Jegyzetek.

1. Köles. Az elrejtett erőnek titkos úton való elvételét lásd a Kisfaludy: XIII. k. 142. l. Juhenes meséjében s jegyzetében megjeleltekben és alább a 2. számú adatunkban. A finnekét Aarne a 302. sz. jegyzetében sorolta elő.

A vérivásról az Ethnographia XXIII. évf. 100. – lapján van szó; itt a 101. lapon a 15. sorban vérrel helyett vizzel, a 28. sorban idézetekben helyett idézetben teendő.

A bűvős vesszőről Kisfaludy: XIII. k. 1. sz. jegyzetében s alább a 2. 6. 7. 9. 108. sz. adatunkban; a fentjáró szárnyasok lábán forgó várakról a Kisfaludy XIII. k. 7. számú jegyzetében; a kardról ugyancsak ott a 16. sz. jegyzetben s alább a 2. 3. sz. mesében van szó.

Mint nevezetes mesét, többször is leírtam, hogy hátha a vérivásról egyebet is megtudhatok. Egyik mesélésében így kezdte emberem: Vôt égy kirájnak 3 fija, ėgygyet híttak: Árpa, másikat Zabnak stb. Az 1. lap 4. sort emígy: A lekkiseb fija aszt tudakolta bátytyaitul, hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet? A bátytyaji nem tutták neki mögmondani, de aszonták, hogy addig igálkonnak (= néznek utána), még ki nem tudakolik akárhogy is! Mos mán mind a hároman azé leledzöttek (= arra volt kivánságuk), hogy mögtugygyák stb. A 3. lap 2. sor végéhez: Köles fölkészlelte (= biztatta, tüzelte) öket stb. A 8. lap 20. sor utolja helyett: Akkor hun, hun nem, vött ėsz száraz lófejet, oda álította űket a lófejire, körűkerítötte űket szénakötéllel, mögesküttette űket stb.

2. Zirínyi Miklós. Változatait a megelőző mese jegyzetében találjuk felemlítve. Mesénkben szereplő Toronyi Tamást nemzeti hősnek mutatja be 74, számú adatunk. Hagyományunkban Toronyi Meduza (Medusa)-féle kővéváltoztató erővel van felruházva, még inkább a 112. sz. mesénkben van ilyen nőről szó: a 19. sz. m. jegyzetében.

3. Csinosomdrága. Égitesttel díszlő, elrabolt ló visszahozásáról Kisfaludy: XIII. kötet 17. számú Kampó táltos meséje szól, melyben – nem számítva a más tipusú meserészek beékelését – a hős visszahozza a lovat s ezzel vége szakad a mesének. Aranyszőrű paripát hoz vissza a hős Kisfaludy: IX. k. 294. l. Borsszem Jankó-ban; ez a mese átcsap a másféle hozása másféléért a túlzott nagyfélék segítségével mesébe, hasonló hozzá az Ethnologische Mitteilungen szerkesztőségéhez Kolumbán Simon beküldte Estők mese. Estók, miután az elrablott égitesteket és a 2 zsoltármondó madarat visszavette, a tőle elvett kardért és lóért királyleányt, ezért köpönyeget hoz a Világmehetéje-féle = túlzott nagyféle sajátságúak segitségével. Csinosomdrágában nyoma látszik a meséinkben otthonos rangkülönbségnek: többféle feladatot kell az alacsony származású hősnek telyjesíteni, hogy a lány kezét elkapja, lásd a 6. sz. jegyzetünkek az alacsony származású hősön való segítés harmadik módját.

A túlzott nagyféle sajátságúakkal telyjesített feladatok a fentemlítetteken kívül Merényi: S. I. k. 1 sz., Kisfaludy: II. k. II. sz. meséjében is előjönnek, az idegeneket Sklarek 291. lapján 29. sz. jegyzetében említi.

A nehéz feladatok telyjesítése Kisfaludy: XIII. k. 12. sz. m. A három fiú jegyzetében van elősorolva s alább a 9. 10. 12. 18. 19. sz. mesében fordul elő.

Az üldözés közben hátra vetett tárgyak ugyancsak Kisfaludy: XIII. k. Az aranyhajú mese jegyzetében vannak felemlítve, lásd még a 4. 8. 9. 10. a 11. sz. m. a papucsból felhajtással krokodil lesz.

A kardról 1. sz. mesénkben szóltunk.

4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút. Elrabolt tárgy elhozásáról a kisasszony kezéért több mesénk szól, de nem az ellopásáról. Tárgyak lopásáról is van szó meséinkben, de nem egyúttal kisasszony kezéért. Az üldözésközben hátra hajtott tárgyak a 3. sz. m. jegyzetében vannak említve. A bivalybőr lórahúzása több mesénkben előfordul; így Gaal: III. k. XXVII. sz., Pap: I. sz., Kisfaludy: VI. k. 331. l. IX. k. 23. 43. sz. X, k. 36. sz., alább a 8 sz. mesében; idegen változatait Köhler: I. k. 469. lapján idézi. Hasonló vonás fordul elő a vogul teremtő mondában is: Elmpi ha elérhetetlen fenekű tenger vizében alá akar úszni, kácsabőrre van szüksége; mikor pedig kúszó tehetségre van szüksége, evetbőrt vesz magára. (Hunfalvy P.: Reguly A. hagyományai 123. l.)

5. Pézös. Meséink némelyikében a kelepczébe került mesehős, ha ellenfelével rendes úton: megvívással nem boldogulhat, csellel szabadul meg, melynek sikerülésére közreműködik az ellenfele számára hozott feleségnek való nő. Ilyenek az elrejtett erőnek titkos úton elvételét tartalmazó meséink közül Merényi: S. I. k. 1. l., Kálmány: Sz. III. k. 160. l., Kisfaludy IX. k. 60. l. található égitesteket hozó mesék és kötetünk 1. 2. sz. meséje. Ezekben szörnyetegfélékkel (= testi erő) van a mesehősnek baja, kik Merényiét és Kisfaludy: IX. kötetjét kivéve: királyfiak. Itt a csel az elrejtett erőnek kitudásában van alkalmazva, a feldíszítésében annak a tárgynak, melyben először az erejét elrejtve levőnek állítja a szörnyeteg; hacsak a mesemondó bele nem únt már mesélni, a mesét össze nem rántja, a cselt ki nem hagyja, mint a Kisfaludy: IX. k. 67–68. lapján látjuk.

Most bemutatott mesénkben: Pénzösben is a cselt a feleségnek való nő eszközli az által: hogy a mesehős ellenfelét reábeszéli annak elhozatalára, ki a vesztét okozza a parancsolónak (= hatalmas úr, király). Ha a mesehős szegény emberfia: szolgálni megy; a királyfiak mint hozzájuk illik: vitézséget mennek tanulni.

Csel van használva azokban a mesékben is, melyekben a feleségül hozott nő a mesehős ellenfelét reábírja, hogy a lótejben megfürödjék. A lótejben való fürdés, mint erőtönkretétel jön elő Gaal: III. k. XXVII. sz., Pap: I. sz., Merényi: E. II. k I. sz., Istvánffy: 7. sz., Kisfaludy: IX. k. 23, 43. sz. X. k. 36. sz. meséjében. Megvan a Kisfaludy: VI. k. 14. sz meséjében is, de a hős leendő felesége segítsége nincs feltüntetve, pedig az eddig elősoroltakban a cselt ő eszközölte ki. Ha szemügyre vessszük ezt a cselt keresztülvivő nőt, azt látjuk, hogy nem közönséges ember leánya. Van köztük Vasorrúbábák, magyarul Ördöngős vénasszonyok, Sárkányok aranyhajú lánya, Halak királyának a leánya, mind több a közönségesnél; azért követelik a csel telyjesitését, mert előre látják a mesehős ellenfelének megsemmisítésére szolgáló dolgokat.

Cselnek vehető mesénkben: Pézös-ben, a koporsópróbálás is, mely Ipolyi kéziratos gyüjteményében a 495. számot viselő Ilonka: az Ethnologische Mitteilungen szerkesztőségéhez beküldött: Oszvát és a pogány király mesében is előfordul. Idegen mesékben Köhler: I. k. 410., 306. lapján van róla szó, mely utóbb említett lapon levővel, mint vele legjobban megegyezővel, vesd össze adatunkat.

A lopással teljesíthető feladatok Hagyományok II. k. 20. sz. mesénk változataiban jönnek elő; lásd a jegyzetét.

6. A kiskanász. Változatait Kisfaludy: XIII k. 31. sz. meséje: Bendebukk jegyzetében soroltuk elő, újabban a finn változatokat Aarne, 306. számú jegyzetében említette meg.

Adatunk azt mutatja, hogy hajdan a Sárkányoknak nem kellet nőket rabolni, mint II. kötetünk 1. sz meséjében, Jufijankó-ban s változataiban van: de akkor a hozzájuk járó királykisasszonyok sem voltak földi lények: emberek. A kisasszonyoknak a Sárkányokkal való összeköttetését más mesénk is bizonyítja. Ipolyi-nak 41. számú, kéziratban levő meséjében, A pernyepöpöjké-ben a föld alá mennek a kisasszonyok, a 108. számú alább közlött mesénkben pedig: a Kisgubá-ban a mesehős a szavára megállani nem akaró várakban találja a kisasszonyokat; mindakettő oly vonás, melyet a Sárkánylakások leirásában találunk meséink egyrészében; lásd Kisfaludy: XIII. k 7. számú meséje jegyzetét.

Mesénk mást is mutat: tiszteletben tartja a szerzett jogokat, javakat, mit őseink a történet lapjai szerint hazánkba jövetelökkor nem tartottak meg, mi azt mutatja, hogy mesénk újabb kialakulata: a kereszténység hatása szerint valót tükröz vissza. A szerzett jogok tiszteletben tartásával szoros kapcsolatban van a rangkülönbség elismerése, mit ha meséinkről nem lehetne is leolvasni, multunk: a nemes- és a nem-nemes között való különbségtétel eléggé bizonyít. Ezt a rangkülönbséget mesénkben a királykisasszony hangoztatja, mikor a kiskanászhoz nem akar királylány léttére férjhezmenni; a mesék azonban segítenek rajta azáltal, hogy a különben alacsony származású mesehőst emelik.

Ilyen, mikor – mint mesénkben is el van mondva – a mesehőst furfangosságból származó ügyesnek, magát feltalálónak mutatják be, mi az ész dicsérete. Külön szobába teszik az alacsony származású mesehőst, a királykisasszonyt és a királykisasszonynál kevésbbé alacsonyabb rangú kérőt s reájuk bizzák a következményt, mi Gaal XLIV. számu meséje végén a drasztikusságát tekintve, elég illedelmesen van előadva. Emberem így nem tudta elmondani, azért van kurtítva, zárójel közé téve ez a jelenet. Ezt a jelenetet akarta utánozni Erdélyi: III. k. 5. sz. meséje is, de csak a mesehőst és a királykisasszonyt záratja egy szobába, a harmadikról megfelejtkezett, jobban mondva: nem ismerte meséinket, hogy – mint más mesében is látni fogjuk – reá is szükség van.

Másik módja az alacsony származású mesehősön való segítésnek: a királykisasszonyt a mesehőssel mentetik meg az Ördögtől. Az Ethnologische Mitteilungen szerkesztöségéhez küldött egy mesét Márton József tanitó Sorkitótfaluból: Az elátkozott királyleány-t, melyben tárgyunkat érdeklőleg el van mondva, hogy a minden este 12 pár czipőt elszaggató királyleány, miután az obsitos katona kileste, hogy 12 Ördöggel tánczol, ezért szakad el a czipő s előadott mindent, a leány mérgében megpukkadt. Az oltár alá temetett királyleány a sírjához rendelt katonát minden éjjel megeszi, mig végre az obsitos megmenti. Mikor pedig mint feleségével sétálni megy, ennek kérésére a királylány nyakát levágja s a nyakból 3 fekete varjú-féle Ördög repül ki, miáltal az Ördögöktől szabadítja meg, feleségével azután boldog életet él. Ezáltal a mesehős érdemes lesz a királykisasszony kezére: megmentője.

Harmadik módja az alacsony származású mesehősön való segítésnek, az ember erejét meghaladó cselekedetek által való emelés: t. i. a mesehős ilyeneket végez, mire az azelőtt vonakodó királyleány nem tartja magához méltatlannak a mesehőst, mint Ipolyi kéziratos gyüjteménye 9. sz. meséjében a Tetűbőrköntös-ben látjuk. Ez a mese már nem a czipőszaggató királyleányok meséjéhez tartozik; bővebben szólunk róla, ha közölni fogjuk; lásd fentebb a hasonló mesénk 3. sz. jegyzetét, hol a napholdas paripa elhozása után egyebekről is kell gondoskodnia a mesehősnek.

A rangkülönbséget némely mesénkben az atya hangoztatja a szegény mesehőssel szemben; itt a gazdagság is rangkülönbséget okoz, milyen Gaal II. k. XVII. meséje: A szerencsés óra és több változata. Az ilynemű mesékben, az idegenekben is többször a levélhamisítás, kicserélés fordul elő, melyről Kisfaludy: XIII. k. Malmeduczi József meséjében szólottunk – s nem is mindegyikben találjuk oly nyiltan kifejezve, mint Gaalnál, azért választottuk Gaalét. Berzéjében: Kisfaludy: IX. k. 93. lap, A tollas ördög-ben már a sorok közül kell kiolvasni. A gazdagság okozta rangkülönbségnek elmésen való kiegyenlítéséről II. kötetünk 16. sz. jegyzetében van szó s alább a 19. sz. mese is ide sorozandó, de ebben a rangkülönbséget nem a gazdagság teszi.

108. Kisguba.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 lánya, azok mindön écczaka ėgy-ėgy pár czipőt elszaggattak. A kiráj ezön nagyon boszszankodott, hogy az ű lányaji a czipőket écczaka szagatytyák, kiatta parancsba, hogy a ki möglesi, hogy hová járnak, hol szagatytyák el a czipőket, annak agygya a legszöb lányát fele kirájságával ėgyütt. Sokan leskelőttek mán utána: kirájfijak, főrendű úrfijak, de mind hasztalan vôt. A kiráj nagy boszszankodással vôt, hogy már nincs sėnki, a ki möglesse az ű lányajit.

Volt a palotába ėgy Kisguba nevű udvaribolond, a jelöntötte magát a kirájná, hogy ű möglesi a fölségös kirájkisaszonyokat. A kiráj aszt monta neki: „Ha mög nem lesöd, êcsaplak!“ A Kisguba osztán nekikészült, estefelé rávötte a kis gubáját, öszszehúzódott, lėfekütt a kirajkisaszszonyok ajtójába, a hálószoba ajtójába, úgy tött, mintha alunna: hortyogott. Mikor mindönki elcsöndösödött, ėgy Vénboszorkán az ajtóhoz lépött, látya, hogy ott fekszik valaki, viszszamönt, elővötte a mestörségit, aszt mongya: „Bár ki vagy, itt köll maradnod! el köll alunnod! a lányoknak az én fijajimhoz el köl gyünni!“ Oda mönt osztán az ajtóhoz, mongya; „Kêj föl, Guba! Nė alugy Guba!“ de a Guba alutt, a Vénaszszony osztán rugdalta Gubát, de a Guba mög sė mozdult, annál jobban hortyogott. „Megájj, rád hintöm eszt a kis port! itt marathacz röggelig.“ Kisguba mög aszt gondolta, hinthetöd, én azért utánatok álok! A Vénaszszony az ajtót lassan kinyitotta, bement a szobába, a lányokat főkőtötte: „Készűjetök, mink mán bátran möhetünk, a strázsákat lėporosztam, lėfojtottam.“ A lányok indulnak, hogy kijutnak az úcczára, a legkisebbik lány a többinek aszt mongya: „Nem hiszöm én, hogy a Kisguba alunna, mer nagyon hortyog, töteti a magát! hanem mönynyünk viszsza, nézzük mög, forgassuk mög! a porunkkal hincsük be! így majd 4 bolondítóportól alszik röggelig, mulathatunk virrattig!“ Viszszamöntek, möghintötték a porral osztán csiklantották, talpát vakarták, körme alá tűt szurkáltak, a Kisguba csak alutt.

„Most mán möhetünk!“ monta az ėgygyik, elmöntek. A hogy kiértek az úcczára, a Kisguba is főkelt, utánuk az úcczára mönt. Hogy mi vôt, mi nem vôt? aszt nem látta sėnki, úgy elmönt a Vénaszszony a három lányal, hogy még a madár sė érte vôna utol. „No, most Guba, Vigyázz magadra.! Utánnuk möny a lányoknak, Mert möggyûtalak máma!“ monta a Kisguba, osztán nekiindult, ėgy nagy erdő szélijig mönt, hajja, hogy az erdőbe nagy lárma van, az erdő gazdája, ura kijabájja: „Mög köl fogni! nög köl égetni! idegön embör van itt!“ de a Kisguba evvel nem gondolt, mintha nem is hallaná, lėtört ėgy gajjat ėgy fárol, aval êkijátytya magát: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Aval osztán csak mönt a Kisguba a hogy csak bírt. Mögint ėgy erdő szélire ért, itt is kijabálta az erdő gazdája: „Mög köl fogni!“ de ő itt is lėtört ėgy gajjat, itt is êkijátotta magát: „Aló, guba! Lódúj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ oszt mönt tovább ahogy csak bírt. A harmadik erdő szélire ért, itt is kijabált az erdő gazdája, de ő csak lėtört ėgy gajjat, mėgint êkijátotta magát: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“

Mén, mén, ėcczör csak ėgy kerek várhon ér, a vár mögindult, oszt forgott felé sebössen, a Kisguba asz mongya: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ „Nem vagy uram!“ mongya a vár, oszt forgott továb. A Kisguba nagy mérgessen rácsap az első veszszővel, a vár mögállott. Mönt tovább: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Most elért az ezüstvárhon, a vár forgott felé sebössen, monta neki: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ de ez is aszt monta neki: „Nem vagy uram!“ oszt forgott továb. A Kisguba erre már az ezüstveszszővel csapott rá, rávágott mérgessen a várra, monta: „Áj mög vár! urad parancsára.“ Ekkorra mögállott, mönt továb: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Elért osztán az aranvárhon, a vár forgott felé sebössen, monta neki: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ „Nem vagy uram!“ oszt forgott továb. Erre már az aranveszszővel csapott rá: „Áj mög, vár! urad parancsára.“ Ekkor a vár mögállott, így szólott: „Sijes, sijes! mer az arankaput becsukják előtted, be nem möhecz, elveszöl örökre!“ A Kisguba elkijátytya: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ Mönt, mönt, mikor az arankapuhon ért, az arankapu mán be vôt zárva, de a Kisguba az eszihön kap, a harmadik veszszővel a kapura csap, rákiját: „Nyijj föl, kapu! urad parancsára.“ A kapu fölpattant, a Kisguba beugrott, hát látytya, hogy nagy vendégség van ott, asztalok körül ülnek, ösznek-isznak, vígadoznak. A Kisguba möglátta a 3 kirájlánt, az asztalok alá bújt. A mint mulattak, az öregebbik lánya a kirájnak lėejtötte a gyűrűjit, a Kisguba fővötte, a második lánya lėejtötte a karpereczit, a legkissebb lánya mög a függőjit, a Kisguba fölvötte, mind a guba újjába tötte. A 3 kirájlány osztán kereste a gyűrűt, függőt, karpereczöt, de nem tanáta: látták, hogy ėgy fekete kutya van ott, rugdalták, kijabálták, hogy: „Kutya van itt, csiba ki!“ de a gyűrű, függő, karperecz, nem vôt sėhun. Kijabálták, hogy: „Az ajtót nyissák ki! a kutyát hajcsák ki!“ akkor osztán kinyitották, a Kisguba kiszalatt elkijátotta magát: „Aló, guba! Lódûj, guba! Tüzet rakok a hátadra, Möggyûtalak máma!“ A Kisguba osztán hazaért, lėfekütt, alutt.

Röggel gyünnek a lányok, látytyák, hogy alszik a strázsájuk, vigan mönnek alunni, hogy nem tugygya mög sėnki, hogy mulattak, hogy vígattak. A Kisguba osztán beszámolt a kirájnak: hogy vôt, mint vôt, a kiráj osztán hívatytya a 3 lányt: „Hol a gyűrű, karperecz és a függő?“ Akkor ijetttek mög a lányok! „Nem jô vigyásztunk magunkra mög a Kisgubára, kilesött bennünket, többé mán nem mulathatunk!“ A kiráj osztán mögatta, a mit ígért Kisgubának: feleségöt, az ország felit, vigasságot. A lányok osztán nem möntek többet mulatni.

(Pusztaföldvár.)

Kisguba mesénkről meg kell jegyeznünk, hogy a rangkülönbség hiányzik; a benne előforduló váraknak a Sárkányvárakhoz hasonló vonásáról feljebb szólottunk; de a legszembetűnőbb, hogy az egész büntetés nem azért történik, hogy éjszaka odajártak, – tehát nem keresztény szempontból: erkölcstelen viseletük miatt, hanem gazdasági szempontból, a mikor még drága volt a czipő s abból áll, hogy tovább ne szaggathassák oly hamar el a czipőket, többé nem mulathatnak. Figyelemre méltó adat.

7. Legeltetés a Sárkány pusztáján. Tipusából kivetköztetve, összezsugorítva Kisfaludy: IX. k. 1. 3. sz. meséjében a 10. és 103. lapon olvastuk. Ezzel a jelenséggel, hogy egyes meséket másikba szőnek, mi rendesen a beleszőtt mese kárára történik, még többször találkozunk. Sainénu – betük hiján így írom – (Ethnographia: XXIV. évf. 72. l.) a zárt helyek tipusa a) betűje alá sorozza. A benne előforduló csiholás-ról II. kötetünkben szólunk, az Állatsógorok mese jegyzetében. A másféle szem betevéséről több változatot közöl Grimm: 118. sz. meséjének a jegyzetében, Köhler: I. k. 434. 436. l. Aarne a 660. sz. jegyzetében: Die drei doktoren felirással szól, milyen a 109. számú adatunk is, mellyel Zingerle I. (Kinder und Hausmärchen aus Süddeutschland. 1854. Regensburg) 32. l. levő Die drei Soldaten und der Doktor egyezik legjobban.

109. A 3 orvos.

Volt, hol nem volt, volt egy városban 3 orvos: az egyik szemorvos volt, a másik belorvos, a harmadik külorvos. Egyszer összetalálkoztak egy kocsmában, beszélgettek egyről-másról; a beszéd közben eldicsekedtek egymásnak. A szemorvos elmondta, hogy ő már annyira vitte, hogy a szemét úgy ki tudja venni, hogy három napig álljon itt az asztalon, harmadnap tegye vissza, csak úgy lát, mint azelőtt. „Az semmi! – mondja a belorvos – én a gyomromat tudom úgy kivenni, hogy ha 3 napig a teknyőben van s harmadik nap visszateszem, csak olyan jó, mint azelőtt volt.“ A külorvos pedig azzal kérkedett: hogy ő a karját vágja le s ha harmadnap helyreteszi, csak olyan jó, mint azelőtt volt. A kocsmáros végighallgatta az egészet, fogta magát, kiment, behozott egy nagy teknyőt, odavitte az orvos uraknak hogy megmutathassák: mit tudnak. A szemorvos, mikor meglátta a teknyőt, kivette a félszemét, beletette a teknyőbe; a belorvos a gyomrát fektette a szem mellé! a külorvos pedig, hogy megmutassa, hogy ő is tud valamit, levágta félkarját, odatette a belorvos gyomra mellé. Azután ráparancsoltak a kocsmárosra, hogy vigyázzon rá, hogy valami baj ne történjék, majd harmadnapra eljönnek, azután hazamentek.

A kocsmáros, hogy jó helyre tegye, bevitte a teknyőt mindenestől a kamrába, hogy legyen ott harmad napig. Éjjel egyszer csak azt hallja, hogy zörög valami a kamrában! Benyitja a kamraajtót, látja a nagy kani macskáját, hogy húzza a külorvos karját; már akkor a szemet, gyomrot megette, a karral bajoskodott a kani macskája, már azt is jól össze-visszarágta. Megijett a kocsmáros, hogy most bajba jön, ijedtségében agyonütötte a kani macskát. Törte a fejét, hogy mit csináljon most? Elgondolta, hogy a macska szeme is olyan, mint az emberé, kivette a kani macska szemét, beletette a teknyőbe. Hallotta valamikor, hogy a disznó belső része is olyan, mint az emberé, levágta a nagy disznaját, kivette belőle a puczorját (= gyomrát), kitisztította, beletette a teknyőbe. „Kettő már megvan! de hát még egyet hol vegyek!“ kérdezte magától. Nem sokáig kellett gondolkozni, csakhamar eszébe jutott, hogy a kocsmában beszélték, hogy a szomszéd városban most akasztottak egy embert, felkerekedett, odament, levágta az akasztott embernek a félkarját, hazahozta, eligazította a teknyőben, hogy sorban legyenek.

A kitűzött időre megjelent a 3 orvos, hozzá fogott a munkához. Legelsőbb is a szemorvos tette a szemegödrébe a szemet, azután a belorvos helyezte el a puczrot, legutoljára a külorvos bánt el a karral, azután elment ki-ki a maga dolgára.

Máskor, mikor mind a 3 orvos összetalálkozott egymással a kocsmában, kérdezte tőlök a kocsmáros, hogy hogy sikerült a próba? „Nagyon jól! – mondta a szemorvos. – Igaz, hogy azóta a szemem mindig egerész: csak egy egér szaladjon végig a szobában, mindjárt meglátom; de azóta a setétben is látok.“ „Az enyém is nagyon jól sikerült! – mondja a belorvos – Igaz, hogy azóta nem győzöm magam kukoriczával, de azóta nem válogat a gyomrom, mindent megeszik, még a kukoriczacsutkát is; de legjobban szereti a kukoriczát.“ „Az enyém nem sikerült – panaszkodot a külorvos – mert ha olyas valamit látok, a mi nekem tetszik, mindjárt nyúl utána a karom, nem bánja ha a másé is. Az eszem meg azóta mindig az akasztófán jár.“ Azt mondja a kocsmáros: „Hála Istennek, hogy így is sikerült, meg voltam már ijedve, hogy sehogy sem sikerül.“ „Oda van a kani macska!“ gondolta magában.

(Pécska.)

8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya. Kiskorában magát rosszul viselésért tündérnőt felkeresni köteles a hős Merényi: D. I. k. 98. l. Sárhány Rózsa-ban; a kötelezettség a mesékben az arra átkozás kötelezettségével bír, lásd Kisfaludy: XIII k. 22. sz. m. Tündér rabolja el a szépasszonyt – miután a hőst elaltatták Merényi: D. I. 24. l. A három gyűrűben; tündérmesének tetszik a mienk is, de a mese a szobalányt a rablás után már boszorkánynak festi. Az üldözést gátló hátra hajtott tárgyakat lásd a 3. sz. jegyzetben.

A fejbekeresés Kisfaludy: VIII. k. 559. l. Molnár Anna változataiban, Abafi: Figyelőjének 1. k. 326. l., Kálmány: Sz. II. k. 170. lapján, Kisfaludy: XIII. k. 32. 42. 57. sz. m. jön elő.

A mosdóvíz-tartást lásd Katona: I. k. 263. l. – Igazolt jóslás van 53. sz. adatunkban is.

9. A szép kocsmárosné. A csókon alapuló elfelejtés változatai Merényi: D. II. k. 49. l. Ráró Rózsa, Kisfaludy: IX. k. 138. l. Rózsa meg Viola, 149. l. Miska meg Juliska meséje; idegen változatait Róna-Sklarek 292. lapján, a finneket Aarne 313. C. számú jegyzetében említi. A hármas nehéz feladat-ról és az üldözést gátló hátrahajtott tárgyak-ról a 3 sz. jegyzethen fentebb van szó, a mesét v. ö. a következő két jegyzetben említettekkel, az üldözés közben átváltozás megvan a 10. 11. mesében is, lásd Kisfaludy: XIII. k. 21. sz. jegyzetét.

Az 54. oldalon a hatodik sorba a faluházán után irandó: és a papnál a templomba.

10. Rózsa és Ibolya. Átkon alapuló elfelejtéses változatai: Gaal: III. k. 35. l. Ördög leánya, Arany: 66. l. Ráadó és Anyicska, Kisfaludy: XII. k. 75. l. Szép Palkó, lásd ennek a jegyzetét. Mesénk nem ily telyjesen megvan a ponyván, Rózsa Kálmán: Ibolya és Nefelejts 1884. Budapest, lásd még a megelőző és következő jegyzetet. Ha mindezeket összevetem, azt látom, hogy Aranyé kiválik a többi közül, nem az emher beszéde hozza a kedvest az emlékezetbe, hanem a gyűrű; a mesét neve: Ráadó és Anyicska után itélve tót eredetűnek kell tartanom; nem birt meséinkhez hasonlóan átalakulni. Már Kisfaludy: XIII. k. 34. sz. m. A Zöld disznó jegyzetében felemlítettem, hogy míg a külföldi mesékben a ráemlékezést tyúk, kakas, galamb idézi elő, addig nálunk álmában jelenik meg az elfelejtett. Mesénkben s változataiban szó van ugyan olykor a galambról stb. de az ember beszédje az, a mi figyelmezteti.

Nem elfelejtésre, hanem soha haza ne juthatásra átkozza a leány anyja a szerelmeseket Kisfaludy: XIII. k. 21. sz. meséjében: Rózsa János-ban.

11. A lusta gyermek és a bűbájos leánya. Vesd össze a megelőző két mesével.

12. A szögén árva legén. A boszorkánypatkolást Merényi: E. II. k. 147, l.; az idegeneket Köhler: I. k. 586. 220. l. az utolsó változata a mienk.

A hozzáférhetetlen körről és az elátkozásról II. k. 3. sz. m. jegyzetében szólunk. Mesénk elátkozásához hasonló jóslás teljesedik be a dán költeményben: Esben és Malfréd-ban: Malfréd a tizenkettedik gyermekágyban meghal, Abafi: Figyelő I. k. 33. l. A nehéz három feladatot feljebb a 3. sz. jegyzetben említettük.

13. Miklós. A többféle számú szeműek magyar változatai Kisfaludy: X. k. 445. l. 2. sz. jegyzetében vannak előszámlálva; az idegenekről Köhler I. k. 101., 259. l., Aarne 511. sz. jegyzetében szól.

14. Aranykacsa. A czipőpróbálást Kisfaludy: XIII. k. A mostoha testvérek jegyzetében említettük, v. ö. Köhler: I. k. 419. 554. l. a nyillövéssel keresett menyasszonyról szóló mesékkel. Mesénk ugyan nyílvetést mond, mely ma az osztozkodásnál használatos, de végső eredményében egy: mindkettővel menyasszonyt keres. Aranykácsának mondják a gyermekek, ha a vékony jeget lábbeli sarkukkal megrepesztik s az oda sütő napsugártól többféle színt játszik. Ha a gyermek elesik s fejével a jeget megrepeszti, akkor is csúfságból azt mondják, hogy aranykácsát csinált. (Szeged.)

15. Őzike. Változatait Kisfaludy: XIII. k. 61. sz. m. Józsika és Mariska jegyzetében találjuk, az ott elősoroltakhoz vedd Gonzenbach 48. 49., Aarne 450. sz. jegyzetét. A holtból virágnyőlést Kisfaludy: XIII. k. 40. sz. m. Az ördög szerető jegyzetében, részletesebben Kisfaludy: XII. k. 418. l. Kádár Kata jegyzete utolján találjuk.

16. A medve. használtabb neve: a f-s-s medve. Boszorkány tűzbevetéséről Gaal III. k. 15. l., Arany 207. l., Kisfaludy IX. k. 83. lapján levő mese szól. Aarne a 327. sz. jegyzetében Köhler: I. k. 414. lapon említi.

17. Miska. Ragadósfára más mesénkben a halál megy; lásd Kisfaludy: XVII. k. Az öreg katona jegyzetét, az egymás ruhájához ragadókat alább a 18. sz. m. jegyzetében. A fára való ragadás idegen változatairól Köhler: I. k. 105. l. szól.

18. Trikkum-trákum. A hármas nehéz feladat 3. sz. mesénk jegyzetében van elősorolva. A ragadásról szó van a megelőző mesében, de a Kisfaludy XII. k. 463. lap IX. számu meséjében s változataiban hozzá tánczolnak is. A gyermekektől lejegyzett 110. számú dalamos változata mutatja, hogy hajdan az egész versbe volt foglalva.

110. Gyöngyösszőrű kis kecske.

(Pécska.)

19. Százat egy csapásra. Idegen változatairól Bolte 21. sz. jegyzetünkben idézett műve I. k. 148. l. –, a finnekről Aarne 1640. sz. jegyzetében szól. Hahn 39. m. tipusából Aarne kiszakajtotta az 1049. sz. j. elősoroltakat; a magyar meséket tekintve több megkülönböztetést is tehetünk. Mesénkben, a 19. számúban, hol a mesehős a királyleány kezéért kénytelenségből győzedelmeskedik furfangjaival a démonon, hogy a közte és a leány között levő rangkülönbséget megszüntesse, melyet az atya hangoztat. Lásd 6. sz. jegyzetünk utolját. Több vitézcselekedet színezetű feladatot végez Merényi: S. I. k. 183. l. A vitéz szabó is, hogy a mesehős a trón különböző értékű garádicsán való állásra s így a leány kezére az atya szerint érdemes legyen; vagyis a rangkülönbség megszünjék. Itt az atya teszi feladatai végzésével a hőst leánya kezére méltóvá; II. kötetünk 16. sz. jegyzetében oly adatot is mutatunk be, melyben a rangkülönbség eloszlatása a mesehős találmánya. Merényi meséjére meg kell jegyeznünk, hogy nem a magyar sajátságokat őrző nép valamelyik tagjától írta le: mert a 189. lapon olyant említ, mit a nép nem mond, mikor az oroszlán meghalásáról beszél, még ha ő mondja a népnek, akkor is a nép kiigazítja, hogy az oroszlán döglik s az állatok közül a méh hal, nagyon elvétve hallottam a fecskéről.

Csillaggal jelelhetjük a Hahn 39. sz. m. tipusa azon meséit is, melyekben a mesehős furfangjaival megszabaditja a királyleányt és a kezét nyeri el, mint Kisfaludy: I. k. 383. l. A czigány az égben és pokolban; IX. k. 518. l. A három örökség. Alább a 111. sz. ujjat odaékelő adatunkban a templomot szabadítja meg a király leánya kezéért furfangjaival; Kisfaludy: X. k. 403. l. A szabó és az Óriások-ban a falut az Óriásoktól pénzért. Mindezt összevonva, mondhatjuk: A mesehős furfangjával valamit megszabadít az embertől különböző démon-féle lénytől valamiért.

Ezek mind hősködnimenő mesehősök; vannak azonban meséink melyekben a mesehős ellentétje a vitéz szabónak és változatjainak abban, hogy a mesehős nem bántana senkit, csak őt, vagy az övét ne bántsák s csak mikor ellenfelein kezd diadalmaskodni, akkor kerekedik felül. Aarne 1049. sz. FFC 3. meghatározását aligha fogjuk használhatni, mert – miként II. k. 6. sz. jegyzetében is említjük – meséinkben a különféle furfangosságok össze vannak keverve. Könnyebb összevetés végettitt közöljük a 112. sz. mesét, melyre vonatkozólag meg kell jegyeznem: hogy a benne előjövő vérivás úgy került bele, hogy mikor 1. sz. Köles mesénket sokak jelenlétében s egyes részeit többször is leírtam és a vérivás jelentőségét előttük kiemeltem, mindjárt került emberem, a ki párját vállalkozott mondani. Igy jött létre mesénk a jelen alakjában. A nevezetes helyet többször hallotta, többször elmondattam a Köles mesében, nála a vérintvaló testvérek azért mégis csak czimborák lettek s hogy a vérhez bor is kell és az igéknek sem szabad hiányozni, nem bírta magának megjegyezni és a vérivása a népnél is divatba jövő pertu pohárra olvadt össze.

A nehéz feladatok 3. sz. jegyzetünkben vannak elősorolva.

111. Ėgy csapásra százat.

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén szabólegén, ojan szögén vôt: ėgy krajczárja sė vôt, mönt az országba. Ėcczör bemönt ėgy csárdába, aszongya a csárdásnénak: „Ád-ė neköm hitelbe ėgy köcsög aluttejet?“ Aszongya a csárdásné: „Adok! ha mán ojan szögén, hogy nincs péze.“ Övött a szabólegén, borzasztó sok légy vôt az asztalon, a tenyerivê rácsapott az asztalra, ėgy csapásra százat agyonütött. Osztán ėgy dėszkára ráírta, hogy: „Ėgy csapásra százat.“ Aval oszt fölkötötte a dėszkát a hátára. Mönt, möndögélt a városba, möglátta a kiráj, hogy a hátára van írva, hogy „Ėgy csapásra százat.“ Utánna kűdött ėgy katonát, hogy hîja viszsza aszt a ficzkót! Viszszamönt a szögén szabólegén a kirájhon. Fölért a palotába, aszonygya neki a kirá: „Igaz-ė, hogy tė ėgy csapásra százat agyonücz?“ Aszongya szögén szabólegén: „Igaz.“

„Van neköm itt ėgy templomom, abba nem löhet misézni, mer mindön éjjel ėgy vitézömet elfődelnek, ha tė aszt a templomot fölszabadítod, neköd adom a lányomat.“ „Fölmöntöm – mongya a szabólegén – csak ėgy hónapig pihenést agygyon és inni, önni, hogy erős lögyek.“ A kirá oszt adott neki ėgy hónapot, mikô lėtelt az ėgy hónap, asz mongya a kirájnak a szabólegén: „Agyon neköm ėgy hordó hároméves bort és hordó sűtthúst, tizėnkét kinyeret és ėgy hordóbort tizėnkétéveset és ėgy hordó törtküvet és ėgy hegedűt mög ėgy asztalt, két karszéköt mög ėgy nagy száraztőkét, aszt szállítassa a templomba!“ A kiráj eszt mind mögatta neki és elszállitotta a templomba. A többi vitézök gúnyolották; hogy: „Tés csak oda vesző, mind a többi vitéz!“ De a szabólegén rá sė halgatott, csak bemönt a templomba. Leült a karszékre, ötte a sűlthúst, itta a hároméves bort, így ivogatott egész féltizėnkét órájig. Ėccző lėesött a pallatbul ėgy embörláb, lėesött a másik, a szabólegén csak nyugottan nészte. Lėesött a dėrėka, lėesött a két keze, lėesött ėgy feje, lėesött úgy sorba tizėnkét fej, osztán 12 fejű Sárkán lött belüle, aszongya a szabólegénnek: „De iszô, de ösző?“ Aszongya a szabólegén! „Igyál tés, ögyél tés!“ „Hát agygyál! mongya a Sárkán. „A hun van a hordóba, csak ögyél, igyál!“ A Sárkán oszt nekiesött a törtkűnek és a tizėnkétéves bornak, ėgy ivásra mind mögitta, a küvet mögötte. A szabólegén oszt fölvötte a hegedűt, elkeszdött szépen muzsikálni, a Sárkán főkereködött, elkeszdött tánczolni. Mikor jô kitánczolta magát, kifáratt, lėült a karszékre. A karszék mellett vôt ėgy száraz tuskó, rávetötte a két kezit a tuskóra a Sárkán. A szabólegén szépen odahúzódott a tuskó mellé, a tuskón vôt két hasidék, a Sárkán elalutt, a szabólegén pedig beleigazította az újjajit a hasidékba, elővött két nagy éket, beékelte az úját a tuskóba, kihúzott a csizmaszárábul ėgy élös, nagy kést, lėvagdosta a Sárkánnak mind a tizėnkét fejit oszt lėfekütt, elalutt. Röggel mán jó fönn vôt a nap, a szabólegén mégis alutt; a kiráj nem győszte mán haza várni, elmönt a katonájival a templomba. Mikô benyiti az ajtót, láti, hogy a tizėnkétfejű Sárkánnak lė van vágva a feje, az ėgycsapásraszázat, a mög alszik jóizűen. Oda mönt, mögrászta, aszongya neki: „Kêj fő, fijam! látom, hogy embör vagy, tijéd a lányom és a korona!“

(Egyházaskér.)

112. A czigány és a Sárkány.

Vôt a világon ėgy czigán, nagyon szögényök vôtak, asz monta a felesége néki: „No, hé! csinájjon ken gamót, maj kap ken a juhásztû mindönfélét azé a gamójé!“ 8 félét attak neki, de a kilenczediket: a birkát elvitte a Sárkány, aszt akarták a czigának anni. Hazamönt a czigány, aszonta a feleséginek: „Ad ide a gombos nadrágot mög a gamós botot mög a csacsira ráülök, elmék, maj elfődelöm én!“ Mikor odaér közel a Sárkánhon, a szamár elkeszd bőgni, a czigán mög elkeszdi: „Jaj, möghalok!“ Aszongya a Sárkány: „Látom mán czigány, mit akarsz; hanem igyuk mög ėgymás vérit, lögyünk czimborák!“ A Sárkány a job kezin a kisújját vágta mög, a czigány mög a balkezit, oszt köröszbe (tették a kezöket) mögitták ėgymás vérit. Aszongya a Sárkány: „Mos mán czimborák vagyunk! űj a hátamra, elviszlek, a hun az én anyám lakik.“

Annak az anynya ojan vôt, hotyha vasvillávâ főnyitották a szömit, a kire ránézött: kűjé vált, aszt monta a fijának: „Nyis föl a szömömet, hallássam, ki van itt?“ „Nem nyitom, szögény embör e’! eszt is el akari ken pusztítani?“ Hanem nézzük mög, hogy mijitök erősseb, mijitök bir 7 akó vizet elhozni?“ A czigány búnak esött. A hogy mönnek, a czigány tanát ėgy kis rosz ásót, belegyukta a jankli újjába, mikor lėmönt a Sárkány a hordóval a kútba, addig a kis ásóval körű ásta a kútat, a möddig a dėszka vôt. Nézi a Sárkány, aszt kérdözi: „Mit akarsz?“ Aszonta a Sárkánnak: „Én nem fogom mög a hordót, hanem elviszöm kútostul, föltöszöm a putri tetejire.“ „Csak nė báncsd, had itt az egészet, mert ha a putri tetejire töszöd, a putri öszszedül!“ Elmöntek haza, kérdözi a Sárkán anynya: „Mijitök többet birt elhozni?“ A Sárkány aszongya: „A czigány többet bírt elhozni!“ „Látom mán, hogy a czigány erősseb, de mijitök nagyobbat bír durrantani?“ Akkor a Sárkány nagyot durrant, úgy, hogy a Sárkány anynya lėfordût ágyastul ėgygyütt a fődre, aszongya a czigány: „No, tés nagyot lüttél, de én nagyobbat lüvök, közsd be a szömöd! kiesik.“ Akkor a czigány möktőtötte a puskát apró (serét) szömökkel, mikor a szömibe lűtt, a két szöme igazán kiesött (a Sárkánynak). Mikor bemöntek, kérdözi a Sárkány anynya: „Hát mijiktök durrant akkorát, hogy ágyastul lėfordultam?“ Aszonta a Sárkány, hogy a czigány vôt. Aszongya a Sárkány anynya: „No, mán látom, nem birod elpusztitani, hanem vid ki a ződ erdőbe, a vaddisznók majd szétszödik!“ Kivitte a Sárkány a czigányt, a czigány tanát ėn nagy kalapácsot, a Sárkány elszált onnan, hajtotta a vaddisznókat. Vôt ott ėgy kis fa, a czigány fölugrott rá, ėgy vaddisznó nekiszalatt a fának, beleakatt a foga a fába, a czigány a nagy kalapácscsal a fejire ütött, hogy mingyá mögdöglött, asztán aszonta a Sárkánnak: „Tė halsz mög, hogy meröd a disznókat én rám hajtani?“ „Hé, czigány pajtás, gyere, inkáb űj a hátamra! elviszlek haza.“ Este lėfeküttek, aszongya a Sárkánynak az anynya: „Tüzesd mög a buzogánt – a czigány mög halgati az ajtóba – ha lėfekszik, majd ráérsz, töd a czigányra, égesse öszsze!“

A czigány lėvetötte a ruháját, bemönt mesztelen a kuczkóba, a ruháját mög eligazította, mintha alunna. Bemén a Sárkány 9 órakor, aszongya neki: „Halod-ė czigány pajtás, kêj föl!“ Nem kelt föl, ráeresztötte a buzogánt (a czigány ruhájára), a czigány mög a kuczkóba vôt. Bemén röggel a czigány a Sárkányhon, mongya, hogy az écczaka úgy éröszte, mintha 3 bolha mökcsípte vôna. „No, fijam! – aszongya a Sárkány anynya – vid haza, inkáb adok 2 zsák aranyat, mert úgy is elpusztít.“ Fölvötte a Sárkány a hátára a 2 zsák aranyat mög a czigánt, mikor közel értek a határjuk felé, mikor haza ér, szalad elébe 40 czigánykölök: „Avandséra dádé.“ Aszongya a czigány: „Ha azok möktunnák, hogy bántá te énvelem mingyá szétszönnének.“ Mögijett a Sárkány, lėhajította a czigányt pézöstül ėgygyütt, êszált, a czigány bordája eltört, úgy vonczolták be a czigánygyerökök. Egészen kin vôt a sátor a gyöpön, mikor a Sárkány mönt viszsza felé, tanákozott a rókával az erdőbe, aszongya: „Hogy vagy tė Sárkány pajtás, hun vôtá?“ „Vittem haza a czigányt, hanem 40 czigánygyerök gyütt elémbe, aszonta a czigány: ha azok möktugygyák, hogy bántam vele, minygyá neköm gyünnek.“ Aszongya a róka: „Ó, Sárkány pajtás! hiszėn te tucz szálni, sátorjuk van kint, fölfordíthatod.“ A czigány hogy möglátta, hogy gyün a Sárkány széllel, vôt ottan 40 kalapács, aszt hajigálták föl, mikor a Sárkány möglátta (a hajigálást) elszált.

(Magyarszentmárton.)

20. A kis macska. Lásd a Kisfaludy: XII. k. 466. l. a XVII. meséje jegyzetét, a X. k. 289. lapján a Rogozsin király-t. Idegen változatai Köhler-nél a Kater, der gestiefelte jeleléssel vannak érintve, Bolte-nál I. k. 325. l. – a 21. j. idézett művében, Aarnenál az 545. sz. jegyzetben. Munkácsi vogul meséje IV. k. 1. f. 376. l. A macska és nagybácsija, a szász Der Federkönig (Josepk Haltrich: Deutsche Volksmärchen aus dem Sach senlande in Siebenbürgen Wien 1882, 13. sz.) arra hivják fö figyelmünket, hogy a változatokban is az állatokat eredetileg embereknek tartsuk, mert a vogulban a macska nagybácsija ember, mint már a mese neve is mutatja! a szász változatban a vadmacska a mesehősének az anyja, szinte ember. A meseirodalomban többször előfordul, hogy az elárvultakat – ilyenek a most emlitett mesék hősei – valamely közellevő rokona állatképében segiti, így Aranynál 36. l. A veres tehénben az édesanya árva fiát mint tehén táplálja, a szerbeknél (Wuk Stephanovitsch Karadschitsch: Volksmärchen der Serben, Berlin 1854. 32. sz. mese) hasonlóképpen tehén alakjában jön segitségére leányának, de ezek közül: miután jót tett gyermekével, egy sem kivánja gyermekétől a viszonzást. Nem így a magyar mesék közül a a fentemlitett Rogozsin királyban, Ipolyi kéziratos gyüjteménye 450. sz. János úrfiban és a szicziliai Vom Conte Piro-ban: Gonzenbach 65. sz. meséjében az állatok: miután a hősnek menyasszonyt szereztek s gazdaggá tették, követelik, temettesse el őket szėpen; Rogozsin királyban a macska azt is követeli, hogy pappal temettesse el, mit meg is volt kénytelen a hős tenni neki, eltemettette oláh pappal. Ez a három mese is arra enged következtetni, hogy az eltemetést követelő állatok emberek: állatot pappal nem temetünk, de miféle emberek? Az eddig felszínre került, ide tartozó meséinkből azt látjuk, hogy az állatok hálás állatok, ilyen a Csihán királyurfi Krizánál, a mónár eldugja az üldözött rókát s ezért a jóságáért menyasszonyt szerez a mónárnak. Kisfaludy: XII. 202. l., ugyanígy tesz a kis ürge is Kálmánynál: Sz. I. 124. l., miután az üldözőjétől megszabadul, jót tesz a molnár legénnyel; ezek érthetők, de nem ilyen a Rogozsin király, noha közlője Kisfaludy: X. k. 460. l. 35. sz. jegyzetében azt írja róla, hogy a most említetteknél a „csángó változat… ügyesebb“, pedig, mint látni fogjuk, érthetetlenebb; ha megértenők, akkor úgy lehet, hogy a feleletet is megadhatnók, hogy miféle ember lehetett eredetileg a benne előforduló, pappal való temetést követelő macska? Ez a csángó változat úgy nézem: alakulásnak volt kitéve, eljutott a mostani alakjáig, tovább fejlődni nem bírt, innen az érthetetlenség, hogyha nem a mesemondó nemtudásának a következménye! Szegény czigánynak van macskája, mely azt mondja, hogy: „Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked“, mire a czigány elseprűzte a macskát, de a macska ekkor sem nyughatott, azt mondta: „Még ės én fehérnépet szokotálok neked.“ (Kisfaludy: X. k. 289. 1.) A mesékben az állatok az emberen, ha megbántja őket, bosszút állnak, nem hogy kiseprűzze őket, de kevesebbért is életével lakol az ember; igy az állatokat éjjeli szállásra be nem eresztő korcsmáros e tettéért életével lakol (FFC 11. sz. 64. l.) Kötetünk 15. lapján a hőst tátos-féle lova, – mikor oly gyenge volt, hogy vezetni kellett s felbukott, mert ekkor gazdája végigvágta, ezért későbben, mikor ráült, – elhajította. Ez a mesében az érthetetlen, hogy rosszul bánik a macskával s a macska mégis jóval fizet. Azt kellene mindenek előtt tudni, hogy miért kell a macskának, még ha rosszul bánik is vele a gazdája, a gazdáját megházasítani? Ha mint állatot tekintjük a macskát, eljárása megfejthetetlen. Van a dánoknak meséjök, melyben a hálás halott – kit a hős temettet el, – éppen úgy házasítja a hőst, mint a macska Rogozsin királyban s mikor a hős birtokát mennek nézni, a hálás halott csak úgy előre szalad, hogy a pásztorok, ha kérdezi az öreg király, hogy kié a jószág? mondják, hogy a hősé; Köhler: I. k. 27. l. – más, ily dán mesét is bemutat, mint a gestiefelten Kater vagy nálunk a A kismacska-féle mesékkel érintkezőt, kérdés: az érthetetlen Rogozsin király nem ily hálás halottféle mese volt-e eredetileg?! Nem ezért erőlteti-e, miután jót tett a hőssel, a minden áron pappal való temettetést? nem azért mondja-e, hogy: „Úgy kéne stb.“ s az elseprűzés után is azt mondja: „Még ës én fehérnépet szokotálok neked“ hogy hálával tartozott eredetileg a hősnek? Ily szempontból tekintve a mesét, a macskát eredetileg embernek fogadva el, macskává vált ember-nek, megfejthető az eljárása: a seprüzés után való menyasszonyszerzés s a pappal való temetés követelése: jót tesz, hogy eltemessék. Igaz, hogy a hálás halottak-féle mesékben fordítva van: a hős tesz először a halottal jót, azután a halott a hőssel, csakhogy nem szabad felejtenünk, hogy nekünk, alföldieknek hálás halottakra nem nagy szükségünk van. Van nekünk egy hiedelmünk, mely azt mondja, hogy a halott (=egyed =én) halomása után egy ideig a föld felett van, a miben hátramaradása van, végezheti. A halott végeznivaló teendői közt mindenesetre első helyet foglalja el, hogy eltemessék, ha lehet, szépen. Igy látjuk ezt a „Megöltek egy legényt“ (Kálmány: Sz. II. k. 15. l. s. j.) kezdetű románczban: a felköltöttnek mondott holt legelőször is eltemetéséről kérdezősködik babájától, hogy eltemetteti-e szépen? Ez a hiedelem az alapja – miután a halott az eltemettetéséről halomása után is gondoskodhatik – hogy nálunk a hálás, vagy háladatos halott-féle mesék eddigelé ismeretlenek s ha kerül is majd a jövőben, elterjedt nem lesz, míg a hiedelem a nép közt élni fog, át fog alakulni, ha sejtelmünk nem csal, hálás álattá. A mondottak alapján ilyennek kell tekintenünk: Krizánál a Csihán királyurfit, Kálmánynál A kis ürgét (Szeg. népe I. k. 124. l.), kötetünk kis macská-ját, fejlődésében, vagy átalakulásában megakasztottnak kell mondanunk a Rogozsin királyt s a fentebb említett János úrfit és ha okoskodásunk helyes, akkor a székelyeknél, csángóknál is kell a halottakról ilyféle hiedelemnek lenni, hogy a halott halomása után egy ideig még a föld felett lehet s ha keresik, most még meg is találják. Nem így vagyunk a palóczokkal, náluk a hálás halottak szerepelnek (Istvánffy: 28. l. A mészároslegény, Kisfaludy: IX. k. 492. l. Szegény János.) még pedig Istvánffy nál a mese elég magyaros színezetű. Gaal II. k. XXI. számú, III. k. LI. sz. meséjéről nem szólunk, a hős idegen országban csatangol, idegen színezetét nem bírta elveszíteni, nem alakulhatott; a szintén Gaalnál található III. k. XXXIX. meséről pedig nem tudjuk, hogy az ország melyik tájékán – értjük a falut, nem a kaszárnyát – mesélgették, azért nem is szólhatunk hozzá. Érdekes volna tudni, hogy a hol a két palócz mesét lejegyezték, a halottról fent közölt hiedelemről tudnak-e, a mesék azt mutatják: hogy nem.

21. Jágėrfa. Változatait lásd az Ethnographia XXV. évf. 14. lapján említettekben. Ipolyi kéziratos gyüjteménye 603. szám alatt van egy számbaveendő változat; az idegeneket Bolte (Joannes Bolte u. Georg Polívka: Anmerkungen zu den Kinder- u. Hausmärchen der Brüder Grimm. 1913. Leipzig I. kötet 260. l. –) sorolta elő.

22. Szüz Mária és Mári keresztlánya. Változatai Kisfaludy: VII. k. 573. l. 9. sz. az idegenek a megelőző jegyzetben említett Bolte műve 1. k. 13. l. – vannak felemlítve. A most közlöttben, mindvégig állhatatosan tagad a keresztleány, de azért a mesetipusnak megfelelőleg: jól, nem szomorúan végződik a mese A 113. számú Nánika változatában feltünő vonás, hogy Krisztus, mint asszony szerepel. Neve után itélve Nánika idegenből származottnak: mutatkozik.

113. Nánika.

Innet-onnat, hetedhét ország ellen vôt ėgy embör, annak nagyon sok gyeröke vôt, mikor mögént születött ėgy kislánya, êmönt komát keresni, mer mán Szőregön nem tanát komát. Mönt, möndögélt, előtanát ėgy embört; öreg Őszembör vôt mán, kérdözi: „Hova mégy? tė!“ aszongya az embör: „Êmék komát keresni!“ Aszongya az Őszembör: „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Nem köllesz!“

Akkor mögén mén, mén, előtanát ėgy kútat, ėgy aszszony merte (belőle) a vizet, kérdöszte az Aszszony, hogy hová mén? Aszonta: „Êmék komát keresni.“ „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Maga jólösz!“ „No, hozza el a kis gyerököt – mongya az Aszszony – hozza el ide a kúthon, maj itt mökkörösztöjjük!“ Êvitte az embör a kis lányát, mökkörösztőték: Nánikának. Aszongya az Aszszony: „No, jó lösz ez a kis lán énneköm! maj hozok föl ėcs csomó ruhát,“ osztán lėmönt a kútba, hozott föl ėcs csomó ruhát, aszonta: „Esztet vidd haza a feleségödnek, add oda az ágyba, hogy ógygya ki.“ Mikor főbontotta a felesége, ruha vôt benne mög péz; a ruhábul mindég vartak: osztán sosė fogyott, a pézbül mindég kőtöttek, osztán sosė fogyott. Az az aszszony a Krisztusurunk vôt, aszonta Nánikának, mikor mán nagy lött: „Nánikám lelköm! ne ez a bögre, ebbe nė nyûcsd az újjadat, mer ha belenyûlsz, akkor bajod lösz, hanem csak őrizzed!“ Elik, hogy kimönt, Nánika mingyá belenyûtotta az újját a bögrébe; mikor kivötte türűgette az újjárû, de nem mönt lė a vér, akkor bekötötte az úját. Haza gyütt Krisztusurunk, möglátta az újját: „Nánika, lelköm, mi lelte az ûjadat?“ Aszonta: „Mögváktam!“ Oszt nem akarta mutatni. „Nánikám, lelköm, aszonta Krisztusurunk: „Mutazsd mög, mer főviszlek ėgy nagy, magos fára, oszt akkô néma lösző, nem tucz beszélni!“ Nánika csak nem akarta mögmutatni.

Oszt fölvitte ėgy nagy, magos fára, âra mönt ėgy úr, ėgy kiráj vadászni, kutyája âra szalatt, a fáhon, oszt vonyított föl. A kiráj êkűtte a kocsissát, hogy nézze mög: mi van odafönt? A kocsis êmönt oda, oszt nėszte, mikô viszszamönt, mingyá monta, hogy nagyon szép kis lány. Odamönt a kiráj, híta lė, oszt nem tudott beszélni, csak úgy mutatta, intött, hogy nem bír beszélni. Akkô a kiráj öszszeszödött létrákat, öszszekötöszte, oszt maga mönt föl érte; lėhoszta, oszt hazavitte ű hozzá. Mikô mán mögnyőt, êvötte feleséginek.

Ėccző a kirájnak háborúba köllött mönni, ekkô mán mög akart lönni a kis gyerök oszt a kiráj vigyázókat álított a felesége mellé, hogy sėnki sė möhessön oda. Odamönt Krisztusurunk, hát Krisztusurunk mind elaltatta, odamönt Nánikáhon: „Nánikám, lelköm, mutazsd mög az ûjadat, maj elviszöm a kis gyeröködet, oszt nagy kést töszök melléd oszt aszt gondojják, hogy mögölted.“ Aszonta Nánika: „Nem bánom én!“ Oszt Krisztusurunk nagy vérös kést tött melé, elvitte a gyerököt, de azért a kezit nem mutatta. Mikô fölébrettek, nészték, hát nagy vérös kés vôt mellette oszt az aszszony nem tudott beszélni. Minygyá irtak a kirájnak, hogy a felesége mögölte a gyerökit. Akkô a kiráj hazagyütt, otthun vôt ėd darabig oszt mögént el köllött neki mönni, oszt akkô mögént mög akart lönni a gyeröke, mögént fogattak vigyázókat, oszt aszonta a kiráj: ha még ėcczör nem vigyáznak, akkô minynyájinak fejvesztesége lösz. Mikô möglött a gyeröke, mönt Krisztusurunk, minynyájan aluttak, aszonygya: „Nánikám, lelköm mutazsd mög az ûjadat, mögént êviszöm a gyeröködet oszt nagy vérös kést töszök melléd, aszt gondojják: hogy mögölted a gyeröködet!“ Aszongya: „Nem bánom én, nem mutatom mög!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy, vérös kést tött mellé. Fölérzöttek a kik őrözték, mögijettek, hogy mögént mögölte a gyerökit. Akkô mögírták a kirájnak, hogy eszt mög nem löhet őrizni, mê mindég mögöli a gyerökit. Hazamönt a kiráj, otthun élt ėgy darabég, oszt mögént el köllött mönni, mögént fogadott mellé, hogy vigyázzanak rá. Krisztusurunk mögént bemönt: „Nánikám, lelköm mutazsd az ûjadat, mer mögén elviszöm a gyeröködet!“ Nánika csak aszonta: „Nem bánom én!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy kést tött mellé. Mögirták a kirájnak, hogy eszt nem löhet mögőrözni. Mikô hazagyütt a kiráj, csinátatott házat, ahun az álatok vôtak oszt az egész várost öszszehîták, hogy gyűjjön csudájára, mer Nánikát beledobik. Akkô mán minynyájan ott vôtak, még ėgy hintó gyütt sebössen, csillámlott, még aszt mögvárták. Mikô odaért, akkô lėszált Krisztusurunk, aszongya: „Nánikám, lelköm, mos mögmutatod-ė az ûjadat? Aszongya: „No, mos mán mögmutatom, mê látom, végem lösz!“ Mikô mögmutatta, a zsebkendőt kivötte a zsebibül, möktörűte, oszt minygyá lėmönt a vér: az a vér Krisztusurunk vére vôt. Krisztusurunk oszt odatta neki a 3 gyerökit, hogy visejje gonygyát, úgy oszt nem dopták bele Nánikát abba a hászba, azután beszélni is tudott. Akkô még ėccző mögesküttek, most is élnek, ha mög nem haltak.

(Szőreg.)

23. A 3 szent királ. Az 1001 éj: XI. k. 260–288. l. Die geschichte Khwadschah Hasans al Habbal feliratú, terjengős meséjének elég szépen elmondott változata. Másként tárgyalja az alább közlött 114. sz. adat, melyet főként a Boldog szaváért közlünk – melynek változatait a Kisfaludy: XII. k. 460. l. XII. sz. meséje és Aarne 495. sz. jegyzetében keresd. Munkácsi (Bernát: Árja és kaukázusi elemek. 1901. Bpest. 173. l.) említi, hogy a boldog, bódog, bodog felix, glücklich érteményben is előfordul; így mondják a szótárak is a Félix = Bódog keresztnévnél, de ez idegennek látszik. E szerint az okoskodás szerint alakítva mesénk nevét, így szólana: melyik jobb, a Szerencse-e, vagy a Szerencse? A boldog szóhoz fűzött megjegyzésekre ide jegyzem, hogy bôdog, vagy bódog, bodog alakban nem emlékszem, hogy a néptől hallottam volna az ö-ző magyaroktól; nálunk mindig boldog. A tóteredetű Csanádpalotán hallottam először a szolda-t, hol Pelpás-Kovács is van; lásd Munkácsi sorait. A boldog inkább gazdag érteményű: „Istenöm, de boldog, mindöne van.“ (Szeged) A kinek mindene van, a mire szüksége van, az gazdag.

A kerek kőfogás a mennyiben vele szerencsés lesz, ennyiben ide számitandó, változata Merényi: E. I. k. 143. l. változatait lásd Kisfaludy: XVII. k. Hogyan ajándékozott Mátyás király? jegyzetében! ilyen alább a 115. sz. adatunk is.

A Szerencsét személyesítve Gonzenbach II. k. 52. sz. jegyzetében emliti; a szerencsegolyót U. o. 21. sz. jegyzetben.

114. Mijik job: a Szöröncse-jė, vagy a Boldokság?

A Szöröncse mög a Boldokság tusakottak, hogy mijik job: a szöröncse-jė, vagy a boldokság (itt = gazdagság)? Amint tusakottak, mönt âra ėsz szögény embör: söprűt vitt a hátán a pijaczra elanni, aszonta a Boldokság a Szöröncsének, hogy ű boldoggá töszi eszt a szögény embört! oda hítta magáhon, adott neki 100 forintot, hogy nė köjjön neki többet söprűt hordani, lögyön boldog! Viszszavitte a szögény embör a söprűt, neki mán péze van, nem köl söprüt kötögetni! (Szegények foglalkozása.) Örűt a szögény embör, hogy a felesége sė tanája mög, főtötte a pallásra, beletötte ėgy zsák kórpa közé, aval ê mönt dôgára. A felesége mer nem vót péze, fokta a zsák kórpát, átvitte a szomszédba, odatta ėgy fazék aluttéjé. Keresi a szögény embör a korpát, hogy hun van? Az aszszony aszt vallotta, hogy el vitte a szomszédba, odatta ėgy fazék aluttéjé. „Hisz abba 100 forint vôt!“ monta a szögény embör. „Mé nem monta ken?“ mongya az aszszony. Mögint a szögény embör mit cseleködött? kötötte a söprüt, vitte a pijaczra mögint. A Szöröncse mög a Boldokság mögint ott vannak a pijaczon, láti a Szöröncse, hogy hozi a szögény embör a söprűt, aszondi: „Nészd, Boldokság! ott van a tė szögény emböröd, mögin hozi a söprüt!“ Oda híta a Boldokság, hogy huvá tötte aszt a 100 forintot, hogy mögén söprűt árul?“ Elmonta a szögény embör, hogy beletötte ėzs zsák kórpába, a felesége odatta ėgy fazék aluttéjé. Mögin adott neki a Boldokság 100 forintot, aszongya neki: „Többet mög nė lássalak a söprűvel!“ A söprűvel viszszamönt mögént, de a 100 forintot a feleséginek csak nem monta, beletötte ėsz szakajtó kukuriczalüsztbe. Szinte mögén átvitte a felesége a kukuriczalüsztöt a szomszédba, kicserélte búzalüszté, mer nem vôt nekik búzalüsztyük oszt köllött. Kereste a szögény embör a kukuriczalüsztöt, hogy hun van? „Átvittem a szomszédba búzalüszté, mer köllött.“ A szögény embör ėtürte, mögint csak hozzá fogott söprűt kötni, vitte a pijaczra. A Szöröncse mög a Boldokság möglátta meszszirül, hogy a szögény embör hozi a söprűt, aszongya a Szöröncse: „Nész Boldokság! a hun gyün a te szögény emböröd, hozi mán mögint a söprűt! Odahítta a Boldokság a szögény embört, aszonta: „Mos mán 200 forintot attam, nem adok többet!“

A Szöröncse mög aszonta: „No, nészd szögény embör! én csak ėgy krajczárt adok, evel kezgyél kereskönni, lögyön hozzá szöröncséd!“ Az 1 krajczárhon adott ojan szöröncsét, hogy gazdag embör lött: elsőbb is masinát vött ėgy krajczáré, elatta, oszt mán 2 krajczárja vôt, úgy oszt 2 krajczáré vött, elatta, úgy tovább, mögazdagodott, mer vôt hozzá szöröncséje.

(Magyarszentmárton.)

115. Kerek kő.

Hol vôt, hol nem vôt, vôt a világon ėsz szögén embör, vôt annak 6 fija, de ojan szögén embör vôt, hogy a gyerököket sė merte az úcczára ereszteni, mer ruhájuk nem vôt. Vôt ennek a szögén embörnek ėgy gazdag bátytya, de fösvény vôt, hijába mönt hozzá a szögén embör, nem kapott sėmmit sė, aszonta: „Én is keservessen kerestem, keressél tė jis!“ Kimönt a szögén embör halászni, nem fogott sėmmit, hazamönt nagy búsan, sírtak a gyerökök mög az aszszon, mögesött a szögén embör szíve, kimönt viszsza, halászni. Hát, amint halászgat, halászgat, hát, ėcczör mögmozdul a háló, kihúzza a szögén embör, nem hal van benne, hanem csak ėgy kerek kő: „No! – gondolta magában a szögény embör – ha mán nincs hal, hazaviszöm eszt a követ, legalább lösz mivel jácczani a gyerököknek. Hazavitte, mögörültek neki a gyerökök, mingyá elkeszték gurigázni, hát ėcczör csak elkeszdött fényösödni, éfél fele mán az egész szoba világos vôt. Gondolt ėgyet a szögén embör: „Feleségöm! fölviszöm én eszt a kirájnak, hátha ad érte ėgy harapnivaló kinyeret a gyerököknek.“ El is vitte a szögén embör. Kikérdöszte a kiráj: „Mi járatba vagy tė, szögény embör?“ „Én bizon ide gyüttem vôna, három nap úta nem tuttam halászni ėgy halat sė, hát! eszt a kerek küvet kihalásztam és elhosztam ajándékba, hátha ad ėgy falat kinyeret érte, mán 3 nap ûta nem öttek a gyerökök ėgy falatot sė.“ A kiráj mögnészte a küvet és aszonta a szolgáknak: „Tőcscsetök mög ėzs zsákot ennek a szögén embörnek, legaláb lösz mit harapni a gyerökejinek!“ Mikor haza mönt a szögén embör, mongya az aszszonnak: „Eregy, kérjé a bácsitul ėgy vékát, mérjük föl eszt a pészt! mönynyi löhet?“

Elmönt a szögén aszszon a vékájé, hazavitte, mongya otthun az urának: „A bácsi mög csúfolódott! Még aszonta, hogy nem hamut mérünk-ė?“ „No, majd viszöl ėgy párt mutatóba!“ mondja az embör. Mögmérték, hát éppen 2 véka lött. Hazavitte az aszszon a vékát, töttek bele 2 aranyat mutatóba. Mikor oda ér a szögén aszszon a vékával, hát csak nézi a bácsi az aranyakat! Kikérdöszte a nagybácsi, hogy: „Hát hun vöttétök az aranyakat?“ Elbeszélte a szögén aszszon, hogy hát kerek kűjé kapták a kirájtul! Gondolta a fösvény bácsi: „Ha tik ėgy kerek kűjé 2 véka aranyat kaptatok, akkor én 2 czimörös ököré menynyit kaphatok?“ Másnap útra készült, elhajtotta a 2 lekszöb ökrit a kirájnak. Bevezették osztán a gazdag embört a kiráj elébe, kérdözi a kiráj: „Mit hosztál? gazdag embör!“ Aszongya a gazdag embör: „Hosztam fölségödnek 2 szép ökröt.“ Mongya a kiráj; „Tė hoszhattál, gazdag embör! mer van; hanem vidd el annak a szögén embörnek, oszt ad oda neki, mer ű neki ús sincsen!“ A gazdag embör mögszégyölte magát, elgyütt a kirájtul, többet sömmiféle ajándékot nem vitt a kirájnak; a szögén embörbül pedig gazdag embör lött.

(Hódmező-Vásárhely.)

24. András: a kitett gyermek. Hahn 10. mesetipusából kevés példát találunk bemutatva, azért vettem fel gyüjteményembe e nyomtatványból kerülhetett adatot, melyben az anya csak közvetve teszi ki törvénytelen gyermekét.

25. A czigány, a pap és a bíró. Aarne 1700. számmal jeleli meg a finn változatokat.

26. A fájóslábú mester a harangozó hátán. Pár sora Kisfaludy: IX. k. 528. l. van. Változata a 116. számú hiedelem, Aarnénál 1791. számú.

116. A lelkek esznek.

Régönte, mikô a roszlelkök főkeltek a sírbul, birkákat loptak, mögfőszték oszt mögötték, a juhász nagyon panaszkodott a temetőcsősznek, hogy sok birkája elvesz. A temetőcsősz gondolta, majd elbánik ű a lelkökkel, majd kilesi az apjával ėgyütt, Az apja sánta vôt, fővötte a hátára, úgy vitte ki, hogy maj segit neki az apja. Mikô mán âra vitte a temető felé, az ėgyik lélök aszt gondolta, hogy lélök hoz birkát, mindég aszt hajtogatta: „Hozzad hamâ, hagy vágom a nyakát! Hozzad hamâ, hagy vágom a nyakát!“ A temetőcsősz apja mög asz gondolta, hogy az ű nyakát akarik elvágni, lėugrott oszt biczögött a városba, hogy az ű nyakát nė vágják! elmönt a városházára, főjelöntötte. A városbul osztán kimönt ėgy regemönt katona a sírok közé, lėbûtak a sírok mellé. Mikô gyüttek a lelkök, tüzet gyûtottak, öttek javába, akkô főkeltek a katonák, oda lüvődösztek közéjük, a hun a tűz vôt, ėgyet möglűttek, lėesött. Akkô mán testye is vôt, úgy oszt êtemették.

(Csóka.)

27. A koma. A Kisfaludy: IX. k. 528. l. Futyika János és a X. k. 384. l. Az ördög mint szolga mesébe van beékelve.

28. A nagygusztusúak. Változata a 117. számú: A vereshajma és a lusta asszony. A lusta asszony megtanításáról a Kisfaludy: XII. k. 137. l. A rest macská-ban van szó, lásd jegyzetét. A beszélni nem akaró asszony szavát gyertyavilágnál való keresést Arany János is felhasználta Jóka ördöge költeményében.

117. A vereshajma és a lusta asszony.

Az egyszeri embernek lusta volt a felesége, mikor összekerültek, próbálta az embert, nem főzött vacsorát, mit szól? hátha így is jó lesz, ha nem esznek fölt ételt!

Az ember erős munkát dolgozott, éhes volt, megmondta a feleségének, hogy ez többet elő ne forduljon, mert akkor vereshajmát eszik, a vereshajma pedig bolonddá teszi. Az asszony oda sem hallgatott, mit beszél az ura, pár napra rá megint nem főzött, az ember behozott 2 vereshajmát, odaült az asztalhoz s ette. Mikor már megette, felkelt, elkezdett düllöngélni, addig düllöngélt, hogy megtalálta a botot, akkor az asztalra ütött, azután a falra meg az asszonyra, jól elverte az asszonyt. Az asszony azután főzött rendesen.

Mikor már hosszú ideig szépen, békességben éltek, az asszonynak az eszébe jutott, hogy meg kellene próbálni, hogy mit csinál az ember mostan, mikor már annyi ideje, hogy békességben élnek? Az ember nagyon szerette a paprikást, azt főzött az asszony, beletette a kemenczébe, hogy el ne hüljön, a tűzhelyt, konyhát kitakarította, hogy nyoma se legyen, hogy főzött. Az ember hazajött, látja, hogy a tüzhelyen nem ég a tűz, kérdezi az asszonyt: nem főzött? Az asszony elszámlálja, mi mindent csinált, milyen sokat dolgozott, nem ért rá főzni, majd ma nem esznek fölt ételt; nincs, jól lesz úgy is. Az ember azt mondja: „Hát akkor hozz be 3 vereshajmát!“ „Van fölt étel! van fölt étel! csak ne egyék vereshajmát – mondja az aszszony s hozta be a paprikást – van paprikás, mert megint bolonddá teszi a vereshajma!“ Azután főzött rendesen.

(Gyopárosi-szöllők.)

29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs. Andersen ismeretes meséje valamelyik forditás útján hatolhatott le a magyar nép közé, melyet azután az egyházaskériek kevéssé községük viszonyaihoz alakítottak, honnan máshova járnak templomba, mi a mesében kifejezést is nyert. Gyüjteményeinkből eddig elé Kálmány Sz. I. k. 182. 1. János mög a Jakabok: Sz. II. k. 128. l. A szögény ember jövendőmondója változatát ismertük. Furfangosságából találunk változatot Szeged népe II. k. 127. l., utolját Jókai 42. lapján: Csalóka Péter kalandjaiban, melynek Bohó Misi néven Hódmező-Vásárhelyt telyjesebb változatát jegyeztem le – ilyenből kerekíthette ki Jókai is Csalóka Pétert. Kárnak kell mondanom, hogy a Bohó Misiben előforduló sikamlós és drasztikus helyeknél fogva, még zárójel közt sem közölhetem, pedig elmésebb, mint Jókaié.

Kolozst a Gyopárosi-szöllőkben Kuluzsnak hallottam mondani. Idegen változatait Köhler: I. k. List und Leihtglaubigkeit felirással jelzi a tárgymutatóban, Andersen meséjét a 242. lapon. Aarne az 1535. sz. jegyzetében emliti a finn változatokat.

30. Tréfás Jankó. Vesd össze Jókai: Csalóka Péter és Kisfaludy: XVII. k. Paprika Jancsi kópéságaival s jegyzetében emlitettekkel.

31. A kitanult katona. A bolond keresés Kisfaludy: XIII. köt. A szükség és a Kisfaludy: XII. k 467. l. XIX. m. jegyzetében van elősorolva, megvan a következő sz. mesében is.

32. Kire marad a kis ködmön? Változata Arany 61. lapján: A kis ködmön, melyet éppen úgy hallottam orosházi elmagyarosodott tótoktól. Aarne 1450. számot adott finn változatainak. Bolte a 21. sz. j. említett műve I. k. 335. l. ír róla. A bolond keresést a megelőző jegyzetben említettük.

33. Ügyetlenek. Az eleje Kálmány: Sz. II. k. 131. l. A róka keresztelése állat meséhez van fűzve.

34. A bárgyú ember. Jókai 70. lapján közli a változatát: Az elveszett csibék felirással; lásd Kisfaludy: VIII. k. 444. l. Csacsi csicsa I. meséjét, Aarne 1408. j.

35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr? Az Ethnographia XIV. évf. 425. lapján Brunszvik 2. pontjának változa.

36. A róka szabadulása a kútból. Változatai Aarne 32. sz. j. alatt, Köhler: I. 107. lapján vannak említve.

38. A német és az ürge. Németből kerülhetett népünk ajkára német hallja németül beszélni az állatokat.

39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija. A bagoly és a sas egyezkedését Dähnhardt II. k. 243. l. –; a legszebb gyermek-et Ugyanott a 246. lapján találjuk.

42. Mé harakszik a kutya a macskára? Vesd össze Arany: 274. l. Miért haragszik a disznó a kutyára stb.: Krisztusurunk átvitelét a vízen Kisfaludy: I. k. 507. l., Kálmány: Sz. II. k. 140. l., Világunk. 37. lapján találjuk. Lásd a mese kezdetére Kisfaludy: XVII. k.: Mijûta öszik az ökör ėgy pár óra hoszszájig jegyzetét.

43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul. Adatunk két állatmeséből van egybefűzve: az eleje a Farkas-tanya, Arany: 117. l. töredéke; az utolja Kálmány Sz. II. k. 132. l. A szarka mög a róka mese; Aarnenál 56. A.-val jelelve. Mesénk első felében is teljesült a legtöbb mese összekapcsolásánál tapasztalható eljárás: hogy az egyik mesét tíl-túl, nagyjából czéljához igazítva, töredékesen alakítva meséli a mesemondó. Ha szabad a változatok összevetéséből következtetni, akkor a töredéket úgy kell kiegésziteni, hogy az inni ment állatoknak a kocsmáros helyet nem adott s az állatok megbosszulták magukat rajta: FFC 11. szám 1. lap, Aarne: Die Thiere auf der Wanderschaft dolgozata.

44. A hegyek keletkezése. 45. A hegyek nagyobbodása. Lásd Dähnhardt. II. k. 234. l. s Kálmány: Világunk 27. lapját, hol az 1. számú adatunk nyelvjárásilag hibásan van közölve. Elkeresztényesedett változatokkal van dolgunk, eredetileg nem a hegyek keletkezéséről szólt adatunk s változata: a Nyelvőr XXXVII. k. 45. lapján levő hagyomány, hanem a hegyek nagyobbodásáról, mint a 2. számú töredékben van s nem is Krisztusurunkkal összekötve. Az Arbuc-hegyről olvassuk, hogy először ez a hegy kezdett emelkedni s így nagyobbodni is egyúttal, utána a többi: Windischman: (Zoroastrische Studien Berlin 1863.) 69. lap.

46. Az Ördög el akarta rekeszteni a világot. Kálmány: Világunk. 7. lapján szóltunk róla, a kakas szó ereje a Kisfaludy: XIII. kötetében: A dubricsoni oltár keletkezése jegyzetében van felemlítve.

47. Csak égy aszszony vôt, tudniillik a ki leányból lett asszony, a többi állatból. Változata Kisfaludy: XVII. k. Mé monygyák emböri nemzet, aszonyi álat? jegyzetében van felemlítve.

48. Az angol nyelv eredete. Jelen alakjában adatunk adomának, nem kosmogonia-töredéknek tetszik. Menetére nézve hasonló Dähnhardt: III. k. 185. l. 5. sz. adata, melyet Szegeden is ismernek.

49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa? Változatait lásd Dähnhardt: II. k. 40. l. – IV. Schutzspendende Bäume.

50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje? Az ághajlást v. ő a megelőzővel, Kálmány: Sz II. 139. l. és a Világunk 40. lapján levővel.

51. Miből lett a gomba? Változatait Kálmány: Sz. II. k. 142. l., Ethnographia XXI. évf. 302. l., Dähnhardt II. k. 108. l. v. ö. Kisfaludy: XVII. k. A czipó eredetéről szóló adattal.

52. Mióta akasztják a betyárokat? Lásd a Kisfaludy: I. k. 500. l. XXVI. számút. V. ö. Kálmány: Világunk. 27. l. hola pogány isten sem nem bölcs, sem nem mindentudó, mint hagyományunkban van festve, melyben a rosszul, hibásan teremtett dolgokon való újitásról van szó: a demiurg Péter nyúl az anyaghoz itt is a feljegyzésben, de Krisztus mondja mit írjon. Rosszul teremtésről szól 100. gúnyolódónk is.

53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni. Ödipusz mese alakú mondája keresztény alakban, a vérfertőzés helyett testi halál van az anyát illetőleg, csak az a kár, hogy muzsikus czigánytól jegyezhettem le s ha keresni kellene a párját, a szláv czigányoknál keresném. Az eleje megvan Krauss (Friedrich: Sagen und Märchen der Südslaven Leipzig) II. 67. lapján: Der Eltermörder; Aarne a 931. számot adta neki.

54. A magyarok származása és lakóhelyei. Meséink hősei farkast nem szopnak, medve, ló, tehén, juh tejével erősödnek, kéziratomban van egy hős, a ki kutyának a fia, de farkast szopót másikat még eddig nem találtam. A farkasok az orosz és oláh mesékben játszanak szerepet. Az oroszban csak olyan tanácsadója a mesehősnek, mint a magyarban a tátos ló. Gubernatis (Die Thiere in der indogermanis-hen Mythologie) a XII. fejezetében a 451. lapon felhoz eszt-et is. A Romulus és Rémus monda idevágó vonását, lásd Ipolyi: mythologia 153. l., valamint a német Wulfingeket azért nem említem, mert a kunok, kik e vonást megőrizték, sem a latin, sem a germán eredetű népekkel nem érintkeznek ma s ha kölcsönvételről van szó, keletre kell a szemünket vetnünk. Ide látszik mutatni mondánk ama figyelemre méltó helye is, mikor a magyar kovácsoktól azt kérdezi a török: ki birja ezt a nehéz kard ot forgatni? mire a farkast szopó vezér vállalkozik, miből baj keletkezik s a vezér agyonvágja a törököt; a monda e részét vesd össze az arab Antar-féle kard megforgatásával, hol azonban a király a kovács fejét vágja le. (Ethnographia XXIII. évf. Isten kardja 337. l.) A kardról lásd 1. sz. jegyzetünket.

55. Szolnok elnevezése. Erőltetett, mint Battonya-ból – (kiejtés szerint Batonya) – a Batu-tanya kiokoskodása: e szerint Batu (kán) tanya-ból van összevonva, csak hogy akkor is Batu tanyája és nem Batu-tanya. A mult század hatvanas éveiben sütötték ki ezt tanult emberek, nem is a nép. Batonya a régi iratokban Bathona szláv jövevény szó (Melich János: Szláv jövevény szavaink Budapest l. k. 2. rész 101. lap.) Erőltetett a 118. számú is, melyet a néptől jegyeztem le és a 119. számú, melynek változata az Ethnographia XVII. évf. 229. lapján van. A szláv jövevény szavaink közé tartozik Szolnok is: (Melich J. i. műve 127. l.)

118. A dohányszó eredete.

Régebb időben még a dohányt nem úgy hivták, hogy dohány, hanem levél. Egyszer az Ördög a mint megy, összetalálkozik egy emberrel, kit Dohnak hívtak. A mint együtt útaztak, azt mondja az ember: „Hallod, pajtás! csináljunk pipát, pipázzunk!“ „Helyes: – mondja az Ördög – nálam van levél.“ Addig mentek, mig egyszer találnak pipának való görbe fát, szépen kifaragták a fát pipának, tüzes dróttal kisütötték a makját és a szárát, a tűzszekrényét pedig bicskával kivájták. Mikor készen volt, azt mondja az Ördög: „Nesze, pajtás! levél, meg van vágva, csak gyújts rá!“ Doh rágyujtott, szívta és elszédült a levéltől. Akkorára odajött egy másik Ördög is, kérdezi: „Mit csináltok? pajtás.“ Elmondták, hogy milyen jól sikerült a pipacsinálás, a pipázás, azt mondja az Ördög a másiknak: „Nézd csak, pajtás! Doh hány a levéltől!“ Ebből eredt a dohány, hogy Doh hány a levéltől.

(Dombegyháza.)

119. Félegyháza elnevezése.

A hun most Félegyháza van, ott azelőtt csak ėgy ház vôt. Mikor ėgy herczegné útazott âra, nagy bajba vôt, hogy hun köl itt möghálni? Aszonták, hogy itt köll möghálni! A herczegné aszonta: fél ėgy háznál möghálni, onnan lött: Fél-ėgy-háza.

(Szeged.)

56. Jász-kunhalom eredete. Az elevenen eltemetésről Kisfaludy: XVII. k. Az ingyen nem temető pap és Mátyás király jegyzetében van szó. Hagyományunk változatáról, a besenyőnek mondott Thonuzobáról Ipolyi mythologiája 168. lapján emlékszik meg, kisallangozva Jókai M.: Mesék és regék művében találjuk.

57. Vasas János. Találkozik Kisfaludy: XIII. k. Mátyás király és a szökött huszárjával. Lásd Aarne 952. számú jegyzetét. Emberem a monda végén magyarázgatta, hogy a palota hölggyel – a kit feleségül kapott, mikor a király udvarában étellel, itallal, mindennel ellátták – vele hált. Az évszámot azért tudja, mert Makón a nekik tetsző történeti szinezetű hagyományokat az emberek le szokták irni szóról-szóra egymástól állitólag.

58. Mátyás király és a részeges huszár. A házastársak kicserélése Kisfaludy: VI. k. 289. l.; a most bemutatott forditottja II. kötetünk 26. sz. adatának.

59. Mi van legtöbb a világon? Adománk Csokonaival is össze van kötve Tóth: II. k. 168. lapján.

60. Mátyás király és a jószivű szegény ember. Köntösével ajándékozza a 61. számú adatban.

61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában. A köntösével való ajándékozás megvan a megelőzőben; a czinkotai iccze megnagyobbitását Jókai 4. l. A czinkotai kántor-ban közli.

62. Mátyás király a czinkotai kántornál. A más köntösével való ajándékozást lásd a szesztai történetben, melyet Kiss János után a Kellemetes időtöltésre való Elmés Nyájasságok: 10. 1. művéből Tóth: I. k. 119. l. közöl.

65. Mátyás király és a mutatványos. 66. Mióta csizmadia a csizmamester? A különös ajándékozásról Kisfaludy: XVII. k. a Hogyan ajándékozott Mátyás király? adoma jegyzetében szóltunk. A 65. sz. adatunkat versben Tóth I. k. 113. l. közli.

67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni. 68. Mátyás király és a részeges bíró. A kigombolkozásról Kisfaludy: XVII. k. Mátyás király és a juhászbojtár jegyzetében van szó és alább a 81. sz. adatunkban.

71. Kinizsi., 72. Toldi. Mátyás király-féle adomákkal látjuk felruházva József császárt II. kötetünk 24. sz. jegyzetében, mint ezt már Kisfaludy: XVII. k. József császár Temesközön jegyzetében felemlítettem: Rózsa Sándort a rablóvezért, Ugyancsak Kisfaludy: XVII. k. Az ingyen nem temető pap és Mátyás király jegyzetében van róla szó; Ugyan így megtisztelte a nép Csokonait az udvari bolond szerepével: lásd feljebb az 59. sz. jegyzetet; Eötvös Józsefet –: II. k. 38. sz. jegyzetben – a pesti urak helyett pipálja le a nép, mikor a paraszt kérdésére, hogyan hivják az ő komáját? nem tud megfelelni. A felsorolt adatokat lehetne még szaporítani, de – azt hiszem – elegendők annak a bizonyítására, hogy egyes dolgokat nem lehet a népnél egyes személyekkel kizárólagosan összekapcsoltaknak tekinteni. Igy vagyunk Toldival és Kinizsivel is. Sem nem Toldié, sem nem Kinizsié a hozzáfűzött vitézkedés, erőmutatás, hanem a népé s mielőtt őket felékesítette vele a nép, kire alkalmazta? ma már ki mondja meg? Hogy a röghöz kötött nép nem küldi hőseit szomszéd népekhez kaput döngetni, mint Botondot hajdan, életviszonyaiból következik. A kapu döngetés-féle cselekedetek helyett használatba vesz más vitézséget, erőtbizonyitó cselekedeteket, milyenek helyzetének megfelelők snemis kell a szomszédba menni kölcsön kérni, ilyen, hogy példát is hozzunk fel, a birkozás, mely nálunk nem csak az állatfiak (II. k. 1. sz.) meséjében van napirenden, hanem a gyermekeknél is. Soraink nem Ilosvai s Arany Toldijára vonatkoznak, hanem a most közlött adatokra. A műköltés Toldiját – melyről elég szélesen foly az eszmecsere (Ethnographia XXIV. évf.), – még csak az irástudó emberektől hallottam, az irástudatlanoktól a jelen alakban, pedig Aranyét az iskolákban is tanítják s a ponyván is szerepel Toldi.

Majd ha idevágó adataink, a népnél dívó, vagy esetleg dívott szokások ismeretesebbek lesznek, akkor jeleljük meg: mire volt szüksége akár Ilosvainak, akár Aranynak más népekhez menni kölcsönért.

73. Szömölcs. Az anyajegyről más adatunkban emlékezünk meg, itt csak a szemölcsféle jegyet hozzuk fel, mely az új görög Viszontlátás-ban is előfordul: Olcsó könyvtár Bpest 884. szám 98. lap.

79. Rákóczi lova fordított patkója. Fordítva verni fel a patkót a lóra: az elejét hátra, hogy az üldözők, ha nyomoznak, útat veszítsenek, nálunk sem ismeretlen. Ipolyi mitologiája 238. lapján szól róla. Nemcsak Rákóczi lova, hanem Gyulafyé is – mind a kettő tátos – azt tanácsolja a gazdájának, hogy patkoltassa viszájára, így azután meg is menekednek az üldözöttek. Útvesztés előidézésére üti fel fordítva a patkót a rabló vend király, Schulenburg: (Wilibald: Wendische Volkssagen und Gebräuche. Leipzig 1880.) 1. és 7. lapján; Köhler pedig I. k. 481. lapján az ily adatok elterjedtségéről beszél.

Van azonban a magyarban másféle patkó felverésről is szó, melyről meg kell emlékeznem: 1880-ban Szajánban több ízben lejegyeztem Biczók barkácsoló embertől egy népiesedő: Rákócziról szóló dalt: Szeged népe II. k. 43. lap, melyet törmeléknek mondhatunk. Több ízben jegyeztem le abban a reményben ringatodzva, hogy emberem időközben majd újabb és újabb sorokat mond, melyek a törmelékben nincsenek meg. Az eredmény az lett, hogy többet nem tudott, mint a mennyit 1882-ben közlöttem is.

A patkó felverésére vonatkozólag meg kell jegyeznem, hogy emberem, mikor először dalolta, hogy a magiszter miért forditsa meg a patkót, igy dalolta: „Az elejit hátra, Nė fordûjon viszsza!“ Csak mikor megmagyaráztam neki, hogy a patkó nem fordulhat vissza, akkor dalolta a „Nė fordûjak viszsza!“ alakban, melyet azután, mint az imént emlitettem, közlöttem is.

Ilyféle patkóforditásról szó van Thalynál is, még pedig a most emlitett dal első lejegyzése szerint Rákóczi búcsújában, mely valóságos műköltemény, melyet Riedl Frigyes: A kurucz balladák (Irodalomtörténet II. évf 450. l. – Pintér Jenő szerk.) jeles értekezésében Thaly szerzeményének mutatott be. Bemutatásában hivatkozott reám is „Kálmány szerint a ballada ellentétben áll a nép felfogásával, amely a ballada közlésekor is Rákóczit nem siratta, hanem várta – mint felszabaditót“ (Irodalomtörténet: 451. 1) Kerültek azután, kik jónak látták állitásomat megtámadni s néppel mindenáron sirattatni Rákóczit, mint igazságot megkisérlették bizonyitgatni. Jegyzetbe az ily dolgok fejtegetése nem való, elég rámutatnom az Ethnographia XIX. évf. 12. és Ipolyi mythologiája 356. lapjára, ebből a két idézetből megalkothatja magának az ezen a téren nem jártas is, hogy az örökletűt nem siratni szokta a nép, hanem mint szabaditót várni, reménykedni, hogy eljövetelekor megszabaditja nemzetét és hogy a nép – mint már Ipolyi is megírta – Rákóczit őrökéletűnek veszi. Mindebből pedig az következik, hogy a mely adatban Rákóczi, mint nem örökéletű, hanem örökre meghaló szerepel, az az adat nem a néptől eredt, nem a népé. Mondom, elég volna ennyit idejegyeznem, ha Rákóczit mindenáron a néppel sirattatni akarók a többi közt nem hivatkoznak Szeged népe II. kötet 181. lapján közlött jegyzetemre, hol én is a dal népies sorait tekintve, Rákóczi siratóról beszéltem. Tény, hogy a most emlitett dal, ha csak népies sorait vesszük figyelembe, könnyen útvesztőbe visz, mit megtett velem is; de az is tény, hogy ha jobban szemügyre vesszük, összehasonlitjuk az ősiséget fenntartó és ápoló nép hiedelmeivel, akkor azonnal látjuk, hogy a dalt nem a nép költötte, hanem csak a szájára vette, kezdte alakitani, sorait népiessé tenni, de többre menni nem bírt. Nem birta hidelme: sajátsága szerintvalóvá tenni.

A magyar nemzetnek az a része, a melyik az ősiséget fenntartja, ápolja, népköltésről lévén szó, ez a része a nép, melynek ismeretes hiedelme bizony sokszor ellentétes a mi ismeretünkkel, hiedelmünkkel, kik az ősiséghez sokban hűtlenek lettünk. Igy pl. hogy tárgyunknál maradjunk, a nép hiszi, hogy egyesek örökéletűek, milyen Rákóczi és Rudolf, én nem hiszem; íme a kettőnk hiedelme közt levő külömbség! Ha a nép Rákócziról és Rudolfról, mint most is élőről beszélt Rákóczi holtteste hazahozatala előtt, akkor a szerint költötte dalait és regélte el kötetlen, ide vonatkozó nyelvhagyományait is; ha nekem kellett volna róluk hiedelmem szerint beszélni, akkor mint holtakról szólottam volna. Ez a néphiedelem tehát ismertetőül szolgál, hogy valamely adatot a nép költött-e? vagy a nemzetnek az a része, a melyiket nem vehetünk népnek. Lássunk példákat, mert Rákócziról van szó, Rákóczira vonatkozókat.

Rákóczi örökéletűségére vonatkozó Ipolyi adatáról már volt szó. Ipolyi az idézett helyen: mithologiája 356. lapján azt irja: „Köztudomásu, hogy az utóbbi háborús időkben népünk Rákóczit feltámadottnak vélte.“ Ilyen Kálmány kiadásra váró Alföldi gyüjtésében: Rákóczi keresztje fordulása is, mely adatban – Rákóczi holtteste hazahozatala után jegyeztem le, – már némi alakítás van; de a Kisfaludy: XVII. k. a hazafias dalok elején van egy dal, mely ily alakitástól ment s azt mondja: Visszajön még Rákóczi stb. Ilyen a Független Hirlap 1904. I. 23. megjelent számában (r.) közleménye. Azt írja, hogy a mult század ötveneséveiben, a franczia-osztrák háború alkalmával, Félegyházán egy ősz öreg ember politizálás közben azt mondta:

120. Foggal ellett csikók.

„Bizony uram, most már én is bizom, hogy kiüt a szabadság. Haza jön Rákóczi. Mindig azt hallottam az apámtól, fiam, akkor, mikor a csikók foggal jönnek a világra, nem sokára haza jön a magyar nép vezére Rákóczy Ferencz, a ki messze országokba bujdosik. Régóta vigyázom, tens uram, az idén minden világra jött csikónak fogat találtam a szájába.“

(Kis-Kunfélegyháza.)

Azt hiszem elegendő adatot összehoztam annak a bizonyítására, hogy a nép Rákóczit, mint örökéletűt, mint szabadítót várta. Ez a hiedelem a nép tudatává vált, ő igy tudja és hagyományait e szerint költi, vagy ha meglevő adatot kap és Rákóczira alkalmazza, az alkalmazása hiedelme szerint történik. Ha tehát valamely dalt említenek, hogy benne Rákócziról, mint olyanról van szó, a ki többet vissza nem jön és azt mondják, hogy a dal Rákóczi holtteteme hazahozatala előtt már ismeretes volt, akkor nekem nem kell még a dal sorait sem hallanom, már előre rá kell mondanom, hogy a dalt nem a nép költötte, de még a billegét – hogy az övé – sem sütötte rá, vagyis nem a népé, Nemcsak Thaly Rákóczi búcsújára kell tehát rámondani, mely „csillag lehanyatlik, ott nyugszom én már“-ról beszél, hanem Kálmány Rákóczi-siratójára is, – mely ily kifejezésekkel él: Ú’ sė gyüvök viszsza!“ „Sirat Magyarország“ hogy nem a népé. A Rákóczi edjik szomorú nótája“ stb. – vagy a „Mikor Rákóczi Lengyel Országba ment“ – féle nem is népies sorok annak a bizonyitására jók, hogy a nemzetnek ez a fia, a ki szerzette, nem tartozik a néphez, nem hisz Rákóczi örökéletűségébe, mint nem hitt a Thaly Rákóczi búcsúja és Kálmány Rákóczi-siratója szerzője sem, vagyis nem a nép költötte.

Népköltés-tárunkban van már egypár Rákóczi örökéletűségével ellenes nem-népdal s nálam is van kéziratban egy kiadatlan, majd ha közlöm, az imént leírt soraimnak igazságát példákkal is bemutatom s akkor látni fogjuk, hogy a népköltésében rendszer van, olyant a népének mondani, mi nem tőle eredt, bajos dolog.

Thaly, illetőleg Kálmány szóban forgó adatára nézve van más ismertetőnk is, nem csak az örökéletűségbe való néphiedelem, meg ha e jelzett hiedelmünk nem volna ismeretes, még akkor is ki lehetne mutatni, hogy a Thaly, illetőleg Kálmány szóban forgó adatát nem a nép költötte. A magyar az ősöktől örökölte – de mint fentebb kimutattuk – más népek is így örökölték a tudatot, hogy a fordított patkó útvesztőbe visz. Vagyis a patkó megfordításához azt a hiedelmet kötötték hozzá, hogy azért kell megfordítani a patkót, hogy a nyomozókat útvesztőbe vigye. Egyszerű, következetes gondolkozása az észnek: ha a patkó rendesen van a lóra verve, megmutatja a nyomozónak, hogy merre ment; ha fordítva van, vagy mint Ipolyinal van mondva: visszájára van a ló patkolva, akkor a fordított irányt mutatja, ezért az okoskodásért nem kellett a szomszédba menni, hogy egyik nép a másiktól eltanulja. Mint láttuk a patkófordítást az üldözötteknél nem csak a magyarok használják, Rákóczinál és Gyulafynál, hanem más népek is. Ha már most üldözöttről van szó és más czélból való patkófordításról, mint Thalynál, illetőleg Kálmánynál van: akkor azt kell mondanunk: itt a patkó nem azért van fordítottan felverve, mint a miért a nép szokta felveretni ily esetben, ez az adat nem a néptől származott. Csak így, ha lassankint megismerjük a nép sajátjának ismertetőit = billegét, melyet mindarra a hagyományra reányomott, melyet ha nem tőle eredt is, de sajátjává alakított, vagyis kilökte – ha nem tőle eredőt az ajakára vett –, a mi nem az övé és hozzáadta, a mi szerinte belőle hiányzott, csak akkor fogjuk látni, hogy mennyi adatot tartottunk a népének, mely valójában soha sem volt az övé.

80. Miért kell Rudolfnak bujdosni? Máskint magyarázza a 121. számú adatunk. A király képéről Kisfaludy: XVII. k. József császár Temesközön adatban van szó. A gipszből csinált alak eltemetését, Rudolf helyett II. Józsefét, kit viaszkból utánoznak s temetnek el, lásd Ethnographia XIX. évf. 22. lapon.

121. Miért lőtte agyon Rudolf Rócsilt fiját?

Rócsilt fija mėg a Rudolf komásztak, nagy komások vôtak, elejtėtte a páczáját a Rócsilt fija, monta Rudolfnak: „Agygya fėl a páczát!“ „Hogy adnám fėl? én fejedelėmnek a fija vagyok, nekėd szolgád csak nem lėszėk!“ „Hát nagyob úr vagyok ín (mert az ín apámnak tartoztok.)“ Szólásközbe öszszevesztek, Rudolf akkor agyonlőtte, azír kėll Rudolfnak bujdosni; ín így hallottam.

(Öcsöd.)

81. A bőkezű Rudolf. A kigombolkozást lásd feljebb a 67. sz. jegyzetben.

82. Menekülés. Máskint tudja a menekülést 122. sz. adatunk:

122. Rudolf Amerikában.

Rudolf kimėnt 40 kutyájával ėgy ismerős úri hejre más országba; rėggelre elveszėtt a kutya is, Rudolf is. Aszongyák kiment Amėrikába, ha az atytya mėghal, akkor viszsza fog útazni.

(Tiszakürt.)

83. A haramia és a szentcsalád. Vesd össze Dähnhardt II. k. 28. lapjával.

85. Mióta rakják keresztbe a búzát? Kisfaludy: XVII. k. Mióta látszik Jézus képe a búzán jegyzetében említettük a változatait.

90. Gyermekköltés., 91. A lótojás. Lásd a Kisfaludy: VIII. k. 464. lapján A rátóti csikó-tojás-t és a jegyzetét.

93. A hibások., 94. A sejpössek. Jókai 59. l. Három selyp leány változatát közli, ilyen a 123. számú is. Aarne 1457. sz. adta a finn válozatainak. Dähnhardt: Schwänke. 16. sz. alatt közöl egy változatot Németországból.

123. A sejpös lányok.

Hol volt, hol nem volt, volt világon ėgy özvegy aszszon, annak vôt 3 nagy lánya, de nagyon sejpítöttek, ennélfogva nem is vôt kérőjük. Történt ėcczör, hogy gyütt ėl legén lánynézőbe, az anynyuk ráparancsolt a 3 lányra, hogy: „Nė szôjatok, ha elgyün a kérő, csak incsetök neki!“ Mikor bemén a legén, hejet foglal, bemönt utánna a kutya is. Aszongya az ėgygyik lán, az öregebbik: „Nini! a tutya mög begyutt.“ Aszongya a másik: De mán jisztös is a sája!“ Aszongya a harmadik: „Ugyan, mé nem tuttok hajgatni?“ A legén vötte a kalapját, ott hatta őket.

(Hódmező-Vásárhely.)

95. Az időcsináló kántor. Kisfaludy: VIII. 475. lapján van a változata.

96. Mióta hivják a szabót kecskének? A kecske gyomra helyett a szeméről van szó a Gesta Romanorumban (Régi magyar könyvtár 18. szám Budapest 1900. LXXVI. Rész.); lásd fentebb a 7. számú jegyzetet, a hivatkozott művek némelyikében kivett gyomorról is van szó. A 124. számú, Napoleont Komárom alá vivő adat másként tudja, hogy miért hívják: szabót kecskének.

124. Napoleon és a kecskék.

Napoleon már sok ideig ostromolta a komáromi várat, de sehogy sem tudta bevenni, gondolta: majd kiéhezteti a várban levőket. Éheztette is már egy ideig, mikor egy szabónak az a gondolata támadt, hogy jó lesz, ha a kecskebőröket összeszedik, magukra terítik s mászkálnak a vártetején, hogy lássa az ellenség, hogy van még elegendő ennivalójuk: pedig már akkor minden eleség elfogyott. A szabók azután sokan magukra terítették a kecskebőröket s a vártetején mászkáltak, mintha legelnének. Mikor Napoleon meglátta, hogy mennyien vannak, azt mondta: „Mit akarunk mink? annyi a kecskéjük, az ennivalójuk, hogy 300 esztendeig sem éheztetjük ki őket!“ azután ott hagyta Komáromot. Azóta hivják a szabókat kecskének.

(Szeged.)

98. A cservelyi kantár. A trójai falovat és az: Ének Pannonia megvételéről-t, Tóth: I. k. 13. lap, hozza emlékezetünkbe.

99. Mióta nem ember a tót? Jókai: 26. l. Miért mondják azt, hogy a tót nem ember: Tóth: I. k. 325. l. Kuruc-e vagy labanc? felirással közli változatát. Gyermekkoromban Szegeden atyámtól hallott változatban Kassára igyekezett a tót, s mikor Kassa alatt a kuruczok kérdezték, hogy hova megy s micsoda: kurucz vagy labancz? Előbb már kikapva, azt felelte: Kása (= Kassa) nem étel, tút nem zember (Szeged.)

101. A forró kása és a csizmadiainasok. Elmés változatát közlötte Dähnhardt: Schwänke: 15. számú adatában, lásd a 125. számú változatunkat is.

125. A kása.

Kásaevéshez fogott 3 szűcslegény (= segéd), de a kása nagyon meleg volt. A mint a szájába vesz belőle az egyik egy kanállal, megégeti a száját s a helyett, hogy figyelmeztetné társait, a fogát összeszorítva s a fejét rázva, azt mondja: „Jaj, de magas az ég!“ A másik gondolva, hogy tudja ő azt gyermekkorától fogva, mintha nem is érdekelné, ő is bevesz a kásából egy kanállal, megégeti a száját, fogát összeszorítja, fejét ő is rázza s mondja: „De még széles is!“ A harmadik hasonlóképpen jár, azt mondja: „De sok hunczut lakik alatta.“

(Szeged.)

105. A szabadságos katona és a czigány. Verseny hazugságokról Aarne 1920. szám alatt ír.

106. A Nagyokatmondó huszárok. Aarne 1960. D. F. szám alatt lásd finn változatait.

107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be. Változatai Aarne 1960. szám alatt vannak.