ENYIM, TIED, ÖVÉ (continued 3)

Az operettet különösen azért kellett németül előadni: mert Hanna grófnő nem tudott magyarul.

– Fortunio dalára esett a választás. Ez még Offenbachnak azon művei közé tartozik, a mikben kedves behizelgő dallamok, és egészséges humor képezik a vonzerőt. Ez alkalomra különösen azért volt ez kitünően ajánlatos, mivel hogy egy öreg férfi kivételével csupa nőszerep van benne.

A komoly altszerep Hanna grófnőnek volt szánva, s valóban, mintha csak hozzá termett volna.

Hanem a többi nőszerep mind igen sok szinpadi routint követel: arra az egyre nem tanítottak az apáczák és gouvernanteok senkit. Ahhoz művésznő kell, a ki azt az ifjú úrhölgyeknek betanítsa.

A szerencse kedvezett. Épen akkor vendégszerepelt itt a német szinháznál a bécsi külvárosi szinházak egyikének legújabb csillaga: mademoiselle Belle Ange.

Ő szokta játszani Fortunio dalában Friquettet.

A fiatalság rajongott érte. (Az öreg uraság is; csakhogy az titkolta.)

Incze minden magasztalás által sem hagyta magát rávetetni, hogy az ünnepelt vendéget megnézze. Azt mondta, hogy elve ellen van a német szinházba menni. Maszkirozta a jobb oldalra vonulását nemzetiségi tüntetéssel. A mely nap először szavazott «igen»-nel «nem» helyett, kipödrötte a bajuszát kuruczosan.

Tehát ő nem látta mademoiselle Belle Anget.

Ez pedig igen nagy baj kútforrása lett rá nézve. Mert, ha látta volna a szinpadon, s ha látta volna különösen a szinfalak között mademoiselle Belle Anget, nem lett volna kiváncsi meglátni a szinpadon kivül; hanem elutazott volna arra az időre, a míg a vendégművésznő Budapestet boldogítja jelenlétével, valahová, például a választó kerületébe, s ő meg a választóit boldogította volna elveinek korszerű fejtegetésével.

Pedig hát kiváncsi volt.

Az előkelő úrhölgyek fölkérték, küldöttségileg, a közkedvességű vendégművésznőt, hogy ne tagadja meg tőlük azt a szíves fáradságot, a műkedvelő úrhölgyeket szerepeik felfogásához szükséges utasításokkal ellátni s a rendezésben is irányadó útmutatásaival törekvéseiket előmozdítani. A mit a vendégművésznő a legnagyobb készséggel meg is igért, kinyilatkoztatva, hogy ez rá nézve csak kellemetes kötelesség, miután ő anyai részről e hazának leánya, s a mivel hazájának tartozik, azt leróni mindig édes feladatának tartandja.

Tehát mademoiselle Belle Ange minden nap ott volt az előkelő műkedvelők szinpadi próbáin s mint Hanna grófnő elmondá otthon férjének: ez az idegen művésznő oly finom decentiával lép föl, oly urias kellem, előkelő pli tünik fel rajta, hogy egészen beleillik a társaságba. Meg is hívták minden estélyre s azon kivül egyes nőszereplők külön is kikérték szíves látogatását, bizalmasabb tanácskozás végett a szinpadi rejtélyek ezerféle tárgyában s mindnyájan el vannak naivsága, egyszerűsége által ragadtatva. Nem csoda. Hisz anyja mellett növekedett fel: a ki a legszerényebb nők egyike, gyermekét soha egy perczre el nem hagyja, s mindennap elviszi magával a szent misét meghallgatni. Mind a ketten igen vallásosak. Hanna grófnő előtt ez nagy ajánló levél.

Még mielőtt a Fortunio dala szinre kerülne, elébb az úrhölgyek egy emberbaráti alamizsnagyüjtést rendeztek az éhezők számára, (ég áldja meg őket érte!) elfoglalva a templom-ajtókat, s nagy hire volt előre, hogy mademoiselle Belle Ange a barátok templomának küszöbén fog gyüjteni. Legtöbb arany is gyült össze az ő perzselyében.

S valóban nagyon meg lett volna jutalmazva Áldorfai Incze azért a keresztyéni felbuzdulásért, ha ő is oda vitte volna az aranyát a templom küszöbén az alázatosság bársony köntösében alamizsnát gyűjtő művésznő erszényébe. Hanem hát kemény volt az ő szive; elkerülte a templomot s azért meg kellett neki lakolnia.

Fortunio dala fényes előadásának napja már közelgett. Egy megelőző estén Hanna meghívta magához theára a szent ügy körül annyit buzgólkodó művésznőt anyjával együtt. Így aztán okvetlenül kellett vele találkoznia Inczének is.

Mikor Incze ez este a szokottnál hamarább hazaérkezett a klubból, komornyikja jelenté neki, hogy a vendég-úrhölgyek már megérkeztek s a grófnő kéreti a tábornok urat, hogy sziveskedjék elfogadó termébe átmenni.

Incze sietett a parancsot teljesíteni.

Midőn a nehéz damaszt függönyt félrevonta az elfogadó terem ajtaja elől, épen szemközt ülve látta maga előtt mademoiselle Belle Ange-t a kandalló előtt, Hanna grófnő mellett. Anyja túl, Hanna balján, egy causeuseön ült.

Az idegen hölgy meglepő szépség volt. Finom tojásdad arcz, csaknem minden testszin nélkül, de a minek annál nagyobb élénkséget kölcsönzött a gyönyörű csigahajlású száj, eleven vérpirosságával; s ehez egy olyan szempár, melyben egy egész fegyvertára rejlik minden asszonyi nagyhatalomnak; a nagy sötét pilláktól árnyazott két első rendű csillagnak zenithje és nadirja volt a jó kedvben és a bánatban. Haját akkori divat szerint két hoszszan leeresztett fonatban viselte, mik vállain keresztül ölébe kanyarodtak alá. E haj fekete volt, mint a kőszén. Világoskék ruhát viselt, melyért Incze rajongott s melyet Hanna ki nem állhatott, s a félig kivágott ruhának kiegészítését képezte a vállait és keblét eltakaró csipkefodrozat. A kandallóhoz tolt karszéken festőien elegáns hanyagsággal hátradülve ült keskeny picziny lábait a kandalló rácsára téve föl, s az alatt egy roppant nagy fekete legyezővel, mely féltestét eltakarta, hüsselte magát. Lábainak jól esett a meleg, arczának a szellő.

Hanna grófnő egy csomó jelmezképet tartott ölében; bizonyosan abban válogattak.

Incze előtt valami ismerős emlék ötlött föl ez arczon; de még sem tudta kitalálni, ki az? A mig aztán közelebb lépve, meglátta madame Belle Anget is, ki nem esett a kandalló világításába. Arról aztán megtudta, hogy hol van most?

Ez Caesarine: s az ünnepelt hölgy akkor nem más, mint Fatime…

A következő percz egészen bizonyossá tette őt e felől.

A mint a hölgyeknek jó estét kivánt, Belle Ange kisasszony hirtelen összecsapta legyezőjét s fölállva a karszékből tiszteletteljesen, jobb kezét a legyezővel hátrahúzta s balját keblére téve, mélyen meghajtá magát.

Hanna meglepetten tekinte férjére. Hisz így csak akkor szokott elegáns hölgy egy férfit üdvözölni, ha az egy püspök, vagy egy király. Az ügyes művésznő csak nem téved tán az illemmozdulatok megválasztásában?

Nem tévedett.

A mély tiszteletet kifejező meghajolást egész odáig megtartá, a meddig Áldorfai közelébe lépett és szemét lesütötte előtte hódolatszerü alázattal.

És midőn Incze kezét nyujtá eléje vendégszerető üdvözletre, a kisasszony hirtelen odahajolt a megragadott kézhez és megcsókolta azt.

Hanna bámulata a tetőpontra hágott.

Fatime vette azt észre s gyermeteg mosolylyal és fenkölt pietással arczán rebegé:

«A tábornok úr az én keresztatyám, ő keresztelt engem a budai lelkészlakban, mikor még lelkész volt.»

Erre egy sikoltás következett. Hanna beleejté a jelmezképeket mind a kandallóba az öléből s azok egyszerre lobbot vetettek.

Az ijedtség, a kár rögtön más hangulatot hozott a társaságba. Hanna lamentálni kezdett, Fatime kedélyesen kaczagott; a képek az övéi voltak; Caesarine matronai kegyességgel biztatta a grófnőt, hogy semmi baj az, holnap estére újra meg lehet azokat hozatni Bécsből.

Incze pedig a pokol fenekére kivánta ezt a leányt, mielőtt született, hogy ő vele kereszteltesse meg magát! hanem aztán fele utján megint visszakivánta őt onnan; – hiszen, ha ez nem született volna, ő sem ismerte volna meg soha első boldogságát (talán az egyetlent is?) Serenát.

A bekövetkező thea-estélyen a társalgás meglehetősen szórakozott modorban lett folytatva. Incze és Hanna nagyon keveset beszéltek. Szerencséjükre ott volt Caesarine, a ki elfogyhatlan ékesszólással és még bámulatosabb phantasiával regélte el meseszerü élményeit; a mikből lassankint kiderült, hogyan lett ő madame Belle Ange! Hogy monsieur Belle Ange valóságos élő személy: nem mythosi alak; Fatimének utólagos édes atyja, a peu près franczia marquis, ki leányát, midőn az művészi hirnevet szerzett, sietett büszkén elismerni a világ előtt, s most otthon van és gondot visel a házra. Azt is elmondta, hogyan került Fatime Bécsbe Budapestről; a mint egyetlen pártfogója, jóltevője, a tábornok úr eltávozott, elüldözte a clique, de szerencséjére: mert Bécsben rögtön akadt egy maestrora, ki tehetségeit felismerte, kitanította, szerződéshez juttatta, s azóta leánya a közönség kegyencze s nem szorul senki pártfogására. Szerencséjére: Inczének nem volt most kedve irónnal jegyezgetni a rovást.

Fatime inkább Hannát igyekezett elfoglalni, kifogyhatlan espritvel figyelmeztetve őt a szinpadi routine mesterfogásaira s miutan felszólítására Hanna nem akart férje jelenlétében valamit megpróbálni, Fatime maga volt kész elénekelni előtte azt a csábító szép áriát:

«Azért uram… azért uram

Jól kell vigyázni!… jól kell vigyázni!»

Szeretetreméltóan tudta azt adni. Csupa báj volt, merő titkolt szenvedély és a szemérmen keresztül csillámló hamisság.

Hanna kedvetlenül monda:

– Mentül többet tanít ön rá, annál jobban átlátom, hogy én meg sem tudom ezt közelíteni.

Incze kapott az ürügyön, hogy Hanna nem akar az ő jelenlétében kisérletet tenni s tisztességesen visszavonult saját lakosztályába, hogy a hölgyeket ne zavarja.

Érzette jól, hogy e felfedezés után rémséges időváltozásnak kell bekövetkezni.

… Másnap Hanna grófnő megírta a méltsás rendezőnek, hogy nem játszhatik Fortunio dalában – makacs rekedtség miatt. S miután a szerepet egy hirtelen nem vállalta el senki, az egész operette elmaradt. Mademoiselle Belle Ange is bevégezte vendégszerepléseit: kapott az urhölgyektől emlékül egy értékes karpereczet s azzal hazament Bécsbe.

A KÉZCSÓK KÖVETKEZMÉNYEI.

– No hiszen szép galibába kevert engem a ti kedves kis szinpadi angyalotok! panaszkodék Áldorfai Incze Walter Leonak, mikor a legközelebbi igazgató-tanácsi ülésben összejöttek Bécsben.

– Miféle galibába?

– Hát ez a természet naiv csodagyermeke, mikor nőmnél látogatóban volt s aztán engem odavitt közéjük a bűnöm, kapta magát, kezet csókolt nekem, mintha én volnék a bérmáló püspök s aztán egész naivul elmondta Hannának, hogy ő nekem keresztleányom: én voltam a pap, a ki őtet megkeresztelte.

– Képzelem Hanna szemeit, a miket rád vetett!

– Dehogy képzeled! Arról nincs emberi fogalom. Ettől a percztől fogva Hanna, ha meglát, keresztet vet magára és elfut előlem. Egész nap térden van és imádkozik s készül Rómába vándorolni gyalog és mezitláb.

– Próbáltad kiengesztelni?

– Mindent megkisértettem, a mi csak hatalmamban áll, de mind hiába. Azt mondja, hogy ő el van kárhozva! Nem elég, hogy maga, mint félig-meddig apácza, lépett ki kedvemért a rendből; hanem most még azt is meg kell tudnia, hogy a kihez nőül ment, az elébb maga felszentelt pap, szerzetes volt! Hogy a férj, kihez esküvel kötötte magát, maga is fogadalommal volt lekötve elébb. Azóta kétségbe van esve, kezeit tördeli és gyászban jár. Kérlek: gyászol engem, e világi életemben!

– Átkozott bolond történet!

– No ugyan az! Úgy hogy most már van is feleségem, nincs is. Azzal biztat, hogy ha megkisértem őt hálószobájában meglátogatni, a kettős hitvesi nyoszolya helyett két koporsót fog egymás mellé beállíttatni a fülkébe, az egyikben ő fog hálni: a másikat aztán, ha tetszik, foglaljam el én.

– Majd elmulik az. Hadd neki kipenitencziázni magát. Vidd el egyszer Mária Czellbe bucsúra, ott adni fog az oltárra egy szent ajándékot vezeklésül, s aztán kiengesztelődve tér vissza.

– Te nem ismered őt, ha azt hiszed. Ő tőlem e percztől fogva irtózik. Daemoniacusnak tart, a kinek nemcsak az érintése, de a puszta látása is ideges görcsökbe ejti. Én ez időtől fogva arra vagyok büntetve, hogy Szent József-házasságban éljek.

– El ne mondd másnak, mert még kanonizálnak, ha megtudják.

– Te csak tréfának veszed az én bajomot. De énnekem ez olyan komoly dolog, hogy képes vagyok főbe lőni magamat értte.

– No, én azt nem tenném.

– Hát mit?

– Boszút állnék mind a két asszonyon egyszerre.

– Hogyan?

– Parbleu! Én tudnám a módját a boszúállásnak! – Ugyan ne légy gyermek. Ne szaladj te most Hanna után, ha vallásos extasisban van: tudod, ha ez egyszer a nőket meglepi, abból őket semmi hatalom ki nem gyógyítja; hanem, ha nem mondanak nekik ellent, hát kigyógyulnak belőle maguktól. Majd ő fog utánad járni még. Ne menj vissza egy hétig Budapestre. Addig jer velem; látogassuk meg a te kis gonosztevő daemonodat: a szép Fatimét.

– Te járatos vagy hozzájuk?

– Ő divatban van.

– De az anyja téged fel akart akasztatni!

– Hát hiszen nem vagyok én a zsidó Isten, hogy az anyák bűnét a leányokban büntessem meg. S aztán még arról sem vagyok egészen bizonyos, hogy nem én vagyok-e (az az, hogy a multra nézve) tulajdonképen Belle Ange úr?

– Eredj, te istentelen!

– Bizony én fiatal koromban nem voltam pap. De most sem vagyok az. A feleségemet imádom, úgy, mint akárki más; hanem, hogy minden szombaton letérdepelnék eléje meggyónni, hogy egész héten hol jártam? azt nem cselekszem. Azért oly hűségben és gyöngédségben élünk egymással, mint Philemon és Baucis, Herman és Dorothea, Odenatus és Zenobia, Aben Chamot és Yota és a többi. – Nos, hát eljösz velem holnap mademoiselle Belle Angehoz? Hogy megdorgáld keresztatyai szigorral! Adsz fel neki szigorú vezeklést.

Incze gondolkozott a válaszon. Egy olyan nőt maglátogatni híják, a kit ő akkor, mikor még Serenáját csak távolról imádta, nem akart az útfélről, a hófuvatból felvenni, hogy ugyanazon szekérre üljön, a melyen Serena utazik! Ő is elfogadta e nő látogatását már azóta. Csendes barátság volt köztük.

– Elmegyek.

Incze valóban azzal a szándokkal határozta rá magát, hogy meglátogassa Leo kiséretében Fatimét, hogy annak majd elmondja azt a nagy balesetet, a mit családjában naiv kifecsegésével okozott. S majd ott talán az asszonyi furfang talál ki valamit, a mivel ezt a hibát jóvá tegye. Valami «pia fraust». Valami kegyes hazugságot, a mivel azután el lehessen ütni a dolgot. Talán irhatna valami felvilágosító levelet Hannának, a miben elcsürnék csavarnák a tényállást, úgy hogy utoljára is kiderülne valami alapos félreértés: hogy Incze még sem az, a kinek állították, vagy nem úgy történt a dolog.

Ez a gyönge reménysugár vezette el őt másnap Belle Angékhoz Leo kiséretében. Előre tudva volt jövetelük; vártak rájuk.

Caesarine otthon volt leányával; egy perczre monsieur Belle Ange is felszinre került, hogy bemutatása által constatálva legyen valóban létezése; hanem aztán mindjárt megint el is tünt. A quasi-marquis úr ahoz az osztályhoz látszott tartozni, melynek tagjai csendes izgatottságba jönnek, ha csengetést hallanak.

Fatime igen egyszerüen volt öltözködve otthon. Akkor épen azokat a nagyon rövid ruhákat viselték. Olyan volt benne, mint egy gyermek.

Caesarine alig találta helyét Inczének! úgy örült neki, hogy lakását megtisztelte látogatásával. Fatime is örült nagyon.

– Lássa ön, milyen nagy gyermek lett belőle?

– Fatime kisasszony kész művésznővé nőtt fel azóta, viszonzá Incze kötelezett bókkal.

– Ne mondja ön: Fatime kisasszony. Ön tudja, hogy másik neve is van. Önre nézve ő «Serena».

Walter Leo közberontott a maga véleményével:

– Vigye el a héja az önök keresztatyafiságát! No iszen Fatime Serena kisasszony szép özönvizet döntött fel az én sógorom házánál azzal a szóval, hogy ő volt keresztelő apja.

– Hogyan? kérdezé Fatime, természetes bámulatra nyitva fel nagy sötét szemeit, miknek pillái olyanok voltak, mint két éjpillangó szárnya.

– Hát úgy, hogy azóta a sógorasszonyom, a ki igen túlbuzgó vallásos, katholikus hitben nevelt hölgy, azt hiszi, hogy el fog kárhozni, ha még ezentúl férjétől hitvesi gyöngédséget fogad el. Incze azóta anachoretai életre van kárhoztatva.

Caesarine szemében daemoni káröröm sugárzott.

Hanem Fatime elnevette magát.

– Ah, hisz ez nem igaz!

Most azután Incze is bizonyítá.

– De úgy van, kisasszony!

– Nem lehet azt velem elhitetni, szólt játszi hangon a leány. Hisz én magam láttam.

– Mit látott?

– Önöket azóta együtt.

– S mit tettünk együtt?

– Karonfogva mentek az utczán.

– S aztán – c’est tout?

Fatime vállat vont és a szemébe nézett nagy ártatlanul.

Walter Leo egyszerre féktelen nevetésbe tört ki.

– Ah, ez nagyszerű! Azt hiszi, hogy a házas élet abból áll, hogy az ember karonfogva jár egymással az utczán! S azzal vége!

Caesarine szemérmetes hunyorgással mondá:

– H-hm! Mit tudja ő még, hogy mi az?

– Valga me Dios! Én ha Inczének volnék, fel tudnám őt arról világosítani.

Caesarine naiv haraggal ütött e szóért Leo kezére egy papagály tollseprüvel, míg Incze a szemefehéreig vörös lett.

Csak Fatime nézett közbe változatlan halavány arczczal, semmit nem értő szemekkel. Mit tudta ő azt még, hogy mit mondott Leo? mért fenyítette őt meg az anyja? s miért lett olyan vörös Inczének az arcza?

Incze Caesarinehez fordult.

– A kis leánynyal nem lehet ezt megértetni; hanem önnek madame Belle Ange nincs szüksége körülményes magyarázatra. Ön érteni fogja azt, hogy micsoda szerep az a «férj az ajtó előtt?»

– Abban én is játszottam! kottyant bele szeleskedve a leányzó.

– No most én játszom benne a czímszerepet.

Caesarine olyan szemekkel tekinte Inczére, a minőkkel néz a macska a lesből a felé közeledő madárra.

– S ön is ismeri azt a darabot? kérdé sunyi közönyösséggel Inczétől.

– Igen. A nemzeti szinházban láttam.

– Tehát emlékezik ön rá, hogy ott is azért zárja ki a fiatal asszony az epedő rimánkodó férjet a hálószobájából: mert megtudta felőle, hogy pap volt, s valamikor egy kis gyermeket megkeresztelt?

– Oh nem, szólt Incze, egészen rá hagyva magát szedetni a kérdés által. Nincs ott szó sem papról, sem keresztelésről; hanem kizárja a férjét azért, mert egy fiatal ficzkó beesett a szobájába a kandallón keresztül, s azt nem tudja hirtelen hová tenni?

– Úgy? – tehát egy fiatal ficzkó beesett a kandallón? – Ugyan kérem, nincs az ön szobáiban is kandalló?

Walter Leo vakarni kezdte a feje hátulját s szítta a fogait. Ő már látta a macskakörmöket.

– Madama Belle Ange! szólt kérdő bámulattal Incze.

– Igen. Madame Belle Ange vagyok: ha már épen nem akar ön «komámasszonynak» czímezni. S ha meg vagyok támadva, védelmezni szoktam magamat. Ön egy hihetetlen adomát mond el nekem s felelőssé teszi a leányomat egy igen nagy bajért, a mely önnel történt. Hogy megtörtént, azt elhiszem. Hogy az önnek nagy baj, azt is elhiszem. Hanem hogy ez a baj egy naiv gyermeknek óvhatlan kifecsegése miatt szülemlett volna meg: abban kételkedem.

– De én bizonyossá tehetem önt arról asszonyom.

– Én a nőket, minthogy magam is az vagyok, másképen ismerem. Az megtörténik gyakorta, hogy egy nő egy férfit, a kit még ma imádott, holnap már utálni fog; hanem hogy az ilyen égalj-változásnak, a nyárból egyszerre a télbe átlépésnek, vallási vakbuzgalom lehessen az indoka: ez a leghihetetlenebb csodák közé tartozik.

– S ilyen hihetetlen csoda az én történetem. Boldogtalanná vagyok téve – egy szó miatt.

Ezt Incze valódi, mélyen érzett keserűséggel mondá. Hangja reszketett bele. Ő szerette Hannát.

E szavára rögtön, minden hozzákészülés nélkül, heves zokogásba tört ki Fatime, odaveté magát a pamlagra s két kezét arczára tapasztva, fuldokolva kiáltá:

– Oh én szerencsétlen! Mit tettem! Mit tettem!

(– No ez szép fordulatot vesz! sziszegett magában Walter Leo, s az óráját huzogatta ki zsebéből, hogy megnézze rajta, hány óra? nincs-e még ideje a menekülésnek? de mindannyiszor visszatette, a nélkül, hogy megtudta volna, mit nézett rajta.)

Caesarine odafutott zokogó leányához. Arcza felindulást fejezett ki.

– Ne sirj! Ne sirj, gyermekem! Nem vagy te annak az oka! Állj fel! Törüld le könyeidet! Nézz bátran a szemébe! Te ártatlan vagy. Ne zokogj úgy: még megszakad a szived!

Walter Leo praktikus szinházlátogató volt. Tudta jól, hogy az utolsó scénát, bárha az a leghatásosabb, nem kell bevárni soha, mert akkor az ember a nagy tolongásban nehezen jut a felsőkabátjához s megrántotta Inczét, hogy jó lesz innen elmenni. Azonban Incze érzékeny szivü férfi volt, akár egy gyermek: nem tudta lelkére venni, hogy azt a nagy barbarismust elkövesse, hogy mikor egy hölgyet megríkatott, azt ott hagyja a zokogás közepett, kiengeszteletlenül; ezt jólelkű ember nem teheti, bárha részén van is az igazság.

– Hagyj el engem! kiálta a zokogó leány kérlelő anyjára. Miért vittél engem oda? Eredj! Gyűlöllek!

Caesarine most a kétségbeesés niobei arczával emelkedett fel, összekulcsolt két kezét tenyereivel fölfelé fordítva fején.

– Ő gyűlöl engem! Nekem meg kellett érnem, hogy leányom gyűlöl engem!

Ez elkeseredés rohama igazolja azon merész kitörést, mely erre következett. A vérig sértett nő az anyai szív haragjával dobbant a mozdulni nem tudó Incze elé s fogcsikorgatva monda neki:

– Pedig nem az én Serenámnak a szava okozta azt, hogy Áldorfai Inczének meg kell fagyni Starrwitz Hanna grófnő jégtekintete előtt, hanem az, hogy – Bauernhass Siegebert Pesten volt!

– Hüh! kezde el ijedtében fütyülni Walter Leo, s két kezével a két hunczutkájába kapott. – Incze sápadt lett, mint a halott.

Hanem e szóra dühösen ugrott fel a pamlagról Fatime s anyját erőszakosan elrántva Incze elől, szilajon kiálta:

– Eredj! Ne rágalmazz egy szentet!

S azzal odaveté magát Incze lábaihoz és megragadá annak kezét.

– Nem! Ne higyjen ön neki! Én vagyok a vétkes, egyedül én! Engem átkozzon! Engem taposson el! Én tettem önt boldogtalanná!

S még utoljára Inczének kellett lehajolni, hogy őt fölemelje és kiengesztelje és bíztassa, hogy hiszen semmi baj sincs: nem olyan komoly a veszély. Helyre lehet azt még hozni.

– Ugy-e helyre lehet még hozni? esenge aztán a leány. Úgy-e ki fogja ön engesztelni azt a szentet, azt az angyalt? úgy-e addig fog ön előtte térden imádkozni, míg leimádkozza magához az égből? úgy-e boldog fog lenni ismét?

S a míg megigértette Inczével, hogy vissza fogja hodítani imádott szentét s aztán nagyon boldog fog lenni vele, az alatt folyvást oda volt tapadva keblére, és karjait oda fűzte nyaka körül, és forró arczát oda szorítá arczához, míg aztán lassan kibékült s az utolsó könycseppek alól kitört a ragyogó szemek mosolysugára…

Mikor a lépcsőn lefelé haladt a két férfi, Walter Leo azt mondá:

– No ezt a jelenetet jól adták!

– Kik? kérdé Incze szórakozottan.

– Ti mind a hárman.

Mikor Incze lakásánál elváltak, Áldorfai megfogta Walter Leo kezét s azt kérdezé tőle:

– Bauernhass Siegebert volt Hanna ifjúkori eszményképe?

Leo megczirogatá a másik kezével szépen Incze körszakállát.

– Kedves barátom: most még csak az hiányoznék neked a boldogságodhoz, hogy kezdj el féltékeny lenni a multakra és a levegőben lévőkre!

Többet nem mondott neki.

GYÓGYÍTHATLAN BAJOK.

Áldorfai Inczének azt mondta a házi orvosa, mikor Budapestre haza tért, hogy jó lesz nejét minél elébb elküldeni Vihnyére. Ez a női különleges bajok ismeretes gyógyfürdője.

Incze úgy tett, a hogy rendelve volt. Maga elment előre Vihnyére; a hol a legnagyobb kényelem akként szerezhető meg, ha valaki egy egész paraszt házat kifogad, a mik egyenesen e czélra üresen állanak, azt maga bebutorozza, konyhaszerekkel ellátja, s aztán minden házi szükségletet magával szállít ide. – A leggyöngédebb figyelemmel berendezett Hanna számára egy lakást, s mikor az készen volt, irt nejének, hogy jöhet. Ott bevárta, míg megérkezik; mikor Hanna utazó hintaja begördült az udvarra: odasietett hozzá, lesegíté a kocsiból; bevezette a szobába, komornájának átadta a kulcsokat, s azzal maga készen álló kocsijára felült és elutazott haza Budapestre.

A rövid távollét hitvesek között nemcsak arra szokott jó lenni, hogy egészségüket ápolják; hanem arra is, hogy egymás után jobban kivánkozzanak; ha voltak apró nehezteléseik egymásra, azokat az alatt elfelejtik, s ha volt valami nehéz panaszuk: azt az alatt megbocsátják.

Incze háromhéti távollét alatt mind jobban megerősült abban a hitben, hogy ő Hanna nélkül nem ember többé s egészen komolyan vette Fatime tanácsát: hogy eltávozott szentjét imádkozza vissza az égből.

Mindennap irt levelet Hannának. Gyöngéden, aggódva tudakozódott egészsége felől s a leveleire Hanna is mindennap válaszolt, értesítve őt a vele és körüle történtekről. Szerelem nem fordult elő leveleikben.

A harmadik hét végén azt gondolta Incze, hogy megérett az idő, melyben Hannát meglátogassa. Szabadságot kért a tisztelt háztól két hétre s elutazott neje után.

Hanna örömét mutatta, midőn Incze megérkezett s az nap együtt ebédeltek.

Incze úgy találta, hogy Hanna egészen helyrejött. Visszakapta elevenségét, szemei tiszta tüzét; fejfájásai elmultak, s ideges görcsei nem jelentkeztek többé. Ő maga is dicsekedett azzal, s a fürdőorvos is gratulált Inczének a sétányon a grófnő gyors felépüléseért.

Vihnye különösen női fürdő, ott kevés a férfi vendég; a ki jön is, csak átutazó, vagy látogatóba érkezett férj; ha egy tánczestélyt rendeznek, a szomszéd Szklenoból (a mi megint férfiak fürdője) szoktak hozzá tánczosokat requirálni.

Aztán az a rend van, hogy a női patiensek jobbadán a kisebb nagyobb paraszt házakban laknak, kiki külön a maga kényelmére. A vendéglő szobáit inkább a férfiak számára tartják fenn. Ha látogató férj érkezik, azt is a vendéglőbe szállásolják, – a kúra tekintetéből. Itt vesztegzár alatt vannak a szerető szivek.

A kevés férfi aztán annál nagyobb becsben van; az asszonyok előtt még nem annyira, mint egymásra nézve: mint kiegészítője a szüntelen megcsorbuló whiszt- és tarokkpartieknak.

Mikor Incze azt a szándékát kinyilatkoztatta, hogy két egész hetet itt fog tölteni, csaknem hála-adreszt intéztek érte hozzá.

Akkor épen nem volt több fegyverfogható férfi a közelben, mint az a három, a ki kénytelen ott lenni: a szolgabiró, a fürdőorvos, és a postamester. Ő lett a negyedik.

Senki sem volt olyan nagy tisztelője, mint a postamester. Bámulattal nyilatkozott felőle. A mióta ő nagysága itt van, egy nap nem múlt, hogy levél ne érkezett volna számára Budapestről s hogy ő is viszont levelet ne küldött volna a képviselő úrnak Budapestre. No most legalább két hétig pihenése lesz a szegény postásnak! Addig annál többet lehet tarokkozni.

Tették is.

Hanna az alatt szorgalmasan használta a fürdő-kúrát, s szemlátomást épült. Mindenki azt mondá, hogy ő a legszebb hölgy az egész fürdőn. Ezt Incze is úgy találta.

A négy tarokk-kompánista egészen összebarátkozott. A postamester annyira vitte a bizalmasságot, hogy a leveleket, a mik Incze számára érkeztek a postán, csak egyenesen odahozta a tarokkasztalhoz, s rövid kézből átadta Inczének; sőt Hanna grófnő leveleit is oda adta neki, hogy vigye haza a feleségének.

Incze nem utasította vissza a colporteuri hivatalt. Kiváncsi volt rá, hogy honnan kap neje leveleket?

Kiváncsisága ugyan sovány táplálékot kapott. Egyszer Prágából jött levele Hannának, ezt női kéz irta, bizonyosan Helene; máskor Budapestről: az is női kézirás; egyszer megint Königinhofból, arra rá is volt irva kivülről a küldő neve: Hanna bátyjáé.

Hannának nagyon megtetszett ez a hely. A gyönyörű táj, keverve a fenyves lombfákkal; a csupa nőktől lakott kolónia, egészen kedélyéhez illett. Azt mondta, hogy az egész idényt itt fogja tölteni: az pedig három hónap. Egy már letelt belőle.

Egy napon a postamester megint levelet hozott Inczének a sétányra. A grófnőnek szólt.

Incze elhalványult, mikor azt a levelet kezébe vette. Megismerte a czímzeten az irást, a pecséten a czímert, a postabélyegen a küldő lakhelyét.

Ez a levél Bauernhass Siegebert gróftól jön.

Megköszönte a postamesternek a szivességet, s eltette a levelet a zsebébe.

Első érzése volt az ijedtség.

Megrémült, mint a ki egy régen rettegett halálos betegség első kórtüneteit veszi észre magán.

Fenyegetve van! Még nem olyan nagyon, hogy a harag, a dölyf hevítse föl agyát; még csak a láz kezdete az: hideggel kezdődik; reszketéssel, félelemmel.

A fürdő felé indult, jól tudta, hogy ott fog Hannával találkozni.

Nem csalódott. Hanna pontos volt. A rendes órában megjelent, fürdését végezve. Innen rendesen a «kerthez» szokott felsétálni, mely a fürdő mögött egy magas hegy oldalán terül, a vendégek kedvencz mulatóhelye.

Hanna megköszönte Inczének a hű figyelmet, hogy reá várt s karjába öltve kezét, elsétált vele a mulatókertig.

Incze nem szólt neki a levélről semmit.

Együtt reggeliztek. Hannának jól esett a tej és vaj. A kert közepén fris forrásvíz buzog: Incze maga merített neki belőle s Hanna a körömpróbáig kiitta a poharat.

Ekkor Incze azt indítványozta Hannának, hogy látogassák meg együtt a «szép kilátást». Az egy kúpalakú hegynek a csúcsa, melyhez tekervényes út vezet föl; kissé meredek is, azért nem minden lábbadozó betegnek van ajánlva; hanem a ki egyszer rászánta magát, hogy oda felmenjen, fáradságáért nagyon megjutalmazva érzi magát a fölséges kilátásban, mely a legszebb mosolygó panorámát tárja elé; míg körül az ős természet aristokrata pompája büszkélkedik; fák, miket nem vágnak le tüzelőnek, fű, melyet nem aratnak le szénának: csak gyönyörűségre, nem szükségre terem itt minden.

A serpentina kanyarulatain kis fapadok vannak, sétáló párok számára. Incze többször megkérdé Hannától: nincsen-e elfáradva? nem kiván-e leülni? – Majd odafenn! felelé a nő.

Beletelt egy óra, míg fölértek. Hanna arcza a hegyi útjárástól egészen ki volt gyuladva; ajkai félig nyitottan lihegtek. A pirtól, a lihegéstől úgy tetszett, mintha mosolyogna. Büszke szép keble magasan hullámzott. Shawlját leereszté, kezében tartva; kalapját leveté fejéről, hogy hosszú fürtei nyakára és vállaira omlottak alá. Nagyon szép volt!

A két hitves hosszasan szótlanul állt, elmerengve névtelen érzelmek között. A hölgy bámulta a szép földet s a férfi bámulta a szép nőt.

És eszébe jutott neki, hogy ez a nő még az övé.

Mily szép, mily tiszta, mily fenséges látmány.

Incze átkarolta Hanna derekát, s ajkát oda érteté annak lángoló arczához.

A nő büszkén fordult vissza s fagyos tekintettel azt mondá neki:

– Mi jut önnek eszébe, uram?

– Hanna! szólt Incze, összetett kezeit ajkaihoz emelve. – Hát örökké tart-e ez?

– Nem. Csak holtig, felelé a nő.

– S mi bűnöm van, hogy így kell bünhődnöm?

– A bűn öné; de a bünhődés az enyém. Ön feloldta magát az alól, a mit vétett, ön nem is tudja azt már. Ön olyan nyomtalan csekélységnek tartja azt, a mi életének forduló pontja volt, hogy azt nem is tartotta nekem érdemesnek megmondani.

– Ez hibám volt. Elismerem. De viszont hivatkozhatom rá, hogy a mit ön tőlem valaha kérdezett: azt mindig őszintén elmondtam. Nem volt szokásom soha, élettörténetemmel közlékenynek lenni. A világ úgyis eleget beszélt felőlem; azt hittem, ezt is hallotta ön. Hirlapok jelentek meg életleirásommal, s azokban el volt mondva őszintén, mi voltam ifjú korom óta; azt hittem, ön is tudja azt.

– Én nem olvastam azokat.

– Nem voltam szökött gályarab, nem voltam elitélt váltóhamisító, nem kalandor; nem volt mit titkolnom, nem mit meggyónnom ön előtt előéletemből.

– Inkább lett volna szökött gályarab, üldözött gonosztevő: most együtt szöknénk tovább s én fognám önt rejtegetni.

– Hanna. Ön tudja jól, hogy én önt imádtam és nem mondtam önnek azt soha. Ön tudja jól, hogy én futni akartam eltitkolt szerelmemmel, a mit embernek nem volt szabad gyanítani. Ön állított meg akkor!

– Lázadás volt ez tőlem az Isten ellen, s most porban fekszem érte, s nincs vezeklés, mely reményemet az ég bocsánatához visszaadja! Isten büntet engem azért, hogy daczolni mertem vele.

– Akkor kétféle Istent hiszünk, Hanna; az enyim a szeretet törvényei szerint ítél, nem a haragé szerint.

– Te mondád! Kétféle Istent hiszünk. S ez választ el bennünket két külön világba. Az egyik világban minden fű, fa, állat, a levegőben tánczoló bogár, egyenrangú az emberrel: él, hogy szeresse egymást, faját szaporítsa s ne törődjék a földön túl semmivel. A másik világban erős kötelességek uralkodnak: egyedül emberek számára alkotva; kik holtuk után Istenhez jutni akarnak; kiknek czélja az ég; kik hisznek átokban és áldásban; kik ha esküt mondtak a nőnek, megtartják a nőnek, s ha esküt mondtak az Istennek, megtartják az Istennek, s mikor három ujjukat felemelték az égre, azt nem azért tették, hogy a negyedikkel füttyöt vessenek utána.

– Hanna! Ön rajongásában igazságtalan egy egész nemzet iránt. Hazám törvényei szerint, s azokat nép hozza, király szentesíti, Isten tartja fenn: meg van engedve mindenkinek egyik vallásfelekezetből a másikba szabadon átlépni. Hat millió lélek e hazában, s száz millió keresztyén a kerek földön nem tartja a papok nőtlenségi fogadalmát sakramentumnak. S ezek mind Isten oltalma alatt élnek. Törvényük alapja erény, erkölcs, emberszeretet. Templomaikban a Szentlélek honol. Férfiaik jámborok, asszonyaik boldogok és gyermekeik engedelmesek. Pedig nem tartják a papi nőtlenséget szent sakramentumnak. Száz millió keresztyént odadob ön a kárhozatra velem együtt?

– Oh nem. Ők idvezülnek az ő hitük szerint. Talán önt is magukkal viszik. Én! csak én kárhozom el: az én hitem szerint! Változtassa ön meg mindazt, a miben gyermekkorom óta növekedtem. Irtsa ki szivemből mindazt, a mi emlék: gyermekkorom imáit, a szűz anya képét, az apám koporsója fölött elhangzott zsolozsmákat, a gyónás után nyert lelki megnyugvást, a szentekkel megnépesült eget: foszszon meg ereklyéimtől, csodákba vetett hitemtől, a bűnbocsánat reményétől, az oltár küszöbének vigasztaló erejétől – s akkor én is azt mondom önnek: jer, üljünk le ide a virágos fűbe s játszunk szerelmet; hisz férfi és nő vagyunk, s nem lát bennünket senki!… De hát nincs-e senki e széles magas égben, a ki onnan ránk lenéz!?

Incze elszomorodva szólt:

– Hanna! Én kétszer voltam már halálra ítélve, mind a kétszer megszabadított az a hatalom, a ki másképen ítél, mint az emberek; de ha ön ily fájdalmas szavakkal vádol be: az harmadszori halálítéletem lesz s az bizonynyal végre lesz hajtva.

– Én elhiszem, hogy ön megmeri azt tenni. Hisz az életet eldobni, a lelket visszahajítani dölyfösen az Istennek, a ki adta, s a kitől azt nem kérte senki: – ez azoknak az erénye, a kik nem hisznek. De hát azt hiszi ön, hogy ez önnek büntetés? Csak nekem az. Önnek az nyugalom, megsemmisülés; nekem még egy új átok, mely az örök kárhozatot a földi élettel összeolvasztja. A mit ön ellenem vétett: azt ön se élve, se halva jóvá nem teheti többé! Azt hiszi ön, csupa vallási fanatismus hajt a kétségbeesésig? Van, a mi még a kárhozatnál is jobban fáj: ez a becsületvesztés. Nekünk is megvannak a mi fogalmaink s azok változhatlanok. Önök hozhatnak törvényeket a maguk országyűlésein: nekünk más törvényeink vannak. Nem az egyháznak: – a társaságnak. – Soha el nem fogja ismerni a társaság azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő Áldorfai Inczének, ki hajdan felszentelt pap volt, törvényes felesége lehessen. Ott a legelső impendimentum dirimens: a «votum». Én önnek csak szeretője voltam. Házasságunk csak együttélés, s én önnek e világ színe előtt csak szobatársa vagyok. Ez a mi engem megöl. Ujjal mutatnak rám! a kik tudják a dolgot, suttognak a hátam mögött. A suttogás terjed. Majd elhat az hazámba is! Gondolt-e ön arra, hogy ha ezt anyám megtudja és elém jön és azt kérdi tőlem: «mi vagy te?!»

– De Hanna; önt a rajongás túlfeszítetté teszi. Hisz nem vettem én önt el, mint szökevény lelkész; hanem mint katona, ki két világrészben karddal kezemben becsületesen verekedtem. Kaczagni való őrült volna az, a ki ily scrupulussal akarna ön elé lépni. Hisz én, mikor önt elvettem, már férj voltam és özvegy.

– Oh átok reám érte, hogy ezt öntől kérdeztem valaha! Átok reám, hogy megkérdeztem öntől, miért sírt előttem? mikor legelső borzasztó összetalálkozásunk volt! Ez a holt nő: az a tengerből feljáró kisértet csábított el engem! Miért kellett előttem egy más nőnek a kárhozat útját simára taposni, hogy utána csúszszam én is? Soha ne hallottam volna az ő nevét!

– Hanna! szólt Incze mély bánattal. Ne bántsa ön a halottat. Ha ismerné ön azon óra borzalmait, a mely minket összekötött, ha tudná azt a megrendítő katasztrófát, mely belőlem, lelkészből, férjet alkotott: elismerné, hogy ott Isten járt közel, s azontul sem hagyott el soha, a míg e nő velem volt. Egy folytontartó istenítélet volt rám nézve az élet. Mert ő is kérdezé azt sokszor: szabad volt-e nekem elvennem azt, a mi az oltáré? megbocsát-e nekem ezért az ég? de áldás özönlött fejemre mindannyiszor az ő imádkozásai után. Hagyja érintetlen az ő emlékét, Hanna. Ő nagyon szeretett engem.

– Én többet tettem. Mert én tiszteltem önt.

Incze elhallgatott. Egy sebhető része volt lelkének. Az a tenger alatt alvó szent emléke. A mikor ehez nyúlt kiméletlenül Hanna, megtágított vele minden köteléket, mely őket egymáshoz füzte.

Incze keblébe dugta kezét s megérezte, hogy ott egy levél van.

Bauernhass Siegebert levele.

Egy perczig azon gondolkozott, hogy kivágja az utolsó tromfot, s átadja Hannának a neki szóló levelet.

Talán nyereség lett volna az rá nézve. Szomorú nyereség.

Megint mást gondolt. Ott hagyta a levelet a zsebében.

Nem volt már mit beszélniök egymással. A kilátást is jól megnézhették már. Visszatértek. De nem nyujtották többé egymásnak karjaikat.

Incze még az nap elutazott Vihnyéről.

A postaháznál eszébe jutott a levél. Egy perczig azon gondolkozott, hogy felbontsa azt.

Talán veszteség lett volna az rá nézve? Szerencsés veszteség.

Mit veszthetett volna el? Az életét. S az lett volna a nagy szerencse. Talán e levél elolvasása után egyenesen ment volna Bauernhass grófot felkeresni s végre valahára megtalálta volna azt a golyót a világon, a mi az ő számára van öntve.

Megint mást gondolt. Odaadta a levelet a postamesternek. Azt mondta, hogy a zsebében felejtette azt. Továbbra gondolt…

AZ «ÚJ VILÁG».

Bántotta Inczét az a gondolat, hogy Bauernhass Siegebert gróf neki consorsa. Társa! El sem válhat tőle; mert egy engedély-okmányon áll a nevük; el is van már készítve szövetségüknek az emléke vasból: az X–y–i vasút.

Kezdte összevetni a körülményeket s ennek az egy «idegennek» a kitalálása tömérdek aequatiót megoldott.

Bauernhassnak azért kellett ő rá gondolnia e vállalat tervezésekor, hogy közvetve Hannát tegye gazdaggá. Ő úgy jutott a consortiumba harmadiknak, mint Siegebert hajdani imádottjának férje.

Már most azt is kitalálhatja, hogy miért volt második találkozásukkor Siegebert oly erőtetett nyájassággal hozzá? Ki tudathatta vele azt, hogy ő a keztyűs kézszorítást megbántásnak vette?

De hisz ezt mind megjósolta neki előre Walter Leo! Megmondta, hogy az eszményképet legyőzni pyrrhusi győzelem lesz. De hát csupán eszménykép-e Siegebert Hannára nézve? Vagy annál több is? itt a göcs!

Az a pletyka-asszony ott Bécsben tud még valamit.

Féltékenykedése, boszusága rávette Inczét, hogy legközelebb, mikor Bécsbe felmegy, felkeresi Caesarinet.

Pedig most már sok dolga volt Bécsben. Vannak emberek, a kiknek az a fatumuk van, hogy csak az ablakukat kell nyitva hagyni éjszakára, s reggelre orozva betörő idegenek telerakják az iróasztalukat pénzzel. Csak félre kell fordítania a fejét, hogy a zsebébe dugjanak valami nyereséget. Szerelmes volt belé a pénz. Az kereste őtet.

S most már ohajtott gazdag lenni.

A mint lemondott a dicsvágyról, egészen más eszmekörbe tévedt, más emberek, más fogalmak hatottak mindennapi életére.

Megváltozott izlése, életmódja, szenvedélyek ébredtek fel nála, miket eddig másokban kigúnyolt s uralkodó hajlamok szálltak téli álomra nála, mik eddig jellemét igazgatták, tetteit vezérelték.

Most már Walter Leo megkérdezése nélkül is tudott vállalkozni, s minthogy minden kisérlete sikerült, egybe sem vesztett bele; egészen elhitte magáról, hogy neki ehez lángesze van. Nem is igen válogatott. Tíz-húsz ezer forintos nyereségekért is aláirta a nevét.

Aztán azt is tapasztalá, hogy a gazdagságnak saját nimbusza van. Azért, hogy vitézül harczolt nagy eszmékért, kapta azt, hogy gyanús embernek tartották; azért, hogy az eszét fárasztotta a közjó és közmivelődés érdekében, azt nyerte, hogy megkritizálták; hanem mikor elkezdett a neve után 1000-eket irogatni, jótékony czélokra, hulladékát könnyen gyült nyereménynek: azért nemesi rangra emeltetett. A mikor nagy érdemei voltak rá, akkor el nem fogadta volna e kitüntetést.

Mikor Vihnyéről haza érkezve, ismét felment Bécsbe, titkárjának itthon meghagyta, hogy a mi levelei öt-hat nap alatt érkeznek (addig nem jön vissza), azokat csomagolja össze s küldje utána az ismert szállodába.

Az érkezett levelek között aztán talált négyet, a miknek czímzetén Hanna kézirását ismerte meg.

Remegő kézzel bontá fel az elsőt. Tehát mégis megszólal az engesztelhetetlen! – Nem szólal meg. – A borítékból üres papir hull ki. És így a másodikból, harmadikból, negyedikből. Egy betű sincs azokba irva.

Incze megint félreértette Hannát. Azt hitte, Hanna őt boszantó gúnynyal akarja üldözni; mindennap egy üres papirlappal juttatva eszébe, hogy közöttük semmi mondani való sincs többé. Pedig ez nem azért történt.

Hanna az előtt mindennap irt a fürdőhelyről levelet férjének. Ezt tudta már a postamestertől az egész fürdőközönség. Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy férje eltávozása után mindennapi levelei elmaradnak; hogy a világ kitalálja, a mi közöttük történt. Büszkeségét takarták az üres levelek.

Incze szívtelen kínzásnak vette azt. Most már valóban rászánta magát, hogy elmenjen Cæsarinehoz.

Meg akart tudni valamit.

Hanem a sorsnak úgy tetszett, hogy mást tudjon meg, mint a mit akart.

Cæsarine helyett Fatimét találta otthon egyedül.

Cæsarine fontos családi ügyek elintézése végett jár künn Belle Ange urral. Fatime ottmarasztotta a látogatót: önálló hölgy volt, művésznő.

– Köszönöm önnek, hogy visszajött még egyszer! – szólt kezét nyujtva Inczének.

– S ön örül annak, ha engem lát? Eddig azt hittem, hogy csak az által okozok örömöt, ha valahonnan elmegyek.

Fatime e szónál hosszasan nézett Incze szemébe, mintha ki akarná olvasni e szavak értelmét s aztán rögtön, mint egy orvtámadás, oly véletlenül fordult hozzá ezzel a kérdéssel:

– Nem sikerült önnek kiengesztelni Hanna grófnőt?

– Nem.

A leány erre a két kezét keblére tette s szemeit ég felé emelve, nagyot sóhajtott: egy nagy hálafohász volt az.

– Az ég meghallgatta imádságomat!

– Hogyan? – szólt Incze elbámulva. – Ön ezért imádkozott? hisz ön kért rá, hogy azt tegyem.

– Akkor Walter Leo is hallotta, hogy mit beszélek.

– És most?

– Most csak önnek beszélek egyedül.

– S ön kivánta azt, hogy én ki ne béküljek?

A leány levonta szemöldeit azokra a nagy sötét szemekre. Egy gyönyörű kézíj volt együtt e két fekete szemöldök, nyilazásra kész. Varázsoló, megigéző tekintete volt.

– S ön azt hiszi, hogy én nem tudtam, mi következése lesz annak a kézcsóknak? hogy én csak ügyetlenségből, balgaságból ejtettem ki azt a szót, a mi önöket így szétzavarta? olyan bizonyos voltam a felől, hogy ezzel egy jégtengert állítok önök közé, mint arról, hogy élek.

– S miért tette ön azt akkor?

– Miért? Miért? szólt a leány, s egész alakja reszketett az indulattól. – Azért, mert Starrwitz Hanna grófnőnek nincs joga birni egy kincset, melyet megbecsülni nem tud, melynek értékét nem ismeri.

– Fatime!

– Az égre kérem, ne nevezzen engem Fatimének. Ezzel a névvel vagyok eljegyezve a pokolnak s az ő földi képviselőjének, a publikumnak. Nevezzen engem Serenának. Térden állva kérjem-e, hogy mondja nekem: Serena? Hisz ön adta nekem ezt a nevet.

– Jó. Legyen. Serena.

– Tehát tudja ön meg, hogy van egy Serena, a ki attól a pillanattól fogva, melyben önt először meglátta: nem gondolt egyébre, mint hogy a porból kiemelkedhessék, oly magasra, hogy ön egykor meglássa őt és észrevegye. Hét esztendeje annak, hogy én szolgálok ezért a czélért, mint a patriarcha a pusztában. S mikor ott virradtam meg számtalanszor a tanulmány mellett átvirrasztott éj után, mert nappal dolgoznom kellett, hogy kenyerem legyen: ez a remény újítá meg erőmet. Tűrtem annyi nyomort, a mennyiről a Teréziarend hölgyei nem is olvastak együtt és valamennyien, s megválthattam volna magamat belőle, mert szép voltam, egy visszaadott mosolygás árán! És én nem adtam senkinek vissza e mosolyt; tartottam annak a számára, a kitől lelkem sugárait kaptam. S hittem, hogy egykor annak adhatom. Óh, hányszor sírtam térden egy szent kép előtt, s imádkoztam hozzá: óh, megdicsőült eszményképem, te csillagsugáros hölgy, ki felszálltál mély tenger fenekéről az égbe: ne add másnak földön hagyott kincsedet; vezesd az ő útját az én utamon keresztül, hogy lásson meg engem! S utam fényes lett, diadalmas, koszorúkkal hintett. Felfelé törekedtem. Azt hittem, nem lehet neki olyan magasan járni, hogy valahára fel ne jussak hozzá. S ekkor – előjön egy hidegvérű úrhölgy, a ki unatkozott meg nem szolgált kényelmében; megharagszik valakire s daczból, dölyfből letépi azt az útjába esett virágot, a mit én könyeimmel öntöztem mindennap!…

Incze elzsibbadtan állt és bámulta e titokteljes lényt.

A leány összeszorítá ajkait; fogaival zsebkendőjébe harapott, s aztán folytatá:

– Ne féljen ön: nem fogok sírni. Ma rossz vagyok ahhoz. Mikor meghallottam, hogy Starrwitz Hanna grófnő elvette Áldorfai Inczét, (mert az vette el önt) első gondolatom az volt, hogy odamegyek már most én az ő helyére. Cseréljünk. Kolostorba megyek. Ejh! kinevettem érte magamat. Nem leszek apácza! Ellenkező leszek! Ha szétszakították a szivemet, tépem én még apróbbra s odahajítom a világ bolondjainak: szedjék fel! Menjünk kaczagni, ittasulni, belerohanni abba a forgó szélbe, a mi a többit is magával ragadja. Ekkor megbotlottam valamibe. Az imazsámolyom volt. Megtanultam imádkozni. Indulataim lecsillapultak. Azért imádkoztam, hogy legyen hát boldog az, a kihez gondolataim zarándokolnak. Tegye őt szerelme által idvezültté az a nő, a ki őt olyan ingyen kapta a vak sorstól! Fogott önön az én imádságom? No ne hallgasson el. Ne forduljon félre! Feleljen igazán, szivére téve kezét: volt-e egyetlen egy napja, a melyben össze ne hasonlította volna őt azzal az én megdicsőült szentemmel s vádat ne sóhajtott volna az égre, a miért őt elrabolta a földtől?

Incze keble önkénytelenül visszhangzá e sóhajt most is.

– Üljön le, kérem, szólt a leány. Ön nekem bírám e perczben. Én gyónok és vallok. Itéljen el. Azt hittem, hogy elcsillapítottam már a vihart szivemben; megnyugodtam abban, a mit a sors határozott. Ekkor a végzet közbehozta pesti vendégszereplésemet, s ennek folytán az érintkezést a fényes előkelő körökkel. Óh, itt Bécsben korábban is be voltam azokba vezetve: önöknél csak akkor, mikor szükség lett szolgálatomra. Itt megláttam önt újra. Ekkor megtanultam azt, hogyan lehet az embernek erős akarat által megakadályozni azt, hogy a láz kitörjön rajta? Ön engem meg sem látott, csak végigment a termen. És azután hallottam önről beszélni. Óh miket beszélni! A kit én magamban egy fenkölt lovagnak, egy félistennek bálványképében mint oltáralakomat rejtegettem, azt e fényes termekben csak gúnyolni tudták. Egyszer Starrwitz Hanna grófnő jelenlétében élczeltek önre. Azt beszélték, hogy régi elveit megváltoztatta, hogy elpártolt, felcserélte a tábornoki babért a kormányi kegygyel. Hanna grófnő azt mondta erre: «nem értek hozzá, nem tudom mi a politika; nem olvasom az országgyülési beszédeket». Óh, hiszen én sem értek hozzá; én sem tudom, mi a magas politika; de egy dolgot még is tudok! – Ugyan: nem mondta el önnek Hanna grófnő, hogy akadt mégis a társaságban valaki, a ki szembe mert szállni az egész gúnymosolygó Bábellel, s azt merte mondani: «én bizonyos vagyok felőle, hogy Áldorfai férfijelleme oly magasan áll, hogy ha valamit tett, vagy mondott, a mit érteni nem lehet, az azoknak a hibája, a kik nem értik, nem az övé! Nem mondta el azt önnek Hanna grófnő, hogy valaki merte önt védelmezni egész szenvedélylyel, egész szivvel? s hogy az a valaki egy nő volt, egy komédiásnő! a kinek ön semmije sem: még csak honatyja sem, mert neki hazája sincs!

Incze sötéten nézett maga elé. A sértett büszkeség dæmona árnyékozá be arczát denevér szárnyaival.

– No de jól van, folytatá a leány, homlokát megdörzsölve két kezével. A hir, a név, a férj nyilvános élete mit tartozik az asszonyra? A nő lehet ez iránt közönyös. Sok nőt ismer a világ, kinek férjét a közvélemény elitélte s a ki mégis szereti férjét. Ezt akartam még megtudni. Lehet-e őt nem szeretni annak, a ki őt magáénak nevezheti? A titoknak hangja van. S az asszonyok még a szemeikkel is hallanak. Két összetalálkozó tekintet egyetértése, egy véletlennek látszó összejövetel. Közönyös arczkifejezéssel elmondott, de suttogó szavak; kézszorítás, mely biztatást fejez ki: óvakodó körültekintések, más asszonyok gúnymosolygásai. Óh, én meg tudom azoknak értelmét fejteni, mert mesterségem a komédiázás s sokat tanultam ily helyeken a mesterségemhez valót.

– Mit akar ön mondani? szólt berekedt hangon Áldorfai, felugorva helyéből.

Most aztán a leány ült le egy karszékbe s fejét tenyerébe hajtva, a legnagyobb nyugalommal mondá e megölő szavakat:

– Azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő nem érdemes arra a kincsre, a mit a vaksors ölébe dobott.

– Serena, gondolja meg e szót!

– Meggondoltam azt már akkor, mikor odamentem az ő oroszlánbarlangjába s kitöltöttem neki a keserü poharat: «megiszsza-e, vagy nem iszsza?»

– Mit tett ön azzal?

– Neki semmit. Nem itta meg. Körülbástyázta magát jéghegyekkel; üvegharang alá tette a szivét. Megvédte magát.

– Mit akar ön, Serena! én férj vagyok! Hanna hitvesem.

– Mit akarok? Azt, hogy már most hasonlítsa ön össze ezt a két nőt. Az egyik, a büszke félistennő, elutasítja magától azt a férfit, a kit boldoggá tennie édes szent kötelesség; eltaszítja őt, nehogy egy családbeli főpap, nehogy egy istenfélő imanéne elszörnyedjen azon, hogy férjének fejét valaha a szentelt chrysma érte, s még kétségbe vonják, hogy a dogmák szerint üdvös volt-e őt szeretnie? a másik pedig, a nép söpredéke, a koszorúkkal beszennyezett komédiásnő nem kérdi, mit mond a világ idelenn? mit itélnek az égi seregek egykor odafenn!? csupán szeret, szeret!…

És azzal zokogva zuhant végig a földön.

Incze fel akarta őt emelni.

– Menjen ön! Hagyjon el örökre! Ne lássam többé soha!

Az alcovenben volt egy fali óra. Az elkezdett e perczben zenélni; ezt a melódiát pengte: «du hast mich nie geliebt».

Áldorfai nem hallgatott e méla csábító hangra; de úgy tetszett neki, mintha azzal együtt egy másik hang azt mondaná neki, hogy e könyeket az ő kötelessége letörülni.

És azontúl sokszor letörülte ő még e könyek ismételt árjait ez óramű méla dallamának hangjainál; sokszor vegyült a «du hast mich nie geliebt» a zokogás melódiája közé: mintha együvé tartoznának ők.

Ettől a naptól fogva Áldorfai Incze nem viselte többé a medaillont keblén a két szemközt fordult nő arczképével.

És azzal együtt ama tenger alól felhangzó szó is elhallgatott rá nézve egészen.

A FELELET.

A mit szent Antalnak igért a csábitó rém, azt Áldorfay Inczének mind megadta. (Most már ypsilonnal írta a nevét: nemes ember volt.)

Az új asszonyszemek tükréből egészen új világ ragyogott felé: a nélkülözések, a küzdelmek világa helyett a gyönyör, a szenvedély paradicsoma. Minden alvó indulat eltépte fékeit szivében s nyargalt vele egy mámorító örvény felé. Egy tengerbe vetette bele magát, csupa élvezetből: elébb úszni akart e tengerben, majd ki akarta azt inni fenékig.

Oda volt lánczolva e nőhöz: annak a mosolygása volt ránézve a napfény, könyei a zivatar. Vele álmodott, róla gondolkozott s érezte az életunalmat, ha tőle távol volt. S féltette őt az egész világtól. Ösztönei mind azt sugták neki, hogy ez a leány, a ki egyik pillanatban az egész lényén átömlő ártatlanság kifejezésével tudta mutatni azt, hogy még csak eszmében sem közelíti meg e fogalmat: szerelem, s a másik pillanatban egy egész világot tár fel előtte, megnépesülve a teremtő szenvedély minden csodatüneményeivel; hogy ugyanaz a leány akkor is el tudja ezt az ellentétes két szerepet játszani, mikor két külön férfiról van szó: egyiknek az egyiket, a másiknak a másikat. Megtanult féltékeny lenni minden csekélységre: egy virágra, egy gyürűre, egy látogató-jegyre, egy szóváltásra más férfival, még nővel is; kiváltkép a szinpadra s annak veszedelmes kiváltságaira: a kaczér jelmezekre, a közönség koszorúira és tapsaira.

Azt pedig nem kivánhatta tőle, hogy hagyja oda a szinpadot. Hisz a színpad volt az, a mi adhatott ennek a hölgynek valamit, a mit ő nem adhatott neki: – nevet.

Pedig Inczét kínozta a szinpad. Az ő szenvedélye nem a raffinált kéj mámora volt, melyet a művészi nimbus felfokoz, melyet a kaczér jelmez, a ledér játék újraébreszt, mely a frivol dallamokat utána dúdolja, s gyönyört talál benne, ha megalázhatja az asszonyt azzal, hogy a művésznőtől az eljátszott vaudeville folytatását követeli. Őt kínozta az a gondolat, hogy az egész világnak szabad legyen azt a mosolygást látni, teljes gázvilágításnál, a minek csak a félhomályban van létjoga! Egy befejezett kéjencz dicsekedni, parádézni szokott az olyan diadallal, minő az övé: ő pedig kész volt verekedni azért, hogy az egész világ azt higyje, hogy az a leány nem Fatime, hanem Serena!…

Az egész leány egy talány volt előtte; csupa szeszélyes ellentétekből álló, miket összeilleszteni az œdipusi rejtélyoldásoknál nehezebb volt. A szinpadon játékmodorában kihívó, kaczér, érzékingerlő, a szinpadon kivül kegyetlen mindenki iránt, a ki neki hódolni megkisérté: azon az egyen kivül, a ki azt jól eltitkolta. Valódi eszményképe volt a bibliai apocryphok Lilithjének, ki az első embert az első asszonytól elcsábítá; kígyó, míg meghódít; galamb, ha meghódolt; eszes a cselszövésben, őrült az élvezetben; az a dæmon, a ki visszavezeti Ádámot a paradicsomba, a honnan az angyal kiverte (azért a bűnéért, hogy a feleségét szerette: pedig szegény Ádám még nem is volt pap!)

Egyszer születése napjára tömérdek ajándékot összeküldtek neki minden rendű és rangú tisztelői s ő azokat meghítta mind estélyre, s rendezett számukra pompás lakomát. Ő pedig elszökött az estélye elől hazulról, elment Inczét fölkeresni egyedül, annak a karjába akasztotta magát s késő éjszakáig barangolt vele alá s fel Bécs sétányain s csak akkor tért haza, mikor már a vendégei mind elmentek a szállásáról. Akkor aztán az anyját megverte, a miért az neki szemrehányásokat mert tenni. Megverte őt kegyetlenül. Máskor kényeztette Cæsarinet, csupa dédneve volt előtte; czifrázta, piperézte, haját maga bodrozta fel neki: szerelmes volt belé; hanem ha Áldorfay miatt csak egy szó ellenvetést próbált neki tenni, akkor megrohanta, mint egy párducz és megtépte.

S egy dologra volt a leány különösen féltékeny. Arra, hogy Incze azt ne higyje, hogy mind azt a bűbájt, a mivel őt elhalmozza, valahogy meg lehet jutalmazni.

Ha Incze megkisérté őt gyémántokkal ajándékozni meg ünnepélyes alkalmakkor: más alkalommal Fatime ajándékozott neki viszont még értékesebb ékszert, s azonfölül nem is tette fel soha a drága emléket, hanem ha vetetett vele magának egy ötven krajczáros brochet, a minőket az utczaszegleten árulnak, azt aztán viselte megválhatlanul.

Egész rendőri kémkedéssel ügyelt fel arra, hogy családtagjai valahogy pénzt ne kérjenek valami szin alatt Inczétől. Pedig azokban igen kifejlett hajlandóság volt ilyesmire. Különösen monsieur Belle Angenak nagy megerőtetésébe került, valahányszor Incze azt kérdezé tőle: «comment vous portez vous?» mindannyiszor azt nem felelni rá: «átkozott jól, csakhogy nincs pénzem!»

Egyszer aztán bedugták Belle Ange urat az adósok börtönébe egynéhány száz nemlétező forint miatt.

Incze megtudta a veszedelmet s nem tétovázott pénzbeli áldozat árán kiszabadítani a szorongatott családapát e kényelmetlen helyzetből.

Ekkor aztán három napig nem látta Fatimét. Eltünt előle.

Harmadnap Gráczból kap egy levelet, melybe annyi összeg volt téve, a mennyit ő Belle Ange úrért fizetett. Semmi kisérőlevél hozzá.

Ugyanaz nap aztán Fatimét is otthon találta.

– Hol járt ön? kérdezé tőle neheztelve.

– Gráczban voltam, vendégszerepelni.

– Ön Gráczban volt?

– Igen. És jövőre már most, ha azt akarja ön, hogy el elszökjem valamerre vendégszerepelni, hát csak fizesse ki a jó Belle Ange úr adósságait.

Ebből megtudta Incze, miért ment Fatime e pár napi vendégszereplésre? azért, hogy azt a pénzt megszerezhesse, a mit ő Belle Ange úrért kifizetett, s azt neki visszaküldhesse.

Ezt a nőt nem lehet megjutalmazni – azért, hogy szeret.

Pedig Áldorfay most már valóban gazdag ember volt. A mihez hozzá kezdett, az mind fényesen sikerült. Annyi pénzt csinálhatott már, a mennyit akart.

Úgy okoskodott, hogy a kik a csekélységeket megvetik, azok a nagyszerűt majd elfogadják.

Fatime többször nyilvánítá előtte, hogy mennyivel jobb szeretne ő e lármás utczák helyett valamelyik csendesebb városrészben lakni; valami olyan házban, melynek ablakai kertre nyilnak; melynek magának is kertje van; a hol nyáron át virágokat lehetne ápolni.

Egyszer aztán azt mondá neki Incze, hogy talált a számára egy olyan alkalmas lakást, és pedig hallatlan olcsót. Fatime azt mondta, hogy majd megnézi azt.

Egyike volt ez azoknak az újonépült házaknak, miket egy építő-társaság a Praterre forduló telkeken, mintegy varázsszóra emeltetett. Szép kilátással, kényelmes berendezéssel. A szállás megtetszett neki, nem is volt drága; az egész első emelet kizárólag az övé lehetett az utcza felől.

Fatime az új szállást kényelmesebben óhajtá berendezni az eddiginél s ez iránt alkuba lépett egy kárpitossal, ki erős alkuvás után elvállalta tisztességes árért és részletfizetés mellett a csinos bebutorozást.

Mikor készen volt a kárpitos, felkérte Fatime-Serenát, hogy tekintse meg szállását s nyilatkozzék, meg van-e vele elégedve?

Fatime elhült, mikor szobáin végigment. Minden úgy volt, a hogy ő elrendelé; csakhogy papir helyett selyemszőnyegek a falakon, angol vászon helyett damaszt-függönyök, cserép helyett márvány-kandallók, s dió- és cseresznyefa helyett mahagoni, palissander és teakfabutorzat; famozaik helyett, a mit fürész sokszoroz, orosz drágakő kézművészet; velenczei tükrök a falakon; a padlatot két hüvelyknyi vastag szőnyegek fedik.

– Ki rendelte ezt így? kérdezé elbámulva a hölgy.

– Kegyed maga! felelé a kárpitos s elé mutatta a számlát.

A számlában az egész fényüző kiállítás nem volt drágábbra számítva, mint a mennyiben a hölgy a tervezett szerény berendezést kialkudta. Meg kellett benne nyugodnia. Azt nem mondhatta a kárpitosnak, hogy nincs azzal megelégedve, a mit kapott.

Nem nagy leleményesség kellett ugyan hozzá, hogy kitalálja, miféle bűvész volt az, a ki az ő kedveért tízszeres értéküvé varázsolt át mindent, de ezúttal nem vághatta vissza a tromfot.

A mint aztán beköltözött az új szállásába, mindjárt az első napon hivatta a házfelügyelőt. Tudatta vele, hogy most nincsen pénze.

– Jól van, monda a házfelügyelő, s azzal eltávozott.

Néhány óra mulva megint visszajött; az egyik kezében hozott egy csomag bankjegyet, a másikban egy marék irományt.

– Tessék: itt van a pénz, s itt meg a nyugtatványok.

– S mit csináljak én ezzel a pénzzel, meg ezekkel a nyugtatványokkal?

– A pénzt tessék eltenni, e nyugtatványokat pedig aláirni.

– Minek irjam én alá e nyugtatványokat?

– Azért, mert a lakók bizalmatlanok; nem érik be vele, hogy én beirtam a könyvbe a lefizetett házbérüket: bélyegezett nyugtákat követelnek a háztulajdonosnő aláirásával.

Fatime-Serena most tudta meg, hogy ő ennek a háznak a tulajdonosnője.

Nem árulta el meglepetését a házmester előtt: aláirta a nyugtákat, megszámlálta a pénzt és elzárta azt rózsafaszekrényébe.

Mikor Incze meglátogatta őt új szállásán, úgy tett, mint a ki semmi megjegyzésre méltót nem talál a körüle támadt változásokban. Nem is beszélt neki a házról. Izetlen, kedvetlen volt. Azt állította, hogy egészen ki van fáradva, összetörve a költözködés keserveitől.

Egy hétig mindig kedvetlen volt; durczás, kényeskedő. Minden szóért megneheztelt: alig lehetett tőle valami választ kicsikarni. Azokkal a nagy fekete szemekkel úgy nézett az emberre, mint egy kisértet s homlokán ráncz kezdett már támadni a sok szemöldök-összehuzástól.

A hetedik napon aztán, a mint belépett kozzá Incze, az alcoven szőnyeg-ajtajánál lesett rá, s orozva nyakába ugrott, majd lerántotta lábáról s aztán olyan kedve támadt, hogy fölvette vele a házat. Kaczagott, gyermek volt; leült a szőnyegére, elővett hat gömbölyű kavicsot, s kényszeríté Áldorfayt, hogy térdeljen mellé és tanulja meg tőle a «kőkapósdi» gyermekjátékot, a mit az iskolás gyerekek «pitykövezésnek» is neveznek, s nem hagyott neki addig békét, míg végig nem csinálta annak valamennyi mesterségét. Incze egész ottléte alatt csupa dévaj jó kedv volt a leány: ezerféle bolondot csinált magából. Mikor aztán Incze hazament, egy levelet dugott a zsebébe, arra kérve, hogy ne törje fel hamarább, mint a mikor otthon lesz.

De bizony feltörte azt Incze, a mint a legelső gázlámpa alá ért az utczán.

Abban a levélben pedig a bécsi telekkönyvi hivatalnak egy kivonatát találta, melyben tudtára adatik, hogy a Belle Ange Fatime Serena úrhölgy **-utczai házát Áldorfay Incze úr nevére iratta át.

Áldorfay elbámulva fonta össze karjait.

Még ezt sem fogadja el!

Nem kell neki egy ajándékba kapott úrilak!

Mi kell hát ennek a hölgynek?

Ennek…?

… Minden!

*

E közben folyvást érkeztek Hannától az üres levelek Inczéhez. Segítették nagyobbítani kettőjük között az ürt.

Egyszer egy ilyen üres levél láttára valami még üresebb gondolata támadt Inczének.

Érezte, hogy neki valami menedékre, valami mentségre, valami oltalomra van szüksége valaki ellen, a kit nem tud lerázni a nyakáról.

Ez a valaki: saját énje.

Ez a valaki mindig otthon várja őt, mikor hazamegy; megkérdi tőle, hol járt? rossz álomlátásokkal gyötri, mikor elalszik; (az álom a legkiméletlenebb igazmondó!) néha még Fatime lakáig is elmegy vele; sőt néha odaül kettőjük közzé, ez a hajdankori «Én», ez a törhetlen lelkű Én, ez a becsületére büszke Én, ez az ellenségnek adott szót is megtartó Én; ez a fényes árnyék, – és kisértő jelenlétével útjába áll minden örömnek. Ez az igazi hazajáró kisértet!

Ennek a «halottnak» kell valami temetőt keresni.

Áldorfay Incze talált ilyen kriptát.

Emberi dolog, de nem emberséges, hogy valaki a felesége multjáért legyen féltékeny; fürkészszen adatokat olyan időkből, a mikben neje őt még nem is ismerte. Hát talán szobor volt az, a kit elvett? Márványból volt mindaddig, a míg az ő epekedésére jóltevő Cythere meg nem indította keblében a szívdobogást?

Incze azt hitte, hogy miután az első Serenája ilyen szobor volt, joga van minden nőtől azt követelni.

Ennek a bolondságnak is van rendszere. A multban jelent és jövendőt keres. Az a rögeszméje van, hogy a ki meg nem halt, az még mindig él! Hogy egy hajdankori eszménykép, a míg el nem temetik, addig nem halott.

Még azonfölül, akárhogy megvált is a dogmáktól, akárhogy túltette is magát a társadalmi szabályokon: azt nem tudta magától elhagyni, hogy theosophistának megmaradjon. Hitte, hogy minden ténynek megvan az ellenténye, s ha a delejtű délsarkát keresi, ugyanakkor a délmutató vége az éjsarkához közelg.

S a féltésnek még gyakorlati czélja is volt.

Egy bizonyítvány a kézben még feloldhatná ezt a lánczot, mely most már nem rózsaláncz többé.

A fürdőidény legvége felé járt már. Hanna ezóta tán az utolsó vendég Vihnyén, a ki folyton vár, hogy férje érte menjen. A ki el nem utazik onnan egyedül, nehogy a világ megsejtse azt, hogy közöttük feszült viszony támadt.

Erőt vett magán, hogy irjon Hannának, röviden tudatva vele a napot, melyen érte fog menni.

Azonban úgy intézte a dolgát, hogy egy nappal hamarább érjen oda.

Több hónapi távollét után valami ajándékról is gondoskodott Hanna számára. Kötelesség ez.

Kikereste a legszebb rubint, mely az ékszerészeknél kapható volt s abba belevésette Starrwitz Hanna czímerét, pontosan azon minta után, mely leveleinek pecsétjén látható volt. Hanna eddigi gyürűjének köve csak amethyszt volt. Rubinba czímert vésetni, fejedelmi pazarlás.

Mikor ez megvolt, akkor bucsút vett Fatimétől – a viszontlátásig.

És aztán elutazott Vihnyére.

Hanna csakugyan utolsó vendég volt már ott s csakugyan ő reá várt.

Incze megdöbbent, mikor őt meglátta. Azt képzelte, hogy a kit hónapok előtt oly felüdülten hagyott el, az most ragyogni fog az egészség teljétől. És talált helyette egy megtört alakot, kinek arczán minden vonás rávallott az eltitkolt szenvedésre.

Ez a látmány egészen lefegyverezte. Nehéz lett a szive miatta. Minden nemesebb érzés fölébredt lelkében újra. Érezte az önvád súlyát. Ezek a megnyult vonások, ezek a beesett szemek mind ő róla beszélnek.

– Önnek nem használt ez a fürdő, mondá Hannának gyöngéd aggodalommal. Önnek nem szabad a télre égaljunk alatt maradni. Én önt most innen elviszem Meránba.

– Köszönöm. Jó lesz! felelt rá Hanna engedelmesen.

– Kivánja ön, hogy egyedül hagyjam ott, vagy hogy én is ott legyek?

Hanna ránézett és gondolkozott.

S ha a büszke hölgynek jobb géniusai lettek volna, mint az ősök kevély szellemei, ha csak egyetlen egy azok közül a szentek közül, a kiknek képei előtt térdelni szokott, malasztsugalló szellemének egy ihletével érintette volna szivét: most még egyszer kezében lett volna mindkettőjük sorsa. Neki volt adva még egyszer ez a férfi; kezébe téve annak egész lénye, tisztán, minden salaktól. Hasztalan! Büszkesége nem engedé, hogy a boldogság útját válaszsza. Szövetkezett a sötét vakbuzgósággal. Elzárta magát rideg balitéletei mögé.

Incze még egyszer oly gyöngéden hangoztatá e nevet:

– Hanna!

S ha e gyöngéd hangra a hölgy kinyujtja kezét s azt mondja: «jöjj!» akkor az a másik csábító fantom a légbe oszlik szét, eltünik, mint egy ködfátyolkép, mint egy csába álom: Fatime! Akkor a visszahódított férj odaomlik lábaihoz, előveszi az emléket, a rubingyürűt, s azt mondja neki: «nézd: a távolban is rád gondoltam; viseld ez emléket ama másik helyett, a mit a püspök nagybátyádtól kaptál».

És aztán elmennek együtt Meránba, Nizzába, majd Rómába, együtt meglátogatják a szent helyeket; onnan elutaznak a szent földre Jeruzsálembe, s mire visszatérnek, úgy találják, hogy a világ elfeledte őket: nem léteznek rá nézve többé…

S az milyen jó!

A nő elveté magától e jobb sorsot. Nem nyujtá kezét. Azt felelte:

– Jobb lesz nekem ott egyedül!

Ezzel a szóval aztán el voltak egymásra nézve veszve végképen.

Incze most már nem adta át nejének a hozott emléket. Tartotta más czélra.

Azt mondta nejének, hogy tehát e szerint rendeleteket fog tenni az elutazásra. Útjaik kétfelé válnak. Hanna délnek utazik, neki pedig észak felé kell mennie, egy galicziai bányavállalatot megtekinteni.

Mikor visszatért nejéhez a postamestertől, hol a fogatokat megrendelé, valamit megérzett Hanna szobájában. Egy áruló illatot, a mit mindenki rögtön felismer. Az égetett pecsétviasz szaga az. Hanna levelet irt valakinek, elutazása előtt.

Egy szóval sem kérdezősködött. Elmondá, hogy mikorra rendelte az útihintót s aztán eltávozott.

Egy óra mulva visszament a postamesterhez: a régi jó tarokkompánistához, a kinek annyira ment a konfidenskedése, hogy a nejének érkezett leveleket is át szokta adogatni a férjnek, kézbesítés végett.

– Barátom uram, mondá Incze a postamesternek: nehány percz előtt küldött ide a nőm egy levelet nagybátyjához, Bauernhass Siegebert grófhoz!

– Igen, igen, mondá a postamester. Még itt van!

(Tehát itt van.)

– Ohajtaná azt egy perczre visszavenni, miután azóta utazási czélja megváltozott; azt helyre kell igazítani a levélben s nem akar most másikat irni.

– Óh kérem, tessék!

A póstamester minden aggodalom nélkül előkereste Hanna levelét s átadta azt Inczének.

– Uraságod számára is van itten pedig három levél, kettő Pestről, egy Bécsből. Az utóbbi pénzes-levél.

Mind a hármat zsebre dugta Incze, meg sem nézte a czímzetet rajtuk; sietett, mint a tolvaj a lopott jószággal, szobájába.

Melegített késsel felnyitá a pecsétet Hanna levelén.

(Már ennyire ment! Leskelődni! Pecsétet feltörni!)

Aztán elolvasá a levél tartalmát:

– Uram!

– A mi elmult, az örökre visszahozhatatlan. A félreértés is a sors végzése. Hiszem, hogy az ön távolmaradásának legyőzhetlen akadályai voltak, s megszünt a jogom azokért szemrehányást tenni. Asszony vagyok. Feleség. Hitvestárs. Férjem becsülete az én becsületem is. Ne keressen ön engem olyan utakon, melyek a nőt megalázzák azokon nem fog ön engem megtalálni. Felejtsen el örökre, mint a hogy én el tudtam önt felejteni. Mint nő, kerülni fogom önt, s ön kegyetlenséget követhet el velem, ha azon köröket felkeresi, a mikben én meg szoktam jelenni, mert az által kényszeríteni fog, hogy számüzzem magamat ismerőseim világából.

Én nyugodt vagyok s nem kivánok az égtől több boldogságot, mint a mennyit ingyen kegyelméből adott.

Azon czélzás, a melyet ön említett s melynek rejtélyét könnyű kitalálnom, irtózattal és undorral tölti el lelkemet. A mely órában valakinek – akárkinek – eszébe jut törvényszék előtt ezt a szót kimondani: Starrwitz Johanna házassága semmis volt: ő nem asszony, a másik órában én halott vagyok.

Több levelet ne intézen hozzám, mert azt feltöretlen fognám visszautasítani.

S ha azt akarja ön, hogy valaha az idvezültek paradicsomában találkozzunk egymással, úgy arra kérem önt: fogadását, nemesi szavát kérem rá, hogy két embert kerüljön az életben: az egyik én vagyok, a másik férjem. Mert tudja meg ön, hogy Starrwitz Hanna háromszor naponkint térdel Isten előtt, imádkozva, hogy Áldorfay Inczének adjon hosszú életet e földön s örök üdvöt, bűnbocsánatot az égben. Ezért önöknek nem szabad egymással soha találkozniok.

«Áldorfay Hanna.»

A vezetéknév kétszer is volt alá húzva.

Incze lankadtan ejté ki kezéből a levelet.

Ez a levél kidöntötte lábai alól az eddigi piedesztált. A büszkeség talapzata eltünt alóla: a sárba esett.

Most már egészen föléje emelkedett ez asszony s ő alant maradt.

Elvesztette ezzel jellemének utolsó tartalékát is: a boszút. Nem volt többé az előtte vonuló árnyék ellenében az a mentsége, hogy csak egy hűtelen nőnek adja vissza a tromfot. Védtelen maradt önmaga ellenében.

Nem merte azt a levelet még egyszer elolvasni.

Minő érzéseket hagyott hátra lelkében ez a levél!

Megcsalatni egy nő által, a ki mást szeret: még csak előérzete a pokolnak; de eldobatni egy nő által, a ki hű marad: az maga a pokol!

Elővette a tolvajkulcsot, a rubin pecsétnyomós gyürűt s újra lepecsételte vele a Bauernhass Siegebertnek szóló levelet.

Ah, mint meglakolt azért, hogy felbontott egy levelet, melyen másnak a czime áll!

Sietett azt visszavinni a postamesterhez s aztán kérte, hogy fogjanak kocsijába rögtön.

Nem ment Hannához többé vissza. Futott előle, mint gyilkos a megölt árnyéka elől.

Kocsisának az volt mondva, hogy észak felé fog utazni Galicziába.

Útközben eszébe jutott, hogy három levél van a zsebében. Elővette azokat egymásután, hogy üldöző gondolatait elüzze velük.

Az egyik levelet a hajdani pártelnökétől kapta, melyben ez felszólítja őt, hogy bárha a közjogi téren nem követnek is többé azonos elveket, de legközelebb olyan kérdés fog az országgyülés elé kerülni, mely nem lehet pártnézet tárgya: a magyar honvédségnek ágyukkal leendő ellátása. Mindenki számít e kérdésben Áldorfay tábornok erélyes pártolására.

Elvárják, hogy e nagy kérdés tárgyalására haza fog sietni a fővárosba.

A másik levelet a hajdani honvédsegélyző egylet elnökétől kapta, ez meg azt tudatta vele, hogy szükség van rá, mint a bizottság egyik tagjára, a segélyben részesítendő honvédek osztályozásánál, azért siessen a kitűzött ülés napjára Budapesten megjelenni.

– Majd mindjárt! dörmögé magában mindkét levelet útitáskájába gyűrve. Egyéb dolgom van most!

Ő mondta ezt! A Mehádia-kulcs hőse, ki egykor az utolsó ágyúval védte meg a menekvő bajtársak seregét, ki az úton felszedett utolsó sebesült honvédeket le nem rakta a martalékul talált aranyért, ezüstért. Ő mondta azt: «mi gondom a ti ágyuitokra, mi gondom a ti béna hadastyánaitokra! Egyéb dolgom van most! Bányát kell most megnéznem, a hol arany terem!»

Mivé alakították át azok a bűbájos szép szemek!

– Csak hajts egyenesen!

Azután a harmadik levélre került a sor.

Ez Bécsből volt keltezve, öt pecséttel ellátva, kivül ráirva a tartalmazott összeg: egy ezer forint.

Sok hányt-vetett ezeressel volt ez idő szerint Inczének találkozása.

A mint ezt a borítékot felhasítá, nem talált benne semmiféle levelet, csupán csak egy puszta ezer forintos bankjegyet.

Hanem a mint a bankjegyet megfordítá, annak a hátán talált valamit irva piros tintával, ezt a két szót:

– Imádlak!

Serena.

Az eszelős tündér ama bizonyos lakház felvett bérét beváltá egy ujdonatúj ezeresre, s mintha az csak egy látogatójegy, egy billet doux volna, arra irta ezt a szerelmi nyilatkozatot. Most még ki sem lehet azt az ezerest adni.

– Megállj! kiáltá Incze a kocsisra; fordulj vissza!

– Hát nem Galicziába megyünk?

– Nem. Hanem Bécsbe.

Nem kellett már neki se mentség, se védelem, se aranybánya. Ment vissza kárhozatába.

Azért ment, mert tetszett neki elkárhozni.

A TITKOS KULCS.

Áldorfay szegényebbül tért vissza Fatiméhez, mint egy kolduló barát. A mi egy nőre nézve a legnagyobb kincs: a becsülés, azt mind elvitte magával Hanna, abból egy fillérárút sem hagyott meg Fatimének elajándékozni valót.

Incze érzé jól, hogy ő Hannától milyen mélyen meg van alázva!

A nő tud szenvedni egyedül s midőn neki is kinálkozik a tiltott vigasz a hajdani eszményképben, a kiből, ha akarja, csinálhat udvarlót, ha akarja, csinálhat férjet, akkor az asszonynak van ereje elutasítani e vigaszt magától s halálra kínozni magát női becsületéért.

Most aztán mindazok a gyanusítások, a miket Fatime mondott Hannára, meg vannak hazudtolva.

A mennyit Hanna emelkedett, annyit sülyedt Fatime.

S Incze azt érzé, hogy az ő csillagzata Fatimével tart, nem Hannával. Sülyed, nem emelkedik.

Fatiménél van a szive.

S ennek a leánynak becsvágya van, annyi mint egy herczegnőnek. Azt vehette észre mindannyiszor, mikor megkisérté gazdagságával egyenlíteni ki a számlát kettőjük között. Fatime visszautasított minden bőkezű ajándékozási kedvet s Incze adósa maradt e leánynak: – egy egész új világrésznek az árával.

Még sem maradt fenn számára más elégtétel, mint hogy őt gazdaggá tegye. A gazdagság is tisztesség. És egyúttal próbaköve a szivnek. Vajjon, ha Fatime is önálló vagyonnal fog birni, olyan bolondja lesz-e neki akkor is, mint a milyen most – a szegény szinpadi hamupipőke?

Ehhez pedig csak ravaszság útján lehetett juttatni a leányt.

Incze kitalálta annak a módját.

Rábeszélte a leányt, hogy próbáljanak együtt szerencsét: vásároljanak sorsjegyeket. Fatimének egy vendégszereplési jövedelme lett befektetve e kisérletbe.

De Incze megcsalta a leányt, a nélkül hogy az észrevette volna, hogyan?

A sorsjáték szabályai szerint elébb a sorszámot (series) húzták ki. Ezáltal mindazok a sorsjegyek, a mik a kihúzott sorszámmal birtak, mint bizonyos nyerők, s a főnyereményre kizárólag versenyezhetők, egyszerre ötvenszeres árra emelkedtek fel. Incze Fatimének az egyszerű sorsjegyek helyett ilyen nyerésre kihuzott sorszámuakat vásárolt, a mikkel aztán Fatimének okvetlen nyernie kellett. Harminczezer forinthoz jutott vele. (Igaz, hogy Inczének ez ötvenezer forintjában volt, de Fatime azt hihette, hogy az ő eredeti ezer forintja hozta a nyereséget.)

Incze ezzel egészen megnyugtatva hitte a lelkiismeretét, hogy így becsempészhetett Fatime tárczájába egy arra nézve elég nevezetes összeget. Azt hitte, hogy most már kevésbbé adósa neki annak az új világrésznek az árával.

Hanem az új világrész létezése még jól el volt titkolva.

Incze látogatásai Belle Angéknál gyakoriak voltak ugyan s családias otthonosságot árultak el, de azon túl semmit. Fatime valódi szeszélyes gyermek volt irányában mások előtt is, de hogy vajjon több-e még a gyermeknél is? azt nem tudta senki.

Még Belle Ange úr sem (a kire nézve pedig egy ilyen tudomás bőséges kútforrása lett volna a libegő államkölcsönöknek).

Sőt még Cæsarine sem tudta – egészen.

Azaz, hogy annyira asszony volt, hogy bizonyos legyen a valóság felől; de a tényt be nem tudta volna bizonyítani.

Áldorfay, a mint a szivar utolsó hamva a theáscsésze aljába hullott, szépen kezet csókolt Fatimének; Cæsarinénak kinyilatkoztatá, hogy legalázatosabb szolgája marad; vette a kalapját, bekiáltott egy «bon nuit» monsieur Belle Ange odujába, ki a konyhán túl egy kis garçon szobában lakott; forintot nyomott a kikisérő szobaleány markába s dúdolva ment le a lépcsőn, melynek felső rácsajtaját bezárták utána.

Azt pedig senki sem tudta, hogy a mezzaninnak egy kis alacsony ajtaja a lépcső közepéről egy szűk folyosóra vezet, s abból a folyosóból megint egy csigalépcső visz fel egész Fatime boudoirjáig, s onnan egy keskeny ajtó nyilik be, a mit a falszőnyegezés egészen elrejtve tart hivatlan szemek előtt.

Ehhez a két ajtóhoz csak egy embernek van kulcsa.

A házat az építteté így, a ki e kulcsok birtokában van. A rejtek-bejárat az ő terve szerint készült. A mezzaninban aztán az ő lakása van. A honnan tetszésszerinti időben távozhatik el. Az ajtón érczbetükkel pompáz e szó: «comptoir.»

– Milyen sajátságos kulcsok ezek? szólt egyszer Fatime Inczéhez, mikor már egyedül voltak s minden ajtó zárva; a kettő egymásba csukható s fogaival egymást kiegészíti. Ha ezeket a kulcsokat egyszer Hanna grófnő megtalálná nálad!

– Nem találhat rájuk.

– Nem szoktak az asszonyok néha férjeik zsebeiben kutatni?

– Nem tartom e kulcsokat ottan.

– Hát másutt nem kutatják fel?

– Olyan helyen tartom, mikor otthon vagyok, a hol nem keresi: a dohánytartó dobozom fenekén. Ő irtózik a dohánytól.

– Haha, szegény!

S azzal Fatime kivette Incze szájából a szivart és maga szivta azt tovább.

Ez így folyt hosszú időn keresztül.

Incze Budapestre is lerándult néha. Világi üzlete olyan szépen kétfelé osztá idejét, hogy annak felét Bécsben, felét Budapesten kellett töltenie. Nagy szavazásoknál még a képviselőházban is megjelent.

Hanna, Meránban visszanyerve egészségét, azon túl állandóul Budapesten lakott. Incze, ha itthon volt, együtt járt vele estélyekre, szinházba. A világ előtt egymáshoz udvariasak, szivesek voltak. A panaszt jól el tudják titkolni ottan a magasban.

És aztán mikor közel voltak, akkor voltak egymástól legtávolabb. Hanna hideg és rideg következetesen.

Hanem azért Hannának egy gondolatja sem volt az iránt, hogy férjét féltse. Nem azért, mintha Inczét tartotta volna valami magasztos lénynek, hanem saját magát.

A hogy egy királyné hiszi alattvalóiról, hogy azok hívek: nem azért, mert jó emberek, hanem azért, mert tartoznak vele.

Hogy Incze a nejétől megtagadott hitvesi gyöngédségért másutt keressen kárpótlást: ezt az eszmét büszkesége, oly magas volt, hogy meg sem látta.

Abban az öntudatban, hogy ő maga még egy leheletet sem tűr el hitvesi hűségén, a mi arra homályt vetne, jogot keresett arra a meggyőződésre, hogy Incze is viseli, legalább lelkében, a megtagadott szerzetesi köntöst s a világ örömeiről való lemondással siet vezekleni nagy elkövetett bűneért. Semmi ujságot se mondott volna neki vele, a ki azt súgta volna be, hogy férje minden matutina harangszóra veszi a flagellumot s vérig korbácsolja vele a hátát. Ezt igen természetesnek találta volna.

Aztán meg a szép gesztenyeszin fürtök kezdenek is már világosodni s a göndör körszakállban fehér szálak vendégszerepelnek. Szabadalom ez a nem féltetésre.

Annál nagyobb meglepetés lehetett aztán Hanna grófnőre, mikor egy napon Bécsből, ismeretlen kéztől irott levelet kapott, mely szóról szóra így hangzott:

– Méltóságos grófnő!

Önt a férje megcsalja. Bécsben a *-utczában *-ik számú házban lakik a kedvese, a kiért önt elfelejti: Belle Ange Fatime. Ön ismeri őt. Áldorfay minden este ellátogat e házhoz (melyet a négy plasticai állásu caryatidáiról az erkélyen, a környékben a «négy tánczosnőház» neve alatt ismernek). Mikor búcsút vesz, a lépcsőt bezárják utána, akkor egy mesterséges kulcscsal a lépcső fordulatnál levő «Comptoir» szóval jelölt ajtócskát felnyitja; ez a mezzanin folyosójára vezet. Onnan egy csigalépcső visz fel jobbra, s e lépcső egy ajtónál végződik, a mit azon angol kulcs társa nyit fel. Ez ajtó Belle Ange Fatime boudoirjába nyilik. Ezt a kettős kulcsot Áldorfay otthon a dohány-doboza fenekén szokta tartani. Ha meg akar ön győződni felőle, hogy ez a kulcspár mi czélra szolgál? könnyen elkészíttetheti annak a párját otthon egy műlakatossal. Szeptember 15-ikén bizonyosan ott fog lenni Áldorfay Incze Belle Ange Fatiménél; mert akkor van ennek a születés napja. Más vendég nem lesz jelen ez alkalommal rajta kivül. A háziak tizenegy órakor saját szobáikba vonulnak vissza. E sorok iróját nem vezeti boszú; csak igazságszeretet, s az ön iránti végtelen tisztelet.

A levél női kéz irása volt.

Ki irhatta ezt?

Hisz a kulcsok titkát senki sem tudta Fatimén kivül. Incze nem tartozott azon rouék sorába, a ki nőkön szerzett diadalaikkal eldicsekesznek s furfangjaikkal kérkedni szoktak. Csak Fatime egyedül tudhatta mind azt oly összefüggően, a hogy a levélben meg volt irva.

Fatime irta maga azt a levelet.

De hát őrjöngés szállta-e meg a szivét, a mikor ezt tette? Hogy elárulja Inczét; beszennyezze saját magát?

Nem őrjöngés sugallta ezt neki. Kiszámítás! Nyerni akart egyszerre mindent.

Unta már azt a megalázó rabságot, s végét akarta szakítani a komédiának.

Ismerte jól Hanna grófnő engesztelhetlen büszkeségét s bizonyosra számított nála.

Ha az a büszkeség oly kegyetlenül meg lesz sértve, a kitörés el nem maradhat utána.

Egy csattanós botrány aztán végképen lehetetlenné teszi, hogy Áldorfay Incze még valaha Starrwitz Hanna grófnővel egy levegőt szívjon.

Első tekintetre úgy látszik, mintha Fatime nagyon sokat koczkáztatott volna ezzel.

Starrwitz Hanna grófnő azon hideg haragú hölgyek közé tartozik, a kik ha meg vannak sértve, a bosszúállás eszközeiben nem válogatnak.

S végre egy jól sikerült botránynak még az a túlságos eredménye is lehet, hogy Áldorfay Inczére nézve nemcsak Hanna grófnő vész el, hanem egyuttal Fatime is! Úgy üthet ki a terv, hogy Incze elhagyja ugyan örökre Hannát, de Fatiméhez sem tér vissza többet. Olyan nagyon erős lehet a siker, hogy Áldorfay itt hagyja még Európát is.

Azonban Fatime soha sem szokott fellépni, a nélkül, hogy egészen ne tudja a szerepét; ő soha sem játszik sugó után s ezt a bluettet maga rendezte!

Hanna érzékei elzsibbadtak a levél olvasása után.

Ha azt hozták volna neki hirül, hogy nem igaz, hogy szent Nepomuk a vízbe fulladt volna, mert kiúszott a Moldvából s még most is él: nem lett volna ránézve oly hihetetlen mese, mint ez! Határos a szentségkáromlással.

Hogy Starrwitz Hanna grófnő férje egy Bécs-külvárosi chansonette énekesnő mellett elfeledhesse azt, hogy ő egy Starrwitz grófnőnek tartozik hitével, becsületével; a ki viszont az ő hitét, becsületét őrzi, oly biztosan, mint a frigyláda a szent szövetséget!

És mégis, e levél oly biztos hangon van tartva; oly concret adatokat hoz fel, hogy nem lehet benne kételkedni.

Hiszen kézzelfogható tanújelre hivatkozik. A kettős kulcs! Ha ez való, akkor minden igaz.

Hanna grófnő sokáig tanakodott önbüszkeségével. Eltépje-e a levelet, s ne gondoljon rá többet? Önmagát alázza meg vele, ha hitelt ád neki!

Végre is az «asszony» győzött az «úrnőn.»

Átment férje szobájába, mikor az nem volt otthon. Hozzányult ahhoz az ellenszenves tárgyhoz, a miben a vágott dohányt tartják; a minek a szagától is görcsöket szokott kapni; most belenyúlt óvatosan s megtalálta a dohány alatt a kettős kulcsot.

Kivette azt és tenyerébe tette, úgy nézte.

Kezében volt a tárgy, érezte, milyen hideg!

Csalhatatlan, eltagadhatatlan tanújel.

Szétnyitotta azt. Látszott a sarkak kapcsán, hogy a kulcsok gyakran vannak használva.

Undorodva ejté ki kezéből.

Azután egy csiptető vassal felvette a földről, s ismét visszadugta a dohány-doboz fenekére.

Áttámolygott saját szobájába. Ott voltak felakasztva arczképeik egymás mellé, életnagyságú olajfestmények. Azokat elnézegette sokáig. Milyen szép férfi volt Incze azon a képen!

Egyszer aztán kitört belőle az indulat.

Ez az ember!… Ez az ember!…

– Én hű vagyok hozzá, mint egy parasztnő; s ő megcsal engem, mint egy gróf!

Naphosszant nem jött ki szobájából, folyvást járt fel s alá, s beszélt magában, mintha valakinek szólna.

– De várj! de várj! de várj! Ez volt a végszó.

(Ki várjon? És mit?)

Mikor előjött, nem mutatott arczán semmit. Tudott uralkodni nemcsak másokon, de magán is.

Csak arra várt, míg egy napon Incze reggeltől estig el lesz foglalva. Akkor elhivatta a műszerészt, s átadta neki a kettős kulcsot, hogy azt mintázza le, s azután majd számára készítse el a párját.

Mikor az készen volt, akkor aztán várt szép csendesen arra a szeptember tizenötödikére.

Inczének ezen a napon csakugyan el kellett utaznia Bécsbe. Múlhatatlan nagy dolgai voltak. Hagyta őt menni.

Incze elindúlt a hajnali futárvonattal. Hanna utána ment a reggeli rendes személyvonaton. Inczének déli két órára kellett odaérni, Hannának esteli kilenczre.

Hanna nem vitt magával az útra semmi podgyászt. Egy kézitáska, egy esernyő, meg egy lovagkorbács volt minden készlete.

A fogadóból, melyben megszállt, esti tíz óráig nem ment ki sehova. Tíz órakor bérkocsit hozatott, felültetett a bakra egy bérszolgát s megnevezte a házat, a hova hajtsanak.

– Tudod: a négy tánczosnő ház! mondá a bérszolga a bérkocsisnak.

Az aztán tudta.

A ház elé érve, odahivatta Hanna a kocsihoz a kapust.

– Ez a gróf Monbelli-féle ház? kérdé tőle.

– Nem. Ez az Áldorfay-ház.

– Tehát nem lakik itt az első emeleten Amalfi tábornokné?

– Nem. Itt Belle Ange asszonyé a belle étage. (Még calembourghal is szolgált.)

Hanna ennyit akart tudni. Visszahajtatott a fogadóhoz. Tizenegy óra táján hozatott egy másik bérkocsit, kezébe vette, nem az esernyőt, hanem a lovagkorbácsot, s most már biztosan megnevezte a bérkocsisnak az utczát és házat, a hova hajtatni kivánt. «Az Áldorfay-ház: a négy tánczosnővel».

A kapu még nyitva volt. Ennek az lehetett az oka, hogy a házi asszonynál estély van; vendégek vannak ott. (Más oka volt annak.) Hannára nézve kedvező körülmény, hogy nem kellett magát bebocsáttatnia, a kapussal ismét találkoznia, s azonfelül a visszatérésre is nyilt volt az út.

Észrevétlenül jutott el a lépcsőig. A lépcsőkanyarulatnál rátalált az alacsony ajtóra, mely Comptoir szóval volt jelölve. Megpróbálta a kulcsot: beleillett a zárba, az ajtó felnyilt s ő belépett rajta.

Egyedül volt egy idegen házban, a hol soha sem volt az előtt. Álkulcscsal nyitott be oda. Tilosban járt. Betörést követett el!

Nem igaz, hogy az indulat vak: az indulatnak száz szeme van. Az vezette e labyrinthban. A mezzanin folyosóját az ablakon át derengő udvar-lámpa gyéren világítá meg; a mint aztán a csigalépcsőre rátalált, ez a világosság is elhagyta, teljes sötétségben haladt előre.

Nem félt! Egy nőoroszlán szivén járt vére ki és be.

Nesztelen felhaladt a lépcsőkön, a mik gondosan be voltak vonva posztóval, hogy a lépteket el ne árulják. Végre egy kis előszobába jutott; annak a falai is ki voltak szőnyegezve.

A sötétségen keresztül, mint egy nyíl lövelt elő egy kis lyukon át valami halvány világosság. Az a rejtek-ajtó kulcslyuka.

Hanna megállt hallgatózni. Várnia kellett valami zajosabb neszre onnan belülről, hogy zárfelnyitás zöreje észre ne vétessék.

Az a várt zaj nem soká késett. Valaki elkezdett zongorázni odabenn. Arditi csókkeringőjét játszotta.

S az első accordok után egy női hang elkezdé énekelni a szöveget, szép csengő althang:

– Sul la, sul la labre…»

De nem folytathatta tovább, mint odáig, hogy

– Dolce baccio…»

Ott egy félreismerhetlen hang elfojtá ajkain a dalt.

Óh e «hang» hallatára Hannának minden vére a fejéhez tódult!

Az, a ki zongorázik és énekel, ugyanakkor valakinek az ölében ül, a ki a dalt félbeszakítja ajkain!

Hanna reszketett az emberfeletti dühtől.

Egy hajtűt vont ki kontyából s azzal ruháját fölemelve, térdén feltűzte, hogy könnyebben léphessen.

Most egy más ismerős hang jelzette a zárt ajtón belül történteket. Egy durranás, minőt pezsgős palaczkok szoktak hallatni. S arra néhány percz mulva dévaj kaczagással kiálta fel ugyanazon női hang:

– Viva noi! (Éljünk mink!)

S a pohárcsörömpölés közéje csendült a csintalan kaczajnak.

E kaczaj alatt nesztelenül felnyitá az ajtó zárát Hanna.

Mielőtt Hanna belépne e szobába, elébb tekintsünk mi ott körül. (Bátran be lehet jönni: nem lesz semmi «shoking.»)

Mikor Incze Fatimét meglátogatta születés napja estéjén, kilencz óra tájon, nem talált ott mást, csak Belle Ange kisasszonyt és az anyját. A tavaly rászedett vendégek szépen otthon maradtak ma.

De bizony Belle Ange úr is otthon volt; hanem őtet nem szoktuk számbavenni.

Incze nem is titkolta el a feletti csodálkozását, hogy őt otthon találja. A derék Belle Ange urnak tudniillik kiváló szenvedélye volt az utazás. Különösen messzeeső felfedezetlen világrészekbe szeretett nagyon utazni, s nem volt olyan hónap, melyben Inczétől egy kis utiköltséget ne kért volna a japáni, vagy a dahomeyi expeditióhoz; hanem az a különös szerencsétlensége volt, hogy már az első állomáson elköltötte az egész útravaló pénzt s eként ideje-korán hajótörést szenvedve, jó szerencse volt ránézve, hogy a tenger megint csak a Práter közelében vetette partra. Legutoljára az éjsarki expeditióhoz szerelte föl a kitünő travellert Áldorfay, még a vasuti jegyét is megváltotta neki Triesztig, s maga ültette fel a waggonba. El is búcsúztak nagy időre, minek folytán nagy volt a nevetése, mikor egy hét mulva megint Belle Ange úr nyitja előtte az ajtót.

– Talán nem lehetett a jég miatt odább menni?

– Igen, Gumpoldskirchennél! válaszolt helyette Fatime. A miatt a jég miatt, a mibe a pezsgős palaczkokat behűtik.

– Ezzel az akadálylyal remélem, hogy mi is fogunk találkozni, szólt Incze, félrekormányozva e kellemetlen árból a hajót.

Erre aztán Cæsarine előállt elmondani, hogy mi minden jó lesz ma vacsorára!

– S nem leszünk hozzá, csak mi hárman! mondá Fatime.

– Kérem: négyen! szólt Cæsarine, Belle Ange úrra mutatva.

– Akkor, kérem: öten; mert én kettő helyett eszem! toldá ki Belle Ange úr.

Fatime beharapta az alsó ajkát, összehúnyta a szemeit s egész teste összevonaglott, mintegy titkos csiklandozástól. Azon nevetett úgy magában: hogy hátha van még egy hivatlan vendég! Az is eljön még! S akkor leszünk sokan!

Az óra tízre járt.

Cæsarine a terítéshez kezdett. Minthogy kevesen vannak, csak a boudoirban fognak vacsorálni.

Fatime nem engedte az anyjának, hogy kijárjon a konyhára.

– Összepiszkolod a szép piros selyemruhádat, pörölt reá.

– No nézze, panaszkodék Cæsarine kényeskedve. Ő öltöztet fel ilyen maskarának, s aztán meg kicsufol! Még virágokat is rakott a hajamba. Úgy-e kidobjam innen?

– Hagyd ott, az odavaló! Szólt Fatime lábaival toppantva.

– Persze, illik is az ilyen vén asszonynak, mint én! szólt Cæsarine naiv szégyenkedéssel kacsingatva a tükörbe.

– Fogd be a szádat, te szófogadatlan rossz mama. Ha én mondom, hogy szép vagy: fiatal vagy! Nézze csak Áldorfay úr, nem olyan-e, mint egy farsangi menyecske? Minden ember a testvéremnek nézi.

– Eredj te hizelgő macska, szólt naiv szemérmetességgel Cæsarine, karjai mögé rejtve piruló arczát. A min aztán Fatime teljes kedvteléssel nevetett.

Féktelen szilaj jókedve volt ma. Még Belle Ange urat is megragadta s egy galoppot eltánczolt vele saját danolása mellett szobahosszat.

Pedig már egynegyed tizenegyre!

A cselédek felterítettek. Az asztalt teli rakták mindenféle szinű és alakú poharakkal. Úgy látszik, sokféle borokat fognak ma itt inni.

Minden tányér mellé volt téve egy porczellán lepke, annak az összefogott szárnyai közé volt csiptetve az arany nyomatu «menu», a mi csodadolgokat igért.

– Emlékszik ön rá: tavaly ilyenkor, mikor annyi vendéget híttunk össze erre a napra? szóla Fatime Inczéhez; aztán én itt hagytam vendéget és vendégséget, ráakasztottam magam önnek a karjára, s egész éjjel kóboroltunk Bécsnek minden bejárhatatlan helyein.

– Az elég nagy bolondság volt tőled! feddé őt Cæsarine.

– Ah dehogy! Az volt leggyönyörteljesebb napom az életben. Keresztül-kasul bolyongtunk a fák között; szíttuk a fris illatos levegőt tele tüdővel; beültünk egy bozótba, a hol teljesen sötét volt, s úgy nevettünk rajta, hogy most mi nem félünk semmitől. Aztán megéheztünk s betértünk egy pinczekorcsmába, a hol még mulattak. Soha életemben jobb izűt nem ettem eczetes vereshagymás szalonnabőr-hurkából, mint akkor! Ah! megettem egy tállal!

– Itthon meg én osztrigával tömtem a te itthagyott vendégeidet, sápítozék Cæsarine.

– Hah; de milyen mulatság volt az! A lebujban volt egy hárfás leány; én kivettem a kezéből a hárfát s énekeltem helyette a vendégeknek. Azok tudtak aztán tapsolni! ököllel, meg korsófenékkel az asztalon. Utoljára két henteslegény összeveszett fölöttem Áldorfayval s Áldorfay egy percz alatt az asztal alá verte mind a kettőt; pedig elő sem vette a zsebéből a life preservert.

Fatime odafutott az ablakhoz, kinyitotta a táblákat, egy rouladeot dalolt ki az éjszakába s kihajlott a szabadba; azután visszajött.

– S most épen oly szép csillagos éjszaka van mint ma egy éve volt. Olyan meleg a lég, olyan sötétkék az ég.

– No csak nem támad tán kedved ma megint elmenni a lebujba szalonnabőr-hurkát enni eczetes vereshagymával? nyafogott szenvelgően Cæsarine.

– Miért ne? Az igen jó!

– Engem meg nem csókolsz egy hétig az eczetes vereshagymás száddal.

– Vannak, a kik nem félnek úgy a vereshagymás csóktól; szólt Fatime halkan, a fogai közül, Inczére villantva szemeit alattomos csábbal.

– Én kész vagyok mindenre, mondá Incze.

– No csak nem teszed tán azt a bolondot, lamentált Cæsarine, hogy most megint itt hagyd a drága pompás vacsorát? Osztriga, fáczán, pástétom van, crême rosée, bordeaux, chateau Laffitte!

– Haha! haha! kiáltott Fatime, alá- s fel szökelve, tánczolva a szobában, mint egy szilaj csikó, s dallamra hangoztatva vissza: «osztriga! fáczán! chateau Laffitte! Adieu! Pour jamais!» S a közben kalapot, shawlt kapkodott fel innen-amonnan, s egyre tánczolva, dalolva csapta fel fejére a kalapot, vetette vállára a shawlt, aztán egy tánczlejtéssel oda perdült Inczéhez, megkapta a karját s magával ragadta: «hahaha! bon appetit! bon nuit! Én ezt nektek ajándékozom mind. Allons vite! Siessünk. Hahaha!»

S elvitte magával Inczét, születésnapja éjszakáján Bécset keresztül-kasul kóborolni.

Ideje volt! Háromnegyed mult tizenegyre!

Az ott maradt pár tudta magát vigasztalni e nem várt árvaságra jutás balhelyzetében.

Az egész pompás vacsora az ő discrétiójukra volt bízva.

S még annál is több. Fatime a nagy dévaj kedvben egészen rájuk hagyta a boudoirját, a mit pedig annyira őrizni szokott, hogy még az anyját sem eresztette bele, ha maga ott nem volt.

Az érdemes házaspár elkezdett kutatni Fatime butorainak fiókjaiban, rejtekeiben. Ha nem lehetne-e megtalálni valamit?

Ugyan mit? Valamit! Akármit!

De semmit sem lehet megtalálni.

– Nagyon jól vigyáznak ezek a titkukra!

Végre egy fali szekrény odujában felfedeznek valamit.

Az egy otthoni sipka.

Kék selyemből van horgacsolva, a tetején a desseint egy nyolczágú ezüst csillagkereszt képezi.

Ez valami.

– De hátha ezt csak most készítette Fatime? szól Belle Ange úr.

– Lehet. De kinek?

– Hátha nekem készítette nevem napjára? E bíz épen a fejemre illik!

Belle Ange úr azon emberek közé tartozott, a kik nagyon szeretik használni a másét. Egy neme az ingernek rájuk nézve az, hogy az a másé. Ott hagyta a fején a sipkát.

Azt pedig Fatime nem neki, hanem Inczének készítette. Egyszer, mikor Hanna grófnőnél volt látogatóban, Áldorfay neje hímzett férjének ilyen sipkát. Ő egészen hasonlóval akarta őt meglepni.

A boldog házaspár tehát egészen megnyugodott a sorsnak azon igazságtalan végzésében, hogy egy vacsorának, mely négy ember számára volt készítve, másod-magával feleljen meg. A jó bor meghozta a jó kedvet közéjök. Vacsora után Cæsarine leült a zongora mellé megmutatni, hogy mit tud. Énekelt is, csinos hangja volt még. Belle Ange úr pedig odaült mellé. Hisz a zongorára is rá lehetett tenni a pezsgős palaczkot.

Ekkor a hátuk mögött megnyílik egy tőlük nem is sejtett szőnyeg ajtó.

Egy delnő lép be, a kinek szemei előtt karikát hánynak a lámpások.

Hanna csak annyit lát, hogy háttal feléje a zongora előtt egy czifrán öltözött nőalak ül, felvirágozott, fürtözött chignonnal és mellette egy férfi, karját annak termete körül fűzve legbizalmasabban.

S e férfinak a fején megismeri azt a házisipkát, azzal a nyolczágú csillagkereszttel, a mit ő maga hímzett egykor.

A dűh vad rohamával szökött oda feléjük s egy percz alatt sipka, chignon és emberhát keresztül-kasul lett szabdalva a gyors lovagostortól.

Nem is tarthatott az tovább egy percznél, mert a megrohantak sem állták ki tovább. Leghamarább megfutott a jó monsieur Belle Ange, a ki az első mennykőcsapásnál nem gondolt egyebet, mint azt, hogy Fatime tért vissza s a jogtalanúl buksiján feledett házi sipkára az húzogatja most az olvasatlan lovagkorbácsokat; de Cæsarine rémültében leesett székéről, s a mint visszatekinte megtámadójára, ő megismerte Hanna grófnőt, s valami gyors gondolat igazolá előtte, hogy annak most nagy oka lehetett vele ily kegyetlenűl bánni.

Hanem Hanna még jobban megijedt, a mint észrevette, hogy ő most egy tökéletesen idegen embert vert meg, a kit nem is ismer, meg egy asszonyt, a kit ismer ugyan, de a kinek szabad jó barátságban lenni azzal az idegen emberrel.

A dűh egyszerre réműletté, szégyenné fagyott ereiben: eldobta magától a lovagostort, kimenekült a szőnyegajtón, lerohant a csigalépcsőn, végig a homályos folyosón; kábultan, reszketve, elfulladva, minden ajtót nyitva hagyott maga után, s futott a kapu felé.

A kapus útját állta. Feltünt neki e dúltarczu siető alak. Feltartóztatá.

Hannának csak annyi ereje volt még, hogy látogató jegyét kivegye tárczájából s átnyújtsa a kapusnak.

– Hejh, hogy megjuhászkodott az egyszerre, a mint azt a nevet olvasta! Hogy futott a grófnő kocsijáért, hogy segítette őt felülni!

Mikor aztán Incze reggelfelé visszatért Fatimével, oda súgta neki a fülébe a kapus:

– A grófnő itt volt az éjjel s megvert valakit odafenn.

ZEÜSZ, A NYMFA ÉS A FAUN.

Hogy miképen kerül ebbe a történetbe bele a hajdankori olympuszi istengavallér? arról mindenekelőtt kötelességünknek tartjuk felvilágosítást adni.

Egy bécsi és egy pesti német napilap hirdetményei között gyakran találkozott a mindent elolvasó egy franczia szövegű (s helyesirási és nyelvtani hibákkal bőven megspékelt) levelezéssel, mely így volt czímezve: «A mon Zeüs.» Aláirva valamelyik a görög isten sok gyöngeségei közül, Danaë vagy Leda, vagy Callisto, vagy kicsoda?

Ez a levelezés Áldorfay Inczének szólt Fatime részéről.

Rendes posta útján levelezni nem volt tanácsos, mert utánzott pecsétnyomókat nem csak Bécsben tudnak vésni, hanem Budapesten is.

A sokszor feltünő olympi levelezésnek az volt a legközvetlenebb eredménye, hogy a mely napokon valami találkozót rendelt a nymfa a hamis istenek családfejének, aznap legalább tízezer férj otthon maradt a feleségét strázsálni, s ugyanannyi asszony ráült a férje kabátja szárnyára, hogy el ne szökhessék hazulról.

Tehát csak ennyiben lesz dolgunk a mythologiával s nem kell arra a gyanura jönnünk, hogy ebből a bonyodalomból már csak egy «Deus ex machina» segíthet ki bennünket.

Mikor Fatime hazaérve, meglátta, hogy minő állapotban van Caesarine, a fején hidegvizes compressek, arczán végig hosszukás flastromok, az egyik szeme bekötve; fekszik, nyög és lázban van: akkor elkezdett dühöngeni, sírni, haját és ruháit tépte, térdre és arczra vetette magát, zokogott, fuldoklott, s megint felugrott és boszút esküdött. Anyját a cselédek, kik segélyére szaladtak, már ájulva találták s odafektették az ő ágyába, míg életre dörzsölhették.

– Ki tette ezt? Ki tette ezt? hörgé magán kivül a leány.

– Hanna, nyögé alig hallhatólag Caesarine.

Fatime mindkét öklét az égnek mereszté fel s aztán elkezdé a saját fejét ütni velük.

Azt valóban meg is érdemelte magamagától, mert az ő ötlete volt ez. Csakhogy ő a tervezett botrányt komikus kimenetelünek szánta, a mivé lett volna az okvetlenül, ha Caesarine és Belle Ange úr az étkező asztalnál ülnek, szemben a rejtekajtóval, a mikor Hanna az embuscadeból beront, nem pedig a zongoránál, háttal a betörő felé. A hatás így is tökéletes lett volna. Aztán meg arra sem számított Fatime, hogy Hanna grófnő mindjárt Erzsébet királyné jelenetén kezdje Essexel, s korbácscsal jöjjön látogatóba. Azt hitte, hogy a Starrwitzoknak több nevelésük van, mint a Tudoroknak.

– Látja ön ezt? szólt Fatime tompa, ércztelen hangon, megragadva Incze kezét, ki elkábultan állt ott, vállát az alkoven falának támasztva.

Incze látta biz azt, sőt érezte is. A jó Belle Ange úr is előjött, a maga trofeumait mutogatni. Neki meg a fülét csipte ki a lovagostor hegye, még most is vérzett.

És Inczének jobban fájt az, a mit Belle Ange úr ő helyette kapott «per procura», mint ennek magának. Ez csak a fülével érezte azt, de ő a szíve mélyén.

Ez olyan botrány, a mi képes még azt is lehetetlenné tenni a társadalmi életben, a kinek az szánva volt, ha véletlenül más kapta is meg az «effect»-et.

Egy arczulütött ember megszünt tábornok lenni, országos képviselő lenni, casinotag lenni, nemes ember, jó barát lenni. Egy arczul ütött férfi halott.

Ha tudniillik le nem mossa valahogy arczáról az ütést.

Férfival szemben lehet válogatni a fegyverben: de asszony ellenében csak egy fegyver van.

Incze megszorítá Fatime kezét s azt mondá neki:

– Én tudni fogom, hogy mi a teendőm!

Fatime elérté a mondatot s odaszökött a nyakába és nem törődve a jelenlevőkkel, Bella Angezsal, cseléddel, orvossal, magához szorítá őt szenvedélyesen. Aztán oda vonta Caesarinehoz, felmutatta anyjának azt a kezét, melyen a korbácsütés sötétveres csíkot hagyott hátra.

– Látod-e ezt? (Már tegezte is mások előtt.)

Incze látta azt és aztán jól látta Fatime arczán azt a kivánságot, hogy hajoljon oda és csókolja meg azt az ütésfoltos kezet.

Egészen kinálva volt neki ez a kézcsók.

Hanem aztán eszébe jutott a «lelkésznek» a gyónást tevő anya, a katonának a guerilla társalkodónője, s nem tudta magát rávenni, hogy megcsókolja annak a kezét.

– Tudatni fogom önökkel, hogy mit teszek! mondta komolyan, kalapját vette és eltávozott.

Fatime utána nézett sötéten, s aztán utána köpött s azt mondta: kutya!

Incze, mire szállására ért, úgy tapasztalá, hogy Hanna már megelőzte őt a kezdeményezésben. Levele ott várt rá a kapusnál.

Sietett azt felnyítni.

A vonásokon látszott még a kezek reszketése: a sorok is kuszáltan tértek el egymástól.

Uram!

Azok után, a mik megtörténtek, mi együtt nem élhetünk többé. Igyekezni fogok mentől kevesebb szóval elmondani önnek azt, a mit teszek, és semmit arról többé, a mit érzek. Én holnap indulok Erdélybe, azért, hogy ott protestanssá legyek, mert csak így válhatok el öntől, önmegaláztatásom nélkül. És én elhagyom hitemet, vele mennybeli üdvömet, családommal való összeköttetésemet, az egész ismerős világot, melyben eddig éltem, azért, hogy öntől elválhassak. Ebből láthatja ön, milyen mélység van közöttünk s mivel van az tele?

Elvárom, hogy ön sietni fog utánam Erdélybe, hogy minél előbb véget vessünk mindennek.

S aztán felejtsen kiki, a hogy tud. Én már feledtem.

Aláirva név helyett e két szó:

«Never more.»

Mit tett e levéllel Áldorfay Incze?

Azt tette, hogy elküldte az egész levelet Fatimének s maga még e sorokat irta hozzá:

– Holnap indulok Erdélybe. Hat hét alatt vége az egész formaságnak. Addig légy hívem és gondolj reám.

Incze.

Meg volt felőle győződve, hogy részéről ez a legnagyobb homagium, a mit valaha férfi nő lábaihoz rakott. Ő egy istennőt áldoz fel egy halandó leányért.

Másnap elutazott Kolozsvárra, a nélkül, hogy Fatimét látta volna.

E világi fogalmak szerint neki nem volt szabad többé ez eset után e hölgyet meglátogatni addig, a míg teljes nyilvánossággal nem teheté.

Kolozsvárott aztán hozzáértő ügyvédek kezébe került az ügy, azok azt belevezették a rendes kerékvágásba. A consistorium megtett mindent, a mi hivatásában állott, megkisérté a formaszerű kibékéltetést a felek között, az természetesen nem sikerült. Azután előadatta indokaikat. Engesztelhetlen gyűlölet volt az alap. Ezt mind a két fél bíróság előtt ismételten nyilvánítá. A pör ezentúl a bírák dolga volt.

Áldorfay Inczének a tizenharmadik napon aztán bizalmasan megsugta az ügyvéde, hogy ha már eléggé áttanulmányozta Erdély fővárosának megszemlélésre méltó ritkaságait s meglátogatta a környékben a Torda-hasadékot, a tordai sóbányákat, a gyetzári jégbarlangot s az abrudbányai aranytelepeket, úgy semmi sem kényszeríti őt arra, hogy az egész hat hetet itt töltse Erdélyben; hanem ha valami dolga van «odakinn», bátran elmehet utána, s csak majd az itélet kihirdetésekor kivántatik ittlakosságának bebizonyítása, a miről majd ügyvéde annak idején táviratilag tudósítani fogja.

Incze kapott a vett figyelmeztetésen s rögtön sietett a vasuthoz jegyet váltani, egész Bécsig.

Még csak meg sem akart pihenni Budapesten.

A külső tisztességre még is tartott annyit, hogy míg válópere folyik, addig táviratokat ne küldözzön Fatimének Kolozsvárról.

Az egész úton a viszonttalálkozás képzelmével volt tele a lelke. Elgondolta, hogy várja a leány naponkint az ő levelét, s milyen meglepetés lesz majd az, ha a késedelmes levél helyett őt magát fogja meglátni!

A vágyak türelmetlenné tették. Milyen hosszú ez az út! Milyen sürűk az állomások! Milyen lassan mászik az a gőzmozdony!

Még hozzá az a szerencsétlenség is érte, hogy Pozsonyon túl egy felhőszakadás megrongálta a vasutat: öt óra hosszat kellett várakozni Szempczen, a míg a közlekedést helyreállították. Áldorfay ezt tartotta a sors legterhesebb csapásának életében.

Nem bírta végigvárni az időt, felkereste a távirdát (ha lehetett volna, ráült volna) s innen, a hol valószinűleg senki sem ismeri már, nem állhatta meg, hogy ne táviratozzon Fatiménak legalább ennyit: