engednek a kislánnyal azok a vénségek! Pedig szegény nénije a halálos ágyán is kért, (hogy egyszer meglátogattam) – csak legyünk jók az ő kis hugához!

– Mond, nem gondolod-e te azt, – sietett Erzsi a lényegre térni – hogy a mi Helénkénk esetleg kedve ellenére is, bár én is tudom, hogy semmi hivatást nem érez, mégis benn talál maradni apácának?

– Ó, annyira erőltetnék? Nem, sohasem lenne ott boldog, megmondta nekem sokszor és őszintén. Elvégre, már húszéves nagylány és eddig a világban élt. Csak nem hagyja magát vén apácáktól elbolondítani!

– Nem mindig csak öreg apácákat kell ám vádolni, ha egy húszéves kis német lánynak sétálni megy az esze.

– Mit beszélsz? Mire célzol, – csak nincs valakije? Férfi, fiatalember? Utóbbi időben én is furcsállottam a kislányt, bár velem nem volt ebben bizalmas, de jó szemem van ilyesmihez. Még bajor földről hozott volna valakit a szivében?

– Nem feltétlenül bizonyos éppenséggel!

– Ne tréfálj! Hát itt, mióta itt van? Valami paptanárjába zavarodott bele odabenn?

– Feltétlenül bizonyos, hogy éppenséggel nem!

– Hallod, most már igazán ne viccelj! Ki nem járt sehová, csak mihozzánk havonkint egyszer. És nekem azt jó volna tudni, mert én ismerek egy derék jóravaló komoly fiút, akiből ép a minap sikerült nagy diplomáciával kiszednem, hogy a kis Helént… ej, nekem, azt meg muszáj tudni, mert ez a kis bajor, ez a némán izzó kis cserépkályha-nő nem járt máshová – és nem is láthatott a szemével se más férfit, csak ezt a derék, komoly házasulandót és még – az uramat.

– No, és az uradba egyáltalában nem lett szerelmes, erre akár esküt tehetek!

– Áh, – akkor jól van! Akkor minden rendben! Akkor akár mindjárt holnap megmondhatod neki, drága, nehogy bőgéssel rontsa azt a szép, barna szemét; bár a leányok szeretnek sirdogálni, ezt magamról tudom. Az ügy, azt hiszem, teljesen rendben! Töfflerke komoly és megbizható, mint valamennyi szász, – egészen rendes a multja is, ösmerem, a Józsim legjobb barátja. Csak nagyon kell, hogy szeresse az, akit elvesz, mert kicsit féltékeny természetű és nagyon szigorú szerelmi-, meg tisztesség-dolgokban, évekkel ezelőtt ezért ment szét egy pártija. Most lett rendes tanár, a fizetése persze nem óriási, de Helénke kitünő párti ám! És ami a legszebb az egészben, ezt Töffler nem is tudja még, nem is sejti.

– Hát add tudtára hamarosan. Miért ne, – tudod, az ilyesmi sohsem «gátló akadály» a házasságban.

– De nem ám! Bár ez a fiú afféle túlbecsületes. De azt hiszem, most már rendben van minden; csak egy kicsit terelni, igazgatni kell még a dolgot, – a jó mederbe, tudod, – ezek a szerelmesek olyan bárgyúak. De erre itt vagyok én – no meg te! Jaj, úgy örülök, igazán, egészen lelkesedem! Úgye csinoska is az a leány a nagy meleg, aranyosbarna szemével; persze a bőre nem ilyen csudaszép, mint neked, kicsit pattanásos, de ez el szokott múlni a házasság után. Jaj de jó. Ha sejtené Töfflerke, miről beszéltünk!

– Hát itt van? Melyik az, ugyan mutasd!

– Az ott srégen szembe az urammal meg a direktorral. Mindig komolykodik. Jó fej, úgye?

Erzsi is vidám jókedvre derülten nézte meg magának a szőkeszakállas, fiatal férfiarcot, okos kék szemét és csinos, piros száját. «Mint egy Marlitt regényhős!» – gondolta sok jóindulattal.

Egy darabig most csendesen, elgondolkozva pihent magának, elnézegette a közönséget, mely a tortánál már bizalmas csoportokba huzódott. «Mondd csak, – kérdezte később Holzernét – ösmered te Kapossyt, a mi neveléstan-tanárunkat? Á, jóba vagytok? Szeretném, ha idecsalnád egy kicsit!»

– Ahá! Érdekes, sötétarcú pap, mi? felelt nevetve az asszonyka; és a dessertnél nyilt egyszerüséggel odakérette valami ürügyön.

A komoly pap nem érezte magát nagyon kényelmesen Erzsi oldalánál; kivált mikor a fiatal asszony diszkréten a másik szomszédjával merült beszédbe. Nem igen tudta mit kérdjen és mit mondjon; ez a nyugodt, okos leány kifogástalan, felnőttes modorával és rejtett, csufondáros fölényével mindig zavarta egy kicsit, – legszivesebben udvariasan negligálta az osztályban is. Most szórakozottan babrált a leány kis bársonyretikülje zsinórjával.

– Kézimunka? – kérdezte.

– Igen, afféle tót hímzés; a mi vidékünkön csinálják.

Megrázta egy kicsit, – oly szándékos ügyetlenül, hogy minden tartalma széthullt az asztalon.

– Egész kis csendélet! – mormogta Kapossy az ő aszkétás fanyar mosolyával. – Mennyi sok minden! Tű, varró selyem, noteszkönyv, plajbász, pántlika. Hát ez az összehajtogatott cédula mi titkot rejt?

– Á,… azt ne, az tilos! – kiáltott a leány s utána kapott olyan gyerekes rémülettel, mintha nem is egy «kivénült» huszonkétéves nő, hanem kis polgáristalány volna.

– Micsoda? Nem szabad? Nekem, a tanárjának?

Morcos, kisfiús szája félszeg, kedves mosolyra húzódott, sötét szomorú szeme csufondárosan és kérdve nézett a leányra; míg tenyerét kinyújtva, erősen leszorította az abroszhoz a gyűrött kis cédulát. Ő nem ivott sokat a vacsoránál, de valamit mégis.

– Nem, azt nem szabad, nem lehet! – folytatta Erzsi panaszosan és kérlelve. – Ó, hogy is hagyhattam benne! Adja ide, kérem szépen, tanár úr!

– És ha nem adom! – mondta most keményebben és dacos szeme fellobbant. – Okának kell lenni, hogy így megijedt; szinte reszket. – Végre is jogom van mint tanárjának… Mi ez, kisasszony? Valami személyes dolog? Talán… valami rámvonatkozó?

– Ó, nem – azaz hogy… Tanár úr, én nem nagyon tudok füllenteni, de azt a papirt nem adhatom oda. Valami gyerekség van rajta valószinüleg és nem én irtam, véletlenül van a táskámban. De én nem kompromittálhatom egy társnőmet, nem csinálhatok másnak bajt – végre itt nemcsak tréfáról van szó, egyszerű kiváncsiságról. Ön mint tanár akarja és ép azért nem lehet. Nem, inkább skandalumot csinálok mindjárt, inkább engem érjen akármi kellemetlenség.

– Szóval becsületkérdés, kollegialitás! Hm, hát lányok közt is van ilyesmi csakugyan? – Hát jó, egyelőre próbáljuk diplomáciai úton. Ha megigérem, hogy az írás miatt senkinek sem lesz kellemetlensége; hogy… mondjuk, nem mint tanár, pedagógiai érdeklődésből, hanem mint ember, csak ártatlan kiváncsiságból fogom elolvasni. Akkor –

– Jaj, Istenem! Az a legfőbb, most bevallom, hogy én nem is tudom tulajdonkép, mi van ráírva. Az osztályban, az órán – hisz tudja tanár úr – szoktak ilyennel gyerekeskedni még a nagylányok is; cédulát dobálnak – unatkoznak. Ezt Pável Marika küldte ma Szidóniának és én tréfából, rosszalkodásból elfogtam, – aztán nálam felejtődött.

– Úgy, – mondta a tanár és a Marika nevénél mintha kissé átpirult volna. – Hisz akkor annál nyugodtabban nálam hagyhatja, ha a szöveget nem ösmeri. Tehát ünnepélyesen megigérem, hogy mint magánember fogom otthon elolvasni, – mint gyakorlati pszihológus, jó? És hogy ennek semmi hivatalos következménye nem lesz. Meg van elégedve kisasszony?

Már zsebébe is gyűrte a kékkockás számtanirka lapot; furcsa, kicsit ragadozó mozdulattal. Erzsi elcsendesült; úgy nézett ki, mint aki levert és aggodalmas; pedig csak fáradt volt kicsit és már teljesen készen, tehát nagyon únta magát itt. «Hát mulatni épen nem mulattam; de ez jobb is így; – gondolta drága becsületességgel, – hiszen én már nem vagyok szabad. És egy kis hecc volt azért, jó vacsorát adtak és sok pocsék, ízléstelen ruhát láttam.»

Ő tudniillik nagyon is jól tudta mi van azon a buta cédulán. Ez volt: «Te Szidu! Mit szólsz ehhez a vén kamasz Erzsihez, ez máma kimegy szoáréra és annyányi bájaival agyonhódítja a mi papocskáinkat. A fene bele. Csak legalább az én Fóthkámmal hagyna fel; nem mintha féltékeny volnék ugyan, – hisz csak azóta mer vele kokettálni, mióta én haragszom vele és nem szólok hozzá. De már igazán ki is békülök legközelebb; ő a legszebb férfi és a természetünk egészen összeillő. Ezzel a mafla Kapossyval úgyis csak bosszúból kacérkodtam, de már halálosan únom. Majd, fogok én neki örökké szenteskedni, mórikálni magam, adni a megértőt, a tudományos hajlamút! Már torkig elég volt; hagyom ennek a mulya Popescunak, ép neki való; hadd ábrándozzon rajta a holdvilágnál (mind-a-vizig szárazon!) és bőgjön titokban, ép neki való; egy olyan hülyének, aki még a szépségét sem tudja felhasználni és nem mer az ideáljára még jól ránézni se! Választ kérek, szerbusz.» Ez volt rajta. Erzsi nem is hitte magáról, hogy ilyen jó szinésznő; hogy ily könnyen fog sikerülni itt egy vacsora alatt «szárazba tenni az egész világot».

Örült, mikor Fóth néni hazamenést intett, – a papok nem ihattak éjfélen túl a másnapi mise miatt. – Másnap még a reggeli órákban bement a zárdába; ezzel elhárította a Kunigund-vihar fő mérgét. Utközben mégis elszaladt a város főpostájára feladni néhány levelet; volt közte a sajátja is, poste restante Budapestre szóló; volt egy ily cimű is: Eördögh Pál ügyvédjelölt úrnak. Debrecen.

A garderobba, míg átöltözött, Gizu szaladt be hozzá.

– Jaj, te, – lihegett, – nagy ujságok vannak ám azóta, tegnap óta. Először is Gross Helénke felment az este Berchtoldához a noviciátba és ma már fel is vette a jelölt-gallért; persze agyonbőgte magát ezen közben, de Berchtolda nem haragszik érte. Másodszor, hogy tegnap február huszadikán lejárt a gyászidő a Würdigéért és Emerikát, a drágicát ma már fekete kötő nélkül láttam. És azt mondják, a püspök úr már kitűzte az új Würdige-választás idejét, április elején lesz valamikor; mert itt addig készülni kell annyi fiókházi vendég elfogadására, akik szavazni jönnek és mind ideszállnak… Jaj, futok, már ordít az öreg!»

«Az a buta Helén! Az a töksi Helén! Az a mafla Helén!» – ismételgette Erzsi, míg újra magáraszedte a kék, intézeti gunyát.