ENYIM, TIED, ÖVÉ

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A CSEH SCHWEICZON ÁT.

Mikor az ember önmaga elől fut! S viszi magával mindenüvé üldözőjét.

Incze kétszer utazta körül a földet: az utazás minden neméhez hozzá volt már törődve s most azt érzé, hogy kifáradt és türelmetlen. A szélcsend a tengeren, a veszteglés a pusztában, a tábori nyomorúság soha sem kedvetleníté el; hajh! akkor ott volt mellette maga a minden utak czélja: a nő; az enyim, a minden. – Most az a mély tenger fenekén fekszik s most aztán a legrövidebb út is oly végevárhatlan hosszú!

Incze megkisérté üldöző gondolatait más régiókba átcsalogatni. Nem mentek oda. Gondolkozott a nagy missióról, mely reá otthon vár. Egy újra szabadulni törekvő nemzet előharczosa lehetni, mint egykor a csatamezőn, úgy most az államalkotás terén. Labyrinth az! Minden párt magáénak fog tartani; melyiket választod? Lelkesedésed vagy bölcseséged szavát hallgatod-e meg? Hallgat mind a kettő. Lelkesedés, bölcseség mind odalenn fekszik az «enyim»-nél; a tenger fenekén. Vissza akarta magát vinni ifjusági ábrándjai szinhelyére; minő öröm lesz a rég látott hazát újra végigtekinthetni! az ismerős rónákon végigcsapongni, a kék hegyeket közeledni látni! Nem melegedett fel rá. Ki vár ottan téged? Ki szeret ott? Honszerelmed, otthonod odalenn fekszik a tengerben, az «enyim»-nél.

A vaspályán utazás sok változatosságot nyujt: tájak jönnek, változnak sebesen; emberarczok jönnek, változnak sebesen. Minden tájék, minden arcz hagy egy nyomot a lelkében. S mikor egy ifju szép hölgy halad el egy pillanatra előtte, s a perron előtt megállva, még egyszer visszatekint s történetesen ránéz: olyan rosszul esik neki ez a tekintet. Miért vannak szép nőarczok a világon, mikor az egy sem az «enyim?»

Egy állomáson az indóházból egy épen olyan nőt látott kilépni, a minő Serena volt s utána egy épen olyan férfit, mint ő saját maga. Mikor aztán közelebb jöttek, akkor látta, hogy nem hasonlít az a pár sem Serenához, sem ő hozzá.

A vasút Prága felé a regényes cseh Schweiczon visz keresztül, az Elbe folyó partja mentén. A kék folyamon tarkára festett vitorlás dereglyék úsznak. Egy vadregényes táj, melyen keresztül a kultura egy hosszú boulevardot tört keresztül.

A szédületes magas sziklaormokon fenyőerdők és lábaiknál négy-öt emeletes házak, paloták, gyárak, hotelek, tarka gunyhók.

A sötét erdő közepén egy-egy nagy fehér kőhalmaz, s annak az oldalában egy piros födelű ház. Milyen jó lehet ott elbújva lenni!

Néhol a házak olyan szorosan oda vannak építve a sziklafalhoz, hogy a meredek kőlap a kémények füstjétől megfeketült.

Egész hosszú sor szikla egymás mellé állítva, mintha óriási bástyatornyok sorakoztak volna, a tornyok közei telenőve magas szálfákkal.

Majd meg mintha titáni lépcsők volnának egymás fölé rakva, égbejáró hágcsóul óriások számára. Fehér nyírfaerdők a fehér sziklákon. Hozzájárulhatlan kőszál tetején egy vaskereszt.

S aztán végtül végig az egész giganti építmény alatt az ember-hangyaboly, az ember-méhkas művei: hegylejtők, hordott törmelékből, zegzugos kígyóutakkal fel a kőbányáig; kőházak, miniumpiros födelekkel; egy megnyíló völgyben díszes magas vendégfogadók: nyári utazók tanyái. Egy helyen a sziklafal egészen ó-német építészi stylben alakult meg, rétegesen hegyesülve fel szakaszonként, s alatta az emberrakta lakok épen ilyen modorban vannak építve, mintha a hegyektől tanulták volna.

Majd egy nagy sivatag, völgy, csupa háznagyságú sziklákkal beterítve; a közepén egy nagy emeletes ház. Vajjon e palota urának ez a szántóföldje?

Egy-egy szép temető; tele sötétzöld életfákkal.

Bolondos házak: valóságos tarka bohóczai az építészetnek, egyik feketére festve, fehér körületű ablakokkal; a másik rózsaszinűre, fekete szegélyű ablakokkal; a földszinten kékre, az emeleten veresre festett házak, a falu közepén zöld tetejű torony, szürke fallal, veres templommal, fehér ablakokkal, sárga kapukkal s a piros házfödelek ablakai hunyorgó emberi szemekké vannak idomítva, mintha gúnyosan pislangatnának az alattuk elutazóra, s maguk is tudnák, hogy ők milyen tréfás legények!

S még beszélnek is az utazóval. Van közegük hozzá.

A házak tégla építménye keresztbe rótt gerendák közé van szorítva; a faépületváz kilátszik s ha a kőfal kékre van festve, akkor a fadúczok rózsaszinüre, ha a fal sárga, a gerendázat zöld. S miután ennek az alakítása is egészen az építész szeszélyére van bízva, az egymásba rótt gerendák óriási betüket képeznek a házak oldalán.

Incze üldözte lelke futó gondolatait és olvasta az átfutó házak falain ez óriásbetüket. Az egyik ház kinevette, a mit gondolt: HAHA; a másik meginté: NANA, a harmadik eléje kiáltott: AHA; a negyedik biztatta: AZAZ (csak keresd! «Ázáz» egy dæmon neve is). Az ötödiken aztán csupa X-ek voltak. Ezt találd ki! az X az «ismeretlen».

… A königsteini vár ős tornyai előtt egy perczre megállt a vonat, hogy egy ott várakozó utaspárt felvegyen; különben ott rendes állomás nincs.

Incze ez ideig egyedül volt a kocsiszakaszban, most az újon beszállókat is ugyanoda bocsátották be. A kalauz nem rendelkezett több első osztályú coupéeval: az újon érkezőknek épen úgy, mint a már bennülőnek nem nagy örömére.

A vaspályákon a II-ik osztályon utazók barátságos, társalogni szerető emberek, a kik mindjárt elmondják egymásnak: honnan jöttek, hová mennek? mi dologban járnak? milyen időjárás van náluk? ha urak, az idegen utitársnőnek udvarolnak, s ha úrhölgyek, az idegen utitársat meghódítani, bár ha csak egy állomásra is érdemesnek tartják; hanem az I-ső osztályú coupéek utazói kedvetlen emberek: azok nem tudják miért? neheztelnek egymásra: a primus occupator az utóbb érkezőt parvenunek tartja, s az utóbb jövő haragszik a már bennülőre mint jogtalan bitorlóra. S dehogy árulnák el, hogy mi nyelven beszélnek; s ha hölgy az egyik idegen, az compromitálva találná magát, ha szemei véletlenül az átellenben ülő férfi szemeivel találkoznának.

Az új betörők egy ifjú hölgy és egy ifjú férfi voltak.

Minthogy a férfi először taposott Incze lábára, annálfogva szóljunk arról elébb.

Arcza valódi cseh typus, kétszer újra kezdődő homlok, melynek két széle magasan felemelkedik, mint egy kathedrale kettős tornya, s azzal symmetrice a kettős állon kétfelé hegyesülő őz-szőke szakáll, nagy, kék szemek, erős vonások s megszólalás közben az a sajátszerű modor, hogy ajkait felhúzza, miközben egész fogsora kilátszik.

A kalauz grófnak czímezte az utazót.

Ez először azért taposott keresztül Inczén, minden mentegetőzés nélkül, hogy néhány kézi bőröndöt átvegyen inasa kezéből; azután megint retourgázolt rajta keresztül, de már akkor Incze maga alá szedte a lábait, s akkor a lovag leszállt a hölgyet felsegíteni a coupéeba.

A hölgy fekete selyem ruhába volt öltözve s arczát sűrű kék selyem fátyol takarta.

Kisérője a kalauzzal németül beszélt, az inasával francziául; a vele jött hölgyet cseh nyelven szólítá meg.

Azt mondá neki, hogy foglalja el a jobboldali ülést az ablaknál, mert onnan szép a kilátás, a baloldalon a sziklafal zárja el azt. A jobboldalon pedig már az átellenes ülést Incze foglalta el: ő is természetesen a szép panoráma kedveért.

Hogy miért használta a cseh nyelvet a gróf? annak az okát könnyű volt kitalálni. A kalauztól megtudakolta elébb, ki amaz utitárs, a ki már benn ül a coupéeban? Külföldről bejövő utazónak azon időben nagy ellenőrzés mellett lehetett az osztrák tartományokon végig haladni; erről már a kalauz is tudta, hogy ez egy magyar forradalmi hadvezér, ki salvus conductussal utazik a Magyar Kronlandba, hol országgyűlés lesz, melyre ő is meg van választva képviselőnek: Amerikából. Erről tehát fel lehet tenni, hogy nem tud csehül.

Annyit azonban szokott tudni a magyar ember, ha csehül nem ért is, hogy akárhol járjon is a világon, két hely közül őtet illeti meg a rosszabbik hely. Nem biz a! Hanem az jutott eszébe Inczének: hogy ime itt egy boldog fiatal pár, minek legyek én akadály az útjukban! legyenek boldogok erre a rövid időre is; s felajánlá az idegen lovagnak (francziául) a helyet, a melyen ő ült.

A megszólított először gondolkozott rajta, hogy feleljen-e rá? azután alázatos bókolással, melynél épen a túlzott nyájasságban volt a gúnyor, azt válaszolá, hogy: «köszönöm: mi csak testvérek vagyunk, s a tájat már ismerem.» S azzal leült a hölgy mellé.

Hát Incze azt sem bánta: nem sokat törődött velük. Szemei nem igyekeztek keresztül törni a rejtélyes saisi fátyolon, mely a letakart arcz titkait fedé; hanem a mint a vonat tovább robogott, ismét kinézett az ablakon, a változó panorámát bámulva.

És ismét eltánczoltak előtte a harlekin házak, szeszélyes betűrejtvényeikkel: egy kanyarulatánál a vaspályának egy közel épűlt ház szinte repülve tünt el az ablak előtt, annak a gerendái ezeket a betüket adták ki: «HANNA».

A fátyolos arczú hölgy kinyitotta az ablakot s messze kihajolt rajta.

A mikor visszavonta a fejét, már nem volt arczán a fátyol.

Szép márványszobor volna, ha kivül is kőből volna. Nyugodt, szenvedélytelen tekintet; domború, magas sima homlok, egyszerűen lesimított gesztenyeszín hajjal, hosszúkás arcza halvány; szemöldei egyenesek, szemei fejedelmien lenézők; szép csigahajlású ajkain életunalom és embermegvetés. De e nyugodt elbámulást néha egy-egy szeles mozdulat, egy ideges fejfélrekapás szakítja félbe.

A hölgy be akarta zárni a waggon-ablakot s sokáig elvesződött vele, a míg sikerült az neki; bátyja nem segített neki: valószinüleg elszenderedett, skót utisipkás fejét a szegletnek támasztva. Inczének pedig nem volt bátorsága felajánlani, hogy majd ő bezárja azt az ablakot. Csak úgy sugárzott a hidegség erről a hölgyről.

Hiába volt olyan szép. Minden vonásáról rá lehetett olvasni: az a «tied». Soha sem «enyim»: mindig «tied».

Mikor az ablakot becsukta, meleg lett a coupéeban: le kellett vetnie felső köpenykéjét. Gyönyörű termete volt. Váll, kebel, karcsu derék, mint egy istennőnek.

Incze nem ölhette meg magában azt a gondolatot, hogy ez a hölgy igen szép. S jól esett neki az a másik gondolat, hogy a férfi mellette csak bátyja.

De meg nem szólította volna azért. Ez kettős szentségtörés lett volna: egy az élő, más a halott iránt.

A szép hölgy kezén finom svéd kesztyü volt, az egyiket lehúzta. Hófehér, ideges, erős keze volt, végeiken visszahajló rózsás ujjakkal. A negyedik ujján volt egy gyűrű, gyémánt solitairrel. A nap besütött az ablakon, rá a gyémántra, mely szivárvány csillagokat szórt körül az átelleni falra, e csillagok oda ragyogtak Incze szemei közé.

És azok a sötét fekete szemek is oda bámultak rá. Csak bámultak: nem ragyogtak; épen úgy nem volt tudomások arról, hogy szikráikat halandó ember szemeibe lövellik, mint annak a gyémántnak.

Inczének rosszul esett a fény. Az idegen szép szemek fénye. A kripta nem tűri a napot: neki elég a maga halotti mécse. Neki fáj most ily szép nőalakot ily közelből, ily mozdulatlanúl látni. Maga a ránézés is hűtlenség vádja volt lelkében. Ah az az elveszett kedves halott emléke erősebb sacramentum most, mint az egykori szűzességi fogadalom a kolostorban.

Lehúnyta a szemeit. A vasuton szabad az embernek elaludni hölgyek előtt is.

De ő azért nem aludt. Látta félig nyilt szempillái alól, hogy a szoborszép hölgy egy gyors mozdulattal lehuzza ujjáról a gyűrűt s a gyémánttal e betüket rajzolja egymás után a waggon ablakára: HANNA.

Tehát: «Hanna?»

De valjon miért irja valaki a nevét egy vasuti kocsi ablakára?

A hölgy újra felhúzta ujjára a gyűrűt s aztán a keztyűt.

Incze aztán egészen lehúnyta a szemeit.

A bátya pedig, a ki aludni látszott, halk hangon megszólalt s azt mondá a szép hölgynek csehül.

«Hanna, ha kiszállunk a waggonból, én azt az ablakot véletlenül ki fogom törni.»

Azt hitte: utitársuk nem tud csehül. Az pedig értette ezt a nyelvet is; s most aztán gondolkozott a mondat előzményeiről és következményeiről.

Egy szemrehányó hang aztán azt súgá lelkébe: «mi közöd neked egy idegen hölgy titkaihoz? Mit találgatod azt? ő a másé!»

S ez a gondolat erőt vett rajta. Úgy lezárta a szemeit, hogy valóban elaludt, és aztán álmodott.

Azt álmodta, hogy ismét a tengeren van és repűl sebesen vitorlás hajón. Éjszaka van: a csillagok ragyognak, a hold világít.

S a hold fényében egy gőzhajó tűnik fel: egy lobogós steamer, mely szemközt jő. Incze távcsövét veszi s a közeledő hajó nevét iparkodik elolvasni. Ez az Ossian, Ossian! Ugyanaz a hajó, mely alatta törést szenvedett, melynek roncsában Serena elmerült. Pedig valóban az. Már a hajó orrára faragott hárfás skót bárdot is ki lehet venni. Hát nem sülyedt volna el? A födélzeten egy hölgy sétál magányosan, fekete ruhában. Kék fátyolát, fekete köpenyét lebegteti a szél. Ha ez Serena volna! Miért ne lehetne? Ha az Ossian megvan, akkor neki is rajta kell lenni. Csakhogy ő nem viselt fekete ruhát. A gőzhajó még közelebb jön a vitorláshoz. A hosszú ezüst vonal végig nyúlik utána a holdsütötte hullámokon, s a hosszú fekete füstkigyó az égen. A távcső azt hazudja, hogy ez a hölgy mégis Serena. Hiszen találkozásra jön. Már a távcsőre sincsen szükség: puszta szemmel is kivehető arcz és alak. Serena! Csakugyan te vagy az? Látsz engemet is? A hajón levő alak fehér kendőjével int felé.

Aztán eszébe jut az álmodónak, hogy most csak álmot lát. Eredj! Hiszen csak álomkép vagy. Sokszor ámítasz így. Mindjárt fölébredek s aztán nem leszesz itt.

És az Ossian az ismerős alakkal egyre közelebb jön.

De mi ez? Alusznak a kormányosok mind a két hajón? Hiszen ezek egyenesen neki vágtatnak egymásnak. Ohé! Stewart! Kapitány! Ohé!

A közeledő gőzös dübörgése már hallik, a lapátcsapások egyre jobban zuhognak. Most elevenűl egyszerre a fedélzet. Matrózok szaladnak. Kormányosok ugranak a kormánykerékhez: csengetnek, süvöltenek veszedelmesen. Késő! Az összeütközés kikerülhetlen.

A Steamer backbord oldalával jön neki a vitorlásnak. Ott áll a mellvéd előtt a hölgy. Ő az maga, Serena. Már oly közel van, hogy a másik hajó mellvédjéről kihajló férj karjai elérhetik az övéit. Még közelebb is fog jönni. Egy villámpercz múlva egymásba ütődik a két hajó; kábító recsegés hangzik; a hölgyet odadobja a hajó férje keblére s a két roncs összeszorítja őket egymáshoz.

Incze felriadt álmából. Az idegen hölgy ott feküdt a keblén, hozzá szorítva erőszakosan; arcza az arczán, karjai a vállain. Bátyja pedig oda volt sajtolva két formátlan tömeg közé, csak feje állt ki belőle, rettentően eltorzult arczczal. Körülöttük roncs; forgács, tört vasak.

A vonat egy szemközt robogóval összeütközött s ők az egymásra döntött waggonok romjai alá kerültek.

AHA! NANA! Mondák rá a körülálló tarka házak.

A HIVOTT KÖNYEK.

Az erőszakos roham, mely a vonatot érte, azt a vasuti kocsit, melyben Incze és utitársai ültek, úgy összenyomta, mint egy papirskatulyát s egyszersmind egyik végével felfelé fordította.

Az idegen hölgy termete egészen szorosan volt sajtolva az egymáshoz tolt pamlagok által Inczéhez, s még azonkivül leszorítva a ráhullott bőröndök által: a mi különben szerencse volt ránézve, mert a bőröndök akadályozták meg, hogy szét nem zúzta a fejét az a vas, mely elébb a kocsi fenekét tartotta, annak nyujtóját képezve, most pedig ketté törve, keresztül hatolt a waggon falán s a ledobált batyukat előre tolva, azok alá a két szemközt ülőt egymásra fektetve, eltemette. Incze esett alul.

Érezheté mellén utitársnője szivének heves dobogását, keblének lihegő mozdulatait. A hölgy feje oda volt szorítva az ő vállához.

A hölgy nem alélt el, magánál volt s most sem az jutott eszébe, hogy Istenhez, vagy szentekhez kiáltson; hanem azt mondá francziául Inczének: «szabadúljon ön tőlem!» Az eredetiben még ridegebbül hangzik ez: «debarrassez vous vous de moi.»

Azt Incze maga is akarta. Valami sajátszerü ropogás, mely a rémes jajordításon is áthangzott, tudatá vele, hogy a felfordult tender fölé torlódott teherkocsik meggyuladtak a gép tüzétől: itt még meg is lehet majd égni.

Csakhogy ebből a helyzetből saját erejével menekülni nem volt könnyű. A coupéenak nem volt már sem ablaka, sem ajtaja, az egymásba volt tolva; arrafelé semmi nyilás. A waggon teteje kétfelé nyilt ugyan; de azon a szomszéd waggon feküdt, melyet az összeütközés rohama a másik hátára feltolt. Csupán csak a kocsi fenekén át lehetett megkisérteni a szabadulást. Incze érzé, hogy lába alatt a deszkázat enged; annak csak egy erős rúgás kell, hogy rés támadjon rajta. Neki feszítette a két sarkát, s sikerült az áttörés. Hanem az alatt egyik lába bele keverőzött egyikébe azoknak a fatális aczélabroncsoknak, a miket azon idők divatja szerint a hölgyek krinolin név alatt viseltek. Ez gátolá abban a szándokában, hogy a lábai alatt támadt résen át alácsúszhasson.

– Szakítsa ön el azt! mondá a hozzászorított hölgy.

Nem volt más menekvés. Tépni kellett, a mi útban áll.

A férfinak, hogy alul a résen keresztül csúszhasson, a ránehezedő hölgyalak minden tagjával érintkeznie kellett, s annak minden vonaglását éreznie saját testén. Ki gondolt volna erre most a rémület szörnyü perczeiben?

Végre földet értek lábai. Egy perczre körültekintett a szabadban. Az egy látvány volt a pokolból. Két vonat idomtalan tömeggé összetolulva; a hol a roncshalom legmagasabb, fekete füst tör elő, melyen kitörő lángnyelvek lobbannak keresztűl. A tört kocsik alul rémordítás kardala hangzik. Néhány utas siet a romok alul társait, tehetetlen alakokat, kiránczigálni; egy nő ül az útfélen, és kezeit tördelve, jajgat. Most egy robbanás hangzik; az egyik eltemetett mozdony gőzkatlana, mely a földben megfenekelve, tovább főtt, szétdurrant, s forró vízzel lugozza le a közel levőket, s aztán fehér gőzfellegbe borítja az egész rémlátványt.

Inczének sietnie kellett a szabadítás munkájával. Utitársnőjén nem lett segítve az által, hogy ő kimenekült alóla, a felülről nyomó teher azért folyvást odaszorítva tartá. Erőszakkal kellett őt megmenteni.

Incze a kifeszített fenékdeszkát még tovább repesztve, kitágítá a rést, melyen át maga keresztül kúszott s aztán átkarolta a hölgy két térdét, lehúzva a fedetlenül maradt szoborszerű szép lábakra a felcsúszott öltönyt s aztán elkezdé őt csendesen lefelé húzni. A kocsi feneke embermagasságra volt feltolva; a szabadítónak a szép termetet izenként kellett magához szorítania, hogy onnan a rom közül kihúzhassa; át kellett karolnia csipőit, derekát, aztán ott sem tehette le a forró gőz közepett; ölébe szorítva kellett őt kivinnie a vasut melletti partra. Ott letevé.

– Tud ön lábaira állani? kérdé a hölgytől legelébb.

– Nekem semmi bajom; felelé az. Bátyámat szabadítsa meg.

Incze visszament az összegyökönt waggonba, a férfit kiszabadítani. Az még nehezebb munka volt. Az két fal közé volt odaszorítva és nem mozdúlt. Incze erős volt, s veszélyben az ember mázsákat emel. Kiszabadítá a grófot is. Nem grófot már: csak egy halottat. A mellkas volt nála összezúzva. Föl sem ébredt tán, mielőtt meghalt.

Incze kivitte ölében a töltés-partra az összecsukló tetemet s ott lefekteté a fűre, a szép hölgy lábaihoz. Maga letérdelt hozzá: megtörlé zsebkendőjével ez alak véres száját, megtapintá üterét, szivét s fejének ingatásával mutatá a hölgynek, hogy itt nincs élet.

– Meghalt! sikolta fel a hölgy s azzal odaveté magát a halott mellé, arczával eltakarva annak arczát, és két kezével magához szorítva fejét, s aztán elkezdett hevesen zokogni: csókolta, ölelte a halottat, hítta nevénél: Henrik, kedves Henrik! ébredj fel! Nem halt meg! Segítsenek rajta! Hiszen még felnyitja szemeit!

A kitörő keserv oly igazi volt, oly szivet eláruló.

És Inczének valami jutott eszébe. Saját gyásza. Alig múlt el egy hónap azóta, hogy az ő életének mindene, világa, épen ily rögtön, ily menthetlenül, ily irtóztató módon lett kiragadva a világból. Még hallotta sikoltását, látta felényujtott karjait, s aztán eltünt.

Oh ez a seb most újra feltört, s e sebnek vére a köny. Inczének el kellett takarnia arczát, hogy omló könyeit elrejtse.

– Hát nincs senki, a ki segíteni tudjon! sikolta a hölgy kétségbeesetten, kúszált hajzatát szétsimítva könyáztatott arczából két kezével.

Ekkor meglátta, hogy ez a férfi ottan sír.

Minek sir? Mit sirat itt?

Tán az ő fájdalma hatott rá? Mi joga neki abban osztozni?

A hölgy e perczben megszünt sirni; felállt és letörlé könyeit.

A plebejus jajveszékelésnek vége volt. A büszke hölgy állt ott ismét. Dúlt öltönyét termetéhez lapítá az erős esti szél, a lángveres felhők az alkonyi égen fél arczát tűzbe boríták. Szemei belenéztek az izzó égbe s ragyogtak, mint két karbunkulus. Nem volt többé tekintetében semmi szenvedély, semmi indulat.

Inczét megfeddé egy halk szózat odabenn: «mit nézed te e csodaszép tüneményt?» Aztán eszére tért, hogy biz annál okosabbat is tehet most, mint hogy egy kisasszonynak egy holt testvért megsiratni segít: jobb lesz, ha a málháit kiszabadítja a kocsiromok közül, míg oda nem égnek.

Már akkor valamennyi waggonból előbujtak, a kik épkézláb maradtak, s törekedtek a megsérülteket is kiszabadítani; közelből és távolból összefutottak a mezei munkások, az elbei hajósok, s hozzáláttak a tűz oltásához s a romok félretakarításához; a podgyászszekerekből szórták ki a málhákat; Incze is visszatért a waggonhoz s erős testgyakorlati művészettel kiküzdte onnan a roncs közé temetett bőröndöket s egyéb uti csomagokat. Azok közt legkeresettebb czikk volt egy szíjjal átkötött plaid batyu, mely a grófi utazókhoz tartozott.

Incze jó asszonytartó ember volt; mikor egy szép hölgy deli alakja körül így csavargatja az erős szél a lenge selyem öltönyt: nem az jut eszébe, hogy ejh milyen szép idomai vannak az eleven Vénus szobornak! hanem az, hogy mint meg fogja ez hűteni magát. Siet számára kikeresni azt az aranynyal áttört shawlt, mely arról tanuskodik, hogy a szép hölgy nem azért visel fekete ruhát, mintha gyászolna.

Mire a kihordott málhákkal visszatér, már akkor az úrhölgyet nem találja egyedül. A katastrófa hirére rögtön jött a draisinen lovagolva a közeli állomásról a főnök, a rendőrbiztos, az orvos, a felügyelő s mindannyinak első gondja volt a grófnőnél kezdeni a segélyhozást.

Az orvos megvizsgálta a hullát s látleletet adott róla. Az felébreszthetetlen.

A rendőrbiztos kérdezé az úrnőtől, hogy hová akarja szállíttatni a halottat? Az intézkedett egész nyugalommal, hogy szállítsák testvérét haza anyjához, Königinhofba.

Az állomásfőnök igérte, hogy külön draisinnel fogja őt oda szállíttatni, mielőtt a félbeszakadt közlekedés a vasuton vonatok járására alkalmassá lenne téve. A grófnő is együtt akar-e menni?

– Nem, felelt a grófnő szárazon; nekem ma Prágába kell mennem.

(A halott hazatalál már magában is.)

Ekkor érkezett oda Incze a nyalábra szedett málhákkal; miket a partra lerakva, részvétteljes nyájassággal kinálkozzék: «ime a shawlja, grófnő; hideg szél fú.»

A hölgy végig nézett rajta büszkén, hidegen s azt mondá: «nem fázom».

Készebb lett volna megfagyni, hogy sem arra kényszerűljön, hogy ennek az embernek azt mondja: «Köszönöm;» a ki vakmerő volt sírni akkor, a mikor ő is sír: ellopni magának az ő fájdalmát. Ez az ember ott feküdt vele együtt test testhez szorítva (igaz, hogy eltemetve). Ez az ember ránézve meg van halva.

Incze mind ezt olvasá a hölgy tekintetéből s valami szó azt mondá neki, hogy ez a fenyítés meg van érdemelve. Szépen letette aztán a hölgy málháit a gyepre: a magáéra ráült, s könyökét térdére, állát tenyerébe támasztva, bámult maga elé, a szörny-dráma kellő közepébe, érzéketlenül, s nem bánta akárminő rémjelenetek folytak le szeme előtt, nem volt részvéte senki iránt.

Az úrhölgy aztán megtette a rendelkezést az odahívott hordároknál, hogy hova szállítsák testvére hulláját; annak tárczáját, ékszereit a rendőrbiztos felügyeletére hagyta, a hullát betakarta hosszú himmalaya shawljával, meg sem csókolta, meg sem könyezte, mikor látták.

A felügyelő meghívá alázatosan az úrhölgyet a közeli pórlakba, a hol jó lesz várakozni addig, míg az állomásról a segélyvonat megérkezik, az utasokat továbbszállítandó.

A hölgy elfogadta a meghívást s a felügyelő karjára támaszkodva a pórház felé indult. A rendőrbiztos elkisérte odáig. Inczének senki sem mondá, hogy tartson velük.

A rendőrbiztos azután visszasietett: az utazóktól sorban előkérte az útleveleiket, feljegyezte a neveiket, utazásuk czélját, a halottak és sebesültek számát; kikérdezé az életben maradt kalauzokat az összeütközés indokairól (a két mozdonyvezető nem adhatott felvilágosítást, mert meghalt); aztán figyelmeztetett mindenkit, hogy a saját málháira vigyázzon, a máséit el ne tulajdonítsa; egy kis síró gyermekkel sokat vesződött, a kinek apja, anyja halva maradt, s semmi kérdésre nem tudott felelni: arról beirta a rubrikába, hogy «siketnéma». Aztán sietett ő is a pórlakba, hogy minderről protokollumot vegyen föl.

A pórlaknak csak egy szobája volt a vendégek számára s az zsúfolásig telve volt már nőutazókkal, kik egymást kölcsönös kétségbeeséssel igyekeztek felülmulni.

A rendőrbiztos kénytelen volt ezen a helyen végezni a protokollum szerkesztését. Helyet szorítottak számára a lóczán az asztal mellett, Hanna grófnővel szemben.

Mikor a Nro 29 utazóra került a jegyzetirás, a biztos úr keresztbe fogta a szájába a tollat s azt kérdezé a grófnőtől:

– Ismerőse méltóságodnak valahonnan az az úr, a ki az imént málháit előhozta és shawljával megkinálta?

– Épen nem, sietett a grófnő válaszolni. A waggonban találkoztunk véletlenül.

– Óvom méltóságodat, hogy úton tartózkodó legyen ismeretlenek irányában. Ez az úr rendőri felügyelet alatt áll.

– Talán gonosztevő? kérdé mohón a grófnő. Ah, milyen jól esett volna neki, ha azt egyszerre kidobhatta volna az emlékéből.

– Annál is rosszabb! szólt ravasz szemhunyorítással a rendőrbiztos s ismét kivéve szájából a tollat, odadiktálta magának nagy nyomatékosan: «Áldorfai Innoczencz, magyar forradalmi ezredes, jön New-Yorkból, utazik Budapestre NB. NB. NB.». Azután letevé a tollat az asztalra s tollkése hátával porzót vakarva az irásra a falról, hozzátevé bizalmas suttogással: Egyike a legveszedelmesebb forradalmároknak, a ki most az országgyűlésre mint követ tér haza, engedély mellett, otthon a felforgató párt leendő hadvezérét tekinti benne. Minden lépése ellenőrzendő. Jelleme vakmerő, daczos, elhatározott, erélyes.» (Mintha a hivatalos signalementból olvasná!)

Az úrhölgy fejét rázta: «Csodálom: ez az ember sírt előttem, mikor testvéremet halva látta».

– Hja, annak megint megvan az oka, szólt a rendőrbiztos bölcsen. Bizonyosan a saját balesete jutott akkor eszébe. Ő is ily véletlenül veszté el a feleségét, a tengeren, két hajó összeütközése alkalmával. Azt sajnálja, tudom. Annak is itt a személyleirása; de már nincs rá szükség: «rajongó, önfeláldozó, férjeért minden veszélybe rohanni kész».

Ez a felfedezés egészen megfordította az urhölgy nézetét útitársa irányában. Tehát nem az ő fájdalmát lopta meg; saját fájdalma tört ki belőle. Elvesztett nejét siratta akkor. Egy férj, a ki még egy hét mulva is zokogásra fakad, ha elhunyt neje eszébe jut! Ez tünemény.

Hanna grófnő azt mondá, hogy idebenn kiállhatatlan a meleg és a fojtó lég, s ugyanazt az aranynyal áttört veres shawlt termetére burkolva, kiment a szabadba.

Odakünn már sötét volt; de elég világot adott az éjszakának a még mindig égő waggonrom, mely körül nagy volt a lárma. Ember volt elég, de az mind csak egymásnak lábatlankodott a munkánál; senki sem tudta a dolgot ott megfogni, a hol kellett volna, nem volt rendszer a segélyben. Az állomásfőnök rekedtté kiabálta magát, s felhasznált káromkodásnak minden keresztet, törököt, mennyei sakramentumot, a mi a németben erőt fejez ki; de mégsem ment jobban a munka.

Hanna grófnő még akkor is ott látta ülni rejtélyes útitársát bőröndje tetején s egykedvüen bámészkodni.

Odament hozzá és megszólítá, szelid, nyájas hangon.

– Uram! Köszönöm önnek a megszabadítást!

S kezét nyujtá neki keztyűsen.

Incze bámulva tekinte rá s eszébe sem jutott, hogy felálljon előtte. Megfogta hidegen a nyujtott kezet, s csak ülve maradt. Vajjon mi ütött hozzá az úrhölgyhöz, hogy most egyszerre eszébe jutott őt felkeresni?

Mi? Az, hogy megtudta, hogy útitársa veszedelmes ember, a kitől őrizkedni kell.

Most már ő nem kelt fel előtte. «Jelleme daczos», azt mondja a személyleirás. De hol az «erélyes» belőle. Az nincs. Az a tenger fenekén van.

A hölgy pedig ott maradt mellette állva.

– Sokára fognak ezek elkészülni a munkával? szólt, beszédhez kezdve, Inczéhez.

– Ha így folytatják, nagyon soká.

– Miért nem megy ön oda? szólt Hanna grófnő. Önnek van erélye, tapasztalata: rendet csinálhatna köztük. Én addig itt maradnék s őrizném az ön málháját.

Az erély visszajött a tenger fenekéről. Ez ideig azt mondá magában Incze: hát mi közöm nekem ehhez a bajhoz? intézzék el. E szó után lett hozzá köze. Fölkelt, odament az ember-gomoly közé, néhány határozott hangon ejtett vezényszóval intézkedett köztük, minden káromkodás nélkül, aztán felszökött ügyes tornászattal a romhalmaz tetejére, onnan osztotta a rendeleteit; maga is segített, bámulatos erővel és kiszámítással, s egy óra mulva el volt oltva a tűz, széthányva az üszkök, félrehárítva a torlaszok; megmentve, élve vagy halottan, épen, vagy összezúzva, a mi el volt temetve.

Az úrhölgy ott állt azalatt folyvást Incze málhája mellett; s mikor a férfi visszatért, ismét azt mondá neki: «köszönöm» s kezeit nyujtá szorításra, most már keztyütlenül; pedig Incze tenyere most már fekete volt a koromtól, s attól a grófnő ujjai is feketék lettek aztán.

Ezalatt megérkezett az állomásról a segélyvonat, mely az utazókat volt felveendő. Ebben nem voltak elsőosztályú hintók. Össze kellett szorulniok az utazóknak, a hogy lehetett.

Hanna grófnőnek úgy tetszett, hogy Inczével egy kocsiosztályba jusson.

Mikor az állomásra megérkeztek, tudtukra adatott, hogy még félórai várakozásuk lesz, mert egy szemközt jövő tehervonatot kell bevárni. Ez idő alatt legalább mindenki táviratozhat, a hova akar.

Az állomásfőnök odahozta Hanna grófnőnek a kocsiba a távirati blanquettet, az irószerekkel, hogy irja meg, a hova akarja, izenetét.

Az úrnő kezébe vette a tollat, s a mint irni akart, egyszer csak kiejtette a tollat a kezéből, szemei megteltek könynyel, s odafordulva Inczéhez, ellágyult hangon, melyben a legigazibb nőiesség varázsa volt, rebegé:

– Nem tudom leirni azt a szót, hogy szegény Henrik bátyám meghalt.

– Megengedi a grófnő, hogy én irjam meg helyette a táviratot? kérdé Incze.

– Nagyon kérem arra.

– Parancsolja, mit irjak?

– Kérem, tudassa néhány szóval a balesetet, mely bennünket ért. Testvérem halva tér vissza anyámhoz, nekem pedig Prágába kell mennem. Kérem, hogy várjanak ott rám az indóháznál.

– S kihez czímezzem a táviratot? kérdezé Incze, mikor megirta azt.

– Prágába, Walter Leo bankár úrnak saját palotájába.

– Ah, Walter Leo! monda Incze meglepetve.

– Ön ismeri talán?

– Találkoztam vele egyszer.

– Kellemes, vagy kellemetlen találkozás volt?

– Vegyítve, mind a kettő.

– S ha viszont találkozni fog vele?

– Aligha fog rám ismerni többé.

Incze odanyujtá az úrnőnek a táviratot.

– Nagyon köszönöm.

Hanem a táviratot alá is szokás irni.

Incze odanyujtá a tollat az úrnőnek.

– Mit csináljak vele? kérdé Hanna grófnő.

– Kegyeskedjék a nevét aláirni.

– Hát az én nevemben fogalmazta? Miért nem a ssját izenetenként?

– Azért, mert ha ez a távirat az én nevem aláirásával kerül Prágába: akkor azt elébb elviszik a Hauptpolizey-Directionhoz. Onnan felküldik a Landesgouvernementhez a Hradzsinba, onnan megint átküldik a Generalcommandohoz, onnan megint visszaküldik a Sectionschefhez, s Walter Leo csak holnapután kapja meg a táviratom. Én rendőri felügyelet alatt állok.

És ezt a rendőrbiztos füle hallatára mondá el ekként.

A rendőrbiztos összekummta az ajkait s fejet csóvált. Ördöngős ember! Még mókázik a feje fölött függő Damokles karddal.

Hanna grófnő e magyarázat után nem tehetett mást, mint hogy átvegye a tollat Incze kezéből s saját nevét irja a távirat alá.

Volt tehát már köztük valami közös: egy irat, melyet Incze irt, és melynek Hanna grófnő irta alá a nevét.

WALTER LEO BANKÁR.

Az aláirt táviratból megtudta Áldorfai azt, hogy magasrangú útitársnőjét Starrwitz Johanna grófnőnek híják. És még mást is megtudott belőle. Mikor a táviratot szerkesztette, Walter Leonak czímezte azt, de mikor a grófnő azt aláirta, kitörülte a czímzetet s a bankár neje czímét irta helyébe: «Walter Starrwitz Helena bárónőnek.» Ebből tehát megtudta Incze, Hogy Hanna grófnő rokonságban áll a bankár nejével; de annak mégsem testvére, mert ez csak baronesse.

Hanna grófnő olvasta ezt a gondolatot Incze arczvonásain s felvilágosítást adott neki róla.

– Walter neje nekem unokatestvérem. Egy más Starrwitz ágból, melynek tagjai bárók.

S miután a felfedezés nyomán azt a következtetést is olvashatá útitársa arczvonásaiból, hogy ez tehát mégis mesalliance, szükségesnek tartotta megjegyezni kis idő mulva:

– Walter Leo nem azon közönséges bankárok osztályából való, a kik minden utat módot jónak találnak, hogy gazdaggá legyenek. Ő cavalier. Nem uzsorás. Nemes ember a pénzvilágban. Lehetne régen igazi báró is, ha épen… No de «Schindel sind auf dem Dach.»

Ezt szokták mondani, mikor hallgatózó gyerekek vannak a szobában, a kik előtt nem lehet mindent kibeszélni.

Ez a gyerek a coupéeban ülő rendőrbiztos volt.

No, de tudott más oldalról is Walter Leora fényt vetni Hanna grófnő.

– Ő nem az a prózai ember, a kinek csak számokról és üzletekről lehet beszélni. Ő nagy műbarát. Felesége kitünő énekesnő, fia hegedűvirtuoz s ő maga zeneszerző.

– Magam is jelen voltam egy operája előadásán; csinos zene volt; nekem tetszett. Annak már van tizennégy éve.

– Ah, akkor ő még szegény bankár volt.

– Igaz, hogy csak fél milliója volt készpénzben.

– Annyi sem lehetett.

– De tudom bizonyosan, hogy annyi volt; mert nekem akarta adni a felét.

– Ah! És miért? –

– Hja. Schindel sind auf dem Dach.

Ezt meg már Incze nem mondhatta el a hallgató gyerek miatt.

Hanna grófnő aztán nem is kérdezte tovább: gondolta, majd megtudhatja azt Waltertől is.

Hanem a második czélzásra csakugyan győzött a szeméremérzet a rendőrbiztosnál a hivatali buzgalmon, s elhagyta a coupéet.

Akkor aztán Hanna grófnő hosszasan elmondá útitársának, hogy Walter Leo a cseh aristocratia és főpapság bankárja: a declarans párt bizományosa; nevezetes politikai egyéniség s mostani nejét a család teljes beleegyezésével nyerte meg. Schmerling többször ajánlotta neki, hogy bárói rangra emeli: de Walter mindig megköszönte szépen.

Hanna grófnő nem volt közlékeny; de most az egyszer azzá lett, attól tartván, hogy útitársa még azt találja hinni, hogy Walter Leo zsidó.

A tehervonat elhaladtával mozgásba jött az utasokat szállító segélyvonat is, s éjfél után volt az idő, midőn megérkezett Prágába.

Daczára az éjjeli órának, roppant néptömeg tolongott az indóház körül, a szerencsétlenül járt vonatot várva. A baleset táviratozva volt már mindenüvé s az épkézláb megérkezőket a rokonok üdvsikoltása fogadta.

A síró, ölelkező, jajgató, nevető csoportokon keresztül utat tört magának a perronig egy elegáns, kissé domború termetű úr, szőke bajuszszal és franczia kecskeszakállal, kiben Incze rögtön megismerte Walter Leot. A bankár sietett a grófnőt kiemelni a kocsiból, előbb kezet csókolt neki, aztán megölelte.

A grófnő a bankár előtt nem sírt, csak azt mondta: «minő szerencsétlenség!»

– Szegény Henrik! jegyzé meg rá a bankár. A mamát ez nagyon alterálni fogja megint.

– Mit mond erre Helén!

– Az nem tud róla semmit. Szerencsére a szinházban volt, mikor a táviratot hozták, azt én bontottam fel, bocsánat érte, s eldugtam előle s holnap minden újságot elcsempészek a közeléből, hogy meg ne tudja Henrik halálát. Nagyon szerette szegényt. Csak később tudja ő azt meg; csak úgy sejtse elébb, magától jöjjön rá. Most tegyünk úgy, mintha nem történt volna semmi baj. Csináljunk jó arczokat előtte.

Ezekből a szavakból megtudá Incze, hogy Walter Leo házánál mégis nagyobb hatalmasság Starrwitz bárónő, mint Starrwitz grófnő, ha az utóbbinak jó arczot kell mutatni, nevetni, fecsegni, testvére halálának estéjén, nehogy amazt megrémítse.

De hisz Inczének mi köze volt mindehhez? A mint az ember a végállomáson kiszáll a kocsiból, vége az ismeretségnek; kiki keresi a maga úti motyóját, lát utána, hogy bérkocsit kapjon s azt sem mondja útitársainak többé, hogy «mind a vizig szárazon!»

Incze is sietett a maga batyujával kifelé a tolongásból.

De ezúttal csatlakozott. A bankárnak száz szeme van. Észrevette az őt is, a mig a grófnő holmiját leszedegette a kocsiból s a mint el akart mellette suhanni, megragadta a kabátja szárnyánál fogva.

– Ohohó, uram! Ne szaladjunk el olyan gyorsan. Nem olyan könnyű én rajtam keresztülesni. Úgy hiszem, hogy még emlékezünk egymásra.

Inczének örömöt okozott az, hogy ráismertek.

– Igen, Walter úr. Nagyon örülök, hogy önt újra látom.

– Én még jobban. Áldorfai Incze, ezredes úr! szól Hanna grófnőnek bemutatva őt, mire a grófnő szivélyesen mondá:

– Már volt szerencsém a nevét hallani.

– Kitől? kérdezé Incze elbámulva.

– Hát biz a rendőrbiztostól.

– Hja bizony, szólt Leo, önt a híre megelőzi és nyomban követi mindenütt. A mint ön leszáll a vendéglőben, már ott várja a rendőrbiztos a meghívással a rendőrfőnökhöz s holnap egész nap nem lesz kellemesebb mulatsága, mint látogatásokat tenni minden néven nevezendő főnökségeknél; pedig csak egy napja van önnek az ittmaradásra. Holnapután odább! De hát segítünk ezen. Ön nem száll a fogadóba, hanem mihozzánk. Ott kialhatja magát nyugodtan. Holnap aztán az én hintómon bejárjuk Prága nevezetes helyeit: megnézzük a Hradzsint, a zsidó várost, a templomokat, még az Altneut is; azalatt a titkárom eljár az ön útlevelével mindenüvé, a hol azt láttamoztatni kell; nem fárad vele maga.

– De, uram, ennyi alkalmatlanság miattam!

– Áldorfai ezredes úr! Micsoda façon de parler ez? Hát ennyivel tartozom én önnek? Hát szabad önnek máshová szállni, ott, a hol nekem házam van? Valahogy majd csak elférünk az én viskómban is, ha összeszorítkozunk. Allons donc!

Azzal Incze kezét egyik karja alá kapva, másik karját Hanna grófnőnek nyujtva, a zsibongó tömegen kereszül ragadta őket s előgördülő hintajába felülve velük, elhajtatott a Wenczel-téren épült pompás palotájába, hol érkezésüket egész inas-sereg várta.

A háziasszony már szobáiba vonult s nem jött ki a vendégek elé. A bankár fia, első házasságából, a hegedűvirtuoz, s a társalkodónő Fräulein Cecil, «csinálták a honneuröket.» Az érkezőkre thea várt, a mi az éji átfázás és mindennemű megkínzatás után nem is volt visszautasítandó. Azután mindenkinek megmutatták a maga lakosztályát. Inczének három szoba állt rendelkezésére; selyempárnás ágy, porczellán mosdószerek, vizfűtéssel langyosított szobalég.

A lefekvés és elalvás közti idő alatt azon gondolkozott Incze, hogy mi lehet ez a Hanna grófnő, hogy olyan sürgetős dolga van Walter Leo bankárhoz utazni s útközben megölt testvérét egyedül, vissza sem kisérve, bocsátani anyjához? Aztán még csak nem is beszélnek a balesetről! Fájdalom-e az, mit így el lehet titkolni? Erő-e az, a mi e fájdalmat lánczon tartja?

Hanna grófnő pedig azután, hogy egy Miatyánkot elmondott, ágyában fekve, Henrik testvére lelkeért, ki gyónás nélkül, halotti szentségek felvétele nélkül költözött az ismeretlen világba, az utolsó Ave Máriáig azon töprengett: vajjon mi lehet ez az idegen ember Walter Leora nézve, hogy annak a kedveért a saját nyakába szed minden rendőrséget és hatóságot?

Áldorfai képzelmében megelevenültek a mai nap izgalmas képei, a hány alakban látta maga előtt ezt az idegen hölgyet: hideg nagyúri lenézésével, jóságos bizalmasságával, kitörő fájdalmával, hideg egykedvűségével; láthatárnyi távolban messze magától s kebléhez sajtolva minden tagjával. Hallgatta szíve dobogását, érezte keble emelkedését, testének vonaglását, ajkainak lehelletét, s aztán megint messze tőle, hol egész alakja csak ködtüneménynek látszik; egy ezüst felhőalak, melynek szíve helyén a hold süt keresztül.

És Starrwitz Hanna lelke elől nem akart eltünni azon alak, a ki viszi magával az országok veszélyét, a háborut, forradalmat; hírének jötte titkos mozgásba hoz minden várost: várják, kisérik; kivont pallosok, szegzett szuronyok hegyei közt jár; ő tudja azt jól és mégis megy czélja felé; nem ijed meg, enyeleg a veszélylyel! hideg nyugalma megbénítja az ellene ólálkodó rémeket; tudja, hogy mit tesz s teszi azt meggondolva, s vas termetében egy gyermek szívét hordja, mely gyöngéd emlékeinél fölvérzik. Mi kár, hogy vesztébe rohan! Mért nincs senkije, hogy visszarántsa az örvényből egy vékony selyemszállal?

Mikor az ember egy izgalmas nap után első álomra szenderül, csak egy perczig szokott tartani, valami névtelen ijedelem rögtön felriasztja abból.

Inczének úgy tetszett, mintha nevét kiáltaná egy hang, s attól a hangtól egy egész oceán zengne keresztül, melynek a fenekéről jő fel. Felriadt s nagyot sóhajtott. És aztán elővonta a keblén függő medaillont; abban Serena képe volt. Azt ajkaihoz szorítá, mintha bocsánatot kérne tőle, hogy ilyen hamar hűtelen lett hozzá.

És Hanna azt a hangot hallá első szenderülte pillanatában, a midőn egy ablak széttörik; egy üveglap, melyre ez a név van karczolva: «Hanna;» s mintha e szétszúzott üvegnek emberi hangja volna, mely szemrehányólag zengi: «Hanna!» Felébredt rá, nehéz fohász, szívdobogás volt az álom hagyománya. Nyakán egy malachit-kereszt függött; annak is volt egy rejteke miniatur arczkép számára; de ez a rejtek üres volt. Megcsókolá a megváltónélküli keresztet…

A reggel, a fölébredés varázsrontó erővel bir. A fölébredő embernek első dolga az álmait bírálni.

Hanna grófnő, a míg reggeli toilettjét végezte, lassankint rájött, hogy ez az ő ismerőse mégis jó mértékben blagueur. Hogyan mondhatta azt, hogy Walter Leo őt egy időben a vagyona felével megkinálta? Walter Leo nem az az ember, a kinek ilyen ötletei szoktak lenni. De meg azt is nehéz elhinni, hogy akadjon ember, a ki az ilyen ajánlatra azt mondja: «nem kell!» A forradalmi celebritások szeretnek nagyokat mondani. Nem tudják, hogy a távcső, mely csillagokat nagyít, egyúttal megfordítva mutat.

Incze pedig azt hányta-vetette magában, hogy mégis valami tökéletlen lénynek kell lenni ez úrhölgynek, a ki egyszer jajszóra fakad testvére hullája fölött, másszor hidegvérrel elküldi azt kiséretlenül; a ki egyik órában büszkén, gőgösen utasítja el magától a becsületes idegent, ki neki szolgálatot tesz, ki őt megszabadítja, ki részvétet mutat keserve iránt; s a másik órában egy rokonától, ki még nem is főrangu, magára hagy parancsolni, hogy annak a házánál még csak ne is mutassa, még csak bánatos arczczal se árulja el azt a rettenetes balesetet, mely őt érte. Hiszen, ha ez a hölgy valóban büszke jellem, azt kellett volna mondania: jól van uram, ha az ön palotájában nem szabad a testvéremet megsiratnom, megyek egy szállodába, a hol szabadon zokoghatok.

Keresték egymás jellemében a gyöngéket. Egy neme a védelemnek.

Mikor Incze készen volt az öltözetével, a bankár maga jött szobájába, őt a reggelihez meghívni, s karján fogva vezette őt pompás salonjain keresztül a reggeliző szobába, hol a család tagjai együtt voltak már. Hanna grófnőn halványsárga málvavirágszín öltöny volt, mely arczszínéhez nagyon illett, s hajába sárga thea-rózsa tűzve. A bankár neje kis finom termetű, gyermeteg alak volt, nagy fekete szemekkel, porczellánfehér arczczal, melynek homlokán, halántékain a kék erek hálózata keresztül látszott. A bankár fia, első házasságából, egy szelid, szükvállú ifju volt, hosszú hajborította fejjel, mely a folytonos hegedűszorítástól már egészen féloldalra szokott. A bankár maga egy köpczös, eleven, mozgékony alak, kitől épen nem igazság, hogy egyetlen fiának még termet dolgában sem adta ki az őt megillető apai just. Piros, mosolygó arcza homlokán a felálló üstökkel, két halántékán a szétálló hunczutkákkal, orra alatt a hosszúra kipödrött bajuszszal s állán a hegyes Napoleonszakállal egy tökéletes apostoli keresztet képez. Mint illik a feudalis nemzeti párt bankárjához.

Walter Leó e szavakkal mutatta be Áldorfait családjának:

– Ime, itt van az én életemnek és vagyonomnak megmentője.

S azzal odavezette őt nejéhez, ki előbb karszékéből felemelkedett, hanem azután, hogy Incze kezét megfogta, oda ismét visszarogyott: elkezdett hevesen zokogni s a megkapott kezet kebléhez szorongatta görcsösen s nem tudott szóhoz jutni.

Hana grófnő bámult.

– Úgy van az! szólt a bankár önelégült arczczal, Hannához intézve szavait. «Ő mentette meg 49-ben az életemet és egész vagyonomat. Helenának már többször elmondtam ezt; ön még nem hallotta, Hanna».

Erre szavához jutott a bankár neje; még folyvást zokogó hangon esengett:

– Kérem! Kérem! Ne mondjon el mindent oly élethíven. Azt nem birom többet végighallgatni. Ne mondja el azt, hogyan fogta el Pesten a császári seregek kivonulása után egy néptömeg, hogy hurczolta egy hirtelen alakult lynchtörvényszék elé, hogy kiáltották önre, hogy kém, hogy áruló; hogy kobozták el portefeuillét benne levő vagyonával, hogy ült már a siralomházban, kivégzésre itélve: ezen csak fussunk át. Csak ott kezdje ön, mikor ez a szabadító megjelent, mint egy legendai hős, szétkergette a csőcseléket, megrázta, mellberagadva a legszájasabb lázítót s kivitte az én Leómat a kezeik közül; átadta a törvényszéknek, az igaz, becsületes hazafiakból alakult biráknak, azok meggyőződtek, hogy ártatlan; felmentették, szabadon bocsáták, visszaadták az életét. Ah! az én Leomnak.

És azzal megcsokolá Leója homlokát.

– De nemcsak az életemet: szólt a bankár, hanem a vagyonomat is. Ez az én barátom: (engedje, hogy annak nevezzem) visszakerítette az én portefeuillemet is, melyben összes vagyonom volt, kerek fél millió, odahozta hozzám s azt mondta: nézze meg ön uram, nem hiányzik-e belőle valami? Ugy-e így volt ezredes barátom? S mit feleltem én erre? Azt feleltem: nem nézem én, hiányzik-e belőle valami, vagy mind együtt van, mert én felfogadtam, hogy a vagyonom felét önnek adom, a ki azt megmenté: vegye el tőlem. S mit felelt ő erre? Rám nézett büszkén. Hajh, de szép gyönyörű ficzkó volt akkor, abban a honvéd-ruhában! «Tartsa meg a sajátját uram, mi az igazságért harczolunk, nem a jutalomért.» Szép mondás volt! De én nem elégedtem meg vele. Nem tréfálok én uram, nem szokásom a henczegés; önnek köszönöm mindenemet: önnel meg akarom osztani; adja ön ide a büszkeségének felét nekem, én odaadom a pénzemnek felét önnek. S erre ő nekem megint azt mondta (sohasem felejtem el): «ha én ma elfogadnám a pénzt azért, hogy egy jó tettet követtem el, holnap már elfogadnám a pénzt azért, hogy egy gonosz tettet hajtsak végre!» s nem vette el a vagyonom felét magának s nem adta a büszkesége felét ide nekem. Még elkisért a végső őrszemekig, a honnét biztosan jöhettem haza. Azóta nem láttuk egymást. De én azóta is tudom mind, hogy ezredes barátom hol járt. Még ott, a hol minden ember aranyat keres, ő ott is csak büszkesége nagy capitálisát öregbítette, kamatot kamathoz rakva. Rám sem akart ismerni most. Elfut előlem, ha meg nem csípem.

Helene baronesse kaczagott örömében s Hanna grófnőt ölelte keblére, hogy valakin kitölthesse jó kedvét.

– Látod, micsoda örömet hoztál nekünk! Minő véletlen! Ezért összecsókollak. Te nem is sejtetted, úgy-e, hogy minő jó barátunkkal utazol?

Hanem aztán csak egy percz mulva vége volt az örömnek. Csók, ölelés helyett a vállára ütött Hanna grófnőnek.

– De eredj! Haragszom rád. Mért nem hoztad el magaddal Henriket? Minő tréfa lett volna az, ha Henrik és Áldorfai összejöttek volna nálam! Tudod, hogy mi mindig czivakodunk együtt. Én a democraták részén vagyok. Én nem értek veletek egyet. Henrik mindig azt szokta mondani, hogy minden democrata rabló, communista; milyen szép lett volna neki megmutatni: hát ehhez itt mit szólsz? Nos, mondjad, hogy ez is communista-e? Nincsenek-e a democraták között is nemes emberek? Fogadom, hogy fél nap alatt élethalál barátságot kötött volna a mi Áldorfainkkal. Te! Minő látvány lett volna az, mikor ez a két ember utoljára egymást átkarolja! Ha azt láthattam volna!

– (Én láttam azt! gondolá magában Hanna és arcza sápadt lett, mint azok a camaeák, a mik faopálba vannak vésve).

– Én igazán haragszom érte, hogy Henrik el nem jött, szólt duzzogva Helene, mialatt háziasszonyi tevékenységgel készíté az asztaltársak számára a reggelit, s e mellett ideges ügyetlenséggel hol a kezét égette meg a thea-katlanon, hol a thea közé öntött tej helyett fekete kávét. Tudom én jól, hogy ő nem szeret bennünket. De legalább tégedet kellene szeretnie. Hogy tehette ő azt, hogy téged egyedül bocsásson útra? Ő rossz testvér! Neki veled kellett volna jönnie. Ez több, mint nonchalance; egy fiatal testvért egyedül bocsátani útra. Ez shoking!

Hanna két keze összetett ujjahegyeit ajkaihoz emelé. Néma könyörgés volt ez, hogy hagyjon fel nénje a szemrehányásokkal. Szólni hogy tudott volna?!

Erre még ingerültebb lett Helene; a czukorfogó csiptetőt úgy hajította le az asztalra, hogy az keresztülugrott három csészén.

– De mikor az szörnyűség! És épen az éjszakai vonatot választani a te utazásodra, egymagadban!

Az ifjú hegedű művész igen okos védelmet vélt kigondolni, a midőn mostohája indulatának csillapítására azt hozá fel, hogy hiszen nappali vonat volt az, a min Hanna elindult; de útközben valami fennakadása történt a vonatnak, azért késett el.

– Lirum, lárum! Ha a vonaton történt baleset, az már a mai lapoknak meg lett táviratozva.

Helene hevesen megrázta a kezeügyében levő ezüst csengetyűt, mire a komornyik bejött.

– Wenczel! A mai lapokat!

Wenczelnek pedig már megvolt hagyva, hogy a mai lapokat mindenképen sikkaszsza el.

Wenczel azt mondta, hogy azok még nem érkeztek meg. Hát menjen a szerkesztőségbe, az expeditiókba s szidja le őket, miért ily rendetlenek!

Ez egy kis derült időközt hozott. A míg Wenczel odajár, mindenki csendes lélekkel elköltheti a maga kávéját, theáját és pumpernikkel-szeleteit sonkával; s ez idő alatt a háziasszony a női szeretetreméltóság eszményképévé alakul át, mindenkit elhalmoz figyelmével; ő maga theát iszik, de férje kávéjába czukordarabkát mártogat, s beletorkoskodik a kaviárba, a mit az zsemlyeszeletére mázolt; Inczének elmondja az egész napra való programmot, hová fognak együtt elmenni, minden nevezetességét Prágának megtekinteni; még másnap is ott kell időznie, mert arra egy nap nem elég. Ne törődjék a rendőrséggel: az ebben a palotában nem parancsol. Ha akarjuk, magát a rendőrfőnököt is magunkkal viszszük s olyan jezsuita-spitzet itatunk vele, hogy maga kezdi rá a «Shuselka nam posnyét».

Egy szép szelíd papagály azalatt odarepült a vállára s gyönyörű smaragd fejét füléhez hajtva, gyöngéden suttogott neki titkos madárbeszédet, a mi oly ideges gyönyört idézett elő nála.

E jókedv, e női dévajság közepett egyszerre elképedt a a hölgy:

– Jézus, Mária! Mi az?

– No hát mi az?

Pedig csak Wenczel jött be.

Ez az ember engem halálra ijeszt, valahányszor belép! Micsoda ijedt képpel jön! Hát mi történt? Tűz van? Kiáradt a Moldva? Valami attentatum? Szólj: mi baj van?

Wenczel szabódott, hogy ő nincs megijedve, nem történt semmi; csakhogy már az Isten úgy teremtette az arczát, mintha mindig meg volna ijedve.

– Aztán mindig olyan kisértetes hangon beszél, mint egy halott-bemondó, vagy egy koldus.

Wenczelnek csak annyi mondanivalója volt, hogy a hírlapokat az éjjel mind lefoglalta a rendőrség, azért nem hordatnak ki.

– Miért foglalta volna le, te tolpats?

Wenczel annak tudta okát találni.

– Pan Rieger beszéde volt benne.

– Hát a hivatalos lapot is lefoglalták? abban is benne volt a pan Rieger beszéde?

Már ebből a kelepczéből nem segítette ki Wenczelt a tudománya; azt felelte, hogy «azt is».

Ez iszonyú dühbe hozta Helenát.

– Marsch ki előlem! Takarodjál rögtön. Ez az ember pusztúljon el rögtön a háztól! Szemem elé ne kerüljön többet! Ily arczátlanul hazudni a szemembe! Ostobának tart ez az ember engem? Leó, nekem rögtön más komornyikot fogadj! De még ma délig! Engem ez az ember nem szolgál ki többet!

Senki sem szólt ellene. Annyit már tudott mindenki, hogy haragos asszonyt kérlelni annyit tesz, mint fujtatni a tüzet.

Azután ideges szelídséggel fordult a hegedűművészhez s azt interpellálta fenyegetően lágy és rettentően hizelgő hangon:

– Ugyan édes Vilmos, nézz utána te, hová lettek a hírlapok mind?

Vilmos, művészek szokása szerint nem sokat válogatott a fillentések között; a melyiket legközelebb találta, előrántotta azt.

– Hiszen ünnep volt tegnap, mama, hát nem jelenhettek meg a lapok!

Ekkor aztán egész búbánatos érzelgéssel kezdé rá Helén:

– Ugy-e kedves Vilmos, rossz mostohád voltam én neked mindig? Kegyetlen voltam hozzád? Szívtelenül bántam veled? Elrontottam örömeidet? Mikor beteg voltál, cselédre bíztam a gondviselésedet? Szidtalak szembe, rágalmaztalak az apád előtt? Azzal érdemeltem meg, hogy engem nevetség tárgyává tégy az egész világ előtt, idegen vendégek előtt!?

A szegény hegedűvirtuoz még jobban odaszorította a vállpereczéhez az állával a képzelmi violint, mutatva, hogy nem érti, mivel követte el ezt a nagy bűnt?

Helene aztán kitört a commentárral.

– Mintha nem tudná azt egész Prága, hogy én a legbuzgóbb templomjáró vagyok! Hogy nincs olyan ünnep, a melyen én szokott helyemet a Teyn templomban el ne foglalnám, s Istennek tartozó imádatom adóját le ne rónám. S te mégis azt mondod nekem, hogy tegnap ünnep volt. Ünnepnap, a melyen én nem voltam templomban. E szerint én tehát vagy bolond vagyok, vagy atheista? No hát melyik vagyok? A hét bolond leányok egyike, a ki elaluszsza az ünnepnapot? vagy manichæus? sabbathianus? iconomachus? Mi?

Soha ilyen kelepczébe nem volt még szorulva a szegény művész.

Leo megszánta a fiát s ki akarta segíteni a veremből okosan, s utána szállt maga is.

– Engedjen meg kedvesem. Fogadalmi ünnep volt tegnap, így értette Vilmos: Ziska halálának évnapja. A betűszedők mind összebeszéltek, hogy ezen a napon nem fognak dolgozni; még a kormánylapot sem szedik ki. Tudod, a betűszedők az egész világon mindenütt a democrata párthoz tartoznak: azok az ultrák primipilusai. Tegnap mind kinn voltak a «Fehérhegyen».

Helene erre a históriai magyarázatra összecsapta a kezeit és elkezdett kaczagni; de a fogait csikorgatta nevetés közben.

– Ez igazán mulatságos! Csak azért, hogy nekem ne legyen igazam, hanem Hannának; csak azért, hogy Henrik szívtelensége ki legyen mentve: összeesküszik ellenem mindenki a háznál, s hazudnak először háromemeleteset, azután toronymagasságnyit, utoljára olyan nagyot, mint a Fehér-hegy! Idehozzák nekem pan Riegert, s az egész politzeyt; új ünnepet csinálnak a naptárban; összeesküvést forraltatnak a betűszedők közőtt s még a szegény vak Ziskát is előhurczolják a koporsójából. Igazán kaczagni való tréfa.

Incze parázson ült e jelenet alatt, a minek indokait nagyon jól érté s azt mondá latinul a vele szemben ülő bankárnak, hogy «medicina pejor morbo».

– Ne beszéljetek én előttem magyarul! fordult most ő ellene az úrnő haragja, mely azonban egyszerre átváltozott még a haragnál is veszélyesebb furfanggá. De hisz igaz! Mit zaklatódom én itt a hírlapok után? Hisz itt van ön, uram. Ön egy vonaton jött Hannával; leghitelesebben megmondja, történt-e valami baleset a vaspályán vagy sem? A többiek mind hazudnak. Jól áll nekik. Hanna nő: szabadalma van rá. Wenczel cseléd természetében van. Vilmos művész: ráragadt az. Leó bankár: neki ez mestersége. De ön uram, katona, a ki az igazságért harczolt, a ki becsületét, csak büszkeségét növelte; önnek nem lehet hazudnia. Mondja meg az igazat.

Incze számára nem volt kitérés!

– Megmondom, bárónő. A vasúton csakugyan történt baleset. Két vonat egymásba ütközött. Henrik gróf kisérte Hanna grófnőt, s e balesetnél oly sérüléseket szenvedett, a mik miatt vissza kellett térnie Königinhofba. Ez az oka, a miért nem jöhetett ide. Ezt titkolta ön előtt egész környezete.

Helene nem ijedt meg, nem kapott szívgörcsöket; nyugodtan mondá: ezt én sejtettem, ezt sugta valami.

S aztán könybelábadt szemekkel tekinte végig a család tagjain, elmélázva, míg egyszer csak megint odafordult Inczéhez.

– De ugyebár, nem lesz szükséges nála semmi amputatio?

– Nem lesz szükséges, bárónő.

– Az rettenetes volna, folytatá kerekre felnyílt szemekkel, ha egyszer csak úgy jönne elém, hogy fél keze, vagy fél lába hiányzanék, vagy arcza nem volna az, a mi volt. Itt eltakarta tenyerével szemeit. S megint hirtelen Incze karjára tette kezét. «Ugyebár, uram, a viszontlátáskor olyannak fogom őt látni, a milyen mindig volt?»

– A viszontlátáskor, úrnőm, bizonnyal olyannak fogja ön Henrik grófot látni, a milyen mindig volt.

Helene szemei tudtak olvasni az arczvonalmakban, s Incze vonásai áruló nyitott könyvek voltak mindig. Helene megragadá mindkét kezével Incze kezét s ezt susogá:

– A viszontlátáskor olyan lesz ő, a milyen mindig volt? úgy-e? mert meghalt?

S forrón megszorítá Incze kezét.

– Ezt köszönöm önnek.

És aztán nem tört ki belőle sem köny, sem ijedtség, sem kaczagással vegyült zokogás. Felkelt helyéről nyugodtan; odament Hannához, azt átölelte, megcsókolta, s meleg, nyugodt hangon suttogá neki:

– Bocsáss meg, én szentem, én martyrom. A ki eltitkoltad előttem keservedet, hogy engem kimélj; nem sírtál, nevető arczot mutattál előttem s tűrted, hogy czivódom veled. Ugy-e, milyen kegyetlen zsarnok egy idegbeteg asszony! Nagyobb zsarnok a híveihez, mint a dahomeyi szultán; mert ti ezt a szörnyű rabigát azért viselitek: mivel szerettek. No de nem soká tart ez már neked. Csitt!

A további beszédet Hanna lecsókolta ajkáról.

Helene aztán sorban bocsánatot kért férjétől, annak homlokát érintve csókjával; aztán Vilmostól, fehér kezét nyujtva neki csókra, s megsimogatva hosszú hajfürteit, végre Wenczelt is behivatta s azt mondta neki kegyesen: «maradhatsz továbbra is» s egy selyem nyakkendőt ajándékozott neki engesztelés jelképeül, melyet komornája már készen tartott a számára.

(Ez már tíz év óta a nyolczadik selyemkendő, a mit Wenczel kap: sugá Leó Inczének, de oly hangon, hogy Helene is meghallhatta).

– Ez azt bizonyítja, szólt az úrnő, hogy igen sokszor megharagszom, de ugyanannyiszor kibékülök.

Azzal kezét Incze karjába fűzve, átvezetteté magát vele a salonba, menetközben közel hajtott fővel mondva neki:

– Lássa ön, az a modor, a melylyel ön e balesetet tudtomra adta, egészen elvette e rémhír fulánkját. Most már meg vagyok nyugodva, s holnap alapítványt teszek a kapuczinusok kolostorában, örök misére, szegény Henrikünk lelki üdveért. Isten nyugtassa meg szegényt!

A salon asztalait albumok foglalták el művészi aquarellekből, fényképekből összeállítva; a tájak közt több volt olyan, melyet Leo is, Incze is meglátogatott egykor, s a fényképezett celebritások közt szinte akadtak olyanokra, a kikkel mind a ketten ismerősök voltak. Az ismeretlenek közt a bárónő volt Incze cicerónéja.

Egy díszalbumnak mindjárt a harmadik lapján (a két első a császár és császárné helye volt) egy érdekes hölgy fényképe volt: gömbölyű, életvidám arcz, nagy sötét szemekkel, termetén sötét hamuszín habos selyem öltöny, széles vállszalaggal, keblén csillag-kereszt és fején diadémmal körített bársonysüveg.

– Ez császárnénk testvére, mondá Helene bárónő.

Incze beérte annyival.

A családi albumban aztán voltak a családtagoknak külömböző időkből felvett fényképei, rokonok, jó barátok. Helene bárónő szeretetreméltó készséggel ajánlá fel Inczének az ő családtagjainak arczképeit, cserébe kivánva az övét, melyet ugyanazon lapra helyezett el, a hol legközelebbi családtagjai voltak; úgy, hogy mikor az album összecsukódott, Incze fényképezett arczának Hannáét kellett érinteni.

Ominosus véletlen!

Az asszonyok szeretnek összeboronálni.

Mikor Wenczel, a komornyik, jött jelenteni, hogy a hintó előjárt, az uraságokat sétakocsizásra elviendő, Walterné a felülésnél úgy intézé a rendet, hogy Incze ismét szemközt kerüljön Hannával.

Azután az egész sétakocsizás alatt Hanna grófnő volt Incze cicerónéja.

Prága tele van történelmi nevezetességekkel. Azokat mind leírni Bædeckeren elkövetett plagium volna. A messze középkorból leszármazó emlékek azok: századok hamvától befeketítve; hajdani nemzetnagyság kővévált tanui.

– Vannak-e önöknek is ily műemlékeik, fővárosukban, Budapesten? kérdé Hanna grófnő.

– Nincsenek, felelt Incze. «A mi királyi székvárosunk nem Budapest, hanem Székesfejérvár, s ott csak multunk romjai vannak: három korszak omladékain épült fel a negyedik».

Végigjárták a nevezetes egyházakat, Prága büszkeségeit. Az ezüstből kivert koporsó, ezüst őrangyalaival, a márvány sírboltok, királyok ravatalaival, nem temették el: élve tartják a multak iránti kegyeletet.

– Vannak-e önöknek ilyen pompás egyházaik? Ilyen királyi sírboltjaik?

– Nincsenek. A mi királyaink hamvait kiszórta koporsóikból a barbar hadviselés, s a mi ereklyénk megmaradt, az egyetlen egy királyi jobb kéz, a mit minden esztendőben egy napon, augusztus 20-ikán, megmutatnak a népnek, annak bizonyságául, hogy a királyoknak jobb kezük is szokott lenni.

– Csitt! Hátha valaki meghallja!

A séta-út a Hradzsinba visz föl. Itt a hintót hátra kellett hagyni. A két úr a két hölgyet karjára véve vezette végig a palotákból alkotott városrészen. A hajdani hussziták, az újabbkori declaransok nem jönnek itt szembe rájuk: minden ismerős, a ki velük találkozik, délutáni egy órakor «wünsch wohl gespeist zu haben»-nel köszönti őket. Csak a kőszobrok protestálnak még itt.

A legszebb kilátás Prágára a Therezia-rend hölgyeinek palota-erkélyéről nyílik, melyre beléphet mindenki, a magyarázó házmesternek fizetett ötven krajczár szabott díj mellett.

Az ide vezető termek egyikében ismét találkozott Incze azzal a mosolygó arczképpel, mely Walterné albumában a harmadik helyet foglalta el. Az eredeti olajfestmény itt volt. A házfelügyelő újólag megerősíté abban az ismeretben, hogy ez a ragyogó szépségű hölgy, azzal a koronás bársonysüveggel, a mi császárnénk testvére. (Mindenki tudja, hogy Prágának saját császárja is van, ki a Hradzsinban lakik).

Inczét megragadta a gyönyörű kilátás ez erkélyről az ódon cseh fővárosra. Milyen magasztos érzet, ilyen szép kriptába eltemetve lenni!

Alig veszi észre, hogy a két hölgy közül az egyiknek a szemébe köny tolúl, midőn az erkélyről széttekint. Az Hanna grófnő. Miért keresné ő e könyek indokát? úgy sem találná meg!

Csak akkor lett figyelmes e könnyekre, mikor Walterné felsóhajtott: «szegény Hanna!» s aztán átkarolva rokonát, gyöngéd erőszakkal vonta el az erkélyről. Hanna ajkaiba harap, hogy zokogását elfojtsa, s szemei égnek a könyek visszatartásától. Igy nem testvérét siratja az ember, hanem saját magát.

Vajjon mi baja lehet?

Ha ezt ki tudná találni Incze, saját életének talányát oldaná meg vele!

– Milyen hideg van e termekben! suttogá Walterné, ideges borzongással, mikor elhagyták a Therezia-rend palotáját.

A Hradzsin tulsó oldalán megmutatták Inczének azt a kis egyszerű tanácstermet, a melynek ablakából a cseh tanácsurakat a mélységbe levetették s azok épen maradtak.

Hanna grófnő is felszökött ez ablak mellvédére s tekintetében az a gondolat volt olvasható: ne kisértenők meg, hogy lehet az?!

Walterné erősen fogta a kezét. Nőknek, a kik szenvednek, nem jó magasból alánézni. A repülés vágya támad fel bennük.

Inczének eszébe jutott a dudai hegyi út sziklameredélye. No de a sors nem ismételi egy ember életében ugyanazt a történetet kétszer. – «Ez a rejtély nem te neked van feladva megoldásra.»

Pedig mégis mindig azon törte a fejét.

A sétakocsizásból hazatérve, a hölgyeket felkisérték lakosztályukba, s aztán Walter Leo Inczével ismét visszatért a fogatához, s rendre eljárta vele a hivatalos helyeket, a hol Inczének okvetlen be kellett magát jelenteni. Tapasztalá, hogy Walter kiséretében sokkal gyorsabban elvégezték a dolgát s előzékenyebbek voltak iránta. Hanem azt tudtára adták, hogy a huszonnégy órája, mely a prágai időzésre kiszabatott, ma éjjel letelik; tehát még az éjjeli vonattal tessék odább utazni. Egy rendőrbiztos kisérni fogja a magyar határig.

Útközben aztán prózai ügyekről beszélt vele a bankár.

– Minő sikerrel működött ön Kaliforniában?

– Én nem jártam a digginsekben aranyat ásni.

– Azt gondoltam is.

– Kertészkedtünk szegény jó angyalommal együtt. Mikor eljöttünk, eladtuk kertünket, házunkat; még van belőle hatezer dollárom.

– Az tizennégyezer négyszáz osztrák forint az agióval. S mit szándékozik ön azzal kezdeni?

– Beteszem a pesti takarékpénztárba, ott biztos helyen lesz.

– Az igaz, hogy a pesti takarékpénztárban az ön pénze biztos helyen lesz; de nem lesz a pesti takarékpénztár betéti könyve biztos helyen, ha az ön zsebében lesz. Ön egy esztendő alatt el fogja azt a pénzt vesztegetni, maga sem veszi észre: hogyan? De én bizonyosan tudom. Három dolgot ismerek: önnek a jellemét, a magyar ember általánostermészetét, meg azt a világot, a mibe ön most belemegy. Jobb lesz, hagyja ön itt a pénzét nálam. Én először is tíz perczenttel fogom azt kamatoztatni minden koczkáztatás nélkül az ön részéről; másodszor, biztosítom önt róla, hogy önnek a pénze nem fog vendégszerepekre kéredzkedni.

– Köszönöm. Elfogadom az ajánlatot. De nagyobb perczentet nem fogadok el a törvényesnél.

– Azon majd megegyezünk.

Ebéd előtt még e prózai ügyet egészen el lehetett intézni.

Ebédnél ismét összejött az egész család. Helene bárónőnek ma az a különös szeszélye volt, hogy szüntelen sírásban akarta a társaságot tartani. Minduntalan olyan tárgyakra vitte a társalgást, a mikből nem lehetett könyezés nélkül kiszabadulni. Ha Inczéhez szólt, annak megholt nejét hozta elő; elmondatta magának, hogy éltek, hogy küzdöttek az élettel oly hosszú ideig együtt? Hogy hozta el kis fiát magával a koporsóban? Ha pedig Hanna grófnőhöz fordult, annak szegény Henrikről beszélt, ki most a ravatalon fekszik.

– De kedvesem, inté Helenet Walter Leo, te már egész siralomházat csinálsz a lakománkból!

– Kedveseink miatt sírni gyönyör!

S ő úszni akart e gyönyörben; kéjelegni, duskálkodni a fájdalmakban; a megittasodásig élvezni a könyek mámorító cseppjeit. Poppæának nem voltak kegyetlenebb gyönyörtulzásai.

A bankár házánál szokás volt étkezés előtt és után asztaláldást imádkozni. A hölgyek ájtatos katholikusok voltak még hazulról.

– Hála Isten; volt mit ennünk – és sirnunk! Amen. Imádkozék prózai humorral az ebéd végeztével Walter Leo. Igazán mondom, náthát kaptam a sok sírástól.

Ebéd után egy kis családi hangverseny következett.

Vilmos előhozta hegedüjét s mostohája zongorakisérete mellett eljátszott valami hosszú «étude»-öt, a mi bizonyosan igen szép lehetett, de Incze nem értett hozzá. Neki a zenéhez csak «érzése» volt, de nem «érzéke». Kedélyére hatott a dallam, de nem a művészet. Neki mindegy volt: Miska czigány, vagy Ole Bull, csak a nóta legyen szép.

Akkor aztán Vilmos Hanna grófnőt kérte fel, hogy üljön a zongorához.

Hanna vonakodott. Hivatkozott összetört kedélyére.

Azután Helene is unszolni kezdé: «hát valami ünnepélyes komoly melódiát: a mi vendégünk kedvéért!»

Incze tisztelgő fejbólintással is csatlakozott e kérelemhez.

Arra aztán Hanna grófnő minden tétovázás nélkül helyet foglalt a zongora előtti tabouretten s csodálatos szép hajlékony ujjait az elefántcsont-billentyűkön végigfuttatva, elkezdett egy szép ünnepélyes komoly melódiát játszani, – a kedves vendég tiszteletére.

A melódia valóban igen szép, klasszikus mű: Haydn remeke. Egy hymnus, melynek magasztos dallamát egy túlboldog népnek kell énekelni az angyalok zenekísérete mellett. A szövege így kezdődik: «Gott erhalte unsern Kaiser.»

Csakhogy «ez a mi kedves vendégünk» egy magyar forradalmi ezredes, a ki ezt a gyönyörű néphymnust akkor hallotta legutoljára, mikor a temesvári vesztett csata után a bástya fokáról harsogta azt alá az osztrák tábori zenekar; hirdetve égnek és földnek, hogy Magyarország elesett! s ez a «mi kedves vendégünk» most is az útfélen elmaradó sebesülteket, a futó zászlókat, a leszerelt ágyúkat látja maga előtt… midőn ezt a melódiát újra hallja.

Hanna újra kezdi a dallamot és változatokat játszik belőle; míg a mi kedves vendégünk egyszer csak azon veszi észre magát, hogy sebesültek, ágyúk, zászlók helyett csak két mélabús szemet lát és tündéri ujjakat, a mik nem is a zongorahúrokon, hanem emberi szívek idegein játszanak már.

Akkor egyszerre felvillan az a fátyolozott fényű szempár s eddig ismeretlen tűz sugárzik ki belőle: a tündérujjak rácsapnak a zongorabillentyűkre teljes erővel, szilajon, s a mi felhangzik a lázadó érczsodronyokból – az a Rákóczy-induló.

A mi kedves vendégünk aztán látott most már villámló szemeket is, meg villámló ágyúkat is; lobogó zászlókat és lobogó hajfürtöket is, egyszerre maga előtt.

Ekkor egy gondolatja támadt. Azt hitte, hogy megtalálta a rejtély kulcsát. A titkos irásjegyeket, melyek nyomán e bámulatos hölgy felfoghatatlan jelleme olvasható.

Az utazás a testvér kiséretében… Az út tovább folytatása a szeretett bátya borzasztó halála után is… A büszke visszautasító dacz s a rögtön rákövetkező előzékenység, midőn útitársában a magyar forradalmi vezért felismeri;… a könyek, miket nem bírt visszatartani, midőn Prágát maga előtt látja;… a néphymnus és a magyar nemzeti induló egybefűzve;… ez egy politikai combinatio gépezetének összeilleszthető alkatrésze! Hanna grófnő egyike tán azoknak a magasztos női alakoknak, a kik egy nemzet helyett éreznek, gondolkoznak és cselekszenek?

Incze meg volt elégedve ezzel a megoldással. Így egészen nemes, földfelettien magas régiókban marad a rokonszenvező szellemek találkozása. A magyar társadalomban és a lengyelben is s általában minden szerencsétlen nemzet társadalmában van ilyen nő sok. Ez azokhoz lesz hasonló, a kiknek sorsuk az, hogy imádva legyenek; de nem szeretve.

Ez a gondolat lecsillapítá lelkét. Most már félelem nélkül kezet mert szorítani Hanna grófnéval. Azt hitte, hogy megérté őt. Nem látta benne többé a szép hölgyet, csak a cseh honleányt.

Ezzel a gondolattal vett bucsút tőle.

S ez a gondolat nagy áldás volt ránézve.

Vannak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy kedves halottaik láthatlan szellem alakban is környezik őket, s nagy szorongattatások, kétségek, töprengések idején ha hirtelen egy szabadító ötletük támad, azt ők sugalták titokteljesen.

Talán neki is Serena súgta ez eszmét?

Nem volt az igaz; de Inczének jó volt azt hinni, hogy úgy van.

Ez a csalódás volt az ő menedéke; mert azokban a szép villámló szemekben az ő végzete lakik…

ISMÉT ITTHON.

Mikor Áldorfai Incze Orsovánál a csónakba lépett, mely az utolsó menekülteket szállítá a túlpartra, kihajolt a csónak párkányáról s egy kavicsot vett fel a Duna fenekéről. Ez még hazájának egy darabja volt. Ezt a kis gömbölyű követ azóta mindig magával hordozta. Ezzel a kis kővel körüljárta a földtekét. Most ismét visszakerültek együtt: a kő is, meg ő is. Vajjon érzi-e azt a haza, hogy hiányzottak belőle: egy kavics, meg egy ember?

Egy napot időzött Bécsben: volt kihallgatáson a legmagasabb úrnál, hódolatát kifejezni a hazatértet megelőző amnestiáért s aztán sietett Pestre.

A határnál elmaradt rendőri kisérete s Pozsonynál már új alakok foglalták el mellette a coupéeban az ülőhelyeket: minőket azelőtt még sohasem látott. Urak népies viseletben.

Azt a 48–9-iki szabadságharczot úgy vítták végig, hogy az európai divatot megtartották mellette, s a magyar nemzeti viselet csak mint egyenruha, díszöltöny, vagy népies gúnya szerepelt a maga helyén és emberén. Most pedig minden ember sarkantyút visel: mintha senki sem akarna infanterista lenni többé.

Hogy itt most már teljes szabadság van, azt útitársai beszédéből kiveheté. Őt nem ismerte senki s nem igen törlészkedett hozzá, még egészen yankeenek volt öltözve; bő zsákkabátban, magas czilinderben, kaucsuk felczipőkben, kezében esernyővel.

Este későn, a mint a vonat megérkezett, a vendéglőből, a hova megszállt, egyenesen sietett a képviselői klubbot fölkeresni. Gondolta, hogy ott régi ismerősökre talál.

A mint a népesebb utczákból egy mellékutczába betér, három férfival találkozik szemközt, kik széltiben elfoglalták a járdát.

Az egyik egy magas, szikár alak, veresrépa szinű orral, s villahegyesen kifent fenyegető bajuszszal. Túri süvege fél szemére nyomva; azon hatalmas sastoll; czifrán kihányt szűre félvállára vetve, s a szabadon maradt kezében egy hosszú csáti bot.

A másik férfiúnak termetéhez a legnevezetesebb contingenst szolgáltatta a has; a jóllét túlságától piros az arcza, s kövér tokája eltakarja a selyem-nyakravalót. Bajusza fel van kunkorítva, mint a gácsér farka, nagy mesterséggel. Melege lévén, a süvegét a kezében hordja, s agyarára fogott pipájának olyan kurta szára van, hogy fél szemét behúnyva kell tartania, hogy ki ne süsse a pipa-kupakkal. Fegyvere nincs más, csak egy nagy sallangos bőrdohányzacskó, de abban van három font dohány beletömve; ha azzal valakit fejbecsap, hát az mehet magát beiratni a temetkezési egyletbe.

A harmadik pedig egy kis tömzsi ember, termetéhez nem illő nagy fejjel, melynek rengeteg szakálla a három sor mellénygombot eltakarva tartja; s aztán erre a nagy fejre fel van téve valami olyan kicsiny karimájú kalap, mint egy palacsintasütő, s ehhez a kicsiny emberhez jár egy olyan hosszú és vastag csibukszár, mely lehetne kozák dárda, meszelő, és más egyéb, csak pipaszár nem.

Mind a három polgártársnak igen széles kedve van: most jönnek ki a «kis pipából».

Incze veszi azt észre s szépen a falhoz lapulva igyekezik mellettük elsuhanni. De veszedelmére szolgál felötlő idegen viselete, a mit már e délkör alatt senki sem hord. Belébotlanak.

– Szervus czilinder! dörg eléje oroszlánhangon a kövér termetű polgártárs.

– Üsd a fejébe! kiált fel onnan alulról, borízű hangon a kis petten ember.

A hórihorgas nem szól semmit, de megcselekszi: olyat huzván Incze figarójának a tetejére a csáti bottal, hogy az menten összehorpadt.

«No ez szép üdvözlet, első belépésre!» gondolá magában Incze; azonban ő sem volt rest a «fogadj Istennel»: ott kinn jól megtanulta a boxolást. A jobb öklével úgy orronütötte a hórihorgast, hogy az rögtön elvesztette a szép világot maga elől; a bal öklével felcsapta a kis seprüszakállunak az állát, hogy az azt hitte, hogy most a feje elrepül nála nélkül, s egy harmadik lökéssel a kerekhasúnak tisztelé meg teste legkiválóbb alkatrészét, a mitől az rögtön leült a kőre, s egy miatyánk hosszáig nem tudott lélekzetet venni.

Azzal ott hagyta őket és sietett tovább.

Siettében meggondolta a dolgot.

Bizony Isten mégis annak a három jó embernek volt igaza. Ez a nemzeti viselet a mi egyedüli fegyverünk az idegen invasio ellen. A hová a sarkantyús lábunkat leteszszük, odáig van Magyarország. Nem akarja a világ meghallani, a mi igazságunk van; tehát lássa meg rajtunk gomb, zsinór és toll-alakban. És végre a nép tudja meg a ruhánkról, hogy vele egyenlők vagyunk, hogy nem akarunk urak lenni vele szemközt: Amerikában a napszámos is városi divat szerint öltözködik; nálunk a mágnás is paraszt viseletet hord: egyre megy ki s így is jól van.

Most már Incze nem a klubba sietett elébb, hanem egy ruhaárus boltba, hogy átöltözzék igaz hazafinak.

Egy boltban lakott szabó és csizmadia. Mind a kettő derék szabadelvű honpolgár volt. Olyan szépen felöltöztették Áldorfai Inczét, hogy maga is gyönyörűséggel nézhetett végig magán, mikor a tükör előtt megállt.

Mert szó a mi szó, a magyar viselet nagyon szép.

Most azután, hogy a váczi-utczán végigment, egyszerre minden ember ismerőse lett. Tízen, huszan ölelkeztek össze vele, agyba-főbe csókolták; hét közül hatra nem emlékezett; de őt jól ismerte minden ember; utolja felé már tolongás kezdett támadni, a merre járt, s messziről kiabálták, hogy «éljen Áldorfai Incze!»

Ő pedig mondá magában: «köszönöm neked ezt, óh sarkantyús csizmám!»

Régi honvéd bajtársak, új képviselő kollégák körülfogták, vitték magukkal vacsorálni. Tele volt minden ember jó kedvvel, dicsőséggel, arany reményekkel; áldomás, adoma folyt a poharazás közben; mindannyinak központja Áldorfai Incze volt. Ő maga pedig, az ünnepelt hős, hallgatag arczczal ült a zajos társaság közepett. Nem értette, hogy minek örülnek olyan nagyon s mit remélnek olyan hévvel? Nem értett belőle semmit. Idegen volt idehaza. Különösen nyomasztólag hatott rá, hogy őt ilyen nagyon ünnepelik. Hát már annyira megfogyatkoztak a nagy emberek Magyarországon, hogy egy harmadrendű celebritás is epochát alkot a megjelenésével? De talán mindez csak a viszontlátás örömeinek róható fel?

Erre a kétségre nagyhamar megkapta a választ Incze.

Éjfél körül lehetett, midőn hazakerült a távolabbi vendéglői szállásra. Készült levetkőzni.

Hanem az nem megy olyan könnyen. Azt a nyalka, szűktorkú sarkantyús csizmát lehúzni nem olyan tréfadolog ám, mint a mehádiai útszoroson át egy menekülő dandárt keresztülhúzni.

Sehogysem boldogult vele. Hozzá volt az nőve a lábához. Már a famacskát is összetörte a hasztalan küzdelemben a csizmájával. Fogva volt benne. A csizma maradt a győztes.

Azonban a csizmának igaza volt. S hogy azt le nem tudta húzni a lábáról, ez ismét a providentiális esetek közé tartozik. Mert a midőn már megadni készült magát a leküzdhetlen végzetnek, künn az utczán nagy zajt hall közelíteni, melyből nemsokára felharsan a lelkesítő Rákóczy-induló zenéje, el-elnyomva ezernyi éljenkiáltástól s a házfalakra veres tűzfény vetődik, mely bevilágítja az ő szobáját is. Fáklyás zene közelít.

«Most van a szüretje», gondolá magában Áldorfai Incze; s ő is felölté ismét dolmányát, hogy megnézze – kiváncsiságból – e szép jelenetet. Az utcza megtelt néppel, fő főt ért, volt ott háromszáz fáklya is, délczeg ifjak kezében; a tömegben félkört tágítottak a fáklyákkal a szónokok számára, épen a vendéglővel szemközt.

Itt bizonyosan valami nagy celebritás lakik alattam az első emeleten, gondolá magában Áldorfai Incze s találgatta magában, ki lehet az? A mint a nagy éljenriadalt még hangosabb «halljuk» kiáltásoknak elvégre sikerült elcsillapítani, kiállt a félkör közepére egy délczeg fiatal polgár, s mondott egy hatalmas szónoklatot a megtisztelt egyéniséghez, ki nevét napsugarakkal irta fel hős tetteiben a haza egére; s ki a mellett szintoly bölcs, mint a milyen vitéz; s egyrészt hivatva van, alkotmányunk hajóját egy kezével a békés kikötőbe kormányozni, másrészt a másik kezével zászlóinkat lobogtatva, tűzön és viharon keresztül diadalra vezetni, kinek jelszavát az egész nemzet várja, s a kit követni fognak ifjak és vének életbe és halálba.

«Ugyan ki lehet az a minden tekintetben utólérhetetlen nagyságú férfiú, a ki a bölcseséget és a hősi erényeket ennyire egyesíteni tudta magában?» gondolá Áldorfai Incze s maga is kiváncsi volt megismerni ezt az urat, s várta, hogy mikor jön elő valahonnan a hozzá intézett üdvözlő beszédre megfelelni? De az üdvözlött csak nem állt elő, pedig odalenn ugyancsak kiáltozták már az «éljennel» kevert «halljukot».

Egyszer siető léptek közelednek a folyosón végig sarkantyút pengetve, Incze ajtaja felé; felnyílik az, s nagy robajjal tör be rajta egy tizenkét tagú küldöttség, előrebocsátva a beköszöntő éljent.

Incze szemközt találja magát az esteli rencontre hőseivel. Legelől a hórihorgas, kinek még most is félreáll az orra s fel van dagadva, mint egy uborka, a kapott ökölütéstől. A másik kettő is itt van.

Incze azt hiszi, ezek most verekedni jönnek. De nem ám. Ragyog azoknak az arcza az örömtől.

– Hozott az Isten, szeretett barátom, nagy hazámfia! Kiált, karját nem birkozásra, de ölelésre terjesztve szét a hórihorgas. Tán nem is ismersz már?

(Hogyne ismernélek? gondolta magában Incze, hiszen ezelőtt három órával ütöttem így félre az orrodat.)

– Én vagyok Sámsoni Lenczi, őrnagy, hajdani bajtársad, a kivel annyi csatában harczoltál együtt.

Incze csakugyan kezdett rá emlékezni, hogy látott valaha ilyenforma nemzetőri őrnagyot valami ütközet után tartott «lakoma alkalmával», ki «ott» igen vitézül viselte magát.

Ezzel összeölelte, csókolta Inczét, s bemutatta neki a másik két urat is: a kis tömzsi «Csángó Náczi», a potrohos pedig «Ordasy Miczu». Az előbbinek fel van kötve az álla fehér keszkenővel: tán a foga fáj?

Mind «régi» jó ismerősök.

– Azért nem ismertél tán rám, mert az orrom így megdagadt. Hübnere van a dolognak. Az este egy német spitzli kötött belénk az utczán, csúfolta a kaczagányunkat. Én aztán jót húztam neki a csáti bottal a czilinderére: s arra a spitzli vaktában úgy hozzáütött az orromhoz, hogy ilyen lett belőle.

Lenczi bácsi ezt olyan humorral adta, hogy mindenkinek nevetni kellett rajta.

– Hát aztán a czilinderes spitzliből mi lett? kérdé Incze malicziával.

– Az meghótt! felelt rá komolyan Lenczi. De csak ne lett volna a félkezem a guba alá dugva!

– Akkor kétszer halt volna meg! tódítá Incze.

– Hanem hát már most gyere le a tisztelőidhez. Azt hiszik, hogy alszol.

– Én? Hát nekem szólt a megtiszteltetés?

– Hát ki a hét-világ csodájának? Nem hallottad azt a szép dikcziót? Most gyere le szaporán! Azért jöttünk deputáczióba, hogy levigyünk: aztán gyujts rá valami szép beszédre.

– Hagyjatok nekem békét, szabódék Incze. Nincs én nekem semmiféle érdemem a világon, a mivel erre az ováczióra rászolgáltam volna. Nem tudok én nektek semmit mondani.

– Csak te gyere le szaporán. Majd sugom én neked, hogy mit mondj! Majd a szádba adom én a szót szépen.

– Ejh, én nekem most nincs semmi kedvem a szónokláshoz, monda Incze boszusan. Mondjátok a tisztelt polgártársaknak, hogy lefeküdtem, el vagyok rekedve, izzadok: nem mehetek!

Könnyű azt mondani! de mikor az embert egyszerre csak megrohanja orozva két markos legény kétfelől, átnyalábolják a lábszárait, felkapják a levegőbe, akkor aztán már négy lába van s menni kell, a merre azok viszik. Azok pedig leviszik az utczára s addig le nem eresztik a földre, míg a megtisztelő közönséget egy szép szónoklattal ki nem elégíti. Incze nem is maradt azzal adós; s habár nem is azt mondta el, a mit Sámsoni Lenczi sugott volna neki (pedig az sokkal nagyobb hatású lett volna), de még is beszélt annyi mindenfélét, a mi eszébe jutott, hogy alig tudta végét szakítani.

Mikor aztán letették a földre, még egy ember nem ereszté el a gallérját a markából. Az egy ujságiró volt. Arra ösztönözte, hogy adja oda neki a holnapi lap számára azt a szép beszédet – irásban.

Nem szabadulhatott meg tőle, fel kellett őt vinnie a szobájába s lediktálni, a mit beszélt.

Egy nyeresége mégis volt ebből is. A becsületes riporter, látva, hogy a nagy hazafi nem tudja a csizmáját lehúzni a lábáról, segített neki a keserves munkában, melyet végre még is csak a kivánt siker koronázott.

Inczének nem jutott akkor eszébe, mikor a hadjárat alatt lerohadt a lábáról a csizma, hogy az a hazáért történik; hanem most, hogy ezt a csizmát le kellett húzni a lábáról, kezdé megismerni, hogy mi a hazaszeretet?

Úgy hajnal felé aztán hozzájutott, hogy lefeküdjék. De még egy meglepetés várt rá, mielőtt a gyertyáját elfujja. Egyszer csak csörren az ablak, s a két üveglapon keresztül berepül a szobájába egy darab kő s odaesik az ágyára.

Ez az ellenvélemény!

Szép gömbölyű kavics volt, a milyen a dunaparton terem. Incze eltette azt emlékül a másikhoz. Van már kettő!

Alkalmasint valami hivatalából kiküszöbölt Beamtertől jöhetett ez a merénylet!

Mi pedig azt hiszszük, hogy maga a buzgalmas reporter hajította be azzal a kavicscsal az ablakát, azért, hogy másnap megirhassa, milyen orsini-bombát vetettek be a reactio zsoldosai a nagy férfiu hálószobájába; a mi annak a hirét még jobban fogja növelni s személyének becsét még magasabbra emelendi a közvélemény előtt.

Kitelik tőle!

A HIRESSÉG ÁTKA.

Áldorfai Incze napról-napra jobban tapasztalá, hogy őt idehaza nagy embernek tartják. El nem tudta gondolni, hogy mi okot adhatott rá?

Egyik megtisztelés a másik után érte. Fényképészek állították camera obscuráik elé, minden elképzelhető állásban; rajzoló művészek ültették le, életnagyságú arczképének lemásolása végett. Egy faragó genie kifaragta a szobrát körtefából; egy lelkes honleány domborműben idomította azt ki viaszból s egy reményteljes szabólegény kivarrta azt egész alakjában posztóból. Egy esztergályos botokat készített Incze fejével bunkó helyett; egy kartonfestő zsebkendőkre nyomatta a képét; kilencz ujságíró kiadta azt a hetilapjában. Irtak róla életirást, novellát, költeményt, soha meg nem történt kalandokkal hozva őt kapcsolatba; még szinpadra is hozták s elfoglaltatták vele Buda várát lóháton. Kalapot, nyakkendőt készítettek a nevére, rostélyos sültet kereszteltek el róla. Meghítták keresztapának újszületett polgártársakhoz, s elvitték körutakat tenni veszélyeztetett választókerületekbe. Kapott ajándékokat is: díszkardot, dohányzacskót, hímzett szőnyeget, antik mentekötő lánczot, paripát és agarat. Megválasztották keletkező humanitási egyletek elnökükké; utoljára még egy hirlapot is kapott ajándékba, mely szerencséjének tartotta, ha őt szellemi vezérének nyilváníthatja.

Ez mind igen szép volna, ha az embert nagy férfiunak tartják; bárha saját maga meg van is felőle győződve, hogy nem az; hanem nagyobb baj az annál, hogy az embert egyúttal gazdag uraságnak is tartják, mikor ő maga nagyon jól tudja, hogy abból ugyan semmi sincs.

A nagy férfiu szerepe igen sok elkerülhetlen kiadással is jár.

Mindazok a megtiszteltetések okvetlenül vonnak maguk után valami viszonzást is. Költségbe kerül a klub, a körutazás, az egyleti elnökség, a hírlapi szellemi vezérség, a komaság, az arczképek, még a kapott ajándékok is. Ha a nagy férfiunak valaki egy pisztolyt ajándékoz, legalább is egy ágyút vár tőle vissza.

Még azok a legirgalmasabb tisztelői, a kik olyan nagy dolgokat kivánnak tőle, a miket lehetetlen teljesíteni.

Rokkant vitézek jönnek hozzá követelni, hogy fizettesse ki nekik az országgal a 49 óta elmaradt évdíjaikat. Csizmadiák, nyereggyártók bíznak benne, hogy a magyar hadseregnek kiszolgáltatott holmiaik fizetetlen árjegyzékét ki fogja egyenlíteni. Síránkozó özvegyasszonyok hozzák eléje dugaszban tartogatott magyar bankjegyeiket, könyörögve, hogy váltassa be azokat más forgalomban levő pénznemekre. Nagyérdemű hazafiak vezetik be hozzá jól készült fiaikat, hogy szerezze be őket valami hivatalba. Pörlekedő volt úrbéresek, és nemes atyafiak mutogatják be neki zsíros pörirataikat, azt várva tőle, hogy a sérelmes itéleteket majd megsemmisíti. Deputatiók jönnek hozzá, hogy védelmezze meg a népeket a falun az adóexecutió ellen. Ezeknek mind könnyü felelni. (A «kérvényi bizottsághoz» utasittatnak.)

Hanem aztán vannak igények, a mik elől becsülettel nem lehet meghátrálni s azok mind rátalálnak Inczére, mintha az ő szállásán adtak volna egymásnak közös találkozót. A kötelességszerű áldozat mellett aztán, melyhez tisztességes ember szívesen szokott járulni, jön egész Sisera hada az orczátlan kéregetésnek s az emberismeretlen nagy férfiu nem tud különbséget tenni közöttük.

Hajh, mindez nem így volna, ha a jó gondos feleség megvolna, a zsaroló had nem meri oda betenni a lábát, a hol asszonyt érez a háznál. Incze kész préda e hadnak. A képviselői napidíj nem elég a százszájú polypnak.

Az első negyedév végével már kénytelen Incze Walter Leonak irni, hogy küldje meg a tőkéje kamatját; nem bánja már, ha tiz perczent lesz is, Walter aztán küldött neki még a jövő évnegyedre valót is.

Incze arra a gondolatra jött, hogy az ő polgártársai talán annak a fejében, hogy ő most jött Kaliforniából, azt hiszik, hogy teleszedte magát aranynyal?

De bizony még annál is furcsábbat hittek felőle.

Ki terjeszthette el felőle? azt nem tudni; de annyi bizonyos, hogy általánosan beszélt adat volt Áldorfairól, hogy ő Napoleon herczeg legbensőbb megbízottja, a kinek a herczeg százezer forintot adott át, arra a czélra, hogy Magyarországon propagandát csináljon. Azt is tudták, hogy minő furfanggal csempészte be Incze azt a százezer forintot a határon? ki árulta el azt az osztrák rendőrségnek s hogy lett ez rászedve hiresen?

Csak Incze nem tudott felőle semmit. Ő a krimi hadjárat óta nem is látta a herczeget. Pedig mennyi helye lett volna annak a gyönge százezer forintnak!

Veszedelmes állapot valakinek egy ilyen potya százezer forinttal hirbe keveredni!

Azokkal még kevesebb baj van, a kik arra személyes igényeket támasztanak; de sokkal nagyobb a veszedelem arról az oldalról, a hol a czélt magát veszik komolyan s várnak belőle országdöntő eredményeket.

Incze meg nem birta magának magyarázni azt a helyzetet, hogy ő vele egészen komoly, szilárd jelemű, derék hazafiak elkezdenek messzeható politikai és strategiai tervekről értekezni; mintha azokhoz az ő beleegyezése kivántatnék. Hallgatását, naiv tudatlanságát kiszámított titkolózásnak veszik, míg a vendéglői közvélemény fényes nappal népes utczán, tele torokkal kiáltja őt leendő vezérének s üldözi őt – kitüntetéseivel.

S ez a jó hír a magánéletre is kihat.

Incze feltünő szép, délczeg férfialak. Nem több harminczhat évesnél. Most vesztette el a nejét. Akad, a ki a megszomorodott özvegy vigasztalására gondol.

Egy délután (a délelőtt az országgyülésé) két hölgy látogatta meg Áldorfai Inczét a lakásán. Nem első eset volt ez.

A beküldött látogatójegyeken e két nevet olvasá Incze:

– Stomfay Gídeonné, Caesarine, honvéd őrnagy özvegye.

– Stomfay Fatime Serena.

Nagyot dobbant rá a szíve. Sejtelme volt.

Mindig üldözte az a gondolat, hogy most, mikor börtönök, sírok, és hivatalbureauk kiokádják halottaikat, egyszer csak Gideon is előtte terem: s ha az előkerül, bizonyosan országgyülési képviselő lesz; sokkal szabadelvűbb, mint ő! Hogy fogja az őt majd a hazafiuság és szabadelvűség magaslatából lemennydörögni, – a hátramaradottat!

Azonban hát Caesarine «özvegy»; ha ugyan a látógatójegyeknek hinni lehet.

Sietett őket elfogadni.

Caesarine és leánya a legutolsó magyar divat szerint voltak öltözve: az anya rókatorkos, sokpitykés gyöngyösi mentében, aranycsipkés, veres bársonyszalagos főkötővel; a leánya kifűzött bársony vállderékkal, dudoros csipkeujjakkal, hímzett előkötővel, leeresztett hajfonatokkal, s fején gyöngyös pártával.

Caesarinenek még mindig voltak igényei a világ irányában. Arcza még mindig eltűrte a szépítő szereket; bárha azon szerencsétlen arczok közé tartozott is, melyek olyanok, mintha két különböző kölcsönkért arczból volnának összeállítva: két egymáshoz nem illő fél. A leánya egy felserdült növendék, se gyermek se leány még; kifejletlen termet és vonások; semmit sem mondó tekintet; csupán a két nagy fekete szem, hosszú selyem pilláktól árnyazva, sejteti az egykor kifejlendő bűbájt. Különben a tizenhárom éves gyermekek minden tulajdonával felruházva; ügyetlen és szemérmetes, vagy bölcselkedő és merész, érzékeny vagy durczás, hallgatag vagy közbekottyanó.

Incze nem óvhatja meg magát attól, hogy keresztleánya kezet ne csókoljon neki. Hiszen tartozik vele.

Leülteti őket s némi kiváncsisággal vizsgálja keresztleánya arczvonásait.

– Egészen az apja képe! sipogja Caesarine. Szegény jó Gideonomé. Ilyen korán jutott árvaságra!

Incze egy veres plajbászt tartott a kezében, azzal a szándékkal, hogy valahányszor Caesarine egyet hazudik, mindig egy vonást csináljon vele az előtte heverő papirra.

Tehát – Nro 1.

– S Gideon csakugyan meghalt? Kérdezé Caesarinetól.

– Elvérzett a hazáért. A temesvári ütközetben lehelte ki nemes lelkét a dühös kozákok dárdáitól átszúrva.

Nro 2, jegyzé Incze.

– S azóta kegyed egészen magára van hagyva?

– Elhagyva az egész világtól. Napszámból tartom szegény gyermekemet.

Nro 3, szólt a veres iral.

– Mit tehetek önök sorsának enyhítésére?

– Egyedül ön tehet és mindent. Leányomnak gyönyörű sopran hangja van. Egy Malibran rejlik benne. De a világ nem tekinti a tehetséget, hanem a szépséget. Én pedig úgy őrzöm gyermekem tiszta erényét, mint a szemem fenyét, s készebb volnék neki vitriollal ragyákat festeni az arczára, hogy irtózzanak tőle, hogysem elbukni engedjem.

Nro 4.

– Én a mi főurainkhoz fordulni nem tudok; nem akarok. Én ugyan személyes tapasztalásból nem ismerem őket, de a világ annyi rosszat beszél felőlök.

Nro 5.

– Önbe van vetve egyedüli reménységünk. Ön «nagy ember»; egy szava mindent tehet. Ha ön egy szót szólna gyermekem mellett a nemzeti szinház igazgatóságának, hogy vegyék fel, bárha eleinte csak az énnekkarba is, az kétségtelen sikert aratna számunkra.

Incze végre megúnta a rovást jegyezni s megigérte, hogy majd beszélni fog a «comitée» tagjaival.

De Fatimének nem engedte többé megcsókolni a kezét.

– Csókolja meg tehát a homlokát, szólt Caesarine, hiszen keresztleánya!

Azt hát megtette neki.

Még aznap este a casinoban elő is hozta e tárgyat az ismerős «comitée»-tagoknak s másnap Fatime szerződtetve volt a szinházhoz.

Incze ugyan legkomolyabb képpel esküdött rá, hogy neki legkisebb köze sincs az egész leányhoz, csupán szép tehetsége végett szólal fel, hanem azt bizony nem hitte neki senki. Azontúl köztudomású dolog lett, hogy neki is van valakije a szinháznál, a kit protegál. Skandalum is, hogy eddig nem volt.

Ő pedig úgy elfelejtette az egész leányt anyjával együtt, hogy többet nem is kérdezősködött felőlük.

Volt neki egyéb dolga, mint szinházba járni.

A mint a halomra tornyosult országos teendők néhány napi szabad időt engedtek neki, ezt arra használta fel, hogy leránduljon választókerületébe, magát választóinak megmutatni.

Itt Pesten azt sugdosták lerándulásáról (tele torokkal), hogy a guerilla-harczot megy organizálni a Bakonyba.

Ismét a kolostor volt szállomáshelye. Ott találta még mind az öregeket, s többeket hajdani ifju társai közül, kik együtt harczoltak vele a csaták végeig s mikor elmult a harczok ideje, visszatértek ismét a kolostorba, felvették a skapulárét, s miséztek és praelegáltak, mint azelőtt.

Incze még egyszer látta a kis szobát, melyben hajdan lakott, a lefüggönyözött madonnaképet, melyhez annyiszor imádkozott, még egyszer bejárta az emlékezetes helyeket, mikhez annyi nehéz gondolatja volt fűzve. Ez eszmék mind a tenger fenekén feküsznek már. Jobb lett volna tán azokat soha ki sem gondolni!

A jámbor földnépével érintkezve, meggyőződött felőle, hogy az még most is a régi: – önző és áldozatkész, panaszteljes és békülékeny, ragaszkodó és ingatag. Minden faluban tartott egy szónoklatot, néhol kettőt is, a hol németek és magyarok laktak vegyest. Szekere tele volt koszorúkkal, mire visszatért.

Mikor visszakerült Budapestre, a legelső volt Sámsoni Lenczi, a ki üdvözletére sietett.

Elhozta neki az összegyüjtött hirlapokat mind, a mikben *-i körútjának diadalai le voltak irva.

Az ilyen előzmény nagy következményeket szokott maga után vonni.

A ki ennyira birja a nép kegyét, arra nagy kötelességek várnak.

– Neked most rögtön el kell menned Mike-Bogyára, a követválasztást megejtetni. A régi leköszönt, új választás lesz.

– De hát mi közöm nekem Mike-Bogyával? Azt sem tudom, hol van?

– Majd megtudod. Együtt megyünk. Én is veled megyek. Ezt igy határozta a nemzeti comitée.

Sámsoni Lenczi maga nem volt képviselő, de a választásoknál döntő befolyású egyéniségnek tartatott. Itélt élők és halottak felett.

– S kit kell megválasztani Mike-Bogyán?

– Nem kisebb embert, mint magát Napoleon herczeget.

– Eredj már! ne csinálj belőlem bolondot! Mi köze Jeremiás herczegnek a magyar alkotmányhoz?

– Csak lassan a testtel! Tudom én, hogy semmi köze sincs hozzá, hanem hát Mike-Bogyán a conservativek nagy erőben vannak. Az oláhság mind velük tart. Az ő jelöltjük báró Schafskopf nagybirtokos azon a vidéken. Ezzel mi nem mérkőzhetünk. Hanem ha egy olyan nagy celebritást állíthatunk fel ellenében, mint Napoleon herczeg, azzal az oláhokat megnyerhetjük, s Schafskopf megbukik egészen.

– De hát mi mit nyerünk vele? hiszen Napoleon herczeg csak nem jön mi nekünk ide magyar képviselői széket elfoglalni.

– Azt bölcsen tudom én is. Ámde ha egyszer meg van törve a jég, a többi magától jön; – ha egyszer Schafskopf báró fiascot csinál, akkor aztán a leköszönt Napoleon herczeg helyébe bizton felállíthatjuk a mi jelöltünket, Kondorossy Mukit; egyedül maradunk a téren.

Incze még szabadkozni kezdett; hanem aztán Sámsoni Lenczi annyira komolyan fogta, hogy át kellett látnia, miszerint e megbízást elfogadnia a legszentebb hazafiúi kötelesség. El is ment Mike-Bogyára s nagy küzdelmek árán megválasztatta elébb Napoleon herczeget magyar képviselőnek s a mint annak távirati lemondása megérkezett, kitűzte új követjelöltnek Kondorossy Mukit és újra végigjárta ennek a zászlóival a kerület falvait.

Nehéz munka volt ez! Napoleon herczeget csak tudta még, a hogy tudta, ajánlani a választóknak, de Kondorossy Muki érdemei merőben ismeretlenek voltak előtte. Egyszer találkozott vele életében s akkor azt kérdezte tőle az érdemes képviselőjelölt, hogy «igaz-e, hogy a pesti követek a buffetben az ülés alatt nyers halikrát esznek?» s miután ezt Incze igenlőleg bizonyította, öntudatosan mondá rá: «de már mi csak maradjunk a jó kassai sonkánál». Többet nem tudott felőle.

Hanem azért az ő ajánlatára megválasztották Kondorossy Mukit képviselőnek.

A diadal ime tökéletes volt.

Hanem van aztán egy árnyoldala a diadalnak. Néhány nap mulva hoznak Inczéhez egy hosszú árjegyzéket a választási mulhatatlan alkotmányos kiadásokról, a mik mennek valami négy ezer forintra.

Ki fog ezeknek helyt állani?

– Bizony, kedves czimborám, mond Sámsoni Lenczi, ezt nekünk kettőnknek kell megfizetnünk.

Incze nagyon bámult erre a szóra. Először is nem értette, hogy mire lehetett annyi tenger-pénzt kivetni, a midőn senkit sem vesztegettek meg a szavazatáért? másodszor pedig sehogy sem ment a fejébe, hogy miért kelljen ő neki két ezer forintot fizetni a végett, hogy ne Schafskopf báró egye a buffetben a káviárt zsemlyével, hanem Kondorossy Muki a kassai sonkát, eczettel, paprikával?

Azonban már fizetni kellett. Incze nem tagadhatta el, hogy ő volt a pártelnök Mike-Bogyán, s ha nem tudta eddig, hogy ez a hivatal együttjár a költségek előteremtésével, hát már most megtanulta. Még szerencsésnek nevezhette magát, hogy a megtérítendő kiadások halaszthatóbb felét választási primipilus társa, Sámsoni Lenczi elvállalta magára.

Kénytelen volt Walter Leonak írni, hogy küldjön a számára a tőkepénzéből két ezer forintot.

Igazán fájt a lelke, mikor ezt a pénzt kiadta a kezéből. Mily sanyarogva szerezte ezt megbodogult kedvesével együtt; mennyit kellett a szegény asszonynak dolgozni, hogy ilyen két ezer forintot összegyüjtsön s mennyi élvezetet megtagadni magától, hogy a szerzett pénz megmaradjon; s ezt ő most három nap alatt betöltötte a szomjú – homokba!

Felfogadta magában, hogy ez volt az utolsó leczke.

Dehogy volt utolsó.

Egy hét mulva betoppan hozzá Sámsoni Lenczi s minden bevezetés nélkül előhúz a zsebéből egy váltót. (Nem is szól többről, csak két ezer forintról.)

– Itt van egy váltó, kedves pajtásom; én vagyok az elfogadó, Kondorossy Muki czimboránk a kibocsátó: te lészsz rajta a forgató.

Egész simán, mint a parancsolat.

Incze, mint aféle tudatlan yankee, a ki soha életében nem látott másforma váltókat, mint üzletieket, a mik adósra és hitelezőre vonatkoznak, a maga naiv észjárásával azt gondolta, hogy ime, ez a két derék ember most ő neki a kifizetett két ezer forintjáért egy váltóval akar kárpótlásul kedveskedni. Pontos, lelkiismeretes czimborák ezek. Ezt nem szabad visszautasítani. Tétovázás nélkül ráirta a nevét a váltó hátára forgatmányosnak s készült azt a fiókjába eltenni.

– De ne csukd el a fiókodba, pajtás! kiálta rá Sámsoni Lenczi. Mert arra nekem van szükségem!

– Neked? kérdé elbámulva Incze.

– Nekem hát. Én akarok erre kétezer forintot kapni a takarékpénztárból.

– De hát akkor minek irattad rá az én nevemet is? hisszen én nem akarok pénzt kérni a takarékpénztárból!

– Hiszen nem is neked adják azt, hanem nekem.

– Neked? Az elfogadónak? Ezt én nem értem.

– Hja, pajtás, nálunk egészen másforma váltó-törvények regnálnak, mint arra ki Amerikában. Ez nálunk így megy.

– De már most mégis az lesz belőle, hogy tartozom a takarékpénztárnak; Muki tartozik én nekem; és se én nem láttam a takarékpénztár pénzét, se Muki az enyimet.

– Csak te nyugodjál meg benne. Ennek így kell lenni.

Incze meg volt lepve a váratlan támadás által, lefegyverezve és fogolylyá téve.

Mert a pisztoly elé kiállani mindennapi bátorság dolga; olyan vitéz ember is van elég, a ki az ágyútelepet megostromolja: de ahoz, hogy valaki meg merje mondani a «jó pajtás»-nak, hogy «én biz a te váltód hátára nem irom a nevemet», oly hősi elszántság kivántatik, a minőnek példái csak nagy ritkán vannak feljegyezve Magyarország történetében.

Incze nem birt e rendkivüli bátorsággal. Ott hagyta a nevét Muki váltóján.

Lejáratkor azután természetesen neki praesentálták a váltót. Ezt tudtuk előre.

Inczét már ez egészen kihozta a sodrából.

Azt hitte, egészen igazságos utat követ, a midőn azt kivánja, hogy vegyék meg az összeget az elfogadón.

Az ügyvéd azt kérdezte tőle, hogy mit exequálnak Sámsoni Lenczin: az attilája gombjait-e, vagy a tajték pipáját? mert annak egyéb vagyona nincs.

Ennek Amerikában nagyon határozott nevet adnának: nálunk úgy hijják, hogy gavalléros tréfa.

Azonban Inczének ezúttal nem volt kedve gavallért játszani. Jól van; ha az elfogadó nem tud fizetni, álljon elő a kibocsátó: be kell perelni Kondorossy Mukit!

Hallatlan vakmerőség pedig ez. Beperelni egy képviselőnek a másikat váltóügyben! Hisz ez parlament elleni merénylet! Hisz ehhez képest Guy Facques puskaporos összeesküvése még csak «kisebb hatalmaskodás».

Az itélet elmarasztaló volt, hanem a végrehajtásnál kiderült, hogy Kondorossy Muki e földi birtoka annyira be van már páczolva birói foglalásokkal, hogy annak már semmi újabb törvényszéki elmarasztalás meg nem árthat.

Áldorfai pedig már akkor dühbe volt hozva s nem akarta magát kinevettetni. Lefoglaltatá a collegájának a képviselői napidijait.

Ez pedig már olyan merénylet, a mire nincs elég halál, hogy azt kiengesztelje.

Ez árulással rokon cselekvény után menten tapasztalhatá Áldorfai Incze, hogy a vendéglői közvélemény hangulata egyszerre hogy átcsap ránézve az ellenkezőbe.

Nem éljenezik többé az utczán; nem keresik a társaságát. Megtartják a bizalmas értekezleteket nála nélkül.

Egy napon, mikor a megszokott étkezési tanyára megy, véletlenül ilyen discursusnak lesz tanuja. Egy asztalnál ülnek sokan, köztük Sámsoni Lenczi, Csángó Náczi és Ordasy Miczu. Nem veszik észre közeledtét s Incze az alatt, míg felső kabátját a fogasra akasztja, kénytelen meghallani, hogy odabenn ő róla beszélnek.

– Pedig kár volt a «barát»-nak a miatt a rongyos kétezer forint miatt ezt a subscust csinálni; recseg Csángó Náczi borizű hangja, mert hiszen épen arra a czélra kapta Napoleon herczegtől azt a százezer forintot…

– Hogy a hol szomjuságban talál valakit, azt megitassa, egészíté ki a mondatot kedélyesen Ordasy Miczu.

– De iszen hegedült arról a százezer forintról szent Dávid; szólt bele Sámson Lenczi. Elkártyázta azt a «barát» a casinóban az utolsó piczuláig.

– Különben sem kóser ember a «barát» én előttem, folytatá a megjegyzéseket Miczu; azt mondják, hogy mikor audienczián volt a császárnál, megesküdött, hogy semmi mozgalomban sem fog részt venni. El is ájult. Azt mondják.

– Én pedig bizonyosan tudom, szólt Náczi, szavahihető embertől hallottam, hogy legközelebb, mikor odalenn járt a választóinál, a kolostorban volt szállva; megigértették vele, hogy újra visszakatholizál s kilátásba helyezték előtte, hogy ha megint felveszi a papi csuhát, hát megkapja a kalocsai érsekséget.

– Dejsz azt nem teszi a barát! Mert nem csak kártyára szokta ő elkölteni Napoleon herczeg pénzét: hanem annál okosabb dologra is.

Ekkor észrevették Áldorfai közeledtét s félbeszakították a discursust.

Pedig ő maga is szerette volna megtudni, hogy mi lehet hát az az okosabb dolog, a mire ő azt a sok pénzt kiprédálja?

Mire odaült az asztalhoz, már akkor arról beszéltek, hogy milyen olcsó a repcze, s hogy hullanak a birkák.

Azonban csak mégis megtudta elébb utóbb, hogy mi az az ő okosabb dolga?

A kétezer forintot meg kellett fizetni s a miatt Incze kénytelen volt ismét irni Walter Leonak, hogy küldjön a tőkepénzéből.

A bankár elküldte a pénzt, de a levele aljára ezt a sort irta Inczének:

– Olyan sokba kerül az a kis énekesnő ott a szinháznál?

Inczének most nyilt fel egyszerre a szeme.

Igaz, hogy egyszer másszor hol egy kis házbérrel, hol egy öltözet ruha árával kisegítette Caesarinet és leányát s azért meg volt az a jutalma, hogy a hol csak az utczán megkaphatták, jobbról balról kezet csókoltak neki s az arczképét megkoszoruzott rámában tartották odahaza; de neki ugyan még a gondolatja sem járt hozzájuk közel.

Már pedig ennek a hírnek ugyan jól ki kell harangozva lenni, hogy egész a prágai Venczel-térig eljutott.

Incze úgy tapasztalá, hogy igen nagy uzsorát fizet attól a perrel megitélt pénztől.

S elvégre még a pénzt sem kapja meg. A következő hónapban szétoszlatják az országgyülést; több napidíj nem adatik.

Az eredmény Inczére nézve az volt, hogy szegényebb lett vagyona egy harmadával s hazafiui illusiónak egész összegével.

Azt, a mit tizenkét év előtt itt hagyott, vélte ismét itthon feltalálni. Nagyot csalódott. Mennyivel jobb lett volna «otthon» maradni, a kis kertben, a káposztafejek között; azok megfordítva tesznek: gondolkoznak, de nem beszélnek.

Bizony nem is énekelnek.

Mikor az utolsó megyei gyülést nem lehetett megtartani, mert a megyeház udvarát elfoglalta a fegyveres hatalom, a kizárt alkotmányos képviselet ünnepélyes körmenetben éneklé végig az utczán a nemzeti hymnust, a szózatot.

Incze kivonta magát közülök. Keserű volt. Hajh ezelőtt tizenkét esztendővel, mikor be akarták előttünk zárni a terem ajtaját, nem mentünk énekelni, hanem a kardunkra csaptunk, s azt mondtuk, hogy gyerünk a «gyepre!» (pedig hó volt) aztán ott váljék el, ki az úr a háznál!

Sőt még azt a vigyázatlanságot is elkövette, hogy egy bajtársának, a kit jóbarátul ismert, bizalmasan elmondá a véleményét magáról az elénekelt hymnusról; hogy annak a milyen magasztos a szövege, ép olyan gyarló a melodiája. Kezdődik az egy búcsújáró dallamon, mely lassankint alászáll a kolduló siránkozásig; onnan egyszerre minden ok nélkül felcsap a kihívó tombolásig s aztán végzi egy szerelmes népdal turbékolásával. Hogy ennél mennyivel kifejezésteljesebbek, a marsellaiset nem is említve, a «Rule Britannia», meg a «Hail Columbia!» sőt maga az orosz «Bozse Czarja Chrani» is.

Ez azonban mind csak a melodiára vonatkozott, a mi hát zenészeti izlés dolga. Hanem másnap már minden ember azt beszélte, hogy Áldorfai Incze ócsárolta a szózatot s azt mondta, hogy jobb volna nekünk, ha az orosz néphymnuszt énekelnők. S Incze tapasztalá, hogy a mint végig ment az utczán, e naptól fogva minden szembetalálkozó úgy nézett rá, mintha ő volna a kétfejü sas.

A HANG A TENGER ALÓL.

A magyar országgyülés fel lett oszlatva, az osztrák összalkotmány kedvéért Magyarország kontumacziázva.

És ekkor ismét volt egy történelmi mozzanat a magyar nemzet életében, mely nagyszerűségében ritkítja párját. A mint az osztrák kormány a provisoriumot kihirdette Magyarországon, egyszerre és azonnal leköszönt hivatalos állásáról minden népválasztotta tisztviselő. Valamennyi municipium közigazgatási és törvénykezési hivatalnokai üresen hagyták helyeiket, kijelentve, hogy a törvénytelen kormány alatt nem szolgálnak. Tízezer férfi egyszerre egy akarattal mondta fel a szolgálatot. Családapák, a kiknek a hivatal egyedüli kenyérkeresetük, nem kérdezték, miből fognak ezentúl megélni? mentek más szolgálatot keresni. Még a mult kormány által kinevezett főispánok is beadták a kulcsot.