Zsebekről és szivekről

Szegény gazdagok

(1900.)

Az öreg Tolsztoj – akkor még fiatal volt – olyasmit ir egy novellájában, hogy a tizenkilencedik századnak nem Waterloo, nem a februáriusi forradalom, nem Szebasztopol eleste, hanem az, hogy az ötvenes évek egy nyári estéjén egy gitáros ember kornyikált egy svájci világfogadóban, s a karzatról s az ablakokból ki és lekönyökölő dusgazdag uri népek közül egynek sem jutott eszébe ledobni a nyavalyásnak bár egy polturát is. Azóta a tizenkilencedik század végképp letelt, s a vége felé történt egy esemény, mely lefőzi nemcsak Waterloot és Szebasztopolt, de még a svájci világfogadóbeli esetet is. Ez az esemény pedig az volt, mikor George Gould, a néhai hires amerikai milliárdos Jay Gouldnak fia, pazarlás miatt gondnokság alá tétette az ő szép hugát, az Európába férjhez ment Castellane grófnét!

Mielőtt a dolog kiábránditó oldalára rátérnék, hadd hajtsam meg lobogómat legszebb oldala: a szép amerikai asszony előtt. Ó asszonyom, ne vegye rossz néven, de meg tudnám csókolni az ön világtörténelembe belekerült kezét! Tiszta rajongásból tenném, mintegy elvből, távol minden illetlen gondolattól és semmiesetre sem silány érdekből – amit némely amerikai milliárdos lányok grófi férjeiről nem lehet elmondani. Megcsókolnám? – nem, letérdelnék előtte, s megcsókolnám ruhája szegélyét, a ruhájáét, melyből minden másnapra uj jutott, darabja nyolcszáz és ötezer frankok közt váltakozván. Továbbá csókot lehelnék a gyürüje kövére, mely, gyürüje válogatja, olyik megérte a félmilliót is. S kár, hogy ez már tolakodás volna, mert szivesen temetném arcomat csipkéibe, bár ezeknek az árát már egyáltalában nem tudják fölbecsülni a mindent kikutató ujságok.

Ah, látom a szép asszonyt, kiautomobilozni a ligetbe, mindennap uj kalap a fején, darabja két- vagy hatszáz frankok. Szép kalapok, szép ruhák, szép ékszerek és szép csipkék lehetnek, és ki járjon bennük, ha nem a Jay Gould lánya? Az öreg Jay Gould minek gyüjtötte volna millióit, ha nem azért, hogy végre valahára, millió meg millió esztendők után, boldog emberi lény is legyen e világon – s halóporában is jól eshetett az öregnek, hogy ez a boldog lény éppen az ő leánya, az ő aranyos kis leánya, kinek grófi férjet tudtak szerezni, a legelőkelőbb arisztokráciából, s három millió frank rentét adtak vele hozományul. Az öreg Jay Gould bizonyára megfordult volna sirjában, ha megtudja, micsoda filiszter vált volt az ő George fiából, ki pazarlás miatt gondnokság alá helyeztette az ő szép hugát. Az öreg Jay Gould, a nagy fantaszta, kinek kezében a pénz isteni játék volt, költészet, tündérmese, ezeregyéjszaka, teli terülj-asztalkákkal, kincses barlangokkal és geniális szezámokkal, melyekre fölpattantak a vasszekrények ajtai s ontották a pénzt az öreg Jay Gould ölébe! Ennek a poétának méltatlan fia volt az a George, ki most az öröklött vagyont ugy kezelte, mint a tejelő tehenet. Méltó e vagyonhoz csak a szép asszony, a szép Castellane grófné volt, ki 1895. tavaszán ment férjhez, s aztán öt év alatt évi három millió rentében, elköltött tizenöt milliót s még azonfölül harminchét millió adósságot csinált – vagyis költött napjában átlag százezer frankot. Igaza volt, isten áldja meg érte, Vénusz mosolyogjon rá, gráciák táncoljanak előtte s Auróra legszebb rózsaszinéből adjon gyámságban halványló fehér ábrázatának.

… Van asszonyod szép s a kit szeretsz – a világ minden kincse sok-e, hogy szépségét bekereteld, szemébe mosolygást csalj vele? Mennyit irigylik az emberek Amerikának milliárdosait, s hév álmaik földön tul való hatalomnak szivárványával vonja be keszeg alakjukat. Ha minden sóhajtás, átok, panaszos elmésség és kihivó fenyegetés, ha minden ujsághir, főkönyvi tétel, jegyzőkönyvi kivonat, kolduló levél, diszpolgári oklevél, váltó, utalvány, nyugtatvány, részvény és adóiv, mely valaha Jay Gould felé szállott, repült, körülötte forgott vagy ő reá vonatkozott: ha mindez egyenkint csak egy-egy centté válna, már igy is többet tenne ki, mint a centeknek az a konglomerátuma, mely együttvéve a Jay Gould vagyonát tette. Mert erről a vagyonról legendák szólottak – de ime, mennyit ér ez a vagyon? Annyit sem ér, hogy, akit az ilyen vén pénzember bizonyára legjobban szeret a világon, a saját édes leánya: szép, egészéges és élni szerető fiatal asszony csak öt évig is kényére s örömére élhessen belőle. Vegyük csak sorra. Sok egy szép kalapért háromszáz frank? Szép ruháért akár ötezer is? Sok mindennapra uj kalap s minden másodnap uj ruha: annak, akinek legtöbb pénze van a világon? Ha az arányosságnak csak némi jussa is van e világon: sok-e ez a Jay Gould leányának, mikor három-négy kalapot, darabját ötven frankjával, elhord esztendőnkint nem egy asszony, kinek az ura öt év alatt nem keres annyit, mint a szép grófné apja egy nap keresett! Szemére vetik, hogy a képárusnak s régiségkereskedőnek ma is vagy két millióval tartozik, Istenem, hát ki vegyen képet, szobrot, himzést, szőnyeget, faragványt, metszett üveget, szikrázó kösöntyüt, szivárványos selymet, virágos kárpitot, kirakott butort, öntött rezet, esztergált csontot és faragott márványt, ha nem az, akinek a világon legtöbb a pénze? Hát nem vérlázitó, hogy ez a legtöbb pénz is olyan, de olyan megalázóan, lesujtóan és elkedvetlenitően kevés, hogy egy jóizlésü asszonynak öt esztendőre se futja méltó életre, s akinek volt annyi esze, hogy élni, élni akart – nem rabszolga módon a pénzének, hanem uri módon a pénzén: gyámság alá vetik, mint a beteget, a hülyét, a magával tehetetlent!

… Ó pénz, ó pénz! Volt idő, hogy azt hittem: belépti jegy vagy az élet paradicsomába. Most azt kezdem látni, hogy bizony csak ebéd-jegy vagy az élet népkonyhájába. Van, van az életnek sava, borsa, fácánnyelve, paradicsommadara és ezer gyönyörüsége. De, ugylátszik, csak a kirakatban. Enni nem eszik belőle senki, mert csak belekóstolni futja még a legtehetősebbnek is. A java használatlan s élvezetlen romlik, áporodik, penészlik és fonnyad. Vannak gazdasszonyok, kik olyan jó gazdasszonyok, hogy nincs szivük cselédnek, gyereknek eleget adni lepényből, pogácsából s a kamrában addig tartogatják, mig megavasodik s csak szemétre való. Az élet is ilyen jó gazdasszony, vigye el az ördög, aki ilyennek alkotta. Mert hogy a jó istennek ebben része nincs, abban biztos vagyok. Biztos vagyok benne, hogy azoknak a népeknek volt igazuk, kik nem az istenhez imádkoztak, hanem az ördöghöz, nagyon helyesen ugy okoskodván, hogy isten ő szent felsége, az ő végtelen kegyelmében, jóságában és irgalmában sem ilyen rossz világot nem teremthetett, sem, ha ő teremtette volna, a szegény emberi állatot nem lökné benne oda az ördög incselkedéseinek. Hogy ez a világ rossz – amit tagadni nem lehet; hogy az ördögnek mindeneknél több benne a hatalma – amit mindenki láthat, aki nem vak: mindez annak bizonysága, hogy a világot magunkkal együtt maga az ördög teremtette s menten el is vinné, ha a jó isten megengedné. De a jó isten nem engedi és, bár keményen igazságos voltában az ördögnek is meghagyja a maga jussát, nekünk is adott fegyvert a mi gonosz urunk ellen: az imádságot. Imádkozzunk az ördöghöz, felebarátaim, hogy szabaditson meg bennünket önmagától s ne vigyen kisértetbe azokkal a sárga kis manóival, melyekből talán neki magának sincs elege.

… Szegény szép grófné! Talán neked is jobb lett volna szegény kis jószágnak születned, mint születik a legtöbb leány, ki téged, apádnak mérhetetlen gazdagságáért, oly nagyon irigyelt. Igy, még e nagy kincsekkel sem voltál elég gazdag, még öt évre sem, tehát még felére sem az esztendők ama tizedének, mely az asszonynak pompázása, virágzása és gyönyörüsége. Amugy egy nagy kincsed lett volna, mely, ha sokakkal közös is, mégis mindenki egészen birja, az az ábránd, hogy: de jó volna gazdagnak lenni! Nos, gazdagnak lenni sem jó, mert elég gazdag sohasem lehet az ember, jónak pedig csak annak jó, aki elég gazdag. Ilyen pedig nem volt és nem lesz senkisem, sem Jay Gould, de még Napoleon sem. Ő is csak vérben, életben, hatalomban és dicsőségben tudott bizonyos magasságig eljutni, vagyonban nem. Nemcsak a pápát verte meg, hanem a szép Josephine s a még szebb Mária Luiza szabóit és divatárusait is, amiért dupla krétával muerészkedtek a császárnék számláit irni. A világ urának sem volt annyi pénze, hogy feleségét ugy öltöztethesse, ahogy a császár feleségét megilleti. A nagy rabló, ki, a Párisba hurcolt képek és szobrok mutatják, mennyire értett az effélékhez: csak a nemzet számára tudott efféléket rabolni; neki magának, az értő amatőrnek, már nem jutott belőle. Elhigyjétek: nem érdemes már Napoleonnak se lenni s a milliárdosok példája mutatja, mennyire igaza van a szocializmusnak, mikor a magántulajdon hitvány voltát hirdeti s szidja a milliárdosokat. Nem azért, mert ezek a modern mágnások, özvegyek és árvák könnyéből és véréből sajtolják az aranyaikat s a Jay Gould leánya egy nap alatt költ el annyit, amennyiből kétszáz szegény családnak egy esztendeig kell elélnie. Hanem azért, mert még ezen a rettenetes áron, özvegyek, árvák s éhező férfiak árán sem élhet kedvére a Jay Gould leánya s az emberek milliói hiába fáznak, éheznek és pusztulnak el szennyben, bűzben, vesződségben és nyomoruságban, mert a minuszok e temérdekségéből nem tud kinőni egyetlen egy plusz, egyetlen egy ember sem, ki halálos ágyán elmondhatná: nyugodtan halok meg, mert éltem.

John Burns, a puritán

(1905.)

John Burns, a munkásvezér, miniszter lett és titkos tanácsos. De azért, igy hiresztelik az ujságok, megmarad szegény embernek, kis embernek, puritán embernek; kinn lakik a külvárosban, a királynak vásott cipőben, elnyűtt ruhában, vedlett kalapban, gyalog ment udvarlására; ha ki otthon felkeresi, a felesége maga nyit ajtót a jövevénynek s a jó asszony tovább is szolgáló nélkül tesz-vesz a homályos kis házban, maga főzvén s tisztogatván kettejükre, beleértve ebbe a cipők tisztitását is.

Igaz-e mindez? Nem tudom. Lehet igaz is. Ez a John Burns igen tehetséges ember, de se nem egészen kristályos elméjü, se nem egészen átlátszó lelkü. Az ő félig radikális, félig szociális politikája a gyakorlatinak nevezetteknél is rendszertelenebb s politikai megbizhatósága sem a legtökéletesebb. Lehet, hogy személyére nézve nem egészen okos ember s némiképp malac hajlandóságu, akinek valóban nem is kell jobb élet, mint aminőben eddig megrekedt. Az is lehet, hogy alacsonyrendüen alakos lélek, aki azt hiszi, munkásvoltának tartozik ezzel a vagy ostoba, vagy képmutató, vagy ostobául képmutató puritánsággal. Ha nincs igy, bocsánatot kérek tőle látatlanban is. Ha igy van, én tőlem lehet igy s én tőlem lehet mindenki, tehát John Burns is, olyan malac vagy tulok vagy róka, amilyen csak tud lenni. Amit szóvá teszek, nem is az, hogy ő ugy él, ahogy él, hanem hogy munkásból lett miniszter, a munkásságnak hatalomba emelője létére él ugy, ahogy él. S hogy ezt az emberek valami nagyszerü s követendő dolognak tartják.

Pedig nem az. Inkább: megseprüzni való dolog. Hogyan? Hát rendes ruha, kényelmes szállás, megosztott munka, kocsi, ló és emberhez méltó élet olyasmi, ami nem illik s nem való munkás embernek? S ha munkás ember s a munkásság képviselete hatalomba s egyenlőségbe jut, köteles magát azzal megkülönböztetni, hogy lemond az élet javairól, s mikor elfogadják embernek, tovább is ugy él, mint a kutya? Hát nem java az életnek a jó szállás, a tápláló étel, a rendes gunya s választott munkájuk számára az apró-cseprő házi munkától s gyalog kocogástól el nem aprózott ráérő idő? Hát miért küzdenek a munkások a hatalomért, ha nem ezek elérésére? Hát miért folynak a sztrájkok, a bojkottok, a szervezkedések, a szövetkezések, ha nem jobb, szabadabb, teljesebb életért? Hát mire kell a munkásnak a béremelkedés? Mire, hogy munkáját ne a tőkés fölözze le, hanem kiki, amit megdolgozik, maga kapja? Csakis azért, hogy igazság legyen a földön? Igazság nincs; csak az az igazság, aminek hasznát veszik. Ha a munkásnak csakugyan nem kell, még akkor sem, ha teheti és volna módja benne, egészséges lakás, szép ruha, jó kenyér és kényelmes élet, akkor igaza van a kizsákmányolónak, aki nem hágy meg neki többet, mint kutyányi életre valót. S micsoda programmja az: akár a munkásság felszabadulásának s hatalomba jutásának, akár a köteles és minden vállra egyformán szétterülő munka eljövendő uralmának, ha e munkásság hatalomba emelkedett embere s e jövendőnek kikényszeritő prófétája élete vitelével azt képezi, hogy munkásnak csak kutyának való élet jár s a munka világában az élet kutyának való élet lesz? Nem tudom, ugy él-e John Burns, mint az ujságok irják, nem tudom, ha igy él, kedvére való-e ez az élet, – de tudom, hogy még kedve, hajlandósága, személyes kényelme rovására is kényelmes, és, kimondom ezt a gyülölt szót: uri emberhez méltó életet kell élnie, ha, mikor a munkásságot hatalomba viszi, nem olyan szerepbe viszi, mint az udvari bálba keveredett szabómesteré volt, akit a körülötte hullámzó és csillogó pompán ugy elfogott a szorongás, hogy eltörpülve orditott fel: Dobjatok ki, csak szabó vagyok!

Ó, John Burns, szivem John: nem vagy igazi munkás és nem vagy munkásvezérnek való, ha nem tudod, mily dicső, mily nagyszerü, emberhez mennyire egyedül méltó dolog a kényelem, sőt a fény, sőt a pompa! Hogy a gazdag ember, az ur, igen, az ur, aki teheti: mennyivel emberebb ember, mint mi, szegény izzadómasinák vagyunk! Hogy a rongyok, a cafrangok, a léhaságok s a mulatságok mily üditői és finomitói testnek és léleknek! Hogy fehérre sikált pofák közt mennyivel édesebb a szerelem, hogy semmiségek közt mennyivel nemesebb a lélek, hogy gond és vesződség nélkül mennyivel nagyobb, jó a világ számára az emberi élet, mint olyan szutykosan, lefejezetten, erőnk hagyottan és szivünk tompultan, ahogy mi élünk! És mikor erről lehet tenni s lehet arra tenni, hogy ez közönségesen igy legyen; mikor minden anyától lett emberben megvan a tehetség, hogy olyan herceg legyen, mint akármelyik herceg, s mikor a technikának már mai fejlettsége közepett is lehetséges világrend, melyben, ha minden ember dolgozik, egyben mind akkora ur is lehet és olyan uri életet is élhet, mint a mai hercegek; mikor neked, ó, John Burns, nincs is egyéb jogositód a te politikai életedre, miniszterségedre és hatalomba jutásodra, mint az a kilátás, hogy a dolgozó ember is lehet ember s a dolgozó világ a mostaninál jobb, szebb, uribb, előkelőbb, diszesebb és pompásabb világ lesz: akkor te bagólével köpsz arcul minden emberi és tudományos igazságot s ostoba szinjátszással s megátalkodott megszokással fölkelted az avatatlanokban a félelmet, az avatottakban a lelkiismeretet, hogy hátha, a munka hatalma révén, ilyen elszutykosodásnak megy elébe a világ!

John Burns, szivem John: ha magadnak élsz, élj, amily kutyául csak tudsz, kinek mi köze hozzá. De ha a mi nevünkben élsz: élj emberi módon; a puritánságot hagyd a szamaraknak s a gazembereknek, de te élj ugy, ahogy jogod van élni, ahogy jogunk van élni.

Kikkel, miről

Az asszonyokkal, magától értetődik, arról szoktam s arról szeretek beszélni, ami őket érdekli, vagyis arról, hogy imádom őket s szivesen volnék értük juhászkutya hét esztendeig vagy még hosszabb megszolgáló időig. Méltóztassék ezt minden donjuansági magamstilizálása nélkül érteni, vagyis ugy, hogy ha egyáltalában érdeklem vagy érdekelhetem ő nagyságát, minden bizonynyal csakis abból a szempontból érdeklem, hogy szerelmes vagyok-e bele s amit mondok, az is csak annyiban érdekli, amenyiben erről tesz vallomást. Igaz, hogy ezt viszont elmondhatom mathematikai vagy filológiai értekezés formájában is; beszélhetek ismeret-elméletről, mi-végü igékről, refakcia-politikáról, hengerrel való őrlésről, pointilizmusról, sőt más asszonyról is; minden érdekli, ha azt érti ki belőle, hogy szeretem, imádom és meghalok, ha nem szeret viszont. Én tudnék talán minden mellékiz nélkül is érdekesen beszélni refakcia-politikáról, pointilizmusról, s nemcsak elgondolhatok, de ismerek is asszonyokat, akik nem pusztán megértik, de tovább is fejlesztették az ismeretelméletet. Roppant szamár minden férfi, aki komolyan azt hiszi, hogy a nők libák s ne tudnák felérni észszel, amit a férfiak fel tudnak. De még nagyobb szamár, aki férfi létére s ha hivatalból mint tanitó vagy előadó nem köteles rá, ugy prelegál asszonynak, hogy csakis figyelmét akarja vele leigázni, szivét nem. Az asszonyt külön érdekelheti a magasabb mathematika és külön egy férfi. De ha a kettő összekerül, akkor ebben a magasabb mathematikában – igen helyesen és természetesen – az a férfi érdekli, aki előadja s aki e mathematikának szépségét s a maga tudásának erejét az előadásban ugy terjeszti ki előtte legyezőformában, napban való csillogásra, szerelemkeltésre, mint a páva a tollát. S ez nem azért van, mintha a nők született libák volnának, hanem azért, mert nőnek születtek; mert más nembeliek, mint mi vagyunk, s mi más nembeliek vagyunk, mint ők; mert, ennélfogva, egymásban különösnek, feltünőnek, sajátosnak, tőlünk elütőnek s ezért a másik, számunkra legérdekesebb s legfoglalkoztatóbb jegyének éppen ezt a különbségét érezzük s mert, mindezeknél fogva, ha én asszonynyal refakciáról beszélek s ő énvelem ismeretelméletről, ebben a találkozásában a dolgoknak, ebben a kombinálódásában az adatoknak, ebben az összeszaladásában a véletlenségeknek az uralkodó jegy nem lehet sem a refakcia, sem az ismeretelmélet; az uralkodóak mi vagyunk: ő meg én.

Természetesen. Tudományt, müvészetet, bármiféle ismeretbeli adalékot találhatok könyvekben, kaphatok férfiaktól is. De nőt csak nőnél találhatok; ha van valami érdekesség abban, amit mondunk, annak varázsa a mi férfi vagy nő voltunkra csuszik át. Mint nő a nő engem akkor érdekel, ha vonz az ő nőiessége és várhatom azt, hogy felmelegszik elragadtatásom iránt. Mint férfi a férfi akkor érdekli a nőt, ha vonzó az ő férfiassága s várhatja azt, hogy a férfi el lesz ragadtatva tőle. Ilyenformán az, amit nőtől hallok, nem tartalmánál fogva érdekel, legalább nem első sorban, hanem a szerint, hogy bezománcolja-e előadását az ő egyéni és nemi bája, s megérzem-e szaván át, hogy nem lesz érzéketlen hódolatom iránt? S az, amit nő éntőlem hall, csakis aszerint érdekelheti, hogy megkapóvá tesz-e engem előtte az előadásom s kiérzi-e szavaimból, hogy ő rá akarok hatni, az ő tetszésére, az ő érdeklődésére és minden akaratom abban az egy akaratban fut-e össze, hogy őt akarom? Ez nem jelenti azt (legalább nem muszáj, hogy azt jelentse), hogy számomra a nő, a nők számára a férfi a legfontosabb a világon. De ha nő áll szemben férfival s férfi áll szemben nővel, akkor igenis ez a legfontosabb.

Ezért, de csak ezért van az, hogy a férfi és nő közt jó összekötő kapocs, ha a férfi magasrendü, nagy eszü, valamely értelembeli dologban vezérlő elméjü – és egy picit talán válasz, ha a nőt verte meg sorsa efféle kiválósággal, válasz még ugyanily kiváló és ugyanilyenekben kiváló férfival szemben is. A nő azt keresi a férfiban, hogy az neki imponáljon s mentül kiválóbb elméjü a férfi, annál több esélye van arra, ha egyébként arra való, hogy az asszonynak imponáljon. Viszont a férfi nem azt keresi a nőben, hogy az imponáljon neki: ha az asszony tapos a férfin, az még összekötheti őket, de ha imponál neki, az idegenséget okoz. Nem is hiszem, hogy volt valaha kiváló elméjü férfi, aki azt a fajta megértést kereste volna nőnél, hogy az ő mondanivalóját értse meg, vagy, mint a költemények irják, követni tudja röptét. Különben sem hiszem, hogy a röpülésnek szüksége volna arra, hogy kövessék; a röpülést megzavarja, ha követik, s a sasnak nem kell társaság, mikor röpül. Mentül magasabbra röpül az elme, a gazdája annál inkább nem azt a fajta megértést keresi, hogy akit szeret s aki őt szereti, követni tudja a gondolata menetét s osztozkodni tudjon érdeklődéseiben, hanem azt a fajtát, mely megbocsátja ezeket az érdeklődéseket, elnézi, hogy az elgondolkozás egyuttal elkalandozás, megérti, hogy a gondolat érték s a gondolkozó ember életének mások a feltételei s a gondolkozó munkának mások a megkivántatói, mint a rendesebb vagy gyakorlati polgári életnek és munkának. Nincs az a legkiválóbb elméjü nő, akinél a legkiválóbb elméjü férfi is első sorban ne ezt a fajta megértést keresné s aki ebbeli értéketlenségét bármi egyéb fajta megértéssel pótolni tudná. Hiszen általában ember meg ember, még férfi és férfi közt is értelembeli egymás megértésének, politikában vagy tudományban való állandó együttdolgozásnak fundamentuma csak a személyes szimpátia lehet; akárhányszor megesik, hogy egytörekvésü és egyérdekü politikusok egymás ellen fordulnak, mert személyükben nem állhatják egymást; az egy életen át tartott társszerzői összeköttetések többnyire egytestvérek között valók, akiket a vér vonzódása füz egybe.

Schiller sohasem frissitette volna fel a Goethe lelke fáradtságát, ha végre-valahára való személyes ismeretség révén fel nem melegedett volna a heptikás sváb embernek már életében is földöntuli fensége és rajongása iránt – viszont az asszonyok közt, akik a nagy férfiuhoz kegyesek voltak, ott volt Marianne van Willemer; az asszony olyan ingenium volt s olyan fényes költői tehetség, hogy egy-egy versét a Westöstlicher Divan-ban együtt olvassuk a Goethe verseivel, közéjük illenek s egyérőek velük, a férfi pedig hatvanöt esztendős volt, mikor ezek a versek iródtak, de mégis ezek a versek iródtak, szerelemről iródtak; az öreg Goethe s a fenséges Marianne között ugyanarról folyt a szó, mint valaha az ifju Goethe s a kis liba Friderika között: szerelemről, csakis szerelemről, semmi egyébről, mint szerelemről; – az ifju Goethe épp oly atyáskodó felsőbbséggel bánt a kis liba Friderikával, mint később az öreg Goethe a fenséges Mariannával, s a fenséges Marianna ezt épp ugy türte, mint a kis liba Friderika. Megértették mind a ketten a nagy költőt, s a kis liba s a fenséges költőnő egyforma módon értette meg s e megértésük adalékai, eszközei és tolmácsai ugyanazok voltak. Sohasem találkoztam még férfival, akit bántott volna, hogy aki asszony szerelmes beléje, a mivoltába s a férfivoltába szerelmes, nem pedig a gondolatai röptébe és menetébe – nem látom át, mi sértő volna a nőkre abban, hogy mi is őket magukat szeretjük s nem azt, amit – bármily geniálisan – gondolnak; ha felteszszük, hogy a legmélyebb problémánál, mely iránt megvan a leggeniálisabb fogékonyságuk, mégis jobban érdekli őket az, hogy keltettek-e szerelmet s a legmélyebb előadásban is, ha férfi mondja előttük, az érdekli őket főképp, hogy szól-e ki abból hozzájuk szerelmi vallomás? Ez a hit nem a nőknek vagy a nők értelembeli hivatásának s képességének lekicsinylése – legfeljebb a szerelemnek felmagasztalása. S sohasem tudom átlátni, hogy annak a faktumnak, hogy az ember: egyik nő, a másik férfi, fontossága épp oly nagy, minden következése épp oly elismerni való ne volna, mint annak a faktumnak fontossága és minden következése, hogy a tarifapolitikában vannak refakciák s a bölcseletben van ismeretelmélet.

Tavasz ébredése

Frühlings Erwachen. Frank Wedekind darabja.

(1907.)

A költőknek és egyéb bolondoknak az a bolondságuk, hogy amit mindenki érez, azt mindenki másnál jobban érzik. Vagy hogy tulhajtottabban érzik, – mint ahogy a negyvenfokos láz csak tulhajtottsága a minden emberben meglévő harminchétnek, s a kleptománia csak tulhajtottsága annak a közönséges érzésnek, hogy a fene egye meg Rothschildot. S végre, olykor, hogy tovább érzik és tovább megértik; „hiába, nem érti ezt az olyan bajt a’, ki hamar vagy régen általesett rajta“, énekli Arany János az öreg Toldinéról s az ifju szerelemről – s a költők és egyéb bolondok tovább érzik s tovább veszik komolyba az élet állati költészetét, mint a rendes, becsületes emberek, akikben az állatból lassankint csak a buta gondatlanság marad meg, s az életből csak az életen ok nélkül való csüggés.

Frank Wedekind még költőnek is bolond, az ő tárgyai tehát jórészt olyasmik, amiket az élettől kiheréltek perverzitásnak, természetellenességnek szoktak nevezni – mintha a természetben előfordulhatna bármi is, ami természetellenes, s mintha a perverzusok bányatüzes emésztődése nem volna épp oly természetes vagy természetellenes, mint az ő olajafogyott tehetetlenségük! Van a régebb német irodalomban egy rokona Wedekindnek: a detmoldi Christian Dietrich Grabbe, akit Heine elnevezett a részeg Shakespearenek, s igy lehetne Wedekindet is elnevezni a gyereknek maradt Shakespearenek: állhatatlanságáért, hamar fáradásáért, váltakozó kedvéért, melylyel hol röhög a légyen, akinek kitépte szárnyát-lábát, hol sir a madárfiókon, aki kiesett fészkéből – s kivált reszkető bujaságáért, melylyel a szoknyák alá leselkedve néz fel a szivekhez. Ő az a fajta bolond, aki még nem esett át, sem régen, sem hamar, semmin, mert még benne van mindenben; – aki nemcsak azt tudja, amit mi többiek csak sejtünk, hogy nincs felnőtt ember, csak gyerekek vannak, akik tiz, husz, harminc vagy ötven esztendővel elmultak tizenhárom évesek, hanem azt is, amit mi többiek az első szigorlat után elfelejtünk, hogy nincsenek gyerekek, csak emberek vannak, innen a huszonnégyen vagy a tizenhármon. A Frühlinges Erwachen-ben ez van megirva, a tavasz, a nemi gerjedelem ébredése a gyerekemberben, a gyereknek az az emberi tragédiája, hogy nem szabad, ami muszáj, hogy tilos, ami elcsitithatatlan, hogy érthetetlen, ismeretlen és kimondhatatlan, ami természetes. S hogy van megirva? Bolondul és gyönyörüen – kár ehhez bármit is hozzátenni. Kivált, mert – s ez benne a leggyönyörübb – nem vádlóan és nem védően, nem számonkérően s nem magyarázóan van irva, hanem egyszerüen: megállapitóan. Tartat ugyan a végén egy álarcos urral (meinen Namen sollt ihr nie erfahren, ich bin Frank Wedekind, der Erste) egy életre buzditó beszédet egy kamasz ember számára, aki meg akarja magát ölni, amért megejtett s halálba kergetett egy szegény kis kamasz leányt, de előbb is: ez a beszéd igen erőltetett és értemény nélkül való értekezés, s szónoklatnak is majd olyan rossz, mint ahogy Wedekind mester ezeket a szerepeket mind cimén szokta megjátszani, – aztán meg: ami kevés értelme van, az már a jövőnek szól, férfinak való használati utasitás az élethez, melynek még egy felvonással vagy egy pár hónappal előbb az ifju Melchi Gábor nem vehette volna semmi hasznát. Egyszóval: ez már móka; a darab, a szépség, a költészet ott van, mikor a kis Melchi Gábor ráveti magát a kis Wendla Bergmann-ra, s a kis leány csak suttogni tudja már, hogy ne… ne…! – vagy amikor a derék, aranyos, elragadó Bergmanné kétségbeesett tehetetlenséggel áll anyának készülő tizennégy éves leánya ágyánál, aki ártatlanul és tudatlanul került e szerencsétlenségbe, mert az anyjának nem volt szive őt – ne nevessünk: nemileg felvilágositani!

Ne nevessünk – vagy tán igen? Talán ez a legmeghatóbb, legtisztább édességü jelenet e skurrilitásokkal is gazdag darabban – de talán ez legkevésbbé másolat az életből. Én egyszerüen nem hiszem, nem, ha maga Wedekind, sőt még ha maga a tizennégy éves kis leány mondja is, hogy egy tizennégy éves nagy leány, ha még oly édes, drága és szende is, de nyilvános iskolába jár s beszélt már szolgálókkal és más leányokkal: hogy ez még hinne a gólyában, s a szénapadláson ne tudta volna, hogy mi történik a szénapadláson. Ez lehetetlen – de viszont mindegy, mert ami igy történt, az megtörtént volna akkor is, ha a gyenge Bergmanné helyett maga az erős Frank Wedekind tanitotta volna ki a kis Wendlát a gólya-elmélet hamisságára. Én azt tartom, hogy a gyermek vágyakozása és bujasága nem onnan van, mert titok előtte a nemi élet, vagy mert ocsmányul és kerülő uton világositották fel felőle, hanem, hogy mindez a misztikum, ez a tulfeszültség, ez a reszkető bujaság a visszafojtottságtól van, – attól, hogy nem szabad, ami muszáj, s hogy ezen koedukáció és nemi felvilágositás, mint ahogy végső soron mindegy, hogy a fejletlen gyerek ugy vágyódik-e szerelem után, mint a csitri lány a Vigszinházba, vagy ugy, mint a komoly fiu az egyetemi tanárságra.

Elfogulatlan s mai embernek nem kell bizonykodnia, mennyit vár, mennyi beteg misztikum megszünését, mennyi egészséges természetesség ujrafejlődését, a koedukációtól s a nemi felvilágositástól, s általában minden olyasmitől, ami háromezer esztendő gyötrésétől megrontott idegeink számára megint magától értetődővé tegye, mit ma csak szájjal mondunk s csak az utcafalak firkái vallanak természetesnek: hogy férfi és nő egymásnak valók. Ám ezek hija csak egy s nem is oroszlánrészben oka a gyermek mai nemi nyomoruságának, s eljövetelük igen sokat nem enyhithet rajta. Éppen ez a szép és megrázó emberi dokumentum: a Wedekind darabja; nem azokban a bonyodalmaiban legigazibb-e s legmegrázóbb, melyeket egyszerüen az ébredő test kora vágyódása okoz s okozna a mainál bölcsebb nevelés közepett is – és nem éppen azokon a helyein hihetetlen vagy fantasztikumba vesző-e, melyekre a nemi felvilágositás követelői hivatkozhatnak? Szó sincs róla: ez nem csökkenti költői értéküket, sőt még argumentáló alkalmasságukat sem egészen, de figyelmeztető lehet arra, hogy a gyermekszerelem betegségei nem gyógyithatók mind „aus einem Punkte“, sőt talán egészen épp ugy el nem kerülhetők, mint valamivel kisebb korban a fogzás kisérő nyavalyái. Mellesleg sajnálom, hogy a koedukáció s a nemi felvilágositás eddigi esetei és sikerei germán országokból valók, vagyis olyan fajok köréből, melyek később érnek meg a szerelemre s később sem oly hevesek benne, mint a vérmesebb keleti és déli fajok. Ezzel megint nem akarok e kivánatos intézmények ellen szólani; csupa hasznukat várom, semmi káruktól nem félek; de ebben is figyelmeztetést látok arra, hogy a társas együttélés apró tanitásaitól ne várjunk nagy eredményeket, s ne a nemi felvilágositástól se többet, mint amennyit valamely ügyes tüneti kezeléstől, mely a bajt csak enyhiti, de meg nem gyógyitja s ki nem irtja.

Mert ez a baj, mondom: leggyökerében az, hogy a nemi gerjedelem elébb ébredez az emberben, mintsem hódolnia szabadna neki. Hogy nem szabad, annak egyik oka a mostani társadalmi berendezkedés, mely egyfelől csakis házasságban engedi meg a nemek egyesülését, másfelől ezt is későn, egyre romló megélhetési körülményeink közt mind későbben. Ennyiben lehetséges a gyógyitás, de ennyiben sem olyan kisebb fajta szabadelvü szentelt vizzel, aminő a nemi felvilágositás, hanem valamely nagy, hatalmas, mélységekbe markoló gazdasági változással, mely megváltoztatja egész társadalmi életünket. Ám még ez után is marad, s marad idők végéig valami rendezhetetlenség; a második nem szabad; a természet hebehurgyasága, mely az egyébként még fejletlen, és, ami a nőket illeti, anyaságra testileg alkalmatlan korpuszban már fellépeti a nemi gerjedelmeket. Ezen aztán nem segithet semmi társadalmi vagy pedagógus intézmény; ez egy olyan nemtörődömsége a természetnek, mint aminő például a számlálatlan sok mag tönkremenése, mely közül százezer közt ha egy fogan meg, vagy az a természeti rend, hogy egyik lénynek a másik halálából kell megélnie. A civilizáció, melynek rendbe kellene szednie a természetet, e pontban tehetetlen s összefont karral kénytelen s lesz mindig kénytelen állani; ezen segiteni nem tudunk; ez olyan örök tragédiája az embernek, mint akár az, hogy meg kell halnia, s megmarad, minden társadalmi renden belül, örök témának a költők számára, minthogy a legigazabb s legmegrázóbb tragédiatárgyak mégis csak azok, amelyek az emberi élet eredendő fogyatkozásai körül gyülnek meg, s nem, mint a Dumas filsek, a törvényházak kapuit ostromolják s embereket vádolnak, hanem, mint az Aeschylusok s a Shakespearek: az eget döngetik s az istenek ellen lázadnak fel.

Ez az örök emberi tehetetlenség vegyiti a költészetbe azt a bizonyos Ewigkeitszugot, mely egy-egy költőt sok ivadék költőjévé tud halhatatlanitani. A torz vonások közt, melyekből a Wedekind gyerekgrimaceai és faun-fintorai összealakulnak, mintha egyszer-egyszer ez az Ewigkeitszug is felsejlenék, s igen el tudom gondolni valamely messze jövendőbeli unokámat, aki okos emberül lapozgatva e régi bolond költő irásaiban, közben, mint annak idején az ükapja, a homlokához kap majd, hogy: édes eszem, el ne hagyj!

Fráter Erzsébet

A Palágyi Madách-könyvének szépségeit maga az Ember Tragédiájának tudós és finom magyarázója: Alexander Bernát is elismeri. Ez elismeréshez szivesen csatlakozik mindenki, aki e rajongó szeretettel, de e rajongás közben sem gyengülő kritikai és történeti érzékkel megirt, némiképpen uttörő munkát elolvassa. Tulzással, igaz, tele van – de a szeretetével, melyben csak a méltatás foka a tulzás, nem az itélet veleje. Noha ez itéleteinek is olykor csökkenti értékét a Palágyi Menyhért régi baja: az idealizmusnak az a naiv fajtája, mely azt hiszi, vét az idea szentsége ellen, ha a hitvány matériának minden órában egy evőkanállal be nem adja a halálos mérget. Ez épp oly tudománytalan elfogultság, mint a Büchnerek materializmusa, mely azt hiszi, meg kell ölnie a bitor ideát, hogy a matériát jogos trónjához juttassa. A naiv materializmussal rég végzett a tudomány, de a naiv idealizmusnak nem szabad azt hinnie, hogy az ő javára. Kevésbbé szent a haza ideája, ha gazdasági talajban keresem a gyökereit? Nem ez a talaj válik-e inkább szentté, hogy az ő gyakorlati kézzelfoghatósága ilyen élő egységben van a legszentebb kézzelfoghatatlansággal? Azzal tisztában kell lennünk, hogy akárhány közön át is a szentségeinket mindig a magunk képére teremtjük, s a magunk céljait, szükségeit és érdekeit szenteljük meg bennük. Ennek tudományos átlátása miért volna a szentségeink profanálása? A mi érdekeink, céljaink és szükségeink miért ne volnának magunk előtt szentek? Az emberi érdeknek miért csak a koporsójára szabadna rátüzni az emberi elme nemesi levelét, s miért ne szabadna már az életünk teljességére rátenni a nemesség koronáját? A Fülöpöknél, kiknek sirboltokba kellett leszállaniok királyi társaságért, többre becsüljük a Napoleonokat, akik maguk teremtettek maguk körül királyokat és fejedelmeket.

Ezt az egy szempontot nem nézve azonban, Palágyi Menyhért kitünő esztétikus magyarázója a Madách költészetének. Sőt talán ott is igaza van, ahol az Alexander Bernát reális érzéke inkább belemagyarázást lát, mint megmagyarázást. Persze, azon nyersen leirva némiképp düntzeresnek tetszenek afféle állitások, hogy a Lucifer-ben Szontágh Pált irta meg Madách, a francia forradalomban a magyar forradalmat, a falansztériumban a Bach-szisztémát – és igy tovább. De Palágyi meg is okolja ez állitásait, még pedig szerencsésen. Madách Imre lirikus lélek volt, vagyis olyan, aki képtelen a világot máskép nézni, mint önmagán keresztül. Ez a világ pedig amily határtalan volt az ő elmélkedésében, annyira szükös volt az ő tapasztalatában. Magába vonult ember volt, társaságba keveset járó, nyilvános életből kimaradt, kinek tapasztalata még csak azzal a szurrogátummal sem bővült, melyet az utazó remetének megad a különböző falvak, városok és országok tornyainak látása. Olyan tudományos szem, mint amilyen a Madáché, az ő legszükebb környezete mikrokozmusában is meglátja a makrokozmust. De olyan magányos ember, mint Madách, lassankint beleszorul abba, hogy a makrokozmust csakis ebben a mikrokozmusban lássa. Palágyi éleselméjüen és megcáfolhatatlanul mutatja ki, mint öntötte már az ifju Madách is az ő magánéletének töprengéseit költői formába, s például az ő házasodó vágyait és töprengéseit mint kristályositotta meg egy herakleszi drámában. Ez aztán megforditva is igaz lehet, s az emberi nagy tragédiákból sem erőltetés kiolvasni a Madách Imre magános tragédiáit. Aki verseket ir a baráthoz, ki a feleségét elcsábitotta, bebizonyitottan nem ismer különbséget az élet s a költészet között. Nekünk, akik például Szontágh Pált az ujságolvasó, a hivatali főnökünket az alárendelt, a szobalyányunkat a gazda szemével nézzük, alkalmasint nem jutna eszünkbe drámát irni róluk. De alkalmasint csak azért nem, mert nem vagyunk költők. Madách azonban költő volt, az életben is költő, ki a szolgabirót is sub specie aeternitatis nézi. Szontágh Pálnak például olyasmit ir egy levelében, hogy szereti őt, bárha cinikus is, mert ez a cinizmus csak csalódásoknak lehet okozata, s ezért szent előtte, mint a görögök előtt szent volt a hely, melyet villámcsapás tett pusztasággá… Ilyen nézéstől a költészetéig csak egy a lépés: az iróasztalig való.

Sokkal nagyobb, s épp ebbe az erejébe vágó gyengesége a Palágyi könyvének a Madách Imre házassági tragédiájának elnagyolása. Madách Imrét – nem Palágyi mondja ki először – hét esztendei házasság után megcsalta a felesége. A nagy költőnek ezt a keserü élményét maga Palágyi döntőnek és korszakosnak itéli a Madách életében és költészetében. Az embernek bizonyára az az első gondolata, hogy nem telt még el akkora idő sem a Madách, sem a felesége halála óta, hogy erről a dologról világosan, pontosan, teljesen és nyugodtan lehetne irni. De Palágyi azt állitja, hogy igen – a dolog ugyis köztudomásu, a Madách-pár rég porlad, beszélhetünk róluk. Fölmerülhet továbbá az a tekintet is, hogy a Madáchék utódait nincs joga érzésükben megbántani még a tudománynak, az irodalomtörténetnek sem. Ezt a tekintetet azonban megdöntötte a nagy költőnek kiváló fia, Madách Aladár ur, ki mint egy megforditott Brutus, az ő fiui érzését antik keménységgel rendeli alá az örök igazságnak. Palágyi Menyhért baráti viszonyban van Madách Aladárral, a könyv függelékében ott vannak a Madáchné összes, urához irt levelei, minden jel arra vall, hogy Madách Aladár teljes fölhatalmazást adott Palágyi Menyhértnek. Még ezeken tul is érthető volna, ha Palágyi visszariadna e szomoru boncolástól. Szabadni szabad, de megtenni nehéz. Ám Palágyit csábitja a nagy föladat, bele is fog, de a keze lehanyatlik. Olyan fordulatok, mint „hosszas volna“, vagy „nem érdemes szóba állani“ – becsületére válnak a Palágyi tapintatának, de ártalmára a pszichológiájának. A kelevényt vagy fölszurja az ember, vagy békén hagyja, de piszkálni nem való. Nem lehet, mint Palágyinál kevésbbé érzékeny lelkek tennék, huszáros vállvonással sem átsiklani a dolgon – ez az eset régi história ugyan, de ebben az esetben uj annak a személye miatt, akin megesett. Hogy groteszkek legyünk, de kézzelfoghatóak: tegyük föl, hogy Shakespeare ugy vált volna költővé, hogy, mint a mesebeli gyerek, leesett a padlásról és betörte a fejét. Bizonyos, hogy az életirójának kötelessége volna ezt a különös esetet végigtaglalni, minden oldalról, minden szempontból, összes lelki és testi vonatkozásaival. Palágyi szemmelláthatóan tisztában van a Madáchné Fráter Erzsébet egész esetével s az itéletét s ennek megokolását is teljesen megformálta magában, de nekünk olvasóknak csak olyan schlagwortok-ban adja meg, mint a ballada-énekes, aki teljesen beavatott közönségnek lantol. Mi a Madách házassági tragédiájába nem vagyunk teljesen beavatottak, főképp, mert Palágyi Menyhért éppen a punctum saliense előtt áll meg: ifjabb Madáchnénak idősebb Madáchnéval, a költő édesanyjával való viszonya előtt.

Ahogy a Palágyi festéséből ismerjük: értjük az imádást, melylyel a Madách-familia e nagy asszony iránt viseltetik, s értjük, hogy ez az érzés átragadt Palágyira is. De ha, és méltán, ez uri nőt annyira tökéletesnek nézi, miért fél attól, hogy az eset minden szálainak föltárásával valami árnyék talál rá esni? Nekünk nincsenek rendelkezésünkre a Palágyi eszközei, de már az ő adataiból és itéleteiből is egészen biztosan láthatjuk, hogy a Madách házassági szerencsétlensége nemcsak a férfi s a nő, hanem az anyós és a menye örök tragédiája is. Palágyinak nem volt kötelessége, hogy igazságot szolgáltasson az urától elszakadt, a posványba mind mélyebbre sülyedt s végtére kórházban meghalt bünös asszonynak: ifjabb Madách Imrénének. De ha megteszi, ha itél – s egészben helyesen itél – itélni nem szabad megokolás nélkül.

Idősebb Madách Imrénéről, a költő anyjáról, nem lehet a legnagyobb tisztelet nélkül irni. Spártai asszonynak lehetne nevezni, ha nem volna a tipikus magyar özvegy uri asszony, ki az ura halála után maga viszi a gazdaságot, maga neveli az árvákat egy kufár okosságával s egy szent lemondásával. Ifjabb Madách Imréné pedig a csinos, temperamentumos tucatasszonyok közül való, kiknek csak magukhoz való eszük van, és szeretni sem szeretnek mást, mint magukat. Ez nem valami szép dolog, de ki tehet róla, hogy olyan, amilyen? Érdekes, hogy ifjabb Madáchné még tenni is szeretne róla; hogy mikor őrajta, a kacér, fiatal, közönséges lyányon, akit idáig csak magafajtáju és gusztusu parlagi gavallérok vettek körül, az előkelő lelkü Madách Imre is rajta felejti a szemét, Fráter Erzsébet is – igy hivták a lyányt – igyekszik olyan lenni, becsületes igyekezettel, mint amilyenek a harmincas és negyvenes éveknek bizonyára ő előtte is tetszetős regényhősnői, s a vőlegényének irt első levelét igy kezdi (1844. dec. 19.): „Isten! kire öntudatom tisztaságával emelem buzgó fohászomat, adj erőt összveszedhetnem zajongó keblemnek érzelmeit, adj erőt egy gyenge s ahoz bátortalan lénynek egy szive ugy mint lelkére ható ostromnak elfogadására!…“ Ettől bizony nagy lépés addig a levélig, melyet Madáchné ir fogságból kiszabadult, de továbbra is Pestre internált urának (1853. jun. 25.): „… igen sok dolgom van, meszeltetek, multkor Anyád küldött 100 frtot, de a cselédek számára semmit, irtál-é, ilyen állapotban meg kell bolondulnom… irjál neki rögtön… ha én irnék, akkor borzasztókat találnék irni, mindazokért, mit én tüle meg nem érdemlettem. Itt küldök 10 pár harisnyát, a nyári slafrokod a ferslagba van, egy selyem ruhát tsináljon Mutsenbacher más derekat, mert igy már nem hordhatom, mond meg néki, hogy derékbe szükebbre és a melybe bővebbre csinálja, 2 kalap Czermánnak és egy mántil, a 2 kalapból válaszszon egyett és tisztitsa és putzolja fel, ha a ritkát választja, ugy ara tegyen fehér pántlikát, ha pedig a sürü szalmát, akkor arra tegyen Schottis pántlikát, a mántlit, ha lehet, tisztitsa ki és tsinálja ugy, mint most horgyák, ha kitelik belüle…“ Ez, mondom, nagy távolság attól a hangtól; Fráter Erzsébet ilyen volt, de bizonyos, hogy jóhiszemüen és becsületes vágyakozással szeretett volna olyan lenni.

Efféle elhatározások igézete eltarthat egy hétig, el a menyasszonyság alatt, el az első mézes esztendőkig, de örökké nem. Főképp, ha az emberrel éreztetik, hogy belelátnak az ő köznapi lelkébe s nem segitik meg benne, hogy ünnepivé váljon. Idősbb Madách Imréné, a müvelt, előkelő és tökéletes asszony, vérző szivvel nézte, hogy az ő nagy fia mint hoz a házhoz ilyen közönséges teremtést, s ez a „közönséges teremtés“ jól látta, hogy őt látják. Azt még egyszer ne feledjük, hogy lett legyen ez a Fráter Erzsébet bármicsoda közönséges teremtés, ő nem tehetett róla, hogy ő az, a hiba ott van, hogy a Madách Imréknek mért tetszenek ilyen közönséges bábok s mért nem a két lábon járó Conversation-Lexikonok? Ha egy Madách Imrének ilyen nők tetszenek, Fráter Erzsébetnek mért tessenek a Madách Imrék, a tépelődő, ábrándozó, társaságkerülő, gyöngéd, de éppen nem mulatságos Madách Imrék, s mért ne afféle magához illő parlagi gavallérok, mint amilyenekkel az urát megcsalta? Leánykorában Fráter Erzsébet erőt vett ezen a természetén; maga is szégyellte maga előtt, s mikor ő, a szegény lyány, hozzáment a jómódu, előkelő s finomlelkü ifju urhoz, bizonyára nemcsak számitásból tette – amely számitást különben a mi mai társadalmi viszonyaink közepett nem lehet lyánytól rossz néven venni – hanem becsületes szándékkal ment hozzá és sok szép reménységgel. De bizonyos, hogy nemcsak ő csalta meg az urát, hanem ő is megcsalódott. Az urának anyja megvetette őt, amiben az anyának, az ő emelkedett szempontjából, igaza volt, de a menye ezt maga csak nem ismerheti el, főképp mikor ő tudja, hogy ő mennyire tele van jó szándékokkal. Ilyesmiért az asszony mindig az urára haragszik. De haragudhatott másért is. Ő egy előkelő megyei ur feleségének életét várta és várhatta Madách Imre mellett, – a hivataloktól s a társas élettől visszavonuló költő mellett pedig csak egy neki éppen nem való, kontemplativ életet oszthatott meg. Végre pedig a várt jó módot is megnyirbálták a család folytonos pörei és osztozkodásai. Ilyen körülmények közt nem érdemes idealistának lenni s nagyon el lehet gondolni, hogy az unatkozó asszony a már akkor házukba járó későbbi csábitójával, a parlagi gavallérral, ugy maradhatott olykor négyszemközt, mint ahogy olyik uraságba cseperedett asszony ki-kiszökik a cselédszobába trécselni. Mindazonáltal hét évig hű volt az urához, akit 1852 augusztusában ugy fogtak el, amint éppen felolvasgatott a feleségének. A feleség alkalmasint nagyon unatkozott e felolvasás alatt és a Schottis mantilra gondolt és H. F. urra, ahogy Palágyi az első csábitó nevének kezdőbetüit közli. De az asszony csakhamar nem ért rá unatkozni. Az ura más állapotban hagyta otthon, két kis gyerekkel, ugylátszik, pénz nélkül, a Madách-birtokokat pedig lefoglalta az osztrák. A fiatal asszony, akinek soha életében efféle gondjai nem voltak, egyszerre csak a legválságosabb helyzetbe jutott. Mindenkinek az volna első gondolata, hogy az anyának, a család tulajdonképpen való fejének kéne itt segitségre sietni, de az maga is szükében volt a pénznek s tán a nőket is maga szerint mérte. „Ha én tudom tizennyolc esztendő óta vinni a gazdaságot s nevelni a gyerekeimet, tudja ő is…“ Ifjabb Madáchné bizonyára nem igy gondolkozott; ő csak a gazdag és gőgös anyát látta, aki őt ilyen állapotban itt hagyja vergődni, és, asszonyi logikával, az urát gyülölte meg az anyósa miatt. Maga az, hogy az ura fogságban van, ezt az érzést nem igen enyhithette, mert az asszony, ugylátszik, elejétől fogva tudta, hogy a dolog nem nagyon komoly s az apja, Fráter alispán, hamar kijárja, hogy Madách Imrét szabadon bocsássák. Azokban az időkben nagyobb és szörnyübb dolgok estek meg minden családban, a Madách-családban is, hogysem ilyen kisebb incidensek nagyobb emóciókat keltettek volna. S még egyet emlitsünk: hogy az asszony más állapotban volt, amikor egyfelől minden asszony módfelett tudja magát sajnálni, hát még a született egoista, – másfelől, köztudomás szerint, a megzavart fizikai egyensuly megzavarja a lelket, s főképpen az erkölcsöt. Számitsunk még, legalább célzással, egy harmadik szempontot, – azt, hogy a léhább asszonyi gondolkodás a lelke mélyén a szerelmet éppen nem tekinti olyan mélységes dolognak, mint az erkölcsi felfogás; főképpen olyankor s olyan állapotban nem, melyben annak semmiféle ujabb természetes vagy jogi következései nem lehetnek. Vegyük számba a közönséges asszony ismert lelki-tipusát, melynek akarata nincs, csak makacsságai vannak, amelyet ennélfogva minden akarat szuggerálhat, csak elég zavartalanul hasson rá s még jobban szuggerál a saját magának legcsekélyebb megkivánása vagy dacossága, könnyelmüsége vagy elkeseredése is. S vegyük számba végre azt a bizonyos H. F. urat, aki most zavartalanul és ellensuly nélkül settenkedhetett a minden tekintetben érdekes asszony körül, ki nemcsak a magának való embert, hanem a bajban való egyetlen segitséget is láthatta benne. Az asszony izgatott volt, dühös volt, beszámithatatlan volt és boszut esküdött az anyósa ellen, aki – az ő érzése szerint – mindennek az oka. A dühös, izgatott és beszámithatatlan asszonyi logika szerint ennek a boszunak csak egy módja volt, – az, amit a többször emlegetett H. F. ur nyugodtan vágott zsebre.

Hogy aztán, mikor az asszony 1853. áprilisában lebetegedett s májusban a kiszabadult, de még Pesten internált férjet meglátogatja, H. F.-et is titkon Pestre rendeli; hogy a hazatért asszonynak a Pesten maradt férjhez irt leveleiben egy nemes, nagy és tiszta ember legotrombább és legbántóbb módon való megcsalatásának és kijátszatásának vérlázitó képe tárul elénk; hogy később H. F. ur után M. M. ur következett, utánok más urak, s a Madách hazatérte után nemsokára a, ha nem is törvényes, de valóságos váláson át egészen a váradi ispotályig 1854-től 1872-ig a Fráter Erzsébet élete egy folyton eső lejtő: azt természetesnek itéli mindenki, aki tudja, hogy a csók kötelező, hogy a szerelemben nincs első lépés, amely után második ne következnék, s hogy az erkölcs olyan, mint a bolognai üvegcsepp: a legnagyobb ütést is keményen állja, de ha egy csöppet sikerül belőle letörni, az egész porrá esik. Ám hogy ezt az első csöppet valóban tragikus végzet törte le a Fráter Erzsébet erkölcsi egyensulyáról, azt legjobban az a naivság bizonyitja, melylyel azt hiszi, hogy ezt az egész dolgot, ha meg lehet érteni, meg lehet bocsátani, s az anyósához fordul közbenjárásért, hogy beszélje le fiát a válásról. „… az igaz, hogy sok részt magam vagyok oka, mert nem keletet volna engedni némi fájdalmaktul magamat anyira elragadni, de elhagyatva és ellenem annyian ármánkottak és én benem a datz erőt nyerve…“ ezt irja könyörgő levelében az anyósának. Bizonyára: ha nem rosszaság, naivság azt hinni, hogy daczból jogunk van az árulásra s a jóvátehetetlent jóváteheti a bocsánat, – de még itt is van valami asszonyi logika a Fráter Erzsébet gondolkodásában. Ha Madách Imre nem kénytelen ellökni magától Fráter Erzsébetet, ki tudja, Fráter Erzsébet az asszonyiság külön törvényeivel nem cáfolja-e meg az erkölcsi lejtő szigoru törvényét?

Mahadőnek, ha magának való istennőt nem talál, ugy látszik, jobb agglegénynek maradnia, mint földi nőt emelni magához. Mert Mahadő istennek tökéletes, de férjnek unalmas.

Az erkölcs morálja

(1901.)

Nemrég egy bácskai kollegám keményen nekem támadt, amiért egy sikkasztó pénzeslevélhordóról olyasmit mertem irni, hogy titokban sokaknak tetszett a betyár. Az én tisztelt kollegám alighanem félreértette az én ártatlan kis mókámat. Igazán sokat kéne bizonykodnom, hogy előttem az olyan levélhordók, akik nem sikkasztanak, hanem becsülettel megelégszenek a maguk kis fizetésével s ujesztendei borravalójával: sokkal, de sokkal vonzóbbak, kedvesebbek és tisztelni valóbbak, mint az a levélhordó, aki sikkasztott? Azt hiszem, józaneszü és becsületes embernél e felfogás annyira természetes, hogy nem kell külön kiirnia s figyelmeztetni olvasóit, hogy bármit mond egyebet, azt csak e korlátozással értsék. De ki meri állitani, hogy egy szegény levélhordó, ki beteg családja miatt keveredik sikkasztásba, nem kedvesebb előtte, mint például a közjegyző, ki árvák vagy özvegyek pénzét sikkasztja el? Az oka? Ügyvédbojtár koromban volt irodánkban egy vén irnok, afféle fél-szolga faktótum, ki ha sora került, jobban értett a dolgunkhoz, mint akármelyikünk vizsgázott vagy diplomás ember, de legjobban ahhoz értett, mint kell a bélyeget átnyalni egyik meghatalmazásról a másikra, megkárositván ezzel a kincstárt naponta két-három forintokkal. Valahányszor egy ily bélyeget lefejtett, sohasem mulasztotta el átnyalás közben csillogó szemüveggel megjegyezni: „A kincstárt pedig egye meg a fene!“ Ez az; ez a mi titkos érzésünk, melylyel a sikkasztó levélhordót nézzük, s melylyel jobb szivvel veszszük, ha a kincstárt tiz millióval kárositják meg, mintha egy szegény özvegynek öt hatost lopnak ki bugyellárisából. Ez alighanem illogika, mert ha a kincstárt nagyon megdézsmálják, az nekünk is, az özvegynek is alkalmasint többünkbe van fejenkint öt hatosnál. De sokkal több ideig volt a mi kincstárunk török meg német, s most is sokkal több here hizik az állam pénzén, hogysem a logikánk hiznék tőle.

Nem első eset különben, hogy az én opportunista erkölcsi felfogásom szemet szur jóhiszemü, sőt jó szemü embereknek is. Emlékszem: a panamino idején mily rossz néven vették tőlem, hogy ez az eset a Crispiről való nagy véleményemen nem változtatott. Az eset, erre is emlékszem, az volt, hogy az öreg Don Ciccio, de még a felesége is, Donna Lina, keményen sápolt a hamisságon épülő Banca Romana pénzéből, sőt a Panama-vállalatéból is. Azóta efféle eset kisült többek közt a szent és dicső Krüger apóról s az ő többi, majdnem valamennyi félistentársáról is, ami nem csorbitotta nimbuszukat, noha az öreg maga sem tagadta, hogy őt is, mint elnököt, de az ő egész minisztériumát meg volksraadját is minden Transvaalban kereskedő bank-, vasut- vagy bányatársaság megvesztegette, s ez, tette hozzá, természetes is volt, mert az ő fizetésükből nem lehetett megélni. Ugyanezt bátran elmondhatta volna Crispi is, mert olasz ügyvédül vagy bankárul meg lehet élni, de miniszterül, ha az ember különben nem gazdag, alig. Igaz, hogy ama rossz néven vett cikkemben éppen csak pedzettem, hogy bármennyivel dicsőbbek előttem a Washingtonok s a Deák Ferencek a Crispiknél és más banditáknál: számot kell vetnünk azzal, hogy nem minden nagy, hasznos és örök érdemü ember egyben becsületes is; a fő sulyt akkor annak bizonyitására vetettem, hogy a Crispi esetét igazsággal nem lehet kijátszani a polgári uralom jogosultsága ellen, mert a panamák s a panaminók nem ez ellen bizonyitanak, szemben a lehanyatlott egyházi, nemesi és fejedelmi uralommal, hanem csak azt bizonyitják, hogy a polgári uralom erkölcsösebb és becsületesebb a hajdaniaknál, mert mig ezek természetesnek itélték vagy elleplezték a disznóságokat, polgári uralom alatt az effélék rendre kisülnek s keservesen büntettetnek.

Persze: a Washingtonok, a Deák Ferencek… Félek, hogy a nagy és tiszta Washington annyira magában álló példa, s annyira összefügg az akkor szinte szüz amerikai föld külön körülményeivel, hogy történelmi normául fel nem állitható. Nekünk is voltak efféle alakjaink – sajnos, szerencsétlenebbek, mint ő. Ilyen volt, szeplőtelen és dicső: második Rákóczy Ferenc is. De mily erőtlen vezér volt ő, mily gyenge politikus, mily ábrándos diplomata! Az ő élete fenséges tragédiája, mélabus végével: mily kevés hasznot hajtott nemzetének! A nálánál szerencsésebb elődök: a Bocskayak, a Bethlenek más fából faragottak. Nem kevésbé becsületesek, de sokkal kevésbé idealisták. Nemcsak hadat izenni tudtak, de fele árban kiegyezkedni is, és nemcsak a hazát mentették meg, de gondoltak lengyel vagy egyéb koronákra is vagy birodalmi hercegségre, vagy legalább is valami jó helyre való beházasodásra. És Deák Ferenc? Deák Ferenc a haza bölcse volt már huszonöt éves korában; bölcs volt, mikor a zalai véres követlevelet elfogadni nem akarta, bölcs volt, mikor a Habsburg-ház letétele után visszavonult birtokára, s bölcs volt, mikor kimondta a fenséges igét, hogy ő a császártól Königgrätz után sem követel többet, mint követelt Königgrätz előtt. S már most: kényes és a mi detektiv-ideinkben veszedelmes dolog e mai tárgyam kapcsán s Crispi Ferenccel párhuzamban emlékezni meg Kossuth Lajosról, – de a mi nagy hősünk minden életrajza megemlékszik a zempléni ügyvéd viharos ifjuságáról, mely annyit mindenesetre mutat, hogy e nagy egyéniségben több lélek lakozott és viaskodott egymással, s hős volta azon kezdődött, hogy, mint a földalatti folyamok: megtisztult, mielőtt a fölszinre tört. Ezek után kérdem: ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc a véres követlevelet elfogadni vonakodott, mind csupa olyan ember van e hazában, kinek ugyancsak nem kell véres követlevél; ha ugyanakkor, mikor Deák Ferenc visszavonult birtokára, mind csupa olyan ember van e hazában, ki visszavonul a magánéletbe, mert nem akar letérni a törvényes utról; ha ugyanakkor, mikor Deák Ferencnek Königgrätz után sem kellett több, mint kellett Königgrätz előtt, mind csupa olyan olyan ember van e hazában, akinek nem kell a több és elegendő az elég: vajjon Deák Ferenc Königgrätz után is megkapta volna-e azt, amit nem kapott meg Königgrätz előtt? Deák Ferenc gyakorlati politikus volt, aki jól látta, hogy Magyarország magában meg nem állhat, sem, idegen nemzetiségei miatt, szláv konfederációban: nem marad egyéb hátra, mint az Ausztriával való házasság. De ha ugyanekkor nincs az az ábrándos, kalandos hajlandóságu Kossuth Lajos, aki könynyel és szavalással két hemiszférát tudott lázba ejteni a magyar ügy mellett; ha nincs ez a hihetetlenül naiv diplomata, aki sorra becsapatja magát Palmerstontól, Cavourtól, Bismarcktól s III. Napoleontól; ha nincs ez a vérmes lelkiismeret, melynek izeneteit nem fagyasztja ajkán a tudat, hogy otthon sorra akasztják, akiknél ez izeneteit megtalálják – egyszóval: ha a magyar emigráció minden balsikerei után mégis az osztrák előtt nem áll a fenyegető lehetőség, hogy bármily eszeveszett oktalanság volna, Magyarországtól kitelik, hogy megint forradalomba áll: bizony nem kaptuk volna meg azt a keveset sem, ami Deák Ferencnek elég volt. Kemény Zsigmond, a magyar géniusz egyik legértékesebb megtestesitője, Forradalom Után cimü röpiratában hajmeresztő dolgokat mesél arról: a Madarász Lászlók s más ily könnyü életfelfogásu férfiak mint terrorizálták őket értékesebbeket s mérsékeltebbeket, mig kierőszakolták a végzetes függetlenségi nyilatkozatot. Való igaz, e nyilatkozat végzetes volt s az volt az egész szabadságharc és forradalom. De bármily kiváló férfiu volt is Kemény Zsigmond: politikai képességre s becsületes hazafiságra nem mind állottak mögötte azok az Apponyi Györgyök, Majláthok és Jósikák, kik a negyvenes és a hatvanas évek derekán megpróbáltak másfajta politikát csinálni, mint a negyvenkilencediki terroristák. Csakhogy ez a politika, melynek során, ha győz, Magyarország ma jó, ha ott tartana, ahol Galicia meg Csehország: a magyar konzervativok politikája ugyancsak nem tetszett s méltán nem tetszett Kemény Zsigmondnak. Széchenyi István, ki lelkében a konzervativokhoz huzott, az ő démoni Blickjében a Bach urék kulturgőgjével szemben lángoló haraggal veszi védelmébe a magyar tiltakozást, – még Rózsa Sándort, még a szegénylegényeket is.

Hogy visszatérjünk Crispire: mi ránk a nápolyi s sziciliai Bourbon-uralomról csak radikálisoktól szinezett kép maradt. Bizonyára: aljas uralom volt, de lehetetlen, hogy szelidebb hurjai is ne lettek legyen, hogy a dinasztia s az ország között egy pár olyan szál is ne szövődött volna, melyet hideg szivvel lehetett csak szétszakitani, s mindenesetre két hatalmas erkölcsi erő lakott erkölcstelenségében: hagyomány és tekintély. Nem gondolják, hogy a léleknek nagy és hideg előitéletek nélkül valósága kell hozzá: habozás és könyörület nélkül széttépni ama szálakat, s a kalandor vakmerő önbizalma, senki ember létükre azt érezni: vagyok olyan legény, mint ti, s tulemelkedni a hagyományon és fittyet hányni ama tekintélynek?! Csak az a Crispi, aki fütyült a bigámia-ellenes törvényre s nyugodtan vette nőül állitólagos első felesége életében a másodikat: csak az fütyülhetett Nápoly és Szicilia s az egész legitimista világrend hagyományaira és tekintélyeire – s ugyanazon Crispi, ki fölötte állónak érezte magát a rendes tisztességi és illedelmi törvényeknek, az érezhette magát az ólomgolyók hatalma felett állónak is. Vagy megforditva: ugyanazon Crispi, kinek vakmerő ereje s hatalmas elfogulatlansága hősi időkben hős tetteket szült: a rend s a béke közönséges ideiben közönségessé vagy akár ocsmánynyá törpült. De még ekkor is: csak az a Crispi, ki baromi módon tudta elgázolni a szegény földmivesek forradalmát és volt szabadsághős létére vérbefojtani a nép szabadságmozgalmát: csak az a Crispi tudta cinikusan megtagadni saját multját és szövetkezni a poroszszal s az osztrákkal, s ezzel körülbelül megmenteni Olaszországot. S Garibaldi, ez a dicső nagy gyerek, hamar akasztófára jut vala s elveszti hazáját, ha nem állanak mögötte az ilyen betyár Crispik, az elfogulatlan Cavourok s a minden hájjal megkent Viktor Emánuelek. Gyerekes emberek, rókák, kalandorok – de mit tegyünk? Rendes és tisztességes polgárok nem igen döntögetnek trónokat, hanem azt mondják: haj, haj, nem jól van ez igy! Aminthogy nagykoru emberek sem igen épitenek barrikádokat, hanem ha a főutcát elállják a zsandárok, vérző szivvel fordulnak be a mellékutcába!

Röviden: a történelem vajudásainál való bábáskodáshoz olyan tulajdonságok kellenek, melyek ritkán találtatnak a rend s az erkölcs tiszteletének amaz elegyében, mely a tisztelnivaló polgártársat teszi. Nem mondom, hogy ez jól van igy, de azt mondom, hogy gyakorta igy van, s nagy embereinkkel gyakorta ugy vagyunk, mint a szeretőnkkel: jobb szeretnők, ha tisztességes volna, de akkor nem is volna a szeretőnk!