ENYIM, TIED, ÖVÉ (continued 4)

– Ma megérkezem.

Zeüs.

A távirdász humoristicus gyerek volt: mikor Incze fizetés fejében egy százas bankjegyet tett eléje, azt mondta neki:

– Nincs istenségednél apró mennykő? mert ebből nem tudok visszaadni.

Az elkésett vonat csak esti 7 órára érkezett meg Bécsbe. Incze a legelső bérkocsit ragadta el s vágtatott vele * utczába.

A vasuttól a ház kapujáig, ez volt a leghosszabb út.

Futott fel a lépcsőkön. A rács be volt zárva. Majd leszakasztotta a csengetyüt.

A nagy revolutióra előrohant a szobaleány félig fésülködötten.

– Itthon az asszonyságok? kérdé Incze még a rácson keresztül.

– Nincsenek.

– Hova mentek?

– Nem tudom.

– Igazán nem tudja, Jenny?

– Bizony Isten nem tudom, nagyságos úr.

Meglehet ám, hogy nem tudja. Megtörténik, hogy az asszonyok nem mondják meg a szobalányaiknak, hogy hová mennek.

Lekullogott egész lehangoltan a kapushoz. Azt fogta kérdőre.

– Nem hoztak ide ma egy telegrammot?

– Még nem, nagyságos úr!

– Itt van ni! Ilyen a távirdai intézmény az osztrák-magyar monarchiában! morgott magában Incze. Az ember többre megy, ha a sürgetős izenetét rá bízza egy czigánypostára s azt felülteti egy ökrös szekérre. Fogadom, hogy az is megelőzi a telegrafot. Az az élczes ficzkó is jobban tett volna, ha a tréfája helyett siet rögtön a táviratot útbaigazítani.

Az az élczes ficzkó valószinűleg azt gondolta, hogy elébbvaló dolog lesz neki a vasúti fennakadást minden irányba megsürgönyözni, meg a fennakadt utasok üzleti sürgönyeit nyélbe sütni s csak azután következik a sor Jupiter nuntiumára Danaë kisasszonyhoz. S az biz elkésett.

Incze még egy expedienst talált ki. Felkereste azt a kávéházat, a hol Belle Ange urat minden este bizonyosan fel lehet találni. Ez az egy bizonyos dolog van a nap alatt, második nincs.

Valóban rá is talált.

Belle Ange úr ott ült egy kártyaasztal «mögött» s a kártyázókat nézte. Neki bizonyosan nem volt pénze.

– Ah, a tábornok úr már megérkezett? szólt furcsa örömmel, mikor Incze eléje toppant.

– Önök nem is vártak még reám.

– De mindennap emlegettük.

– Madame Belle Anget nem találtam odahaza. Nem tudja ön, hova mentek?

– Hitemre mondom, nem tudom.

Incze elővett a tárczájából egy ujdonatúj ezrest s azt két rétbe hajtotta.

A mi képes vol Belle Ange urat hitében erősen megingatni.

– Azaz, hogy hallottam az asztalnál, hogy valahova szándékoznak menni, de már nem jut eszembe, hogy hova.

Incze négy rétbe hajtotta az ezrest.

– Hát ön nem határozta el magát azóta valami nagyszerű utazásra?

– Hélas! sóhajta fel Belle Ange úr. Dehogy nem. Nekem ma Párisban kellene lennem, ha a sors vas keze vissza nem tartóztatna.

– Párisban? hisz azt most ostromolják a németek.

– Épen azért. Én is szerveznék ellenük egy szabad csapatot.

– Hanem a szükséges hadiköltség hiányzik hozzá.

– Kitalálta ön. A sors oly mostoha. Pedig soha sem volt olyan jó alkalom, mint most, egy ilyen hányt-vetett életet, mint az enyim, dicsően bevégezhetni.

– Hátha én egy kis nemzeti kölcsönnel segíthetnék önön?

– Azt hálásan jegyezném fel a többi közé.

– Tehát mégsem emlékszik ön rá, hogy madame Belle Ange hova ment ez este?

Monsieur Belle Ange emlékezőtehetsége egyszerre csodamódon megjavult.

– De igen. A circusba.

– Melyikbe? Kettő van.

– A Renz-félébe.

Incze az ezrest Belle Ange úr markába csusztatá.

– Köszönöm, rebegé a citoyen. Még ma indulok Toulonba.

– Aztán vigyázzon magára.

– Óh, nem fognak el engem a németek.

– Nem is attól féltem én önt, hogy a németek kezébe esik, hanem hogy a «görögök» kezébe esik. (A francziák a hamis játékost nevezik «grecque»-nek.)

Ezt megtudva, sietett bérkocsijához vissza Áldorfay s vágtatott a Renz circusához.

Ott vett magának egy páholyt s bérelt a páholynyitótól egy távcsövet.

A circus tömve volt, mint rendesen.

Incze szemen szedte látcsövével az egész közönséget. Sorba vizsgált minden páholyt, végigmustrált minden zártszéksort, karszékosztályt, erkélyt, karzatokat. Nem találta Fatimét sehol.

Megint újra kezdte. Csillagász nem veszi úgy szemügyre az égi testeket, szökevény üstököst keresve, mint ő e tarka emberchaoszt, hogy megtaláljon közötte egy üldözött arczot. Az nem volt ott. Meglátta volna őt bizonnyal, ha ott van. Ez nem olyan arcz, a melynek el lehet veszni a sok között. Tízezer közül is kitünik az!

Tánczoltathatta ő miatta odalenn a kitanított paripáit madame Ez, lejthette kecses virágtánczát a lóháton mademoiselle Amaz, szórhatták az élczet és bukfenczet messieurs les clownsok, hajigálhatta egymást a levegőn keresztül a két trapezon függő gályarab, ő nem látott mindabból semmit, a mi a földön történik.

Már azt kezdte hinni, hogy monsieur Belle Ange valami rossz tréfát követett el vele, vagy pedig maga is egy sajnos megcsalatásnak lett az áldozatja s Fatimeék mást mondtak előtte, mint a hová mentek.

Most, az előadás vége felé, a hová a legérdekesebb részleteket szokták szorítani, a közönség közt támadó izgalomból kezdé észrevenni, hogy rendkívüli figyelemreméltó mutatvány közeledik; minden látcső az istállóajtó felé irányul. Megnézte, mi van a szinlapon?

– Capitain Bloomer, a rettenthetlen ménszelidítő, előadása egy ukrániai vad lóval.

Ez izgalmas látványnak igérkezett, ha nem betanult színjáték.

Legelébb is a szilaj ló jelent meg a fövényen. Vágtatva, nyerítve rohant ki az istállóból, s azon kezdte, hogy háromszor felrúgott a lovászmester felé, a ki ostorával pattantott eléje. Gubanczos, keféletlen szőréről látszott, hogy ez még czivilizálatlan állat.

A közönség irányában is nagyon tiszteletlenül viselte magát. Az arena közepén lehengerőzött, jobbra-balra vetette magát s aztán felugrott, megrázkódott s elkezdte a fogaival a hátát vakarni.

Most egyszerre ezer meg ezer tenyér csattanik össze tapsolva. Kilép a nagy lószelidítő mester, Capitain Bloomer.

Termetét a selyem tricotn kivül semmi sem fedi. Tökéletes vad indián. Azt mondják róla, hogy indus eredetű. Vad, villogó szemei, felvetett vérpiros ajkai, göndörfekete haja inkább spanyol vért árulnak el benne.

Egyik sem ő.

Áldorfay az első tekintetre ráismer.

Ez Gideon!…

Ugyanő az. A clericus, a guerillavezér, a török jaszmagdzsi. És most lovar művész.

Miért ne lehetne az? Ez az utóbb űzött mesterségei között a legtisztességesebb hivatás.

S meg is érdemli művészi hírnevét.

Egyetlen kötélhurokkal a derekán közeledik a szilaj paripa felé, annak minden groteszk szökelléseit hasonlókkal ellensúlyozza, megkeríti, megrohanja, s ha egyszer félkezével sörényébe kapaszkodhatott, többé el nem ereszti, hátára szökik mint a párducz, nem enged neki; bárhogy rugdal, szökell, ágaskodik, földhöz veri magát, le nem marad róla. Két térdével átszorítja vékonyait, s az alatt kezeivel leoldja derekáról a kötél-hurkot. A ló fejét rázza, nyerít, horkol, harap; nem használ neki, a hurok szájába szorul s perczek mulva a vadállat megjuhászodva adja meg magát hódítójának a bámuló közönség kitörő tapsai között.

Áldorfay azt az alakot látja maga előtt, a ki amaz emlékezetes tavaszi mulatságon a * erdőben megnyergelt vad szamáron istenkáromló kérkedéssel ügetett eléje. Ott látja őt maga előtt ismét. És kedve volna onnan a páholyból leugrani, odarohanni eléje és azt mondani neki:

– No hát végezzük be azt a tusát, a mit akkor a harangszó félbeszakított!

E diadaltól kérkedő arcz láttára egy világos gondolatja támadt.

Most már tudta, hol vannak a circusban Belle Angék!

Szomszédjától a másik páholyban azt kérdezé, hogy mióta van itt ez a Captain Bloomer?

– Egy hét óta.

Incze most már tovább gombolyította a meglelt fonalat.

Kiment a néző helyről s a circusnak azon oldalára került, a hol a szereplő személyzet szokott kijárni.

Ott is állnak bérkocsik. Már messziről ráismert arra a bérkocsira, mely Belle Angékat szokta hordani; veres hintaja van s szürke és fakó lova. Ő maga szokta azt havonkint fizetni.

Visszament saját bérkocsijához s kocsisának azt parancsolá, hogy a szürke és fakó lovas hintó mellé hajtasson, s a hova az fog menni, oda menjen ő is. Ő maga beült a kocsiba és ott várt.

A közönség hazaoszlott; lassankint a szereplő művészek is eltávoztak a mellék-kijáraton. Végre kiálták a veres hintós számát.

Az ajtó elé hajtott az.

Incze láztól dobogó szívvel leskelődött ki a hintó ajtaján.

És azután látta kilépni a circus mellékajtóján Gideont, karján Fatiméval, hátuk mögött jött Caesarine.

Nem Caesarint vezette, hanem Fatimét.

Gideon fölsegíté először Fatimét a hintóba, azután Caesarinet. Akkor maga is beült hozzájuk.

A lámpafénynél megjegyzett egy mosolyt az arczán Áldorfay, mely minden szónál többet beszél.

A veres hintó elgördült, Áldorfay bérkocsija a kerékvágásban követte.

Hosszú, tekervényes kocsizás után, miközben Incze azt hitte, hogy Bécsnek az ötödik külvárosában utaznak már, egyszer megállt az előlhajtó bérkocsi egy kivilágított kapu előtt.

Incze kitekintett a kocsiablakból s megismerte a házban a «veres torony» melletti hotel garnit.

– De hisz ide egyenes utczán lehetett volna a circusból eljutni és öt percz alatt. Minek volt ez a félórai labyrinthjárás idáig?

Itt ismét látta, hogy a kocsiból legelébb kiszáll Gideon, utána leemeli Caesarinet, azután Fatimének nyujtja karját. Az könnyed szökéssel aláhibban, s e perczben arczczal fordul Incze felé. Ah, ezt a nevető arczot soha sem fogja elfelejteni!

Caesarine a bérkocsit elbocsátja s az odább robog. Leánya és a műlovar karöltve mennek be előre a hotel kapuján.

A bérkocsit elbocsátották. Talán gyalog akarnak majd haza menni. Az idő szép csillagos. Fatime szereti az ilyen kóborlást éjszaka a bécsi utczákon végig.

Incze is elbocsátotta a maga bérkocsiját s aztán elkezdett alá s fel járni a hotel garni előtt a folyamparton, olyanformán, hogy szemmel tarthatott minden kijövőt.

Ha mondott átkot Hanna Áldorfay fejére, úgy ez éjszakán rátalált az arra.

Most tudta csak meg, hogy mennyire odaadta lelkét ennek a leánynak. Az egész lelkét!

Képes volt étlen-szomjan elbolyongani egész éjjel, egy másik, vasúton átvirrasztott éjszaka után, azon ház előtt, a melybe őt belépni látta.

És aztán lángolt a vére attól a godolattól, hogy annak a mosolygásnak, a melynek létjogát ő még a szinpadtól is megtagadta, szabad egy férfi számára is megjelenni: arcz arczczal szembe! Hogy az észvesztő őrjöngések mámorától másnak is szabad megittasulni!

Hogy az a nő, a ki az ő lábai előtt annyiszor sírt fetrengve s lábait csókolta imádata őrjöngő hevében, a ki esküdött, hogy meghal, ha őt nem szeretheti, az most egy másnak ád könyet és kaczajt!

És még kinek? Egy kalandornak. Anyja hajdani ismerősének. Az ő halálos ellenségének.

Hihetetlen ez! Hihetetlen! És még is úgy van.

Mit fog tenni, ha előjönnek, ha hárman karöltve, kaczagva elmennek előtte?

Revolver van a zsebében. Lelövi mind a hármat, aztán magát?

Meglehet.

De azok nem jönnek elő. Az óra éjfélen túl jár már s ők még mindig nem jönnek elő, s Áldorfay még egyre járja a szemközti partot.

Már a rendőrbiztosok kezdenek rá figyelmesek lenni, mint a ki betörési, vagy vizbeugrási szándék gyanujába keverte magát.

Azután egyszer a hotel garni kapuját is becsukják. A kapus is szokott alunni. Lassanként minden világot eloltanak: az ablakok elsötétülnek. Innen ma már nem jön ki senki.

Incze fázott. Reszketett. Láza volt. Végigment a folyamparton, a bécsi folyam felszine oly élettelen, semmi jármű rajta. Felszine egy nagy fekete tükör. A part lámpásainak visszfénye, mint lidérczek lobogványa reszket rajta végig.

Hazament szállására.

A feje oly nehéz volt; húzta lefelé.

Nem ilyennek képzelte ő ezt az éjt! Nem ilyennel bolondította lelkét az egész úton a felizgult képzelem! Ah! minő bűnhödés ez!

És épen most, a midőn ő miatta válópert folytat az asszonyok legszebbike ellen, a kit ő érte elfeledett!

A midőn e nagyravágyó nőnek kinálva van a becsvágy koronája. S ő azt eldobja és felvesz helyette egy szennyes kalapot a szemétről s azt teszi fel a fejére.

S az átok nem abban van, hogy ez megtörtént így, mert megtörténik ez százszor. Csakhogy száz ember közül kilenczvenkilencz nagyot nevet a tapasztalás után, azt mondjá rá: «ez furcsa álom volt» s aztán nem gondol rá többet. Miért kell neki lenni annak a századiknak, a ki még akkor is szeret, a midőn már önmagát is gyülöli?

A kifáradt idegeket elnyomta az álom; de az sem volt rá nézve pihenés és nyugalom. Az álomlátások is odavitték őt, a honnan menekülni akart s még kinzóbb képeket varázsoltak eléje, mint maga a képzelem.

Későn ébredt fel. S nem esett neki jól a felébredés, mert nem vitte el magával az álmokat. Ott maradt azoknak a folytatása, az ébrenlétben.

Az asztalán talált egy jegyet, meghivót az igazgatótanács rendkivüli ülésébe. Walter Leo, az elnök volt aláirva.

Erről valami ötlete támadt.

Felöltözött és sietett oda az igazgatótanácsba.

Az egyik kollégája azzal a szóval fogadta, hogy milyen rosz színben van, mi baja?

Nem felelt rá semmit.

Egy másik kolléga szemrehányólag csóválta a fejét, a kérdezőre tekintve. Már hogy lehet egy embertől, a ki most jött a válóperéből, azt kérdeni, hogy mi baja? Tán kéjutazás ez?

Walter Leo magaviselete Incze irányában semmit sem változott a végzetes szakadás óta. Gyöngéd és barátságos volt hozzá, mint mindig. Figyelmesen került minden czélzást e kényes ügyre s nem iparkodott Inczével észrevétetni azt a gondolatát, hogy ő ezt mind előre megjósolta neki. Ő nem elégtételt, de sajnálatot érzett a fölött, hogy jóslata teljesült.

Mikor be volt fejezve a száraz számvetési ügy, a mi a gyülés tárgyát képezte, Incze odalépett Leohoz.

– Maradj itt egy szóra, sugá neki.

Azzal bevárták, míg a többiek elmennek.

– Barátom vagy-e még? kérdezé Áldorfay Incze Walter Leot.

– Ezt kérdened sem szabad. Örökre az.

– Úgy egy igen nagy szivességre veszem igénybe barátságodat.

Leo kezet nyujtott rá.

– Élethalál kérdés, a miben szolgálatodat lefoglaltam. Párbajsegédül kérlek.

Leo meghajtá magát. Büszke volt e megtiszteltetésre. Egész Rothschildbe mert volna fogadni egy keleti vasutrészvény ellen, hogy kitalálja az ellenfelet.

El is vesztette volna.

Semmi kétsége nem volt, hogy a kihívandó ellenfél nem más, mint Bauernhass Siegebert gróf.

Arról is bizonyos volt, hogy ez a párbaj, mely két jó barátja között fog lefolyni, nagyon komoly kimenetelü lesz. Onnan egyik élve meg nem tér.

Ő előre látta ezt, s el volt határozva Inczét képviselni Siegebert ellenében.

De szép meglepetés készült a számára.

– Emlékezel rá, folytatá Incze; hisz sokszor beszéltem erről neked, hogy van nekem egy régi halálos ellenségem, a ki engem kora ifjuságom óta folyvást üldözött, husz éves koromtól kezdve!

De már most Leo nem tudta, hogy kiről van szó. Siegebert még akkor kis gyermek lehetett.

– Te magad is jól ismered őt. A magyar szabadságharcz alatt téged föl akart akasztatni.

– Ah! Az én «kakadály vezérem!» Hahaha!

– Ne nevess!

– De bizony nevetek. A szemébe is nevettem. Nem tudok rá gondolni máskép.

– Ez az ember nekem egész életemben mindig keserűséget okozott. Ez az ember első feleségemet el akarta csábítani, s török hárembe vinni. Ez az ember engem csalárd barátság színe alatt az osztrák hadihajóra vitetve, az akasztófára szolgáltatott át. Én felfogadtam, hogy ha ezt az embert valahol a világon még feltalálom, vagy megölöm, vagy ő öl meg engem. Most ez az ember itt van. Rátaláltam.

– De bizonyos vagy-e róla, hogy ő az?

– Szemtől szembe láttam. Semmi kétség. Álnév alatt van itt; de én felismerem egy millió közül.

– Tartós gyülöleted van. S nem lehet ezen az emberen valami hozzá méltóbb módon boszút állani? Például elfogatni őt azért, hogy az állam kincseit ellopta?

– Tudom, hogy tette; de nem tudom rá bebizonyítani. Azonfölül is, a forradalom alatt történtekért rég általános amnestia van már adva. És elvégre is – én ezzel az emberrel késhegyre akarok menni!

Áldorfay Incze szemei szikrákat szórtak e szónál. Arcza halavány volt és fényes. Erei kidagadtak homlokán.

Leo látta, hogy ez nagyon komoly ügy.

– S hogy hiják ez idő szerint azt a te haragosodat?

– Capitain Bloomer!

– Sapristi! A circusi lószelidítő!

– Az mindegy. Én ki akarom őt híni.

– Csakhogy ez az úr, a hogy én tudom, sokkal hamarább fog arra vállalkozni, hogy egy kardot elnyeljen, mint hogy azzal verekedjék.

– Nekem mindegy, akárminő nemét választja is a párbajnak. Ráállok az amerikai párbajra is. Húzzunk sorsot, a melyiké a fekete, az meghal. De tovább nem lakunk együtt ezen a planétán! Elvállalod-e a baráti eljárást?

– A kedvedért igen. Még majd keresek magam mellé a klubban egy második gentlemant. S mit mondjunk neki, miért kérünk elégtételt? Vagy csak azért, hogy az orra félreáll?

– Az okot, a miért kihívom, megírtam e levélben.

– Tehát kartelt viszünk neki. Kard hegyére tűzzük s úgy adjuk át. Jól van. Délutánig rendben lesz a dolog. Légy odahaza és várj reám.

Incze kezet szorított Leoval s aztán hazament.

Még étkezni sem ment ki szobájából. Felhordatta magának, a mire szüksége volt. Nem is igen evett, csak folyvást itta a theát.

Ezek voltak aztán a rettendő hosszú órák! A míg Leo megjön a tudósítással. És neki nem szabad addig a házból kimenni; holott most futni szeretne, utczán fel, utczán le, a csatorna közepén járva, a hol nem jön rá szemközt senki. S várnia kell egy helyhez átkozva.

Három óra volt már délután, mikor Leo benyitott a szobájába.

– Nos?

– Átadtuk neki a leveledet. Elolvasta. S erre ő rögtön viszonválaszt írt; azt kezünkbe adta. Elhoztam – olvasd.

Incze felszakította az illatos, nőiesen felczifrázott borítékot.

A válasz egy látogató-jegyre volt írva.

Az a látogató-jegy vizahólyaglapból készült, legválogatottabb fényűzéssel.

A válasz könnyen elfért rajta. Ennyiből állt az:

– Olyanfajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni.

Capitain Bloomer.

Incze feje szédült, az asztalra kellett támaszkodnia, hogy el ne essék.

Olyanfajta nőkért, mint Fatime! Ez iszonyú ütés volt a fejére!

– Nos, mit válaszol a tisztelt capitain? kérdezé Leo.

– Visszautasítja a kihívást, rebegé Incze, s a fogai összeverődtek.

– S mi okot ád a visszautasításra?

Incze odanyujtá Leonak a névjegyet.

Walter Leo bámult és ámult:

– Ah! Hát te Fatime miatt híttad ki a lószelidítőt?

– Igen! hörgé Incze, semmivel sem törődve többé.

– Ez volt a gonosztevőnek a legutolsó halálbűne, hogy tele legyen mind a tizparancsolat elleni vétsége?

– A kiért én egész világomat föláldoztam! rebegé Incze, zsibbadtan rogyva le egy karszékre. Ellenfele halálra sebesítette őt már ezzel az egy mondattal.

– Kár volt, dörmögé fogai közt Leo.

– Most mit tegyek én ezzel az emberrel? hörgé, öklét homlokára szorítva, Áldorfay.

– Én megmondhatnám, hogy mit tégy vele? Hivd el magadhoz a hotel Munschba, rendelj pompás vacsorát, hozass pezsgőt, s mikor már jól ittatok, akkor mondd el neki ezt a toasztot: «öcsém Gideon: gazember voltál teljes életedben; hanem mindazt, a mi gonoszat tettél, ezzel az utolsó gonosz tetteddel helyrehoztad. Áldjon meg érte Allah! vagy nem tudom ki a mostanid? s azzal csókold meg, öleld meg s add oda neki a kettős kulcsot.»

Áldorfay dühösen ugrott fel erre a gúnyolódásra.

– Te szólhatsz nekem így? Te!

– Már mint én, úgy-e? a ki téged odavezettelek hozzájuk. De hát godoltam én azt, hogy te gyerek vagy, a kinek ha az ember egy czifra czukorbábot ád játszani, meg kell, hogy mondja neki: «aztán ezt meg ne edd, mert mérges». Én azt hittem, hogy mulatod vele magadat, de nem azt, hogy beleszeretsz.

– Nincs jogod velem így beszélni, s arról a hölgyről eként! kiálta Incze indulatosan.

– Valami kevés jogom van hozzá. Ahhoz, hogy miként és kivel mulasd magadat? természetesen semmi hozzászólásom. Lóversenyen töröd-e ki a nyakadat, vagy egy szép divathölgyért? az a te nyakad, s nem az én dolgom őrizni. Hanem van valami közös kettőnk között. Nem az atyafiság. Félre ne érts. Hanem a két consors összekötött renomméeja. Ne feledd el, hogy mi consorsok vagyunk s nevünk kapcsolatban van egymással. Van egy hely, a hol mindent tudnak: a budoirok titkait is. Ez a hely a börze. Ez elől hiába rejtegeted titkaidat, száz szeme van. S ha a szemeivel nem láthat, kezébe veszi a krétát, számol, számol, míg kiszámolja azt, – hogy mit átmodtál az éjjel. Azt hiszed, nem mindenki ismeri a börzén a te * utczai tündérlakodat? Nem számították utána, hogy mennyi pénzed szivárog neked oda? Mert azáltal, hogy tündéred az egyenesen adott ajándékot kidobja az ablakon, csak arra kényszerít téged, hogy azt görbe úton kétszer annyiba kerülve juttasd hozzá. – Hanem hát arra, hogy te a vagyonodat mire költöd, miért van gondja a pénzvilágnak? – Azért, mert gondjának kell lenni arra, hogy vagyonodat hogyan szerzed? – Incze! A te neved a legjobb hírű volt e nagyon erősen biráló körökben. Már csak volt! Fel ne pattanj, kérlek, most én vagyok az erősebb. A mióta az * utczai házhoz vagy kötve, olyan vállalatok jönnek felszinre a te neved ajánlata mellett, a mikre minden solid üzér azt kiáltja: «ez káprázat!» És bámulva kérdezik az emberek egymástól: hogy adhatta a nevét ehhez Áldorfay Incze? S aztán suttogva felelik rá: hja, sokat elnyel a négy tánczosnős kéjlak!

– Uram! Kiálta Incze, reszketve az indulattól.

– Csendesen légy! mondtam, hogy most én vagyok az erősebb. Te sikamlós lejtőn jársz! Tagadd el, hogy a wiesbadeni bankkal értekeztél!

E merészen odavetett szóra Incze csüggedten roskadt székébe vissza.

– Én nem igértem nekik semmi bizonyosat, hebegé zavarodottan.

– Ez a szavad elég arra, hogy elítéld magadat érte! a mióta a német kormány eltiltotta országa területéről a szerencsejáték-bankokat: ezek a gazdag rablótársulatok szerteszét barangolnak Európában, keresve olyan országot, a hol betiltott üzletüket újra fölállíthassák. A többi közt hazádra is vetették szemüket. Előjöttek fényes tervekkel; ajánlották a főváros szépítését, adósságai törlesztését, ha meg lesz engedve nekik a Margit-szigeten felállítani játékbankjokat; ajánlották Balaton-Fürednek európai hírű fürdőhelylyé emelését, ha ott tehetik le a roulettet. Elmondták sophismáikat, hogy hiszen titokban úgy is tele van az ország játékbarlangokkal, jobb, ha egynek adnak szabadalmat, nyiltan, törvény szerint, mely aztán busás adót fizet. S aztán kerestek maguknak egy nagynevű embert, a ki vállalatukat a magyar kormánynál keresztül hajtsa. Egy nagynevű embert, a ki egész életén át annyi becsületet szerzett össze magának, hogy abból elvesztegetni is lehet, s a kinek van egy szenvedélye, mely ráveszi őt, hogy ezt a nagy becsületet, megfelelő nagy pénzért, becserélje. S ezt a nagynevű embert felfedezték az * utcza palotájában.

Áldorfay halálsápadtan állt föl Leo előtt.

– Igenis. Te hozzád jöttek el. Áldorfay Incze! – Nem! Még nem kötötted le nekik magadat. Azt mondtad: jöjjenek később. Meggondolod a dolgot. – De hát nem eléggé rettenetes-e az, hogy te, Áldorfay Incze, abban a perczben, a melyben elmondták, hogy ők kik és mi járatban vannak, minden gondolkodás nélkül korbácsot nem ragadtál, s ki nem verted őket magad elől?

Incze félrefordítá arczát: nem türheté el Leo tekintetét.

– Hogy lehetséges legyen az, hogy Áldorfay Incze, az asceta, ki egykor örök szegénységet fogadott s abban nyugodtnak érzé magát; Áldorfay Incze, a puritán, ki egy barátja hálaadományát visszautasítá; Áldorfay Incze, a hű férj, ki szégyelt felesége előtt egy ajándékba kapott gyémánttal megjelenni; Áldorfay Incze, a hős, ki jutalom nélkül harczolt, vesztegette élelét két világrészben a haza, az emberiség, a szabadság pénzzel nem fizető, nagy eszméiért; Áldorfay Incze, az országos képviselő, ki a becsületes iparvállalaton nyiltan folyt üzlet mellett kapott nyereségre visszaborzadva mondá: «kitől raboltuk mi ezt el?» hogy ez az Áldorfay Incze azt mondhassa egy rabló társaságnak, mely átkozott pokolyműhelye számára az ő hazájában keres helyet, hogy ott is meztelenre vetkőztessen le minden könnyelmű embert, s mely őt szólítja fel, hogy legyen társ, osztályos a a vállalatban, a minek osztalékát árvák utolsó falatja, özvegyek könye s öngyilkosok vére képezi; hogy ez az Áldorfay Incze azt mondhassa erre: majd meggondolom a dolgot, jöjjetek holnapután!

Inczének szívdobogását lehetett hallani a percznyi szünet alatt.

Leo összefonta ujjait, kezét tördelve.

– És ha ezen a fatális holnaputánon egy szerencsés véletlene (mondjuk) a vaksorsnak ide nem hozza ezt a circusi hőst, s az merész bakugrásaival el nem hódítja kezedről azt a leányt, te aláirod velük a szövetséget, azért, hogy annak a nőnek egy fél milliót tehess a lábaihoz! Hát nem isteni gondviselés volt-e, mely most ezt a bohóczot utadba hozta? S te még verekedni akarsz vele? egy circusi yongleurral, egy bohóczczal; de a ki csak este bolond, nappal okos ember, mert nem verekszik meg veled a kedvesedért. Ez az ember neked egyedüli jóltevőd a világon!

Áldorfay homlokára csapott tenyerével.

– Hová jutottam?

– Még sehová sem, szólt Leo gyöngéden megszorítva barátja kezét; de legfőbb ideje, hogy megállj és visszafordulj.

– Én futok ki a világból!

– No, azt nem teheted, mert a föld gömbölyü. Hanem, hogy innen elfuss, az nagyon jó lesz; még pedig a milyen gyorsan csak futhatsz!

Incze mindkét kezével megragadá Leo kezét s egy gyermek gyámolatlanságával tekinte szemébe, mintha atyja volna az.

– Szólj, egyetlen barátom a világon! Találj ki számomra valamit, mit tegyek?

– Nehéz dolgot kivánsz tőlem, kedves Inczém. Te beteg vagy. Nagyon beteg. Így van az, mikor egy asceta belekóstol az asszonyméregbe. Magunkforma gonoszéletü ember, a ki szakálla ütközésétől kezdve tanulmányozta az asszonynépet, ha megbetegszik is egy pár szép szem szurásától, hét nap alatt kigyógyul belőle; még pedig többnyire homoeopathice; de mikor egy szent iszik ebből a philtrából, annak minden csepp vérét átjárja az. Azt nehéz kigyógyítani. Egy villanására a szép szemeknek megint recidivázik. Té rajtad csak radicalis kura segít.

– Rászánom magam.

– Én tudnék számodra valamit. És ez az egyetlen gyógymód rád nézve a világon.

– Mondjad.

– Egy magyar és egy osztrák mágnás, gróf Z** és gróf W** terveznek most épen egy nagyszerű éjsarki expeditiót, az északi tengely szabad oceánjának fölfedezésére. Csatlakozzál ez utazókhoz. Neked az kell a kigyógyulásodhoz, hogy két esztendeig ne láss asszonyt. Nem vizgyógymódra, de jégkurára van szükséged. Kell, hogy olyan világrészbe menj, a hol a vizekben nincsenek nymphák, s a jégen részvény-társulatok. Ott, abban a felséges halálországban ismét fel fogod találni nemes nagy tulajdonaidat. A jégsarki utazókat az egymásra szorulás, a kölcsönös segély ösztöne, a sanyarú nélkülözés, a tudás vágya, az önfeláldozás szenvedélye edzett férfijellemmel gazdagítja meg. Téged csoda bátorságod, tapasztalataid, vas türelmed, jó szíved a vállalkozók vezérfényévé fognak tenni. A hosszú éjszakák hosszú nyugalmat hoznak szívedre s kigyógyulva térsz vissza.

Áldorfay Incze megölelte barátját érzékenyen.

– Köszönöm neked a gondolatot! Elfogadom azt. Megyek a jégvilágba innen!

Leo nem titkolhatta örömét.

– Megengeded, hogy ezt rögtön tudassam az expeditió rendezőivel?

– Sőt kérlek rá.

– Sietni kell vele. A hajó már indulásra kész.

– Tehát még ma!

– Jól van. Én sietek rögtön a jockey-klubba. A grófokat most ott találom.

– Megállj, még egy szóra. Nekem itt mindenféle prózai ügyeket el kell intéznem.

– Az mind az én gondom. Nekem adsz egy általános meghatalmazást s nem lesz károdra, ha addig míg visszatérsz, én kezelem ügyeidet.

– Vannak kötelezettségeim.

– Azoktól igyekezni foglak megszabadítani. A kétséges vállalatok elnökségeiről lemondasz általam; részvényeidet vesztességgel is érvényesíteni fogom, a mikhez nincs bizalmam; börzei foglalkozásaidat kiegyenlítem, váltóidat kifizetem. A szemtelen követelésekkel pedig majd el fogok bánni. Minden ügyed az én kezemben lesz. Te csak a fehér medvékre gondolj; a többi medvéid bőrére én alkuszom.

– Még egyet barátom; hát Hanna?

– Hát Hanna? – Bizony Isten, már is gyógyulsz! Még Hanna is eszedbe jut. – Hát én azt hiszem, hogy ha megtudja Hanna, hogy te az északi polushoz utaztál, ő rögtön elutazik a déli földsarkhoz.

– Igen; de a válóperünk? Nekem még három hetet Erdélyben kellene töltenem a válóperünk bevárása végett.

– Pokolban töltesz te három hetet, nem Erdélyben! kiáltott fel türelmetlenné téve Walter Leo. Mi gondod most a válóperedre? Eldöntik azt már nálad nélkül is. Ne félj, biz a pap nem hagy tréfálni magával, s ha meg nem jelensz, elitélnek «makacsságban» s úgy elválasztanak, hogy a lábad sem éri a földet! Ne legyen neked arra több gondod. Ha prókátor és pap kezébe jutottál, jó helyen vagy ott! Ne félj, ketté vágnak, ha mindjárt a világ végére futsz is!

– Nem akarok senkinek adós maradni, neki legkevésbbé. Ügyvédemnek is utasításul adtam, hogy a mit a törvényszék számára tartásdijul meg fog itélni, azt kétszerezze meg. S most téged arra kérlek, hogy akkor ezen évdíjnak megfelelő tőkepénzt bocsáss vagyonomból Hanna rendelkezésére. Ne legyen kénytelen minden évben egy nyugtát aláirni, a melyen az én nevem is előfordul.

– Jól van, öregem. Nagyon jól van. Kezdek rádismerni megint. Nálad a bibliai mondat megfordítva áll. Vetkőzd le az «új» embert, s öltsd fel a «régit». Úgy fogok tenni, a hogy rendelted… Visszacsikarjuk attól a kevély asszonytól még azt, a mit legnehezebben ad ki: becsülését irántad. Egyéb úgy se kell már neked asszonytól.

Leo sietett. De mikor már kezében volt kalapja és pálczája, még egyszer visszatért az ajtóból.

– Megbocsáss, hogy még egy szóra visszatérek. De ma fizető napom van ellenedben s miután liquidálok veled, nem akarok semmivel adósod maradni. Te most, a míg itt vagyok előtted, elismered nemcsak azt, hogy szavaim igazak, hanem azt is, hogy jogosultak. A mint azonban egyedül maradsz, felébred benned valami, a mi azt hazudja magáról, hogy ő a büszkeség! s azt fogja kérdeni tőled, hogy de hát mi neked ez a Walter Leo, hogy ez minden lépten-nyomon előálljon, mint Sophocles trgœdiáiban a chorus, beleénekelni a scénába s helyettesíteni a hősnél a mardosó lelkiismeretet? Hogy ki tett engemet a te Mentoroddá, tégedet meg az én Telemachommá, hogy elküldözzelek hol Amerikába, hol Grönlandba? s te aztán menj szép engedelmesen, a hová én küldelek? Azután meg fogsz állni a tüköröd előtt s körülnézed magadat. S azt fogod mondani: hisz ez valóságos Zeüsz arcz!

– Zeüsz! szólt Áldorfay megdöbbenve. Hát te is tudsz Zeüszről?

– Zeüszről? Hogyne, hisz együtt jártunk iskolába! Egész tizennégy esztendős koromban mindig mythologiára tanítottak a classisban; abból tanultam a legelső istentelenséget. Előttem Zeüsz a gavallérok ideálja. Ezt mind tanulmányaim, mind tapasztalataim igazolják. A többi dandy-isten csak suhancz mellette. Apollo csak furulyázni, Dyonisos csak inni tud; de Zeüsz az öntudatos nőcsábító, a ki ha akar, aranyesővé is tud változni. Ez a nők ellenállhatlan hódítója. Ez a kifejezésteljes homlok, a villámló szemek, a sürű körszakáll, a telt piros ajkak, s az egész tekintet, ha mosolyog, ha tűzbe jön, nem a legtökéletesebb eszményképe-e egy férfinak? – És akkor azt fogod mondani magadban: «az lehetetlen! Hihetetlen és elképzelhetetlen, hogy valaki ezt a Zeüsz-alakot elcserélje egy félkecskebak satyrért! Hogy lehessen nő ép szemekkel, egészséges érzékkel, a kiben úgy megtévedhessen az ösztön, hogy ne Zeüszt válaszsza, mikor teheti. Káprázatnak, félreértésnek, igézetnek kell itt lenni. Lehetetlen, hogy az való legyen!» Ezt fogod mondani, mihelyt engem nem látsz s magadat meglátod. Hanem hát jegyezd meg magadnak barátom, hogy a mennyi isteni joga volt Jupiternek megcsalni Junot egy nympháért, épen annyi emberi joga volt a nymphának megcsalni Jupitert egy – faunért! Mert, mint tudod, a sors szereti fentartani a symmetriát! s a fatum még Zeüsznek is parancsol; azt is tanultad még az oskolában.

Incze bajuszát harapdálta kéjelmetlenségében. Ez a czélzás nagyon odatalált.

– Jó. Tehát hogy meggyőzzelek arról, hogy nem fogok tükör élé állani és magammal beszélni: én is veled megyek.

– Nem bánom. De egy feltétel alatt.

– Halljuk.

– Te még ma semmit sem ettél.

– Hát ezt már megint honnan tudod?

– Idejövet találkoztam a pinczérrel, ki az étszereket elhordta tőled. Láttam, hogy mindenből leszabtál egy falatot s azt is otthagytad.

– Már látom, hogy a börzén azt is tudják, hogy mit – nem eszem!

– Tudják! Már most hát ha engemet meg akarsz a felől győzni, hogy komolyan és elhatározottan állsz föltett szándékod mellett: erre nekem a legelső s legmegnyugtatóbb bizonyság az lesz, ha most legelőbb is jösz velem egy étterembe, s ott velem együtt eszel és iszol, a hogy becsü letes jó lelkiismeretű ember szokott enni és inni!

Szegény Incze: még nevetett is Leo kedélyes felhívására.

Talán utoljára nevetett életében.

FATIME.

A két gróf, ki az éjsarki expeditiót rendezte, nagy örömmel fogadta Áldorfay ajánlkozását a fölfedezési útban részvételre. A hajó már indulásra készen várt Triestben. Rögtön táviratoztak a kapitánynak, hogy várjon még az elindulással. Általános volt az öröm a klubban is – nemcsak a fölött, hogy Incze elmegy a jeges tengerre, hanem a fölött is, hogy nem lesz itten.

Voltak még jó barátai, a kik sajnálták.

Azután még egész estig lótott-futott vele Walter Leo a városban, mindenféle szükségleteket e nagy úthoz összevásárolni. Még málházni is segített neki, a miben nagy ügyességgel birt.

Incze azt mondta, hogy még az nap el akar utazni; tehát a tíz óra táján induló vonattal.

Ezt tudva, még nyolcz óra előtt magára hagyta őt Leo, gondolva, hogy Inczének még sok magánlevelet kell megirnia, ügyvédéhez, tán ismerőseihez is; mindenesetre leköszönését képviselői mandatumáról a ház elnökéhez; s holmi apróbb számlákat kiegyenlíteni.

– Fél tizkor találkozunk az indóháznál! szólt, Inczét megölelve a bucsuzáskor.

– Eljösz oda?

– Hogyne! Egy istenhozzádot mondani a viszontlátásig.

Incze egyedül maradt.

E nagy elhatározás után az lett a legsürgősebb teendője, hogy rendbeszedje irományait.

Egyetlen megirni való levele volt: a ház elnökéhez. Az egész világon nem volt már senkije, a kit sorsa fordulatáról szükség lett volna értesítenie.

Inasának meghagyta, hogy fűtse be a kandallót.

Mikor aztán a tűz lobogott: magára zárta az ajtót, s felnyitva iróasztala fiókját, annak egy rejtekosztályából kivette azt a csomagot, mely egy rózsaszinü szalaggal volt keresztülkötve.

Legelőször is ez a szalag vándorolt a tűzbe. Valaha a legszebb fekete hajfürtöket fonta az keresztül. Lobbot vetett.

Utána lebbentek egyenkint a többi gyöngéd emlékek. Finom asszonykéz rajzolta levelek; még most is illatozók. Egy göndör hajfürt: a halántékról levágva. Egy batiszt zsebkendő, mely egykor egészen nedves volt a könytől. Egy oktalan féltés, egy gyanú árnyéka miatt hullottak ezek a könyek. Még most is hangzik az átlátszó foszlányon keresztül: «kétkedhetel-e bennem?» Tűzbe vele! Egy szárított virágbokréta, a mit a mezőn szedtek. Minden virágnak külön jelentése. Szalma ez már! Egy szeletke abból a kék ruhából, a miben őt legelőször megszerette. Egy gyöngéden bohókás váltó, mely így szól: «fizessen ön – látra – Áldorfay Inczének – öt milliard – csókot. Elfogadom Fatime». – Lejárt már! – Eléghet! – Himzett csecsebecsék, miknek értéke a kavics és kohinoor között váltakozik. Tegnap kohinoor, ma kavics. És aztán arczképek, fényirda és művész-ecset termékei, minden alakban és jelmezben. Mind, mind oda kell hullaniok, irgalom nélkül a megsemmisítő zsarátnakba.

Csak egy van még hátra. Ez a legbecsesebb.

A mily alakban csak otthon, bizalmas édes órán volt ő látható. A fényirdász csak ezt az egy képet vonta le s utána megsemmisíté Incze szeme láttára a negativ rajz üveglapját.

S ez a kép oly sikerült! Az a báj, az a mondhatlan csáb oly élethíven van visszaadva e vonásokban. Az alak, kezeit összetéve, könyörögni látszik s e könyörgő tekintetben, mozdulatban van a legcsábítóbb varázs.

Most is oly könyörögve néz reá! Mintha mondaná:

«Engem ne vess a lángok közé, a többiek után. Én nem az vagyok, a ki megcsalt: én az vagyok, a ki szeretett. Én csak te rád nézek. Másra nem néztem soha. Én nem vagyok a másé, csak a tied. Belőlem nincs több, csak egy, csak nálad vagyok. Engem is el akarsz égetni? Elitélsz-e? Kárhozatra dobsz-e? kihallgatatlanul? Te dühös szemeket vetsz rám és én rád mosolygok. Volna bátorságod engem is elhamvasztani? Nem félsz, hogy sikoltásomat hallod, mikor a tüzbe dobsz? Hagyj élve, kérlek!»

És Inczének nem volt bátorsága azt a tűzbe hajítani. Visszatette a fiókjába.

És aztán elővették nyugtalan érzelmek.

Oly rögtön megválni attól, a kit egészen magáénak tudott. A kinek egész teste-lelke, a hajszálától a gondolatjáig az övé volt. S most elfusson tőle, a nélkül, hogy szemébe nézett volna?

Elhagyja örökre, a nélkül, hogy megmondaná neki az okot, a miért elszakítá magát tőle?

Elitélje őt, a nélkül, hogy mentségét hallotta volna? Kimondja a halálitéletet: «mi egymásra nézve meg vagyunk halva». És ezt még ne is tudassa vele?

Megtagadja magától azt az elégtételt, hogy odamenjen hozzá és szemébe mondja neki: «te széttépted a legszeretőbb szivet; te sárba dobtad a kinált becsültetést: te megöltél engemet is, magadat is. Miért tetted ezt?»

S hátha tudna rá valami mentséget mondani? Hátha egy szóval fel tudna deríteni valami szörnyű csalódást, valami érzéktévedést. Hátha kimentené magát?

Hiszen mit vétett?

Egy férfival ment karöltve.

De hisz az a férfi Gideon!

Gideon pedig Caesarinenak volt régi ismerőse. Lehet, hogy ez elevenült most fel.

És lehet, hogy te most a jámbor Belle Ange helyett dühöngsz, a ki vagy nem tudja a dolgot, vagy ha tudja, hát nem sokat bánja.

De hát Gideon sértő levele?

Az lehet, hogy kiszámított sértés.

Az lehet a bohócztól egy ördögi tréfa, mely emberére van alkalmazva.

Miért ne adta volna ő meg Inczének ezt a döfést, mikor tudja jól, hogy ez annak milyen nagyon fáj!

Incze közel volt hozzá, hogy kimentse maga előtt Fatimét.

Közel volt hozzá, hogy megbocsásson neki.

Egész szenvedélyével szerette!

Esti nyolcz órát harangoztak ott künn.

Ez a harangszó volt az ő jeladása mindig. Ekkor szokott Fatiméhez ellátogatni. Mikor a nyolcz órát harangozták, félbehagyta a munkáját, ha otthon volt; megfordult sétájából, ha künn járt; letette a kártyát a kezéből, ha játszott, és ment, hova a szíve vitte.

És most hasztalan szól a harang?

Pedig tán várják! Távirata megérkezett azóta. Bizonyosan várnak reá!

Egész teste borzongott. Lázban volt.

Azt mégis tudatni kellene vele, hogy eltávozik hosszú időre és olyan helyre, a hol virág és asszony nem terem soha.

És aztán a keserű bucsúvételhez átadni a hűtelen teremtésnek azt a kis lapot, mely őt úgy meggyalázza: annak az irását, a kiért őt el tudta feledni, s a ki őt abban a pillanatban is megveti, a midőn szerelmét elfogadja.

E kegyetlen elégtételt nem tagadhatja meg magától.

Nem. Ez nem gyávaság már. Ez nem a szerelem őrült szenvedélye. Ez a boszú szomja. Valakin boszút kell állani! Valakinek által kell adni a felét annak a keserüségnek, mely őt a világból kiüldözi. Valakinek szenvedni kell akkor, a mikor ő az ő szenvedését az örök éjszakák földére viszi eltemetni. Ha a férfi nem, hát a nő!

Felöltözött látogatáshoz.

Nem fogadott bérkocsit, szüksége volt rá, hogy kifussa magát.

A Práter széleig jó távol van; neki rövid volt ez az út.

Mintha kergetne valakit, úgy sietett. Hiszen gondolnia kellett rá, hogy még ma milyen hosszú útra kell indulnia. Alig egy óraköz van még hozzá.

Mikor Fatime lakához érkezett, megállt és megnézte óráját. Három negyed volt kilenczre.

Fél óra elég lesz szivének keserüségeit kiönteni odafenn.

S ha másként talál történni! ha e keserüségének ellenmérgét tudja valaki! Ha a széttört boldogságot ismét egészszé varázsolhatja egy csoda! s nincs-e az asszonyszívben csoda elég? – akkor adieu Tegethoff! utazhatnak a jégsarki felfedezők nála nélkül a jégvilágba.

Még ez a gondolat is végigvillant agyán, a mialatt az óráját megnézte.

Becsöngetett a kapushoz. Az kidugta a fejét.

– Itthon van-e Belle Ange kisasszony? kérdé tőle.

– Igen is, itthon van.

A kapus az ő embere volt.

– Elhozták-e a táviratomat, a mit Szempczről küldtem Belle Ange kisasszonynak?

– Nem hoztak ide ma és tegnap semmi táviratot.

– Megfoghatatlan.

Pedig nagyon is könnyen megfogható. Elfeledte táviratára feltenni a lakást s az újabb kor «Hermes»-ei nem találnak olyan könnyen rá a Pieridák berkében adresse nélkül arra a «bizonyos» nymphára, a kinek Zeüsz üzenetet küld, mint a régi boldog időkben.

Incze most már kevesebb jó reménynyel haladt fel a lépcsőn a zárt rácsozatig.

Csengetésére előjött a szobaleány. Csak félczipő volt a lábán s Incze olyan nagyon csöngetett, hogy nem volt ideje a másikat is felhúzni.

– Itthon van a kisasszony? kérdé tőle.

– Nincs idehaza.

A szobaleány Fatime embere volt.

Incze megfordult és visszament a lépcsőn.

Nagyobb gyámapai gondoskodást csakugyan nem kivánhatott már a sorstól, mint a minőben részesült.

A kapus azt mondta: itthon van; a szobaleány azt mondta: nincs itthon. Ebből olyan kevés tudománynyal kiszámíthatta, hogy a hátralevő három negyedórából neki csak egy perczet sem szükséges ennél a háznál többet elvesztegetni!

A mi pedig a szép szemeket illeti, hát hiszen senkinek a világon olyan szép szemei nincsenek, mint a – tengeri fókáknak.

Tehát siess! Mert lemaradsz a Tegethoffról!

Még sem sietett.

Átment a Práter felőli járdára s onnan kémlelt fel hajdani paradicsomának lefüggönyözött ablakaira.

A nehéz damaszt-függönyök is elárulák, hogy Fatime szobájában világosság van.

Ejh. Fordíts hátat neki!

Láthatatlan kezek vonták, taszították el onnan; olyan nehezen ment a távozás.

Hatszor is megállt vissza-vissza nézni. Azt várta, hogy utána szalad valaki és visszahíja.

Nem hítták vissza.

Kábultan bandukolt visszafelé azon az úton, melyen oly sietve vágtatott idáig.

Egy-egy nőalak suhant el mellette. Annak mind erősen arczába nézett. Olyan jól esett volna neki, ha valamelyikben Fatimét ismerte volna meg; ha ő csakugyan nem volna otthon.

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.

Hisz itt van a zsebében a kettős kulcs.

Ennek csak az utána csinált másolatát vitte el Hanna; az eredetit ő hozta el magával s ez azóta is mindig pénztárczájában van.

Visszafordult. Azért sem fátum uralkodik az emberen; hanem az önakarat!

Most már csaknem futásra vette a dolgot, úgy sietett.

Mikor ismét visszatért a házhoz, nesztelenül, lábujjhegyen haladt el a kapus ajtaja előtt, hogy észre ne vegyék s zaj nélkül ment föl a lépcsőkön.

Mikor a mezzanin ajtaja előtt megállt, egyszerre úgy tetszék neki, mintha egy megnevezhetlen hang, valami csendülés, vagy zúgás, (mintha egy zengő tenger volna) reszketne át minden idegein, s minden idegével hallaná azt; s egy alaktalan, de mégis ismerős fény kápráztatná el szemeit.

«Incze!»

Nevét kiáltották valahol?

Nem. Csak érzékcsábulás, hallucinatió az.

Kereste az ajtón a kulcslyukat. – És sokáig nem talált rá. – Keze reszketett tán? vagy szeme nem látott jól?

Egyszer aztán magától felnyilt az ajtó. Be sem volt zárva.

Ki hagyhatta nyitva?

Incze belépett rajta s nekiindult a sötét lépcsőnek.

És ekkor egy rémgondolatja támadt.

Hátha az, a ki ezt az ajtót nyitva hagyta, most e sötét lépcsőn vele szembe találkozik.

Ki lehet az?

Kinek van még e titkos ajtókhoz másik kulcsa?

Nem Hannának?

Mikor a szentszék előtt a legelső kibékülési kisérletnél a férj és nő egyetértően azt nyilváníták, hogy engesztelhetlenül gyülölik egymást, a teremből kijövet Hanna oda ment Inczéhez s azt mondá neki:

«Uram. Hat hét alatt válópörünknek vége lesz. Nem nagy idő. Semmi kétségem az iránt, hogy ön abban az órában, a melyben szabad lesz, legelső kötelességének fogja tartani, hogy siessen ahhoz a nőhöz, a kinek becsületét ön is, én is elvettük; s teljes elégtételt fog adni neki. Ön hitvesévé teszi őt. Ennyivel tartozik neki. Hanem egyre kérem önt. Tartózkodjék e hat hét alatt, a míg önnek nevét viselem, minden néven nevezhető érintkezéstől ezzel a nővel. Mert ha én megtudom, hogy ön abban a házban e hat hét alatt látogatást tett, hogy e nőhöz az utczán hozzá szólt, hogy ön neki levelet irt: én a válóperi itélet kihirdetése előtti órában visszahúzom a keresetlevelemet; kinyilatkoztatom, hogy önt szeretem: visszakatholizálok – és nem válok el. Tehát a mire kértem, el ne felejtse.»

És ő már nagyon is elfeledte, a mit igért!

Már ott van a házban és halad fölfelé a titkos lépcsőn.

A mezzanin folyosó-ajtaja pedig nyitva.

Ki jár itt előtte?

Nem képes-e amaz erős akaratú nő arra a vakmerőségre, hogy megtudva férje eltávozását Erdélyből, hirtelen utána siessen, s a birtokában levő kulcsok segélyével fellopózzék ama szőnyeg-ajtóig, mint már egyszer tette, s a mint a szószegő jön fölfelé: egyszerre a sötétben mellberagadja őt egy ideges kéz s egy ismerős hang azt súgja fülébe:

«Én tudtam, hogy ön nem tartja meg szavát. Ön nem férfi előttem!»

S azzal letaszítja őt hanyatt, mint egy tehetetlen bábot.

Ez a rémkép állt előtte a sötétben.

Üres agyrém!

Hanna nem őrzi többet az ő lépteit. A titkos kulcsokat sem vitte ő el magával. Mikor innen elfutott, benne hagyta azokat a zárban. A házi nép ott találta azokat s azt hitte: Incze kulcsai voltak. Most, ki tudja, ki használja azokat?

Hanem azért a láthatatlan kéz mégis folyvást összeszorítá a torkát s fenyegette, hogy letaszítja a lépcsőn.

Félénken, óvatosan, mint a tolvaj, haladt fel az ismeretes előszobáig.

Ott megállt hallgatózni.

Benn semmi nesz. Csendesen vannak.

Megkisérti vigyázva nesztelenül betolni a kulcsot a zárba.

Meglepetve veszi észre, hogy egy másik kulcs már benne van kivülről.

Az ajtó tehát nyitva.

Semmi sem gátolja, hogy belépjen rajta.

A szőnyeg-ajtó nesztelenül feltárul.

A szobát kétféle világítás derengi át. Egyik a lobogó kandalló tüze, másik egy tejüveggel letakart lámpa, melynek ernyője egy bűvkörön belül minden tárgyra intensiv világot vet, míg azonkivül félhomályba burkol mindent.

A megvilágított körben áll egy kerek orosz mozaiklapú márványasztal, melynek egyetlen lábát három összetekeredett bronzkígyó képezi; szétnyujtott fejeikkel alkotva a talapzatot.

Az asztalon ezüst samowar, chinai porczellán csészék, egy palaczk mandarin liqueur, (melynek palaczkja kétszáz forint.)

Az asztal, samowar, csésze, mandarin, mind az ő ajándéka.

Az asztal féloldalt áll a kandalló előtt, a másik oldalához egy nyugvószék van tolva, s azon ül, hanyagúl odaomolva, Fatime.

Fehér, hímzéssel gazdag pongyola-öltöny van rajta; sürű szénfekete haja felbomolva omlik le vállaira; két lába, rózsaszin szalagcsokros czipőkben, a kandalló előtti rácsra nyugtatva. Kezében egy nagy fekete legyező, egyik lapján művészi festményekkel. (Ez is Incze emléke!) Ennek egyik legyintésével magát, a másikkal a lábainál ülő alakot hüsseli.

A lábainál ülő alak Gideon.

Azon a kis hímzett zsámolyon ül, a melynek hímzetén a hány kereszt van, annyi emlékezet van hozzá öltve. Még Incze maga is segített hímezni rajta. (Herkules segített fonni Omphalénak.)

A yongleur odakönyököl a szék támlájára, melyen Fatime hever és égő szivarából füstöt fúj annak arczára. A hölgy belélegzi e füstöt, gyönyörtől felmagasztalt arczczal, mintha az volna az ambrózia. Harmadik élő lény nincsen jelen. Csak két csésze van az asztalon. Caesarine számára nincs itten hely.

Annyira el vannak foglalva egymással, hogy nem veszik észre a feléjük közeledő alakot, csak midőn az már a lámpától megvilágított körbe belép, mikor egyszerre előttük áll.

Incze oly sápadt, mint a sírból kelt halott. Öklei össze vannak szorítva; haja szétdulva; szemei Fatimére meresztve.

Csodálatra méltó asszonyi teremtés ez.

Mikor megpillantja Inczét, még csak egy vonása sem árul el megdöbbenést; még csak meglepetést sem.

Tökéletesen tud uralkodni a vonásain; – vagy talán hozzájárulhatlan a szíve amaz érzelmek iránt.

Még csak nem is változtat hanyagúl elomló helyzetén; csupán azt teszi, hogy legyezőjével félrehajtja az arczába fujt füstöt s aztán e legyező egy kecsteljes hajlításával üdvözletet bólint Incze felé.

S mindezt oly nyugodtan teszi, mintha szinpadon adná.

Azaz, hogy szinpadon jobban adná. Ott játszaná élethíven a halálos rémületet, az elpiruló szégyent, mikor lelke mélyeig sértett kedvese ily pillanatban meglepi: holott jól tudja, hogy annak a tőrnek, a mivel őt – a szerep instructiója szerint – meg fogja ölni, először is nincsen hegye, másodszor meg nem fog ez azzal igazán szúrni.

Most pedig még csak egy arczvonása sem változik.

Valódi oroszlánszelidítő nyugalommal néz a felé közeledő szörny szemébe.

Ez a nyugalom társára is ragad. Bár annak izgatott arczvonásain inkább meglátszik az erőltetés. Az sem kel fel alacsony székecskéjéről, szivarát szájába dugja, egyik térdét két összefont keze közé veszi s most már a füstöt Áldorfay arcza felé fujja.

Incze egészen elfeledkezett róla, hogy a látogatónak köszönni is szokás.

Szólni is alig tudott. Ajkai szárazak voltak. Nyelve a szájpadlásához ragadt.

Pedig neki kellett megmondani, hogy miért jön!

– Fatime kisasszony! – kezdé, egész közel lépve a leányhoz. Bocsásson meg, hogy ily időben zavarom; de még ma elutazom, s elébb valamit el kell önnel végeznem.

– Ah, ön elutazik! S hová? – szólalt meg a leány, a legcsengőbb hangon, gyermeteg kiváncsisággal.

– Az nem tartozik a dologra, mondá Incze. Azért jöttem ide, hogy megmutassak önnek egy levelet, melyet ma irt nekem Captain Bloomer. A levél önről szól.

– Én rólam? Ah!

– Itt van. Olvassa ön.

S azzal átnyujtá neki a névjegyet azzal az egy megölő sorral.

Fatime most már kiváncsian felemelkedék nyugvó helyzetéből, szétrázta homlokáról zilált hajfürteit s közelebb hajolt a lámpáshoz, hogy jobban lásson.

Incze figyelemmel vizsgálta e nő vonásait.

Nem alakul-e át a tündérarcz egyszerre Meduza fővé, mikor ezt olvassa: «Az olyan fajta nőkért, mint Fatime, sehol a világon nem szoktak verekedni!»

Nem…

A leány arcza most is nyugodt marad. Nem fáj az neki – ettől! – A kinek «minden» szabad: annak «ez is» szabad.

Mi észrevétele van erre a levélre?

– Az, hogy nézze ön: ez a levél vizahólyag-lapra van irva. Tudja ön, hogy a vizahólyag-lemezt temperamentum-mérőnek használják? Az mutatja meg, a tenyérre fektetve, kinek milyen heves a vére. Nézze ön: az én kezemen csaknem simán fekve marad. Én nagyon hidegvérű vagyok.

Valóban: a vizahólyag-lemez alig hajlott fel két szélével, midőn Fatime tenyerén feküdt.

– Hogy össze fog az egyszerre ugrani az ön kezében! mondá azután Fatime, visszanyujtva a látogatójegyet Inczének.

Az ő kezében igazán egyszerre göngyöleggé kunkorodott az össze. Az ő vére a düh forrpontján habzott.

Incze látta, hogy ez a leány sérthetlen. Olyan, mintha ködalakon szurkálna valaki karddal keresztül. Nem marad utána seb.

A férfihoz fordult.

Eléje tartá azt az összegöngyölödött lapot.

– Ön irta ezt a sort itt?

Az még szivarát sem véve ki szájából, válaszolt:

– Voltam olyan bátor.

– Akar ön velem megverekedni?

– Oh nem.

Ez a két szótag valami olyan ördögien gúnyos, nyekegő, insultáló, ingerlő hanghordozással volt kiejtve, hogy Fatime elkezdett rá kaczagni: ellenállhatlanul, mintha csiklándozva volna; s aztán nevettében hanyatt vetette magát a nyugszékben, két karját felemelve s a feje alá téve, hogy pongyolájának bő ujjai egész válláig csusztak fel.

Incze csak az egyik lábát tolta még előre Gideon felé.

– Még egyszer kérdem öntől, e meggyalázott nő előtt: akar ön velem megverekedni életre-halálra?

Fatime dæmoni kedvtelését találta ebben a jelenetben. A szive ugrált a kéjtől, mikor két ilyen derék fenevadat lát a lábai előtt egymásra morogni.

Kinyújtott picziny rózsaszín csokros lába hegyével megtaszította Gideont, mintha biztatná, hogy még egyszer ismételje azt a megnevettető hangot.

De már ezt elhagyta akkor a tréfáló kedve. Már ez akkor látta Incze szemei előtt azt a rettentő rémkifejezést lebegni, melytől a ránézőnek vére keresztülfagy. A szemek szivárványának feketéje csaknem egészen eltünik, s ez által egy olyan merev, ijesztő kőtekintet áll elő, mely elárulja, hogy a lélek nincs már a szemek mögött. Az eltünt, megvált; csak a vadállat maradt itt.

Most már csak a fejének néma ingatásával mutatta, hogy «nem».

– Nem? orditá kitörő dühhel Áldorfay s azzal a markában fogott névjegyet úgy vágta ellenfele arczához, hogy az lebukott bele.

Hiszen Gideon is erős ember volt; s Captain Bloomer, a lószelidítő, bizonyosan birt oly aczél izomzattal, hogy a világon bárki ellenében elfogadhatta az ökölharczot. És aztán «biafora!» a kit egyszer arczul ütöttek, az nem kérdezi, hogy ellenfele oroszlán-e, vagy szarvorrú? hanem késsel, korsóval, széklábbal: a mi kezébe akad reárohan, és vagy öl, vagy hal!

Hanem az a névtelen rém, a mi Incze tekintete előtt járt, megbénítá Gideon erejét. Gyáva lett e ránéző szemektől. Nem az óriás, hanem a kisértet sujtotta őt le.

Gyáván feje fölé emelte két kezét, mintha egy újabb ütést akarna elhárítani magától, és arczát elrejteni igyekezett ellensége elől a leány öltönyfodrai közé.

És ebben a perczben sikoltva ugrott fel a leány, odaveté magát – Gideonra: eltakarta őt karjaival és megcsókolá annak az arczát, azon a helyen, a hol Áldorfay ütése érte.

Oh, ez rettenetes volt!

Megcsókolja azt az embert, a ki őt oly czudarul meggyalázta!

Megcsókolja őt azon férfi előtt, a ki őt imádta, a ki ő érte sorsát tengelyéből kifordította, a ki az őt találó sérelemért élethalál-harczot akart vívni!

Megcsókolja a pofonütött gyávát, ki fejét az ő szoknyája fodrai közé rejti el!

Megcsókolja az arczán a pofonütésnek lángfolttal bélyegzett helyét!

Ez a látvány elvette Áldorfay eszét. Ettől a pillanattól meg volt tébolyodva.

Ösztönileg elfordult ez észvesztő látványtól. De a háta mögött volt egy tükör. Egy gyönyörü velenczei kristálylap, fényes aczélrámában. (Ezt is ő választotta ki egykor!) Abban az áruló tükörben megint ugyanazt a jelenetet látta. A nőt lesujtott ellensége ölében.

Nem szó, csak ordítás volt, a mi ajkán kitört. Megkapta félkézzel a márvány asztalt a kígyós lábánál fogva s azt a rajtlevő edényekkel és lámpával együtt odavágta a tükörlapba iszonyú erővel.

Ah, ezt nem csinálják utána a circusi akrobaták! Ez nem emberi erőmutatvány volt. Így csak az őrültek tornáznak.

A lámpa összetörtével csak a kandalló veres lobogványa világítá meg a dühöngő alakot.

Hercules volt az a Dejanira-köntösben.

A két nyomorult sietett menekülni a mellékajtón s segélykiáltásaival lármázta fel a házat.

Az őrjöngő pedig folytatta a megkezdett munkát.

Pozdorjává zúzott mindent ebben a szobában.

Az ő emléke volt itt minden, csak a magáét pusztította el.

A felriadt háznép rendőri segélyért futott. Jött egész férficsapat a dühöngőt ártalmatlanná tenni.

De ahoz nem jó volt közeledni asszonytól született teremtésnek.

Oly tárgyakkal hajigálózott, a mikből kitelik egy koporsó annak, a kit útjában talál.

Ugy pedig nem jöhettek ellene, hogy megöljék.

El kellett nézni irtóztató gazdálkodását. Hogy hasogatja le a falakról a szőnyegeket s kézzel-lábbal hogy tépi azokat rongyokká. Hogy facsarja ki a székek lábait s a pamlagokat hogy veri egymáshoz, mig összerecscsennek!

Nagy virágedényeket, japáni vázákat, szobrokat, kristályokat, kirakott ládikókat; mind egyenkint behajigál az alcovenbe, oda, a mennyezetes ágy fölé, s mikor mind együtt vannak, akkor az ágy-mennyezet egyik tömör oszlopát letöri a nyoszolyáról s ezzel a súlyos cséphadaróval elkezdi cseréppé, forgácscsá, szilánkká zúzni az egymásra dobált kincseket.

A fülkeajtóból rémülve nézik rettentő munkáját s nem akad a nézők között senki, a ki annyira megunta volna az életét, hogy e bőszült alak közelébe vigye törendő koponyáját.

Nem lehet itt mit tenni, mint megvárni, míg kifárad és magától összeomlik.

Még jó szerencse, hogy a többi szobákba nem tör át. Mit neki egy bezárt ajtót bezúzni? Itt marad. Itt végez. Egyedül ez az egy szoba az ő ellensége. Ez az a paradicsom és az a pokol, a melyből nem szabad más számára semminek fenmaradni. Ezek a tárgyak látták őt idvezültnek – és látták elkárhozottnak: ezeknek kell megsemmisülniök.

Walter Leot az előérzet arra készteté, hogy mielőtt a vasúthoz kihajtatna, elébb tekintsen fel Incze szállására, ha valjon nem késett-e el?

Incze inasától azt tudta meg, hogy ura elment nyolcz óra után gyalog, s nem mondta meg, hogy mikor jön vissza? Málháit azonban nem vitte el még az indóházhoz.

Pedig az idő már szigoruan ki volt mérve, ha a mai esti vonatról el nem akart késni.

Leo nyugtalan kezdett lenni.

Nem hitt egészen Inczének.

Sokkal jobban keresztülismerte már annak mélyen érző kedélyét, hogysem a lehetetlenségek közé sorozza, hogy Incze még egyszer elment a Práter melletti házhoz.

Ha pedig odament, akkor vége neki: akár egyképen, akár másképen.

Ott várt reá a szállásán mindaddig, mig az idő annyira nem haladt, hogy most már mindenképen el kellett neki késnie a déli vaspálya tizórai vonatáról.

Ekkor elindult, hogy őt fölkeresse.

A legtermészetesebb észjárás szerint a Práter melletti ház felé kellett hajtatnia.

Egyszer a kocsija megállt. Kérdé, miért állanak meg?

A kocsisa azt felelte, hogy azért, mert nem lehet a néptömegen keresztül hatolni.

Már akkor egész néptódulás volt a négytánczosnős ház előtt.

Leo nehéz sejtelmekkel ugrott le kocsijából s meghagyta kocsisának, hogy nem messze várjon reá.

Azzal keresztülfurakodott a néptömegen a kapuig, melynek bejárását csendőrség tartá elzárva.

Itt találkozott egyikével a döblingi intézet orvosainak, a ki néhány szóval értesíté őt a balesetről.

Az aggodalom csak odairányul, hogy a szerencsétlen ember nem fog-e saját magában is kárt tenni? Nem lehet hozzá közelíteni: borzasztó ereje van.

– Én megkisértem hozzá menni. Talán rám ismer, ha megszólítom, mondá Leo s azzal elhatározottan sietett fel az orvossal a lépcsőkön.

A lépcsőn künn állt az egész megrémült házi nép. A szobákban nem mertek maradni.

Gideon természetesen elfutott, az nem jön többé vissza.

Fatime abban a hímzett fehér pongyolában reszketve térdelt Leo elé, mikor őt jönni látta s sírva könyörgött neki:

– Oh, szóljon vele!

Walter Leo kirántotta a kezéből öklét s keményen, hidegen monda neki:

– Ez az ön műve!

Azzal félretolta őt maga elől s sietett be a lakásba.

A boudoirhoz vezető szobában álltak a rendőrbiztosok, a tébolydából néhány felügyelő és több markos férfi, várva a kedvező pillanatot, melyben a dühöngő fáradságot mutat s hirtelen elnyomható lesz.

Walter Leo kérte, hogy engedjenek neki útat. Ő be mer menni egyedül abba a szobába.

Nagyon marasztották, hogy ne menjen! de az orvos helyeselte a kisérletét s bebocsáttatá őt.

A kettős szobában sötét volt; hanem a meddig a kandalló torka bevilágította egy részét, odáig vérveres tűzfényben uszott minden.

Damaszt és brocat szövetek égtek a kandallóban, és szandálfa és rózsafa vegyest.

A padlatszőnyeg tele volt tükörcserepekkel, a mik a vérvilágításban olyan fényt vetettek, mintha elhintett zsarátnakon járna ott valaki.

S e rémvilágításnál, félig fekete, félig lángveres körvonalakból összeállítva, tombol egyedül egy rettentő alak. Arczán a pokol ragyog, szemei tűzből látszanak lenni.

Most épen azt míveli, hogy azzal a súlyos mennyezetrúddal a szép Beregszászy-féle zongorát rombolja szét, ütést ütésre adva.

Ez aztán a – jövő zenéje! Egyszerre rúddal a billentyűk közé! Egyszerre végig valamennyi húron, hogy zeng bele az egész ház. Igazi pokolbeli finale.

Ez ördögi orchestrum egy percznyi szünete alatt megszólal egy hang a sötét háttérből.

– Innocenti!

Az őrjöngő összerázkódik, megmerevül. A veszedelmes rúd kezében aláhanyatlik egyszerre.

«Mit cselekszel, kedves Innocentim? szól szeliden a jó barát hangja.

És eléje lép Walter Leo.

Láttára egyszerre kiejti a kezéből a rudat Incze, s mindkét kezét arczára tapasztva, elkezd keservesen sírni.

Leo odalép hozzá, s átöleli a vállát.

– Jer innen, kedves barátom; térj magadhoz; jer, menjünk haza. Menjünk én hozzám.

Nem felel semmit, csak sír.

E szünetét az elernyedésnek hirtelen felhasználják a tébolydai ápolók, mögéje kerülnek, s két-két izmos férfi két felől megfogja karjait.

Fölösleges erőszak; egy gyermek is elviheti őt már innen.

Engedi magát minden ellenállás nélkül vezettetni az alcoven felé, a honnan a tornáczra egyenes kijárás van az oldalajtón.

Ebben a perczben üti az alcovenben felakasztott fali óra a tizet.

S az óraütés után rákezdi a zenemű azt a csábitó, ingerlő, búbánatban bujálkodó dallamot:

– Du hast mich nie geliebt…

Erre az ingerlő hangra egyszerre vége van a tébolyult nyugalmának; az egész pokol föllángol benne. A négy izmos férfit úgy löki szét, a két falhoz vágva, mint a tekebábokat, s azzal a nyoszolyának egy másik mennyezetoszlopát törve ki, neki rohan a zenélő órának, dühödten orditva:

– Hát te is élsz még?

S egy kegyetlen ütéssel lesújtja azt a falról.

A szétzúzott óra zengve-bongva esett le a földre s ottan begurult az ágy alá, ott megakadt a falban, s aztán a megindult zenemű ott is csak pengette tovább a csábdalt.

– Du hast mich nie geliebt…

«Hallgatsz! Elhallgatsz! Meghalsz-e már!» – hörgé a szerencsétlen, a rúddal ütve a lélektelen üldözőt.

Egyszer aztán végigesett arczczal a földre és nem mozdult meg többet.

SERENA.

Mikor ismét életre tért Incze, már a kényszerzubbonyban találta magát.

A döblingi intézetben, a hová vitték, szobájának még a falai is ki voltak párnázva, s minden szék, asztal, ágy a padlóhoz lesrófolva. Ez a dühöngők bebutorozása.

S ő még mindig az volt.

Nem kisértette meg kényszer-zubbonyát letépni, sem ágyából, melybe fektetve volt, szabadulni; hanem dühének szavakban adott kifejezést. Még pedig angol szavakban.

Nem akart más nyelven beszélni, csak angolul.

Azt követelte, hogy küldjék hozzá a kapitányt!

Nem értették, miféle kapitányt keres?

Eleinte azt hitték, hogy Captain Bloomerről fantaziál

No azt nem hozták oda neki.

Később a főorvos maga jött be hozzá. Azt mindjárt ezzel a szóval fogadta.

– Ön a kapitány?

Az orvos ráhagyta, hogy ő az. Ki akarta ismerni rögeszméjét.

– Ennek a hajónak a kapitánya?

– Igen is.

– No hát csak akasztasson fel szaporán!

Az orvos biztosítá róla, hogy annak még nem jött el az ideje.

– De csak siessen ön vele; mert ha eljön az a másik kapitány, akkor majd lesz kendteknek nemulass!

Miféle másik kapitányt vár ez?

– Aztán megúnom már a dolgot! Ha el vagyok itélve, küldjön a többiek után.

Az orvos vizsgálni kezdte üterét.

A beteg tiltakozott ellene.

A leggyöngédebb érintésre rugott, harapott és egészen nekivörösödve hivatkozott rá, hogy ő amerikai polgár, ő hozzá osztrák kézzel nyulni nem szabad!

Az orvos szépen kérte; de a mellett igen komolyan, hogy viselje magát csendesen, mert különben kénytelen lesz kopaszra lenyiratni a fejét s kár volna azért a szép fürtös hajzatért.

Ez használt. Hiúsága még megmaradt. Hogy a haját megmentse, kinyujtózott és csendesen maradt, mint egy mumia. Hanem ekkor aztán megint úgy elhallgatott, hogy szavát nem lehetett többé venni. Angolul sem hallott már.

A főorvos nem bocsátott a kóroshoz senkit ismerősei közül; hanem Walter Leot maga kérte, hogy menjen be hozzá.

Leo az egész éjt ott töltötte Döblingben.

Mikor belépett a szenvedő szobájába, az a mély hallgatásból egyszerre kérkedő örömbe tört ki.

– Hahhó! Ahhá! Mondtam ugy-e? Eljön az én kapitányom! Itt van ő! Hogy van ön captain? Egyetlen barátom! Mit csinál az Alligátor?

E néhány szóból rögtön nyomára talált Leo az őrült eszmejárásának.

Ez két személyt zavar össze, kik életére befolyással voltak: az Alligátor kapitányát és a bankárt. Most azt képzeli, hogy a Salamanderen van fogva, s várja egyetlen barátjától a megszabadítást.

Jó volt utána ereszkedni az őrült eszmejárásának.

Leo katonásan üdvözölte s aztán felelt neki angolul.

– Az Alligátor be van fütve, sir, a csillagos pavillon a főárboczon leng. Különben all right.

– Nagyon jól van! szólt derült arczczal a beteg. Maradjon ön még itt. Valamit akarok önnek elmondani. Küldje ki ezt a sok csiribiri embert innen! Mit leskelődnek én rám! Mondtam már a Salamandernek, hogy nem szököm el: meg sem ölöm magam! Nem elég nekik a becsületszavam?

A betegápolók és az orvos kimentek a szobából.

Leo egyedül maradt Inczével.

– Captain! szólt könyörgő hangon Incze. Ön ismer engem. Miért vagyok én megkötözve? Hiszen ha egyszer becsületszavamat adtam, hogy nem mozdulok, hát az elég. Sehol a világon nem teszik azt, hogy valakitől szavát is vegyék, meg meg is kötözzék. Kössék össze a kezeimet egy selyemszállal s fogadtassák meg velem, hogy nem szakítom azt el; hát meg vagyok bilincselve. De ez a kötelék boszant. Oldja ön fel a kezeimet.

És valóban Walter Leo nemcsak barátsága kifogyhatlan mélységének adta tanujelét, de egyúttal a férfiúi öntudatos bátorság legmagasabb fokának is, a midőn eleget tett a szenvedő jóbarát ez óhajtásának s egyedül maradva vele, feloldá a kényszerzubbony szalagját hátulról, úgy, hogy a beteg kihúzhatta a két kezét az egybefolyó zubbonyujjakból.

Annak egy pillanat elég arra, hogy ő belőle holt embert csináljon.

A betegnek első dolga volt Leo keze után nyulni s annak kézcsuklóját átfogni. Leo úgy érezte, mintha vaskapocs közé volna a keze kovácsolva.

S akkor azt kérdezé tőle halk hangon.

– Hogy van nőm?… Hogy van az én angyalom, Serenám?…

Leo most még mélyebben látott Incze züreszméi közé. Azokban rendszer van.

Nyugodtan felelt neki.

– Ő nagyon jól van.

Erre a szóra odavonta a beteg Leo kezét ajkaihoz s megcsókolá azt és elkezdett sírni.

Ekkor aztán Leo a nyakába borult és sírtak mind a ketten.

Ez könnyebbülést szerzett a betegnek. Nagyot fohászkodott s letörülte az izzadtságot homlokáról.

– Köszönöm, nagyon köszönöm, monda, s most már két tenyere közé vette Leo kezét s úgy czirogatá, simogatá azt, mint egy kényeztetett gyermek kezét. Az elébb olyan volt a keze, mint a vas, most olyan, mint a bársony.

– Lássa ön, egyetlen barátom, suttogá, közel hajolva szájával Leo arczához. Nekem borzasztó álmaim voltak. Azt álmodtam, hogy mi: «én és ő» elváltunk egymástól. Ő elment a viz alá lakni, s ott én nem tudok élni. Aztán más nőt vettem: egy büszke fejedelemnőt. S aztán ezt a büszke nőt felcseréltem egy lángajkú dæmonnal. Az egyik megfagyasztott, a másik megégetett. Oh, mi kínokat álltam ki! Ha az ember ki tudná mondani! Az ember álmodik dolgokat, a miknek nincs neve! Még rosszabb álmaim is voltak. Captain! Én elvesztettem becsületemet. Polgártársaim becsülését. Haszontalan, eladó emberré lettem. Az arany hullott rám minden oldalról s én fuldokoltam alatta. Captain! Még többet is vesztettem. Elvesztettem hitemet. Önző, irigy, szívtelen lettem. Megtagadtam mindent, a mi szent. Nem kerestem mást, csak a mi nekem jól esik. Ah, csakhogy álom volt mindez!

– Bizony, álom volt! mondá rá Leo.

– Most már vége! szólt könnyülten a beteg. «Mikor látom meg őt? Mikor ölelhetem Serenámat?»

Ez már nehéz feleletű kérdés volt.

Leo belebocsátkozott az idiota eszmefolyamába. Elmondá neki, hogy az ügy kissé hosszadalmas eljárás alá került. A két kapitánynak ide-oda kell üzengetni a maguk követségeikhez, azoknak meg a saját kormányaikhoz, míg ez tisztába lesz hozva, addig bizony nehány nap eltelik. Egyébiránt csak legyen azért nyugodt. Az Alligator be van fütve; a csillagos pavillon az árboczon leng: őt nem fogja bánthatni senki. Most pedig engedje azt a zubbonyt ismét feladni magára, mert különben az a másik kapitány («Damned Dutchman!») megharagszik s nem bocsátja őt többet ide.

– «God bye» szólt Incze, kezet szorítva Leoval, s magára engedte adatni ismét a kényszerzubbonyt, engedelmesen.

Az orvos az ajtón levő kis kémlyukon át nézte a jelenetet s azt mondta Leonak, mikor elment:

– Ön a legvakmerőbb kisérletet követte most el, a mi tíz eset közül kilenczben rosszul sikerül.

Azonban sikerült. Ki lett tudva az elmebeteg gondolatjárása, a mi az első föltétele a gyógykezelésnek.

Ennek a birtokában aztán lehetett egy egész gyógyítási rendszert tervezni.

Leo még az nap írt az *-i apáturnak, Incze egykori főnökének.

Nyolczvankilencz éves volt már akkor a derék aggastyán.

De azért ő maga sietett fel Bécsbe. Nem bízta azt másra. Harmadnapra Leo levelének vétele után már ott volt Döblingben.

A kegyes atya nem volt oly fürge többé; de még mindig egészséges. Hajadonfőtt járt most is a szabadban, s arczszine piros volt, csak termete roskadt össze kissé.

Megérkezési napján nagy adag csillapító szert kapott a beteg, a mitől mély álomba merült.

Az apátur csak láthatta őt. Odament hozzá a jó öreg; megcsókolta a homlokát és letérdelt ágya fejénél és imádkozott érte. Hisz az ő gyermeke volt ez egykor! Ha soha asszonyt nem ismert volna, most az ő utódja lenne!

Azután gondoskodott róla, mint apa a gyermekéről.

Legelőször is leoldá róla a kényszerzubbonyt. Azt félretevék egészen. A beteg keveset dühöngött már.

Azután elkészíttetett számára egy másik szobát.

Abban volt egy mennyezetes ágy, szép fehér függönyökkel. Az ágy mellett egy székre lerakva a levetett öltönyök. Az a kávébarna attila, az aranyveres zsinórokkal és arany gallérral; mellén a szabadságharcz érdemrendje. Azután az asztalon egy halom irat, mely egy nagy befejezetlen mű töredékeit képezte, a min még a kolostorban dolgozott hajdan, aztán iróeszközök és rajzkészletek.

És végre az ágygyal szemközt a falra felakasztva az a szép Madonnakép, mely úgy hasonlított valami élő arczhoz.

Ide hozták át a mélyen alvó beteget s befektették abba az ágyba.

Arra az éjjelre nem rendeltek mellé őrt, csak az ajtó kerek nyilásán át vigyáztattak reá folytonosan.

Mikor reggel az orvos és Leo odajöttek ajtajához, a künn álló őr előre figyelmezteté őket, hogy már felkelt a beteg és felöltözött.

Betekintének hozzá.

Incze honvédezredesi ruhájában ült az asztalnál, ágyával szemközt fordulva s valamit rajzolni látszott.

Mikor Leo benyitotta rá az ajtót, hirtelen egy üres papirlapot vetett a rajzára s aztán ujjával csitító fenyegetést téve a belépő felé, suttogá:

– Pszt! Csendesen! Ő alszik!

– Ő?

Ágyára mutatott, melynek egyik függönye félig félre volt húzva.

Azután fölkelt Incze és eléje jött Leonak.

Szemei elég tiszták voltak, kivéve azt az egy baljelenséget, hogy a pupillák még mindig oly kicsinyre összehuzódvák, mint egy gombostűfej.

– Sokáig alszik, mert az éjjel nyugtalan álma volt, monda Leónak nyugodt hangon. Nem csoda. A tegnapi izgatott nap után. Haladunk erősen, captain?

Leo azt felelte neki: haladunk.

– Künn vagyunk már a Beikosz öbölből?

– Jól elhaladtunk tőle.

– A tenger úgy látszik csöndes most. Kedvező szél fúj?

– Igen.

– Örömest fölmennék a födélzetre, de nem hagyhatom őt itt magára egyedül. Ön tudja, hogy mennyit szenved ő a tengeri útban. Áldás neki az álom. Ő igen jó alvó különben.

Ő! mindig csak ő!

S e közben szemei mindig az ágy vánkosait keresték.

– Mivel tölti ön az idejét? kérdé Leo.

– Ejh, bohóság! Akarja ön, hogy megmutassam? De ki ne nevessen vele! Arczképezek. Ne legyen szigorú. Csak műkedvelő kontár vagyok. Eszembe jutott, hogy a mint ő itt előttem most olyan csendesen fekszik, lerajzolom őt.

Leo elbámult.

A mit Incze rajzolt, az egy olyan híven talált arczképe volt Serenának, mintha ott ülne előtte élő mintának.

– A hasonlatosság a körvonalozásnál megvan, monda Incze. Csak az árnyékozásnál fogom azt elrontani; ahhoz nem értek.

Igen. A mintaképen nincsen árnyék, az csak fényből van.

És folyvást összehasonlította a képet azzal az eredetivel, a mely az ágyon fekszik. Leo nem látja azt. Csak Inczére nézve van az ottan. Igazgatott a képen az odatekintgetés után.

Egyszer aztán fölkelt s odament az ágyhoz.

– Ah, hálóköntösének ujja lecsúszott karjáról, megtalálja magát hűteni!

Odament, megigazította azt. Mit?

Azután odament Leóhoz s megszorítá a kezét, halkan mondva:

– Már ébredezik. Most kérem önt, hagyjon bennünket magunkra.

Leo távozni akart. Visszatartá.

– Nos? Látja, már fölébredt. Nem kiván ön neki jó reggelt?

Leo tette azt és aztán kiment.

Mikor az orvosnak elmondá tapasztalását, az fejet csóvált aggodalmasan.

– Most már gyógyíthatatlan!

– Mi lesz belőle?

– Elviszi őt magával az az árnyék.

Bekémleltek hozzá, mit csinál, mikor egyedül marad?

Egyedül? ő soha sincsen egyedül!

Mikor azt hiszi, hogy nem látják, odatérdel az üres ágy elé s elkezd gyöngéd szavakat suttogni ahhoz a láthatlanul jelenlevőhöz; csókot nyujt a szellemarcznak; beszél hozzá s feleletet kap tőle: némely felelet oly meglepő! Azon elámul. Másik oly hihetetlen. Arra fejét rázza. Néha bohó választ is kap. Azon felkaczag és kedvre derül. Majd sétál alá s fel a szobában, meg-megáll az ágyával szemközt felakasztott madonna-kép előtt, ismét visszafordul az ágy vánkosait nézve; mintha összehasonlítást tenne a két kép között, miknek egyike csak az ő képzeletében él.

Mikor az étkezés ideje jön: két terítéket hozat s ételét megfelezi. Fele az «övé». Ahhoz hozzá nem nyul. Pedig az elmebetegek étvágya vadállati.

Követeli, hogy virágokat hozzanak a szobába. «Ő» szereti azokat.

Azután meg rájuk förmed az őrökre, hogy minek hoznak ide virágokat? mikor azoknak a kigőzölgése mérges! «Ő» neki az megárt.

Az őrültség makacs szelleme riasztá meg ekkor: «mit zavarod meg az én eszmejárásomat virágokkal? Hisz a tengeren vagyunk! Hol terem itt a virág?»

Többé nem volt szabad semmi virágot bevinni szobájába.

Az őrültek gyűlölik mindazt, a mi rögeszméjüknek ellentmond.

Követelte, hogy neki függő ágyat vigyenek be a szobájába; mert a mult éjjel is kiesett az ágyából, mikor a forgószél úgy meghányta a hajót.

Ez is csak ravaszság volt tőle. Nem akart alkalmatlan lenni annak, a ki ott abban a lefüggönyözött ágyban fekszik.

Az pedig eljött hozzá mindennap. Mindennap.

Eljött hozzá mély tenger fenekéről, üdvözültek mennyországából, halál sötét birodalmából.

Nem volt már semmije a világon. De ez az egy megmaradt neki. Ez az «enyim». Ez az örökké «enyim». Ez a halál után is, ez a más világon is az «enyim!»

Mikor a «Tied» és az «Övé» miatt elvesztette lelkét, ez az «Enyim», ki maga is lélek már, felfogta azt és megtartá magának, és eljárt szomorú éjszakájának világosságot hozni.

És aztán a beteg lerajzolja az eléje jövőt mindannyiféle alakban, a hányban az élet megörökíté őt emlékezetében.

Lerajzolja őt, a kisdeddel ölében, a hogy a dudai paplak udvarán eléje lépett először. Mi lett aztán abból a kisdedből? az ki van törölve lelkéből.

Lerajzolja őt, a mint a sziklameredélyen áll, kérdezve, hogy szabad-e tiszta lélekkel keresni a halált?

Lerajzolja őt, mint szabadító angyalát, midőn a torlasz alól az aléltat kiemeli.

Lerajzolja őt, ama végzetes éjszakán, a leégett lakban, mint menyasszonyát.

Lerajzolja őt, mint hősnőt, az Alligator fedélzetén, midőn a kapitányt rábeszéli férje megmentésére.

Lerajzolja őt, mint szenvedő beteget, ki utazó társainak előadást tart.

Lerajzolja őt, mint kertésznőt, délvirágok közepett, egészséges deli alakként.

Lerajzolja őt, mint bűbájos édes anyát, a mosolygó gyermekkel ölében.

És nem kérdi tőle: hová lett a gyermek?

Megmondta ezt neki ő már régen! Ez otthon maradt a korall-grottában, s tanulja a kagylóktól – a gyöngytermesztést.

Egész albumot képeznek már az ő képei, miket róla rajzolt.

S mind hasonlítanak hozzá.

Ő maga pedig napról-napra rosszabbul hasonlít magához.

Fogy, összemegy, elhanyatlik.

Esténkint, mikor magára van, dalra fakad.

… Ő a contra hangot énekli. Hisz a prima azé a másiké, a ki a sopránt énekli. Csak ő hallja azt! Annak sekundál. Ő csak kiséri azt!

… Azé lész te nemsokára!

Egy napon azt mondta Incze Leonak, hogy küldjön hozzá orvost, mert neje nagyon beteg.

Ő maga volt az, a ki alig tudott már a lábán állani.

A főorvos egy másik társát küldte hozzá. Őt ismerte már, mint kapitányt s nem fogadta el orvosnak.

A tapasztalt gyógyász látta, hogy mi a baj. Belement az elmebeteg eszmejárásába. Kikérdezte a láthatatlan alakot s aztán félrehívta a férjet és tudtára adta, hogy a baj igen komoly. Könnyen veszélyessé válhatik. Fog rendelni számára orvosságot. Hanem egy nagy baj van a beteggel. Nincs bizalma az idegen orvoshoz. Azt hiszi, hogy az meg akarja őt mérgezni. Pedig hát ime, tekintsen bele a recipébe. Bizonyosan ismerni fogja a vényeket. Látandja, hogy nincsenek azok tulságos nagy adagokban rendelve. Hiszen a legtöbb gyógyszer bizony méreg, egyszerre nagy mennyiségben bevéve. Opium, hyosciamus, digitalis, laurocerasus, arsenicum, bizony nem csemegefélék: de okosan elosztva mégis gyógyszerek. Megtehetné a férj azt az áldozatot, hogy a nejének rendelt gyógyszereket maga megkóstolná elébb, hogy bizalmat költsön benne is irántuk.

Incze megigérte, hogy «ő érte» megteszi ezt az áldozatot.

Így lehetett kegyes csalás útján egy kis gyógyszert bevetetni vele.

Az használni is látszott neki. Legalább kínzó, sorvasztó lázai elmultak. Az a remény volt, hogy ha ki lehet őt csalni tavaszszal, a jó idők alatt a szabadba, az üde lég, a megújult természet jótékony hatással lesz szétdult idegrendszerére.

De lehetetlen volt őt kicsalni szobájából. Nem akarta otthagyni azt a kedves fantómot. Az pedig nem mehetett ki vele. Aztán hová? Hisz itt hajón vagyunk, s köröskörül a tenger. Sétálhat valaki a tengeren?

Megkisérték őt előkészíteni a változásra. Leo, kit folyvást kapitányának fogadott el, mindennap meglátogatta s mindennap hirül hozá neki, hogy hány tengerészmérfölddel vannak közelebb a szárazföldhöz.

Ebből baj is támadt.

Mert a mint Leo a historiához hű akarván maradni, azt mondá neki, hogy nemsokára ki fognak kötni San-Francisconál, Incze indulatba jött: tiltakozott, hogy ő nem akar menni Amerikába! Neki ott semmi keresete nincsen. Tehát megint vissza kellett őt hozni Európába. S az nem ment olyan hirtelen.

Az őrültnek térképe is volt s ő tudta, hogy a leggyorsabb gőzhajó hány mérföldet haladhat egy nap a tengeren. Annál többet nem volt szabad hazudni Leonak, ha ki nem akarta dobatni magát.

Az orvos végre kénytelen volt neki a rajzolást megtiltani: azon ürügy alatt, hogy a beteget nyugtalanítja vele. Azt tanácsolta neki, hogy inkább sakkozzék vele.

Akkor aztán hozatott Incze egy kis sakkozó asztalt: azt odaállította az ágy mellé s egész nap játszott vele egyedül.

Ha jött valaki, annak mosolyogva mondá, hogy egyetlen egy játszmát sem tud megnyerni tőle. Serena lángész a sakkjátékban. Mindenkit megver!

Walter Leo egész családjával Bécsbe költözött, azért, hogy Inczét ápolhassa. Néha a fiát is elvitte hozzá, hogy hegedüljön neki. Azt még legjobban szerette Incze.

A hegedűművészt is ismerte ő jól; csakhogy ő nála is két emberből csinált egyet. Reményi Edének tartotta őt, kit a szabadságharcz alatt hordott magával a magyar fővezér, s ki akkor varázs nyirettyüjével gyakran elfeledteté a harczfiakkal a honfi gondokat.

Most ezt látta Walter Leo fiában személyesülve.

Szegény fiunak pedig sok baja volt vele; mert azt követelte tőle, hogy mindazokra a dolgokra emlékezzék, a mik vele az egész hadjárat alatt történtek, s ha belesült, összeczigányozta s kikergette magától.

Pedig a zene oly jótékony ír volt lelkére e kietlen világban.

Egy éjjel, késő órában jött Döblingből sürgető izenet Walter Leohoz, hogy siessen rögtön barátjához, mert ez ismét a dühöngés korszakába esett, s őt hivja.

Leo sietett, a mily gyorsan csak lovai vihették.

Incze szobája előtt már akkor kényszereszközökkel készen álltak a betegápolók s az orvos tanácsolá neki, hogy elébb nézzen be a kémlyukon a szobába.

A beteg nyugtalan léptekkel járt alá s fel, szilaj, dühös tekintete volt, mint egy veszett állatnak; felső kabátját, nyakkendőjét már levetette. Majd czipőit is lerúgta, azok is égették. Mezítláb tombolt és ökleivel hadonázott, néha a homlokát ütötte.

Leo bátran nyitott be hozzá, s keményen rászegezve tekintetét, egyenesen feléje ment.

– Mi baj már megint? kiálta rá erőteljes hangon.

A hang magához téríté a tébolyultat. Megállt egy helyben,

S azzal kezét kinyujtva az üres ágy felé, melyről már le voltak tépve a függönyök, így szólt:

– Nézze ön: Ő nincs itt többé. Ő elhagyott engem! Álmomból keltem fel megnézni, hogy van ő? s nem találtam őt itt többé. Elhagyott engem, a míg aludtam. Itt hagyott hűtlenül és én nem tudom, hogy hová lett! Meg tudott csalni engemet! Ő!

– Incze! Kedves! szólt Leo egy perczre elfelejtkezve szerepéről e szomorú színjátszásban.

– Eh! mit szól ön? Hisz nincsen itt! Hát nem látja ön, hogy nincsen itt! Az ágy üres!

Azzal odarohant az ágynak, vánkosokat, párnát, derekaljat egyenkint kiszórt belőle s aztán haját tépve ordítá, mikor már nem volt mit kiszórni onnan:

– Az én nőm megszökött tőlem!

Leo egy merész heroicus rendszabályra szánta el magát.

Odaugrott a dühöngőhöz, befogta a száját mind a két kezével, s haragosan förmedt reá.

– Hallgat ön mindjárt! S nem ordítozik olyan tele torokkal! Hát elment önnek az esze? Azt akarja, hogy bolondnak tartsák? Hát illik ez: egy tisztességes férjnek így kiabálni a feleségéről, hogy megszökött, azért mert nincs a szobában? No drága mulatság volna, ha minden ember, valahányszor a felesége nincs a háznál, mindannyiszor kiszaladna az utczára, fellármázni a szomszédokat, hogy elszökött a feleségem! fogják meg, hozzák haza!

Az őrült meg volt lepetve; elmeredő tekintettel bámult Leora s azt mondá:

– Úgy-e?

– Hát persze, hogy úgy! Hát illik ez öntől, kikiabálni magáról, hogy rászedett férj lett, s a feleségéről, a leghívebb asszonyról a föld kerekén, hogy ő hűtelen?

– Igazán? Azt mondja ön is, hogy ő a leghívebb asszony a világon? De hát hol van ő most?

– Akárhol van, bizonyosan jó helyen van. Volt ő már öntől máskor is távol. Mikor katona volt ön és elhagyta, mert csatába kellett mennie, akkor nem féltette úgy-e? Mikor el volt fogva s vinni akarták tőle erővel, nem ő mozdított-e meg önért egy félvilágot, hogy kiszabadítsa, s megint egyesülhessen vele? Hát mikor az egész földteke volt önök között; ön egy évig nem látta őt, s mégis olyan bizonyos volt a hűségéről, mint a mennybeli üdvösségről! Ezt mind elfelejtette már? Hát ki az a nő, a kit ön félt? Egy háremhölgy? Egy kalandornő? Egy bérelt szerető? Micsoda? Óh nem! Úgy-e? Hát mi? Egy szent! Egy hitvestárs! Vajh igen! Ugy-e? No hát legyen Istennel és ne lázongjon. Akárhol jár, legyen bizonyos, hogy ott is önért jár…

Most aztán már zokogott az őrült keservesen, s elkezdte a kiszórt ágynemüket visszarakni helyükre; minden egyes darabot megcsókolva gyöngéden, mintha bocsánatot kérne tőlük az elkövetett sérelemért. Minden vánkost egyenkint arczához szorított gyöngéden.

– Igaza van önnek, suttogá Leóhoz. Én nem vagyok eszemnél. Én rosszul tettem most. Megsértettem őt nagyon. Megérdemleném, hogy megvessen érte. Kérem, ne mondja ezt el neki. Ne beszélje el senkinek.

Aztán hozzátette suttogva:

– Ha haza fog jönni, egy szóval sem fogom tőle kérdezni, hogy hol volt. El fogja ő azt mondani úgyis! Meglássa ön, hogy mindent el fog mondani nekem.

És a közben megvetette az ágyat.

– Milyen hideg lett ez az ágy! nyöszörgé. Most azt teszem,… hogy belefekszem magam… megmelegítem a számára, a míg megjön… hogy ne fázzék benne… olyan… nagyon…

Azzal összeroskadt eszméletlenül. Leo karjai fogták fel. Ez a kitörés volt az utolsó küzdelme az életerőnek a megsemmisülés csodamunkája ellen.

Másnap, mikor meglátogatta Inczét Leo, már az ágyban fekve találta őt.

Ki volt fogyva az élet olaja! A délczeg hősnek nem volt annyi ereje, hogy el birja az ágyat hagyni többé.

Keskeny kis nyoszolya volt. Egy ember számára szabva. Annak a legszélére huzódott ki a benne fekvő.

Mikor Leot meglátta, valami nyugodt boldogságérzet mosolya derengett át arczán. Inte neki, hogy üljön le ágya mellé.

Ápolói magukra hagyták őket.

Akkor megfogta Leo kezét, odavonta a keblére, s lassan, óvatosan leereszté azt oda, tenyerével lefelé fordítva.

Aztán örvendő mosolylyal mondá:

– Nos. Érzi ön, ugy-e?

Leo érzett valamit. Azt, hogy alig dobogott már a szíve.

– Érzi ugy-e, az ő kezét itt a mellemen? Alszik s altában megölelt. Önnek igaza volt, látja. Abban, a mit tegnap mondott nekem. Hogy akárhol jár ő, ott is bizonyosan én értem jár… Úgy volt… Még hajnal előtt hazajött… Úgy bevilágította az alakjával az egész szobát… Valami zöld ruha volt rajta, mint mikor a napsugár átszürődik a szőlőlugas levelein… Soha sem láttam én olyan színt… Ide jött csendesen az ágyához… Levetkőzött… Befonta a haját… Mintha aranyat meg selymet font volna össze… Imádkozott… Azután beszélt valamit; de az nem beszéd volt, hanem zene… Mégis megértettem… Idehajolt hozzám, azt nézte, hogy alszom-e?… Úgy tettem, mintha alunnám… Pedig a szemei ragyogását éreztem a lehúnyt szempilláimon keresztül… Akkor megcsókolt, hogy felébreszszen… Aztán odabújt mellém… Azt mondta, hogy milyen jól esik neki, hogy ilyen meleg ágyat talál… Ezt jól tettem… Meg volt vele elégedve… Nem kérdeztem tőle, hol járt?… Egy szóval sem… Emlékeztem fogadásomra… Egyszer aztán ő maga kezdte el… Tudtam én azt… «Tudod-e, hol jártam én most?»… «Mondjad, édes.»… «Gondolod-e, kitalálnád-e, a hol én jártam?»… Nos, captain! barátom, kitalálja-e ön? rájön-e arra gondolatra?… Ugy-e nem?… Én sem találtam azt ki… Akkor aztán megsugta szépen… «ott voltam a mi kis lakunkban odalenn… a hol kis fiunk vár reánk… az isis és antipathes grottában, a veres és fekete korallokból épült lakásban… körülnézni, hogy elférünk-e abban mind a hárman?… Elférünk mind a hárman!»…

Walter Leonak minden idegerejét meg kellett feszítenie, hogy a köny ki ne csorduljon szemeiből.

Viszi őt már magával az a fényes árnyék…

A beteg folytatá:

– Még többet is beszélt… Hogy a tengernek zöld firmamentuma van. Az is olyan, mint az égbolt… A kik látják megnyilni a kék mennykárpitot, azoknak megnyilik majd az a sötétzöld égkupola is… S az üdv sugára lesüt egész a tengerfenékig s a kagylók ragyognak benne, mint a drága-kövek… Ott fogunk várni a mi világosságunkra… Oda jön le értünk az a fényes alak, a kinek ő megfogadta, hogy úgy fog neki egykor visszaadni, oly tisztán, oly fehéren, mint a hogy oltára mellől elvett… Nem az oceán végtelen hulláma mos engem olyan tisztára, fehérre, hanem az ő végtelen szerelme…

Ezzel a szóval befelé fordult, megölelte a láthatatlan alakot és elaludt.

Másnap ismét meglátogatta őt Leo.

Mindennap egy évtized különbséget mutat arczán.

– Captain!… monda Leonak lankadozott hangon… Mi nem utazunk már együtt messze… Nőm nagyon beteg… alig lélekzik már… Szivére teszem kezemet s elszámlálom az érütést… Negyven egy percz alatt.

Saját érverése volt az.

– Captain! Ön tudja azt jól, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk… Nem olyan ritkaság ez… Hajdan, mikor könyvtárakban laktam, egész foliánsokat olvastam olyan emberekről, a kiknél kettőnek jutott egy lélek…

Legtöbbnyire nő és férfi szokott lenni… de vannak esetek, hogy két férfi, vagy két nő bir egy lélekkel… Néha ikertestvéreknél fordul ez elő… Rendes dolog az összenőtt ikreknél… Azoknak ugyanegy perczben kell meghalniok; mert kettőjöknek van egy lelkük… Így volt az új-szőnyi összenőtt ikerleányoknál… így a siami ikertestvéreknél.

Az őrültek szeretik kedvencz rögeszméiket tudományos idézetekkel támogatni.

– Nekünk is kettőnknek van egy lelkünk… folytatá a kór. A mint kedvesem szíve utolsót dobban: az enyém is megáll… Hol járunk most captain?… Adja ön ide a térképet.

A beteg kiterjeszteté ágya fölé a térképet s elaszott kezének újjával keresett rajta valami helyet.

– Itt van captain… Ez itt a White sziget… Ez itt a Barton Cliff… Mikor e kettő közé érünk, ottan van nekünk az otthon… Messze még odáig?… Még húsz mértföld a számítás szerint… Akkor holnap már helyben leszünk…

Leo nem tudta kiállani e szavakat: félrefordítá arczát.

– Figyeljen rám… captain… ne érzékenykedjék… mit tesz az?… két utazóval kevesebb; semmi más… Nem nem… bocsásson meg… On minket nagyon szeretett mind a kettőnket… Legyen áldva érte. Ön minket salutáltatni fog ágyulövéssel, félárboczra felhúzott lobogóval s aztán, mikor egyedül lesz, nem látja senki, akkor meg fog siratni… Legyen boldog az életben!

Most arra kérem önt, hogy a mint halva leszünk, mindkettőnket göngyöltessen ugyanazon darab vitorlába; lábainkhoz varrasson egy ágyúgolyót… de az ő arczát ne varrassa oda a vászonhoz tengerész szokás szerint, azt ne érje semmi sértés… e szép madonna-arczot!… És azután, mikor a White sziget nyugati csúcsa és Barton Cliffe közé ér a hajó, ott bocsáttasson le bennünket a tengerbe… hadd menjünk haza a mi kis fiunkhoz,… a ki mi reánk vár… God bye captain… üdvözölje nevünkben mindazokat, a kik rólunk megemlékeznek… A mi kis vagyonom maradt, osztassa ki azok között… a kik nek valami bánatuk van… Holnap, ha eljön ön ismét egymás mellett fekve fog bennünket találni… csendesen… szótlanul… Talán addig sem tart… Már alig ver a szíve… Serena!… Alszol-e?… Melyikünk… öleli meg… a másikat… utoljára?…

Ezzel megszünt dobogni egy nagy nemes szív, mely nagy erényeiért nagy jutalmakat vett, nagy botlásaiért nagyon megszenvedett…

Hibája is az volt, a mi az erénye: – férfi volt s asszonyt szeretett.

Walter Leo barátjának adott igéretét híven beváltá.

A holttestet egy ólomkoporsóba záratta le, s azt maga vitte el vasúton Hamburgig; ott hajót bérelt a számára s elszállítá azt a csatornán keresztül egész a White szigetig. Csak Helene kisérte őt, és fia még.

Ott, a Barton Cliffe láttávolában felhúzatta a félárboczra a lobogót, hat lövést adatott az ágyúkkal s azzal lebocsáttatá az ólomkoporsót barátja hült tetemével: – hadd keresse fel kedveseit az isis és antipathes tündér grottájában.

Higyjük, hogy rájuk talált!…