NÉPEK ÉS HELYEK (continued 2)

⦿

Ma már, egy évszázadnál nagyobb idő nevelő hatalma rendjén, minden gondolkodó munkásember tisztában van azzal, hogy az ő megváltója s vele az egész emberiségé: a lelketlennek, a gyilkosnak, a szivtelennek és embertelennek kikiáltott szerkezet lesz: a gép.

Igaz, hogy rettentő pedagógia volt. Megint csak a legnagyobb nevelőre kell gondolni. Jézusra, ki csak olyat fogadott el tanitványának, aki otthagyja apját, anyját s minden gazdaságából s tekintetességéből kivetkezik. A gép kezdődő uralma irtózatos kegyetlenséggel ütött szét a munkások között. Valósággal a belükben tiport; valósággal megfosztotta őket emberi mivoltuktól, méltóságuktól, keresetüktől. A napfényes mezőből s a csendes mühelyből a füstös, az emberölő gyár gyomrába szítta a földmivest, a kézi munkást s a hajdani rabszolgánál is nyomorultabb és ellátatlanabb isten teremtésévé tette. Uj, eddig nem volt, nem ismert, de mindeneknél számosabb osztályát teremtette az éhségnek, a hajléktalanságnak, az agyonfárasztottságnak, a földönfutással fenyegetett röghöz kötöttségnek. Megint csak a közhelyeket kell szemre vennünk, hogy meglássuk, milyen képet keltett magáról felbukkanásakor. Fentebb leirtam e jelzőket. A gép lelketlen. A gép gyilkos. A gép szivtelen. A gép embertelen. Az embert áruvá silányitja s annak is leghitványabbjává, amit még csak gondozni sem kell. S nemcsak emberi méltóságától s ellátottságától fosztja meg, de emberi mivoltától is; magát is géprészszé teszi, melyben elsenyved a munkájánál szükségtelen lélek.

Mindezt mindnyájan igy tudjuk. Igy látjuk, igy valljuk; habozás nélkül mondja és vallja a müvelt s a gondolkozó ember is. Ez igy is van. Mindez igaz is, mindez igy is történt, sőt igy is történik, ma is. Ahogy a gép a munkálkodó emberek közt szétütött: a tatárjárásnál gyilkosabban dult köztük. Halálos rémület fogta el tőle a munkálkodók szivét és gonosz kéreg vonta be a munkaadókét. S csak lassan, a gép uralma okozta elviselhetetlen nyomoruság nevelése kezdte az elmét gondolkozóvá tenni az iránt: kell-e ennek igy lennie? A gép, a nélkülünk magával tehetetlen, lehet-e Dzsingizkán, vagy nem inkább mi magunk vagyunk-e azok s a gép rosszasága és vaksága nem a mi gonosz vakságunk-e? A gépnek nincs esze és nincs akarata, ő nem akarhatja, hogy az embere is piaci áru legyen, mint a szene, amivel fütik. De az embernek van esze – miért türi? A gép dolgozhatna akkor is, ha királyok fütenék s bibornokok olajoznák. S mihelyt ezt átlátjuk s mihelyt e szerint cselekszünk is: a gép teszi majd lehetségessé, az a lehetőség, hogy az ember ne maga dolgozzon, hanem a gépet: a lelketlen, a munkabiró, az el nem proletárosodó, a bele nem sajgó, méltóságában azért nem csökkenő s mivoltából azért ki nem vetkező, áldott, derék, irgalmas, jószivü, megváltó gépet dolgoztassa maga helyett: menten minden ember király és bibornok lehet – és lesz is.

⦿

Ha az emberi nem fenségének szobrot állitanánk: gépet kellene szobrául állitani. A gép a kristálylyá sürüsödött emberi elme. Az eljövendő Danték, Miltonok és Klopstockok a gép dicsőségét fogják zengeni: a poklokon és purgatóriumokon keresztül megváltó gépét. Amig gép nem volt: az isten fia sem tudta megváltani az embert. Mit tehetett ő? Csak az emberi nem büneit vállalhatta szegény lefogyott és meggyötrött vállára. De amig gép nincs, amig egyik embernek a másik munkájából kell megélnie, kell, elkerülhetetlenül kell, ha nem akarunk visszahanyatlani az erdő vadjai mellé: addig minden egyes nappal, minden egyes falatunkkal, minden egyes más felebarátunktól elszítt lélekzetünkkel ujra meg ujra bűnbe esünk. Nem a bűn szülte a munkát, mint a szentirás mondja: a bűnt szülte a munka – s valameddig a magunk vagy egymás emberi arcának verejtékével kell megkeresnünk mindennapi kenyerünket: addig bünösek leszünk s a bűn nem pusztul ki a világból, ha akár minden ezer évben ujra emberré válik az isten, hogy terhét levegye vállunkról. Ember, még ha isten is, az embert meg nem válthatja, mert a fájó, a sajgó, a maga is szenvedő emberi váll gyenge és puha a megváltásra. Acél kell ide, kemény, élet nélkül való, melynek nincs lelke magának, de megelevenedik az emberi lélek beleömlésétől s mikor dolgozik: nem lealacsonyodik és lélek nélkül valóvá mulik, hanem, inkább lelkes állattá magasztosodik fel. Ha az acél átvállalja az ember munkáját s az embernek nem kell egyebet adnia hozzá, mint, amije bőségben vagyon s amit testi gyönyörüség foglalkoztatnia: elmét és lelket: akkor a gép vállalja, mert elkerülhetővé s feleslegessé teszi a bűnt is és igaz megváltással teszi ezt a földi világot az ő üdvösséges és boldogságos országává.

⦿

Még csak egyet. Azt mondják, hogy a gépi munka az embert is géppé fásitja vagy ernyeszti. Nem igaz; csak ahogy most dolgoztatják a gép körül az embert. Nemes ábrándozók, mint William Morris, a gépmunka gyülöletétől lettek félig középkoriakká, félig szocialistákká, a szépségen való csüggésből, melyet féltenek a gépmunka durvaságától s attól, hogy a gépmunka révén kivész belőle az egyéni bélyeg és lelkesség bája. Azt hiszem: ez nagyrészt képzelődés, másrészt a gépek mai tökéletlensége okozta kishitüség. Jó, de elfogulatlan szemü embereket kérdek: mondják hitükre; vajjon, ha a géppel való csipkeverést tökéletesitenék – s ez már ma is lehetséges volna, ha az emberek bolond elfogultságból nem kapnának a kézzel vert csipkén – nem lehetne-e a gépen vert csipke szépnek szakasztott oly szép, mint amin szegény parasztleányok vakra varják a szemüket? Miért kell a munkába, hogy szép legyen, emberi vérnek is beledolgozva lennie, mint a középkori falakba, hogy tartósak legyenek? A gépek még tökéletesedni fognak s azonfelül, ha egyszer igazi uralmuk eljő s az embert urrá, szabaddá és ráérővé teszik: kiki pepecselhet olyan finom és meghitt kézbeli munkával, aminővel csak kedve tartja. De még egyszer mondom: nem igaz, hogy a gép a munkását magához alacsonyitja. Persze: a kézi munkának is vannak téglahordói és malterkeverői – s ez is olyan munka, amit géppel lehetne végeztetni, ha nem akadna bolond és megnyomoritott ember, aki olcsóbban végzi. De kérdezzétek meg a gépszedőket: vajjon lealacsonyitott masinának érzik-e ők magukat az ő szedőgépeik mellett, a szedőszekrényekből való betüszedés kimeritő és lélektelen kapkodásához képest! Irókat kérdezek, akiknek van dolguk nyomdákban, hogy amely szedő-ismerőseik betüszekrénytől szedőgéphez kerültek: nem vettek-e rajtok már egy hónap multán változást észre: több fegyelmet, több tudatosságot és teljesebb önérzetet? S ez természetes: nincs az embernek dicsőbb nemesitője, mint a felelősséggel egybekötött hatalom, a kormányzás, az élettel való eltöltés önérzet-nevelő szabadságai és magán való uralomra nevelő kötelességei. A munkára köteles, de munkáját géppel végeztető ember nemcsak nagyobb ur, de nemesebb és magasabbrendü állat lesz a mai embernél. És közönségesen tudni fogja és boldog uraságban fogja próbáját kiélvezni annak, amit ma csak dadogva merünk remélni: hogy a megváltáshoz nem istennek kell leszállania, hanem magának az embernek kell felemelkednie emberi sorba.

⦿

Nevetek, valahányszor azt a nagy argumentumot olvasom a szocializmus ellen, hogy, ha nem lesz meg a kenyérgond sarkalása s ezzel a jobb kenyérért való versengés versenye, a munka látja majd kárát, immel-ámmal történik, s módjaiban megáll a haladás. Mintha most, mikor a szükség külső muszája rég a tehetsége belső muszája gyanánt ivódott bele a tehetséges emberek idegzetébe: mintha most a hivatott ember csak akkor és csak azért dolgozna már, mert éhes és meg akar élni! A valóság az, hogy ezer és millió számra mennek tönkre s nem fejthetik ki munka közben tehetségüket és képességüket az azon munkabeli küldetéses emberek, mert a versengés teremtette munkaföltételek valósággal gyilkosai a jó munkának, az elmélkedésnek s a tudatosságnak. A verseny folytán a munka ideje, menete, beosztása: mind a versenyben leggyőztesebb, vagyis a különösen munkabiró, különösen gyors, fürge és bizonyára felszines és lelkiismeretlen munkások dolgozó módja, menete és ideje szerint alakult ki, s ez ütemmel a közönségesebb tehetségü, vagy a lelkiismeretesebb, tehát lassub munkáju, avagy az ujra hivatott, tehát töprenkedő, kisérletező vagy külön uton járó munkás csak ugy tud lépést tartani, ha agyonfárasztja magát, vagy még lelkiismeretlenebbül dolgozik, vagy lemond arról, hogy töprenkedjék s külön uton járjon, hanem lélek nélkül beáll a taposó malomba, s ott folytatja s ugy folytatja, ahogy elődje elhagyta. Ha az emberek kedvük s tehetségük szerint dolgozhatnak, sokkal többet végeznek majd s hasonlithatatlanul messzebb jutnak, mint most muszájból.

⦿

Még a szép tulipános időkben történt, hogy egy délben kihallgattam egy bájos szőke asszonyt, amint a szövetes boltban tavaszi ruhának valót keresett s a segédnek megmondta, hogy ne mutasson neki mást, mint hazai árut, idegent föl nem vesz. Az ember kiment, bement, fölmászott, lemászott, leguggolt, fölkelt, végre is megemberelte magát s igy szólt a szép asszonyhoz: „Nagyságos asszonyom, én ismerem az izlését; van nekünk hazai szövésünk s nem is utolsó, de még sem olyan, hogy a nagyságos asszony a fejemhez ne vágja, ha megmutatom s azt merem föltenni, hogy ilyesmiből szabatna magának tavaszi kosztümöt!“ A szép asszony egy kicsit elpirult, de hamar megemberelte magát s igy felelt: „Kérem, ez a maga dolga; én nem veszek egyebet, mint hazait, de ha maga azt mondja valamire, hogy ez hazai, nekem sem okom, sem jogom nincs arra, hogy a szavának ne higyjek!…“ Végignéztem a szép teremtésen – noha szőke volt, mégis megismerhetően vérbeli magyar. Mint a pszihék, vagyis olyan fényképek, melyeket ugy állitanak elő, hogy egy lemezre több egyéniségét fotografálják rá ugyanazon rendnek vagy foglalkozásnak vagy fajtának s igy olyan egy arc áll elő, mely a valóságban nincs ugyan meg, de ama fajtának vagy foglalkozásnak tipusát egy emberi ábrázatban képezi le: a szép szőke asszony is jelképes jelentőséggel állt ott a bolt közepén, s bármily bájosak és asszonyosak voltak arca vonásai, sokkal keményebbeket idéztek föl az ember emlékezetében: a Bocskayak, Bethlenek, Illésházyak és Károlyi Sándorok harcos és diplomata-vonásait ’s mind a nagy egyezkedő magyarokét, Deák Ferenctől fogva Andrássy Gyulán át Tisza Kálmánig.

⦿

Hogy életét elhibázta: az nem is fáj az embernek annyira, olyan nép közt, melylyel körülbelül ugyanez esett meg.

⦿

A multtal szemben csak egy kötelességünk van: lerázni magunkról.

⦿

Kritikus, ird iróasztalod fölé: Azért, hogy valaki tüdővészben halt meg, még nem bizonyos, hogy jó verseket irt.

⦿

Ha az irodalmi erótikum ellen iróemberek is ajánlatosnak ismerik a tömlöcöt, akkor jó lesz arra gondolniok, hogy logika és igazság szerint effélében az irodalmi érték, ha egyáltalában módositó körülmény, akkor csak sulyositó lehet, mert mentül müvésziebbek, annál teljesebben elérik azt, amit akarnak. S nem gondolja végig a dolgot, aki komolyan azt hiszi, hogy mikor az igaz müvész éroszi mozgatókkal dolgozik, akkor nem az érzékeket akarja megmozgatni. Hát mit az ördögöt, ha nem ezeket? Minden adaléka nem arra való-e, hogy valamire hasson olvasójában, s mire hassanak vajjon a nemi adalékok? Festőről és szobrászról, ha szépen kér, ugy teszek, mintha elhinném, hogy mezitelen testek s ölelkezések s megfeledkezések ábrázolásakor semmi egyébre nem számit, mint foltoknak és felületeknek tárgyuktól független optikai hatására, s nem kérdem tőle, hogy látott-e már és tud-e folt és felület gyanánt alkalmazni olyan foltot és felületet, mely csakugyan nem jelent többet foltnál és felületnél, s nem kelt egyéb benyomást, mint azt, hogy kék vagy hepehupás. De iró ilyet ne mondjon. Ő azért ábrázol, hogy részt vetessen abban, amit ábrázol, s mennél nagyobb müvész, annál jobban bele tudja vinni olvasóját. Maupassantnak, aki az elbeszélésnek Boccaccio óta legnagyobb elbeszélő müvésze, egy csomó novelláját egy magyar iró, még pedig nem kisebb, mint Tóth Béla, olyan cimen foglalta külön kötetbe, mely – nem emlékszem rá pontosan, de egyenesen utalt arra, hogy e történetek érzékcsiklandóak. A Madame Bovary regényt, mely netovábbja a lélekfestésnek s irója a megirásnak eddig élt legnagyobb mestere, perbe is fogták erkölcstelenség cimén. Goethe is csupa érzékiség, s ha őt azzal tudják megmenteni az erkölcs számára, hogy legalább egészségesen és férfiasan érzéki, Zoláról bizonyára nem mondhatják ezt sem. Zola egyenesen hiszterikus, mint ahogy Wagner Rikárd valósággal perverzus. S nincs az az egészséges és férfias érzékiségü müvészet, mely a hisztériától s a perverziótól egészen ment volna, azon az egyszerü okon, mert a müvészi képesség maga is abnormitás, s egy gyökérben, s éppen a nemiségben, fut össze a hisztériával, a vallási tulfeszültséggel, s a normálisnak tekintett emberi szerkezetektől való egyéb eltérésekkel. Ha tehát az irók le akarják magukról rázni azokat az irókat, akiket egy nap erkölcstelenség cimén becsukhatnak, akkor legjobb lesz valamennyiüknek becsukatniok magukat, mert nincs az az iró, akit ezen a cimen be ne csukathatnának azok, akik Pállfy Móric módjára ugy szeretik az irót, mint az énekes madarat: kalickában.

⦿

Nehogy félreértés legyen e dologban. Éppen nem állitom azt, hogy ne lehetnének az irodalomnak vagy általában a müvészetnek rossz hatásai, amelyek ellen igenis meg kell védeni: nem ugyan az államot, mert az erős, hanem, és csakis, a gyerekeket, mert azok gyengék. Szörnyü kegyetlensége a természetnek, hogy a nemi vágyakodás és érdeklődés elébb fejlődik ki az emberben, semmint lehetséges vagy ajánlatos volna kielégitenie, s a müvelt társadalomban e visszásság még keservesebb. Tartozunk a szegény kis vergődőknek azzal, hogy a lehetőségig távol tartsunk tőlük mindent, ami sokban enyhithetetlen nyomoruságukat még fokozza is – s bizonyos, hogy a nemiségtől felgyuladt képzelet erős ily fokozó. Mellesleg mondom, hogy még itt sem lehet különbséget tenni igazi és nem igazi, egészséges és perverzus müvészet között, s nem ismeri a gyermeket, aki azt reméli, hogy a római elégiákból kevesebb mérget szi, mint a Fidibusz regényeiből, s higiénikusabbak az érzései a milói Vénusz láttára, mint ha bejutna a Beardsley-kiállitás különszobájába. Wedekind, a perverzus és hisztériás Wedekind, aki nem tudom, pornografus számba megy-e nálunk, vagy előlépett igazi iróvá, a Frühlings Erwachen egyik jelenetében gyönyörüen megirja azt, mikor egy kis gimnazista bezárkózik oda, ahol senkisem zavarhatja, s ugy él szerelmi életet egy muzeumi kép reprodukciójával. Nem látom át, hogy, ha nem is teljesen, de annyira amennyire meg ne védhetnők a gyermeket (s megint csak azt mondom, hogy csakis a gyermeket) e kinlódás kisértésétől. Csakhogy ez nagyjában közigazgatási tennivaló; abba a fajtába vágó, melylyel a mérgek vagy orvosságok számára külön kezelés, külön árusitó mód s ez árusitásnak külön ellenőrzése van megszabva, melylyel némely helyütt büntetik a boltost, aki tizenháromévesnél fiatalabb gyereknek dohánynemüt ad el, s olyik helyütt muzeumokba sem engednek be bizonyos koron alul lévő gyermekeket. Ez is nehéz és meglehetős kilátástalan vállalkozása volna a köznek, de szabad is, érdemes is gondolkoznia rajta, próbálkoznia vele. Ám csakis ezen és csakis ezzel. Egyébként azonban vannak szép szekszualitások s vannak ronda ocsmányságok, vannak érdekes betegségek s vannak unalmas üzleti kieszeltségek. A felnőttek világában, ahol kiki magáért felel, mindezek boldoguljanak értékük vagy értéktelenségük szerint, annál is inkább, mert ugyanannak az erkölcsnek jogán, melyet meg akarnak védeni az irodalomban, meg lehet támadni az embereket legmagánosabb életvitelükben is, s a társadalmi érvek jogán, melyért békót vernek az irodalomra, békót lehet verni mindenre, ami kényelmetlen a társadalom urainak. Szokjuk meg a gondolatot, hogy disznóság csak egy van: ha egyik ember a másikra rá akarja kényszeriteni, hogy mit higyjen, mit gondoljon, mit akarjon és mi tessék neki.

⦿

Nekem a gyermekkorom legbájosabb emlékei füződnek az artistasághoz, igaz, nem az előkelő tivolishoz és varietébelihez, csak alföldi kis ponyvasátrakhoz, meg a városligeti Barokaldi-cirkuszhoz, melynek napfogó ponyvája akkor még épp oly lenge volt, mint a müvészeinek egzisztenciája. De talán azért tudom jobban megérezni, mint akik már a cirkuszok s az orfeumok nagyvárosi kiteljesedésében ismerik meg, hogy az artistaság mennyire népi származásu, mennyire a néplélekből lelkezett, mennyire az örök és elpusztithatatlan emberi egészség és természetesség szerveződött ki ügyességeiben, természetellenességeiben, kedves alakosságaiban. Aki a nép között élt, tudhatja, hogy sehol nem oly komolyak a szerelem és egyéb erkölcsök körül való felfogások, mint az ő körében, de az eredendő érzések vagy az emberek külön helyzetének külön következései sehol nagyobb természetességgel nem teszik tul magukat ez őszintén vallott fölfogásokon. Amilyen ez egy dologban a nép, olyan volt majd mindenben az egész középkori emberiség. A hatalmas nevelő, a vallás, rettentő erővel nehezedett rá egész életére, minden addig vallott hitére, minden addig érzett érzésére. Ami addig erkölcs volt, nagyrészt förtelemmé vált, ami addig gyönyörüség volt, nagyrészt bünné sötétedett. A germán barbárok északról magukkal hozták a ködöt s a sötétséget ’s ez a keletről jött nazarénus vallással együtt tette komorrá az addig görög-római vidámságot. Ez a nevelés nyilván kellett az emberiségnek, – hiszen ha nem kellett volna, nem türte volna. Ám annál inkább türhette s viszont csakis ugy türhette, hogy a sok uj komorság alján szépen tovább éltek a régi kedves babonák, a régi kedves vidámságok; a Szent Szüzet ugy imádták tovább, mint hajdan Vénus istenasszonyt ’s a megvetett vásári komédiás, a saltimbe, nem látott abban istentelenséget, hogy legszebb bukfenceivel hódoljon az istenanyja szentképének. Mikor Aristoteles s az egész régi tudomány belemerevedett a barátok skolasztikájába, a régi épitészet belefagyott a gótikába s a régi költészet az iskolai szinjátékokba: a régi szép világ elevensége s az uj népek eredendő egyénisége meghuzódott a vásári ponyvák alatt meg a betlehemi játékokban; a kardnyelők, a kócevők, a Pierrot-k, a Colombinák s a ragasztott szakállu pásztorok és három királyok tartották homályosan ébren az érzést, hogy az ember: ember s élni és örülni akar. Ha nagy tudós volnék, talán ki tudnám mutatni, hogy a renaissance bepatakzó szépsége és elevensége számára a vásári vidámság tartotta nyitva a zsilipeket, aminthogy ma is a föléledt táncmüvészet ’s a l’art pour l’art egész nagyszerü pogánysága elképzelhetetlen volna a levegő nélkül, melyet az artistaság tartott számára frissen, az artistaság, mely a legtisztább art pour art: szépség a szépség, ügyesség az ügyesség kedvéért.

⦿

Nem csodálnám, ha a szinészek kartellbe állanának a kritika ellen; a kritikának csak az a joga van meg az életre, hogy maga is müvészet, egyébként azonban alig van müvészet, mely valamit is köszönhetne neki, amelyet valóban fejlesztett s nem csupán a fejlődésének sántikált volna utána, s viszont különösen a szinészetről be lehet bizonyitani, hogy többet ártott neki, mint használt. Az oka ennek nyilván az, hogy a kritika, minthogy meg kell irni, az irók kezében van, s ugy ennek, mint a szindaraboknak révén, egy más és igen idegen müvészet emberei, az irók és a költők, az ő saját mesterségük szemszögéből nézik a szinészetet s annak sajátos törvényeit akarják erre rátukmálni. Ez lehet tőlük igen jóhiszemü dolog, de mégis csak tulkapás, s a rabságnál fogva, melyben a szinészet az irodalom alá kerül, végzetes zavarokat okozhat ebben a kiszolgáltatott müvészetben. Kell-e rettenetesebb, mint az a kongó hősi stilus, mely a mi Nemzeti Szinházunkban még mindig fel-felbukkan s a hajdani Burg-stilus révén került ide? Nos, ez a saját müvészetének lelkét és magját megtagadó móka nem kisebb ember és müvész lelkéből lelkezett, mint Goethe. S ennek a fenséges és mindenhez értő léleknek két értetlenségéből, tulkapásából és dilettantizmusából. Az egyik az a hite és fefogása volt, hogy a szinésznek a szinpadon minden egyes mozdulatával és helyzetében szobrot kell állania a közönség felé. A másik a szobrászatról, nevezetesen a görög szobrászatról való felfogása, mely a maga egyenletességét, arányokat, szép szimmetriákat és harmóniákat követelő pedantériájával és mathematikájával az épitészetre még valahogy felszinesen ráillenék, de a vonalakkal s felülettöredékekkel dolgozó szobrászatra semmiképpen sem. Igy vált a nagy Goethe keze alatt a weimari szinpadon a párisi stilizált hősi szinészet vidéki élőképmaskarává. Szegény Schiller pedig, aki igazában szintén idegen volt a képzőmüvészettől s a drámaisághoz értett, de a szinészethez nem, mindinkább e játékra gondolva irta darabjait; igy játszva persze nem szinésziesek, de más, modernebb játék viszont bántó és zavaró elentétbe kerül e darabok stilusával, s amig Schiller él a szinpadon, addig a goethei szinjátszó képtelenség sem pusztulhat ki végképp. Két nagy müvész bélyege és hatalma igy törvényesitett és tart szinte még ma is életben olyan fattyumüvészetet, aminőnél a makaróni vagy leoninusi versek divata sem volt, a maga nemében, barbárabb.

⦿

Egyéb, mint impresszionista kritika nem is lehetséges. Az értékelő kritika sem mondhat többet, mint hogy az én itéletem szerint mit ér az a dolog. A kritikának semmi egyéb lehetősége nincs, mint tudomásul venni a müvészi munkákat s e tudomást tovább adni; leirni azokat, mint ahogy leirunk egy vidéket vagy egy eseményt, s hogy nem leltárt irunk róluk, hanem csak benyomásokat, az éppen azért van, mert láttatni akarjuk ama dolgokat, már pedig a leltárban az ember a részletektől nem látja az egészet. Nem értem, hogy a kritikának mért kéne exaktabbnak lennie a fizikánál s a kémiánál, melyeknek még ugynevezett törvényeik sem egyebek, mint jelenségek leirásai.

⦿

El kell viselnünk, mert hiába rugdalódzunk ellene, hogy szavakban gondolkozunk, vagyis hamisan és fogyatékosan. De ha már igy van: legalább meg volna belőle az a hasznunk, hogy ki tudnók fejezni szóban, amit gondolunk!

⦿

Alig tudok meghatóbbat, mint a mi Jókaink öregkori irásai. Ha feloszlást lélekzenek is már: viszont s épp ezért, mint a feloszló húsról, gyöngyház fénye csillog le róluk; meghatóan gyermeteg és gyerekes bájnak szivárványlása. S kedvesen tanulságosak s a lelki kórság érdekességével feltünőek az ő utolsó szerelmes versei – nemcsak az érzések miatt, melyek bocsánatért és megintésért esdeklő szemek módjára néznek ki a vers rostélypálcái mögül, hanem maguk e versek miatt, minémüségük miatt, melyekben a Jókai gyermekkorának együgyüen tudákos s urambátyámosan allegóriás lakodalmi s névnapi költészete ébred föl hirtelen, amely viszont maga is még a XVII. század kellemetes szerelmi époszaiból származik, – s ezek, tudnivaló, már a Jókai gyermekkorában is rég tulhaladtak, teljesen elavultak voltak, s akkor őrá magára sem hatottak. Ugy találom: az agg Goethe hangjában s nyelvében is valami váratlan s különös, bár csupán halk felcsendülését a gottsched-i idők cifrázatos tudákosságának – Goethenél, kinek ifjui harcai éppen a gottsched-i idők cifrázatosságának s tudákosságának szóltak! Persze: ennél az isteni öregnél az ilyesmi csak külsőség volt, mint fehér szemöldöke, mely alól barna látnoki szeme annál ragyogóbban világolt elé, aminthogy annál csodálatosabb e tizennyolcadik századba visszaeső formában olyan gondolatokat találni, teszem Amerikáról s az indusztrializmusról, melyek előtte járnak a huszadik század fejlődésének.

⦿

Minden irodalmakban az irott szó hasonlatosságba jut az élővel. Ennek nyilván megvannak a maga gazdasági és technikai okai, melyek közül olyik valósággal szembeszökő. Teszem: a munkának mind veszekedettebb sietsége, mely szükségessé s a gyorsirás és az irógép, mely viszont lehetségessé teszi, hogy az ember diktáljon, vagyis az élő szót változatlan áttétesse irásba. Aztán, bizonyára, a politikai felszabadulás, a társadalom demokratikusan gazdasági elkülönböződése, mely mind több embernek szerez alkalmat s mind többre rója rá a kényszeritést, hogy nyilvánosan beszéljen, szónokká legyen, vagyis, hogy az élő szót mindinkább ugy öltse egymásba, hogy simitás nélkül áttehessék irásba.