GRÓF BATTHYÁNYI LAJOS HALÁLA.

(Gróf Batthyányi Lajos Pesten. – A halálos itélet. – A franczia gyóntató. – A tőr. – A holttest megmentése. – Jegyzetek: A „vajda“ név. Családi felvilágositás. Vitás kérdések a holttest megmentése körül.)

Azt mondod édes vajdám,4) hogy mielőtt gróf Batthyányi Lajos halálát elbeszélném, olvassam át az erről már nyomtatásban megjelent közleményeket, hogy emlékezetemet felujitsam. Én bizony nem olvasom át, nem természetem az olvasgatás; – hátha az olvasás épen félrevezetné emlékezetemet. Nem akarok én történetet irni, csak a te nógatásodra följegyzem azt, a mire én emlékszem. Öregében, nagyjában azt hiszem, nem tévedek.

Mihelyt nagybátyámat, gróf Batthyányit Haynau Gráczból Pestre hozatta: anyám azonnal sietett Pestre bejönni, hogy ha lehet, nagybátyámat megmenthesse. Ez szeptemberben történt. Első dolga volt természetesen Antoni nagynénémmel értekezni s összebeszélni.5) Minden, a mi történt, e közös összebeszélés alapján történt.

Anyámnak egyáltalán meg nem engedték, hogy Batthyányit a Nengebäude börtönében meglátogathassa. Talán azért se, mert Haynau előtt anyám is, apám is bűnrováson volt. Csakis neje, Antoni nagynéném látogathatta meg.

Batthyányi legközelebbi rokonai, József és Kristóf grófok éltek még akkor s Bécsben semmi se terhelte őket, de mindkettő igen öreg ember volt s közbenjárásuk nem sokat érhetett. Azért mégis irtak nekik, valamint gróf Barbo Ottóné csillagkeresztes hölgynek, Batthyányi unokatestvérének is. Tettek-e ezek kisérletet, nem tudom. Egyébiránt a következés megmutatta, hogy minden kisérlet Haynaunál hiába való volt.

Anyám megint a téli módszerhez folyamodott. A porkoláb családjának s kivált lányának egyetértésével álruhába öltözve, mégis meglátogatta sógorát. Megszöktetésről most már a roppant szigoru őrizet miatt szó sem lehetett.

Mikor már föltétlenül bizonyos volt, hogy nagybátyámat akasztófára itélik s hogy az itéletet okvetlenül végre is hajtják: nagybátyám arra kérte anyámat is, nagynénémet is és gyóntatóját is, hogy tegyék lehetővé, adjanak neki módot arra, hogy a szégyenletes kivégzési mód elől öngyilkossággal menekülhessen. A gyóntató keresztet hányt magára s hallani se akart se méregről, se pisztolyról, se tőrről. Nagynénémet ájulás fogta el a gondolatra is. Csak anyám őrizte meg hősi gondolkozását, de ő is csak a legutolsó pillanatban tudta elhatározását végrehajtani.

A történetből mindenki tudja, hogy gróf Batthyányi az utolsó éjszakán tőrrel akart életétől megválni s nyakát oly mélyen, oly sulyosan összevagdalta s annyi vére folyt el, hogy csakugyan nem akaszthatták föl másnap, hanem ugy lőtték agyon.

Hol vette a tőrt? Ki vitte be hozzá? Ki adta neki? Tudni való, hogy a foglyok s kivált a halálra itéltek fogpiszkálót se tarthatnak maguknál.

Azt mondták és irták is, hogy a gyóntató pap vitte be a tőrt.

Ez nem igaz.

Batthyányi gyóntatója a halálra vezető út utolsó napjaiban valami Bourges nevü franczia jezsuita abbé volt. Jól ismertem magam is, abbé Bourgesnek neveztük magunk közt is, szemben is. Ez egy alacsony, köpczös termetü, kis és négyszögletü fejü furcsa figura volt. Gróf Károlyi István nagybátyám födözte fel a negyvenes évek elején valahol Francziaországban s igy került ide nevelőnek gróf Károlyi Sándor mellé. Nagyon szerette a bort meg a tubákot. Ez lett aztán nagybátyám utolsó gyóntatója, ő kisérte a vesztőhelyre is. De sokkal jobban remegett, mint nagybátyám. A kivégzés után szájára tette tenyerét, se szólt, se beszélt senkinek, utlevelét kikérte s ugy elpályázott vissza Francziaországba, hogy képpel se fordult többé vissza hozzánk.

Egyszer Párisban hallottam is róla valamit. Valami papi alkalmazásban volt ott is. A hatvanas években még élt, jól tudom.

A tőrt édes anyám vitte be s adta át nagybátyámnak. De csak akkor, a mikor a halálos itélet már ki volt hirdetve s az akasztás órája kitüzve. A mikor nagybátyám már a siralomházban volt.

Két fegyveres katonaőr gyors időközökben felváltva őrizte őt bent a siralomház szobájában. Másik kettő vagy több is szintén fegyveresen a szobaajtóra vigyázott a folyosón. Fegyveres őrök az ablak előtt.

A tőr egy kis alaku selyem pihenő vánkosban volt elrejtve. A vánkost édes anyám vitte be s nagybátyám tudta, hogy a tőr benne van. Akkor is csodálták, ma is csodálatos, hogy a két őr szemeláttára miként tudta magát nagybátyám összevagdalni a nélkül, hogy észrevették volna. Ágyban fekve, pokróczával betakaródzva tette.

A tőrt anyám évek előtt egyik olaszországi utjában vette Velenczében.

Ez egy kis papirvágó tőr. Pengéje kétélü s legföljebb 4–5 hüvelyk hosszuságu. Fogantékján domborműalakkal, mely Ádámot és Évát ábrázolja összeölelkezve s a paradicsomi kigyóval körültekergetve. Végén a fogantéknak pecsétnyomóvéset e szavakkal: »Ora e sempre.« Magyarul azt teszi: »Most és mindig.« Ez a Giovene Italia, az Ifju Olaszország nevü pártnak volt akkor nemzeti jelszava.

E tőr Batthyányi Elemér birtokában volt később. De kérésemre 1862-ben nekem ajándékozta s én kegyelettel őriztem ép ugy, mint ő. Egyszer anyám meglátta nálam, mindjárt elkérte s én neki adtam. Most is ott tartja az iróasztalán. Aczéltokban ott fekszik az a keresztalaku tőröcske.

Mindezek kis dolgok, édes vajdám, de a Batthyányi halála körüli nagy dolgokat már annyiféleképen leirták és elbeszélték, hogy én azokat bizony nem ismétlem. Legnagyobb részét közvetlenül nem is láttam.

De egyet mégis elmondok.

Apámnak Bártfay László volt a titkárja. Nagyon derék, nevezetes férfiu, ki az ország legelső embereivel barátságban állott s kit apám is nagyon tisztelt. Ott lakott családjával együtt a palotában.

Bártfay naplót vezetett. Már 1820 körül érintkezett ő a nemzetébresztő nagy hazafiakkal, irókkal, költőkkel, államférfiakkal. Ezek nagy része személyes barátságot tartott fenn vele, daczára annak, hogy ő az én apámnál tiszti állást viselt.

Naplója vagy a Nemzeti Muzeumban vagy az Akadémiában van elhelyezve s nemzeti irodalmunk történetének megirásánál már többen használták. Ugy tudom, Gyulai Pál is használta, mikor Vörösmarty életét megirta.

A kivégzés napján nagy kétségbeesés és nagy szomoruság volt a családban. Bártfayné keservesen siratta nagybátyámat. Utóbb egyszer felkiáltott:

– Ha férfi volnék, én elhoznám a holttestét, nem hagynám a kutyák kezében.

Bártfay csendesen odaszólt:

– Nem lehet az édes lelkem.

– De én nem nyugszom addig, mig meg nem teszem.

Ott volt a szobában velem együtt Bibi is. Ez volt az én felvigyázó asszonyom. Akkor Kindsfraunak neveztük. Jámbor, jó asszony volt. Hol sirt, hol sikoltozott, hogy a holttestet ott ne hagyjuk, ő is elmegy érte.

De ott voltak Bártfayéknál Szontágh Gusztáv, dr. Hausmann homeopátha orvos s egyebek is. Bártfayné addig beszélt Szontághnak és Hausmannak, mig ezek elhatározták, hogy a holttest átvételére mindent elkövetnek. A lelke ennek a vállalatnak mégis Bártfayné volt.

A kivégzettek holttestét ott szokták azon a helyen eltemetni s jeltelen sirba behantolni, a hol a kivégzés történt. Bibi okvetlen látni akarta a helyet, engem kézen fogott s már sötéttel elmentünk a vesztőhelyre.

De nem láttunk mi semmit. A Neugebäude északkeleti sarkánál kevés ház, nagy pusztaság volt. Egy csomó ember, asszony, gyerek jött-ment, álldogált ott, de a katonák nem engedtek közel menni az épülethez.

Bártfayné azonban bement a porkolábékhoz. Én nem tudom, de szentül hiszem, hogy anyám is tudott a dologról. Alig képzelem, hogy ne ő adott volna felvilágositást, hogy kivel és miként beszéljen a porkolábéknál. Elég az hozzá, pénzen alkudta ki az egészet s aztán hirt adott Szontághnak és Hausmannak.

Azt irták, hogy a barátok vitték el a holttestet. Nem igaz az. Majd azok a nyavalyás barátok mertek volna is ilyet tenni vagy gondolni is. Elbujt akkor valamennyi s az olvasót pörgette. Mikor bealkonyodott, október 6-án pedig hamar leszáll az este, Szontágh és Hausmann kocsival odamentek, a porkoláb átadta nekik a holttestet s ezek elvitték a ferenczi barátok sirboltjába ott a Hatvani- és Kecskeméti-utcza sarkán. Elég becsület a barátoktól, hogy befogadták.

Ki volt az a porkoláb, sohase hallottam nevét. Anyám szava után ugy emlékszem, hogy lányát Lórinak hivták. A kis selyemvánkos sorsáról se tudok semmit.

Hanem Bibi másnap a maga fejétől elment a barátokhoz, a maga pénzéből adott nekik misére valót, hogy egy misét legalább szolgáltassanak az elhunytnak lelki üdvösségeért. Hiába mondták neki, hogy gondoskodik majd erről a család.

Anyám ez után nem sokára ismét kiment Csurgóra s engem is magával vitt.

Ott fogták el apámat is. Én is jelen voltam az elfogatásnál. Fehérvárról jöttek oda katonák s velük zsandárok is. Ekkor láttam először osztrák zsandárt mi nálunk. Sárga csúcsos fekete sisakját ugyan megbámultam.

Esős idő volt. Apám étkezett. A katonák is jó ellátást nyertek s azután apám egy felhuzott félfödelü kocsiban egy katonatiszttel elutazott.

Mely napon volt ez, nem tudom.

Néhány nap mulva mi is bejöttünk anyámmal Pestre.

Ennyiből áll mindaz, a mire jóformán a forradalomból emlékezem.6)

* * *

Jegyzet.