NÉPEK ÉS HELYEK

A japán pörgettyü

(1904.)

Csuzima után három nappal, mikor kiderült, hogy Togó már nyolc hónap előtt arra és a szerint készülődött, hogy a balti flotta kénytelen lesz a koreai szorosba bekerülni s ő ott két tüz közé veheti – a világ legnagyobb tengeri diadaláról szóló hirek olvastára, arra az adatra, hogy az öreg japán békésen átaludta a csata előtt való éjszakát, hogy a csatában tengeralatti hajók voltak a döntők s a japán flotta hetekig tudott a muzampói kikötőben lappangani a nélkül, hogy a mai hirszolgálatos világban azt valaki is megtudta volna: a csata rémképeitől népes álmaim közepett, hirtelen felbukkant előttem annak a fiatal japán ujságiró kollégának a képe, ki a saint-louisi japán kiállitás egyik padján mosolyogva fogadta felkinált szivaromat és lelkes bókjaimat:

– Köszönöm, köszönöm, nemzetem nevében, a magam nevében – de mondja, kérem, miért tekinti kegyed azt olyan rettenetes geniálitásnak, hogy a mi fajtánkbeli emberek, akik elvégre szintén emberek, sőt kulturemberek, meg tudják tanulni és csinálni mindazt, amit meg tudnak tanulni és csinálni a fehér hajóácsok, vegyészek, asztalosok és admirálisok?!

Csakugyan, miért tekintjük annak? A japán, ez most már bizonyos, igen geniális fajta. De ez a geniálitás: ez miért volna csoda? Ez a hit s ez a csodálkozás nyilvánvaló kulturgőg a mi részünkről, – tudománytalan elfogultság, mely a kulturának csak egy formáját hajlandó elismerni: a nyugatit. Egyben magunknak is eléggé való meg nem becsülése. Mert kétségtelen, hogy a nyugati népek is igen-igen geniálisak voltak, hogy az ezer usque ezerötszáz év alatt, melynek előtte javarészt vérivó és félig-meddig barlanglakó vadállatok voltak, akik sokkal nagyobb kinnal és sokkal értetlenebbül ileszkedtek bele a pusztuló görög-római-zsidó kulturába, mint ma a japánok a virágzó európa-amerikaiba: hogy ez idő alatt kitalálták, kifejlesztették s életük részévé tették mind a csodálatos tudományokat és készségeket, melyeket a boldog japánok negyven év óta azon készen és kidolgozottan vehetnek át, tisztára mint megtanulni való és meg is tanulható ügyességeket. Amit egyszer Disraeli vetett oda gőgösen az ő zsidó voltára célzó angol uraknak, hogy: igenis zsidó vagyok, vagyis az én őseim már királyok, költők és hadvezérek voltak olyan időkben, mikor az urak apái még füvet ettek és négykézláb jártak: az áll nagyjában a japán-európai viszonyra is, ám – ezt nem szabad elfelejteni – legalább is akkora dicsőségére az angolnak, az európainak, az amerikainak, mint a zsidónak vagy a japánnak. Mert mentül igazabb, hogy a mai európai és amerikai népek még gyámoltalan vadállatok voltak olyan időkben, mikor a zsidók, az indusok, a kinaiak s a japánok már emberek és müvelt emberek voltak, annál nagyobb dicsőségük e vadaknak, hogy – történelmi szemmel nézve igen rövid idő alatt s a régi kelettől és Rómától meg Athéntól átvett müveltségnek igen kevés segitségével, sőt ettől sokszor mint békótól szorittatva: mégis olyan hatalmas müveltséget és életre való készséget tudtak kitalálni és kialakitani, melyeket náluknál sokszorta régibb és sokkal régebben müvelt népeknek meg kell tanulniok s mintegy uj bőr gyanánt kell a maguk régi, tisztes, megszentelt bőre helyett magukhoz váltaniok, hogy a történelem versenyében megállhassanak vagy éppen győzedelmesek lehessenek. Ennyiben tehát nem volt igaza az én mosolygó kollégámnak.

De viszont mosolygásában igaza volt – maga ez a mosoly már testet öltött igazság volt. Ahogy a mai japán mosolyog, még a hordárja, a pincérlánya, a cirkuszbeli akrobatája is, akikkel a Japánt nem is járt nyugati ember találkozhatik már hol itt, hol ott, Európában és Amerikában: ugy csak olyan emberek mosolyoghatnak s ilyen beszédes némaságba csak olyan emberek izomzata tud szétszaladni, akiknek már hetvenhetedik öregapjuk is lelki életet élt s ennek testi kifejeződésében eljutott legalább is addig a kezdőfokig, ahol a müvelt ember a többi állatoktól, a nevetni nem tudóktól s a többi emberektől, a csak röhögni tudóktól, elkülönböződik. Nem vagyok gyerek s nem gondolom, hogy minden japán ember csupa nemesség és csupa költészet. Sőt a japán mosolyt sem szeretem: mindig egy igen kevéssé magasrendü férfiunak, az osztrák Körber doktor ur ő excellenciájának mosolyára emlékeztet, a tipikus Streber és Schleicher bürokrata mosolyára. De végre is a Streber, a Schleicher, a bürokrata is kultur-produktum. Azt sem mondom – bár senki az enyémnél értékelőbb szemmel nem nézi a japán müvészetet, a japán kertészetet, a japán fegyelmet és emberséget – hogy a régi, 1868 előtti japán kultura tulságosan magasrendü kultura lett volna. Akik a politikában csak a hübérségig, a hadi technikában csak a dárdavetésig, az élet értékelésében csak az öngyilkosságig tudtak a maguk erejéből és ázsiai szomszédaik iskolájában eljutni, azoknak kulturája nem a legmagasabb rendü. De volt kulturájuk és pedig rég időktől fogva s e kulturának, ha nem is a legmagasabb rendü, véghetetlen nevelő hatása van nemzedékről nemzedékre, még testi nevelés dolgában is. A nyugati ember előtt ez akkor világosodik meg, ha elnézi a cirkuszban a japán birkozókat, akrobatákat és szemfényvesztőket. Démoni, kisérteties, majomszerü készség és ügyesség ez, melyhez képest a nyugati mozdulat s a nyugati izomzat esetlen, otromba, nyers és kidolgozatlan. (Mellesleg szólva: a majomszerüség nem szól ellenem; a maga kulturájában, a fán való mászkálásban és ugrándozásában a majom is kulturállat, és szervezete sokkal tökéletesebben hozzáalakult ehhez az életmódhoz, mint nekünk, ősi fáinkról talajra leszállott félmajmoknak, kiknek teste még mindig nem eléggé alakult hozzá a földön, völgyön és hegyen való járáshoz és éléshez.) Mikor a japán akrobata egy kifeszitett vékony szál fonálon ugy szalajtja végig a szabadon forgó s éles hegyü pörgettyüt, ahogy a mi gyerekeink az ő csigájukat sik földön sem tudják, vagy ahogy ugyanilyen vagy egyéb efféle ügyességekkel remekel az indus szemfényvesztő: mondom, a nyugati vagy nyugatra sodródott ember előtt hirtelen megvilágosodik, hogy e testi ügyességnek e népekben hatalmasan s ezredévek óta nemzedékekről nemzedékekre szálló hagyomány és foglalatosság gyakorlatában kidolgozódott testbeli dispoziciója és készültsége van meg, mely képessé teszi őket arra, hogy bizonyos technikákat és ügyességeket, melyeket nem ők találtak ki, mégis, ha azokat készen és kidolgozottan átvehetik és átérthetik, talán még jobban és még ügyesebben gyakorolhatnak, mint azok a népek, akiknek géniusza e mesterségek, e készségek és szerkezetek kitalálásában remekelt. Már 1868 előtt is, mielőtt az európai müveltséget átvették, a japánok teméntelen idők óta iparüző, kereskedő, müvész, katona, filozófus és álladalmi életet élő nép voltak. Kifejlődött bennük, óriási és roppant régi gyakorlat révén a számitás, a higgadtság, a fegyelem, az összetartás, az önmegtagadás, a testi ügyesség, a szerszámokkal való bánni tudás tulajdonsága és képessége – tulajdonképpen sokkal erősebben, mint náluknál sokkal rövidebb ideje kulturéletet élő nyugati népekben. Mikor tehát hirtelen átvették a nyugati kulturát s a nyugati technikát, melyeknek gyakorlásához éppen számitás, éppen higgadtság, fegyelem, összetartás, önmegtagadás, testi ügyesség, szerszámokkal való bánni tudás és egyéb ilyen tulajdonságok és képességek kellenek, melyek az ő rég kidolgozott testükben és lelkükben tulajdonképp sokkal magasabb fokon vannak meg, mint a nyugati testekben és lelkekben: éppen nem csoda, hogy ezek a roppant ügyes, értelmes és fegyelmezett emberek, ezek a végtelenül gyakorlott birkozók, dárdavetők, takácsok, csontfaragók, kereskedők, politikusok és filozófusok csak olyan, vagy akár jobb hajóácsok, vegyészek, gépmunkások vagy admirálisok, mint a mi nyugati ilyen mesterségbeli embereink. A muszka generálison meglátszik, hogy apái, nem is nagyon rég, földmives parasztok voltak, kiknek elméje nem sokat élesedett, teste semmi finomabb vagy pepecselőbb munkában nem gyakorlódott, – a japán bakán meglátszik, hogy ősei teméntelen idők óta kertészek, kalmárok, katonák, takácsok, nyergesek, szijgyártók, esztergályosok, selyemhimzők s mi egyebek voltak, kiknek elméje megélesedett, teste kiügyesedett, lelke tudatossá edződött e régi nagy iskolában.

S meglátszik az orosz-japán háborun is. S mint ahogy meglátszik a kinaiaknak: nem ugyan háboruin, mert ebben tökéletlenek, de például diplomáciáján, melynek atyamestere, az öreg Li Hung Csang, az egyetlen eleven ember volt, aki a mi Andrássy Gyulánkon kivül a nyugat nagy Bismarckjának imponált. Gondoljuk el, hogy Magyarországot ma hirtelen tenger folyná körül s ezer esztendőre elzárna bennünket a többi világtól s annak tudomása elől. Ezer év mulva aztán hirtelen rajtunk ütne az idegen világ, mint ahogy rajtaütött 1868-ban Japánon. Ha ez ezer esztendő során a mi enclavénkban kifejlődött vagy tovább fejlődött bizonyos müveltség s e müveltséggel bizonyos testi és lelki diszpoziciója az embereknek: akkor ezeken fordulna meg, hogy az uj világban meg tudnánk-e állani. Ha az a világ vizen járó lesz: nagy könnyüségük lesz benne a tiszai és dunai halászoknak. Ha az a világ az intenziv földmivelés világa lesz: nagy helyük lesz benne a bolgár kertészeknek. Ha a világ ravaszkodó és marakodó világ lesz: nagy erővel állatnak meg benne bennünket a mai fiskálisok késő unokái. És igy tovább.

Ezek a japán generálisok és admirálisok szakasztott ugy kormányozzák a hadi kockát, mint a japán ügyeskedők a cirkuszi pörgettyüt. Ez azonban kevesebbet von le a japán generálisok és admirálisok érdeméből, mint amennyire önkéntelen kalapot emeltet velünk a japán pörgettyü előtt.

Konstantinápoly

(1903.)

Aki meg akarja érteni a búr háborut, nézzen le egy kicsit Konstantinápolyba. Két világrésznek természettől fogva legtökéletesebb kikötője, legalkalmasabb stratégiai pontja, legkinálkozóbb diplomáciai fókusa. S erre a pontra ráfekszik ez a boldogtalan nép s mig maga hasznát nem veszi, a világ használata elől is elzárja. Amig csak itthon, ujság vagy könyv papirján látod ezt, talán nem izgat, sőt igazában tudomásul sem veszed. De ha odalenn a civilizálatlan állapotok apró tűszurásai formájában a magad bőrén tapasztalod; ha, aki Európában megszoktad magad körül az uraság s a hatalom egyszerü formáit, odalenn népet látsz, mely sem élni, sem meghalni nem tud; birtokban levőket, akik maguk érzik magukat zselléreknek; derék, tisztes, jóságos embereket, kik mégis gazabb dolgokat követnek el a legsötétebb orgyilkosnál s mig egyfelől hatalmuk végtelen, másfelől kevesebb biztonságban élnek a mezei nyulnál: önkéntelen feltámad benned az érzés: nem, ez tovább igy nem maradhat. Ez az érzés uralkodik nemcsak az ideszámüzött európain, de az ide bebörtönzött törökön is. (Ez betü szerint igy van; utlevél nélkül Törökországból kijutni nem lehet s török alattvaló, főképp, ha előkelőbb ember, csak a szultán kegyelméből kap, ha kap, utlevelet.) Beszélni nem igen mernek; aki szabadabb szót ejt, arról biztos lehetsz, hogy agent provocateur, ki meggondolatlan nyilatkozatokba akar beugratni. De szemük, mialatt a mélyén ott lakozik a kiirthatatlan gőg, megvetés és kicsinylés a tisztátalan nyugat ellen, egyben szinte könyörgő kutyaalázatossággal kémleli a legkisebb, legjelentéktelenebb, leggyanusabb ismeretlenségü nyugatiban az illető európai nemzet fiát: nem volnátok hajlandóak elfoglalni bennünket?… Arról a kiszolgáltatottságról, melynek érzése a törököt föl a legmagasabbig egyaránt eltölti, a mi európai lélektanunknak kategóriája nincsen. A Mencsikovok s egyéb muszka ügyvivők, kik felöltőben s lovagkorbácscsal viszik föl a szultánhoz az ultimátumot: a török és Európa között ezek szabták meg az összefüggés formáit. A száz év alatt, mely óta a török ki van szolgáltatva minden idegen hatalomnak, s csak abból tengeti életét, hogy ezek egymás közt nem tudnak megegyezni: a mások könyök- és ököljogának elismerése mélyen belevájódott a török idegekbe. Annyira elismerik maguk fölött a tolakodás, a bitorlás, a jogtalan követelődzés s az illetéktelen beavatkozás jogát, hogy önkéntelenül lenézik azt, aki nem akar tőlük semmit. Nincs az a jelentéktelen idegen, ki, ha csak egy kicsit ügyes és erőszakos, odalenn figyelmet ne tudna kelteni maga iránt, meghallgattatást ki ne tudna erőltetni, s pénzben vagy egyebekben bizonyos fokig el ne tudná érni, amit tervelt. S igy is fogadják az idegent; udvariasan, előzékenyen, nem röstellve másfél órás vagy akár félnapos beszélgetéseket sem, csakhogy kikémleljék: mit akar voltaképpen, miért jött ide, ahonnan csak elkivánkoznak az emberek? Pénz kell neki? Ordó kell neki? Vagy még több kell neki? S ha ugy tesz, mint ha semmi sem kellene neki: akkor ez nagyon veszedelmes ember lehet – isten tudja, mi kell neki! Ám ha csakugyan és valósággal nem kell neki semmi, akkor szamár és senki, akivel kár volt másfél órát vagy egy félnapot ok nélkül elfecsérelni…

Mialatt gondos baráti kéztől kalauzoltatva gyönyörüséggel s utálattal eltelve botorkáltam Konstantinápoly végtelen szépsége s feneketlen szennye közepett, egyre Gobineau József grófra kellett gondolnom, a leggyönyörübb lelkek s a legnagyobb tévedők egyikére, akikért olvasni megtanulni érdemes. Őtőle származik az a fogyatékos elmélet, mely a történelemben tisztára fajok harcát látva, egyformán lelkes követőkre lelt a kapkodó dilettánsban, Houston Stewart Chamberlainben, s a kiváló tudományos elmében, Gumplowiczban. Gobineau néhány évig a francia császárság követe volt Teheránban, s ha valahol, ugy keleten támadhat föl az emberben a kulturképtelen fajtákról való elmélet és meggyőződés. Szó sincs róla: ez az elmélet egyoldalu és elfogult, s az emberi természet abbeli egyoldaluságából és elfogultságából fakad, melylyel az értelmességnek s a müveltségnek csak egy formáját hajlandó ilyenül elismerni: a magáét. De bizonyos, hogy minden fajnak, vagy legalább is fajcsoportnak megvan a maga sajátos, önnön képére teremtett kulturája; e kulturák közt eltagadhatatlanok a fokbeli különbségek, és – itt a bökkenő – az idegen, magasabbnak tetsző kultura végtelen nehezen ragasztható csak fokbeli folytatásul, szerves továbbfejlődésül az ugynevezett alacsonyabbra. Talán mert ez a fokbeli különbség igazán csak látszólagos? Talán mert ez az alacsonyság valóban csak az idegen szem optikai csalódása? Roppant nehéz az ilyesmiben itélni, mert éppen ebben a pontban kivétel nélkül mindnyájan érdekelt felek lévén, egyben elfogult birák is vagyunk.

Olyan állapotok, vallásiak, gazdaságiak, társadalmiak, mint a mai kinaiak, perzsák vagy törökök, fennállottak Európában is, századokkal ezelőtt; Olaszországban még idegen-uralom formájában is. De mig ezekből a mai jobb állapotok ellenőrizhető természetes fejlődés utján lettek, s mig e fejlődés folyamán a legtökéletesebb termékenyitő képességgel hatottak egymásra a legkülönbféle kulturák és kulturfokok: ezek a keleti állapotok a legkisebb fejlesztő reformkisérletet is kilökik magukból, mint a test a szálkát, s az állandó idegen befolyás csak állandó megmételyezés formájában hat rájuk, termékenyités nélkül. Egy kivétel van csak: Japán – s éppen a japániakról sütik ki, hogy más fajta, mint a kinaiak… Sietek mindehhez hozzátenni, hogy én mindebben a kabbalában és hókuszpókuszban nem hiszek; az állitólag kulturateremtő árják közül ma az indusok s a perzsák épp oly kulturképtelenek, mint a török; hajdanta meg Babilontól Kordováig s Granadáig a ma kulturképtelen fajok voltak a müveltség megteremtői. A klima s a föld sem teszi; hiszen a mai kelet helyén volt a hajdani Ninive, Alexandria és Bizánc. Azt pedig egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a mai keleti szenny és gyámoltalanság hajdani nagy müveltségről való leszorulás, mig a mai nyugati tisztaság és szépség nem rég volt vadságból való feltörekvés. Még egyszer mondom, hogy csak az idegbeli elfogultság optikai csalódásában támadhat föl az emberben az egész faj-elmélet, de még egyszer hozzá kell tennem, hogy nem csoda, ha föltámad. Magamban különösen két helyt támadt föl, azon percekben ellenállhatatlan erővel. Az egyik hely a Validehán volt, a konstantinápolyi perzsák hitközségi háza, melynek tágas udvarán játszódott le a perzsák Ali-gyászoló rettenetes vérünnepe, amelynek során a hivők csoportonkint és imádságos taktusra körbejárva, kik a mellüket döngetik, kik lánc-korbácscsal ütlegelik mezitelen hátukat, kik éles handzsárral sebzik meg kopaszra beretvált koponyájukat. Hogy maga ez az önkinzás igazában való mechanikus és egy kicsit komédiás megszokottságához képest mily aránytalanul megrenditően és idegbontóan hat az európaira, arról ne szóljunk. De érdekes volt megfigyelni, hogy ez az ünnep szemmelláthatóan a legnagyobb előkelőség, disz- és pompakifejtés jegyében állott; a perzsa sah képviseletében nézője volt a perzsa követ is; végignézte javarészt a diplomáciai kar is, élén Szinovjev orosz nagykövettel, Konstantinápoly koronátlan urával. Nos: a máramarosi zsidó-iskolák köztisztasági, kövezeti és izlésbeli állapotaihoz kell átnyulni, hogy némi fogalmunk lehessen arról a fajta pompáról, izlésről és előkelőségről, melyet e legfőbb ünnepükön a Hafizok s a szőnyegköltők fajtája kifejtett. Az egyik handzsáros tulságos buzgalmában akkorát talált magára vágni, hogy a koponyacsontja berepedt; másnap, ugy hallottuk, bele is halt. Ez az ember azon véresen és kábultan egy olyan helyiség lépcsőjére ült le haldokolni, mely fölé tulzás és hizelgés lett volna W. C.-t irni – és szemmelláthatóan nem hatott rá: sem az irtózatos bűz, sem a közeledő halál… A másik hely a szultán kincstára volt, melyet a gavallér és vendégszerető nagyur külön engedelemmel nyittatott ki a magyar utasok számára. Tudnivaló, hogy ez a hely a világ egyik legmesésebb értéktára s a kapujánál lázas meghatottsággal türelmetlenkedő utas önkéntelen az Ezeregyéjszaka csodabarlangjaira gondol – büvös ragyogásukra, szemkápráztató fénytengerükre. Nos, a kapu megnyilik, s az idegen két-három sötét szobán botorkál végig; linoleummal átvont keserves falépcsőkön, s kényelmetlenül elhelyezett üvegszekrények között tekintetét közömbösen futtatja végig egy huszonhét krajcáros bazáron, melynek egyes darabjairól utólag hiába állapitja meg, hogy ha nem is az izlésnek, de legalább is a pénzbeli értéknek igazán mesés kincsei: a huszonhét krajcáros bazár érzésétől nem tud megszabadulni. Hiába minden filozófia – nem tud; sem itt, sem amott; nem, még szemtül-szembe a leghatalmasabb pasákkal és excellenciás urakkal, sőt… de ne folytassuk ezt a háládatlan udvariatlanságot.

Ettől az érzéstől, legalább én, egy percre sem tudtam megszabadulni, egy helyütt sem. Azaz hogy volt egy hely s egy félóra, amikor nem éreztem. Egy magaslaton állottam, ahonnan feledhetetlen kilátás nyilik két tengerre s két világrészre, s fölbukkanó történeti emlékezéssel két-három történeti korszakra. Beláthatatlan messzeségig a természet tavaszi előkelőségbe öltözött, s az emberi nyomok: házak, kupolák, ez előkelőséget nem zavarták, csak szinezték. Körülöttem rend, kényelem és tisztaság, ami nélkül nyugati ember nem tud már ellenni, mert egyben élete legnagyobb javait is jelképezik: a békességet, a bátorságot, az igazságot s a függetlenséget. Az életre való jog mámora fogott el s könnyhullásig megindult meghódolás az emberi nem fönséges erőkifejtése előtt, mely állati rabságból emberi méltóságba tudott fölvergődni, a természet szennyéből, vakságából s kegyetlenségéből a müveltség tisztaságába, tudatosságába s irgalmába. Ez a hely a skutaribeli angol temető volt.

Belgrád

(1908.)

Béka brekeg, kutya ugat, kácsa hápog, liba gágog, tehén bőg, kecske mekeg, bárány béget, sertés röfög, gólya kelepel, fecske csipog és kakas kukorékol. Mindez a hang a hajó fedélzetére hat fel hozzám, part felől, viz felől, ahogy éjjel, reggelig, Belgrád előtt vesztegelvén, egy tábori székben elnyujtózkodva keresem az álmomat. Hiába. A szunyogok csipése és zümmögése elől még valahogy a felöltőm alá bujhatok, de ezek a rettenetes hangok áttörnek minden posztón és szöveten. S mind ez a hangzavar, a mocsári és hetivásári faunának ez az egész állati bőgedelme meghódol az állatok királya, az ember előtt. Tudniillik: a hajó ebédlőjében egy, egyetlenegy darab ember alszik. Igaz, hogy nagy darab ember; szőke, kövér; cipőjét, kabátját, mellényét levetette, gallérja ott piszkollik mellette az asztalon, a pamlagpárnát feje alá tette és horkol. Horkol, horkol, horkol – vagy, ha ugy tetszik, hortyog. Hortyog olyan erővel és hatalommal, hogy a hajó velerezeg, remeg és meginog; ablakai megcsörrennek, ajtai megrázódnak, palánkjai megrendülnek; a hálófülkékből sápadtan támolyognak fel az emberek s rémülten állnak meg az ebédlő ajtajánál, hogy félve bekukkantsanak. A környöskörül sikoltozó állati hangok, melyek mintegy programmzene gyanánt jelentik Szerbia külkereskedelmét, ugy semmiségbe szégyenülnek e horkolás előtt, mint a belgrádi földvár, mikor alatta megjelenik a Szamos és a Maros osztrák-magyar monitor. Visszakúszom a fedélzetre – alvásról szó sincs. Mellettem egy szerzetes próbált elpihenni – ő is felfohászkodik, s a partról felható villamos fény mellett dult ábrázattal olvasgat breviáriomában. Lenézek a partra: a legszomorubb elhagyatottságra, melyet Kis-Ázsia óta látnom adatott. Hajnalodik, megkezdődik a másnap, tegnap egész nap lenn jártam a városban, bejártam várát, ligetét, sétahelyeit, este elmentem mulató kertjébe – azt hiszem, van némi külső képem róla. Szomoru, szomoru, szomoru. Nyilván bolondság; lenn a part mentén s felfelé a város hepehupáin a házakban pihenő emberek alkalmasint vidámak és gondtalanok vagy legalább is nem boldogtalanabbak a maguk érzésében, mint akármelyik angol vagy francia vagy amerikai polgár; – mondom, nyilván bolondság, hogy nekem elfacsarodik a szivem, de elfacsarodik. Valami tragikomikum bánata nehezedik rám s nem tudom pontosan megmondani, miféle. De olyas, mint mikor forró vasárnap délután elmegyek a Valeró-kaszárnya előtt s lehallom a magyar bakák nótáját, – a parasztét, akit itt komisz városi életre fogtak, üres munkába, céltalan fegyelembe, mely egy harapás kenyérrel, egy ital borral többet nem termel a világnak. Mily rettenetes ez a mai világ, melyben, hogy egy nemzet disznót makkoltathasson s a hizót eladhassa: álladalomnak kell lennie, hadsereggel, minisztériummal, parlamenttel és királyi családdal, az embereinek kőházakban kell lakniok, az utcáknak rendeseknek kell lenniök, kell világitás, vizvezeték, utcaseprés, főiskola és miniszteri felelősség, kell külön óvatosság, hogy az átkozott idegen kémeket, a követeket és konzulokat valaki le ne találja ütni, mint ahogy megérdemelnék. Nem szabad sem ugy gyilkolni, sem ugy szeretni, sem ugy élni, sem ugy halni, mint az embernek jól esnék, mint ahogy ezen az ősi földön helyes, természetes, hagyományos, megfelelő, egyedül ideillő volna.

Semmitsem szabad – s ez az, amit a nemzetek s az álladalmak szabadságának neveznek, s amiért a hős disznópásztorok tőrt, kardot és puskát ragadtak, amiért a Karagyorgye ágyuja dübörgött, az Obrenovics pisztolya csattant. Ahány hatalma van Európának: mind regulázza ezt a kis országot, mióta a töröktől megszabadult. A legmeghatóbb s a legmulatságosabb az a tekintély, melylyel a mi züllött monarkiánk e kis nemzetre ránehezedik. Az embernek eszébe jut az öreg zsidó tőzsér, akinek a fia már magyar ur volt s anno Schmerling vagy főispán volt vagy (nem tudom biztosan) nem akart főispán lenni – elég az hozzá, hogy mikor az öreg ur valami gazdasági dologban audiencián járt a császárnál, dolguk végeztével ő felsége még megállitotta: Mondja kérem, mi dolog ez a maga Adolf fiával – hiszen az az én kormányomnak komoly kellemetlenségeket okoz?! Az öreg ur tiszteletteljesen elnevette magát, de nem felelt. A császár egy kicsit megboszankodva kérdezte, mit nevet. Azon nevetek, felelt az öreg ur, hogy micsoda kormány lehet az, amelyiknek az én Adolf fiam komoly kellemetlenségeket tud okozni! A kakas is ur a maga szemétdombján – erre lefelé mintha mi volnánk az urak.

Pedig tulajdonképp nem is szemétdomb, legalább szószerint nem, – ez a megható benne. Juniusi napon voltam lenn, rekkenő forróságban, s a város ragyogott a rendtől s a tisztaságtól. A rendőrökön s a katonatiszteken a posztónadrág felett vászonzeke és vászonsapka (igen szép és mutatós a, gondolom, lovastiszteké: fehér sapka és zeke a buggyos meggyszin nadrághoz s fekete csizmához), és, bár hétköznap van, rendre aznapi mosásu és vasalásu. Estefelé is a Kalimegdán sétatéren, ahol hat óra tájt az egész város uri népe megfordul s az udvarlók, kivált a katonatisztek, oldalt álldogálva szegik be a széles sétautat, mig a nők előttük elvonulnak: a katonatisztek zekéi, a nők mostani divatu átlátszó patyolatblúzai és búbos fejkötő (a lingerie kalapok, melyeket valóságos uniformis gyanánt hordanak s fehérlik tőlük a Kalimegdán s a fogadók étkezőudvara s a kocsmák terraszsza) mind csakugy havadzanak a frisseségtől s a tisztaságtól, – csak az átható nehéz izzadságszag, mely a levegőt elteli, vall rá egy és más hiányosságra, s az is feltünő, hogy az uszodában ily forró napon mennyire nem kell verekedni fülkéért. Nincs az a gazdasszony, aki ugy kisöprögetné a lakását, mint ahogy fel van söprögetve minden talpalattnyi helye a belgrádi várnak; még valami rettentő mélyre fúrt római kúthoz való lemenet a sziklatalajba bevágott s végét alig érhető hűvös és sötét pincegádor is éppen csakhogy nyirkos, de ahogy a faggyugyertya megvilágitja: szintén tisztán és rendben tartott. Micsoda Európa ez ahhoz a piszokhoz és életveszedelemhez képest, aminő közepett az ember Konstantinápolyban felmászik a galatai vagy a szeraszkier-toronyba, a szennyes lépcső legfoka felett végül még egy szál lengő és vásottfoku lajtorjával, mely isten kegyelmére odatámasztva áll a tátongó mélység felett! Katonaság és rendőrség fegyelmezett és tisztességtudó; a vasutnál is ilyen az utlevél- s a vámvizsgálat; a villamoskocsik is jók s rendes rajtuk a szolgálat; éjfél felé homályos utcákon asszonyokkal róttuk a nehézjárásu kövezetet, és semmiféle kalandunk nem történt, sem az utcán, sem a Kolarac nevü mulatókertben, mely csöndes unalomra és családias illedelemre vetekszik a gráci sétatérrel. Csak az a hóditó tekintet, melylyel a férfiak az asszonyok szemébe néznek: az vall a Balkánra, viszont ez már Budapesten is igy szokás s az asszonyok nem esnek tőle kétségbe, – annál kevésbbé, mert a belgrádi férfiak feltünő szép emberek; a katonatisztek megtermettek, karcsúak és deliek; lesült cigányképükkel s egy kicsit parasztos vonásaikkal olyasfélék, mint a mi szép kunsági legényeink. Az átszaladó idegen, aki csak legkülsőbb külsőségekből itélhet, egypár apró vonásban találja meg azt, amin elmosolyodjék. Teszem abban, hogy a város legelőkelőbb fogadójában két embernek csak egy mosdótálat adnak, s kérésre sem lehet még egyet kapni, – vagy hogy a kávéházában reggel hét órakor még csak három-négy vendég lézeng ugyan, de ez a három-négy ember olyan hangos, hogy Londonban egy meeting sem volna zajosabb. Vagy: a sarkon kinnáll a rendőr, gőgösen nézve végig a járókelőkön, különösen a kocsisokat nézi végig olyan szemmel, mint a káplár a bakát. De megy arra olykor egy-egy uri ember, akinek viszont alázatosan szalutál – lehet, hogy miniszterek vagy talán városatyák – s ezek aztán nem köszönnek neki vissza, még csak egy ujjal sem bökik meg a kalapjuk karimáját, mint ahogy nálunk már a siputcai háziur is visszaköszön még a viceházmesternek is. Látnivaló, hogy itt valaha féktelen és lélektelen uraság és szolgaság járhatta, s nálunk már a csendőr kényére adott kolompár cigánynak sincs olyan halálfélelmesen alázatos ábrázata, mint aminővel a topcsideri park korcsmájában a tárogatós cigány a dinárokat – azaz hogy dehogy dinárokat, jó ha tizpárásokat – betányérozza. Olcsó lehetett itt valaha az élet s keserves a megélhetés! S talán most sem sokkal drágább és sokkal könnyebb. Pascinnak, a geniális Pascinnak, aki maga is balkáni ember: annak a rajzai lehelnek olyan perverzus meggyötröttséget, mint aminek szineit, vonásait, páráit itt mindenen rajta érzem: renden, tisztaságon, mosolyon, vidámságon, kényelmen, gazdagságon, műveltségen, európaiasságon – igazán nem tudnám okát adni, miért, igazán nem tudnám egyenkint megmutatni, hol és miben. Még a nap is olyan nehéz forrósággal tüzel itt, hogy az izzadság kevés, de kövér zsircseppekben ül ki az emberek homlokára, mint a halálos verejték.

A Kolarác-kert apró szinpadja előtt a vedlett hegedűsök a Schubert Ständchenjét játszszák, keservesen és hamisan. A függöny felgördül, s valami szamár német gartenlaubés vigjátékot adnak szórakozottan, szolgálóformájuan, s a sugót jobban hallani, mint a szinészeket. Aztán kuplék következnek – ezek már ügyesebbek és élénkebbek, végül pedig valami jelenetféle, melyben egy tatár- vagy törökformáju biró tesz igazságot zsidó kalmárok között, még pedig török vagy törökös zsidók lehetnek, mert turbánjuk és hosszu köntösük van. Ezt kitünő mimikával adják, huncut vidámsággal – hogy szláv beszédjökben mi a zsidózás, azt persze nem értem, de kihallom az éneklést, a gutturális r-hangot, s végén felér a francia vagy az olasz mimikával, ahogy a zsidó imádság kézzel, lábbal, nyakkal és lábujjhegyre állással való kántálását kifigurázzák. Látnivaló, hogy ez közelebb áll hozzájuk, mint a Ständchen s a Gartenlaube, s a két hatás közül, mely körülöttük viaskodott: az osztrák s a török hatás közül a gyülölt török több talajra talált. Az osztrák hatás csak a kávéházakra rajzolódott le, a milichbrótra s a Thonetszékekre, de a török hatás még mélyen benne van a lelkekben – alkalmasint a testekben is. Szó sincs róla: a keleti nyomás csökkenőben van – igen lassan, de egészen bizonyosan ez a világ is közeledik a nyugat felé. Vergődések és vonaglások közepett megy ez is végbe, mint minden születés, de végbemegy. Nagyon jól el tudom gondolni – s ahogy fennvirrasztottam az osztrák-magyar hajó tiszta és európai fedélzetén, apróra el is gondoltam – hogy a mi monarkiánknak, majd ha a saját problémáival elkészült (mert csak elkészül majd velük) nagy hivatása lesz még e világnak, ugy a magunk, mint a maguk hasznára való kiépitése körül. De sok munka lesz még addig – méltó ugy a mi világunk, mint a szerbség legnemesebb elméinek legdicsőbb hazafiságának fáradságára s töprengésére. Mi, akik oly közel élünk e világhoz s a multaknak annyi az övékkel rokon sebétől vérezünk: mi bizonyára ne nézzük e fejlődő és küzködő világot azzal az ostoba dölyffel, melylyel a civilizációba végképp beleszokott nemzetek fiai nézik. Végre se feledjük, hogy a müveltség s a polgárosultság csak akkor nagy, természetes, elhagyhatatlan jó, mikor már megvan és megszokták – de amig hozzájutnak, sok kedves megszokásról kell lemondani, sok drága kényelmet kell feláldozni, sok nehéz terhet kell vállalni. Én fanatikusa vagyok a müveltségnek s a fejlődésnek, s beteg vagyok minden nehézkességtől s elmaradtságtól, de azért, ahogy a belgrádi főutcán a dolgos polgárság déli napsütésben hazafelé sietett, végtelenül meg tudtam érteni egy pár okos és kimerült arcot, melyre mintha ez lett volna irva: Mily szép a civilizáció! mennyire szükséges civilizálódni! kell civilizálódni! siessünk civilizálódni! – de a fene ette volna meg azt a gazembert, aki a civilizációt kitalálta!

Amerikai vonások

(1904.)

1.

Amerika az első két-három hét alatt sokkal jobban elképeszti az idegent, hogysem joga volna irni róla. Nekem már régen feltünt, hogy Amerikának köztudomás szerint meglévő nagyszerüségeihez s különlegességeihez képest jórészt mily szegényesek, üresek, néhány mindig visszatérő adomára korlátozottak az amerikai utleirások. Még elmés, müvelt, jó szemü s jó tollu irók is többnyire ellaposodnak, sőt izetlenek s unalmasak, ha Amerika kerül tollukra. Ez furcsa jelenség, mit csak akkor ért meg az ember, ha maga is Amerikába kerül. Az amerikai ember másképpen él, mint az európai, még az angol is. Zárkozottabb, belsőbb életet él; indulatainak titokban hódol, kifelé csak vallásos felét forditja; élete a klub, a család s az üzlet körében telik el. Az idegen, kit – akár, mert kerüli az effélét, akár, mert nem tudott ajánlást hozni – sem családba, sem klubba be nem vezettek, s üzleti érintkezésben sincs az ottvalókkal, két-három hét mulva sem ismer Amerikából többet, mint a legkülsőbb külsőségeket; a fogadót, hol az ördög sem törődik vele; a villamos kocsit, mely elszalad előle, a siető járó-kelőket, kik nem felelnek kérdéseire, a korcsmákat, ahol nem értik a beszédjét s a termes vasuti kocsikat, amiken ugy él, mint a bosnyák baka a magyar ezredben: éjjel-nappal, sülve-főlve együtt van egy csomó emberrel, aki mind ismeri egymást, csak őt nem akarja ismerni. Ha nem megátalkodott természet: csakhamar lemond arról, hogy ismerkedni próbáljon. Az az angol beszéd, amit ő otthon tanult: a szép, kicsiszolt londoni angolság idekünn nem ér semmit; az amerikai, kivéve talán a legeslegmüveltebbeket, az ő saját dialektusa szerint beszél, ami ugyan inkább kiejtésbeli, mint nyelvtani különbség, de az idegen számára ugy aránylik az angol beszédhez, mint a plattdeutsch a hochdeutschhoz vagy valamely patois az Isle de France nyelvéhez. Mi marad még számára? Az ujságok? Ezek, még a legkülönbek is, alig egyebek igen kitünően és bőkezüen szerkesztett hirszolgáltató és hirdetésterjesztő vállalkozásnál; frissen megtalálni bennük minden házasságtörést, zsarolást, öngyilkosságot vagy grófi házasságot, ami az aznap szenzációja – de végre is ezek a szenzációk alapjában egyformák, csak a bennük szereplő nevek változnak; az élet nem oly változatos, hogy eseményei és intézményei négy-öt szkémában ne volnának összefoglalhatók – s igy esik meg, hogy a pedig valamennyien kottériák és pártok kezében levő ujságok inkább nézvén a hálószobák függönyei, mint a politikai élet kulisszái mögé, még a legelmésebb, legfigyelmesebb és legjobb szemü idegen sem olvas ki belőlük sokkal többet, mint azt a bizonyos három-négy adomát, ami kérlelhetetlenül visszatér minden amerikai utleirásban. Amerika a politikában él, s mindenén a politika uralkodik – s a kép, melyből a politikai vonások hiányoznak, eo ipso hamis.

Erről az óriási világról, melynek nincs egyetlen intézménye sem, beleértve a fogadókat is, ami csak egy kevéssé is számolna az átutazó s csak mulatságból utazó idegennel: ez az idegen természetszerint kevéssé illetékes arra, hogy itéletet mondjon. Nem illetékes maga az amerikai sem, ki ugyancsak természet szerint elfogult a maga világa javára – s nem illetékes, végre, a bevándorlott európai sem, ki a keserves küzdelmek, szörnyü leckék után is, ha végre zöld ágra jutott: megint csak természet szerint megbecsüli, imádja, ezen a kerek világon legtökéletesebbnek, legutánozni-valóbbnak hirdeti ezt a földet, ahol emberszámba vették őt, kit otthon (mert hiszen többnyire ez az eset) már nem vettek emberszámba. Mint ahogy az Egyesült-Államokat csak felszinesen is átfutni meg se kottyan az a három-négy hét, ami alatt minálunk az átlagutas nemzeteket és országokat kitanul: azonképpen hónapokig kell odaát élnie az idegennek, hogy ne legyen szinte illetéktelen tolakodás, ha beszélni akar Amerikáról.

Egypár vonást azért mégis ki lehet ragadni e kábitó kuszaságból. Nem nehéz észrevenni, hogy a férfiak egymás iránt tüntetően udvariatlanok, a nők iránt tüntetően udvariasak; a hivatalokban tüntetően szorgalmasak, az utcán tüntetően sietségesek; hogy a muzeumok, a paloták, a fogadók s az ujságok tüntetően gazdagok, az asszonyok tüntetően függetlenek, a cselédek s a kis emberek tüntetően bizalmaskodók, a vasárnapok tüntetően unalmasak, s hogy itt általában mindig mindennel és mindenben tüntetően tüntetnek. A komédia, a póz, még a természetességnek s egyszerüségnek is a pózolása épp ugy végig vonul e világon, mint a vakmerőség s a kegyetlenség – nyilván mutatván, hogy ez az emberfajta többé-kevésbbé olyan apáktól származik, kiknek képmutatóknak kellett lenniök, mert volt mit titkolniok, mindent kockára kellett vetniök, nem volt mit veszteniök, meg kellett becsülniök az asszonyt, mert kevesük volt belőle, s maguknak kellett egy ujfajta élet számára törvényeket kialakitaniok, mert a régi élet törvényei alatt egy vagy más okon nem volt maradhatásuk.

Végigvonul továbbá mindenükön, még fényüzésükön, még eleganciájukon is a paraszti vonás. Lehet palotájuk a Fifth-Avenuen, napjában négyszer válthatnak inget, s mail-coachaikon redingoteosan s szegfüsen hangos trombitaszóval felverhetik a fél várost: a lelkük mélyén még mindig bagóznak és köpködnek, s szigoru formatiszteletük, a nevetségig követelődző ceremóniás voltuk szakasztott ugyanaz az ünnepiség s szertartásos keresettség, amivel a paraszt vagy a vadember ugyancsak szigoruan meghatározott formák és formulák szerint, apáról fiura szálló mondásokkal és versekkel megy háztüznézni, s ül lakodalmat és tort. Gyönyörüen kiszépültek – sehol annyi szép asszonyt és szép férfit nem látni, mint New-Yorkban; bizonyos tekintetben, amilyen például a testi tisztálkodás, a mi franciáinknál vagy éppen olaszainknál sokkal messzebbre jutottak, – de igazában nincsenek sem testi, sem lélekben igényeik az élet iránt; konyhájuk fényüző, de izetlen; szinházaik s ujságjaik bőkezüek, de gyerekesek s alantasak; beszélgetésük egyhangu és szegény; az üzlet, a pénz, s az üzletnek s a pénznek az a legfőbb lutrija, amit ők politikának neveznek, magához szíja minden érdeklődésüket, s nem hagy bennük érdeklődést magasabbrendü dolgok s más természetü emberek iránt. Embernek csak az az ember, aki keresni tud; érdekesnek csak az az érdekes, ami jövedelmez. „Kérem, csak ne analizáljon, az fölösleges“, szólt hozzám egy édes, okos, szép és előkelő asszony, ki hozzánk, szegény idegenekhez, egyébként csupa sziv volt és csupa figyelmesség. Nekik analizis, fölösleges analizis minden, ami a dolognak nem fölszine, hanem lelke és mélye; ami az életnek nem adata, hanem veleje és virágja, amiért a müvelt embernek egyedül érdemes élni és türnie az élet szörnyüségeit. Ezek a hatalmas, erős, világhóditó emberek félig parasztok, félig vademberek – s talán éppen ez az erejük titka, a mi elfinomitottabb világunkhoz képpest. Egyoldaluságuk, minden intellektualitástól való ideges irtózásuk predesztinálja őket az üzletre, melyhez, régi dolog, nem értelmesnek kell lenni, hanem ravasznak és makacsnak – dumm, aber pfiffig, mint a svábok mondják, ezek a született üzletemberek. New-York tele van dusgazdag könyvtárakkal, miket mind csupa olyan ember pénzel, ki maga könyvet nem olvas; fejedelmi palotákkal, miknek lakói jobban szeretnének traktérházban lakni; muzeumokkal, melyek kezdik lepipálni Európa leghiresebb gyüjteményeit, s amiket mind csupa olyan emberek adogattak össze, kik csak a lepipáláshoz értenek, de nem a képekhez s az archeologiához. Igaz, hogy ez mindegy. Hacsak valami katasztrófa e fejlődést meg nem szakitja, kétszáz esztendő mulva emberek: müvelt, előkelő és magasrendü emberek élnek majd ez uj világban, melynek most anyagi feltételeit teremti meg a természetével vetekedő nagytervü s kegyetlen erővel a mai nemzedék. De egyelőre groteszk dolog elnézni e világot, hol az állatkertben a tigris villamos világitásu márványpalotában lakik s a falon pálmafrizek kárpótolják elvesztett keleti hazájáért – ugyanaz nap, mikor valamely milliárdos cég, munka hiján, alkalmazottainak hatvan százalékát kárpótlás nélkül löki az utcára, a megmaradtaknak pedig huszonöt százalékkal leszállitja fizetését.

2.

– Örülök, valahányszor egy alkalmazottam megbetegszik, – szólt hozzám Mr. Oppenheimer, egy gazdag newyorki ingatlan-ügynökség feje, kinek nevét kiirhatom három okon is; először nem tud magyarul s e sorok aligha kerülnek eléje, másodszor sokkal büszkébb az ő amerikai voltára, hogysem röstellené az ő amerikai nézeteit, harmadszor, mert ez a név példán mutatja, mint alakitja magához Amerika már második nemzedékében azokat, kiknek apja még egészen más nézetek közepett nevelkedett.

– S mért méltóztatik örülni, valahányszor egy alkalmazottja megbetegszik? – kérdeztem Mr. Oppenheimert, ki ezt a skalpnyuzó szentenciát oly vidám mosolylyal berregte felénk, mintha arról beszélne: menta-mártással szereti-e a bárányt vagy morzsában rántva.

– Megmondom – tanitott bennünket Mr. Oppenheimer. Ha valamelyik alkalmazottam csak egy napra is megbetegszik, rögtön helyébe ültetem az utána következőt. Ezzel kettőt érek el. Először is a beteg alkalmazott láthatja, hogy nem pótolhatatlan; az utána következő kisebb és kisebb fizetésü ember épp ugy el tudja látni az ő dolgát, mint ő maga. Ez megment attól, hogy embereim elbizakodottak legyenek. Másodszor nem igaz, hogy épp ugy el tudja látni; rendesen szamár ezekhez az előtte uj dolgokhoz s nem igazodik el bennünk; ha fennakad valamin, kénytelen hozzám fordulni, s ez a valami többnyire vagy ostobaság vagy gazság, amire én igy rábukkanok, mig ha bevárnám, mig a beteg ember felépül, az nyugodtan s ellenőrizetlen ott folytathatná az ostobaságot vagy a gazságot, ahol elhagyta. Ez megment attól, hogy az embereim megcsaljanak vagy tönkretegyenek.

– Ez igen elmés dolog, Mr. Oppenheimer. De mit csinál ön aztán az olyan beteg alkalmazottal, aki se nem szamár, se nem gazember, de talán megrokkan erejében, s nem ér annyit ötven éves korában, mint ért harminc év előtt, mikor mint husz éves kölyök állott az önök szolgálatába?

– Hogy én mit csinálok? Én semmit sem csinálok; én csak pénzt csinálok, s ő is, ha okos, ugyanezt teszi, jobban mondva, már meg is tette. Minden ember annyit ér, amennyit ér, s ha már nem ér nekem semmit, mi közöm ahhoz, hogy tegnap mennyit ért? Nálunk a fizetés magas, a hus és a kenyér olcsó; minden életrevaló embernek módja és alkalma van, hogy, mire eléri az ötvenet, szerzett legyen annyit, amennyivel azontul uri módon megélhet. Aki nem szerzett, az élhetetlen volt s nem érdemel egyebet.

– Ön azt akarja mondani, M. Oppenheimer, hogy akaszsza föl magát?

– Azt nem mondanám; éljen, éljen, ahogy tud.

– Önnek igaza van, Mr. Oppenheimer, de egye meg önt a fene az igazával együtt…

Ezt már nem mondtam, csak magamban gondoltam; az amerikai ember, amily kiméletlen más iránt, oly érzékeny a maga nevében. Aztán meg ezek nem is a Mr. Oppenheimer külön nézetei; ezek az amerikai világnak uralkodó eszméi, a kikötőbeli munkáson kezdve föl az elnökig. Ilyen nézetek s ezekhez alakult intézmények közepett, ezeknek megfelelő világban el lehet érni a technika legmagasabb magasságait, az anyagi lehetőség legszédületesebb szélsőségeit – csak éppen emberi s emberhez méltó életet nem lehet élni. Mentől közelebbről látja az ember, annál vakmerőbbnek, tolakodóbbnak s orcátlanabbnak tetszik a pretenzió, hogy ez a civilizáció magához akarja amerikanizálni az egész többi világot. Ha ez lehetséges volna: ehhez képest a tatárjárás renaissance-számba mehetne. Mert a civilizáció nem civilizáció, s az amerikaiak igen nagystilü emberek, de még nem egészen emberek. A civilizációnak az a rendeltetése, értelme, életre való joga, hogy enyhitse s kiegyenlitse a természet törvényeinek irtózatos igazságtalanságait s kegyetlenségeit, nem pedig, hogy, mint az amerikai teszi, a modern technika kieszelésével fokozza és fejleszsze és tegye azokat még gyötrőbbé, kinzóbbá és kárörvendőbbé – s mig az isten tudja hány ezer esztendős tizparancsolat a természet törvényeivel helyezi szembe a „ne ölj“-t s a ne „kivánd a másét“, az amerikai civilizáció szentirássá emeli a köveknek és majmoknak való irtózatos darwini tételt, hogy csak a legalkalmasabbnak van joga az életre. Ezeknek a kőszivü vadembereknek még igen nagy iskolán kell átmenniök, mig egy napon szabad emlitetniök a lenézett öreg Európával.

3.

Fejlődni bizonyára fognak – s igen izgató kérdés, hogy e fejlődés elviszi-e majd őket a királyságig? Most még az efféléről hallani sem akarnak, de azért az értelmesebbjének, ha e perspektivát fölvetettem előttük, szeget ütött a fejébe. Mentül műveltebb, erősebb összefüggésü s egyformább fejlettségü ez a nagy, még igen egyenetlenül lakott, haladott és fejlődött óriási világ; mentül többfelé vannak érdekei s mentül többször s állandóbban kell egységesen s kitartóan fellépnie, hatnia és viselkednie, annál keservesebben érzi az állami, a kereskedelmi, bizonyos tekintetben még a magános élet folyamatosságának is azt a megszakitását, mit az elnökválasztásnak négyévenkint való megujulása okoz. Először is az ilyen rövid időre megválasztott elnök, s ha nem ő, hát a kotteriája s a pártja egy évig a választás után s két évig az uj választás előtt tisztára választási politikát kénytelen űzni; elébb mindenkitől mindent elvenni s mindenkit mindenhonnan kitenni, majd mindenkinek mindent megadni s mindenkit mindenhova betenni. Most például, mialatt ott jártam, mindenfelé hallottam a panaszt, hogy az amugy is sulyos gazdasági depressziót még elviselhetetlenebbé teszi az őszszel elkövetkezendő elnökválasztás előre vetett tétlensége; senki sem mer uj vállalkozásba fogni, mert nem tudja, barátságos vagy ellenséges hatalmak kerülnek-e majd ki az elnökválasztásból? Mert, s ez a második bökkenő, az elnökkel együtt megváltozik vagy megváltozhatik az egész tisztviselői kar, az ajtónállóktól a nagykövetekig, beleértve tán még a birák egy részét is. Ennek talán megvan az a jó oldala, hogy alig van tehetség s becsvágy, melyre valamikor sor ne kerülne, de viszont az az igen rossz következése, hogy például olyan főfontosságu vonatkozásokban, mint a diplomáciai s a jogi élet, hiányzik a folytonosság s ezzel a következetesség s a fejlődés, s hogy a holnaptól félő s a mára utalt emberek első sorban többnyire csakis arra gondolnak, hogy szedjék meg magukat négy év alatt annyira, hogy ne kelljen reszketniök a bukás vagy a hivatalvesztés eshetőségétől. Ezek egy kicsit orosz állapotok, s hogy mennyire megbénitják egy hatalmas birodalom külső erejét: azt éppen Oroszország példája mutatja. Pedig az Unio kifelé is erős akar lenni; mind erősebb beleavatkozhatnékot érez a világ dolgaiba s elnökei, miniszterei, követei s minden megszemélyesitői mind sulyosabban érzik a tekintély hiját, amit állásuk ingadozó volta okoz. S nemcsak kifelé van ez igy, befelé sincs másképp. Mentül önérzetesebb, mentül inkább nemzetnek s államnak érzi és tudja magát Amerika, annál inkább hijját érzi valami nagy, hatalmas, sárba le nem rántható, kortestaktikára nem szoruló, mindenekfelett ragyogó, kimagasló s tiszteletben álló intézménynek, amilyen a világ legszabadabb republikájában, Angliában, a királyság. Azt hiszem, a beteges imádat, amivel az amerikai már Kindergarten-járó korában a csíkos-csillagos zászlón csügg: tulajdonképp a királyság utáni öntudatlan vágyakozásnak szurrogátummal való kielégitése. És gyanus előttem, hogy öreg köztársaságiak (e néven egyformán értek öreg demokratákat s republikánusokat) mennyire kézzel-lábbal ellene dolgoznak magának a gondolatának is, hogy az ő egyetlen nagyobb stilü emberük Grover Cleveland, ujra elnöknek választassék. Egészen olyan hangulat ez, mint amilyen Rómát Caesar és Franciaországot Bonaparte konzul idejében eltöltötte – s ezekből a hangulatokból született az imperium ugy Rómában, mint Franciaországban. A legelső győzedelmes amerikai hadvezérnek vagy admirálisnak igen sok kilátása van arra, hogy, ha egyébként arravaló ember, Amerika császára legyen.

Kivánatos volna-e ez alakulás? Fogas kérdés, főképp olyan jó, becsületes demokratának és szocialistának, kinek demokráciája és szocializmusa (s gondolom: minden gondolkozó és jóizlésü emberé) arra tör, hogy minden ember egyformán ur legyen, művelt, gazdag és előkelő. Ahol a demokrácia eddigelé hóditott, ott többnyire csak a gazdagságra vetette a sulyt s ez az egyoldaluság, mely az arisztokrácia legocsmányabb fajtájával: a plutokráciával, a gazdag emberek imádásával hamisitja meg a demokráciát, igen utálatossá teszi Svájcot, Norvégiát és Amerikát az ott utazgató magamfajtáju demokrata számára. Az élet szépségei, finomságai, legnagyobb és legvalóbb értékei ott virágzanak (sajnos!), ahol volt vagy még most is van régi, gazdag, művelt és hagyományokon csüggő arisztokrácia. Ugyanannak a szép és okos amerikai asszonynak, aki ugy fintorgatta az orrát az én analiziseimen, egy sétánkon igy szóltam:

– Kedves, szép asszony, maguk igen csudálatos és nagyszerü emberek, de meglátszik, hogy sohasem voltak királyaik; nincs is érzékük a királyok iránt, vagyis azok a fajta emberek iránt, kiknek velükszületett joguk van arra, hogy pusztán amiért vannak és születtek és olyanok amilyenek: tiszteljék, becsüljék, minden jóval tartsák őket s minden jót aranytálcán vigyenek eléjük. Elismerem, hogy ez igazságtalanság; igazságtalanság a többiek iránt, kiknek vad marakodásban kell megküzdeniök minden falat kenyérért s minden titkos kézszoritásért. De, mint ahogy vannak testek, amik csak akkor fejtik ki elektromos erejüket, ha megmelegittetnek: ezek az emberek is csak akkor érnek valamit, ha urak. Ám ekkor aztán sokat érnek és mindenek hasznára érnek sokat. Marakodásban, tülekedésben utolsók és szánalmasak. De ha megbecsülik őket: értékesebbek a maguk kétlábu marakodó s pénzcsináló masináinál s ezek a maguk masinái majd akkor kezdenek emberekké válni, ha észreveszik s elismerik, hogy nem minden ember született masinának…

A szép asszony egy percre elgondolkozott ez analizisen, aztán leplezetlen ásitásban csillogtatta meg szép, fehér, amerikai módon aranynyal pettyegetett fogait. Sajnos, neki sem volt érzéke a királyok iránt.

4.

Minduntalan alá kell huzni s jó vastagon, hogy egyre lássuk s közben el ne felejtsük, hogy az átutazó idegen alig lát valamit az igazi amerikai életből, az igazi amerikai életéből. Ezt ők maguk is mondogatják, figyelmeztetik is rá az idegent – s egy finom, előkelő washingtoni öreg ur, kiben egy amerikai intellektuel üditő példáját ismertem meg, elmesélte, hogy mikor M. Paul Bourget ajánló-levéllel járt nála: elsősorban erre figyelmeztette a hires irót. Félek, hogy M. Paul Bourgetnak ez a figyelmeztetés tulságosan használt; legalább az elragadtatásból, melylyel az amerikai nőket mind csupa Vittoria Colonnáknak festi, kik egyében sem kapnak, mint az intellektualitáson: azt kell hinnem, hogy ez a tökéletes snob egyebütt sem fordult meg Amerikában, mint csakis egy pár legeslegelőkelőbb szalónban, hol az asszonyok, a kacér amerikai asszonyok az érdekes idegenre való tekintettel afféle intellektuális decolletéba vágták magukat. Ám mindenesetre az egyszerü logika is megmondja az idegennek, hogy vagy hetven millió ezer felől összepatakzott ember nem vallaná magát büszkén és boldogan amerikainak, nem vallaná, hogy csak Amerika földjén élet az élet, ha mindnek oly sivár, fáradságos és unalmas volna az élete, mint amilyen az átutazó idegené. Ezt a levonandót ujra meg ujra levonva, az idegen e hatalmas világ mérlegét ugy vonhatná meg, hogy üressége csak látszólagos; ez a világ nem üres, hanem nagyvonásu; plakátstilusban rajzolt. Ilyen itt maga a természet is; a rettenetes meleg s a rettenetes hideg közt átmenet nélkül váltakozó időjárás; a roppant puszták, a roppant hegységek s az órajárásnyi széles folyók. A mi budapesti szemünk számára is nevetséges nagyzásnak tetszik, ha Drezdának vagy akár Prágának is vizmenti részét egy napon emlegetik a mi szélesen hömpölygő Dunánkkal, a mi fenséges Dunasorunkkal. De New-Yorkból Buffalón át St.-Louisba menet az utas végigszáguld a tündérszép Hudson vidékén, átkel a Niagarán s a Michigan vizén s St.-Louisnál a Mississippin – s másfél nap alatt háromszor, négyszer megismétlődik előtte a Dunasortól a Vaskapuig a mi vizmenti romantikánk minden nagyszerüsége, gyakran még hatalmasabban, még fényesebben, még félelmetesebben, mint otthon. Hol roppant pusztaságokon, hol roppant városok mellett száguld el a vonat – s száguldanak el: érzéketlenül, közömbösen, érdeklődésre rá nem érve vagy meg nem éretten az odavalók. A munka, a vagyon, a szabadság s a rabság, a szerencse (itt chance-nek hijják) s a kilátástalanság, a méltányosság s a kiméletlenség, bizonyos dolgokban a fejlettség, bizonyosokban az elmaradottság, nagy dolgokban a bőkezüség, kicsinyességekben a szűkmarkuság: mind, mind ilyen nagyvonásu ideát – s a mi parcellázott világunk kisszerüségéhez szokott idegzetünk ugy meggyötrődik bele, akárcsak a fülünk dobja a newyorki utca rettenetes lármájában. Huszemeletes házakban vágtatva visz fel a felhuzó a pincéből a padlásra s pincétől a padlásig az egész ház csupa hivatal, hol kilenctől ötig szakadatlanul dolgoznak az emberek s nyernek vagy veszitenek milliárdokat. Mértföldnyi messzeségen visz át a villamos kocsi, földrésznyi területeken a vasut; a korcsmában hat embernek való ételt löknek eléd s egy rizsma papirost kapsz egy ujságszámban; a borbély nemcsak megberetvál, de megfürdet, megnyir és megken; beretválás közben elkapják lábadat, hogy kifényesitsék a cipődet; ha fölkelsz, végigporolnak és agyonkefélnek, – csakhamar az az érzésed van, mintha kolbászvágó masinába kerültél volna, aminek egyik felén bedobják az eleven embert, a másik felén hurkába kötve kapják ki. S nemcsak az idegennek van ez az érzése. Amerre jársz: hivatalokban, kocsin, sör-korcsmában: mind csupa fáradt, kimerült, idegesen kapkodó embert látsz; türelmetlent és szórakozottat, aki nem arra gondol, amiről szó van, nem arra néz, akivel beszél s nem azzal foglalkozik, amit csinál. A jövőnek élő jelen, a holnapnak élő ma, a folytonos ideiglenesség, az állandó változás, a folyton forgó kocka, a megeresztett kantárok s a lovak közé vágott gyeplők világa ez a világ, főképp ez a város, New-York, az amerikaiak Urbsa, mely mire ráborul az est s hivatalai becsukódnak s emberei hazaszélednek, olyan is, mint az agyonhajszolt csikó, mely őrületes, árkon-bokron át való s ezerszer a nyaktöréssel játszó vágtatás és száguldás után tajtékban fürödve, vértől égő szemmel, pihegő szügygyel, gőzölgő orrcimpával s megrogyó térddel vánszorog be a karámba.

5.

E vastagvonalu plakátstilusban az utas számára alighanem az a legkellemetlenebb, hogy a pénzre is kiterjed; az amerikai tallér, melyért nekünk körülbelül öt koronát kell fizetnünk, használatban igen gyakran alig ér többet a mi koronánknál – jó, ha forintunknál. Nem mindig s nem mindenben van ez igy, de általában igy van – s valahányszor magas amerikai bérekről s fizetésekről hallunk, mindig gondoljuk hozzá, hogy e fizetésnek, ahányszor nagyobb a nálunk szokottnál, többnyire ugyanannyiszor drágább életre kell futnia – s játék és üzérkedés nélkül pusztán a munkája után járó keresetből takarékoskodni nagyobbára csak az olyan tud, aki amerikai módon keres s európai módon szükösködik. Az igen gazdag ember számára persze itt is jó az élet, és jó – talán jobb, mint egyebütt – az egészen szegény ember számára, kinek, ha csak valamit is dolgozik, sőt félig-meddig munkátalan is: éhen nem kell vesznie, mert Amerika nyersterményekben, gyümölcsben, főzelékben, tejben, husban, tojásban, buzában és kukoricában bővelkedik; az osztrigát s az ananászt New-York utcáin garasával vesztegetik s az öt centes pohár sör mellé (ami itt alig megy öt krajcár számba) ingyen-uzsonna járja. Egyáltalában: nem drágák, már az idevaló pénz szerint, a hazai, a domestic termékek és áruk; a pamutvászon, a hitvány szövet, a gyári cipők. De európai fogalmak szerint hallatlanul drága a lakás és lélekzetmegakasztóan drága minden, ami külföldi dolog vagy külön egyéni kényelmet szolgál, tehát (különös, de igy van a fejlett iparára oly büszke Amerikában) majd minden, ami vászon, csipke, prém, gyapju, bérkocsi, szinház, a vasuton csukott szakasz, a fogadóban csendes szoba, a korcsmában tiszta teriték a középsorsu és jövedelmü embernek Európában természetes jussa. Ám e különbséget nem nézve, akármiféle osztályozással és osztály számára a mi kontinentális fogalmaink szerint igen drága az élet ott, ahol a munkás huszonötfilléres szivart szí s ugyanennyi a villamos kocsi egységára is; ahol a st.-louisi kiállitásba a puszta bemenet két korona ötven fillér s legalább is ugyanekkora a sarc az ezerféle látnivalóért, óriás területen, melyet gyalog bejárni lehetetlen s minduntalan az intramurán villamosra kell ülni, ami minduntalan ötven fillér kiadást jelent. Ezek igen érdekes adatok, éppen a mi számunkra, kik éppugy nem számoljuk a garast vagy a fillért, mint az amerikai az ő centjét, s akik számára (legalább az én számomra) a világ legelszomoritóbb s legszánalmasabb látványa és jelensége a katonatiszt vagy az állami tisztviselő, kit az uri élet igényei s a fizetése csekély volta egyre garasoskodásra kényszeritvén, végre is fixa ideájává válik az s nem tud egyébről beszélni, mint arról: mit hol kapni a legolcsóbban s min hol lehet ennyi meg annyi krajcárt megtakaritani. Mily szomoru, mily megalázó ez: értelmes, művelt, testi és lelki igényekre jogosult emberek számára – s hány ily szomoru, ily nyomasztó, ily napokra kedvemet szegő példával találkoztam Amerikába szakadt európaival, ki beleőszül az azon való töprengésbe: hogy’ oszsza be az otthonról kapott hatvan dollárt ugy, hogy New-Yorkban is megérjen háromszáz frankot?…

Kettőt azonban meg kell adni. Az amerikai drágán fizetteti meg, amit ad, de jót és egyérőt ad a drága pénzért; a vendéglőben a drága étel, ha izetlen is, de jó materiából való és bőséges; a drága fogadó minden intézményével, kényelmével és figyelmességével éjjel-nappal rendelkezésére áll a vendégnek; a drága ruha, kalap, cipő vagy csipke jó, finom és tartós is – s ha jó havannáért aranynyal kell is fizetni, viszont a világ legjobb havannáit itt kapni, zölden, frissen, olajosan, szinte még földszaguan. Coney Islandon, egy New-Yorkhoz közel félszigeten, afféle Paprika Jancsi vagy Ős-Budavára rendezkedett be – de óriási méretekben; valóságos tündérpalotákkal s vagyonokba kerülő tündéri világitással; az egyes mulatságokba a bemenet drágább, mint akárhol Európában, de viszont a hullámvasut majd félórát elviszi az embert, valóságos szakadékok fölött, alagutakban, hidakon, hegyeken és völgyeken, az egész csodavároson átgyürüdző vadregényes kilátásokkal; a tüzoltók mutatványai ötemeletes vászonház előtt játszódnak le, valóságos utcai sokadalom másával, bérkocsikkal, lovakkal, katonabandával, gyümölcsös kofákkal, és főképp a newyorki tüzoltóság remek eszközeinek s kábitó gyakorlottságának teljesen hű bemutatásával. Alkudni csak nagy hajóvállalatokkal kell a hajókabin iránt, de többnyire felesleges az üzletekben; a boltos nem is igen csalja meg a vevőt, az amerikai, ha már csal, nagyban teszi; ebben is a nagy vonások embere.

Ez egyik megnyerő vonása e nagy drágaságnak. A másik az, hogy mint már pedzettem, e drágaság egyrészt az óriási, a legtöbb külföldi iparcikkre hatvanig vagy még magasabbra emelkedő százalékkal kivetett vámoknak következése – s ez a védővám nem pusztán a hazai üzérkedést szolgálja, mint szolgálná vagy szolgálja legtöbb helyütt Európában. Nem mondom, hogy aki a tengeren szabadkereskedőnek mentem át, most Amerikából protekcionistaképpen tértem vissza, – de azt merném mondani, hogy ugy, ahogy Amerika csinálja, a védővám mindenesetre jogosabb és okosabb, mint az európai jelszavak szerint való. Éppen, mert a külföldi árura vetett vám itt is, mint mindenütt, tulajdonképpen adó, amit a belföldi vásárló fizet: az Egyesült-Államokban, ahol adót csak ingatlan után fizetnek s fogyasztási adót alig alig ismernek: ezek a roppant vámok voltaképp megvalósitása a világ leghelyesebb, legbecsületesebb, legszociálisabb intézményének: a progressziv, kit-kit tehetségéhez képest terhelő adónak. Mert, mondom: ami a szegény embernek kell: étel, ital és egyszerü ruha, az megterem vagy megcsinálódik otthon is, tehát olcsó s a kiskeresetü ember számára valóságos adómentes létminimumot biztosit. Viszont, akinek van miből élni ezen a fokon fölül is – pontosan annyiszor nagyobb adót fizet a nagyobb vámok formájában, amekkora fényüzést kifejt vagy amekkorára képes. A prémre, a drága szövetre és fehérnemüre kivetett adó pedig mindenesetre igazságosabb, mert terhében valóban és arányosan fokozottabb, mint a mi gonosz fogyasztási adóinknál, melyek teszem a cukrot egyformán drágává teszik a munkás és a milliomos számára, pedig a milliomosnak sem kell sokkal több cukor, mint a munkásnak, a munkásnak sem sokkal kevesebb, mint a milliomosnak.

6.

De végre is: csak a mi világunknál jobb, de jónak nem jó Amerikában sem szegénynek lenni. S hogy itt a szegénységből a gazdagságba átmenetet alig ismernek; hogy Amerikában a vagyontalan vagy kevés jövedelmü polgárembernek sorsa és állapota elviselhetetlen pokol: az talán legfőbb sarkalója e vad energiáju népsokaságnak abban az egeket verő pénzcsináló munkában, mely viszont arra sarkalja őket, hogy a természet erőit, az emberi elme kitalálásait a mi képzetünket elkábitó, lesujtó, lefőző és megszégyenitő arányokban kutassák ki, s mihelyt kikutatták, menten bele is iktassák és be is fogják munkájuknak dantei nagyszerüségébe. S megforditva is igaz lehet: éppen, mert e semmitől vissza nem riadó vállalkozó kedv és mindent munkájába illesztő elfogulatlanság határt nem ismer: annyira nyitva áll minden tehetség, erő, élelmesség és szomjuság előtt a meggazdagodás lehetősége, hogy Amerikának szegény emberek számára is berendezkednie egyszerüen nem érdemes – csakugy, mint ahogy, valljuk meg, a mi intellectuális világunk is, mentül intellectuálisabb, annál türelmetlenebb kezd lenni a lélekbeli alacsonyság iránt, annyira, hogy például Berlinben vagy Párisban ostobának és korlátoltnak lenni nem kisebb pokol, mint New-Yorkban szegénynek lenni. Való igaz: ez a minden eddigi emberi erőlködést tulszárnyaló munka eredményeiben egyelőre egyoldalu, s minden inkább, mint vonzó. Ám e minden eddiginél teljesebb anyagi föltételek egy minden eddiginél hatalmasabb értelmi fejlődés számára rakják le a gazdasági alapokat, s amily rettenetes volna, ha a mai Amerika a maga képére formálná át a világot, oly gyönyörüség lesz egy-kétszáz év mulva élni, mikor majd a mai kalmárok unokái az egész emberiség számára értelmi gyönyörüséggé fogják átszublimálni apáik és nagyapáik minden eddigi mennyiséget eltörpitő anyagi hagyatékát. S aztán – ezt se tagadjuk el: e mai egyoldaluságon, ez egyelőre lélektelen materializmuson belül is már van is valami, ami spirituális érték: a nagy stilus, melyet a mi eddigi civilizációnk eddig a müvészeten kivül csak a politikában ismert, s ott is csak olykor, egy-egy Napoleon idejében. Ezek a kalmárok, ha pusztán kalmárok is, történelmi nagyságu nevelői az emberiségnek, mikor kiméletlenségükkel, vakmerőségükkel és versenyükkel összezuzzák, megfojtják és kisöprik a világból a kicsinyes szatócskodást.

7.

A gólyamadarakról meg van irva, hogy mikor vándorutra kelnek: beteg társaikat nemcsak hogy otthon hagyják, vagy ott hagyják, könyörületlen, elpusztulni utközben – de még nekik is esnek, s kemény, hegyes, gyilkos csőrükkel agyonvagdalják s elpusztitják a nyavalyásokat. Ilyesvalami az amerikai erkölcs. Ebben az élelmességre, kiméletlenségre, gyors szemre s biztos kézre alakitott világban az élhetetlenség, a gyengeség s a restség nemcsak hiba, hanem bün is; nemcsak végzet, melynél fogva balra görbül az ember sorsa, de vétek is, melyért meg kell lakolni. Az élhetetlen embert nemcsak hogy megveti s nem segiti az amerikai, de gyülöli és üldözi is, s aki nem akar egyebet, mint egy helyben maradni és élni, annak odaát nem lesz maradása s alig lesz életre valója. Akarni annyit tesz, mint az emberektől akarni valamit – s mint ahogy az asszonyok, még az ártatlan szüzek is, ösztönszerüen undorodnak az olyan férfitól, ki a szerelemben, bármely oknál fogva, nem szorul őrájuk: az emerikai is szinte testi utálattal nézi az olyan jövevényt, kiből az akarás képessége hiányzik vagy kiveszett.

De azért munkára sem kényszeritik az embert. Egyáltalában: kevés dologra kényszeritik, értvén kényszeritésen az álladalom mindenfélébe való rendező, megszabó és parancsoló belenyulását. A törvény ugyan nem ismer tréfát; nem ismernek a hatóságok sem, amelyek, legfeljebb a sápot s a megvesztegetést ismerik – de a szabadság, az ember emberi jogának átérzése annyira benneél az amerikai ember idegzetében, hogy bár nem veszi tulságosan szivére, ha teszem a rendőr végighuz rajta, de a rendőr sem tekinti a világrend megbontásának, ha annak rendje és módja szerint meg kell boxolnia azzal, akit le akar fülelni. Nem, a kimondott kényszerités nincs inyére az amerikainak. Azonban: a természetben s a világegyetemben sincs a jó istennek belügyminisztertől aláirt kinevező pátense, s a tüzre-vizre sincs ráirva, hogy ezen elemekkel tilos a játék, különbeni halálbüntetés terhe alatt. Mindazonáltal az isten keze sulyosan nehezedik ránk, s a törvény nem tudása nem óv meg a haláltól. E sorokban már kerülgettem egyszer, hogy az amerikaiak életrevaló berendezkedése lépten-nyomon a természet eredendő rendjét juttatja az ember eszébe – most pontos példát mondhatok rá. Tehát: az amerikai életben, mint a természetben, kimondott kényszerüség kevés van – de minden irott törvénynél, minden kőbe vésett parancsnál, minden kötött marsrutával való utnakeresztésnél nagyobb kényszerités és sulyosabb szolgaság az a tompa nyomás, mely hetven millió egy törekvésü emberből kilökődve, hetven millió felől nehezedik rá a jövevényre, hogy vagy összelapitsa és összemorzsolja, vagy ugy váltassa meg vele nyomorult életét, hagy a legkisebb ellentállás törvénye szerint arra tart, amerre a többi. Sehol sincs megirva, hogy aki nem tud angolul, annak nincs joga az Amerikai Egyesült-Államokban élni, sőt nincs hely a világon, még Svájcot is beleértve, hol hivatalból a soknyelvüséget annyira elismernék, mint az Egyesült-Államokban, melyekben még a muszka zsidók yiddish nyelvét is elismerik külön nyelvnek, s a szülékhez intézett iskolai köriratokat kiadják ezen a nyelven is. De viszont ki kényszeritheti rá az angolt, hogy olyan hivatalba menjen, olyan üzletben vásároljon, hol nyelvét nem értik? Ki parancsolhatja meg neki, hogy olyan emberekkel barátkozzék, kikkel a beszéd fáradságos, kinek szokásai, nézetei s felfogásai elütnek az övétől? A jövevénynek épp ugy minden szabad és semmisem tilos, mint a bennszülöttnek – de nincs módjában szabadságával másképp élnie, mint ahogy a közfelfogás megszabja. Nincs világ, melyben annyira rövid ideig volna csak lehetséges megmaradni idegennek, mint ebben a világban, mely jövevénységből fejlett s jövevényekből gyarapszik. Semmiféle törvény intézménye nem parancsolja itt a felszivódást s a naturálizálódást – de testi és lelki, erkölcsi, gazdasági és társadalmi lehetetlenség: megmaradni itt idegennek. Nem muszáj: de legjobb, legalkalmasabb, legcélszerübb, legmegfelelőbb, legkecsegtetőbb, legkellemetesebb, legegészségesebb, legkényelmesebb, leggyakorlatibb, legkevesebb összeütközéssel járó, legtöbb sikert biztositó, legkevésbbé árvaságos és leginkább társaságos dolog: ugy élni, ugy öltözködni, ugy beszélni, ugy cselekedni – végezetre pedig: ugy érezni és gondolkozni, mint a többiek teszik. Mint ahogy az éghajlat, a föld, a táplálék s az élettel való küzdelem hatása tiz esztendő alatt már vonásaiban, tartásában, egész külső megjelenésében mindenütt, még arcképről is megismerhetően amerikaivá alakitja a bárhonnan származó, bármely fajtából sarjadt, szőke vagy barna, kövér vagy sovány idegent: azonmód a siker csábitása s a sikertelenség átka itt oly rettenetes, minden egyéb világénál hatalmasabb erővel gyomrozza, vonzza vagy taszitja a lelket; az alkalmazkodónak oly szédületesek a kilátásai, az elzárkózónak oly irtózatos az elhagyatottsága, hogy e szörnyü nyomás összeroppantja a legmerevebb nekiszegülést is, vagy megforditva: megkeményiti a legpuhább bátortalanságot is. Igy kell érteni, s ezzel a kulcscsal megérteni az amerikai szabadságot, egyenlőséget s türelmességet. Ez éppen nem áll abban, hogy az amerikai, éppen ugy, mint akárki más, ne vetné meg az idegent, ne kerülné az idegen vallását, ne volna gőgös gazdagságára, müveltségére vagy hatalmára. De a verseny: az csakugyan szabad; a meggyőződés: az csakugyan korlátozatlan – s az egyenlőség, ha nincs is meg az emberek közt, de megvan az emberek esélyeiben, megvan a lehetőségben s a kilátásokban. Az idegen, ha naturálizálódott: valóban teljes értékü amerikai polgár, kit sem törvény, sem politika, sem társadalmi szokásjog nem különböztet el a többitől. A szegény ember, ha meggazdagszik: valóban teljes értékü milliárdos, kitől senki sem veszi rossz néven, ha palotája van a Fifth Avenuen, s kinek nem vetik szemére származása rongyait, mikor esti ruhában ül le pástétomot enni. Elmerülni könnyebb, partra jutni nehezebb itt, mint bárhol egyebütt a világon – de a partrajutottat nem löki vissza senki a fuldoklásba; a bukás nem foszt meg a becsülettől, a szerencsétlenség csak kerités, amely elválaszt, de nem örvény, amely elszakit. Van, nagyon is van különbség marsall meg közlegény között, de minden közlegény bornyujában hordja a marsallbotot, születésére, származására, multjára való tekintet nélkül. Szó sincs róla: ez még mindig nem igazi szabadság és egyenlőség, mert a startnál még mindig egy sorba állitja az erőseket s a gyengéket. De Európához képest haladás, mert legalább startba hagyja állani a gyengéket; a politika minden szabadságát megadja nekik, hogy szövetkezéssel erősödjenek s ellennyomással ellensulyozzák a gazdagok nyomását – s bár nem tud, nem is akar tenni az ellen, hogy ember az emberek közt különbséget ne tegyen, de intézményeiben lehetőleg kevesiti az alkalmakat a megkülönböztetésre. Hogy csak egy példát mondjak: sehol vallásos okokból való üldözésre kinálkozóbb feltételek nem volnának, mint Amerikában, hol a vallás szent dolog, az emberek hivőek s a vallásosság kötelesség. De okiratokban nem emlitik az ember felekezetét, iskolában nem tanitanak vallástant, hivatalból senkiről sem tudják, mi a vallása, a nevelés nem választja el egymástól a különböző hitüeket, nincs meg, mint nálunk, az a megkülönböztetés, mely hivatalból mintegy bélyegül nyomja az emberre az ő felekezetét s valóságos különbségül is beleneveli idegzetébe, élete módjába s a társasági körébe. A felekezeti életnek s a nemzetiségi különválásnak sehol sincs nagyobb szabadsága, mint Amerikában – de sehol sem könnyebb észrevétlen maradni vallásunkkal vagy származásunkkal, mint Amerikában.

8.

Téved azonban, aki azt hinné, hogy Amerika ezt a szabadságos és egyenlőséges amalgamizálást is rózsavizzel csinálná. Ahogy szinte szemünk előtt folyik e folyamat; ahogy szemünk előtt okádják a hajók kétezrenkint és százezerszám a gyámoltalan és tanácstalan kivándorlókat s két lépésnyire a kikötőtől már ott idegeskednek, kiméletlenkednek, dolgoznak, tervelnek, komolykodnak, gazdagszanak s általában, hogy ugy mondjam: amerikállanak véreik s testvéreik, kik tizenkét vagy huszonnégy hónap előtt még szakasztott oly zöldek s ágrólszakadtak voltak, mint a mai jövevények: az embernek eszébe jut a középkori szokás, mely nyaklevessel avatta polgárrá a jobbágyot. Csak az a titka az amerikai nyaklevesnek, hogy nem hivatalból adják, ami elkeserit s ellenállásra készt, hanem az élet adja, ami serkent és alakit. Egyfelől semmi kényszerités vagy üldözés, mely az embert emberi méltóságában érné származása miatt, másfelől azonban a különbség irtózatos kilátástalansága s az elzárkózás kétségbeejtő reménytelensége – kettő felett pedig, magasabb egységül, az uralkodó fajnak, szokásnak, nyelvnek, miveltségnek, intézményeknek, sőt embereknek is néma, ki nem mondott, nem is tudatos, de hatalmas csábitása: mindez együttvéve azt öklözi a jövevény koponyájába, azt sugja fülébe, azt vési idegeibe, azt vegyiti, lassankint, vérébe is: légy olyan, mint a többiek! S ha az öregje még állja a csábitást: a gyereke nem. A kis magyar gyerek lepisszegi apját, ha magyarul szól hozzá az utcán; a clevelandi kis tót fiu azt irja iskolai dolgozatul, hogy: én amerikai polgár vagyok s az osztrák-magyarok nemzeti virágja a napraforgó: a kis zsidógyerek el-eljár a vasárnapi iskolába s elvegyül a presbiteri ájtatosságba; nem tilos, sőt megvédett dolog magyarnak, tótnak vagy zsidónak lenni, de nem szép, nem előkelő, nem uri, s a gyerek kap az előkelőségen, az uriságon, ha az nem löki őt vissza, mint ahogy Európában sokszor és sok helyütt igenis visszalöki. Az amerikai, aki nem üldözi, csak szánja az idegent, s az amerikai élet, mely nem bántalmazza, de szánalmassá teszi az idegenséget; az amerikai ember, ki magával egyérőnek tekint mindenkit, aki vele egy nyelven beszél s vele egy istent hisz, s az amerikai társadalom, melynek minden egyes szokása és intézménye mint legcélszerübb megoldás, leggazdaságosabb mód s legalkalmasabb rend csillan fel a jövevény tanácstalansága előtt: ezek azok az erők, amik Amerikában ugy oldják meg a nemzetiségi kérdést, hogy noha az eredendő angolság mindig kisebbségben volt s mindig abban marad: az Egyesült-Államok ezerféle származásu, ezerfelől megujuló, egymástól államonkint s földterületenkint a fejlettségnek s a müveltségnek olykor századaival különböző népességét a gulyástól az elnökig egységes, együttérző, egyfelé törő, egy nyelven beszélő, egy földben gyökeredző, egyforma testi s lélekbeli, valamennyiükből megismerhetően kiütköző faji vonásokat mutató angol-amerikai nemzetté alakitják.

Ha mindezekre azt mondja a kegyes és figyelmes olvasó, hogy hiszen ez rózsaviz, sőt selyemkeztyü: én megint csak azt mondom, hogy téved. Ugyanez a rózsaviz tud választóviz is lenni, s ugyanez a selyemkeztyü kérlelhetetlen öklöt fed. Amerika minden intézménye, szokása s erkölcse a körül fejlett, hogy itt a természet s az élet nem tréfaság, – s ha szemügyre veszed a látszólagos lágyságot s irgalmat, s a látszólagos kegyetlenséget: mindkettő alján egy egységes és gyakorlatból fejlett megkülönböztetést találsz: szeretek és befogadok mindenkit, aki segitségemre van, gyülölök és elpusztitok mindenkit, aki utamban áll.

Azzal a finom, intellectuális öreg urral, kit az elébb M. Paul Bourgetval együtt emlitettem, egy este együtt ültünk a hajó karfája mellett, s beszélgettünk gobelinekről s prerafaelita képekről, beszélgettünk versekről, asszonyokról, védővámokról s izületi csúzról (szegény öreg ur mankón jár a csúz mián), s hogy hogy nem, szó kerül a vadászatról is. Az öreg urnak nagy birtokai, nagy erdőségei vannak valahol a Michigan vidékén; nádasban lesett rucára, sürüben lesett vadra – „de mi mindez ahhoz képest, tette hozzá szeliden elmerengve – mi ez ahhoz képest, mikor indiánusokra vadásztunk!…“

– Mire tetszettek vadászni? – kérdeztem fölriadva.

– Indiánusra – szólt ő szeliden, – indiánusra; valóságos hajtóvadászatok voltak ezek, néha szakasztott olyanok, mint India dsungeljaiban a tigrisvadászat, mikor, ha nem boldogultunk máskép, gyürübe fogtuk a gyilkos veres ember buvóhelyét, rágyujtottuk a bozótot, s ott lőttük le, ahol végre a füst, a tüz, a megfuladás és megpörkölődés elől ki kellett bujnia… Én, hiszen láthatja, rokkant vagyok már az ilyesmihez, de öcséim még meg-megcselekszik…

Szájtátva hallgattam, s az öreg ur elértette hallgatásomat. Elmosolyodott.

– Kegyed most azt gondolja: vakard meg az amerikait, még ha gobelinekről beszél is, és megtalálod a rézbőrüt. Nem mondom, hogy egészen téved; lehet, hogy vademberek vagyunk s az vagyok, talán, magam is. De éppen rézbőrüek nem vagyunk; a rézbörüből sohasem válik ember; az megmarad mindig vadnak, kegyetlennek, mérgezett nyillal lesből lövöldözőnek, – talán szépnek és költőinek, de lustának, rosszindulatunak s ostobának, mint a tigris vagy az oroszlán, amely szintén igen szép állat, de mégis el kell pusztitani ott, ahol az ember élni és dolgozni akar. Kegyed délelőtt, láttam, Prescottot olvasgatta, együtt könnyezett e derék és jó emberrel a mexikói asztek müveltség pusztulásán s a Cortezék képromboló kegyetlenségén. Nem vette észre, éppen a Prescott leirásában, hogy gonoszabb embereket a föld még nem hordott hátán, mint ezek a nemes asztekek voltak? Ezzel a fajtával nem lehet együtt élni, legfeljebb hozzá lehet romlani, – s ezt, ugyebár, mégsem kivánja tőlünk?

Szakasztott ilyen gondolatmenetet hallottam egy német apától származó, de maga már egészen amerikai, még pedig délvidéki, fiatal kereskedőtől, kivel sörszó mellett elpolitizálgattunk, s aki elébb agyondicsérte Roosevelt elnököt, amért a szegény meggyötrött muszka zsidóknak pártját fogta, majd pedig, szinte átmenet nélkül, leszamarazta, amért a négerekkel kacérkodik.

– Nem gondolja, kedves Mr. Stein, nem gondolja – kérdeztem, – hogy némi ellentmondás van a kegyed felfogásában?

– Nem gondolom. Én jó embernek tudom magamat és emberszeretőnek, akit bánt az igazságtalanság itthon, bánt az idegenben is, és nem bántam volna, ha Dreyfus kapitányért vagy a kisenevi zsidókért hadat üzentünk volna Európának. Mert igazságtalanság a zsidóval azért bánni rosszul, amiért zsidó, mivelhogy a zsidó szakasztott olyan ember, mint én vagyok, aki ha megtanulta nyelvemet s beleszokott felfogásomba, szakasztott ugy él, ugy dolgozik, ugy érez s ugy gondolkozik, mint én. Ha összeházasodom az asszonyával: a gyerekem bőre, képe, a lelke is szakasztott olyan lesz, mint akármelyikünké. Ezt kipróbáltuk, ez igy van. És kipróbáltuk, hogy a négernél nincs igy; hogy azon hetediziglen megérzik, hogy nem olyan ember, mint mi; hogy nem való közénk, ha szabad; hogy nem való arra, amit mi nevezünk életnek, s nem lehet vele másképp együtt élni, mintha alul tartják s rosszul bánnak vele. Ti idegenek és ti északiak ne beszéljetek bele a mi dolgunkba; nálatok nincsenek négerek, s ti nem tudjátok, milyen a néger. Mi tudjuk és tudjuk, hogy kell vele bánni.

9.

Megint csak elhallgattam – az ember mindig elhallgat, ha szeret vagy ha tanul. Mondom, már a hajón voltunk, visszajövet Európába; nyugaton a nap, igazi amerikai módra, hirtelen eltökéléssel bukott le a tengerbe, s hirtelenül, átmenet nélkül, burult fölénk az est. A távolból már nem látszott, csak érzett a szárazföld, Amerikának forróságtól szikkadó, verejtéktől nedvesedő földje. Szent földje – igen, ismerjük el, hogy szent. Hány hazátlanság lelt rajta hazát, hány hajótöröttség ért rajta partot! Nem uj világ, nem is szép világ Amerika, de a jóvátétel világa. Ez a fele földet beboritó nagy sziget óriási méretekben az, aminek, kicsinyben, a Robinson szigetét álmodta meg a szárazságban lángoló elméjü De Foe Dániel. Minden nemzetek Robinsonjai, s általában az európai müveltség robinsonsága itt vetődik szárazra, minekutána könnyelmüség, lustaság, bün vagy szerencsétlenség után a fuldoklásig közel volt a halálhoz. Ó, a Robinson szigete nem paradicsom; Robinsonnak dolgoznia, dolgoznia, irtózatosan dolgoznia kelett, olyan munkával, erővel, türelemmel és állhatatossággal, melynek tizedrésze is elég lett volna otthon a boldogulásra – de otthon a kényszerüség nem tudott ugy bottal s halálveszedelemmel tanitani, a siker nem tudott oly fejedelmi, oly tüdőt tágitó elégtételt adni, mint ideát. Persze: titokban, a lelke legmélyén, szigete fölött való császári hatalma közben Robinsont el-elfogja a vágy a régi világnak: nem munkátlansága, de élete után… A társalgóból zongoraszó hallik, majd egyszerre zugó ének; valaki megint rágyujtott, mint napjában annyiszor, az America-himnuszra, s a miszterek s a missziszek, a mászterkák, a misszek s a misszecskék lelkesen dalolják vele, a God save the King nótájára: Á-á-mö-ri-ká! Be sem megyek már; szembehunyva, kivülről is ismerem e képet, amint körben állanak, egy szájjal, egy lélekzettel, egy nyelven s egy érzéssel énekelnek: déliek és északiak, keletiek és nyugatiak, németből, olaszból, spanyolból, franciából és hollandusból s javarészt még a maguk testében, talán csak néhány esztendeje amerikaivá lettek – mialatt felettük, a zongorára ugorva, egy fekete kis zsidólyány lengeti a csikos csillagos zászlót. Amerikát éneklik s Európába sietnek – fáradtan, szomjasan, epedve egy kis élet s vidámság után. Daluk végigverődik a sötétségen, s mosolyogva lehunyt szemhéjaim mögül egyszerre ott látom magam St.-Louisba menet a vasuton, a hálókocsi dohányzó-szobájában, egy szurtoskörmü vékony kis szabó mellett, aki régen, talán harminc esztendeje, hogy Bajorországból ide vetődött, s most igen jól megy dolga. Kinéztem az azon órában sik vidékre, melyet megült a por s az elhagyatottság; imitt-amott rongyos deszka-vityillók, gazdátlan taligák – furcsa, hogy mint Belgiumban, itt is: ahol legtöbbet dolgoznak a világon, ott tetszik a vasut mente a legistentől megvertebb leromlottnak. A szabócska sürün hörpentette kis ezüst butykosából a whiskyt, s minden korty után kéjesen köszörülgette torkát. Végignézett a vidéken, majd hirtelen lelkesedéssel fordult hozzám:

– Istenem, micsoda áldás az emberiségre, hogy ez az Amerika: van!

Értően bólintottam egyet, ő meg halkan tette hozzá:

– De azért nem mondom, hogy élni nem jobb otthon.

Berlin

(1908.)

Mióta, nyolc esztendő előtt, utoljára jártam Berlinben, ez a szép és nagy város nemcsak még szebb s alig nagyobb lett, de meggyarapodott egypár olyan Wahrzeichen-nal, amilyenről, aki ma ismeri meg, szinte ezekről ismeri, s el sem birja gondolni, hogy Berlin ezek nélkül is Berlin lehetett. Ilyen, mindenekelőtt, a berlini uj épitészet s ennek legszebb virágja, a Messel Wertheim-áruháza, melynek szolid és praktikus bájossága benne kisért, valóságos stilus gyanánt, az uj szinházak és kocsmapaloták épületeiben. Ilyenek nagyrészt e kocsmapaloták, melyek a gyalázatos főztjéről nevezetes Berlint most hirtelen Páris, Stockholm és Bécs mellé állitják – nem ugyan főzőmüvészet dolgában, de ez ugyis csak az igen gazdagok mulatságát szolgálhatja, hanem abban a fontosabb tekintetben, hogy elérhető áron egészséges és változatos matériából készült ehető ételt kapni tisztességes felszolgálással. Ilyen a földalattival váltakozó földfeletti vasut, mely viszont newyorki vonást elegyit a nagy város képébe s a töltésre zárkózott Stadtbahnhoz képest olyanfajta meghittséget vet a közlekedésre, aminővel az orvos vagy az anatomus nézi embertársait. Ilyen a részint csak Párist és Bécset ostromló lázas szinházi élet, amelyről még a portás és a pincér társaságával megelégedő idegen is megérzi, szinte a levegőben, hogy a közélet részévé lett, szivbeli és közügygyé. Ezekhez s a most már gépkocsiktól is népesitett közlekedés növekvéséhez képest hanyatlás számba legfeljebb az mehetne, hogy a becsületes és emberséges Ladenschluss-törvénynél fogva ma már minden boltot bezárnak kilenckor, s nem vehetni, mint annakelőtte lehetett, éjfél után kettőkor a Friedrichstrassén keztyüt és nyakravalót. Ezt a különbséget azonban igazán csak az veszi észre, aki meghal, ha éjjel kettőkor nem vásárolhat keztyüt meg nyakravalót.

Megengedem, hogy ez külsőséges itélet, s az olyan nagy város polgára, mint aminő Berlin, méltán lenézheti azt az idegent, aki mindössze ezt látja meg Berlinen, s azt hiszi, hogy ilyenformán valaminemü sejtelme van a városról, lakosságáról, életéről. Bizonyára nincs sok, és, hiába, a portás és a pincér nem mindenben reprezentál egy három milliós világvárost, melynek lakosai közt ott a császár is, ott vannak tudósok, költők, ott az udvari nemesség s ott az ipar s a pénz uj nemessége és, ami mindezeknél nagyszerübb, ott a világ legremekebbül szervezett munkástábora. Mindazonáltal nem kell azt hinni, hogy az ilyen felszines szemlélő s csakis a felszint szemlélvén, mégis egyet-mást ne látna meg az idegen világ leglelkéből, legsajátosabb sajátosságaiból. Ugy vagyunk ezzel, mint a fiziognómiával, mely zárt ajakkal is beszél s elmondja gazdája titkait. Csak éppen szemügyre kell venni.

Hogy példát mondjak erre s berlini példát: itt a német birodalmi gyülés palotája s itt vannak az ülései. Én éppen akkor jártam ott fenn, mikor javában folyt az ujságiró-sztrájk s egy olyan gyüléshez volt bejutásom, melyről a világ nem tud – igaz, hogy nem sokat veszit vele; Tirpitz admirális költségvetését tárgyalták, és sem az admirális ur, sem a képviselő urak nem erőltették meg magukat, hogy a vitát érdekessé tegyék. S fenn ülve a karzaton, szemben az elnökség s a szövetségtanács dobogójával, unalmamban azt kezdtem elgondolni: vajjon ha ezt a házat és gyülést nem ilyen magamformáju minden hájjal megkent s a németség emlőin nevelkedett ujságiró nézné végig, hanem valami átlagos müveltségü, teljesen idegen ember: milyen képe alakulna a német alkotmányos és politikai életről?

Mindenekelőtt észrevenné, hogy sem az ujságoknak, sem a berlini, sem tehát a birodalmi életnek nem afféle lázokozó fókusa a Reichstag és épülete; még a külügyminiszter-kancellár expozéja napján is közömbösen bonyolódik le a sürü forgalom a Reichstag közelében, melynek a nyilvánosságot igen megrostáló jegykiadó szokásai azt mutatják, hogy a nagyközönség nem igen töri magát az ülések után, különben kiküzdötte volna már magának, hogy ne olyan legyen a bejutás, mint egy magánmuzeumba. Egészen biztos ezekről a külsőségekről, hogy ennek a parlamentnek nincs, nem lehet föltétlen vezérlő hatalma; nem e körül vagy nem csakis e körül forog a politikai élet; ennek szava nem oly erős, hogy emelne vagy buktatna olyanokat, akiktől sorsok, vagyonok, bodogulások függenek – ha ilyen volna, a dolgaik után járó emberek többet törődnének vele.

Széles, előkelő, egy kicsit luteránusan disztelen és kongó keresztfolyosókon ődöngenek lassu léptekkel a népképviselő urak. Legnagyobbrészt – egypár elegánsabb öreg junker-figurát kivéve, polgári, sőt kispolgári viselkedésü és öltözetü férfiak, akik szemmelláthatóan idegenül és idegesen járnak-kelnek a frakkos lakájok között, s látszik rajtuk, hogy nem ez az ő igazi helyük; nem, mint az angol képviselőnek, még egy s a legmeghittebb klubjok ez a többi mellett. Ahogy egymásnak köszönnek, ahogy egymás mellett elmennek, azonnal látszik, hogy kevés közük van egymáshoz, vagyis megint csak az, hogy nem tulságos sokat hat az egyes sorsára, hogy itt mi történik, ki van fölül és ki van alul. Benn a teremben a kevésülésü karzatok mind tele vannak, csak az ujságirókarzat kong az ürességtől. Egy-egy rosszul öltözött öreg irnok-figura ül csak a helyén: a klerikális ujságirók, akiket a rabszolgatartóik még a saját szakbeli összetartásuk szocializmusától is eltiltanak. Az idegen, aki tudja, hogy ujságiró-sztrájk van, menten megállapithatja, hogy ebben az országban a sajtó s az ő munkásai nem tartoznak a legnagyobb hatalmak, a legjelentősebb mozgatók, a legtiszteltebb emberek közé. Ugy látszik, ez a világ a legitim jogok világa; az olyan szerzett jogok, mint aminők világszerte a zsurnalisztikáé, itt nem tetszenek, nem kellenek, nem imponálnak. Ha nem igy volna, lehetetlen volna, hogy sem a karzati közönség, sem a képviselők, sem a szövetségtanácsi dobogó emberei nem igen nézegetik ezt a már ürességénél fogva is feltünő karzatot; nem okoz egy lélekzetnyi mozgalmat, mikor üres padjain mégis felbukkan egy-két gyászos figura.

De legtanulságosabb maga az alsó ülésterem. Patkóformáju sürü padokban ülnek itt a népképviselők, s a patkó előtt, széles dobogón ül középütt az elnökség s jobbról-balról két-két széles széksorban a szövetségtanács. De nemcsak ezeknek van helyük a dobogón. Egy-egy idősebb katonán vagy redingoteos elegáns öreg uron meglátszik, hogy államtitkár lehet vagy valamely állam delegátusa. De vannak fenn fiatal emberek: fiatal tengerésztisztek és egészen fiatal hadseregbeliek is, s vannak egyéb jókabátu, de mind ugyanazon férfiuval, a tengerészeti miniszterrel vagy államtitkárral szemben igen alázatos férfiak, akik nyilvánvalóan miniszteri tisztviselők. Igy válik hát ketté ez a világ: lenn a mély félkörben a többnyire rosszul öltözött s nagyrészt félszeg viselkedésü képviselők – fenn a dobogón pedig a tisztviselők, a legnagyobbtól a legkisebbig, egymás között a langrétra szédületeitől elválasztva, de lefelé egy mosolygó, közömbös, le nem néző s szinte le sem látó szines uri sokaság, a hatalomnak és előkelőségnek monopolista könnyedségével és természetességével. A két világ közt semmi érintkezés. A képviselők nem mennek fel, az urak nem szállnak le. Mégis: a tengerészeti államtitkárnak van valami megbeszélni valója Epsberger urral, aki a centrum vezércsillaga s az üsd agyon, de ne nagyon ellenzék feje. A világért sem megy le hozzá; egy lakájt küld utána; a képviselő ur felsiet a dobogóra, ott udvariasan kihallgattatik s megy vissza megint a plebs közé. Ebben a birodalomban, azt kell hinni, az urak a tisztviselők s a tisztviselők az urak, és, ugy látszik, elég jól végzik a dolgukat, mert akiknek ez állapotra legféltékenyebbeknek kéne lenniök: a képviselők ugy törődnek hozzá, mint valami természetességhez, mint a berlini klimához, mely kellemetlen ugyan, de nem rossz levegőjü.

Jól végzik a dolgukat; itt is jól végzik: feláll egy szürke, öreg képviselő – az embernek megdobban a szive, mikor ráismer, hogy Bebel, de ha nem ismerné is, látnia kell, hogy nem lehet jelentéktelen ember, mert mikor beszélni kezd, az addig részvétlen dobogó, élén az admirálissal, lassankint átcsoportosul feléje, a balmezőre, sőt két redingoteos és néhány tengerésztiszti ruhás uri ember egészen előrehajol és papirost, ceruzát tart kezében. A szónok – kellemes szavu és választékos beszédü – megemliti, dátum szerint, az államtitkár ur egy mult évi beszédét. Az egyik redingoteos ir valamit a papirosára s átadja egy fiatal tisztnek, ez szalad vele hátra, kimegy egy ajtón, majd visszatér egy vastag kötettel, felüti, elolvas benne valamit, hozzáir egypár szót a cédulára irtakhoz, visszaadja a redingoteosnak, aki viszont az admirális vagy miniszter vagy államtitkár urnak adja kezébe. Ez a procedura megismétlődik a Bebel beszéde alatt egynéhányszor, s általában ilyesmiben sürögnek és forognak a berendelt szaktisztviselők az egész ülés, az összes ellenzéki beszédek alatt; a vita végén egy csomó ilyen cédula van a miniszter kezében, aki összefoglaló és vitazáró beszédét ezek kapcsán mondja el, menten pontosan, minden adattal felfegyverkezve felelvén minden kifogásra, vádra és birálatra. Az idegennek is észre kell vennie, hogy ez a világ a jó igazgatás világa, az embereknek nem sok szavuk van, de gondjukat viselik. S ahogy a különben hüvös ház a még hüvösebb dobogó felől a beteg öreg népvezért, aki már annyira megrokkant, hogy nem tud állva beszélni s beszédét a felcsapódott székülés élére ülve mondja el – ahogy mondom a vörös öreget mindenfelől tisztelet és szimpátia veszi körül, azon megismerszik, hogy ez a világ nemcsak a hivatali munkának, de általában a munkának, a dolgozásnak, a kötelesség állásának világa, ahol a hivatali rangon kivül a jól végzett munka s a teljesitett kötelesség is rang s tisztesség az embere számára. S talán az sem erőltetett következtetés, hogy ez a béna parlament öntudatlanul talán rá sem gondolva, annak az osztálynak erőbe hozásától várja megelevenedését, melyből ez az öreg uri munkás ide differenciálódott.

Ez a parlamenti példa csak egy a sok közül – igy mehetnék végig szinházakon, temetőkön, villamos kocsikon, áruházakon, sörkocsmákon, zálogházakon, sétatereken és száz egyéb felé, ahol szintén, ha az ember egy odavalóval sem ismerős, egy család hajlékába sem jutott be, észrevehet sok mindent, aminek üvegén át az odavaló élet leglelkébe is beláthat. Nekem különben legutóbbi berlini mulatozásom alkalmával volt szerencsém megismerkedni és együtt lehetni az odavaló szinházi élet egypár igen kiváló emberével, tehát szerezhettem értesülést egyenest és jó forrásból. Mégis: még ebben a társaságban és társalgásban is a sok érdekes és tanulságos közt, amit bőven hallottam, legérdekesebb és legtanulságosabb megint csak egy kép, egy jelenet, egy faktum volt, amely többet mond annál, mint amit a benne résztvevők különben igen mélyet és elméset mondtak. Ez a jelenet, röviden, az, hogy éjjel három órakor egy nagy fogadó külön szobájában együtt ülünk irók és szinészek, odavalók és idegenek, s már egy órája, hogy beszél s még egy óráig beszél majd, szinte megszakitatlan dialogusban, versengve, vitatkozva, indulattal és nekihevülve, a társaság két tagja, két igen müvelt, igen komoly, igen elmés és az életben nagy energiáju férfi, s beszélnek legelvontabban müvészi kérdésekről, dolgokról és elméletekről, igen magas rendüekről, igen fontosakról, olyanokról, aminőkről sokan köteteket irtak, cikkeket magam is irtam, de beszélgetni és társalogni róluk önképző körös korom óta nem volt alkalmam – nemcsak itthon, de teszem Párisban sem. Az idegen ebből erőltetés nélkül következtethet kettőre. Az egyik megint csak az, hogy a politikának ebben az országban nem lehet főfontosságu jelentősége, különben lehetetlen volna, hogy nagymüveltségü, sok munkáju és gyakorlati foglalkozásu férfiak ennyire kizáróan müvészi dolgok köré kristályosithassák érdeklődésüket. A másik viszont az, hogy ebben a világban a kultura nem valami sznobizmus dolga, nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, melyben megmárthatják homlokukat, hanem, legalább is a müvelteknél, lélekző levegő lett, vagy, mondjuk, leszokhatatlan testi szükség, mint az angolszászoknál a fürdő.

FELJEGYZÉSEK

Bűn az, miről más is tud.

⦿

Szerencséje van a szerelemben, vagyis: ráér.

⦿

Csak egy napot kérek az életből, amikor kétszerkettő öt!

⦿

Néma gyermeknek édesanyja sem érti szavát – s hány néma gyerek nem tudja megérteni, hogy mért nem érti szavát még a saját édesanyja sem!

⦿

A sziv jobb tanácsadó, mint az ész; legalább nem akarja elhitetni, hogy okosat tanácsolt.

⦿

Verébre ágyuval? Igenis, ha kártékony és nincs ellene egyebem, bizony nekimegyek ágyuval.

⦿

Az élet halálraitéltjei azok, akiknek torkukon akad a szó, melyet magukért kéne ejteniök s a kenyér, melyet más elől kéne elenniök.

A régiek leberetválták a rabszolga fejét s tar koponyájára irva a levelet, várták, mig megnő a haja s igy küldték követségbe, izenettel, melyet maga sem ismert s csak vevője tudta meg, ha ujra leberetválta a fejét – s ha tudott olvasni. Ilyen irás van voltaképp mindenkinek a koponyáján; mindennek minden porcikája, minden vonása, minden alakja bő izenetet, teljes felvilágositást, a megesküdhetésig megbizható adatot szolgáltat egész hajdani történetéről, melynek rendjén fokról-fokra alakult olyanná, amilyen – egyben felismerhető s értő szem számára könnyen olvasható nyomait mutatván annak, amilyen volt. S mily nehezen tud ez irásban olvasni még a tudós is, aki pedig beretvával dolgozik s mi magunk mily ártatlan tudatlansággal viseljük magunkon származásunk történetét!

⦿

Csak meghalás van, de halál nincs. Ez lapos igazságnak tetszik, mint mind, amit az ember a maga bőrén ki nem próbált. De ha ott fekszik az ember kinyujtóztatva az altatókocsin; ha, belélekezvén ötöt-hatot a savanyuan fojtó kloroform-gőzből, a koponyája belseje zugó és kalapáló vörös kupolateremmé tágul s eszmélete utolsó haldoklásában már csak az az egy gondolata marad meg, hogy: ilyen lehet, ha az embert megüti a guta – s aztán nem gondol és nem érez többé semmit; majd meg aztán, ha másfél óra mulva fölébred, megnyuzva, megsikálva, megrágva, összevarrva és összeragasztva, égő bőrrel, jéghideg lábbal s azzal a tengeri beteg óhajtással, hogy inkább meghaljon, semhogy ezt elviselje: akkor gondolatlan és hivatlan fölkél benne a következtetés, hogy ez a másfél órai semmi, mely alatt épp ugy négyfelé vághatták, fejét vehették, vérét elfolyathatták volna, tulajdonképp rokona volt a halálnak, szinte sógora vagy unokaöcscse. Azaz: minden igazság lapos és velőtlen, míg hatalmát a maguk bőrén ki nem próbálták, de az olyan próba, mely még messzebbre hat be, egy pár hüvelyknyire a bőr alá, még a halál velőtlenségének is, annak a közhelynek is, hogy a halál velőtlen, a legkinosabban meglepő hatalmat tud adni.

⦿

A betegség gondolkozni tanit s a fájdalom rejtelmeket fed fel. A kinlódás állandó szubjektivitása a kinlódó szubjektumot állandó objektumává teszi az önmegfigyelésnek, s befelé néző szociológus számára alig tudok tartalmasabb tanfolyamot, mint egy öt-hat napos laparotomiás állapotot. Véletlenül lett énből történetien lett reprezentativ emberi állattá válik ilyenkor az ember, ki az ő pillanatnyi kinlódásaiból nemének egész fejlődési menetére kénytelen sejtelmesen visszakövetkeztetni. Faj, idegzet, test, mind csupa megsürüsödött és lerakodott történelem, erősebbnek mutatkozik az akaratból s eszméletből lazán s átfutóan összeállott énnél, mely, legyőzetve és leteperve, rámered a történelemre, meglátja, észreveszi, megérzi, mint ahogy a letepert állat érezheti, észreveheti és rémülten szemlélheti a rája nehezedő vadállat sulyát, szőrét, melegét és szeme szikrázását. Ha igy neked esik a fájdalom, hogy magad téped meg bele a husodat és vicsorgatod a fogad, önkéntelen fölkél benned a történelemelőttien homályos emlék, hogy ezek a reflexek, az állnak s az ujjnak e céltalan mozdulatai ugy plántálódhattak bele testedbe, hogy még emberelőtti időkben, hirtelen fájdalmak többnyire akkor álltak elő, mikor egyik állat nekiugrott a másiknak, s ha ez annak karmát és fogát érezte a husában, ugyanilyen mód karmával és fogával kellett védekeznie.

⦿

Meggyőződésre mindig rettentően természettudományos voltam s nem hittem már gyerekkoromban sem a halhatatlanságban, a halál után való életben. Azonban olyan ember lévén, aki nem osztozik a saját meggyőződéseiben, nagyszerü felvilágosodottságom tövében, mint a komor ciprus alatt a pettyegetett bolondgomba, vidáman huzódott meg a talánnak s a nem tudomnak egy nap elpusztuló, másnap, eső után, ujra kibuvó babonája. De mióta egyszer operáló-asztalon feküdtem, ennek a szép állapotnak vége. Belekóstoltam a halálba; nemcsak hiszem, de tudom, mert megpróbáltam, hogy nincs halhatatlanság, nincs halál után való élet, s hogy, ha már az élet is semmiség, a halál még semmibb; egy igen egyszerü, természetes, magától értetődő s a lehető legkönnyebben kialakuló, beálló és elkövetkező tökéletes semmi. Ha nem tudnám, hogy őseink, a derék félállatok, egyfelől kötélidegü barmok, másfelől azonban üldözött férgek voltak, nem is érteném, mint tudtak a halhatatlanság gondolatára rávetemedni. Igy azonban értem. Zaklatottságuk, melynek közepett csak a sebláznak vagy az ellenség-félésnek nyitott szemmel való s látomásoktól népes éberálmát ismerték, egyre-másra küldtek nyakukra olyanoknak fenyegetődző, számonkérő, feleségeiket, jószágjukat s szerszámjaikat visszakövetelő álomalakjait, akikről tudták, hogy meghaltak, akiket maguk temettek el, vagy széjjelvagdaltak, talán meg is ettek. Viszont, nem lévén érzékeny idegzetüek, nem ismerték a maguk tapasztalatából az ájultság állapotát, mely amaz álomképpel szemben arra tanitotta volna őket, hogy a halál nem élet, a halál semmi, a halottnak egyszer s mindenkorra mindenestül vége. Igy fejlett ki bennük a halhatatlanság hite s száll furcsa, vigasztaló, de egyre fogyó s pusztuló örökségül ránk, bolond unokákra, mig végképp el nem vész majd a mi unokáink kezén, akik, szegények, még nálunknál is bolondabbak, mert még nálunknál is józanabbak lesznek.

⦿

Hogy mit el nem tud viselni fájdalmat és beavatkozást az emberi test! Élet, gondolat, érzés – az ember azt hinné, hogy mind e finomságokhoz finom masina kell, a legpontosabban kimódolt, a leggyöngédebben összeállitott! Valójában a nyuzóorvos, ha csak elég tisztán cselekszi, ugy furhat-faraghat rajtad és benned, mintha agyagból volnál, nagytisztogatást tarthat a hasadban, a beleidet megkurtithatja, a nyilásaidat bevarrhatja; ma, a keze alatt, alig vagy egyéb egy rakás széthullandó matériánál, harmadnapra pedig már fönszaladgálsz, emberül, homo sapiensül!… Karácsonyra egyszer fonográfot vettem a kicsinyeimnek. Egészen durvát, csak játszanivalót, néhány koronáért; lomha acélrugóra járt, a membránja egy lap celluloid, a közepén bádoglegyecskével – s mindazonáltal ez az otromba szerszám a ráhuzott épp ily kevéssé finom kaucsukkürtőről gyönyörüen leénekelte a leggyönyörübb énekesnők leggyönyörübb nótáit, az emberi hang, a mi nemes, különös, legsajátabb és leglelkünkből szakadt emberi hangunk minden édes sajátosságaival. Egy pár órát forgatták a gyerekek, forgatták is, nyaggatták is – végre elszakadt a lószőr, mellyel a rugó a hengert hajtotta. A kis fiam egyszerüen spárgát kötött a helyébe, jó egy pár helyütt összecsomózva. Majd a légy vált le a membránról, csak enyvvel volt odaragasztva – s a kis leányom nem sajnálta a nyálát, hogy visszaragassza. Végre az egyik kaucsuk-kürtő is megrepedt, még pedig a legremekebb szopránnótás, mintha villám szaladt volna rajta végig. Nos: mindez nem tette egészen tönkre; mind e balságok, belenyulások és helyettesitések után az eredendőnél is durvább masina, ha valamivel náthásabban és nyekergőbben is, de még mindig emberien, még mindig édesen dalolta el a legédesebb énekesnő legédesebb nótáját. S mind, akik énekelünk és beszélünk s gondolkozunk és érezünk és élünk: mind ilyen durván összerótt masszák vagyunk, a legtervtelenebb, a legöntudatlanabb, a legképtelenebb s a legpocsékolóbb ácstól, a természetes kiválástól találomra összeillesztettek!

⦿

Mintha egy képfaragó esnék neki vakon egy tönk agyagnak és jobbról-balról ütné és pofozná, – ami ez atyai kéz alatt kiformálódnék, az és ilyenek vagyunk és igy lettünk mi, valamennyien, akik élünk, és minden, ami van.

⦿

Hol kezdődik az áldozatra való készség? Semmi esetre sem ott, ahol valami áldozattal adózom, mert ez néha nem is oly nagy áldozat, jobban mondva: ami áldozatnak tetszik, valójában nem az, mert a feláldozottat lehet hogy szivesen áldozom, csak hogy ne kelljen áldoznom, teszem, nyugalmamból, kényelmemből, szemérmetességemből vagy gyávaságomból. Igazában csak az az áldozat s a más iránt való áldozó készség, ha más miatt vagy a más javáért olyasmit türök vagy cselekszem, amire a magam kedvéért, a magam érdekéből nem tudtam volna magamat rászánni. Ha teszem az amugy is fukar vagy igénytelen vagy az életen nem csüggő ember akárkik kedvéért még többet koplal vagy még kevesebbet fürdik, vagy megöli magát, hogy a biztositási dij nekik jusson: az még nem áldozat. De hogy a szemérmes és büszke férfi, aki a maga haladása kedvéért a kis ujját sem mozditotta meg soha, akár a saját gyerekei kedvéért is kilincseljen és előszobázzon: az a legnagyobb önfeláldozás, amit el tudok gondolni. Azt hiszem, az anyai szeretet azért olyan magasztos, mert majd csupa olyan áldozattal jár, amit az asszony a saját maga jóvoltára sohasem vállalna.

⦿

Mit mondana vajjon a komoly szándéku fiatal ember, ha a jó házból való fiatal leány igy szólna hozzá: Mondja, kérem, hogy’ tudna velem meglenni egy egész hosszu életen át; hogy tudná, mint mondja, nevét és becsületét rám bizni, és tudná, mindenesetre, a sorsa egyik fő alakitójának megtenni: ha valóban oly buta liba, oly értetlen állat, oly semmit meg nem látó, észre nem vevő, s vér és akarat nélkül való ábránd-masina volnék, amilyennek mutatnom kell magam, hogy el merjen venni, s meg merjen tenni társának egy egész hosszu életre, neve és becsülete őrzőjének, és sorsa egyik fő alakitójának?

⦿

Nem igen van emberi cselekvés, mely előtt szóban kevesebb, cselekvésben több tisztességet tennénk, mint az evés. Az evés külsőségeiben való szertartásosságnak meg vannak a maga kiadós okai. Kevesen gondolnak arra, mikor az ember emberi voltának valami jelképét, a kimüveltségnek valami ismertetőjét keresik s önkéntelen elégedetlenséggel látják a válogatást a tüzre, a beszédre s az irásra korlátozva, amik – szó sincs róla – nagyszerü, de az emberhez végre sem hozzánőtt kitalálások – kevesen gondolnak, mondom, arra, hogy mindezek szinte keveset jelentenek ahhoz a sajátosan emberi s a müveltség legnagyobb javát jelentő vivmányhoz képest, hogy az ember az ő táplálékát békességben költheti el. Micsoda nagyszerü java az emberi összetartásnak, hogy kialakitott egy állatot, éppen az embert, mely evés közben nyugton marad, mert nem kell attól tartania, hogy az étellel való elfoglaltsága, az evés miatt való gondatlansága közepett valami más állat rávetheti magát s megölheti vagy legalább is elragadhatja tőle keservesen megszerzett falatját! Az állatok erőmozdulatai ideges kapkodássá és rángatódzássá fejlődtek el, egyfelől az éhség mohóságától, a gyilkolás küzdelmétől és dühétől, másfelől azonban a zsákmány elköltése alatt érzett állandó félelemtől. Csak az egy ember tud méltósággal enni, s a parasztnak ájtatos és meggondolt evésén még frissen megérzik a meghatottság, hogy a fáradsággal megszerzett ételt legalább biztossságban fogyaszthatja el. Ha az ember emberi mivoltának kéne szobrot állitanom, nem tudom, Goethet faragtatnám-e meg annak, vagy valami szép, komoly magyar parasztembert, amint szépen és komolyan szel egyet kenyeréből, szalonnájából, bicskája hegyére tüzi, s csöndes félivben emeli szájához.

⦿

Az evésnek, mint jogos szenvedélynek elismerésével még messze mögötte vagyunk a szerelem ilyen elismertetésének. A szerelemmel szemben még a komor aszkéta Dante is ellágyult s a legédesebb gyengédség aranyosan átlátszó szavaiban őrzi meg a Paolo s a Francesca bünös szerelme emlékét, mint ahogy a borostyánkő megőrzi a belekeveredett szerelmes két aranylegyet. Szeretni szabad s méltó az emberhez; mentül több bünnel és képzelettel történik, annál komolyabban s annál több tisztelettel szemlélik. Ám étel s ital dolgában még mindig a félvállról való vétel a kötelesség, s aki mégis komolyan veszi, annak ezt önnönmaga megvetésével kell jóvátennie, tiszteletét s áhitatát maga is csak mint bocsánandó gyengeséget emlegetvén.

Pedig ez a bün, mert barbárság: ez a megvetése az ételnek. Hiszen nyilvánvaló, hogy az étel s a szerelem természettől fogva egyenlő rangu, sőt, valójában, ugyanazon természetü folyamat; az ételnek, mint a szerelemnek, meg vannak a maga magasztosságai, misztikumai, s az emberi mivelődés legmisztikusabb s legmagasztosabb jelenségeiben: a vallásos szertartásokban talán még nagyobb is a szerepe, mint a szerelemnek. A keresztyénség az ő minden spiritualizmusával sem tudta az emberi természetet mivoltából kiforgatni, s a középkori katholicizmus az ő baráti és apáca-aszkétizmusa közben szinte buján és kéjelgően volt átszőve a szerelem s a táplálkozás motivumaitól, mint aminő a Krisztus állandó vőlegénysége, az egyház anyai méltósága, az urnak teste, mely ostya formájában vétetik. Nem nehéz e jelenségekben régi kultuszok nyomára bukkanni: szüzeknek valóságos feláldoztatására, vagy ami épp ily gyakori: testi szerelem cselekedeteivel való isteni tiszteletre, és mindenekfelett ételáldozatokra, melyek vagy mint a mennyei hatalmak számára rendeltetett táplálék égettettek el, vagy a papoktól elfogyasztatván, egyengették az utat a mennyei üdvösség felé.

⦿

Azt már csak nem lehet eltagadni, hogy velejében a keresztyénség zsidó kitalálás, sőt tipikusan zsidó, valóságos kvintesszenciája a zsidó léleknek. Örök kár, hogy a kicsiny, elzárkózó, fogyaték erejü nép nem maga terjesztette és fejlesztette; hogy csak gondolatát pedzette meg, s gyakorlatát a középkor barbárjai állapitották meg. Igy hajtotta végre Napoleon is a liberálizmust – és meg is látszik a liberalizmuson.

⦿

Drága, bölcs és csupa életismeret a katholicizmusnak az uristen előtt való szószólókba vetett hite. Mert ő szent felsége előtt, az ő mindenhatóságában, minden egyformán semmis és jelentéktelen, még az emberi sziv is, minden félelmével és töredelmével. Ám isten fia, ki emberré lett, a szent szüz, ki tele van anyai szeretettel, vagyis drágálatosan magasztos kicsinyeskedéssel, a szentek, akik az ember emberi mivoltának minden iskoláját megjárták, mielőtt az üdvösség felmagasztosultságában bevonultak: ők mind emberek, s mivel nem idegen tőlük semmi, ami emberi, szükséges és alkalmas szószólók a legfőbb biró előtt, aki előtt idegen minden, ami emberi.

⦿

A hitből kinőtt, a valláson tulnőtt görög bölcsnek csak gunyos és lenéző szavai voltak a multak baromi istenségei számára. A mai bölcs pedig, mentül jobban elhalványodik hite, annál gyengédebb kegyelettel csügg a názáreti Jézus alakján, s a szociálista Marxot vagy az anarchista Reclust, aki nagyon szivébe zárja s örök dicsőségbe akarja emelni: azt mondja róluk, hogy krisztusi férfiak.

⦿

Nem nehéz megállapitani: miért. A kereszténység, amely előtt a nyugati világ alakitó népei meghajlottak, voltaképp az esszénus és plátói világfelfogás volt, a zsidó s a görög élet és lélek legutolsó szava, legfőle, legvirágja, legteljesebb kiérettsége. A fejletlen nyugatiak, mikor formáit átvették, lelkükben s intézményeikben mélyen alatta álltak e fejlettségnek, s mint ahogy az uj istenségek neve alá öntudatlan visszalopták régi isteneiket, az uj hit gerendáival is régi hatalmaikat s régi világukat támogatták meg. Az uralkodást s a szolgálatot lajtorjába foglaló hübéri kereszténység alatt ugy eltünik az eredendő kereszténység mindeneknek egy atyától lettségét valló tanitása, mint ahogy a középkori gót templom cifraságai alján nehéz megtalálni az eredendő görög templom vonalait. Saját természetes fejlődésében a nyugati világ csak ma jutott el afféle fejlettségig, aminőn akkor volt a keleti, mikor a kereszténység levált róla. Marxot és Reclust mindenesetre inkább lehet egy napon emlegetni Jézus Krisztussal, mint Nagy Konstantinuszt vagy akár Nagy Károlyt is. S elvégre a tett propagandája sem volt idegen Jézustól; a templomból a maga kezével korbácsolta ki a pénzváltókat s a galambárusokat.

⦿

Nemcsak isteneit: megváltóit is a maga képére teremti az ember. S ahogy maga változik az idők folyásával, ugy változnak megváltói is. Csak sorsuk nem változik: az, hogy feszitsd meg-gel fogadják őket.

… Ez eddig csupa laposság és közhely. De nem tehetek róla. A közhely épp azért laposodik közhelylyé, mert számos nemzedékeken végig, talán kezdettől fogva mindvégig igaz volt és igaz lesz. A régi történetek, énekli Heine, mégis csak ujak maradnak, mert akivel megesnek, mégis csak megszakad belé a szivük. Unott jelenség, hogy minden korral s nemzedékkel megváltozik a világ, s untig ismeretesek, az unalomig egyformán ismétlődőek e vedlésnek lázas és görcsös fájdalmai. Ám e lázat, e görcsöket, e velőbe hasitó vonaglásokat az ujság teljes fájdalmával érzi a maga testén minden uj nemzedék. Amit ma haladásnak és fejlődésnek nevezünk, azt már a rómaiak is ismerték, és uj dolgok-nak nevezték. S ez az uj dolgok szó egyuttal rosszaságot és rosszat, bünös és fájdalmas dolgot is jelentett, s ilyen értelemmel élt vele nálunk is még a XVII. század második felében a hires poéta Gyöngyösi István.

Uj dolgok: rossz dolgok – s mikor az emberek a megváltó ujságokat üldözik és megfeszitik: becsületes indulattal, őszinte gyülölséggel, igazuknak lángoló átérzésével cselekszik ezt meg. A takácsok, akik az első szövőgépeket szétrombolták, a kocsisok, akik az első vasuti vonatokat kisiklatták: bizonyára hivő keresztyének voltak. Bizonyára tele voltak két évezreden visszaharagvó gyülölséggel az irástudók, a papi fejedelmek, a megátalkodott zsidók iránt, kik a megváltó Jézus Krisztust epével itatták s megfeszitették. S bizonyára nem sejtették, hogy mikor ők az első masinákat izekre szedik, motolláikat összezuzzák, pántjaikat megtépik, és sarkukkal ugy taposnak romjaikon, mint a hajdani harcos az ellenség belében: hogy ők ezzel ugyanoly megátalkodott népek, a megváltónak ugyanoly vaksággal megvert megtagadói, mint akik kétezer év előtt az isten fiát feszitették meg.