Mondák és rokonnemüek.

(Világteremtő és alakító mondatöredékek.)

44. A hegy keletkezése.

Mikô Krisztus urunk fėlmėnt ȧ mėnyegbe, ȧ főd utánnȧ mėnt, emêkėdėtt utánnȧ, osztán mikô montȧ (Krisztus urunk:) Ámėn! ȧkkô mėgállottȧk: ȧbbul lėtt ȧ hėgy, ȧbbô vȧn ȧ Kȧrȧncs teteje is, osztán az Ȧngyȧlok templomot építėttek rá.

(Ságujfalú.)

45. A hegyek nagyobbodása.

Mikor Jézus mönt föl a mönybe, a högyek is möntek fő utánna, domborottak fő utánna; akkô mögfenyítötte Jézus és abba marattak.

(Szaján.)

46. Az Ördög el akarta rekeszteni a világot.

Ȧ hol ȧz endrefalvi tógát vȧn, ott ȧz Ördög el ȧkȧrtȧ rekesztenyi ȧ világot. El is rekesztėtte vȧlȧmėgygyig; hanem ȧ gombot nem érkezėtt fėltėnynyi: ȧ kȧkȧs mėszólât, (a tógát) êsülyett. (Akkor mondta Isten:) Ha el bírja rekesztenyi (a világot) éfélig: nȧpfėlkőtő nȧpnyugatig, ȧkkô neki is lėsz birodȧlmȧ, odȧ nemsüt ȧ nap (De a kakas megszólalt) ȧkkô (a tógát) besülyett a fődbe; mindėnütt mėllátnyí ȧ (besülyedt) tógátot!

(Ságújfalú.)

47. Csak ėgy aszszony vôt.

Az aszszonyok közül kettő álat vôt (előbb), csak ėgy aszszony vôt, azé mongyuk (az imádságban) az aszszonyi álatok között. Nójėnak csak ėgy lánya vôt, nem vôt több, fija mög 3 vôt, sėhogy sė bírta űket mögházasítani. Ėcczör osztán mögálmotta, hogy mönynyön tüskön-bokron körösztül oszt a kit legelőször möglát, hîja oda: magáhon, a lösz a fija felesége. Korán röggel elindult osztán Nojé, mönt erdőkön, tüskén-bokron körösztül, még osztán látott ėgy disznót, intött neki, hítta oda: magáhon, a disznó mingyá lányé változott, csak ojan lány lött, mint Nójėnak a lánya. Azután mög ėgy kutyát látott, odahítta magáhon, abbul is lány lött, csak ojan lány lött, mint a Nójėnak a lánya. Sütét este vôt mán mikô hazaért Nójė, vacsoráltak osztán. (Vacsora után Noe) öszszeatta osztán űket, de a lányok ojan ėgyformák vôtak, hogy Nójė nem tutta: mölik az ű lánya, mölik fijával atta öszsze az ű lányát.

Nójėt osztán otthatták a fijaji, másfelé möntek lakni, Nójė csak szerette vôna tunni, hogy mölik fijának jutott az ű lánya, elmönt űket fölkeresni. Mikor odaért az ėgyik fijáhon, kérdöszte tűle, hogy vannak. „Mögvagyunk, jó feleségöm van, nem veszekszünk, csak mindön ojan piszkos, hogy csak úgy ragad az embörhön, aszt nem szeretöm.“ Mingyá tutta Nójė, hogy ez a disznó, de nem szólt sėmmit sė. Mönt osztán a másik fijáhon, attul is kérdöszte, hogy vannak, „Amúgy mögvônánk, csak az a baj, hogy egész nap csahol a feleségöm, mind a kutya, neköm köl halgatni.“ Nójė mingyá tutta, hogy ez a kutya, de nem szólt a fijának sėmmit sė. Elérközött azután a harmadik fijáhon is, a mög aszonta: „Jól vagyunk, ojan mind az édösanyám, akár csak az édösanyámat látnám, még mikor nevet is úgy áll a szája, mind az édösanyámnak.“ E vôt a Nójėnak a lánya, a többi aszszony álatbul lött, ezé mongyuk, hogy csak ėgy aszszony vôt.

(Szeged.)

48. Az angol nyelv eredete.

Mikô Krisztus Urunk a nyelveket osztogatta, hogy ki milyen nyelven beszéljen, a kezében bogrács volt, tele nyelvdarabokkal. Sorban jöttek az emberek egymás után. Krisztus Urunk azután egyenkint adott mindegyiknek: „Tė lögyél magyar, tė lögyél némöt, tė lögyél olasz, tė lögyél török!“ így mentek sorban. Utoljára jött az angol; akkor már a bogrács fenekén volt mindenféle nyelvből. Krisztus Urunk jól összekeverte, kidűtötte, odatta neki: „No, tė lögyél angol!“ Van is az angolban mindenféle nyelvből; azért olyan kevert nyelv: mert Krisztus urunk mindenféle nyelvet belekevert.

(Szeged.)

49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa?

Mikor Heródes katonáji a kis Jézust keresték, akkor a Boldogságosszüzmárija a szent fijával odaért a fűszfáhon, mán nem meszsze vôtak Heródes katonáji, akkô monta a Boldokságosszűzmárija: „Tė, fűszfa! hajolj lė a tė ágajiddal, hogy éngömet az én szen fijammal mög nė tanájjanak Heródes katonáji!“ Akkor a fűszfa lėhajlott, a Szüzmárijának és a kis Jézusnak a mögmöntőfája; azûta van szomorúfűzfa, ezelőtt nem vôtak az ágaji möghajulva; akkô elszomorodott, hogy csak mögtanálik a kis Jézust oszt öszszedarabojják. Akkô az ága is még sűrűb lött, mint azelőtt vôt. Heródes katonáji elmöntek mellette, osztán nem látták.

(Egyházaskér.)

50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje?

Mikô Krisztusurunkat mögfokták, mögkötöszték: fűszfaveszszővê verték, mert az vôt a legszúróssab, tele vôt tüsökkê. A fűszfa mögsajnálta Krisztusurunkat, a tüsköt mind êhullajtotta, az ágajit többet (az égfelé) föl nem eresztötte, mer mögszomorodott. Azûta van möghajulva mög nincs neki tüsökje.

51. Miből lett a gomba?

Mikor ȧz ȧszony úgy bănt ȧ lăngossȧl, hogy kitörölte ȧ kis gyerėk – –, ȧ lăngost mėg elvetėtte, akkô lėtt ȧ gombȧ. Hogy ȧs sė veszszėn ê hȧszontȧlȧnbȧ, ȧz Úristen gombănȧk teremtėtte, ȧzótȧ vȧn gombȧ.

(Galgahévíz. Pest vm.)

(Krisztusmondák:)

52. Mióta akasztják a betyárokat?

Mikor Krisztusurunk Szent Péterrel Szegedtáján járt, nagyon elfáradt, bement a Putricsárdába pihenni; megvacsorált, azután lefeküdt egy sarokba a fal mellé, Péter meg mellé heveredett. Éjféltájban nagy kedvvel jöttek a betyárok, húzatták a szebbnél szebb nótákat s tánczoltak s néha-néha odarugtak, Pétert is oldalba rugták. Mikor már Péter kapott eleget, felkelt, Krisztusurunkat megfogta, elhúzta a fal mellől, hogy majd ő fekszik a helyére, kapjon már Krisztusurunk is, ne csak ő; Krisztusurunk tudta, hogy miben sántikál Péter, de nem mutatta, úgy tett, mintha aludnék. A betyárok ezután hogy újra elkezdtek tánczolni, eltalálta egy közülök, hogy ne mindig a külsőt rugdossák, hanem kapjon a belső is és így megint Péter kapott ki. Reggel, mikor felkelnek, kérdezi Krisztusurunk: „Hogy aludtál Péter?“ „Jaj, uram teremtőm! nagyon rosszul, egész éjjel rugdostak a betyárok; hanem büntesd meg őket uram teremtőm!“ Volt Péternél egy könyv, a melybe beleírták, ha valami nem jó volt a világon, változtatni kellett rajta, Krisztusurunk tudta, hogy Péter a faltól elhúzta, hogy ő is kapjon egy pár rugást, azt is tudta, hogy a betyárok szeretik a halat, azt mondta Péternek, hogy írja be a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután könyeret mög halat,“ a mi Péternek se hogyan sem tetszett, mikor Krisztusurunk másfelé nézett, azt írta a könyvbe: „A bėtyárok kapnak ezután kötelet mög vasat,“ azóta akasztják a betyárokat, azelőtt nem kaptak kötelet meg vasat.

(Szeged.)

53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni.

Mikor Krisztusurunk Szentpéterrel a földön járt, bekéredzkedett egy emberhez éjjeli hálásra, a kinek a felesége éppen akkor vajúdott, nehezen bírta megszülni a gyermekét. Az ember a szomszéd szobában adott Krisztusurunknak meg Szentpéternek helyet, honnan minden szó áthallatszott hozzá. Krisztusurunk és Szentpéter hogy beszélgettek, azt mondja egyszer Krisztusurunk Szentpéternek:

„Látod, Péter; menyit szenved ez a szegény asszony? hogy vajúdik? pedig ez a gyermek nem érdemli meg, mert mikor nagy lesz, meg fogja apját, anyját ölni!“

Az ember és a felesége mindezt jól hallotta a szomszéd szobában s mikor a gyermek nevelkedett, ha reá néztek, eszökbe jutott, mit jósolt az öreg ember: hogy még őket meg fogja ölni, ha nagy lesz, ezen elszomorodtak. A fiú mikor már nagy volt, észrevette, hogy a szülei ha ránéznek, elszomorodnak, faggatni kezdte őket, hogy miért szomorodnak el mindig, ha ő reá néznek? mit vétett ő nekik? A szülők hímeltek-hámoltak, nem akarták megmondani neki, de a gyermek nem maradhatott, addig kérdezte, hogy egyszer megmondták neki az igazat: hogy mit mondott az öreg ember, mikor az anyja ővele olyan sokáig vajúdott? „No! ha így van, akkor én elmegyek világgá – mondta a gyermek – hogy én kendteket ne is lássam többé, akkor majd nem ölöm meg kendteket.“ A legény – mert már az volt – elment más országba. A hogy bemegy az idegen országba, látja, hogy az emberek sokan vannak egy rakáson, az asszonyok meg sírnak, jajgatnak, odamegy, kérdezi, hogy miért szomorkodnak? Mondják, hogy háború van, mindenkinek el kell menni a csatába. „No! akkor – mondja a legény – én is elmegyek, úgy sem sokat ér az én életem!“ s el is ment a többivel a csatába. A legény hogy el volt keseredve, nem sokat törődött az életével, ütötte, vágta az ellenséget rakásra; annyira kitüntette magát a csatában, hogy nagy úr lett a katonák között s mint ilyen megházasodott. A szülei sokáig várták haza a fiukat, de hogy nem jött s nem birták felejteni, utána mentek, hogy felkeresik. Addig mentek, mendegéltek, hogy a sok kérdezgetés után mégis csak megtudták, hogy hol lakik. Bementek, elmondták, hogy mi járatban vannak, hogy a fiukat keresik. A fiuk akkor is a háborúban volt, a felesége pedig, hogy maga volt, nem akart nekik helyet adni. Ekkor a fiunak az apja a zsebébe nyúlt és kivette a fia arczképét, mely éppen olyan volt, mint az asztalon levő, melyet a fiuk magával vitt, mikor világgá ment és körülményesen elmondott mindent: mi hogyan volt, miért ment a fia világgá. A fiú a feleségének minderről sokszor beszélt, akkor azután az asszony: az ő menyük örült, hogy megláthatta az apósát és az anyósát. Éjszakára a dívánra csinált nekik helyet, a hol háljanak. Éppen akkor bocsátották haza a katonákat, az ember éjjel ért haza, mikor a szobába ment, a dívánon egy embert meg egy asszonyt talált; azt hitte, hogy a felesége a szeretőjével van ott, kihúzta a kardját s elvágta az apjának meg az anyjának a nyakát.

Mikor gyertyát gyujtott, akkor látta, hogy a felesége maga fekszik az ágyában és az édesapjának meg az édesannyának vágta el a nyakát. Keservesen megsiratta őket, akkor jutott az eszébe, hogy igazuk volt, mikor azt mondták, hogy ő még meg fogja ölni az apját, anyját.

(Szeged.)

(Őseinkről:)

54. A magyarok származása és lakóhelyei.

A magyarok és a törökök testvérek, a török a magyart ma is elfogadja édestestvérének. Egy apától, de nem egy anyától származtak. A török volt az idősebb, az első szülött s mikor az anyja elhalt, az apja feleségül vette Delilát, a magyar édesanyját.

Hogy azután elszaporodtak, a török szolgájává tette a magyart, legyőzte, alattvalója lett. Ekkor a magyarok a Fekete-tenger tulsó oldalán, hegylábjában erdőségben laktak. Egyszer a törökök feje, mint alattvalóinak azt parancsolta, hogy csináljanak a számára kardokat, hogy legyen elegendő, ha csatába ereszkednek. A magyarok hozzá is láttak, készítették a kardokat, mi közben a fejök: 18 éves nagy szál fiatal legény odajött s kérdeszte: „Mit csinálnak?“ „Kardokat a töröknek, hogy legyen, ha háborúba megy.“ „A töröknek? – mondta bosszankodva – hogy még jobban alattvalójává tegyen bennünket? Ha már csinálni akartok, csináljatok kardot, ne ilyeneket, hanem háromból egyet!“

Éppen három volt már megcsinálva, a háromból azután egyet csináltak s elvitték a töröknek megmutatni, hogy jó lesz-e ekkora? A török nézi, forgatni akarja, nem bírja, haragra gyul s kérdezi: „Mit akartok ezzel a karddal, ki birja ezt felemelni?“ „Akár én is!“ mondta a magyarok feje, az a nagy szál legény. „Te, taknyos?“ Ennek sem kellett több, fogta a kardot, összedarabolta a törököt. Csak hamar hírül vitték a törököknek, hogy mit csinált a magyarok feje. A törökök mindjárt sereget küldöttek a magyarok ellen; de a magyarok egy szálig elpusztították őket s ott hagyták az erdőt – mert még akkor nem szántottak a magyarok – elkerülték a Fekete-tengert s az innenső részén telepedtek le, hol azután addig laktak: míg a török át nem jött a Fekete-tengeren: mert a török nem kerűlte el; hanem átjött rajta s újra el kezdte háborgatni a magyarokat, mire a magyarok ott hagyták a Fekete-tenger innenső oldalát is Magyarországba jöttek. Az a fiatal legény, ki a Fekete-tenger tulsó oldalán a törököt összedarabolta, azért volt olyan dühös, vad, mert farkastejet szopott.

Mikor a magyarok a törökök alattvalói voltak, a török úgy tett, hogyha valami szép lányt, vagy asszonyt látott s megkivánta, erőszakkal is elvitte. Annak a fiatal embernek az anyja szép asszony volt, mikor a török meglátta, őt is el akarta vinni; de az asszony elszaladt. Hogy jobban szaladhasson, letette a gyermekét egy fatörzsök mellé; de a török utolérte s agyonütötte. A gyermeket azután farkas nevelte fel tejével, mikor már nagyobbacska volt s észrevették, hogy anyaszülötte, elvették a farkastól a magyarok, felnevelték. Hogy farkas tejet szopott, mindig vad maradt, erős volt, azért tették meg a magyarok fejöknek.

(Kis-Kunfélegyházáról és Majsáról Szegedre telepedettek után.)

55. Szolnok elnevezése.

Atilla Buda testvérét üldözőbe vette, mikor Buda várát megcsináltatta s reáírta kivülről, hogy Buda vára. Buda menekült Atilla elől, de Szónok, vagy Szolnok területén Atilla utolérte, akkor mondta neki: „Hova futsz Buda? állj szónak!“ Innen kapta Szónok, vagy Szolnok a nevét: Szónakból lett Szónok, máskép Szolnok.

(Zenta.)

56. Jász-Kunhalom eredete.

Jász-Kunhalmot Jász-Kunhalomnak azért nevezik, mer, Szentistván 20 kun vitézt ott temettetött el, mer nem akarták fölvönni a keresztény vallást. Nagy gödröt ásatott, lėhajtotta űket a gödörbe lovastû oszt aszonta nekik: Ha a körösztén vallást fő nem vöszik, ott köl nekik möghalni. Ezök mög készek voltak inkább möghalni, hogy sėm az ű hitüket elhagygyák. Betemettette űket úgy, a hogy vôtak lóháton. Elevenen betemettette űket. Onnan nevezik Jász-Kunhalomnak: mer jászok vôtak mög kunok.

(Budáról Szegedre kerülttől.)

57. Vasas János.

Ezerháromszáznegyvenháromban már úgy fogdosták a legényeket, elfogták Vasas Jánost is. Alkalmasnak találta a katonai vizsgálóbizottság, bevették katonának. Mivel neki vagyona volt, arra kérte a bizottságot: hogy időt adjon, hogy azt elintézhesse. A bizottság adott két katonát mellé, hogy odább ne álljon. A vagyona egy házból álott. Mikor odaértek, arra kérte kisérőit, hogy maradjanak kint, mig eladja a házat a benne lakó szabónak, mert ha a szabó meglátja őket, mindjárt tudja, hogy hányadán van? hogy kénytelen a házat eladni s nem veszi meg illendő árért. A két katona igazat adott neki, kínt maradt a ház előtt. Vasas János bement a szabóhoz és a ház felét csakhamar eladta neki, de a másik felét nem akarta megvenni, ekkor Vasas János kiment, behítta a két katonát, hogy elhigyje a szabó, hogy ő valóban katona: huszár. A két katona bizonyította, hogy Vasas János csakugyan huszár. Vasas János akkor azt mondta a szabónak: „A feleház a magáé, a fele az enyém; én az enyémmel azt teszek, a mit akarok, ha nem veszi meg, az enyémet felgyujtom s azután elmegyek katonának.“ A szabó kénytelen volt a másik felét is megvenni a háznak. Vasas János elment azután a századjához.

Akkor az a szokás volt, hogy a katona, ha pénze volt, hogy el ne lophassák tőle, odaadta a századosának s mikor kellett neki, kért a pénzéből. A százados léha ember volt, elmulatta a más pénzét is, a huszárét is. Mikor először kért Vasas János a pénzéből a századostól, kapott száz forintot, hanem másodszor már száz forint helyett száz botot kapott. A száz bot sehogy sem tetszett Vasas Jánosnak, mellé még megtudta, hogy sok katonának a századosnál veszett a pénze s ha kérni merte, pénz helyett bottal fizetett. Nagy bajban volt Vasas János, elmondta a társainak, hogy ő nem hagyja annyiban, elmegy a királyhoz, elmondja neki az egészet. A társai biztatták, csak menjen, mondjon el mindent, ha faszolás lesz, segítik pénzzel, hogy legyen útiköltsége. Vasas János mikor útiköltséget kapott, elindult. A hogy ment, a bakonyi erdőbe beletévedt, itt azután a lova elpusztult: valami rezsdás drótba(n) megsérült, ő is már majdnem éhenhalt, mikor azután megpillantott messzire világ(ossá)ot, odatartott. A világ csárdában volt, a csárdás a mint belépett, tudtul adta, hogy betyárok barlangja ez a csárda. „Nem bánom én – mondta a huszár – ha az ördögöké is, csak adjon enni! mert majd elveszek éhen.“ A csárdás egyre mondta, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek, de a huszár rá se hallgatott, hanem a csárdás hogy főzött a betyároknak, meg se várta, hogy megfőljön a paprikáshús, rakta befelé, egy betyár részét megevett. Félóra mulva jött egy eltévedt vadász, ennek is megmondta a csárdás, hogy ez a csárda a betyárok barlangja, hogy baj lesz, ha a betyárok eljönnek. A vadász nagyon szomorú volt, a huszár vígasztaltalta, hogy ő katona: „Ne félj, vadászpajtás! katona vagyok én.“ de a vadászpajtás csak szomorú volt.

Éjjel a betyárok megérkeztek, egyik jobban káronkodott, mint a másik; a rablóvezér kérdezte a csárdástól, hogy: „Jött-e valaki?“ „Egy katona és egy vadász.“ mondta a csárdás. A betyárok bementek a kis szobába, a csárdás meg terített a betyárok számára vacsorára. Hivták a betyárok a katonát is, vadászt is enni, hozzá láttak mindannyian. A katona jóizűen vacsorált, vadász keveset evett, lehangolt volt. Vacsora után vastagon boroztak a betyárok a katonával együtt, de a vadász csak szomorú volt. Mikor már jól ittak, a katona kijelentette: „Hozzanak egy nagy kancsóbort! tegyék teli paprikával én ezt egy hajtókába megiszom.“ A csárdás azután behozott egy nagy kancsóbort és paprikát, a betyárok úgy tele öntötték paprikával, hogy a fakanál megállott benne, ekkor a betyárok azt mondják: „Ni, ni! ez a katona milyen víg ės milyen bátor?“ Ekkor mondta a katona: „Nem félek én senkitől! eszem, iszom a magam torjában.“ A közös asztalnál a huszár felállította a betyárokat sorban, hogy „Mindenki itt legyen és ide nézzen, hogy lássa hogyan iszom meg a paprikás bort!“ Azután felemelte a kancsót a szájához és körben szembeöntötte mind a tizenkettőt, erre a szemökhöz kaptak, dörzsölték a szemöket, a huszár pedig kirántotta a kardot, egymás után sorban tizenegynek ledarabolta a fejét, a tizenkettediket: a rablóvezért életben hagyta, megvasalták, ekkor már segített a csárdás is. A csárdás haragudott a betyárokra, félt a bajtól, de nem mert a betyároknak véteni, félt tőlük, hanem mikor látta, hogy a huszár hogy bánt el velök, ő is bátorságot kapott, segítségére ment a huszárnak. Mikor a huszár a kardot kirántotta, a vadászpajtás ijedtében az ágy alá bujt, csak mikor a huszár a betyárokkal elbánt, akkor bujt ki az ágy alól, akkor győződött meg, hogy a katona: katona. „Látod, vadászpajtás! katona vagyok én, mondtam, hogy ne félj addig, míg engem látsz!“ Az öreg rablóvezért vallatóra fogta a katona: „Hol vannak a kincsek?“ A rablóvezér bevezette őket a kincses barlangba, hol temérdek kincs volt, azután a hullabarlangba mentek, hol temérdek csont volt: ide vetették azokat az embereket, a kiket legyilkoltak. Megkérdezték a rablóvezért: „Vannak-e még bűntársak?“ „Tizenketten voltunk!“ mondta a rablóvezér. Ekkor a katona a vadászpajtást és a csárdást az országútra kiküldte, hogy a király nevében rendeljen ide két kocsit, majd két kocsikincset a királynak visz. A barlang titkos útján ki is ért a vadászpajtás és a csárdás, mondta is: „A kiráj nevében!“ de rá se hallgattak. Akkor ő ment ki a rablóvezérrel a barlang titkos útján. A mint az első kocsit meglátta, azt mondja: „Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ A kocsis nem akart menni, hanem a huszár megkötötte a két kezét, odahajtott a barlanghoz, ment a másikért, annak is mondta:“ Hó! megállj! a király nevében le vagy foglalva, jöjj velem!“ Nem akart vele menni, összekötözte ezt a kocsist is. Azután felpakoltak, hogy viszik a királyhoz a kincset, el is indultak. Az indulás előtt az öreg rablóvezért elpusztította a katona.

A katona nagyon szerette a bort, minden csárdáná megállott inni, a vadászpajtás váltig nógatta: „Gyerünk már, huszárpajtás! gyerünk már, huszárpajtás!“ de a huszárpajtás ivott tovább, míg csak bírta. Mikor legközelebb csárdát értek, akkor már estefelé volt az idő, a huszár ihatott, amennyi csak belefért, pénz volt bőven, ivott is. A vadászpajtás és a csárdás lefeküdt idejében, a huszár még csak bírta, ivott, azután ő is elaludt. Reggel felkel a katona, keresi a vadászpajtást és a csárdást, nincsen; a katona magára maradt, hült helyök volt, akkor mondta: „Megmentettem ennek a nyomorult vadászpajtásnak az életét, most meg a kincset is ellopta, a mit a királynak szántam, most másodszor vagyok kirabolva!“

Gyalogszerrel indult a királyhoz, két és fél nap meg is érkezett. Az udvari portás nagyon szívesen fogadta a huszárt, kérdezte: „Mi hiányzik?“ A huszár megmondta, hogy nagyon éhes, bevezették az udvari szakácshoz, a ki szintén nagyon szívesen fogadta, megvendégelte. Vacsora után az udvari-zászlósurak jöttek hozzá, kiknek elsorolta, hogy járt a századosával, azután a vadászpajtással. Mikor már kibeszélte magát, lefeküdt, kapott hálótársat is. Reggel, mikor felébredt, kereste a ruháját, nem találta: ellopták a ruháit; követelte, hogy adják elő: „Most már harmadszor rabolnak ki: először a századosom, másodszor a vadászpajtás, kinek az életét mentettem meg, ez a kettő mind semmi, de hogy a király udvarában is kiraboltak, még pedig katonát! ez már nagy szégyen.“ Akkor visszaadták a ruhájit, vezették kihallgatásra. A mint a fogadószobába bement, az ötödik szobában megpillantotta a vadászpajtást abban a ruhában, a melyikben a csárdában volt. A katona rárivalt, legazemberezte, odarohant, megfogta a vadászpajtást, markolászta, hogy: „Még a két kocsikincset is elraboltad, pedig a királynak szántam, no, de most a kezembe vagy!“ A testőrök közbe léptek, tudtára adták, hogy az: Nagylajos király. A huszár mindjárt bocsánatot kért a királytól, a király megbocsájtott neki, adott neki palotahölgyet is feleségül, nagy birtokot is kapott és nemességet, kinevezte ráadásul ezredtulajdonosnak és felhatalmazta, hogy a századossal akarata szerint tehet. Mikor visszament az ezredhez, maga elébe hívatta a századost, megkérdezte, hogy ismeri-e? A százados azt mondta: „Ismerem, ennek az ezrednek a tulajdonosa“. A százados könyörgésre fogta a dolgot, a katona azt mondta: „Én nem bántom, hanem a századra bízom, tegyen a mit akar.“ A század hogy nagyon haragudott reá, összedarabolta.

(Makó)

(Mátyás királyról.)

58. Mátyás király és a részeges huszár.

Mulatott a huszár javában, mikor Mátyás király bevetődött a csárdába. „Gyere pajtás, igyál – mondta neki a huszár – most mulatunk!“ Mulatott is a huszár, az övé volt a csárda, nyelte a bort a hogy csak bírta, Mátyás király pedig csak a szájához emelte a poharat, mintha inna, de alig ivott valamit. Mikor fizetésre került a sor, Mátyás király is fizetni akart, de a huszár nem engedte: mert most a pajtás – a hogy a huszár nevezte – az ő vendége, fizetett a huszár. Csakhogy a huszárnak hamar elfogyott a pénze, ő pedig mulatni akart tovább is, szerezni kellett.

Elment éjnek idején Mátyás királlyal egy kereskedőhöz, a mint betörtetett, ott látta, hogy az öreg kereskedő fiatal asszony mellett fekszik: fiatal felesége volt, a legénye pedig öreg asszony mellett van az ágyban. „Nem jó van ez így!“ mondta a huszár s parancsolta a pajtásnak: Mátyás királynak, hogy a 2 öreget tegye egymás mellé, a 2 fiatalt is, mert úgy kell, azután mondta a kereskedőnek, hogy mutassa a pénzét, mert nekik pénz kell. A kereskedő, hogy nagyobb baj ne legyen, odaadta a napi bevételt, mit a huszár 3 felé rakott s mondta: „Ez a tőke – rámutatott az egyik rakásra, – ennyit adtál a portékáért, ez a másik a fáradságodért van, ez a kettő a tied! Ez a harmadik rakás az enyém, ezt csalásból szerezted.“ Azzal a harmadik rakást zsebrevágta s mentek a csárdába mulatni tovább. Mátyás király vele ment, akarta látni, hogy mire megy a mulatásával a huszár?

Egyszer azután beitta a huszár a kardját, csak a kardhüvelye marad nála, Mátyás király azután elment, a huszár pedig hogy baj ne legyen, csinált a hüvelyébe fakardot, hogy a kirukkolásnál észre ne vegyék, hogy nincsen kardja, csak hüvelye van. Másnap, mikor a huszár kirukkolt, kiadta Mátyás király parancsban, hogy a huszár nyakazza le a legkedvesebb barátját most mindjárt. Rosszul volt a huszár, de csak hamar feltalálta magát, mielőtt kihúzta volna a kardját hüvelyéből, felfohászkodott: „Változtazsd, Uram! fává ezt a kardot, hogy az én legkedvesebb barátomnak le ne vághassam a nyakát!“ azután kihúzta a fakardot s odavágott a barátja nyakára; hanem azért a huszárt ki akarták végezni, mert nem volt kardja, de Mátyás király megkegyelmezett a pajtásnak.

(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosiszöllő-be telepedett embertől.)

59. Mi van legtöbb a világon.

Mátyás kirájnál vôtak az urak, sok főúr vôt a társaság köszt, elkesztek beszélgetni: mi van legtöb a világon? Tanálgatták: ez van, az van! beszólt az udvaribolond is, aszonta: ű tugygya mi van legtöb a világon! „Hát, mi van bolon?“ kérdözik tűle, ha mögmondod: 10 forintott kapsz, ha mög nem tudod mondani, botot kapsz! no, hát mi van legtöb a világon?“ „Mi vôna más – mongya a bolon – mint orvos.“ „Az nem igaz! hanem möny be a szobádba, gondolkozzál, asztán mond mög!“ Bemönt a bolon a szobájába, alig hogy beért, elvetötte magát, keservessen nyögött. Viszik Mátyás kirájnak a hírt, hogy: „Möghal mán a bolond!“ Mögijett Mátyás kiráj és a főurak szalannak a szobájába, nézik, hát csakugyan el van terülve, nagyon sajnálták mer sokat löhetött neki nevetni, mingyár komėndáltak neki, ki mit tudott. Az ėgyik komėndálta neki a vizes borogatást, a másik az érvágást, a harmadik a pijóczát, szóval minynyája komėndált valamit. Mikô minynyáját kivárta, hogy mit komėndál? fölugrik és a kiráj elébe fordul, aszongya: „Fölségös kirájom! kijé a nyereség? mer ha ėgy palotába enynyi doktor van, hát akkor mönynyi van az egész világon?!“

(Hódmező-Vásárhely.)

60. Mátyás király és a jószívű szegény ember.

Mikô Mátyás kiráj elmėnt kerűni, ėgy kis tanyába érkėzėtt ėgy szėgíny embėrhėz; elfáratt, ott mėgpihent. Vacsorát is adott neki a szėgíny embėr lencse levest. A szėgíny embėr mėgszánta: ėgy kis füstölt kóbásza vôt kímínbe, avval is mėgtraktálta mėg ėgy félliter bort is adott neki. Nagyravėtte Mátyás kiráj eszt a dolgot, asz mondotta neki: mėnyėn fėl Buda várába. A szėgíny embėr fėl is mėnt, (Mátyás király) mėgmonta neki az ajtót is, hogy mėre kėl mėnni Budavárába. Mikor Buda várába fėlmėnt, a kiráj nagyon fogatta, a többi urak mėg csak nészték, hogy micsoda embėr ez? de a kiráj nem magyarászta ki mindaddig, míg mėg nem ebídeltek. Mikor mėgebídėltek, adott neki nagy köntöst: mėgruhászta, adott neki sok aranyat: a menynyit csak elbírt vinni. Akkor elmagyarászta a vendígejinek, hogy járt vele.

(Tiszakürt.)

61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában.

A czinkotai kántor a kocsmában ivogált, mikor Mátyás király bement s a kántor mellé telepedett, azt mondta a kántornak: hogy ő a Mátyás király iródeákja, parancsolt is mindjárt 10 iccze bort. A kocsmárosné akart is, nem is hozni, gondba esett, hogy a fiatal deák ki birja-e fizetni? mert a deákoknak nem szokott pénzök lenni. Azt mondta Mátyás király: „Csak hozzon, van sárgacsikó.“ Alig hozta be a kocsmárosné a bort, odavetődött két szálczigány. Ittak mindnyájan, jó kedvük lett, Mátyás király elhúzta a szép kocsmárosnét tánczolni. Tánczközben megmondta a kocsmárosnénak, hogy ha majd fizetni kell, azt mondja, hogy elveszett a sárgacsikó (= arany), de ezt csak képlag mondja. A táncz után csakugyan mikor fizetni akar Mátyás király iródeákja, keresi a sárgacsikót, nincs sehol, azt mondja: tánczközben elvesztette. Hozzá fognak keresni, mindenki kereste, a kántor négykézláb is, nem találták sehol. A kocsmárosné azt mondta, hogy itt marad az iródeák zálogban, de a kántor – szerette a kocsmárosnét, féltette, azt mondta, hogy ő nem hagyja a deákot, hazamegy pénzért, kiváltja. A czigányok, mikor fizetésről volt szó, kereket oldtak s mikor a kántor ment hazafelé, akkor már a földön feküdtek, be voltak rugva s a kántor felbukott bennök a nagy setétségben. Mikor a kántor nagynehezen feltápászkodott, végighúzott a botjával a két czigányon, hogy a czigányok el kezdtek jajgatni s kijózanodni. A kántornak otthon pénze nem volt, az apja mentéjét zálogosította el, úgy fizette ki a szép kocsmárosnét: 5 húszast kellett fizetni.

Mátyás király látta a kántor jószívűségét, azt mondta neki: Jöjjön fel Budára Mátyás király palotájába a feleségével; őt szereti Mátyás király legjobban, ő az íródeákja. A kántor azután nemsokára készült Budára, mondta a feleségének, hogy ő is jöjjön fel Budára, mert Mátyás király íródeákja azt mondta, hogy őt is felvigye! A kántorné szidta a kántort, hogy nem elég volt, hogy azért az íródeákért az apja mentéjét elzálogosította, most meg azt a pár krajczárt, a mit azóta szerezett, akarja elkölteni! de a kántor nem engedett, a kántornénak is fel kellett menni Mátyás király íródeákjához Budára. „Nagy ember az – mondta a kántor – őt szereti Mátyás király legjobban.“ Felmentek azután Budára Mátyás király palotájába, a katona már várta őket, bevezette Mátyás király szobájába. Mátyás király a kántor apja mentéjét vette magára, a melyiket elzálogosított; a kántor és a kántorné csak néztek hogy került a mente Budára? A katona azután egy másik szobába vezette őket, itt már Mátyás királyon a királymentéje volt: tele arannyal, drágagyöngyökkel. Mátyás király ott ült a trónusán, a bárók meg a herczegek ott álltak kürülötte, akkor már tudta a kántorné is, hogy Mátyás királyhoz jöttek. Mátyás király akkor felállt, elmondta az uraknak, hogy ez a jószívű ember még az apja mentéjét is elzálogosította, csak hogy őt kiváltsa s az ő drága mentéjét akasztotta a kántor nyakába és azt mondta a kántornak, hogy kérjen amit akar! A felesége egyre súgta, hogy aranyat, gyöngyöt kérjen, de a kántor csak azt kérte, hogy Czinkotán kétszer akkora legyen az iccze mint máshol! Mátyás király meg is adta még azt is, hogy a kántor, mert olyan jószívű volt, ingyen ihat, azután megvendégelte s útnak bocsájtotta őket. A kántorné mikor kijöttek is durúzsolt, hogy miért nem kért a kántor aranyat, ezüstöt! csak mikor kikutatta a mentét, hallgatott el, mert televolt minden zsebje arannyal.

(Gyopárosi szőllők.)

62. Mátyás király a czinkotai kántornál.

Utazásba indult Mátyás kiráj, bevetődött a czinkotaji kántorhon, szállást és vacsorát kírt, de nem volt ėgyebe a kántornak, csak 3 tojása, aszt is mėgsüttette Mátyás kirájnak a czinkotaji kántor, kérdėszte Mátyás kirájt, hogy: „Ėgy kis bor jó vôna?“ „Nė tessík hozni!“ monta Mátyás kiráj. „De kírėm hozatok, mer ín is szeretėm.“ monta Mátyás kiráj. Mátyás kiráj ellenire hozatott bort, píze nem vôt, êkűtte a bibliját és mégis hozatott bort Mátyás kirájnak, osztán elbúcsúzott.

Mikor Mátyás kiráj hazaírt, mingyá eszibe jutott a czinkotaji kántor, levelet írt, hogy keresse fėl Budán a lakásán Mátyás Sándort. Útnak vėtte magát a kántor, hogy fėlkeresi aszt a Mátyás Sándor pajtást, fėl is mėnt, fėl is találta Mátyás Sándor házát, nem akart bemėnni, mer a kiráji palotába útasították, hogy itt lakik, de mit vôt mit tėnni, csak bemėnt. Mátyás kiráj már akkor kiráji ruhába vôt és tévesztéssê nem merte ráfogni, hogy ez a Mátyás Sándor. Kérdeszte Mátyás kiráj, hogy mi járatba van? A czinkotaji kántor aszonta: „Mátyás Sándornak ėgy ícczakára szálást attam mėg vacsorát: mėgėvėtt három tojást, aszonta, most nem fizetėk, maj eljön hozzám Budára látogatásra, akkor mėgfizetėk.“ Mátyás kiráj osztán öszszehítta a főtanácsosokat, hogy őtözzenek a lekszėbb ruhába, jőjjenek el ebídre. Akkor elmėntek ebídre a czinkotaji kántort felesígėstöl fėlültette az első helre, amazok mėg csak csodálkosztak rajta, hogy mifíle embėr lėhet? A czinkotaji kántor osztán mėgköszönte a szívessígėt. Mikor fėlálottak, Mátyás kiráj kihítta a palota közepire a főtanácsosokat, aszonta: „Vessék lė magukrol ėgyenkint a fėlső ruhájokat, tėgyék a czinkotaji kántor hátára!“ Görnyett mán alatta a czinkotaji kántor, nem tutta, hogy mit akarnak véle? Ėcczėr csak aszonta Mátyás kiráj, hogy: „Mindėnki válcsa ki a maga gúnyáját!“ A mi írtíket írt a ruha, az asztalra kėllėtt lėtėnni mindėnkinek a Mátyás kiráj elébe a ruha árát. Odahítta osztán az asztalhon, a píszt neki atta, de mėghatta neki: hogy a mihėnthaza ír, a bibliáját kiválcsa.

(Öcsöd.)

63. Mátyás király bögréje.

Mikor Mátyás kiráj Tiszakürtön járt, kért inni vizet, bėgréböl adott neki Pósta Sándor, az a bėgre ma jis mėgvan Pósta Sándor utógygyajiná, Pósta Sándort mėgjutalmaszta Mátyás kiráj a mé inni adott neki.

(Tiszakürt.)

64. Szamár a csillagász és csillagász a szamár.

Mikor Mátyás kiráj kiindult a kiséretével, mėgkérdėszte a csillagászt, hogy: „Lėsz-ė, eső?“ A csillagász fėltolta a szėmüvegit és monta: „Fėlségės kirájom! nem lėsz eső, mer nagyon szép idő van, indulhatunk!“ Mikor mėntek, a juhásznak a szamara mėgszólalt, háromszor a szavát hallatta; Mátyás kiráj oda hívatta a juhászt, hogy mi ennek a jelentősége? Aszongya a juhász: „Fėlségės kirájom! szamaram valahányszor a szavát hallatytya, bőven hull az esőnek harmatytya!“ Akkor is mėgkérdėszte a csillagászt, akkor is asz monta: „Szép idő lėsz.“ A juhász csak monta: „Fėlségės kirájom, nė indûj el! mer nagy eső lėsz“, de a csillagász csak asz monta, hogy nem lėsz. Nem halattak ėgy fél órányira, mikor nagy zivatar és nagy eső lėtt, még a csillagásznak a pápaszemiról is csurgott a víz, akkor monta Mátyás kiráj: „Szamár a csillagász és csillagász a szamár.“

(Mezőtúr)

65. Mátyás király és a mutatványos.

Mutatványos mutogatta Mátyás királynak: mit tud: kulcslukon egy szakajtó borsot áthajigált a nélkül, hogy csak egyszer is megütötte volna a kulcsluk oldalát. Mikor vége volt a mutatványnak, majd nem a földig hajtotta meg magát, gondolván most nagy ajándékot kap Mátyás királytól. Azt mondja Mátyás király: „Ha maga minden hajigáláskor ennyi borst elhajigál, sok borsra van szüksége, ugy-e?“ „Sokra felséges uram!“ mondta a mutatványos. „Adjatok neki tiz zsák borst!“ parancsolta Mátyás király a szolgáinak – „Hadd legyen mit elhajigálni!“

(Szeged)

66. Mióta csizmadia a csizmamester?

Azelőtt a csizmadiát nem csizmadiának, hanem csizmamesternek mondták, csak Mátyás király óta nevezik így.

Mátyás királyról csakhamar elterjedt az a hír, hogyha valaki ajándékot visz neki, az ajándéknál sokkal többet érőt ad neki. Gondolt egyet a csizmamester, elvitt egypár csizmát ajándékba Mátyás királynak, hogy majd Mátyás király jól megajándékozza. Mátyás király meghallotta, hogy mily számítással küldte a csizmamester a párcsizmát, szolgájával a csizmát telerakatta piszokkal s így küldte vissza a csizmamesternek, hogy ez a csizma díja, azóta hivják a csizmamestert csizmadiának: csizmadíja, csizmadia.

(Szeged.)

67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni?

Mátyás király mikor az országban le- s feljárt, hogy igazságot tegyen, egyszer két rossz gebén ment. Meg volt a kocsija rakva teherrel. A mint ment az országúton, jött szemközt hat lovas hintón egy herczeg. Nem akart a terhes kocsi elől kitérni. Mátyás király azután felkelt, oda ment, kigombolta a felső kabátját, mutatta az aranyos ruháját, hogy ő király. Mondta mindjárt, hogy fogjanak ki két lovat, fogják oda az ő kocsijához, elég oda az üres hintó elé négy ló is, azután térjen ki! Azóta az üres kocsinak ki kell térni a terhes kocsi elől.

(Magyarkanizsa.)

68. Mátyás király és a részeges bíró.

Volt egy részeges bírónak egy lánya és egy fogadott fia, a fiú ügyelt mindenre, hogy baj ne legyen, ő volt a bíró jobbkeze, mégis a lányát mással jegyeztette el, pedig a fogadott fia élt, halt érte. Mikor az eljegyzést tartották, akkor is a fogadott fiú vigyázott a községházán, hogy a falunak mikor hozták a fáját, híja ne legyen, az öregbíró a választott vejével bent mulatott a szobájában: jó borjuk volt, ittak, a fog dott fiú meg szomorkodott; a leány is ott hagyta a mulatságot, kiment a kertbe sírni, mert a fogadott fiút szerette. Mátyás király akkor mint hajdú járta be az országot, éppen akkor ment a községházára, mikor a fát hordták az emberek s a fiú szomorkodott. Mátyás király kikérdezett a fiútól mindent; bement megnézni, hogy mit csinálnak odabent: tartották az eljegyzést, ittak javában, mikor bement, azt mondta a bíró a hajdúnak a községházán a helye! Mátyás király azután elment s hintón jött a bíróhoz, behívatta a bíró fogadott fiát s a leányát, kijelentette, hogy ezután a fogadott fia lesz a bíró, az öreget elcsapta, mert részeges, mikor a részeges bíró beszélni kezdett, Mátyás király kigombolkozott, a bíró meglátta az aranyos ruhát, mindjárt elhallgatott. A fogadott fiút pedig a leánnyal összeadta.

(Békés.)

69. Mátyás király vette le a rabigát.

Mătyăs kiră vėtte lė a rabigăt, mer azelőtt szăntottȧk ȧz emberek ȧz ȧszonyon. Hȧ ȧz embėrnek ȧz aszony nem tecczėtt, elȧttȧ; hȧ ê nem birta anynyi, ȧgyonütte. Mikor Mătyăs kiră lăttȧ, hogy ȧz ȧszony húzzȧ ȧz igăt, lėszălt ȧ kocsijăról, monta, hogy ȧz ėmbėrt fogjăk bė, bėfoktăk, ȧz embėrėn szăntottȧk. Mătyăs kiră ȧkkor nȧgy törvínt tȧrtott ellenök, hȧ úgy cselekszenek, mind kipusztítytyȧ őket, eltörletyi őket. Ȧzútȧ bėcsülyik (az emberek) ȧz ȧszont.

(Gȧlgȧhévíz Pestvm.)

(Hőseinkről.)

70. Balázs.

Élt ėcczör ėgy szögén özvegy aszszon a gyerökivê, ott laktak az erdő szélin, a kis gyerök tartotta föl az anynyát. Ėcczör elmönt a kis gyerök az erdőbe szamóczát szönni, gondolta: „Még édösanyám alszik, szödök ėgy csomót.“ Hát a mint mén, möndögél bejjebb, bejjebb az erdőbe, ėcczör csak eltévett, lėült a fojópartjára, várta, hogy az édös anynya mögkeresi; az édösanynya kereste, de nem gyütt a nyomára. Hát, a mint ott üldögél a kis gyerök a fojó partján, hát! ėcczör csak mén âra ėgy hajó, kérdözik a kis gyeröktű: „Mijé sírsz? kis fijam!“ „Mer nem tudok hazamönni!“ mongya a kis gyerök. „Hát, hol lakol?“ kérdözik. „Édös anyámnál,“ feleli a kis gyerök. „Hát, édösanyád hun lakik?“ „Hát a hun én!“ Gondolták, hogy evel nem sokra mögyünk, mögkérdöszték, hogy hítták az édösanynyát? „Zsuzsa néni.“ mongya a gyerök. Fölvötték a hajóra, majd elviszik, ėgy halásznak átagygyák. Úgy is lött. Hát, a mint a halásznak átagygyák, ráparancsolnak a halászra, hogy visejje a gongyát.

Másik hétön âra járt a kiráj, möglátytya a gyerököt a gunyhó előtt, kérdözi a kis gyeröktül: „Itthun van-ė az édösapád? kis fijam!“ „Neköm nincs édösapám, csak édösanyám“ mongya a kis gyerök.“ „Hát aszt hogy hîják?“ kérdözi a kiráj. „Zsuzsának“ mongya a kis gyerök. „Hát a hol lakik?“ kérdözi a kiráj. „Aszt nem tudom, asz keresném“ mongya a kis gyerök. „Hát az öreg halász mêre van?“ „Odabe van a kis gunyhóba.“ mongya a kis gyerök. Bemén a kiráj mögkérdözni Nem a kendé ez a kis fijú?“ „Nem ám! úgy hoszták ide“. Kimén mögén a gyerökhön, mögén beszél vele, ád neki ėgy aranyat: „No, kis fijam, jô viseld magad, majd idővel még halász lösz belüled!“ „Én belülem nem lösz halász sosė“ mongya a kis gyerök. „Hát mi löszöl? kis fijam!“ „Mátyás kiráj katonája, még pedig huszár.“ Mögtecczöt ez a felelet a kirájnak, adott a halásznak aranyat: „No, halász! viseld gongyát ennek a kis fijúnak és mához ėgy évre hoszd föl hozzám Budára, tudakozógygyál a kiráj iródėjákja után!“ A névjegyit odatta: „Majd esztet agygyátok oda!“ A halász mökköszönte az aranyakat is, a jegyöt is és elbúcsúzott a kiráj: „De gongyát viseld a kis Balázsnak, hogy mához ėgy évre föltugygyad hozni Budára!“ A halász ígérte, be is tartotta az ígéretöt, csináltatott a kis fijúnak csinos ruhát, fölvitte Budára. Kérdözik Budán a várba az ajtón állók: „Kit keresöl? szögén embör!“ „A kiráj iródėjákját!“ Nagyot néznek az ajtónállók, mikor odatta a jegyöt, mer az a jegy a kirájhon szólott. Bevezették a szögén embört a kiráj elébe, a gyerököt átvötte, a szögény embört pedig mögjutalmaszta. Balázst pedig fölőtösztették úri ruhába, kitanították, derék katona vált belőle. Idővel mögházasodott, êvött ėgy gróf kisaszszont, boldogul éltek.

Történt ėcczör, hogy szögén embörök jártak nála, hogy engegygye mög a nacságos úr, hogy azerdőbül fát vigyenek, a mivel a gunyhójukat fölépicscsék. Vôt kösztük ėgy embör, ki a szögén aszszon részire fát kért. „Szeretném látni aszt a szögén aszszont – mongya Balázs úr – hogy nem gyün, ha szüksége van fára!“ „Szögén, özvegy, beteg aszszon! kéröm.“ „Ha nem gyühet, odamegyek én!“ monta a nacságos úr, odamén a szögén aszszonhon, benéz az ajtón, látytya, hogy ott térbetyül, imátkozik. „Mi csinál? jó aszszon!“ „Imátkozok az elveszött gyerökömé!“ mongya az aszszon. „Hát mikor veszött el a gyeröke? jó aszszon!“ „Régön vôt a!“ mongya az aszszon. „No, akkor mögadom a ház hejet is, de mőre lögyön?“ „Csak ezön a hejön lögyön a fa tüve előtt, mer mikor elveszött a fijam, ebbe a fába töttem bele a jóságos szüz Márija képit, elmult már 25 év, azûta mindég imátkozok lėtérbetyülve, hát a mint beszéli a szögén aszszon, sírva borult a nyakába Balázs: „Én vagyok ez a 25 év ûta elveszött fija!“ De hogy ű mögörült a találkozásnak, a felesége nem, aszonta: „Neköm nem köl koldus aszszon anyós! Mit vôt tönni, mit nem, Balázs fölépítette aszt a házat és az anynya ott lakott, még mög nem halt. Eddig siratta a fiját, hogy mög nem tanálta, most mög azé siratytya, hogy mögtanáta.

(Hódmező-Vásárhely.)

71. Kinizsi.

Mikor körösztülmönt a katonaság azon a falun, a hun Kinizsi lakott, Vastag Balázs lánya kért tűle vizet. Kinizsi ott hevert a fűbe az apja malma mellett, fővött ėgy malomküvet, âra tötte a mihókot (a mibül vizet isznak), úgy kinálta mög. „Ez osztán az erős legény!“ monták, mikor látták. Kinizsi mög anynyira elbámult a lánra, hogy lėcsúszott a kezirül a kű, êre a katonák elkeszték csúfolni, monták: „Ez az az erős ficzkó?“ Kinizsi akkor fővötte a küvet, a fejük fölött suhintotta el. Mátyás kiráj mikor halotta, hogy mijen erős Kinizsi, mikor az országban álruhába járkálgatott, elmönt Kinizsihön is, ott hagyott ėgy zacskó aranyat mög ėgy czédulát, a czédulára rá vôt írva, hogy a zacskó arany azé van, hogy az apjának mög az anynyának lögyön mibül élni, ű neki pedig ha kedve van, gyűjjön el a kiráj hadseregibe katonának. A pap olvasta el, mer abba az üdőbe kevés embör tudott olvasni. Kinizsi osztán a nyakába akasztotta a tarisznyát, ėgy mônárczipót tött bele, útnak vötte magát, hogy êmén katonának Mátyás kiráj hadseregibe. A mint mönt ėgy erdőbe, ott vadásztak az urak Vastag Balázszsal ėgygyütt, itt az inasokkal öszszeszólalkozott, ėgyet a mônárczipóval úgy hátba vágott, hogy mingyá ôra bukott; akkor ėgy kutya rászalatt, aszt mög ėgy fával, a möliket fölhúzott az erdőbe, úgy ôdalba ütötte, hogy mingyá mögdöglött, akkor rárohantak a hajtók, de Vastag Balázs aszonta: „Mögájjatok! Sok lúd disznót győz.“ Látta, hogy markosgyerök, odamönt Vastag Balázs, hogy kicsoda? hogy és mint? Monta, hogy ű katona akar lönni Mátyás kiráj hadseregibe: beált katonának, lött belüle vitéz embör Akkor vôt a törökkel nagy ütközet, Vastag Balázs vôt a fővezér, Kinizsi akkor a tömösvári várba vôt, gyütt az üzenet, hogy mönynyön segíteni. Mikor Kinizsi odamönt, a magyarok mán be vôtak kerítve. Kinizsi betört a törökök karéjába, mikô Vastag Balázs möglátta Kinizsit, odamönt oszt Vastag Balázs ráborult, hogy végünk van! Aszongya Kinizsi, hogy nė vérözze be: „Nincs végünk!“ Széjjelverte az egész hadseregöt: egyik kezivel parulázott Vastag Balázszsal, a másik kezivel kardal csapkotta a törököt agyon. Akkor széjjelverték az egész török hadseregöt. Mikor lėverték a törököket, áldomást ittak; törökökbül csináltak asztalt, Kinizsi ėgy törököt fővött a fogával, úgy járta a toborzót. Kinizsi vötte el asztán Vastag Balázs lányát, a kinek vizet adott.

(Deszkimajor.)

72. Toldi.

Mikô Vastag Balázs mönt az ű hagygyával, ėgy erdő szélin vôt a Toldi Miklós apjának vízimalma, mikor Vastag Balázs odaért az ű hagygyával, Toldi Miklós ott fekütt a malom előtt. Vastag Balázs odakijátott: „Hej, te ficzkó! agy ėgy kis vizet!“ Miklós oszt főkelt, fővött ėgy malomküvet, rátött ėgy korsót, teli hideg vízzel, oda kénálta Vastag Balázsnak, Vastag Balázs lánya aszonta: „Ez ám oszt a vitéz! sajnálnivaló, hogy itt van ebbe a vízimalomba. Jobb vôna, velünk gyünne a csatába!“ Akkor oszt mögszólalt Vitéz Balázs: „Van-ė, fiju, kedved hadba gyünni?“ Aszongya Miklós: „Elmönnék én magukkal, de van ėgy öreg apám mög öreg anyám!“ Vastag Balázs hítta, hogy mönynyön el velük, de akkô nem mönt el. Vastag Balázs osztán mögfúvatta a trombitát, hogy indujjunk! Elindultak, möntek Buda fele. Itt oszt vôt a Vastag Balázs lánya mellett ėgy hadnagy, szerelmet akart vallani a lánnak, de úgy vötte észre, hogy a lán beleszeretött a Miklósba. Mikor Vastag Balázsék elhatták a malmot, hozzá hívatta a dėjákját, kezibe nyomott ėgy acskó aranyat és mögmonta neki: „Mond mög Miklósnak, hogy gyűjön utánunk! eszt mög ad oda az apjának mög az anynyának, hogy éjjenek belüle!“ Viszszavitte a dėják az aranyat, aszongya: „Miklós öcsém! eszt a vezér úr kűtte: az aranyat, hogy ad oda az atyádéknak, tė mög gyere el utánunk Budára, ott oszt kapsz fegyvert, ruhát, lovat!“ Miklós odatta az aranyat az atytyának mög az anynyának: „Hát, mos mán elmögyök édösatyám, édösanyám! maguk mög ebbül az aranbul éljenek, még viszsza nem térök, elmék a csatába!“

Útnak indult, elbúcsúzott az apjáéktû, mönt, möndögét az erdőn körösztű. Itt oszt a hadnagy az erdőbe elmaratt a többitül tizėnketted magával, hogy majd Miklóst valahogy êfődelik, mer észrevötte, hogy a lán szerelmes a Miklósba. Miklós ballagott az erdőbe, ėgy nagy bojhos kutya rárohant, ű oszt ėgy gajjat fővött, hogy a kutyát êtéríti, de ojan gaj vôt az a gaj, mind ėgy embör dėrék, úgy mögsuhantotta a kutyát, hogy főfordût; ez a hannagynak a kutyája vôt. Itt oszt a hannagy odakijátott: „A kutyámat agyonütötted, tė haszontalan! mögáj, maj lakolsz ezé, rajta legényök! üssétök agyon!“ Itt oszt Miklós sė vôt röst, êhajintotta aszt a vékony gajat, kiszakajtott ėgy vastagabbat, mögsuhíntotta a levegőbe, közéjük csapott a katonáknak úgy, hogy hat halva esött öszsze. A hannagy osztán öszszerözzent, futni keszdött, ėgy katona elejtött ėgy prófontot, Miklós úgy hátba vákta vele a hannagyot, hogy a csak órra bukott, a többi társai is futni kesztek, nem bántották a Miklóst. Lóra ültek, utána váktak a vezérnek, mikô utôlérték a vezért: „Vezér úr kéröm – aszongya a hannagy – Miklós hat katonámat agyonvert.“ „Hát oszt mé verte agyon?“ kérdöszte. „Hát gyüttünk az erdőszélin, Miklós kiszakajtott ėgy vastag fát, közénk vágott, hat holtan esött (a földre).“ „Tán valami roszszat szóltatok neki?“ „Nem szóltunk mink – aszongya – sömmi roszszat sė neki!“ „No, mögájjon, a ficzkó! csak gyűjön a kezem alá, majd mögbűntetöm.“ Űk asztán csak halattak továb Budára. Mos mán fordujjunk viszsza Miklóshon.

Nagy gonba ereszködött Miklôs, hogy mos mitévő lögyön: mönynyön ė Budára, vagy ne? „Mék – aszongya – nem félök én az egész hadtû sė!“ Mönt, möndögét, beért ėgy városba, ott mindönütt be vôt csukva a kapu: a tulsó végin ėgy veszött bikát kergettek a mészárosok, de azé Miklós csak ballagott az út közepin. Mindön ablak telivôt néppel, kijabált a Miklósnak: „Gyün a veszött bika, ficzkó! eregy az útrû!“ Miklós csak ballagott, ėcczör csak elébe került a bika, mérgesen nekifordût, ű csak nekirohant, elkapta a két szarvát a bikának, az út közepire vákta, ráült a nyakára. Itt oszt a mészárosok, bámulták, hogy möjen legén ez! A mészáros oszt kivött ėgy marék aranyat, aszonta: „Nesze, ficzkó! möjen jót töttél a városnak.“ Miklós zsebébe tötte az aranyat, elindult Buda fele. Mikor odaért a kiráj lakásáhon, – Mátyás királ vôt akkô a királ – jelöntötte az őrnek, hogy itt van ėgy katonának való legén, be akar álni katonának. Mátyás királ aszonta: „Bocsásd be hozzám!“ Miklós mönt befelé a szobába, odaért, aszongya: „Agygyon Isten jó napot! királ őfölsége.“ „Agygyon Isten fijam, mi a neved?“ „Toldi Miklós a nevem.“ „Hát tė vagy az a nallegén, a ki minap hat katonámat agyonütött?“ „Én vagyok, királ űfölsége, de kéntelen vôtam vele!“ „Hát mi részrű – kérdözi Mátyás királ – vôtá kéntelen?“ „Rám rohantak tizėnketten, az életömet reszkírosztam vôna, ha nem bántottam vôna űket: mer ėgy hannagy vôt kösztük, az asz monta, hogy: „Üssétök agyon!“ „Vagy úgy! az vôt az a hazaáruló, ű asz monta, hogy tė csak orozva ütötted lė, embör vagy fijam! maj elbánok én a gazficzkóval.“ Csöngetött a vezérnek: Vastag Balázsnak. Vastag Balázs belépött: „Itt vagyok! királ parancsára.“ Elmesélte neki, hogy mit mond Miklós, hogy járt a hannagyal. Mingyá ruhát attak neki. Vastag Balázs osztán magamellé vötte és elindultak a csatába. Mikor odaértek a csatáhon, Miklós ėgygyik szélin, Vastag Balázs a másik szélin, úgy êverték a csatát. Miklós kitünően harczolt. Itt oszt gyütt ėgy új ellenség. Előgyütt ėgy vasas, tiszta pánczélba odakijántott: „Ide gyűjjön, a ki vitéz!“ Miklós oszt fölugrott a lovára, odarohant mellé, kezet nyûtott neki, úgy mögszorította a vaskesztyűt a kezin, hogy kicsücsürödött az újjain a vér. Fölordított bele: „Többet soha nem gyüvök a magyart bántani, csak enged el a kezem!“ Ez osztrák vôt. Elengette oszt mögesküttette, hogy nė próbájja többet bántani a magyart. Viszszalovagôt Vastag Balázshon, Vastag Balázs kezet nyûtott neki: „Embör vagy, fijam! neköd adom a lányomat, ha köll. (Miklós elfogatta a lán kezit, nagyon mögszerették ėgymást. Átatta Vastag Balázs a vezérségöt) Mátyás királ hatalmával. Miklós oszt vezér lött, sok vitákon mönt körösztül.

(Egyházaskér.)

73. Szömölcs.

Mikor a törökök Magyarországon voltak, – Vásárhely még akkor nem volt olyan nagy mint most –, a város szélén lakott egy szegény ember, kinek volt egy szép leánya, csikós volt a szeretője. A csikós ott legeltetett a városszélén a szegény ember háza előtt. Egyszer beállított a szegény emberhez egy török, kereket kért tőle. A szegény ember hajlandó is volt adni, de a török arra kérte, hogy legyenek olyan jók, vigyék a kereket a város tulsó szélére meg egy tengelyt is vigyenek magukkal, mert a kocsi kereke eltörött, emelőrud is kell, majd ő utánuk megy lóháton. A szegény ember gurította a kereket, a fiának pedig mondta, hogy hozza a rudat. Alig ment el a szegény ember a fiával, a török bement a szegény ember leányához s kezdett vele enyelegni, majd felkapta a lovára, vitte Szeged felé.

A leány elkezdett jajgatni, sikítani, mit meghallott a csikós, de mikor a szegény ember házához ért, a török elvágtatott a lánnyal, mingyárt a pányváslóra kapott s a török után vágtatott s be is érte szerencsésen a törököt. A török azt mondta neki: menjen vissza míg szépen van, de a csikós a pányvakötelet a török nyakába vetette s lerántotta a lóról s odakísérte, a honnan a leányt elrabolta. Akkorra már a leány apja és testvére is haza ment s elkezdték a törököt ütni. A török fiatal ember volt, azt monta: Ne verjék, mert őt úgy küldték Szegedről, hogy a leányt elrabolja, őt is úgy rabolták el Vásárhelyről, mikor még gyermek volt. A szegény ember mikor azt hallotta, hogy Vásárhelyről rabolták el, eszébe jutott, hogy neki is elraboltak egy fiát, azt kérdezte tőle, hogy melyik részéről rabolták el Vásárhelynek? A fiatal török azt mondta, hogy ő azt nem tudja, csak annyit tud, hogy Vásárhelyről rabolták el és hogy a hátán jegy van: egy nagy szömőcs. Mikor azt hallották, hogy szömőcs van a hátán, nem bántották, hanem megnézték, hogy igaz-e? Akkor ismerték meg, hogy ez az ő fijuk. A fiú nem ment vissza, hanem a lovászát küldte Szegedébe (nem szegediek így mondják), mondja meg, hogy máskor ne küldjenek testvért testvérét rabolni! A csikós azután elvette a leányt: Juliskát feleségül.

(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosi-szőllőkbe került embertől.)

74. Toronyi Tamás pihenőhelye.

Toronyi Tamás eltívett az erdőbe, lėheverėdėtt osztán: a lovát mėgkötötte ėgy fáhon, maga mėg míjen elalutt, el vôt törődve. Vastag Balázs, a legínye nem tutta mán mire vélni, hová van az ő ura? elmėnt keresni, az erdőbe nyilván eltívett? de ő addig fogja keresni, míg fėl nem találja Ėcczėr rábukkant, hogy ott feketíllik valami! kivont fegyverrel mėnt âra: „Akár mi vár rėám, mėgnízėm, hogy mi van ott?“ Hát az ura ott fekszik, a lova mėg van kötve, odamėnt, kőtötte, Toronyi Tamás fėlugrott és nyakába ugrott Vastag Balázsnak, hogy: „Hol jársz itt!“ kérdėszte. „Én, uram! magát kerestem, mert azt hittem, hogy magát elfokták a törökök.“ Annak a hejin, a hol fekütt, ojan nagy kútat ástak, hogy ėgy ökör is mėgfordulhat benne, nagy tőgyfákkal van fėlróva, a nevit (Toronyi Tamás) ėgy nagy fára írta, mos mán ki van fôrva. A somontaji és tamásdaji erdő közepibe van az a hej, a hol Vastag Balázs rábukkant Toronyi Tamásra.

(Öcsöd.)

75. Jumėrcsák.

Régön, mikor a törökök Magyarországon vôtak: szötték a magyarokat rabbé: lányokat, aszszonyokat, gyerököket, ėgy kis lány mög ėgy kis gyerök is rabul estek. A gyerök mög a lán nem vôtak mögkötözve, mikor vitték kifele űket, főtötték űket ėsz szekérre. Möntek az országúton, rájuk estelödött, bemöntek ėgy nagy erdőbe. Itt osztán tüzet gyûtottak, kesztek vacsorálni; a mi aranyat elraboltak a magyaroktul, szétosztották. Itt osztán a Gergőnek vôt ėsz szürke lova, aval rabolták el, ez a szürke ló oda vôt kötve a Jumėrcsáknak (vezér vôt Jumėrcsák) a lováhon, a lován vôt nyerög, oda eresztötte be az aranyat (Jumėrcsák), a nyerögkápába vôt luk, oda eresztötte be; eszt a Gergő mind látta. Mikor a törökök elaluttak, Gergő mögrászta Viczának a válát: „Viczuskám! nem gyüsz haza?“ „De mék – aszongya – atyámhon.“ A kis lán 7 éves vôt, a gyerök mög 10 éves vôt. Lėszáltak a szekérrű és szépen, lassan ballaktak kifele: Gergő igenyöst a szürkéhön, odamönt, el akarta ôni a Jumėrcsák lovátul, de nem bírta elônni, hanem fölűtt a szürkére. A szürke húszta emeszt is, Vicza mög csak ballagott mellette. Az utolsó őr is alutt. Mikor êhatták űket, Gergő főhítta Viczát is a lóra, ballaktak hazafele. Mikor hazaértek, a városba vôt száz katona, látytyák, hogy ez a két fijatal gyün lovon. A Gergőnek az anynya mán kereste a Gergőt, ríva szalatt körösztül a katonaságon, kérdözi: „Hun vôtá Gergő fijam?“ Ez osztán meséli, hogy ű hun vôt mög a Vicza. Ėgy hannagy mög halgatta asztat, hogy a Gergő mijen vitéz. A hannagy mögszólalt: „Hun vannak, fijam! azok a törökök?“ „Itt vannak az erdőbe, de sok magyar fogoj is van.“ Itt oszt a hannagy odalépött Gergőhön: „Az én szolgám löszöl, csak gyere, vezess el engömet.“ „De elsőbb anyámnak odadom az aranyakat!“ Itt osz Gergő rámutatott a nyerögre, az anynya odamönt, főfordították a nyergöt, sok aran kifordult a nyerögbül. Aval kardot kötött az ôdalára Gergőnek, fölült a lóra. Gergő Jumėrcsák lovára ült. Váktatott száz katona, Gergő előre mönt mög a hannagy.

Mikor odaértek, Gergő möglátta Jumėrcsákot, rámutatott: „A lopott el engöm az erdő szélirül!“ Itt oszt möktámatták a katonák, mind agyonverték a törököket, csak Jumėrcsákot nem bírták, eszt nem fokta sė gojó, sė a kard. Oszt fölakasztották, de míg onnan is a hogy fölakasztották, esött lė. Háromszor is fölakasztották, mindég talpraesött: ėcczör aszongya Gergő: „Nem köl, laszt bántani, el köll ereszteni!“ Itt oszt Jumėrcsák útnak indult, ballag oj röngetek nagy erdőbe. Ėcczör rátanát ėgy nagy tisztásra, a tisztáson mögált, az a tisztás a haramijáknak vôt a tanyájuk. Tekínget ott, néz, hogy mi löhet ott? Látytya, hogy 12 haramija van ott, möghökkent Jumercsák. A haramiják közrekapták, hogy miféle embör? Mögfokták, mökkötöszték, bevitték az ű vesztőhejjükre. Itt oszt rátötték a nyakát a tőkére, ráváktak a fejszével, csak nem vágta el a nyakát. Itt oszt mögválasztották Jumėrcsákot vezérüknek. A hogy jártak lopni, rabolni, elrabolták a lengyel kirájnak a lányát, Jumėrcsák nagyon mögszerette a lengyel kiráj lányát. A lán kérte Jumėrcsákot, hogy bocsássa űtet viszsza a szülejihön! „Elbocsátalak – mongya Jumėrcsák – ha én is elmék, elválalsz engöm uradnak.“ Mögesküttette a lánt, elszöktek a többi haramijáktúl, de nem a szülejihön szöktek; hanem a Jumėrcsákékhon, a Jumėrcsák hazájába.

76. Bocskai.

Mikor Rákóczitul elpártoltak a kuruczok, mer a némöt kinek eszt, kinek aszt adott, Bocskai is hűtlen lött hozzá. Bocskai asztán főmönt Bécsbe kihalgatásra. Bemönt ėgy kávéházba magyarruhába, a fokossát fölakasztotta a fogasra. A némötök ėgy darabig nészték, hogy ki löhet ez? Látták asztán, hogy csak ėgy füle van, pedig Bocskai úgy fűsülte a haját, hogy nė lácczon, nótát kesztek a némötök Bocskairul, hogy csak ėgy füle van. Bocskai nem tudott némötül, de aszt mögértötte, hogy rúla danúlnak, lėvötte a fokossát, mind kiverte a némötöt a kávéházbul, csak maga maratt bent.

(Szeged.)

(Örökéletűekről:)

77. Kiszabaditás a tömlöczből.

Rákóczinak vôt ėgy lány szeretője, mikor Rákóczi a tömlöczbe vôt, az szabadította ki. Rákóczit elítélték halálra, papot hívattak, hogy gyónjon meg. A tiszteletes az erdőn ment körösztül kocsin, Rákóczi szeretője az emberekkel mögállította. Aszt monták a tiszteletesnek, agygya ide a ruháját a lánnak! Ruhát cseréltek osztán: a lány mönt a pap ruhájába a tömlöczbe. Mikor a lány mönt be a tömlöczbe, a katonák tisztölöktek, a mint szokás. Az őrt lėrészögítötték: álomport töttek a borba, anynyira álmos lött tűle, hogy elalutt. A lány monta osztán Rákóczinak, hogy: „Ütött az óra! nincs mit tönni, mönekülni köl.“ A katonárul lėhuszták a ruhát, Rákóczi vötte magára, úgy mönt a lánynyal az erdőbe, úgy szabadult ki. Az erdőbe osztán a papnak odatták a ruháját.

(Hódmező-Vásárhely.)

78. A mákostészta hatása.

Mikor Rákóczit hajszolták, negyed magával volt egy erdőben, volt közöttük egy menyecske is, a szomszéd faluban pedig németek voltak, kik el akarták fogni Rákóczit, kivált a vezérük volt rajta, hogy elfogja. Rákóczi azután beküldte a menyecskét a faluba, hogy főzzön a németeknek szárasztésztát, mert a németek nagyon szeretik a száraztésztát és jól bemákozza, hogy bátorságot kapjanak a németek és mondja nekik, hogy Rákóczi az erdőben van, ott megfoghatják könnyen. A menyecske úgy tett, mint Rákóczi mondta: elment a faluba, főzött nekik száraztésztát, jól bemákozta s mikor jóllaktak, biztatta őket, hogy jöjjenek, fogják meg, majd ő elmegy előre, visz neki italt, álomport dült bele, majd Rákóczi iszik belőle s elalszik tőle, akkor megfoghatják. Rákóczi mondta neki, hogy így mondja. A menyecske megmondta, hogy erre és erre jöjjenek, ott találnak egy kis gunyhót, abban van Rákóczi; s azután elment előre Rákóczit leitatni. Mikor a németek a kis gunyhóhoz értek, Rákóczi végig volt már nyujtózva egy padon, a keze lecsüngött, úgy tett mintha aludt volna, még hortyogott is. A németek feje odament hozzá, nézte, hogy alszik-e? a kezét Rákóczi kezébe próbálta tenni. Rákóczi megfogta a német kezét, felugrott: „No, most itt vagy! te akartál engem elfogni, elfogtalak én téged.“ Körülkapták a németet, a kik vele jöttek, elszaladtak, elhagyta őket a bátorságuk, hiába ettek mákos tésztát.

(Hódmező-Vásárhely.)

79. Rákóczi lova fordított patkója.

Rákóczi lovának olyan patkója volt, hogy más lónak olyan nem volt, mindjárt rá lehetett ismerni a patkó nyomára. Hogy ne arra keressék a merre ment, reá ne találjanak, megfordította a patkókat a lova lábán. A német el szerette volna fogni, de nem birta, mikor ment ki Törökországba. Orsován már nem lóháton, hanem hintóban ment, ott majd elfogták, hanem túljárt az eszükön. Hoszszú haja volt, lenyíratta, pedig szép haja volt, a bajúszát is leborotváltatta, sem bajúsz, sem hosszú haj, olyan volt, mint a pap. Orsován megállították a hintóját, kérdezték, hogy nem ő-e a Rákóczi? Mikor megnézték, látták, hogy sem bajúsza, sem hosszú haja, tovább eresztették; azt mondták, hogy pap.

(Szeged.)

80. Miért kell Rudolfnak bujdosni?

Rudolf trónörökösnek azért nem szabad kijelenteni magát mig az apja él: mert ha megtudnák odafent, hogy él, baj lenne. Rudolfnak most bujdosni kell; mert a Rocsild fiját agyonütötte. A Rócsildnak a fija azzal dicsekedett, hogy annyi a pénzök, hogy akármerre lép, mindenütt őfelségének a képire hág. A pénzen rajta van őfelségének a képe, náluk meg a pénz annyi mint a szemét: mindenütt van; így azután akármerre lép, mindig őfelségének a képire hág. Rudolf, mikor ezt hallotta, méregbe jött, agyonütötte a Rócsild fiját: miért hág az ő apjának a képére! Meg volt a baj! Őfelsége azt mondta: Életet életért! Most mit csináljanak? Rudolfot a jó emberei mindjárt elküldték bujdosni: bujdosson addig míg Őfelsége él, azután úgy is ő lesz a király. Csináltak azután gipszből embert, azt temették el Rudolf helyett, azt mondták, hogy Rudolfot agyonlőtték, oda van! Pedig Rudolf él, most is bujdosik. Édesanyám beszélte, hogy Kanizsán is járt, minálunk is volt. Mikor hírement, hogy Rudolf eljön Kanizsára, édesanyám tisztába tett mindent. Egyszer nyílik a nagykapu beköszöntött Rudolf, kérdezte, hogy vagyunk? Szülém mondta, hogy szegényesen, másnál lakunk: Takács Jánosnál, de nagyon jó ember. Majd lesz ez még máskép is, monta Rudolf, majd ha ő lesz a király! – Azután egy garast kért édesszülémtől, akkor még a garasok jártak. Édesapám mindjárt mondta szülémnek, hogy agygyon neki! Hát a mint tette be a pénzt, a felsőruhája felbillent, látszott, hogy aranyos ruha volt alól; felől pedig rossz, vadász ruhája volt, zöld vadászkalap fáczántoll volt rajta. Nem telt bele 10 nap, már a szomszéd falvakban beszélték, hogy Rudolf Kanizsán járt.

(Magyarkanizsa.)

81. A bőkezű Rudolf.

Besenyőn a kubikusok köszt mögjelönt Rudolf, ėgy kubikusnak kivötte a kezibül a tajicskát, föltaszította a tőtésre, osztán asz monta ėgy kubikusnak, hogy híja öszsze az öszszes kubikusokat, a kik itt dôgoznak. Mikor öszszegyüttek rakásra, kigombolta aszt a rossz ruhát rajta, mögmutatta, hogy ű Rudolf. Kérdöszte asztán: „Mönynyit kereshetnek ėgy nap?“ Monták, hogy ėgy forint ötvenkrajczárt, némölik csak ėgy forint harmincz krajczárt. „Ez nagyon kevés ezér a munkájé!“ monta Rudolf. Kivötte a bugyėllárissát és mindėgygyik embörnek adott öt-öt forintot, oszt elmönt. Asz monta: „Eszt sönkinek nė mongyák!“

(Egyházaskér)

82. Menekülés.

Aszt beszílik Rudolfról: mikor Vėcsėra Mári mėktutta, hogy ojan nagy tėttű rab van a tömlöczbe lėcsukva, sopánkodott, hogy miféle rab lėhet? nem tutta, pedig ő vitt a raboknak ėnni; csodálkozott azon, hogy őt hogy nem eresztik be? Vôt ennek a Vėcsėra Márinak ėgy kedvese lakatosmestėr embėr vôt, mėgbeszíték a sort, hogy mitėvők lėgyenek? nagy úr lėhet, hogy ő neki nem szabad bemėnni? Aszongya a lakatos: „Csinájon sárból mėntát, majd ojan kûcsot csinál!“ Mikor mėgcsinálta a kûcsot, aszt terveszték ki, hogy mikor lėhet oda mėnni? Ėcczėr törtínt az eset, hogy elmėnt a rabőrző, Vėcsėra Mári hítta a lakatost, hogy nízzék mėg aszt a rabot! Bemėntek, kírdėszték: kiféle? de nem merte mėgmondani, hogy kicsoda? Rudolfnak lába ereji nem igėn vôtak, mėgfokták, a lakatoshon vitték, mindėnt adtak neki, a mit kívánt ėnni. Rudolf érzėtte az izmajit, hogy erősödnek, aszonta a lakatosnak: hogy mėnekülhetne el? Asz monta a mestėr: „Êre mėg êre, ekkor mėg ėkkor (menekülhet) ícczaka.“ Aszonta a mestėrnek: ícczaka nem mėhet, Rudolf osztán hajnalba mėnekült mėg, ekkô mán mėgmonta, hogy kicsoda Rudolf osztán levelet írt a lakatosnak, hogy: „Vėcsėra Márival írtekėzzėn, mer Vėcsėra Márit be fogják fogni, meneküljėn énhozzám!“ A kölcségėt duplamossan mėgkűtte, Vėcsėra Mári el is mėnekült. Harmadnap mulva nísztík a rabot, hogy most mán mėghalt, mert nem attak neki sė ėnni, sė inni, de nem találták. A tömlöcztartót befokták, de nem tudott sėmmit sė vallani, kúrėntálták, hogy hol van? de nem tudott róla sėnki. Mikor kimėnt Vėcsėra Mári Rudolfhon, mėgbeszíttík, hogy a lakatos is jőjjön, mert neki is baja lėsz, ha ott marad és szípen elmėnekült az is. Ėgy hét mulva kerestík a lakatost, mert ő volt Vėcsėra Márinak a szeretője, annak tunni kėll, de nem taláták sėhol sė, Rudolfot pedig azé zárták be a tömlöczbe, hogy Rôcsing fiját agyonlőtte, mer öszszevesztek, hogy ki a nagyobb úr?

(Öcsöd.)

(Márialegendák.)

83. A haramia és a szentcsalád.

Mikor a Boldokságosszűz Szentjózseffel a legnagyobb haramijáhon mönt szálást kérni hogy mögfüröszsze a kis Jézust, a haramija adott neki, gondolta majd mögöli, asztán a mije van, elvöszi. Vôt a rablónak oj gyeröke, hogy nem vôt sė keze, sė lába. Mikor mögfürösztötte a Boldokságosszüzmárija a kis Jézust, monta, hogy űs füröszsze mög a kicsikéjét! Mikor mögfürösztötte, azonnal lött keze, lába. A ház elé öntötte a vizet, a lekszöb virágok terömtek. A rabló asz gondolta: Ez mégis csak csuda!

Nem hogy nem bántotta, – pedig mög akarta ölni –, hanem még el is kísérte az erdőbe, hogy sėnki sė báncsa. Mikor az erdőbe möntek, a vadállatok, mán mint róka, farkas, medve, ijesfélék, anynyijan vôtak az erdőbe, hogy azelőtt még soha sė vôt anynyi vadállat az erdőbe. A vadállatok lėtérbetyűltek, mikor mellettük möntek el.

(Egyházaskér.)

84. Szüzmária a fonyásával kereste a kenyerét.

Ȧ boldoksăgosszűz ȧ fonăsăvâ kereste mėg ȧ mindėnnȧpi kinyerit. Font ȧz ȧszszonyoknȧk, ȧ kis Jézus pegyig hortȧ hȧzȧ ȧ fonălt ȧz ȧszszonyoknȧk, ȧ kiknek font ȧ Boldoksăgosszűz. Hȧ ojȧn helyre mėnt ȧ kis Jézus, ȧ hol otthon vôt ȧ rosz embėr, sírvȧ mėnt hȧzȧ, mer nem ȧttȧk nėki semmit; hȧ pegyig ȧ jó vôt otthon, örömê mėnt hȧzȧ ȧ kis Jézus.

(Gȧlgȧhévíz Pestvm.)

85. Mióta rakják keresztbe a búzát.

Mikor a Boldokságosszűz Heródes elül mönekült a kis Jézussal, odaért a szántóvető embörhön, aszonta neki: „Tė szögén embör! vess el ėngöm, mint a búzádat!“ Aszonta a szögén embör: „Hogy vesselek én tégöd a kisdeddel el, mikor embörnacscság vagy?“ „Majd elváltozok búzának az én szen fijammal oszt csak vess el mind a búzát!“ A Boldokságosszűzmárija a kis Jézussal elváltódzott búzaszömnek, akkor elvetötte a szögén embör. Odaért Heródes a katonájival, kérdöszte a szögén embört: „Nem láttá ėgy fehércseléddê ėgy kisdedöt? êre gyütt, nyomasztuk, de nincs sėhun!“ Aszongya a szögén embör: „De láttam, mikor vetöttem eszt a búzát!“ De mán akkô aratott. Aszongya Heródes: „Mos mán mit keresünk? Viszszafordultak. Mikor Heródes elmönt, a szögén embör mán köröszbe rakta a búzát, azé rakta köröszbe, mer a Boldokságosszüzmárija möghatta a szögén embörnek: „De köröszbe rakjad!“ Attul kezdve köröszbe rakik a búzát. Hogy jó termés vôt, a búza hullott, akkor látta a szögén embör, hogy a búzán Márijának az arcza mög a szent fijájé lácczik azûta lácczik rajta. Akkor elmöntek Ėgyiptomba.

(Egyházaskér.)