Adomák és rokonneműek.

(Közönségesek.)

86. Hivták az esőt a lakodalomba.

Férhönatta a szél a lányát, êmönt az esőhön, hogy möghîja násznagynak. Az eső ajálkozott is, hogy êmén ha töheti. „Hanem – aszongya – tudod, hogy én nem möhetök mindönkor, maj mögnézzük mingyá! mikor is lösz a lakodalom?“ A szél osztán mögmonta, hogy ekkô mög ekkô, vasárnap. Aszongya az eső: „Mögájjé ken! aszszony! hosz be csak a kalėndárijumot.“ Az aszszony beviszi a kalėndárijumot, láti, hogy Szögedön éppen akkô vásár lösz, aszongya: „Nem möhetök, mer Szögedön vásár lösz. (Innen a szólás: „Hítták az esőt lakodalomba, de aszonta: hogy nem möhetök, mer Szögedön vásár lösz,“ ha vásárkor esik.)

(Szeged.)

87. A subadarab ura a szélnek.

Mikor a szél elindult útazni, hogy majd az egész világon körösztül mén, így szólt: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül!“ A szél mindég aszongya: dújj, fújj! Mönt is a szél még a legsűrűbb röngeteg erdőkön is körösztül, a hova sė a nap, sė a hôd, sė a csillag be nem világit, ha valakit möglátott, csak rákeszte: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül.“ A mint mönt, rátanát ėgy subadarabra, ki vôt vetve a faágakra és eszt möghallotta a subadarab, hogy monta a szél: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül.“ Asz mongya a subadarab a szélnek: „Mögáj, szél! még én rajtam sė.“ Akkor monta a szél: „Nem a nacságos úrhon szóltam!“ Így oszt a szél mögcsöndesödött, mikor a subadarab mögtámatta. Úgy is van! Lögyön az embör kűépületbe, a szél oda csak bemén, de a subán, vagy ködmenyön nem bir körösztülmönni, azé monta, hogy: „Nem a nacságos úrhon szóltam!“

(Egyházaskér.)

88. Kappan köpönyeggel.

Az ablakon nézett ki az uraság, az ablak alatt két koldus találkozott, egymást kérdezték, hogy telt el a karácson? mit evett ezen a nagy napon? Az egyik azt mondja: semmi különöset, a másik eldicsekedett, hogy kappant evett köpönyeggel. Az uraság mindezt kihallgatta, ők azután elváltak, mentek koldulni. Az uraságnak szeget ütött a fejébe a kappan köpönyeggel, milyen lehet az? még sohasem hallotta, mondta a feleségének, hogy a napokban neki is csináljanak kappant köpönyeggel. A felesége megvallotta, hogy még ilyent nem is hallott, kiment a szakácsnéhoz s mondta, hogy holnap ebédre csináljon kappant köpönyeggel. A szakácsné sem tudta, hogy miféle étel az, tudakozódott, hogy kicsoda evett már kappant köpönyeggel? Mondták, hogy ez és ez a koldus, elment a szakácsné hozzá és megkérdezte, hogyan készítik el azt? A koldus elmondta, hogy a pulyka száraz, nem zsíros étel, bele kell a kövér kappant tenni, úgy megsütni: ez a kappan köpönyeggel, a szakácsné azután sütött kappant köpönyeggel, bevitte, nagyon is izlett, akkor mondta az uraság a feleségének: „Látod! mi gazdagok vagyunk, még azt sem tudtuk, mi az a kappan köpönyeggel? a koldusoktól kellett megtanulni.“

(Szeged.)

(Gúnyolódók.)

89. Kitájékozás.

Három – – –ji embör abba a régebbi időtájt mögrakodott széksóvâ aval a szándékkal, hogy êmönnek Bánátra cserélni. Ėgy tál búza ėgy tál széksó (volt a csere) ėgy tál kukuricza ėgy tál széksó. Vôt ėgy-ėgy lovuk: egynek ėgy nagy sárga lova vôt. A nagyszentmiklósi járásba Csanád-közeltájt, kierösztöttek legelőre mög űk maguk is pihenőre ėgy kis vacsorakép. A lovak legelésztek, űk beszélgettek osztán neki feküttek pihenőre, alunni. Éféltájt hajnal fele fölébrettek, hogy maj tovább mönnek. Mönnek a lovaké, kettőt mögtanátak, a nassárga mög hiányzik, Elkesztek tanakonni, hogy: „Hun a sárga? hun a sárga!“ Nem tutták kigondolni, kettő mög van, de ėgy nincs: a nassárga. Asz mongya az ėgyik: „Hé komăm, szomszéd urȧm! tăjékozzuk ki ugyan hovȧ lėhetett ȧ nȧgysărgȧ?“ Asz mongya az ėgyik, valamik: „Ȧsz tudom, hogy embėr vôt.“ (a tolvaj.) Aszongya a másik: „Hȧ embėr vôt, ȧkkor nȧgy vôt.“ Aszongya a harmadik: „Hȧ embėr vôt mėg nȧgy vôt, ȧkkor vėrės vôt.“ Mikor mán kităjékoszták, elmöntek keresni a nagy, vörös embört.

Csanád-tájt az országút szélön rátanátak a nassárgára fáhon vôt kötve. Fön az országúton a nagy, vörös embör az útat igazgatta. A három embör rajta mönt hogy: Hê! êloptȧ ȧ lovunkȧt!“ Az útkaparó szabatkozott, hogy ű nem lopta el a lovat, csak azé kötötte mög, hogy êtévett (a ló) êgyütt êre, ha keresi valaki, mögtanájja. De a három embör nem engedött neki: „Mer kităjékosztuk, hogy nȧgy embėr lopta el ȧ lovȧt, mėg is tȧlăltuk kêdet!“ Behajtották Csanád-kösségbe a lóval ėgyütt a bíró elé. A három embör be is mönt a bíró elé, hogy ȧ lovukat êlopták, de a lopót mėgfoktuk, ide hosztuk ȧ bíró úr elé! A bíró mingyá hívatta maga elé a lopót; hát kit lát? A kösségnek az útkaparóját! Kikűtte a három – – –ji embört, az útkaparót pedig kihallgatták. Gondolkozóba estek, hogy mög van csalatkozva az a három embör. Hát az útkaparót êkűtték, hogy mönynyön a dôgára. A három embört behívatta a bíró, kérdöszte, hogy hunnan tugygyák űk, hogy az embör lopta el a lovat? A három embör aszonta, hogy űk kităjékoszták, ârû tutták mög, hogy ű a lopó. Aszongya a bíró nekik: „Hát kentök boszorkányok! kentök tájékozni is tunnak? A boszorkányokat mög szokták égetni! Mingyá vasra veretöm kentöket! Nem igazembörök kentök!“ Kikűtte asztán űket. A bíró fijatal embör vôt, aszongya a jedzőnek mög az esküttnek: „Ugyan, mivel tréfáljuk mög űket?“ Valamöjik êtanáta, a könyvszekrénynek a tetejin piros almák vôtak főtéve – ėgy êtanáta aszt, hogy: „Ėgyet vögyünk lė, boríjjuk lė bögrévê, tájékozzák ki; mi van alá téve a bögrének?“ Behivatták űket, asz mongya nekik a bíró: „Maj möglátytyuk, hogy mijen embörök kentök, mit tunnak kentök! Tájékozzák ki, mer mögégetteti űket, mint boszorkányokat. Aszongya az egyik nasz szomorún lėcsüggesztött fejjel: „Aszt tudom, hogy gėmbėlű.“ A másik mán így bátrabb lött, aszongya: „Hȧ gėmbėlű, ȧkkô ôma.“ A harmadik mán egész bátorsággal mongya: „Hȧ gėmbėlű! (ha) ôma! ȧkkô vėrės“. Elnevették magukat: a bíró, jedző, eskütt, tuttukra atták, hogy a lovat nem úgy lopta el az útkaparó; hanem úgy tévett oda: „Máskor jobban vigyázzanak kentök a lovukra!“ Útnak bocsájtották űket.

(Szeged)

90. Gyermekköltés.

A tatárjárás ideje előtt a Tátra-högység tüvibe létezött ėgy Zengő nevű kösség, de a tatárjárás alatt ez a kösség elpusztult, máma nincsen nyoma. A Zengő kösség szélibe ojan tanyaformába lakott ėgy házaspár. Itt az egész kösség juhjószágokat tenyésztött. Az a házaspár mindég sopánkodott, hogy csak ėgy gyerök vôna, csak ėgy gyerököt anna az Isten! családtalanok vôtak.

Hát ėgy napon, ėgy kiszôgált katona gyütt hozzájuk éjjeli szállást kérni. Kapott éjjeli szállást, vacsorát is. Beszélgetésbe gyüttek, de a többi beszéd köszt a panasz is előgyütt. Sóhajtozott az aszszony is, sóhajtozott az embör is, hogy nincs gyerök, csak ėgy gyerök vôna! csak ėgy gyerököt anna az Isten! Itt a kiszôgát katona látta, hogy kivel van dôga, főhasználta a dôgot ėgy kis cselfogással, aszongya a gazdának a kiszôgált katona: „Üm! gazduram, ezön legkönyebb segíteni! gyerököt legkönyebb szörözni!“ Hát olyan kukoriczatörés tájon vôt az idő a katona szėtnézött, látott az udvarba ėgy nagy rakás tököt. Ėgyet kiszömölt, ėgy fehéret, nagyot, aszongya: Ölêje mög aszt a nat tököt, gazduram! osztán vigye föl a högyôdalba, hejözze el, űjjön rajta tíz, tizėnkét, vagy tizėnöt napig! maj möglátyya, hogy milyen szép gyerök fejlődik belüle!“ Az aszszony mögörűtt a katona tanácsának, bísztatta az embört: „Jó lösz hé, apjuk! fogagygyé ken szót! mer a katona uram jobban tugygya mint münk!“ Az embör az aszszony biztatására mög a katona bisztatására mögölelte a nat tököt, fővitte a högyôdalba osztán ráűlt. Itt a katona ráparancsolt az embörre, hogy önnivalót, mög innivalót vigyön öleget! addig lė ne gyűjön, még a gyerök ki nem fejlődik! Tėhát élelömmê mönt fő. Az embör ülte a tököt, nocsak hagy űjje! A katona hogy maga maratt, gazdákodott: sütetött-főzetött, mint a katona szokta, az aszszon pedig késséggê kiszolgálta, mulattak, az embör mög űlte a tököt. Igy telt az üdő, êmult mán nyôcz, tíz nap, a katona észhön kapott, hogy az embör mán ráún a tökön ülni, maj haza is gyühet, a mit tudott, az aszszontû kérögetött úgy, hogy a prótszak mögvôt mán tömve, odább álott; az embör mög csak űlte a tököt. Azon a tájon juhász legeltetött, ėsz szamár csikó elmaratt a falkátul, nem meszsze az embörhön, a hun a tököt ülte, lėfekütt, elszöndörödött. Az embör is keszte únni az ülést a tökön, fészkelődött. A hogy fészkelődött, valahogy a tök kiugrott alula. Gurûtt a tök lėfelé a högyrű, a szamárcsikó mögijett a töknek a gurulásátul, főlugrott, szaladásnak vötte a dôgot. Az embör möglátta, hogy fölugrott a szamárcsikó oszt szalad, torka szakattábul el keszdött kijabálni: „Mögáj, kedves fijam! én vagyok a tė apád! Mögáj kedves fijam! én vagyok a tė apád! kedves fijam huva szalacz?“ Mindön erejibül szalatt, a szamárcsikó után mög kijabált: „Mögáj, kedves fijam!“ Nagy űzés-zavarás után nagy kínnal mökfokta a szamárcsikót, ölelte csókolta: „Gyere, kedves fijam! én vagyok a tė apád!“ Az aszszony mög a tanya udvarába nészte, hogy az apjuk zavari a gyerököt, a kezeit csapkotta, hogy van mán gyerök. Aval vôt, hogy a gyerök mögszalatt. Nagy huza-vonya után haza vezette: „No, aszszony! van mán gyerök; de még ilyen vadat nem láttam. „Csakhogy möggyütt ken!“ monta az aszszony. De másrészrül főtünt az aszszonynak, hogy nagyon hoszszú füle van a gyeröknek: „Hé, apjuk! nagyon hoszszú füle van ennek a gyeröknek!“ mondja az aszszony. „Nė, törőgyél aval, csak hogy van!“ „De mégis nagyon formátlan!“ „Aval sė törőgygyél! Maj mögformálódik, ha nyől.“

Szeged.

91. A lótojás.

Fehér tököt találtak a baranyiak a szántóföldön, találgatták, hogy mi az? mert még akkor nem ismerték a tököt az egyik azután eltalálta, hogy lótojás, ha ülik csikó lesz belőle. Közös költségen fogadtak azután egy embert, hogy ülje a lótojást még ki nem kel: átaljában fogadták az embert, nem napszámban. Ülte is az ember egy hónapig, de akkorára már elrohadt a tök, összeesett, az ember pedig a földre esett hanyatt, a háta megett legelt egy csikó, a hanyattesett embertől megijedt, elszaladt. Ment az ember utána, de nem birta elfogni, felment azután a faluházára jelenteni, hogy kikelt a lótojás, de a csikó elszaladt. Kiment a deputáczió, hogy lássa, hogy igaz-e, hogy kikelt a lótojás? hogy kifizessék-e az embert? A mint vizsgálják a rohadt tököt, ott látják a tökmagot, egy azután eltalálta, hogy tovább kellett volna ülni, mert abból a sok magból mind csikó lett volna, de most már nem jó, mert kihült.

(Szentes.)

92. Subák a templom alatt.

Templomot csináltak a – – –iak mikor már készen volt, valamelyiköjük eltalálta, hogy a templom fara nem jó helyen van, arább kellene neki tenni. Tanácskoztak, hogy mit csináljanak? Abban állapodtak meg, hogy odább tolják: összeszednek vagy tíz-tizenöt embert s arább tolják, tél volt az idő, subában döltek neki a templom farának. Már sokáig nyomkodták, mikor az úton szemközt jött rájuk egy atyafi, azt mondja: „Mėgăjȧnȧk kêtėk bătya! mă tovăbb is tėtték, mint kėllėtt vôna.“ Az embereknek, hogy melegök volt az erőlködés után, a subájukat rakásra hányták, úgy mentek a templom másik oldalára, hogy visszatolják a templom fȧrăt. Még ők a tulsó oldalon dülekedtek, arra jött egy ember kocsival, meglátta a gazdátlan ruhákat, felhányta a kocsira s odább áltt. Mikor azután gondolták, hogy most már jól van, visszamentek, hanem nem látták a subákat, egy azután azt mondja közülük: „No, mos jô nézünk ki! rătėttük ȧ subăkrȧ ȧ templomot.“ Vissza akarták azután megint tolni, de nem birták s ott hagyták, abban a hitben oszlottak szét azután, hogy a subák a templom alatt vannak.

(Szeged.)

93. A hibások.

Ėgy aszszonnak vôt 3 jánya, mind a 3 hibás vôt: ėgy vôt szuszka (orrábul beszélő) a másik nagyot hallott, a harmadik sejpės vôt, de mind szeretėtt vôna fírhėn mėnni. Ėcczėr ėgy jánnéző jött, az édėsanynyuk roppant rájuk parancsolt, hogy akármi történik nė merjenek szólni, mer akkor otthon marannak, nem tunnak férhėnmėnni. Mikor a jánynéző mėg a násznagy odamėnt, pók mászott a násznagy bundáján, elkeszte az ėgyik: „Násznagy uram! mók mászik a bundáján.“ Aszonta a másik: „Mėmmonta édėsanyám: nė szôjunk!“ A harmadik aszongya: „Lám, én nem szójtam sėmmit!“ Igy osztán mind a 3 otthon maratt, êszólták magukat.

(Mezőtúr.)

94. A sejpössek.

Vôt ėgy aszszonnak 3 sejpös lánya: az ėgyik sejpösebb vôt, mint a másik, nem is kérték űket. Ėcczör mégis gyüttek lánynézőbe hároman is, az anynyuk mögmonta nekik, hogy nė beszéjjenek, csak szépen üjjenek. Éppen akkor sütöttek tojást (mikor a legények lánynézőben voltak,) parázsba tötték, a tojás nagyot durrant, aszongya az egyik: „A! mi bôt? A másik ráfeleleli: „Tutmony“ (tyúktojás.) A harmadik aszongya: „Tapajd ki!“ ott hagyta őket mind a 3 legény.

(Szeged.)

95. Időcsináló kántor.

Az egyszeri kántor azt mondta a – – –aknak a kántorválasztáskor: „Ha őtet megválasztják kántornak a faluba, olyan időt csinál, a milyent akarnak. A falu népe gazdálkodással foglalkozott, ilyen ember kellett nekik, megválasztották egyhangulag. Jött a vasárnap egyik a másik után, a hívek szorgalmatosan eljárogattak a templomba, hogy meggyőződjenek róla, hogy igaz-e, hogy a kántor ért az időcsináláshoz? ilyenkor legalkalmasabb idő megmutatni, hogy mit tud, de a kántor még a fülét sem mozgatta. Megúnták már várni, hogy mutassa be, hogy hogy csinálja az időt? felszólitották, hogy az igéretét teljesítse. „Jól van, jőjjenek el kendtek jövő vasárnap a templomba! akkor megmutatom, hogy kell az időt csinálni, de mindenki itt legyen!“ mondta a kántor. A következő vasárnap azután ott volt a templomba az egész falu népe, kicsije-nagyja, Mikor kijöttek a templomból, annyifelé állitotta őket a hányféle időt akartak: „A kinek szép, napos idő kell, ide álljanak! – mondta a kántor – A kinek eső kell, ide állnak! emide a kiknek szél kell!“ és igy tovább. Mikor már fel voltak állítva az emberek, felszólította őket: „Nohát, most már határozzák el kendtek, hogy milyen idő legyen holnap?“ Kinek milyen időre volt szüksége, a mellett kardoskodott, annyira mentek már, hogy majd egymás hajába kaptak, akkor azután a kántor igazságot tett köztük, azt mondja: „Bizzuk az Úristenre! ne veszekedjenek kendtek egymás közt! legjobban tudja az!“ A – – –ak is azután rámondták, hogy: „Legjobb is lesz: bizzuk az Úristenre!“

(Kövegy.)

96. Mióta hivják a szabót kecskének?

Megbetegedett a szabó, gyomorbaja volt, ki kellett a belét venni, megtisztítani s bevarrni. Az orvos miután elaltatta, a belét kivette s a kerítésre tette. Mig ő azután a szabó gyomrával el volt foglalva, a kecske a szabó belét megette. Fogja az orvos a kecskét megöli s a belét teszi a szabó hasába. Mikor a szabó felébredt, felment a fára levelet enni, azóta hivják a szabót kecskének.

(Szeged.)

97. Mijé hijják a csizmadiát Nyehónak?

A kisteleki vásáron árult a majiszter a legényivel, oda álitott hozzájuk ėgy öreg parasztembör, hogy van neki ėgy rosz gebéje, nem vönné mög a bűre kedvijé, neki bűrre van szüksége! A majiszter, hogy rá nė fizessön a vásárra, elkűtte a legényit, hogy kerícsön elő ėgy kaptafát, mölik a legnagyob, mög plajbászt, a mijent az ácsok használnak! maj mögmérik, hogy körül-belül mönynyi bűr van rajta? Majd osztán kikészíttetik. Mikor előgyütt a legénye, fokta a nagy kaptafát osztán körülplajbászolta. A ló még a hátán mög a nyakán plajbászolta körül a kaptafáját, addig csak álta türelmesen, de mikor a hasáhon értek, a gebe rugdosódott. Hogy engödelmességre bírja a lovat, mögverögette a hátát, mindég asz monta: „Nye! nye!“ A legénye pedig fokta a száját, a mög mindég asz monta: „Hó! hó!“ A mérés alatt a sokadalom öszszegyütt, nészték, mi csinálnak a csizmadiják a lóval, hogy osztán hallották: „Nye! hó!“ elkörösztölték Nyehónak, azûta úgy is hijják űket, „Nyehó!“ hanem harakszanak érte.

(Szeged.)

98. A cservelyi kantár.

Mikor a magyarok hóditották az országot, oly erős helyre is találtak, melyet nehéznek találtak bevenni, a jól megerősített városban, vagy várban lakott a tótok feje is. A magyarok látták, hogy a tótnak fehér ló kell kantárral, úgy gondolták, hogy legjobb lesz, ha fehér lovakat küldenek veres kantárral felszerszámozva a tótok fejedelmének s a lovakkal együtt maguk is bemennek a megerősített városba és elfoglalják. A tótok mikor a fehér lovakat a veres kantárral felszerszámozva meglátták, nagyon megörültek, de mikor azt látták, hogy annyi magyar jött be a lovakkal, hogy meg kellett magukat nekik adni, hogy túljártak a magyarok az eszükön, síró hangon hajtogatták: Cservelyi kantár, vėlikó, Odavan az ország, bozsė moj!

(Szeged.)

99. Mióta nem ember a tót?

A kuruczkorban történt, hogy az ablakostótot Pozson tájékán elfogták a labanczok s kérdezték tőle: „Hé! mi vagy, kurucz, vagy labancz?“ Akkoriban azon a tájon a kuruczok nyakra – főre verték a labanczokat, a tót azt hitte, most már a labancznak nem is szabad magát mutatni, nagy bátran rámondta: „Hȧj, hȧj, zurȧm zistenem! zídės vitéz urȧkok! szėgín zárvȧ tótocskȧ, hogy ü izs mėglėhetne más, mint kurucz?!“ A labonczoknak sem kellett több: alaposan elpáholták a tótot s megfogadtatták vele, hogy az életében ki nem ereszti a száján a kuruczszót, hanem mindenütt, a merre csak jár, labancznak vallja magát: azután elbocsájtották. A mint tovább mendegél, mentében Érsekújvár felé keveredik, ott meg a kuruczok fogták el s vonták kérdőre: „Hát, kend miféle szerzet: kurucz, vagy labancz?“ A tótnak még élénken az emlékezetében volt, hogy a kuruczszóért verték meg, azt mondja: Hȧt sȧk kírom szípony zín szėgíny zȧblȧkos tot zembėr ȧz ȧ lȧbȧncz mėgvȧgyom!“ „Tyű, adta vakapád! majd adunk mi neked labanczot!“ Még jobban elverték, mint a labanczok s úgy bocsájtották útnak remélve, hogy többet nem lesz kedve magát labancznak mondani. Nem sokára megint elfogta egy tábor s újra elkezdték faggatni a tótot, micsoda: kurucz-e vagy labancz? A tót halálra volt rémülve, hogy mit mondjon? Úgy sem volt jó, hogy labancz, úgy sem, hogy kurucz, ijedtében azt mondja: „Zȧrányos Jėzuskȧm! zídės zurȧm zistenėm! kírom szípony nemės és nemzetės vitéz urȧkok! ín sė lȧbȧncz, sė kurucz nem vȧgyom, mėg zembėr sė nem mėg vȧgyom sak tót“. Azóta mondják, hogy a tót nem ember.

(Szeged)

100. A német és a teremtés.

Mikor a népek meg voltak már teremtve, keresték a hibát, hogy mi nem jól van teremtve. A német csak azt a hibát, találta, hogy az embernek az orrát teremtette az Isten rosszul, mert lefelé van: „Fordítva kellett volna teremteni – mondta a német – hogy az orrluk lett volna felfelé, hogy ha az ember tubákol, mindjárt egész kanállal lehetne beledűteni tubákot.“

(Szeged)

(Kópéságok.)

101. A forrókása és a csizmadiainasok.

Kását evett a két csizmadiainas, nagyon meleg volt, szinte égetett, mikor a mesterné, szűkösen tálalva oda adta nekik, hogy egyenek. Az evésnél a ki gyorsabban tudott enni, annak több jutott, míg a másik kevesebbel volt kénytelen megérni. Bevág mindjárt az egyik nagymohón egy kanállal s miután összeégette a száját, elkezd sírni, mit látva a másik, kérdezi: „Miért sírsz?“ „Siratom az öregapám halálát, eszembe jutott, hogy most esztendeje halt meg“ „No, csak sirasd – gondolta a másik, majd én addig megeszem előled!“ ő is bevág egy kanállal s ő is úgy jár, mint a társa: összeégeti a száját, kiköpi a kását s mondja: „Hogy a fene ette volna meg az öregapádat, minek halt meg!“ és segített a társának könnyezni.

(Szeged)

102. A huszár pénzt szerez.

A huszárnak nem volt pénze, kért a pajtásától egy forintot kölcsön, míg szerez valahonnan. Elment a kereskedőkhöz s a boltokba bekukucskált, egyik boltos azt kérdezte: mit keres? A huszár azt mondja: „Ilyen szürke ruhás boltostól kaptam tegnap előtt egy forintot, mint maga, azt hoztam meg“. A boltos kapott az alkalmon, hogy mindjárt könnyű szerrel keres egy forintot, azt mondja, hogy: „Én voltam az, én adtam magának a forintot.“ A huszár odaadta a boltosnak a forintot s várt egy kis ideig, hogy mentül többen legyenek a boltban, azután mondta a boltosnak, hogy adja ide az óráját?“ „Micsoda órát?“ kérdezte a boltos. „Hát azt a 30 forintos órát, a melyiket itt hagytam az úrnál, hogy egy forintot kölcsön kaphassak.“ „Én nálam nem hagyott.“ mondja a boltos. Addig ide, addig oda! felmentek a bíróhoz. A bíró azt kérdezte, hogy megadta a katona a forintot? a boltos nem tagadhatta, mert látták többen, a bíró azután megítélte a katonának a 30 forintot, ha az órát nem tudja visszaadni, mert katonának senki sem ad kölcsön egy forintot, ha csak zálogban nem hagy valamit.

(Békés)

103. A pokol létszáma emelése.

Mikor a pokolban nagyon megcsökkent a létszám, az Ördög azon törte a fejét: hogy kell ezen könnyű szerrel segíteni? Utoljára arra a gondolatra jutott, hogy legjobb lesz a földre lemenni s az embereket valami módon a hálójába keríteni. Magához vett egy tubákos pikszist, hogy megtanitja az embereket tubákolni és ha majd nagyokat és sokat trüszentenek, bosszankodni fognak azután meg káromkodnak: szidni fogják az Istent. Csakhogy ez a terve nem sikerült, mert barátok (szerzetes) szerették meg a tubákolást s a helyett hogy ha trüsszentettek, káromkodtak volna, az Isten nevét jó czélból emlegették, valahányszor trüszentett az egyik, a többi mind egészségére kívánta, azt mondta, „Adj Isten egészségére!“ „No, ez nem vált be!“ mondta az Ördög és földhöz vágta a tubákos pikszist, mást próbált.

Addig törte a fejét, eszébe jutott a pipa, aczél, kova, tapló, „No ez jó lesz!“ gondolta magában. Felöltözött szépen, ment kocsmáról kocsmára, elővette a makrapipáját, hogy majd rágyujt, az emberek nézték, hogy mi ez? Mikor megtömte a pipáját, elkezdett csiholni s rágyujtott, a kivel beszélt, dícsérte neki, hogy milyen üdvös dolog, a füstje milyen kellemes illatú, odaatta az az embereknek, hogy szívják; ezt meg a szegény emberek szerették meg, szereztek is mindjárt pipát, füstöltek, mint a kémény. De az emberek ügyetlen része mikor csiholni akart, a helyett hogy a kovára ütött volna az aczéllal, az ujját verte le, elkezdett káromkodni. „No, ez már sikerült!“ – mondta az Ördög – ez már bevált!“ de a pokol létszáma lassan növekedett, csak törte az Ördög a fejét, mit csináljon még, hogy elegen legyenek a pokolban? Eszébe jutott végre a kártya, sorra járta vele a vendéglőket, mutogatta, milyen szép képek vannak rajta, tanította az embereket kártyázni, engedte őket nyerni, dicsérte, milyen jó, milyen könnyen meg lehet gazdulni, csak egy kis ügyesség kell hozzá. Az emberek kaptak rajta, hogy dolog nélkül is meg lehet gazdagodni, nekiszoktak a kártyázáshoz, elvesztette egy része a pénzét, más része a vagyonát is, egymást szidta, gyilkolta. „No, ez már nagyszerűen bevált!“ mondta az Ördög, a pokol létszáma is visszanyerte csakhamar a régi nagyságát, még hajazta is.

(Szeged.)

104. Csizmadijahal.

A csizmadijának vôt ėgy legénye. Tavaszszal már a munka mögszűnt, a legént nem akarta elkűdeni, mert jó munkás vôt, aszonta neki: „János! én nem kűdöm el magát, de látytya: nincs munka, majd a szőlőbe is dôgozgatunk ėgyet-mást: a mi előagygya magát! Maragygyon itt, maj kimögyünk a szőlőbe kapálni!“ A legény beleėgyezött, mer munka máshun sincs, mit barangoljon? inkább dôgozik a szőlőbe is. Kimöntek a szőlőbe kapálni, asz monygya a mestör: „János, iparkogygyunk, estére halat öszünk!“ János nagyon szerette a halat, iparkodott kapálni. Este, mikor hazamöntek, nagy tál bablevest vitt be az aszszony, János ėgy tányérrâ mögövött, a kanalat lėtötte. A mestör asz mongygya neki: „János, mé nem öszik? nem lakott még jô!“ János asz feleli: „Akkor maj halat nem birok önni!“ Aszongya a mestör: „Hát e nem hal?“ Aszongya János: „Hogy vôna hal, hiszėn bab.“ „Hátha nem hal, János! akkô odadom a könyvit, elmöhet!“ János asz gondolta, akárhova mén, most nincs munka, fokta a kanalat, mögkeverte a bablevest, nészte, aszongya: „Hal ez csakugyan, csakhogy még apró!“ Igy oszt János mögmaratt.

Őszszel, mikor mán vôt munka elegendő, ėgy ebéd alkalmával János kinézött az ablakon, ez is szólott a mestörnek: „Majiszter úr, nézze csak a szomszédház tetejin a medve hogy sétál!“ Kinéz a mestör asz mongya Jánosnak: „Maga mög van bolondulva, János! a macskát medvének nézi?“ „Hát nem medve a’ majszter úr?“ a János kérdözi. „Hát, hogy vôna medve, macska az!“ „Hát ha nem medve, akkor agygya ki a könyvemet!“ Akkor könynyen beszélt, mert a munka mögindult. Aszt mongya a mestör a feleséginek: „Hoszd be anynyuk az okulárijumot a műhelbűl, maj főtöszöm, mögnézöm jobban!“ Föltöszi, aszongya: „János! magának igaza van! medve a, csak még kicsike!“ Igy oszt János mögmaratt.

(Szeged.)

(Nagyokatmondó adomák.)

105. A szabadságos katona és a czigány.

A szabadságos katona ment hazafelé, találkozott az úton egy czigánnyal, azután együtt útaztak. A mint mentek, mendegéltek, találtak egy zacskó aranyat, a szabadságos katona ügyeseb volt felvenni, mégis megakarta osztani testvériesen a czigánnyal, mert – mint mondta – együtt találták, de a czigány magának követelte az egészet. Addig osztozkodtak, hogy a czigány eltalálta, hogy legyen azé az arany, a ki nagyobbat tud hazudni, a szabadságos katona beleegyezett.

Elkezdett a czigány hazudni, elmondta, hogy volt az ő apjának olyan szép háza, hogy a királyok megírígyelték a annyi pénze volt, hogy már nem talált helyet, a hova tegye. Azt mondja a katona: „Ez mind meglehet, de én nekem volt olyan lovam, hogy az egyik esztendőben csikót ellett, a másikban czigányt.“ „Az már nem igaz!“ mondta a czigány s a zacskó arany a katonáé lett.

(Szeged.)

106. Nagyotmondó huszárok.

Mikor a huszár hazajött Talijányországból, elmesélte hogy olyan nagy káposztát látott, hogy az egész ármádia ha meleg volt, aláment, hogy hűvösbe legyenek és akkora méhet látott mint egy ló. „Hát a kaptár mekkora volt?“ kérdezték tőle. „Hát csak akkora, mint nálunk,“ felelte a huszár. „Hát akkor hogy ment be a méhecske?“ kérdezik tovább; de a huszár nem hagyta magát zavarni, azt mondja: „Akkor már eljöttem.“ „Ez semmi!“ mondja a másik; „Mikor mink Pojákországba vôtunk, ojan nagy üstöt láttam csinálni, hogy mikor a kovácsok az egyik feliben kalapálták, azok, a kik a másik feliben dolgoztak az üstnek, nem hallották a kalapálást.“ „Mit csináltak azzal a nagy üsttel?“ kérdezi a Talijányországban járt huszár. „A te káposztádat főzték meg benne“ volt a válasz.

(Szeged.)

107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be.

Mikor még a katonák 10 esztendeig szolgáltak s kivitték űket idegen országba, akkor történt, hogy egy szabadságos katona, betért egyik útjába eső kocsmába és elkezdte mondani, hogy mit látott Pojákországból hazajöttében. A többi közt elmondta, hogy olyan nagy madarat látott, hogy a szárnyával, mikor szállt, 4 óráig elborította a napot, mire a kocsmáros kijelentette, hogy ő nem hiszi. Szóról-szóra annyira mentek, hogy egy akó borba fogadtak, a katonának be kell bizonyítani, hogy igaz, a mit a nagy madárról mondott. A katona elment, hogy majd embereket keres, a kik bizonyítják, hogy csakugyan igazat mondott.

Telt az idő, a katona megint betért a kocsmába, de már nem katona ruhában, hogy a kocsmáros meg ne ismerje. Elkezdi beszélni, hogy mikor jött, a falu tulsó végén annyi ember ment ki a mezőre, hogy alig bírt tőlük ide jönni, vittek magukkal egy öt öles létrát is. Kérdezte tőlük, hová viszik azt a nagy létrát? Azt mondták, hogy a mezőn akkora tojást találtak, hogy öt öles létra kell neki, hogy a tetejét betörhessék, azután szétkanalazzák maguk közt a tojást; mert ha az oldalát beütik, szétfolyik mind. Azt mondja azután a katona: „Én nem hiszem, hogy van akkora tojás.“ Azt felėli rá a kocsmáros: „Lehetséges az! a multkor volt nálam egy szabadságos katona, jött Pojákországból, az beszélte, hogy ő, mikor jött hazafelé, akkora madarat látott, hogy a szárnyával, mikor szállt, négy óráig elborította a napot, lehet, hogy ennek a madárnak a tojása.“ „Hát maga hiszi azt, hogy van olyan nagy madár?“ „Hogyne hinném! ezek a nagy madarak tojják a nagy tojásokat, hogy 5 öles létrával lehet csak a tetejébe menni.“ „Bravó! emlékszik-e, mikor fogadtunk egy akó borban s én azt mondtam, hogy be fogom bizonyítani, hogy elhiszi, fizesse meg az akó bort! az a szabadságos katona én voltam.“

(Szeged.)