TÖRTÉNETEK

Hárman a szalonban

1.

Manikürt akkor még nem igen ismertek, de a mi kis főtisztelendőnk tömzsi parasztkezén a köröm oly rózsaszin volt s olyan gömbölyüre hegyezett, hogy nincs az a Rigaud-portrait, amelyiken különb francia papkörmök előkelősködnének. Francia papot sem igen láttam addig s nem láthatott maga a kis főtisztelendő se, de mikor – reverendában sohsem járt – jószabásu hosszu peruvien-kabátjában oly ügyesen ült bele a selyem-zsöllébe, hogy a kabát két szárnya természetes eséssel került alája s mikor rövid lábacskái egyikét átvetvén a másikon, karcsu bokáján fekete pantallója alól selyemharisnya fénylett elő s kicsiny – sajnos rövid és széles – lábán csattos, kivágott lakkcipő: én gyerekfővel is megértettem, hogy a kis főtisztelendő az ő szerény, el nem bizakodott, de férfias vágyódásával a francia abbéság után érez honvágyat, a francia szalónok után, az egyszerü és bájos francia előkelőség után, aminőnek azt a könyvek irják le, a régi novellák, az elfelejtett regények, melyeknek hatása hosszu évek multán ugy benne rezeg a kis nemzetek irodalmában, mint ahogy a fény lassu járásánál fogva itt a földön még látjuk a távol csillagot, mikor valójában rég széjjelrobbant.

Az a világ is, amelyről most szólok, rég széjjelrobbant. Mindössze huszonöt éves emlékül él bennem, de kő kövön nem hiszem, hogy ma azon mód találtatnék benne, ahogy még én láttam. A kis felvidéki város, ahol akkor az alsó gimnáziumot jártam, néhány év mulva földig leégett s el sem tudom gondolni, milyen lehet most, ujjá épitve. Az emberek pedig… de hiszen éppen ő róluk akarok szólni; a kis főtisztelendőről, Suhay Dániel r. kath. áldozárról, az odavaló r. kath. állami főgimnáziumon a magyar s a latin nyelv tanáráról, továbbá Stein odavaló földbirtokosékról s bérlőékről, akiknek szalónján (igy hitták a fogadószobájukat), a szalón selyemzsöllécskéin s rézzel berakott ébenfa-asztalkáin délelőttönkint végigtáncolt a téli napsugár; a kandalló tüzéről, mely besugározta s át is melegitette a főtisztelendő bokácskáit; a mennyezet fehér stukkójáról, mely épp oly büszkesége volt a jómódu vidéki familiának, mint maga a kandalló; magamról, aki már nem emlékszem, hogy kerültem hozzájuk s hogy szoktattak oda magukhoz s aki már nagy fiu voltam, tizenkét éves, de testre fejletlenebb, lélekre bátortalanabb, elkényeztetésre sóvárgóbb az ölbenülő kisgyereknél, – mindenek felett pedig Stein Irénről, akinek lábánál kuporogtam a kandalló előtt, aki maga volt a jóság s a bájosság, tizennyolc-tizenkilenc körül járó nagy kisasszony, rózsásra lehelt arcu, világosbarna szemü, gesztenyeszin haju – és mellbeteg.

Nekem erről a betegségről tudomásom nem volt. Ugy gondolom, neki magának sem. A kényeztetés, a becézés, a langyos fürdő kéjével simogató jóindulat ugy benne volt a fogadó-szoba levegőjében, hogy mindhárman külön kiélveztük s nyujtózkodtunk benne, mint a macska, de egyikünknek sem volt oka, hogy külön magára vegye. Mint a butorok, a zsöllék s a hasábfák: az Irén karcsu, halovány, feketeruhás édes anyja s szakállas, csiptetős, tagbaszakadt bátyja magától értetődően csak arra valók voltak, hogy csöndes mosolylyal, vagy, a bátyja, harsány nevetéssel bekukkantsanak hozzánk a másik szobából; hogy beküldjék a sokszoknyáju, nehéz járásu szép tót szolgálóval a fényes és omlós apró pogácsákat s a gyüszünyi pohárka tokajit. Boldog álmosság, édes gondolattalanság zsibongott bennük, olyan lábbadozás fajta állandó elandalodottság, hogy tél vagy betegség vagy felnőttség vagy halál vagy hogy innen el is kéne mennünk: egy percre sem jutott eszünkbe.

Azt hiszem, ezeken a félórákon kivül nem is éltem. Azt hiszem, a főtisztelendő ur sem. Azt hiszem, Irén sem. Sejtelmem sincs róla, mit csináltam délelőtt, délután az iskolában – pedig akkor, az alatt az egyetlen esztendő alatt, jó tanuló voltam. A bácsi s a néni, akinél laktam s akikhez egy évre feladtak a felvidékre, hogy a vidéki jó levegőn erőbe kapjak; a fizika-tanárom, aki szelid, bölcs és nemes volt, mint Kepler Az Ember Tragédiájában; padbeli szomszédom, egy ritkán fürdő kis tót fiu; a helybeli szerkesztő, aki költő volt s az Alföldről került ide Tótországba; az ezredes, aki napjában negyvenszer végigsétált a kaszárnya előtt, hogy a kapuőrség napjában negyvenszer fegyverbe ugorjon s elorditsa a kverauszt; az öreg doktor, aki a patikusnál külön számlát nyittatott a kis pesti fiu számára szalmiákra meg égetett cukorra; a főispán, aki délután négy órakor veresre izzadt ábrázattal jött ki barátjaival a nagyfogadó ebédlőjéből; az őszöreg tanfelügyelő, aki Urnapján diszmagyarban áll az oltár előtt, a megyei urak között; a fekete szakállu, halovány képü müvelt zsidó pap s egy gőgös, daliás, haragtól eres homloku magyar ur, akiről a kis zsidó fiuk rettegve susogták, hogy antiszemita; a ferencrendi kolostor, ahová tornázni jártunk s ahol állandó volt a káposztaszag, csak egyszer vegyült bele még valami nehéz, fejfájditó bűz, mikor az egyik cellában kiteritve feküdt a szegény öreg fráter Anzelmus; a tavaszi mezők s a téli fagyok; az ódon luteránus kollégium s a hervatag gesztenyés; a csobogó város-kutja s a gomolygó Szentháromság-szobor; a vajas bödönök, a málnás fazekak, a turós bélesek s a kaszinóból kölcsönvett régi élclapok: mindez csak ugy van, idegenül, élettelenül, hozzám nem tartozóan beraktározva hálátlan emlékezetembe, mint egy-egy évszám vagy könyveim, melyet valaha be kellett tanulnom s még mindig nem tudom elfelejteni. Ami azon időből vérembe ment át, ami tovább él, fejlődik s együtt vénül velem, mint teszem a filozófiáról vagy a fizikáról való tudásom: az csakis a Stein Irénék fogadószobája, csakis az ő büvös délelőttjei, csakis a táncoló napfény s a sugárzó kandalló; csakis a finom kis főtisztelendő suttogása, a magam odasimuló kuporgása s annak az édes leánynak, mindezek uralkodó királynéjának, drága, meleg, ibolyaillatu személye. Ezt az illatot ma is érzem; ezt az illatot magamba szittam sötétkék szoknyájából, hófehér kezéről; ez az illat dobbantotta meg, érzékletes emlékezettel, a szivemet lefekvéskor, elalváskor, mikor a nagy szobából áthallatszott hozzám a kis benyilóba a bácsiék vidám vacsora után való kártyázása s az ajtó hasadékán éppen csak annyi lámpafény szürődött be hozzám, hogy még lustább s még álmosabb legyek; hogy a félálomnak kormányozható képzeletével megint ott érezzem magamat a drága teremtés lábánál s mind ernyedőbb ajakmozdulattal mormogjam el esti imádságomat: Édes jó istenem, engedd, hogy holnap ne hivjanak fel számtanból, hogy a nyujtón meg tudjam csinálni a zászlót s hogy most ugy gondolhassak őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad!…

2.

A Margitszigetnek akkor még nem volt hidja, tennisz még seholsem járta s csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő urnak azért el kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy élünk Pesten; beszélnem kellett a Hangli-kioszkról, mint ülnek ott (akkor még ott ültek) esténkint a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint vacsorázunk az Angol-királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismertség a Tyukketrec-vendéglőbe, ahol kitünő a rántott csirke, csak a velesült petrezselyem utálatos rajta. A főtisztelendő ur csak ugy mellesleg, odavetve kérdezősködött, mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-utcán s ő kedves, barátságos, kistermetü létére is méltóságos szivességgel vett baljára. De én, mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam eleinte, majd mikor belemelegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem, szavaltam el mondásaimat: ösztönszerüen megéreztem, hogy ez az odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai leereszkedőt, magához képest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem s a tisztelt és szeretett embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a magasabbrendü élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen vergődése. A felsőbbség nek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a kis szalónban Irén kezét éreztem hajamban s térdére hajtván fejemet, a szőnyegről fölnéztem s szemem egyszint volt a főtisztelendő ur félcipős kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes szójátékkal sok elmésséggel zavartam meg finoman füzött mondatait. Ilyenkor elhallgatott s szeliden mosolyogva nézett rám, én pedig mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes lány térdét, fejemen ott éreztem meleg ujjait, amint megcibálta hajamat s leszólt hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelid korholás, sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal dagadásától feszült s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyult a hajamba s ott, éreztem, az ujjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.

Annyit gyerekészszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó uri házba bejárónak a főtisztelendő ur ugyanugy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezvén rajtam, mint a Germinal vén bányalova a lekerült uj csikón, egy naposabb, levegősebb, földfelettibb világ levegőjét… Istenem – ha kutatom azt a második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki bennünk, ugy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyvszaga is tőle ered; ő volt az, aki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez. Szeretett a Steinék szalónjában elüldögélni már azért is, mert e házban mindenki ismerte az ő kedves német költőit, akiket klasszika filologus és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden magyar poétáknak. Én már akkor olvastam Heinét, az Uti képeket, a Le Grand könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres bethlehemi gyilkosságát. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg emlékezetemben s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép teremtés lábánál való macskálkodásom álmatag dorombolásának dallamára mormogtam olykor: die blaue Blume der Romantik… die blaue Blume der Romantik… A főtisztelendő ur ezen is mosolygott, ez után is megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s ugy vártuk Irén kisasszonyt, mig felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan német költőkre figyelmeztetett, akiket alig ismertem; ifjan elhalt sorvadásosokra, kék romantikusokra vagy még régebbekre; Höltyre, Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos Pálra, – s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghült, ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalónba, hazamenet megkérdezte: jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevü költő versére; Levelek hullása, vagy ilyesmi a cime; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemile elhallgatott s triste et mourant à son aurore, hajnalkorában leverten s halódva egy ifju beteg bucsuzik az élettől… Triste et mourant à son aurore… ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő ur, majd különös, bennem rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: „szivtépő öntudatlansággal?“ Megzavarodtam s hebegve bucsuztam a házunk előtt; egész délután a szótárral s a nyelvtannal bibelődtem, de nem tudtam oda gondolni; a főtisztelendő urra gondoltam és szórakozott voltam.

3.

Az Irén kisasszony meghülése érthetetlenül makacs volt. Ha elmult is, csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb mosolylyal, mig Anti urfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a csiptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig – legalább az én szememmel nézve – a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt ugyan észrevettem, mikor megint kijött közzénk s kitörő örömmel szaladt először felém s magához szoritott s összecsókolt s csak aztán, balkezével még mindig magához vonva, nyujtotta jobbját a főtisztelendő urnak: azt észrevettem, hogy soványszik; észrevettem a kezén, mely szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a kebelén, mely mind lágyabb volt hozzászoruló fülem és szemem számára s azt is észrevettem, hogy egy idő óta nem visel füzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte tulságos piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele magát azon a bolondságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a köhögés tulajdonképp nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága lénynyel másképp voltam, mint másokkal; ibolyaillatban élt számomra mindenestül s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén összerázódott.

Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmü, sem tudatlan lelkü. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (az akkori iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre egyre-másra kaptam a szekundákat s a bácsi, akit az osztályfőnök értesitett erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az élclapokat, hogy ne ezeket bujjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember. Órákhosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny diványán s ugy gondoltam őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Büntudattal, nem tagadom. De ellenállhatatlanul. Büntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, – ki mentül jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő ur előtt, aki a hihetetlenségig, a többi fiut összeröffentő kivételességig volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel álltam helyemen, kinosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelidsége közepett néha érthetetlenül szigoruan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy pillanatra azt a haragos és gyülölséges gunyt láttam az ajka körül, melylyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a tenoristákról s a mágnásgyerekekről szokott beszélni. De különös: mentül nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott belül a szivem; s annál inkább hirtelen eltünt előlem tábla, kathedra, iskola, főtisztelendő ur s csak valami gömbölyüséget éreztem a nyakam szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolyaillatot a levegőben. Alig vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam s álmomban ne én legyek felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit merek én, kis fiu, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a főtisztelendő urral a Fő-utcán összetalálkoztunk, szinte tiszteletlen szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden láza és káprázata; ennek a láznak veres rózsáit, ennek a káprázatnak táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló félálomban; a karcsu ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kivül senki halandó ember nem tudhatott.

4.

Én legalább, elhihetik, senkinek sem gyóntam meg. Tulajdonképp önmagamnak sem. Az álom s a félálom vizein usztam eltökélt akaratlansággal, öntudatlan is afféle ravaszsággal, mint ahogy a harcmezőn halottnak tetteti magát a sebesült, nehogy a martalócok észre vegyék, – olyanféle mozdulatlansággal, mint az édesen álmodó, aki vigyáz, hogy meg ne üsse a lábát s föl ne ébredjen bele. Kis kérkedéseim, éretlen közbekotyogásaim mind gyérebbek lettek; végre egészen elmaradtak s délelőttről délelőttre szótlan, mozdulatlan kuporogtam urnőm lábánál, mesterem lába előtt. Az ő beszélgetésük is mind szakadozottabb lett. Erőltetett volt s gyakran megakadt, néha percekig tartó kinos hallgatással, melyet még kinosabbá tett a leány fuldokló köhögése. A pogácsákhoz hozzá sem nyultunk, a tokaji érintetlen csillogott a metszett pohárkákban. Napfény sem igen táncolt már be az ablakon; odakinn pelyhezett a hó s az északi szél olykor ugyancsak megrázta az ablak tábláit. Irén néha mellém kuporodott a szőnyegre s a kandalló tüzénél melengette jéghideg ujjait. A főtisztelendő pedig fölkelt a kis selyem-zsölléből s némán járt föl-alá a szobában. Olykor odaállt az ablakhoz s kinézett rajta a hideg világba. Csak akkor fordult visza, mikor Irént elfogta a köhögés s egy pohár vizet kellett adnunk neki, hogy magához térjen. A főtisztelendő ur elmondhatatlan gyengédséggel segitett felkelnie s leülnie s ügyesen és szeliden tartotta a tálcát, mig szegény kortyonkint ivott. Reszketett a keze, mikor a poharat elvette a lánytól s még jobban reszketett, mikor megsimogatta a drága térdekre visszahanyatló fejemet. S megint csak azt éreztem, amit nem egyszer: hogy Irén hirtelen elkapta a kezét, mikor a főtisztelendő ur simogató keze véletlenül odaért ujjaihoz. Nekem feldobbant a szivem, a főtisztelendő ur egy percre elkomorodott s hazamenet borus szemöldökkel, összeszoritott ajkakkal, kis félcipőjét bokáig nyomva a hóba, lépkedett mellettem.

5.

Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édes anyja olyan volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket, hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg, szeles időben fel ne keljen. Anti urfi kikisért bennünket a kis ajtóig, ugy kérdezte, mit izenünk a hugának s közbe a szakállából is felkapott egy pamatot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém sem nézett; nem törődött vele, van-e égetett cukrom; az utcán nagy beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak. Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a főtisztelendő ur föl sem hitt, olyan világos volt, hogy ugy sem tudok semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni; minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zugó csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak; a kék levegőben mintha jégtüket csillogtatott volna a kisütő téli nap. Előadás után alig hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában összetalálkoztam a főtisztelendő urral. Alázatosan köszöntem s szótlan, gyors léptekkel siettünk a Steinék portája felé.

Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsubban, mosolygóban és ibolyaszaguabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyuprémes kis papucs s fehér gyapjukendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; én kirántottam kezem a főtisztelendő ur kezéből s odavetettem magam a kebelére.

Nem birtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karos szék, abba roskadt vissza s én velebuktam, fejjel az ölébe, karom a válláról, a kebelén át, lecsuszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitit, éreztem, hogy simogat s én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében s drága illatos fejét két kezembe szoritva, belekoccantottam fogamat a fogába, ugy szittam, martam, csókoltam ajakát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy visszacsókol.

Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyane szempillantásban durva szoritást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki a forró selyemkarokból. A főtisztelendő ur volt; amily kicsiny, oly erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemü. Kis kemény, parasztkezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestül, ugy hörögte a képembe: „Megőrültél, kölyök? megőrültél?!“ Ez is csak egy percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén s kitépve engem a kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Ugy lihegett és reszketett, hogy rám kellett támaszkodnia, aki magam is alig álltam a lábamon.

Dult arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő ur hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes megadással szólt: „Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt napok óta, nem egészen tiszta a fejem“. Irén is elbocsátott s mosolyogni próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten orditottam föl, a főtisztelendő ur odaugrott az ajtóhoz, ugy kiáltott be az ebédlőbe: „Nagyságos asszony! Anti urfi!“ Mire berohantak: a világoskék otthonka, a hattyu-prémes kis papucs, még a fehér gyapjukendő is mind csurom vér volt.

6.

A főtisztelendő ur már délután beteget jelentett, még azon este elutazott s olyan mód helyeztette át magát egy alföldi gimnáziumba, hogy vissza sem tért butoraiért; ugy küldték mindenét utána. Irén mindössze nyolc napig volt beteg s egy szép, napos februári délelőtt temették. Én nem voltam ott a temetésén; betegségét, halálát, mindent, ami az égszinkék otthonka biborra válta után történt, hetek multán tudtam csak meg, magam is attól a perctől fogva valami idegláz forma betegségben élet s halál közt lebegve. Mikor először magamhoz tértem: első világos pillantásom a bácsira s a nénire esett, meg a nagybajuszu öreg doktorra, aki szorongva ült ágyam mellett. Kérdezősködéseimre nem igen feleltek; azt mondták, hogy aludjam s ne törődjem semmivel, csak a főtisztelendő urról mondták meg, hogy áthelyeztette magát s már irt is a bácsinak, hogy ha a kis Pali nyárára is vidékre kivánkoznék, küldjék le ő hozzá; az odavaló gimnáziumnak szép könyvtára van, főképp teljes gyüjteménye német és francia remekirókból.

A tisztás

Az öreg ur elég jól birta még a járást s vásott, kampós botjával ügyesen hajlitotta ki utból a tüskés cserjéket, a szurós fenyőgallyakat. Még a tavalyi tobozok süppedtek be lábunk alatt, ahogy az avaron át, a sürün is átizzó napsütésben, izzadva és lihegve igyekeztünk hegynek föl – isten tudja, miért, mikor lenn a völgyben oly szép, oly illatos, oly langyos volt a délelőtt. Az ember ugy van a természettel, mint a lányokkal; ahelyett, hogy megállitaná a pillanatot, melyben érintetlen s ismeretlen telik el lelke mosolyukkal: addig nem nyugszik, mig életükbe bele nem kerül s emléke róluk egy csomó kiábrándulás vagy lelkifurdalás.

Nem tudtam, tudta-e az öreg ur, hogy éppen ilyes okból ültem volt reggel óta a hegy tövében, egy padon, amerre a gyalogösvény egy bizonyos villa felé visz, melynek aranyozott rácsa mögül néhány nap óta egy piros napernyő s egy fehér szoknya villogott ki hébe-hóba az országutra. De való, hogy nem törődve szórakozottságommal és kelletlenségemmel, előb odaült a nyakamra, majd meg, élve gyengeségemmel s azzal, hogy minden kimondott akarattal szemben kötelességet érzek, rávett, hogy fölmászszam vele a hegyre, melynek tetején valami korcsma vagy filegória van, gyönyörü kilátással, ami iránt én vak vagyok, friss sörrel, amit én nem iszom és női kiszogálással, amitől undorodom. Vagy egy órája mászhattunk és vesződhettünk már s nekem az egészben egyetlen örömem a káröröm volt, hogy az öreg ur mekkorákat fuj, mint gombolja ki mellényét s mint törülgeti nagy fehér zsebkendőjével egyre szaporábban a homlokát. Közben valami dombhátra érhettünk, mert egy darabon vége volt a lejtőnek s ha a sürütől lehetett volna, ugy mehettünk volna tovább, mint az országuton. Én már nagyon untam a dolgot s türelmetlenül gázoltam előre, nem törődve vele, hogy az ágak, amiket eltolok, mögöttem az öreg urnak vágódhatnak képébe. Fáradt voltam és elkeseredett, mikor egyszerre ritkulni kezdett a fenyves s néhány lépés mulva tágas rét bukkant szemem elé, melynek vastag füvezetét koszoruban fogta körül az erdő, szemközt velem ismét menedékesen indulva falnak, a hegy csucsa felé.

Városi ember vagyok, nem értek füvekhez és virágokhoz s máig sem tudom megmondani, mi minden nőtt és illatozott ottan, térdig érő bujaságban, a nap tüzétől párologva. Nagy, szivárványszin legyek dongottak körül bennünket, lomha pillék lebbentek föl lábunk előtt s mi fáradtan dőltünk le, kalapunkat szemünkre huzva, hogy egy kicsit kifujjuk magunkat. Én hanyatt feküdtem, egyik lábamat átkalimpáltatva a másikon, – de alig hogy tenyeremet fejem alá csusztattam, hogy kalapom alól álmosan nézegessem a táncoló léggyürüket, menten föl kellett ülnöm, mert karom elzsibbadt, fülembe pedig keményen befelé igyekezett egy pár hangya; gémberedő ujjaimmal alig tudtam őket kiszedni.

Az öreg ur, ki behunyt szemmel szuszogott fektében, dünnyögve szólott föl hozzám bajusza alól:

– Pali, tudja, hogy mi az, ahol most vagyunk?

– Mi az, hogy mi az? – kérdeztem én dühösen, mert a hangyák, az ő ismert értelmességükkel, ugy magyarázhatták beavatkozásomat, hogy én a kézelőm alatt kivánom őket a karomon fölmenteni – s szokott buzgalmukkal láttak neki vélt kötelességüknek.

– Azt mondom, hogy nézzen körül, vizsgáljon meg apróra mindent, fogja az egészet egybe s igy mondja meg, hogy mi az, ahol most vagyunk?

A hangyákat szerencsésen elfogtam, mielőtt a legvégsőbbig megfeleltek volna tisztjüknek; messze lepeckeltem őket ujjaimról a fübe, olyan erős ivben, hogy bolyukba térve, aznapról nyilván Pompeit és Herkulánumot jegyezhették föl évkönyveikbe. Azután leszóltam az öreghez:

– Lajos bácsi, ne pukaszszon. Mondja meg mindjárt, mire akar kérdésével kilyukadni; isten bizony, mindenhez inkább van ma kedvem, mint találós mesékhez.

Az öreg ur fölült, közel hajolt hozzám s mint az összeesküvők a jelszót, ugy sugta képembe, jelentősen és diadalmasan:

– Tisztás!

– Mi az, hogy tisztás? – kérdeztem én még szórakozottabban s még idegesebben.

– Ez; az, ahol most vagyunk; az: tisztás.

Körülnéztem s nagyon ostoba képet vághattam, mert az öreg ur hangosan fölnevetett. Csakugyan: tisztás volt, noha nem tudtam, hogy az öreg ur mit lát ebben fontosat, vagy különöset. Környöskörüli erdő, fölöttünk ég, velünk egyszint sik mező; valóban: ilyesmi az, ilyesminek kell annak lennie, amit tisztásnak szokás nevezni.

Az öreg ur, mintha csak homlokom mögé látott volna, folytatta gondolatomat:

– Igen, barátom, ez az a hires tisztás, amiről maga a regényekben annyit olvasott, ami előfordul akárhányszor a maga novelláiban, mindjárt a legutóbbiban is, ott, ahol az őzet riadtan állatja a tisztáson a bokorban leselkedő vadász csöve előtt. És amit alkalmasint most lát életében először s ha én meg nem mondom, talán eszébe sem jut, hogy ez az a bizonyos tisztás, amelyről annyit irt és olvasott…

Most már magamnak is el kellett mosolyodnom. Az öregnek, mint rendesen, most is igaza volt, – annyira igaza, hogy csakugyan: életemben először akkor láttam tisztást. S abban is igaza volt, hogy novelláimban, amiket, mint sok más ifju ember, én is elkövettem s a révükön költőnek éreztem magam, akárhányszor előfordult a tisztás; hogy hőseim, vándorlás közben, gyakran tartottak pihenőt tisztásokon; hogy nem egy hősnőm, mint Bovary Emma, erdő tisztásán adta oda magát hol ennek, hol annak a Rodolphenak; s hogy valóban, éppen legutóbb őzet is nézettem riadtan a tisztás közepéről a bokorban leselkedő vadász csöve elé, holott őzet csak az állatkertből ismertem, a vadász csöve elől pedig, ha még ugy tokba van is bujtatva, még ma is át szoktam ülni, ahová vadász-utas nem igen ül: a nem dohányzó szakaszba. Rossz néven a suskust nem lehetett tőlem venni; ha irtam is már akkor vagy két kötet novellát, mindössze huszonegy éves voltam s mondom: városi gyerek s a természetet nem igen ismertem egyebünnen, mint a nyaralókból s a sétaterekről.

A tisztás különben annyira tisztás volt, hogy a nap pecsenyévé kezdett bennünket sütni. Fáradtak voltunk arra, hogy máris fölkerekedjünk; beljebb huzódtunk hát a sürübe s éppen elhelyezkedtünk s ujra ledőltünk, mikor a tisztás tulsó felén, ott, ahol az erdő menedékesen futott le széléig, a bokrok mintha megmozdultak volna, egy pillanatra hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben s mielőtt még jól szemügyre vehettük volna, hogy ki vagy mi az: egy fiatal lány bukkant elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak közt.

Szép, karcsu, szőke, fiatal teremtés volt, körülbelül tizenhétéves. Egy ugrással termett lenn a fűben, ahol csukott piros napernyőjével ügyesen csapta vissza fejébe megingó kis szalmakalapját. Fehér szoknyája, csikos vászoninge a déli világitástól egy síkban viritott a térdig érő zöldben, ahogy, a piros ernyőt ellenzőnek emelve kalapja alá, kémlelve nézett körül, szemlátomást valakit keresve. Minket, a fák mögött, ugylátszik, nem vett észre; az öreg ur fekve maradt, én pedig halkan ültem föl s öklömre támaszkodva, csöndben hajoltam előre, hogy beigyam magamba gyönyörü mozdulatait. Dobogó szivvel ismertem meg: az a fiatal leány volt, akivel negyedik napja nézzük egymást a kertjük rácsa mögül s az odavivő uton, de olyan elvonultan élhettek, hogy mind a percig nem tudtam vele megismerkedni. Most pedig, ime, itt volt, tőlem két-három ugrásnyira, és, mintha csak megrendeltem volna, ágálása közben, ahogy a füvet szétverte maga előtt, elejtette napernyőjét.

Le sem hajolhatott érte: én már fölpattantam s két-három ugrással ott termettem nála. A neszre fölriadt s tágranyilt szemmel, fejét visszakapva, ijedten hátrált a váratlan jelenség elől. Majd mikor látta, hogy ernyőjéért hajolok le, ő is utánakapott s guggoltunkban a homlokom erősen odavágódott a vállához. Neki meg a keze ért az enyémhez, ahogy együtt nyultunk a piros selyem után; végre is én kaparintám meg az ernyőt s fölemelkedve, valami bocsánatkérésformát motyogva nyujtottam át neki.

Ő is fölemelkedett közben és még mindig zavarodottan, de már egy kis huncutsággal, szintén valami köszönetfélét rebegett.

Ez történt, semmi több. Mert mielőtt bármi egyéb vagy több történhetett volna, váratlanul odacövekelődött közénk, akiről már egészen megfeledkeztem, az öreg ur; engemet, ki meglepetésemben tiltakozni is elfelejtettem, egyszerüen maga mögé tolt; a leányt pedig, kivel tudtomon kivül ismerős lehetett, szonika letegezte és lemagduskázta; megmagyarázta neki, hogy csak menjen hamar haza, mert valami Anna néni már nyilván igen várja, nekünk ellenben okvetetlen föl kell mennünk a filegóriához. S ezzel, még mielőtt szólhattam vagy bemutatkozhattam volna, a leány már lefelé is tartott a gyalogösvényen, mely a mi följárónknál jóval hosszabban, de szép simára irtva kigyózódott le, erdőn, mezőn át, a nagyvendéglőig.

Utána akartam szaladni, de az öreg lefogott. A fehér szoknya, a piros ernyő utolsót villant a lejtős ut kanyarulatánál; én tiszteletlenül és méregbe gurulva rántottam ki karomat az öreg ur kezéből, ki azonban hirtelen elkomorodott s parancsoló hangon, melynek annál inkább engedelmeskednem kellett, mennél szokatlanabb és érthetetlenebb volt, most már egyenesen megkövetelte, hogy felmenjek vele a filegóriához.

Mentem hát, – de én is komoran és nem leplezve haragomat. Magamban eltökéltem, hogy délután a kisleányt egyszerüen megszólitom a rácson át, az öreggel pedig most sétálok utoljára, akár hegynek föl, akár hegyről le. A sörhöz tüntetően hozzá sem nyultam, mikor végre fenn ültünk a filegóriában, a pincérleányra pedig ugy rámordultam, hogy ijedten kotródott tovább. A kilátás helyett meg órámat néztem; előbb a kis számlapon a perceket számoltam, majd a nagyon az ötperceket.

Az öreg ur végre nevemen szólitott. Fölnéztem rá:

– Parancsol, Lajos bácsi?

– Parancsolok, – felelte. – Tegye el az óráját.

Eltettem.

– S most feleljen kérdéseimre.

– Tessék kérdezni.

Rosszakarattal néztem rá, az öreg meg szárazon kérdett, mint valami birósági jegyző:

– Hány éves maga, Pali?

Elgörbitettem a számat:

– Lajos bácsi tudhatja: huszonegy.

– Volt már katona?

– Nem voltam; októberben akarok berukkolni.

– Van diplomája?

– Hogy az ördögbe volna? Nem is lehet még.

– Igaz. De vagyona csak van?

– Nincs nekem egy vasam se. Apámnak van valamicskéje, de az nem sok.

– Nem sok, én is ugy tudom. Nohát hallgasson rám, fiam. Az a kisleány legfeljebb négy esztendővel fiatalabb magánál. Apátlan, anyátlan, vagyontalan árva, ki kegyelemkenyéren él valami távoli atyafiságomnál, akik különben neki is rokonai s igen jóravaló népek, ők is, a gyerekeik is, és nem igen éreztetik a leánynyal, hogy nem sokkal több köztük nevelőnőnél, vagy, mondjuk társalkodónőnél. Ahogy ez a leány maga előtt megállt, ott a tisztáson, mikor bennünket meglátott: ha maga nem érezné, én megmondhatom: ez a leány ki van szolgáltatva magának; ki volt szolgáltatva első perctől fogva, mióta maga a keritésüknél leskelődni kezdett; ki van szolgáltatva most is, mint – hogy’ is mondja maga a novellájában: mint az őz, mely a tisztáson riadtan áll meg a bokorban leselkedő vadász csöve előtt…

Az öreg ur hangja itt annyira gunyos lett, hogy elpirultam s félbeszakitottam:

– A novelláimat ne bántsa, Lajos bácsi. A hasonlat kopott, azt elismerem, de én sohasem igértem senkinek, hogy a hasonlataim ujak lesznek.

Az öreg ur bólintott a fejével:

– A novelláit nem bántom, fiam, s hogy a hasonlat kopott, az nem volna baj. Igaz, hogy az ember nem gondol hallatára semmit; elmegy a füle mellett, mint a gyereksirás, mikor áthajtatunk a falun. De nem furcsa, hogy mi jó és tisztességes emberek, kiknek talán magunknak is vannak gyerekeink, nem is gondolunk rá, hogy micsoda fájdalmat, betegséget, vagy szomoruságot érezhet az a gyermek, akitől a sirás ered? Mondja, fiam: átérzett-e már valamit abból, amit olvasott vagy megirt? Ne tiltakozzék és ne adja a megbántottat – teszem: gondol-e a mellett valamit, mikor ir vagy olvas: éppen a tisztásról, éppen az őzről, éppen a vadászról, ki ott leselkedik a megriadt, az ártatlan, a senkinek sem vétett árva istenteremtésére? Gondolt-e, érzett-e valamit, mikor száz életrajzban olvasott ifju Goethékről, kik kék kabátban és sárga nadrágban lovagolnak tova hajnalban a csöndes paplakokból, hol karcsu, szőke, magukkal tehetetlen Friderikák sirják ki a szemüket utánuk? Kisirják a szemüket – micsoda közhely ez is, és egyáltalában: mennyi közhely, mennyi kopott szó – s mennyi könnypatak és vérfolyó mosta ezeket, mint a kavicsot, ilyen kopottá, ilyen simává, ilyen életlenné! Novellák és életrajzok, őzek és tisztások, – milyen semmitmondók az olyannak, milyen semmit nem gondolhatók az olyannal, aki még nem élt át novellát, akinek még nincs története, aki még nem látott tisztást, aki még nem ölt őzet. De én, fiam, én, akit itt lát: én már öltem; rám már rám emelte szemét, könnyes, halódó, szemrehányó szemét akárhány megsebzett őz, kire férfias mulatságból állottam lesbe s mészárosnak éreztem magam, mikor előttem vonaglott! Én már átéltem, a magam s a mások eleven és érzékeny bőrén tapasztaltam ki nem két, hanem negyvenkét kötet lehetőséget s ahogy mint irót kitanitottam magát, fiam, arra, hogy ne irjon le olyan szót, melyre csak olvasmányaiból emlékszik s a maga eszével még nem gondolta végig: most mint embert figyelmeztetem, – nem mint annak a leánynak atyafia, aki tartozik gondját viselni, nem mint magának régi jó embere, ki magát gyerekkora óta tartja szemmel: mint öreg ember figyelmeztetem magát fiatal embert: százszor gondolja meg, mielőtt olyasmibe szédül, amit könyvekben unottan lapoz át, de amin az élet, a maga lelkiismerete s a mások sorsa nem ugrik át egyre-kettőre! Most pedig, ha ugy tetszik, mehetünk!

Ezzel fölszedelőzködött és fizetett; begombolta mellényét, zsebébe gyömöszölte zsebkendőjét s többet rám se nézve, felindultan tartott lefelé az uton.

Nem próbáltam megállitani, nem próbáltam megszólitani sem; nem igen tudtam volna mit mondani neki. Mint legtöbb ilyen szépen kimódolt s gyakori prédikációjában, a mostaniban is éreztem valami igazságot, – de egy és más fojtogatta az én torkomat is. Magam is fölkerekedtem s mialatt ő botját a földhöz ütögetve, nagy kopogva ment előre, én, mint akinek orravére eleredt, némán, lehorgasztott fővel bandukoltam utána.

A déli forróság körülfogott bennünket, s ahogy az árnyékos uton lejjebb-lejjebb jutottunk: mintha a gőzfürdő medencéjébe ereszkedtünk volna le. Igy mentünk lefelé vagy egy félórát, lassan, szótalan, eleven istenteremtésével nem találkozva, legfeljebb, ha egy-egy mókus futott fel jöttünkre a barna sudarakon, ijedten nézve utánunk a tűgallyak közül. S barna lepkék is ereszkedtek olykor elénk – én mindinkább sarkára hágtam öreg barátomnak s éppen utolértem, mikor kiszélesedett az ut, széjjelszaladt a fenyves, az árnyék is kettévonult – s izzó napsütésben ismét rétségre értünk, melyen térdig volt a fű, égig szállt az illat s környöskörül, lejtőben, hallgatag állták körül az erdő sudárfái. Nem kellett már, hogy az öreg ur figyelmeztessen rá: magamtól is észrevettem, hogy leértünk a tisztásra.

Megálltam, megnéztem órámat, – volt még egy óra ráérő időnk. Végigvetettem magam a fűben, majd, mikor a nap nagyon is rám tüzött, bevonultam az árnyékba. Fiatal szivem csordultig eltelt keserüséggel, s mikor öreg barátom visszafordult s leereszkedett mellém s megint magamon éreztem okos, jóságos, apai tekintetét, mely oly érdektelen szeretettel virrasztott évek óta ifju pályafutásom vergődései felett: szememet elfutotta a köny s mellemet megrázta a zokogás, mialatt öreg kezét visszaszorongattam.

Egyszerre csak: mintha a tisztás tulsó felén, a sürüben megmozdult volna valami. A bokrok hullámzani kezdtek, – hol valami veresség, hol valami fehérség villant föl sötétjükben, – s mielőtt még jól szemügyre vehettem volna, ki vagy mi az: Magduska, az én szép, szőke, karcsu őzikém bukkant elé a sürüből, kipirultan küzdve át magát az ágak között.

Egy kicsit gyürött volt, egy kicsit kócos s ernyőjét összeszoritott ölébe fogva, két kezével ügyesen tüzte meg hátul a kontyát. Majd lehajolva, az ernyővel lesimogatta szoknyáját s a piros selyemből kihalászva zsebkendőjét, pihegve nyomogatta arcához s homlokához. Közben visszafordult a sürü felé, mely ujra meghullámzott, s mintha valaki jött volna benne. Ugy is volt; az ágak ketté váltak; egy karcsu barna férfi ugrott ki közülök s magához szoritva a leányt, nevetve csókolgatta szemét, száját, fülét és halántékát.

Csinos, napsütötte, nyulánk ember volt, mondom; kék zeke volt rajta és sárgás-fehér tennisz-nadrág, melyen itt-ott egy-egy száraz fenyőtű barnált odatapadva. Különben a fürdőorvos volt, nős, két gyermek apja s hires kegyeltje az asszonynépnek. A leány ijedten nézett körül, de mikor senkit sem látott, ő is visszanevetett rá s visszacsókolta. Lajos bácsi föl akart ugrani, kiabálni akart, de én vaserővel nyomtam vissza ültébe s rátapasztottam tenyerem a szájára.

A leány kibontakozott a férfi öleléséből s ujra rendbeszedte magát. Közben elkomolyodva szólott a doktorhoz:

– Higyje meg, ez nem jó hely. Mondom: ugy kellett tennem, mintha lemennék s leskelődnöm kellett, mig végre tovább mentek.

A doktor megnyugtatta, hogy majd találnak jobb helyet, azután ő is begombolta a kabátját, rántott egyet magán s kalapját legényesen a félszemére huzta. Igy mentek el együtt s nemsokára együtt buktak szemünk elől: a lábuk, a derekuk, végre a kalapjuk is, az ösvény sötétjébe.

Eleresztettem az öreg urat, – ő tanácstalan meredt maga elé. Előráncigálta zsebkendőjét s törülgette homlokát, majd a zsebkendőjét visszagyürve zsebébe, elkezdte vakargatni orrát, egyenletesen, feszült figyelemmel. Én előszedtem a kis pipámat, megtömtem, meggyujtottam s parazsát lenyomkodva, bodor füstöt eregettem a tikkasztó levegőbe. Szivárványszin legyek dongtak bennünket körül; lomha lepkék lebegtek a pamatos virágokon; az égen fehéren izott egypár apró felhő s a lég gyürüi gömbölyögve szálltak föl a magasba. Jól szemügyre vettem mindent: környöskörül erdő, fölöttem ég, velem egyszint sík mező – ez az a tisztás, amiről az ember annyit olvas a regényekben.

Három perc

1902 augusztus 5-ikén történt, St. Moritzban, svájci Engadinban, délelőtt tizenegy órakor a Hotel Victoria mögött, édes, langyos, hegyvidéki nyári napsütésben. A lugas előtt bádogból való kerti asztalka mellett négy széken elhelyezkedve ült, kinyujtóztatott lábbal, sapkában, fehérlő tenniszruhában egy ritka, mert férfiasan szép s előkelő formáju szőke fiatalember, mig oldalt mellette, ugyancsak kerti széken, a legszebb, a legeslegszebb, fiatal, karcsu, szőke asszony ült, kit az életben látnom adatott. A férfi unottan, kelletlenül, tömött angol bajuszának sütött tekintettel nézett maga elé, az asszony pedig beszélt, beszélt, könyörögve, esengve, ültében is a térdenállás szemfölvetésével. Közbe lehajtotta fejét és selyemernyője hegyével tétován turkált a kavicsban, mig fehér bluza felett, felfésült aranyhaja pihéjéből kirózsállott a nyakszirtje. Nyilván várt, feleletre várt. De a férfi tovább ringatódzott a négy széken, még unottabban, még kelletlenebbül, még jobban nem nézve oda. Az asszony pedig ujra rákezdte a beszédet, a könyörgő ránézést, az esdeklő suttogást, és – egyéb semmi sem történt.

Azaz hogy én nem tudok többről. Ennyi meg azalatt ment végbe, mikor elmentem mellettük, hogy a portásnak szóljak. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam őket – lehet, hogy ők utaztak el, lehet, hogy én; ma közelebb járok a negyvenhez, mint a harminchoz; életemben eltelt jó néhány esztendő, sok nap, teméntelen sok óra, s ez életnek annyi eseménynyel s képpel teljes husz millió percéből mindössze két-három perc esett erre az eseményre, ezekre az emberekre. De emlékszem rájuk, olyan világosan, olyan érzékletesen, hogy szemem hártyájáról le lehetne fotografálni őket, ha rájuk gondolok. S történetük – mert nyilvánvaló, hogy volt történetük – olyan élénken él lelkemben s emlékeimben, mintha magammal esett volna meg, magamat meritett volna ki, gyötrött s vénitett volna meg – két csik ősz hajamat tudom, hogy ebbe az esetbe őszült bele. Elmondhatatlanul együtt érzek ezzel a gyönyörü két darab emberrel; ezzel a gyötrődő asszonynyal, aki nem tud belenyugodni abba, hogy megunták, és letéve a büszkeségről s ezzel még nevelve a férfi csömörét, visszakönyörgi magát, holott tudja, hogy lehetetlent kiván, – s ezzel a meggyötrött férfival, aki talán maga sajnálja legjobban, hogy érzései megváltoztak, de végre is érzi az érzései jogát. Együtt érzek velük én, akit észre sem vettek, kiről nem is tudják, hogy a világon van, vagy, ha látták, bizonyára nem sejtették, hogy tudja, mi történik itt; együtt érzek most is, mikor ők az esetet talán már el is felejtették, s régi érzéseik helyén régen ujak támadtak. Történetük és képük itt él bennem, idegeimben, talán tengernyi távolságban tőlük, mig nekik sohasem jut eszükbe, hogy ilyen messzeségben valakinek számára eleven és ismert valóságok lehetnek; ha véletlenül mégis találkoznám velük s elmennék mellettük: egy porcikájuk sem sugná, hogy olyan valaki volt közelükben, aki ismeri őket és tud róluk s történetükről. Pedig voltaképp abban, hogy én ismerem őket s tudom történetüket, nagy-e a különbség ahhoz képest, ahogy ismerős volnék velük és regényükkel, ha véletlenül valóban megismerkedem velük, s ők maguk mondják el, mi van köztük? És mi marad meg ebből a különbségből is husz vagy harminc év mulvára, mikor egészen biztos, hogy hármunk közül egy sem lesz már életben, s egészen mindegy lesz, ismerősek voltunk-e, vagy csak látásból ismertem-e őket, vagy csak ugy elképzeltem, avagy ugy olvastam valahol, minden külső látás, találkozás és tapasztalat nélkül képüket és történetüket?

*

1886. április végén történt, tehát most lesz husz éve. Délután három óra körül volt, a Deák-téren, valami külön órára iskolába menet, hogy megszólitott egy urformáju, de erősen megvedlett ember s német nyelven valamit tudakolt tőlem, már nem tudom mit. Mialatt elmondtam neki felvilágositásomat, hirtelen elsápadt, s szája is elkékült, s végre reszketve és fuldokolva szakitotta meg szavamat:

– Fiatal barátom, ne haragudjék, hogy félbeszakitom. Mérnök ember vagyok, diplomás, Csernovicból jövök. Két napja nem ettem, s itt ájulok el a kimerültségtől. Ha van nála valami pénz: az isten áldja meg, adja ide.

Hetedik gimnazista voltam, nem volt se égen, se földön többem kilencvenkét krajcárnál. Megdöbbenve kapartam elő, s odaadtam neki.

Mindez két-három perc alatt történt. Az emberemet annak előtte nem láttam, de annak utána igen. Vagy egy hét mulva az Andrássy-uton egyfogatu bérkocsin. Ő is meglátott, elpirult s elkapta fejét. Ez, mondom, idestova husz éve, hogy megtörtént – s azóta nincs hét, amelyet itthon töltök Budapesten, hogy kétszer vagy háromszor ne találkozzam vele, s a boldogtalan mindannyiszor el ne piruljon s félre ne nézzen, hogy szemünk ne találkozzék. Az egyfogatu bérkocsit nemsokára felváltotta a kétfogatu, majd, három évre rá, számozatlan fiakker, s most már, néhány hónap óta az automobil; az ember – azóta megtudtam, mert kiváncsiságból utána jártam – valóban mérnök, vállalkozó, akit valami üzleti hajótörés vetett ki ide Budapestre, s azóta gyönyörüen megszedte magát; meg is házasodott, szép serdülő gyerekei vannak, akik a magától értetődés hanyag nyugodtságával töfögnek végig az Andrássy-uton – s ez a boldog ember s boldog apa, aki alkalmasint annyira-amennyire tisztességes ember is, kétségkivül fele vagyonát odaadná érte, ha valami csendes módon eltehetne láb alól engemet, akiről nem is tudja, kicsoda vagyok, akivel egész életéből mindössze három percig váltott háromszor három szót, s aki nemcsak hogy nem vétett ellene, hanem, ugy lehet, életének megmentője, boldogulásának meginditója volt. Látszik, hogy gyülöl, látszik, hogy utjában vagyok, látszik, hogy mikor meglát, lehunyja szemét, s elgondolja, hogy hátha csak álom volt az egész, vagy hátha én már nem emlékszem őrá – hiszen oly régen volt, mindössze két-három percig tartott; azóta ezer meg ezer emberrel találkozhattam – s ugyan ki emlékszik mindenkire, akivel valaha néhány szót váltott, s akinek kilencvenkét krajcárt adott? Látom, hogy néha tétováz, mintha meg akarná állitani kocsiját, kiszállani belőle, elém állani, s félig tréfásan, félig megindultan igy szólni hozzám: „Uram, husz éve tartozom magának kilencvenkét krajcárjával; örülök, hogy végre megadhatom.“ De csak tovább hajtat; gyáva a szamár, nem tudja rászánni magát. Néha magamat is megszáll a nagylelküség, hogy én keressem fel, s én mondjam neki: „Ugyan, kérem, adja meg már azt a nyavalyás kilencvenkét krajcárt, és hagyjon békét énnekem s ne gyötörje tovább saját magát.“ De dühös vagyok a szamárra, s hagyom, hadd vergődjék.

*

Van még egy ilyen kis, hogy ugy mondjam: a sorok közt történt regényem. Az állatkertben volt, roppant forró nyári délelőtt, hogy egyik kutyaketrecben ennivaló kis kölyök-daklit vettem észre, amint lihegve, kilógó nyelvvel, könyörgő szemmel lesett minden arra menőre s a rostély mögött szükölve ment vele a szomszéd ketrec elválasztó keritéséig, kétségbeesve nézvén utána, mikor az végképp elment, s menten kémlelni indulva, nem jön-e uj jövevény, akitől talán mégis csak megkapja a segitséget. Hamar rájöttem, miben kell ez a segitség; a kis állat vizes lábasa üres volt, s elepedt szomjan. Néhány lépésnyire szivattyus-kut volt, odaláncolt bádogitcével; az itcét lefeszitettem a láncról, vizet huztam bele, bedugtam a rostélyon, ahol a kis állat remegő kéjjel lefetyelte ki, ameddig csak a nyelve ért, hálás pillantással s vakkantással köszönve meg jóságomat. Vagy két hétre rá ujra kimentem; a kis pára már messziről észrevett, megismert és boldog ugrándozással és ugatással valósággal lelkendezett az örömtől s a viszontlátás izgalmától. Annyira meghatott ez a nagy háládatosság, hogy – a dakli eladó volt – megvettem, hazavittem, ahol Zsipi – erre a névre kereszteltük – két hónapon át a ház elkényeztetett kegyeltje volt, akinek legalább husz sziv majd hogy utána nem szakadt, mikor egy nap eltünt, nyomtalan, mindenkorra, hiába kerestettük rendőrökkel, hiába hirdettük ujságban. Megvallom, – nem szégyen, katonát is láttam már kutyája után sirni – jó néhány éjcakát átsirtam miatta álmatlan. De hiába, nyoma veszett. Ám vagy három évvel ezután, tavaszi délben, valahol az Andrássy-ut vége körül való villa-fertályban egy nyaraló előtt elmentemben a rács mögül a szokott felháborodással ugatott ki rám három válogatottan szép kutya, s az egyikben, egy négy év körül járó dakliban: ugrásában, vakkantó ugatásában, mókázva haragvó szeme járásában, hirtelen odafigyelve, szivdobbanva ismertem meg – s esküdni merek, hogy nem tévedtem – a mi Zsipinket. „Zsipi!!“ kiáltottam, szinte rikoltottam rá a szépen kifejlett, kifényesedett szőrü bolondos állatra, s csodálkozva, örülve, igazán a legkülönbféle váltakozó érzésekkel álltam meg a rácsnál, s dugtam be önkéntelen mozdulattal sétabotomat – még ugyanazt, melyen hajdan, jobb időkben, az ifju Zsipi annyit ugrált át meg vissza. A kutya is meghökkent, megállott, az ugatás torkán, az ugrás inában akadt meg, mig a másik kettő, akire hangom nem hatott, szaladtában és ugattában, hemperegve bukott rajta keresztül. „Zsipi!“ kiáltottam ujra, s reszkető kézzel nyultam át a rács rudai közt, hogy megsimogassam, mint hajdan szoktam, menedékes homlokát, szemöldöke dombjait. De a kutya hátrált, vagy két lépést visszavonult, s mereven megállva a négy lábán, merően, megdöbbenve, tanácstalanul nézett ki rám. A másik kettő önkéntelen megérezte, hogy itt történik valami, s feltápászkodva egymás mellé álltak, s hol felém forgatták a fejüket, hol társuk felé, várva, hogy mi lesz. A dakli pedig ott állt egy helyben, mozdulatlanul nézve velem farkasszemet; magam is felegyenesedtem, visszahuzódtam, s visszanéztem a felindult állat tágra nyilt szemébe. Két-három percig állhattunk igy, egymással szemben, s az én meredt nézésem előtt a kutya szeme fényes, széles, átlátszóan barna égbolttá terült szét, melyen mintha kékes felhők vonulnának zavaróan keresztül. S e szemek mögött, e félig öntudatlan, szegény, megzavart agyvelőben ugyanilyen gomolygó, elvonuló hullámzás mehetett végbe, valami olyas gondolat, hogy „idegen, érzem, hogy nem vagy tőlem egészen idegen, tudom, hogy van hozzád valami közöm, de már nem tudom, mi; érzem, hogy volna valami kötelességem irántad, de nem tudom megtalálni, mifajta; nyugtalanitasz, megzavarsz; a világról, az életről, a nappalról, az éjcakáról, ebédről, vacsoráról, gazdáról, házról, mindenről való megszokott és megnyugtató képeimet hirtelen megzilálod, megtéped, elhomályositod, de nem adsz helyettük megbizhatóbbakat, mert a te felkeltetted képek is homályosak, kóválygók, el-elhalványulók. Menj, menj, menj; ne szólj többet, ne nézz rám tovább, ne kinozz tovább; ne zavard meg megszokottságaim nyugodt rendszerét, ne vedd ki talpam alól a földet, ne döntsd le a világról való érzésem körül, a megnyugtató korlátokat!…“

Mindez kutyanyelven volt mondva, egy rémült szemmeresztés mindent elmondó beszédességével, és, mondom, két-három perc alatt. A kutya aztán hirtelen megfordult, utána a másik kettő is, és vad, eszeveszett, vissza sem néző rohanással menekültek befelé, s tüntek el a nyaraló mögött. Én még egy darabig ott álltam, majd sarkon fordulva, lassan s elgondolkozva ballagtam vissza a város felé.

Péter

I.

Simon Péter, Jónának fia, zavaros fővel ődöngött a hideg éjszakában. Csak olykor riadt fel, ha a szikkadt föld egy-egy palaszilánkja élesebben hasogatta mezitelen lábát, kérges bokáit. Nem igen volt helyén az esze – ma egész este forog már vele a világ. A jobbkezében valami sajgást érez s egyszerre eszébe jut, honnan jön. Nincs egy félórája, hogy álmából fölriadva, tiz társával botorkált az Ur után, aki ma egész este olyan szomoru volt, olyan végtelen szomoru, szomoru mindhalálig. Igen, igen, ezt mondta: szomoru az én lelkem mindhalálig – aztán ott hagyta őket az olajfák között, ő maga pedig lassu léptekkel ment fölfelé a hegynek. Péter már nem tudja, mi okból. A mai pogácsás ünnepek vecsernyéjén bort ivott, attól nehéz a feje. Olyan rég ideje, hogy bort nem ivott, de most meg kellett innia, hiszen az Ur azt mondta, hogy ez az ő vére. És ő sokat nem értett abból, amit az Ur mondott, de mindig követte – attól a perctől fogva, hogy elszólitotta a hálójától, halászsajkájától, hüséges eb módjára járt a nyomában és szent áhitattal nézte ezt a szépséges szomoru fiatal férfit, akinek országa nem e világból való… Az ur egyszer azt mondta néki: „Lészen a te neved Petrus, kőszikla, s erre a sziklára épitem én az én hitem házát.“ Ime, az Ur tudta, milyen hivséges tanitványa neki Simon Péter, ma este mért mondta mégis, hogy „Mire a kakas szólana, háromszor is megtagadsz te engemet?“ Ó, ha mindnyájan megbotránkoznának is az Urban, Péter nem botránkoznék meg benne soha. És ha betelék is, amit ma este mondott, hogy egyikőjök elárulja, ha az a képmutató szelid Judás el is árulta az Urat, Péter soha sem fogja megtagadni!

Hol is hagyta csak el?… igen, ott vártak az Urra az olajfák között. Sötét is volt már, csak a csillagok pislogtak az ágak között. Betlehem felől az egyik olyan szépen ragyogott! Forró nappal után egyszerre rajtuk ütött a dermesztő hideg s a mámoros álmosság háromszor is lebirta őket. Kétszer is fölkeltette őket az Ur, harmadszor hítta, mennének vele. Tizenegyen voltak, a tizenkettedik, a szelid szemü, fehér kezü Judás nem volt közöttük. Egyszerre csak fáklyafény közeledett, fegyvercsörgés kisérte. Nagy csapat ember jött, fustélyos, fegyveres poroszlók. Aztán csak kivált közülök egy és futvást rohant az Ur felé. Judás volt, a tizenkettedik. Péter még most is hallja a lihegését s látja, mint csókolja lehunyt szemmel kétszer is az Urat: „Mester, Mester!“ A fustélyos emberek erre mind nekiesnek a védtelen emberfiának s a tanitványait ellökdösik mellőle. Egyikőjük sem mozdult, csak ő, Péter, ugrott elé, elkapta az egyik ember szablyáját s mámoros hadonázásban lemetszé vele a szeplős Málkus fülét. De szomoru mosolylyal maga az Ur mondta, ne ontson vért. Hát arra se tartja jónak, hogy megvédje?… Elejtette a szablyát, az emberek meg nekiestek… ő pedig futvást menekült a többiekkel s elszéledének a világ tizenegy tájéka felé… Az éjjeli szellő feléje sodorta az Ur néhány szavát: „Mint egy latorra, ugy jöttök ellenem fustélylyal és fegyverekkel…“

II.

Hová vitték, mit akarhattak véle? A helytartó fogatta volna el? Az nem lehet, hiszen a császár ellen soha egy szót sem szólt. Vagy a farizeusok váltották volna be, amivel fenyegetőztek? Szék elé hurcolták volna most, páskák ünnepén, amikor inkább a rabokat is szabadon szokták bocsátani?

Holnapra virradóra majd kitudódik. Baja ugy sem eshet; aki holtakat éleszt, sebeket gyógyit – isten fiának baja hogy eshetne? Péter is nyugton volna, csak a feje ne volna olyan nehéz. Ebben a sötét éjszakában hová menjen, mitévő legyen? Amire évek óta nem gondolt, most eszébe jutott, hogy neki se hazája, se hajléka. Hosszu évek óta ma van először egymagában s az első éjszakát tölti ugy, hogy nem hallja a társai lélekzetét s álmatag szemmel nem virraszt felettük az Ur. Álmatag szemével – avval a csudálatos, ragyogó barna szemével, amivel megigézte a szegény, együgyü szivü Simont, aki azóta hivséges lábbal követi az Urat, ki tudja mért, ki tudja hová.

Tizenketted magával járja már igy évek óta azt a titokzatos, kalandos utat. Csuda csudára pereg le értetlen szeme előtt és csak titokban meri furcsálni, mi jogon lett ő különb a többi embernél, mi okon szakadt el régi társaitól. Mért kell vándorolnia, éheznie, fáznia, holott ő eladdig olyan boldog, nyugodt és csöndes halászéletet élt. Szóval nem merte ezt uj társaitól kérdezni, röstellette az ő nagy együgyüségét. Érezte, hogy a többiek sem a maguk eszétől követik az Urat, – azokat is, mint őt, a Mester ragyogó homloka, szelid szeme sugara viszi ellenállhatatlanul magával. Néha, viharos éjszakákon, ha néhányan volt halászok összebujtak, mindnyájok ajkán ott kisértett a hebegő kérdés: mire való mindez, ez a bolyongás, ez a törődés? De egyikök sem mert szólani – nem különösen két társuk miatt, akik az ő tudásuk és tapasztalásuk hegyéről olyan kicsinylő szemmel tudtak rájok lenézni. Az egyik a fehérkezü Judás volt, aki valami nagy nemzetségből való lehetett; olyan fehér volt a bőre, olyan ápolt a vöröses szőke hullámos haja s olyan válogatott a szavajárása. Tudott irni, nagy kerek görög betüket vetni, aminthogy a görög szó sem volt tőle idegen. A másik János volt, a Zebedeus fia, lángoló lelkü ifju ember, akit az Ur a mennydörgés fiának nevezett, mindig megkülönböztetett s aki tudott az idegen hóditó méltóságos nyelvén is. Az egyik görögül szólott, a másik latinul, mig a szegény Péter nem tudott, csak héberül, azt is parasztosan ejtette, foghegyről, mint a galiléusok. Az ő szava csak arra való volt, hogy ne vegyék semmibe, az érzése csak arra, hogy elfojtsa és megtagadja. Az ő fiatal, vértől duzzadó szive akárhányszor megszólalt, ezek ketten csak letorkolták. Ezek ketten, akik közül az egyik elárulta az Urat, mint valami latrot, a másik pedig a kiss ujját sem mozditotta meg, mikor a poroszlók nekiestek a Mesternek… Ő, Péter volt az egyetlen, aki szablyát rántott az Ur védelmére, holott az Ur soha semmi dolgáról vele nem szólott, mindig csak Judással, mindig csak Jánossal… Ezek, akik egy kiélt élet keserü seprüjével, kiégett szivvel s lemondó lelkiismerettel menekültek az Urhoz, kinevették és kigunyolták a szegény Pétert, ha mélázva, egymagában vissza-visszasirta boldog halászéletét, amikor még nem kereste a mennyek országát s nem kerülte az asszonyt…

Ezeknek nem kellett asszony. Maga az Ur nem volt e világból való s ha meg is bocsátott a parázna asszonynak, a bünbánó Magdolnának, ölelésre a karja sohse tárult, csókra az ajka sohse vágyott, ha száz asszony törülgette is selyemhajával fáradt lábait. A többi mind csak azt hirdette, hogy jó a férfiunak asszonyt nem illetni s lekorholta Pétert, mikor ez azt mondta, éljen a férfi az ő asszonyával, mint illik értelmes emberhez, az asszonyi edénynek, mint erőtlenebbnek tisztességet tévén… És Péter nem mert többet mondani, csak titkon, loppal gondolt Leára, az ő szépséges kedvesére, akitől elszakadt, hogy vakon kövesse a Mestert.

III.

S a hideg éjszakában Péternek szivébe szállt a mámor s eltöltötte a keserüség az Ur ellen, aki még azt sem engedi meg, hogy hivséges tanitványa szablyával oltalmazza a poroszlók ellen. Annyit se adnak rá, mint egy kuncsorgó ebre – ezért hagyta ő oda kenyerét, hazáját, szépséges mátkáját? Szétzüllöttek, szertefutottak, egyikök elhagyta a másikat, az Ur elhagyta valamennyiöket. Pétert nem köti többé hozzájok semmi. Ma még itt jár a hideg éjszakában, holnap tul lesz a határon, holnapután otthon lesz a hálójánál, halászsajkájánál.

A hajnal is közel lehetett, mikor nagy zsivajra riadt föl. A főpap háza elé ért, ahol füstös fáklyák fényinél sürgött-forgott a sokaság. Valami nagy bünösről beszéltek, istentagadóról, pártütőről, aki most áll a főpap Kajafás előtt. Péter bekerült a kapun s keresztül törte magát az udvaron nyüzsgő népségen, fel a főpap háza tornácába. Megállt, hogy körülnézzen. Végig a tornácon hosszu asztal állott, fehér abroszszal beteritve, tele üres kancsókkal, félig telt kupákkal, otthagyott eledelekkel. A pogácsás vecsernyét ünnepelték itt is, annak a maradékai állnak az asztalon. Péter dermedt ujjal kapta föl az egyik kupát s egy hajtásra kiüritette. Minden vére a fejébe tódult az erős bortól s egy oszlophoz támaszkodott, hogy el ne dőljön. Lehunyt szeme előtt vérvörös szinben forgott valami idegen világ, aztán kék hegyeket látott és kék tengert s látta Leát, a kis halászlyányt, amint gügyögve hivogatja: Gyere vissza Simon, hadd el a földönfutó kóborokat, légy az én jó uram!

Nehéz léptekkel botorkált tovább. A tornácon szenes serpenyők előtt melegedtek az emberek, kufárok, nagyszakállu zsidók, bozontos római poroszlók vegyest. Az izzó szén néha, egy-egy percre, homályos pirral öntötte el az arcukat. Át az ablakon s a nyitott ajtón, a nyüzsgő farizeusok csürhéjén keresztül fegyverzörej, káromlás és vesszősuhogás hallatszott. A tornác egyik sarkából föl-fölrikitó vihogás vegyült bele. Az egyik lyány nagyot sikitva ugrott el egy részeg katona csókja elől. A föllobbanó fény egy pillanatra arcára esett és Péter földobbanó szivvel ismert rá: Lea volt, az ő mátkája. Odaugrott hozzá, megfogta a karját:

– Lea, te vagy itt? Kinél vagy itt, ki vagy itt mi vagy itt? Rossz személy lettél, részeg katonák szeretője lettél?

A lyány ijedten nézett rá. Megismerte és kitépte magát a kezéből.

– Ha az lennék is, mi közöd hozzá. Mátkád voltam, elhagytál. Bucsut se mondtál, csak világnak mentél, kóborló istentagadóknak lettél a cimborája. Annak a galiléusnak lettél az embere!

– Nem igaz asszony, nem igaz, nem is ismerem…

– Nem ismered? Nem te mentél vele? Levelet sem irtál, izenetet se küldtél. Hagytál volna éhen veszni. Ha szolgálatba nem állok, el is veszhettem volna a te názáretbeli Jézusod miatt.

A népség köréjük gyült. Rongyos gyerkőcök rángatni kezdték a Péter kopott köntését. Cselédlányok a kovásztalan kenyérből galacsinokat gyurtak s a sötétben találomra dobták a Péter fejéhez. Egy katona rekedten rikkantott:

– Üssük agyon, ez is a Jézus emberei közül való!

– Nem igaz ember, nem is ismerem! – kiáltott Péter mámoros rémülettel.

– Az ő embere vagy, a szavad járása is elárul, a galiléus beszéded!

A sarokban álló katonák is figyelni kezdtek. Egyre fenyegetőbben tódultak a sötétben Péter köré. Lea is megijedt, féltette a kedvesét s a köntösénél fogva bevonta magával az első szobába. A másik szobából nagy világosság látszott, de Péter a sok embertől nem láthatott be oda. Az emberek olykor be-bekiabáltak: „Üssétek agyon az istentagadót, a hamis királyt!“ De Péter se látott, se hallott. Csak Leát érezte, amint odaszorul hozzá és szorongatja a karját. Odahajolt a lyány füléhez:

– Lea, – suttogta – Lea, nem vagyok az ő embere, nem leszek az ő embere. A tied akarok lenni, a te hüséges urad. Gyere velem, hazaviszlek, visszamegyünk a falunkba, a tenger partjára. Szeretjük egymást, mintha sohse váltunk volna el. Gyerünk, gyerünk, viszlek is már…

A zsivajt egyszerre éles kakasszó szakitotta meg. A hajnalt jelentette a kakas. Az emberek szétváltak az ajtó elől s Péter ijedten kapta föl a fejét. Belátott a fáklyafényes szobába. Látta a főpapot, amint toporzékolva tépi a szakállát. Valami pirosság felé hadonáz. Részeg katonák üvöltözve suhogtatják vesszejüket valaki fölött, aki piros palástban ül a szoba közepén, egy székre kötözve. A kakasszóra az ajtó felé forditja a fejét. Töviskoszoru van a homlokán s a vér nehéz csöppekben pereg végig az arcán. Világos homloka alól szelid fénynyel, mosolygó szemrehányással küldi a szeme sugarát egyenesen a Péter szemébe, aki ijedt hörgéssel ismeri meg benne a Mestert.

*

És kifordula Péter a tornácra és keservesen zokogott. Azon sirt, hogy milyen gyarlandó a férfiember s milyen hatalmas az asszonyi állat, amikor egy cselédlyányért a leghivebb tanitvány is háromszor megtagadja az ő Mesterét, mire a kakas egyet szólana.

Válás után

Abban igazad van, Jolán, Bélával akkor nagyon kompromittáltam magam. De hiszen tudod, ugy volt, hogy elvesz és ő irtózatos féltékeny természetü volt. Igazán el akart venni; – éjjel-nappal azzal kinzott: a válópörnek már vége van, a viszonyunkról mindenki tud, mért nem megyek hozzá?

Magam se tudtam, miért nem. Elhiheted nekem, nem szerettem a volt uramat s ha ugy imádtam is volna, mint az istent, abban a percben, amikor azt mondta nekem, nekem, hogy megunt, ő engemet, abban a percben megutáltam és meggyülöltem volna, még ha maga a Szent-György lett volna is. Tudod, hogy nem volt szent; jól észrevettem, hogy neked is udvarolt, vagy akart udvarolni, – köszönöm, hogy nem hallgattál a gazemberre. De udvarolt másnak, de szaladgált száz más után, engem pedig megunt.

Aznap, amelyikről szóltál, Gödöllőn voltam a néniéknél; ott laktam náluk egész nyáron s aznap mulatságra készültünk. Béla a szomszédban bérelt lakást és mindig a negyednégyes vonattal jött ki délután a hivatalából. A néni ilyenkor aludt, a bácsi pedig a kártyapartiejánál volt és Béla nesztelenül surrant be hozzám, a sötét konyhán keresztül. Jól láttam, hogy a szegény fiu nem ebédelt rendesen, mert a vonat kettőkor indul s a hivatal is kettőig tart. De nem igen szólhattam neki s nem is kinálhattam meg semmivel, mert nagyon szentimentálisan fogta föl a dolgot és szinte sirt, hogy én ételre gondolok azokban a rövid pillanatokban, amik boldogságunknak vannak szánva. Igy mondta szegény, de én biztosithatlak, hogy az a boldogság nem volt valami nagy boldogság, legalább nekem nem s azt hiszem, neki se. Mert soha ki nem fogyott a jajgatásból, hogy én nem szeretem őt; hogy egy szikrát, a legszikrábbat se szeretem; hogy én sohase is szerettem és csak szántam, amikor meghallgattam és szánom most, amikor nem üzöm el magamtól. Annyit beszélt, hogy még ha akartam volna, se juthattam volna tőle szóhoz, de folyton azt hajtogatta: látja, nem szeret, egy szava sincs hozzám. Minden pillantásomról számot kellett neki adnom, hogy hova nézek, kire gondolok, mért nem nézek ő rá s mért nem gondolok ő rá, hacsak egy csöppet is, ha csak egy ilyen csöppet is. És féltékeny volt hihetetlenül. A legjobban az uramtól féltett s az uram emlékétől. Az volt a rögeszméje, hogy én még mindig halálosan szeretem azt az embert, még halálosabban azóta, hogy elkergetett magától. Ezt nem verhettem ki a fejéből; nagyon hiu volt az emberismeretére és arra, hogy mennyire ismeri a nőket s a legnagyobb csacsiságokat mély meggyőződéssel hirdette róluk. Mi azt szeretjük, ugy mondta, aki megaláz mennünket (ez az uram) és nem azt, aki megalázkodik előttünk (ez ő). De azért egyformán féltett mindenkitől, akár megalázott, akár megalázkodott, a szemtelen hivatalnokoktól s az udvarias katonatisztektől, sértette minden szó, amit más férfinak mondtam, gyanakodott mindenkire, akivel kezet fogtam s nem is jutott eszébe, mennyire sért és mennyire megaláz evvel a féltékenységével. Különben a „Tisztviselők Lapjá“-ba irt rólam verseket és novellákat, amikből a vak is kiolvashatta, hogy hányadán vagyunk. Pedig a világ nem volt vak és nagyon hamar észrevett mindent.

Az igazat megvallva, nem is bántam. Megelégeltem azt a szerelmet, amiben az én szivemnek is része van és vágyódtam a béke s a nyugalom után. Legjobb szerettem volna meghalni, de ne nevess ki, valahányszor komolyan rászántam magam, mindig volt egy ruhám készülőfélben s én azt gondoltam, nem akarok addig meghalni, amig egyszer rajtam nem volt… Gyülöltem azt a gazembert s utáltam az egész világot. Utáltam a férfiakat, mert tudtam, hogy ezek a hitványok most kész prédának tekintenek engem; szemtelenek voltak, mint a poloska, az asztal alatt alig tudtam a lábaikat elkerülni, mialatt a vigyorgásukból kiolvastam: jól tudom, nem lehetsz el férfi nélkül; biztositlak, hogy én bennem fogsz csalódni! Az a szegény fiu másképp viselte magát s avval ejtett meg. Nem volt a kerek világon senkim, akinek egy sóhajtással is kipanaszkodhattam volna magamat – ha ti akkor itt laktok, vagy én elutazom hozzátok, minden másképp történt volna. De én a néninél laktam s az a válópör alatt is egyre vigasztalt, hogy ne féljek, minden jóra válik, türjek csak és várjak, az uram majd visszatér hozzám. Én várjak! ő visszatér! – ráuszitanám a kutyát, ha csak közeledni is merne! Béla nem igy beszélt s ha nem is vallott nekem szerelmet soha, minden szaván, minden mozdulatán látszott, hogy mindig szeretett és mindig szeretni fog. Énnékem balzsam volt ez a szerény szerelem, amely nem kér mást, mint hogy megtürjem a közelemben s ebben bizva, meg is türtem. A szegény fiu minden szabad percét nekem szentelte és velem töltötte s én annyira megszoktam, hogy aztán nem tudtam róla leszokni. Ő szegény, ha esküdöztem neki, mennyire rokonszenves ő nékem és mennyire nem nélkülözhetem, keserü viccekkel gyötrötte magát: nélkülözhetetlen vagyok, mint a kendője, amibe kisirja magát! És igazán, mind bizalmasabbak lettünk s én mind többet meg többet gyóntam meg neki. S ő ilyenkor olyan jól, olyan tapintatosan, olyan nemesen tudott meghallgatni s olyan édesen, olyan gyengéden próbált megvigasztalni – sirva borultam a vállára tizenkétszer s ő nem lett volna férfi, ha tizenharmadszor meg nem csókol. A többinél én nem gondoltam semmit, de jól esett hallanom a bolondos ember őrjöngéseit s elképzeltem olykor: ha az az ember engem igy szeretett volna! Idegenkedtem attól a gondolattól, hogy a felesége legyek; de megtettem a kedvéért mindent, még azt is, hogy sehova se jártam, senkivel se beszéltem s nem bántam, amikor kikezdett a pletyka: legalább megtudja az az ember, hogy van, aki engem nem un meg.

Hát igen, aznap valami koncert volt s utána táncmulatság. A néni telebeszélte a fejemet, hogy ilyen fiatal teremtésnek nem szabad magát eltemetnie és kell, hogy a világ előtt mutatkozzék. A néni nagy volt az ilyen prédikációkban s én türtem, mert tudtam, hogy a javamat akarja. Nem ellenkeztem vele, – harmadfél éve volt, hogy nem táncoltam és nem akartam berozsdásodni. Nagy dolog volt a szegény Bélát rávennem, hogy eljöjjön velem s ne akarja magát főbelőni, ha máshoz is szólok egy szót. Két hétig magyarázgattam neki a dolgot és két hétig csititgattam, amivel csak tudtam az ő kétségbeesett féltékenységét. Végre a nénit citáltam neki; erre aztán ő is belátta, hogy nekem csakugyan nem szabad eltemetnem a fiatalságomat s a szépségemet. De jól láttam rajta, hogy odaadná a lakbérét s a drágasági pótlékát, egy évi fizetését és tiz esztendőt az életéből, ha már csúf volnék és vén s az ördögnek se kellenék. Ő maga is részt vett a készülődéseimben s fájdalmas mosolylyal hozott ki a városból maradék cérnacsipkéket, amiket a boltosok rásóztak, papiermaché-legyezőt, amiről elhitették vele, hogy elefántcsont és akkora keztyüt, hogy csak a forró hamu hiányzott belőle, hogy a frau Náni fogfájás ellen a képére tegye. Én nem vetettem nagy ügyet az egész dologra; egyet-mást változtattam a nyári kimenőmön – erre a mulatságra ez is jó lesz.

Mielőtt átöltöztem, Bélát erőszakkal kellett kikergetnem a szobámból. Egymás után sorra vette az odakészitett ruhadarabokat, még a legintimebbeket is és ha azt hitte, nem nézek oda, elkeseredetten gyürt rajtuk egyet. Meg kellett esküdnöm ő rá és magamra, a nénire, a boldogságomra, a legyezőmre, a szerelmünk emlékére és a jövőnk reményére, a kisujjam körmére s a világos blouseomra, hogy igazán szeretem; hogy hű leszek hozzá; hogy soha senki kedvéért el nem pártolok tőle; hogy mindig rá fogok nézni és mindig vele fogok beszélni; hogy mentül többet fogok ülni és mentül kevesebbet táncolni; hogy csárdást és valcert egyáltalában nem táncolok s a négyesben csak a legyezőmet nyujtom a férfiaknak; hogy nem megyek kivágott derékban, hogy a szemembe nem engedek nézetni és már egy órakor hazamegyünk. Ő maga elátkozta hasztalan elpocsékolt ifjuságát, amelyben nem tanult meg táncolni és láttam, amint titokban halkan, de nagyon hamisan fütyült valami polka-félét és komor ábrázattal illegette hozzá a lábait. Roppantul kiöltözködött, különösen az ujmódi gallérjára volt büszke, ami fölszaladt a füléig és elfogta a lélegzetét. Látszott rajta a szilárd eltökélés, hogy fölveszi a keztyüt, még ha maga don Juan térne is vissza az alvilágból, hogy engem egy fordulóra fölkérjen.

A terem ajtajánál majd felöklelte az egyik rendezőt, aki karonfogva akart a helyemre vezetni. A rendezőbe a néni csimpajkodott és Béla diadalmasan emelte magasra a galléromat meg a legyezőmet, valamint azt a kétmázsás nagykendőt is, amit óvatosságból hozott magával, nehogy hazamenet meghüljek. Szorosan mellém ült és nem engedte át a helyét semmiféle kisasszonynak, ha még oly bágyadt pillantással markirozta is neki a halálos fáradságot. „Ki az a majom? Honnan ismeri azt a vizilovat?“ sziszegte, ha valakire ránéztem vagy valakinek visszaköszöntem. Mikor az énekes kijött és meghajolt, a szelid képe csupa epe volt: „Nézze, hogy begörbül az orra, ha a száját kinyitja. Két zápfoga hiányzik. Olyan a keze, mint egy asztalosé. Csupa német nótát énekel…“ De az énekes lágy baritonja őt is ellágyitotta és a százszor hallott Schubert-dalok százegyedszer is megolvasztották a lelkünket. Szerelemről és hüségről volt bennük szó s én édes fájdalommal éreztem, hogy mindezekben a dalokban együttvéve nincs annyi hüség s annyi szerelem, mint abban a szegény fiuban, aki itt okvetetlenkedik a baloldalomon. Csupa szerelem és csupa vád volt a pillantásában, amit állandóan, szünet nélkül ott éreztem égni az arcomon, a nyakamon, a karomon. Az énekes egy operába csapott át és Béla mindenről megfeldkezve kapott a kezemhez:

igy szólt a dal s én könyes szemmel szoritottam meg a kezét…

Ebben a percben éreztem, hogy összerezzen és ránézve láttam, hogy szine kővéválva mereszti a szemét az egyik sarokba. Nekem is minden vérem a szivembe szökött. Don Juan tért vissza az alvilágból – abban a sarokban ő állt, az az ember, az én elvált uram.

Jó élet lehet a pokolban; a pokol tüzére nem emlékeztet egyéb, mint a lesült arca s a villogó szeme. A haja s a szakálla is feketének látszott, talán a fehér flanell-kabátjától. Összefont lábbal támaszkodott a falnak és leplezetlen unalommal ásitott egyet-egyet a feketeszalagos szalmakalapjába, – a fehér foga kicsillogott mögüle, mint valami vadállatnak. A nyaka még erősebb lett s a bajusza sürübb, különben alig változott. A viselkedése sem változott; az asszonyokat ugyanavval a félig gúnyos, félig vágyakodó pillantással mérte végig, ami nekem mindig olyan volt, mint egy-egy szivtelen ütés, amit az én féltékenységtől kipiruló arcomra mér. A társasága is a régi volt – ha nem is ugyanazok, de most is ugyanolyan léhütők, serdülő kamaszok, akik közt könnyü elsőnek lenni, akik táncközben az embert szemtelenül szoritják magukhoz s a csárdás közben a padlót ütögetve, kimerülten bömbölik, hogy sose halunk meg. Most is, hangverseny után is ezt bömbölték s én áldottam a jó végzetemet, hogy nem volt közöttük ismerősöm s a nénivel meg Bélával dobogó szivvel, észrevétlen vonhattam meg magamat az egyik sarokba, a rendező urak szürke-kabátos háta mögé. Lehunytam a szememet és szerettem volna elsülyedni…

– Matild, maga itt van? Engedje meg, hogy én is itt legyek…

Rémülten pillantottam föl. A nénit láttam, amint gyáván huzódott valami szomszéd mamához és Bélát, amint bőszülten fölpattanva, sietett ki a folyosóra. S őt láttam, amint nyugodt mosolygással foglalja el a Béla helyét s mintha ez a világon a legtermészetesebb dolog volna, odaül mellém, odafordul hozzám, még a legyezőmet is fölemeli, amit Béla rohanása közben odacsapott a helyére.

– Kezet se nyujt? ugy látszik, haragszik. De azért pro forma nyujthatna – ugy tudom, nem szereti a föltünést. Ne ijedjen meg, nem ismer itt bennünket senki.

Én belőlem kitört a méreg.

– Hogy mert maga idejönni? sziszegtem feléje, de ő ezalatt már elkapta a kezemet s a másik kezével egy percig végigsimogatta, mint egyszer, sokszor, annak idején.

– Meghittak s én nagyon unatkoztam. Tudja, nem valami mulatságos dolog olyan magánosnak lenni, mint én vagyok. Azaz, hogy maga nem tudja – ugy látom, gondoskodott társaságról.

Azzal kibiccentett az ablakon a folyosóra, ahol Béla sötét arccal telepedett le egy asztal mellé s egy battéria palack mögül ugy tett, mintha nem nézne reám.

– Takarodjék innen, mert kidobatom!

– Mingyárt édes, mingyárt. Nem is ültem ide egyébért, mint hogy megmondjam, hogy maga ma elragadóan csinos; hogy olyan jó napja van, amilyen az én szegény időmben sose volt; hogy a ruháján meglátszik, hogy valakinek a kedvéért vette magára s nincs is egyéb hiba a toilettejében, mint hogy nincs virágja. Látja, ha én volnék a lovagja, erről nem feledkeztem volna meg. A legyezőjéből is kitört egy lap – esküszöm, hogy én még ma sem rösteltem volna a fáradságot, bevinni a városba s a boltosnál megcsináltatni.

– Ha nem hagy békében, szólok a néninek, hogy vigyen haza.

– A néninek? Hát a néni él még? Él még, a foga ép még, most is rám vicsoritja még? – Ezt a nótát az akadémiában hallottam vagy hol, – ujabban nagyon müvelt kezdek lenni, amióta annyit unatkozom. Azokat a szegény inszurgenseket gunyolja, akik még visszavonulni sem tudnak tisztességesen.

Szinte sirva fakadtam dühömben.

– De hát mit akar tőlem, mért nem hagy békében?

– Mondom, hogy nem tudok visszavonulni. Matild, magában nincs egy szikra fesseség sem, hogy ilyen tragikusan fogja föl a dolgot. Volt idő, hogy olyan félvállról vett, mint egy polichinelt s olyan könnyen vált meg tőlem, mintha, bocsánatot kérek, a szeretője volnék.

Olyan alázatosan nézett rám, mintha nem is az lett volna, aki. Nevettem a haragtól.

– Tudja, hogy maga orcátlan, hogy lelketlen, hogy szivtelen, hogy nem férfi, mikor igy visszaél az én tehetetlenségemmel és hogy alávaló, mikor én rám fogja, amit maga tett?

– Tudja, hogy maga komédiás, hogy képmutató és alakoskodó, mikor azt akarja velem elhitetni, hogy a maga nevében beszél? Azt hiszi, nem tudom, kinek az egészségére isznak odakinn?

Önkéntelen odaforditottam a fejemet, ahol Béla egy árva kerti gyertya világa mellett éppen bort öntött a sörös poharába és pipacsvörös arccal magyarázott valamit egy szemüveges urnak, aki félrecsapott kalappal, az öklére dőlve biccentgetett feléje.

– A középkori lovagok sokkal jobban birták az italt, – igaz, hogy ők egyszerre csak egyfélét ittak. A középkori sárkányok pedig sokkal jobban őrizték az elbüvölt királykisasszonyokat – igaz, hogy ők tüzet okádtak, nem pedig…

Ebben a percben ujra fölcsendült a zene s a rendezők előre elrekedve kiabálták: Első négyeshez tessék fölállani! Beleszédült a fejem a levegő fülledtségébe, a szivem dobogásába. A kisértőm pedig fölugrott:

– Matild, ne akarjon tőlem megszabadulni, nem is szabadul meg, hiszen jól látom, hogy még mindig szeret. Nem kiváncsi arra, hogy én szeretem-e még? Itt nem beszélhetünk, pedig én megfulladok, annyi a mondani valóm. Nézze, az a karikalábu vis-á-vist keres, maga nincs engageálva, álljon be velem.

– Megőrült?…

– Megőrültem, te is meg fogsz őrülni, akarom, hogy megőrülj, hogy belém bolondulj. Jösz, vagy botrányt csapok – s ezzel a karjába rántotta az enyimet és vitt magával. Nem láttam semmit, csak a nénit láttam, amint rémült szemmel meredt utánam, az ablakon keresztül pedig a szemüveges urat, amint fölugorva az öklét rázogatta Béla felé és behalatszott, amint rekedten kiáltozta: ha én mondom magának, fiatal ember…

Nem tudom, hogy táncoltam végig ezt a quadrillet, de tudom, hogy bolond volt ő és bolond voltam én is. Azt mondta, hogy itt nem lehet beszélni s nem akart kevesebbet, mint hogy fogadjam őt titokban magamnál, holnap reggel, amikor a néniék alszanak s Bélának a városba kell utaznia. Apróra bizonyitotta, hogy senki sem tudja meg s neki semmiféle rossz szándékai nincsenek. Elárulta, hogy már két hete tanulmányozza a terrénumot, tudja minden dolgomat és minden viszonyaimat, tudja, Bélával hogy állok s mikor jöhet hozzám látatlan és zavartalan. Esküdözött, hogy főbe lövi magát, ha nem fogadom magamnál s esküdözött, hogy tudja, milyen alávaló ember s milyen méltatlan én hozzám. Ő maga mondta, mit tegyek s hogy bánjak el vele – leföstötte az én diadalomat, mikor ő megtérve borul a lábam elé s most én kergetem el őt, hidegen, szivtelenül, ugy mint ő kergetett el engem, ugy mint Tatjána elkergette Anyégint, mikor az visszatért hozzá. S eszembe juttatta azokat az időket, amikor jegyben jártunk s ő olvasta föl nékem az Anyégint, amikor még szerettük egymást és nem volt közöttünk senki és semmi. S a sétánál megszoritotta a karomat, hogy szinte fölkiáltottam s a fülemhez hajolva, egyre suttogott bele, vagy talán csak a forró lélegzetét küldte az eszemre, hogy végképp belebolonduljak. Alig láttam, hogy a szomszédaink összesugnak, lerogyó térddel, gépiesen vonszoltattam magamat egyik kézből a másikba, amig visszaértem az ő forró kezéhez s mikor a többiek fölemelt karral kaput álltak s nekünk át kellett alatta siklanunk, én csak azt tudtam suttogni elfuló lélegzettel: hallgasson, az isten szerelmére, hallgasson. De ő nem hallgatott s mikor ujra a helyünkön ültünk, egyre beszélt, beszélt, folyton csak beszélt s mikor végre a maradék eszemmel kábultan vánszorogtam a nénihez, hogy menjünk haza, ő ugrott oda mellém s ő vetette a vállamra a galléromat. A karjába kellett kapaszkodnom, hogy el ne ájuljak s csak homályosan emlékszem Bélára, amint, mikor a kapuból visszanéztem rá, éppen a gyertyatartót akarta a szemüveges ur fejéhez vágni, akinek rémülten vetette magát a nyakába egy termetes hölgy és kétségbeesve sikoltozta: Ignác, neked három gyereked van, neked nem szabad meghalnod!…

Két hét mulva megint sirva borulhattam a Béla vállára. Mert megint nem én kergettem el azt az embert, megint csak ő kergetett el engem.

Sanyika nagy

Sanyika álmélkodva állt meg a tükör előtt. Magas állótükör volt, mégis előre kellett hajolnia, hogy meglássa magát benne, bajuszosan, hosszu nadrágosan, kemény gallérosan, órásan, mellényesen, apikásan. Hamar végigtapogatta, két kézzel, kabátját – mellényét. Kivül, belül, fönt, lent: mindenütt tele volt zsebekkel; oldalzsebekkel, amikben bőrtárca volt és szagositott zsebkendő, apró zsebekkel, amikben aprópénz volt, meg körömráspoly, meg szivarvágó kés – s az óralánca végén kis iránytü fityegett. Semmi kétség benne: Sanyika meglett ember; nagy, mint a többi nagyok.

Tudni kell, hogy Sanyika semmit ugy nem szeretett volna, mint éppen azt, hogy nagy legyen. Nem szeretett kis fiu lenni. Nagy és erős szeretett volna lenni, hogy mindent maga végezhessen el, mindent maga szerezhessen meg, senki segitségére ne szoruljon, senkinek ne kelljen engedelmeskednie. Szeretett volna nagy lenni, hogy a szekrény felső polcáról a csokoládét maga tudja levenni s ne kelljen a frajlájntól lekönyörögnie. Szeretett volna nagy lenni, hogy irni és számolni tudjon apa iróasztalán s hogy mikor a Mancika megbetegszik, ne kelljen éjszakának idején nagyanyáékhoz áthurcolkodnia s hat hétig nem játszhatnia hugocskájával, nehogy elkapja a betegséget. Szeretett volna nagy lenni, hogy legyen pénze megvenni minden játékot. Ezt szerette volna – s most ime nagy volt.

Eleinte nem hitt szemének. Körülnézett, hogy nincs-e ő valahol s nem valaki más-e az, akit a tükörben lát. De a tükörbeli nagy is körülnézett, szakasztott ugy – aztán meg, ahogy végignézett magán, ugyanolyan hosszu nadrágot, kézelőt, fekete cipőt látott kezén-lábán, mint a tükörbeli nagyon. Ő volt az, ő nőtt meg igy – maga se tudta, hogy és mikor. Csak arra emlékezett, hogy apika iróasztalánál játszott a nagy bőrszékben. Onnan jött át ide, anya szobájába, a nagy tükör elé. Ezalatt történhetett a nagy változás – azaz, hogy nem is változás. Mert éppen csak hogy nagyobbnak látta magát Sanyika, bajuszosnak, nadrágosnak. De érezni ugyanannak a Sanyikának érezte magát, aki annakelőtte volt. Semmivel sem erősebbnek, semmivel sem okosabbnak. S örülni sem örült annak, hogy nagy. Odakünn sütött a téli nap s bundás szép nénik s felparádézott kis gyerekek sétáltak az utcán. De neki olyan volt a kedve, mint mikor esik az eső és fuj a szél.

Átment a harmadik szobába, amelyik az ő szobája volt, meg a Mancikáé. Nem kellett felágaskodnia a kilincshez, inkább le kellett nyulnia, hogy megnyomhassa. A hintalovon egy kis fiu ült, akkora, mint nemrég még ő volt s ezt mondta neki: isten hozott, apikám! A főzőedénynyel pedig ott játszott a Mancika, aki most tanul a frajlájntól németül s az is azt mondta neki: Guten Tag, Pappa, was hast du mir gebracht? Odament a szekrényhez, hogy levegye a polcról a csokoládét. De ott állt anyika és az ezt mondta: Ugyan, Sándor, hogy lehet öreg napjaira ilyen torkos? Csak nem eszi el a gyerekei elől a csokaládét?

Azt is mondta Sanyika:

Kérem, Sándor, adja ide a konyhapénzemet!

Sanyika benyult a belső zsebébe s kihuzta a bőrtárcát. Kinyitotta, de abban csak két névjegy volt, aztán egy piros kártya meg egy barna kártya, három postabélyeg, de semmi pénz. Anyika elkezdett sirni és azt mondta:

Hiszen magának már megint nincs pénze! Nyilván elkártyázta a kaszinóban! Menjen a hivatalba és keressen pénzt!

Sanyika busan kiment az előszobába és felvette apika bundáját és kemény kalapját, ami éppen jó volt neki. Egy ember állt ott s a kezében valami irást tartott. Kérem, nagyságos ur, ezt a kis számlát hoztam, azt mondta. És Sanyika azt mondta neki, hogy nincs nálam apró, jöjjön máskor. És az ember haragosan morgott, becsapta az ajtót és Sanyika igen félt tőle, pedig nagy volt.

Az utcán sok emberrel találkozott, aki mind ismerős volt vele és azt mondta: Az isten áldja meg, Winkler ur, mi lesz már azzal a pár forintomal? Vagy azt, hogy: Az isten áldja meg Winkler ur, segitsen rajtam, mert nem tudok enni adni a gyerekeimnek. Sanyika ugy félt tőlük, mint a tüztől, pedig nagy volt. A villamoson is pénzt kértek tőle; amit játékokat meg akart venni, azért mindenért pénzt kértek, pedig az aprópénze mindjárt az elején elfogyott. Mikor megállitotta az embereket, hogy kérjen tőlük, azt mondták: Nem takarodik? Mindjárt bekisértetem a rendőrrel! Sanyika azt mondta: de kell csokoládéra, meg zöld borsóra a kis fiamnak, meg a kis lányomnak. Ők meg azt mondták: minek a szegény embernek gyerek? És mind akartak tőle valamit és mérgesen néztek rá, ha nem tette meg.

A hivatalban, az első szobában ott állt a János szolga és azt mondta: Az isten áldja meg, Winkler ur, miért jár be ilyen későn? Az öreg már háromszor kereste. Sanyikának, pedig nagy volt, ugy dobogott a szive, mint mikor a kéményseprő azt mondja, hogy: jó napot, nem füstöl a kályha? Sanyika levetette apa kabátját s beült a szobába az iróasztalhoz. Egy szakállas, pápaszemes ember jött ki hozzá és az azt mondta: Ha ez még egyszer előfordul, akkor le kell mondanom az ön szolgálatairól! Sanyika ugy érezte, hogy ezt az embert meg kellene verni. De semmi erőt nem érzett magában, inkább sirni szeretett volna, de szégyelte magát.

Aztán elkezdett irni és számolni. Tudott. De nem örült neki, inkább fáradt volt tőle. Az ujjai meggémberedtek s a számok összefolytak a szeme előtt. Igen szeretett volna a Mancikával játszani.

Haza is ment. A kapuban kinn állt a házmester és azt mondta: Jó, hogy jön a nagyságos ur! Most vittem fel a doktor urat; a Mancikát meg az Anna vitte el az öreg nagyságáékhoz. Ugy látszik, baj van a kis fiuval.

Sanyika rohanva ment be a gyerekszobába. A kis ágyban ott feküdt a kis fiu és nem lehetett ő vele sem játszani. Piros volt a képe és zihálva pihegett. Anyika tágra nyilt szemmel nézte a doktor bácsit, aki az ablak felé tartotta a lázmérőt és csóválta a fejét. Sanyika rémülten vonta félre egy sarokba.

Doktor bácsi, inkább keserüt gurgulyázok, inkább megiszom az orvosságot, inkább megeszem a sárgarépát és nem játszom a virgácscsal és a Mikulással, csak ez a kis fiu ne legyen beteg és még egyszer rám nevessen! Nézze, doktor bácsi, én most nagy vagyok és mindent megtehetek, amit akarok és nem kell félnem senkitől. Mondja meg, hogy mit tegyek, hogy ez a kis fiu meggyógyuljon!

A doktor bácsi csak csóválta a fejét és azt mondta: Kedves barátom, itt te nem tehetsz semmit. Férfi vagy és el kell viselned, amit a sors rád mért!

Sanyika irtózatos nagyot kiáltott és sirva borult le az asztalra, olyan erősen, hogy megütötte bele a homlokát. Odakapott és körülnézett. A bőrszékben ült apika iróasztala előtt s megint olyan kis fiu volt, mint mikor utóljára játszott itten. Mellette állt anyika és nevetve kapta föl a karjába. Az mondta: Megütötted magad, Sanyikám? Látod, mondtam, hogy játszszál inkább a magad asztala előtt – ráérsz még itt ülni, majd ha nagy leszel! Rosszat álmodtál, hogy igy felijedtél?

Sanyika nem felelt, csak szorosan átölelte anyika nyakát. Anyika átvitte a gyerekszobába s odaemelte a szekrény polcához, hogy maga vegyen a csokoládéból. Mancika a főzőedénynyel játszott s apika is ott állt a szekrénynél. Sanyika letört egy darabot a csokoládéból, de nem ette meg, hanem apika szájába dugta. És azt mondta:

Egyél, apikám, ne félj; nem eszed el a gyerekeid elől!