← Table of contents
Enyim, tied, övé (2. rész)

ENYIM, TIED, ÖVÉ (continued 2)

Reading edition

Ezt a mozzanatot különben csak azért volt szükséges felemlítenünk, hogy a mi barátunk helyzetét megvilágítsuk általa.

Az országgyülés feloszlatásával minden indoka elmult az ő hazajövetelének. Mit keres ő most itten? Társtalanul, hivatástalanul, reménytelenül? Még nincs meghalva s már el van temetve.

Sajátszerű világ volt ez! Tizezer ember egyszerre ott hagyta hivatalát s szaladgált a világban alá s fel más munkát s állást keresni; míg a provisorius kormány még nagyobb kétségbeeséssel szaladgált szerteszét a világban, másik tizezer embert fogdosni az üresen hagyott székek számára.

Egy szép napon a kormányzó hivatta magához Áldorfai Inczét.

Incze azt hitte, hogy most kemény utasításokat fog kapni, hogy mint megkegyelmezett rebellis hadvezér a mostani rendőri állapotban mihez tartsa magát, hogyan lépjen? nézzen? mit egyék, mit igyék? és miről álmodjék?

De ugyan megcsalatkozott!

Ő excellentiája nem egyébért hivatta, mint csupán azért, hogy nem volna-e kedve valahol in partibus infidelium főispánságot vállalni?

Incze kereken, határozottan és egész méltatlankodással utasította el magától ez ajánlatot.

No hát jól van. A viszontlátásig!

Visszatérett elgondolkozott rajta, hogy micsoda hírben kell ő neki itten állani, hogy a kormányzó ilyen ajánlatot merjen vele szemben koczkáztatni!

Nem sok idő mulva egy hajdani jó barátja a kolostori időkből, ez idő szerint már magas állású főpap, látogatá meg személyesen szerény kis szállásán.

Ez meg azt az ajánlatot hozta neki, hogy nem volna-e kedve elvállalni – egy ultramontán lapnak a szerkesztését igen fényes subvenczió mellett?

Ez már épen dühbe hozta Áldorfait. A püspöknek azt mondta, hogy menjen a – mennyországba! s másnap valamennyi hirlapba beigtatott egy következő tartalmú hirdetményt:

«Áldorfai Incze, volt honvédezredes, keres szolgálatot valamely intézetnél, gyárnál, vagy magánüzletnél, mint könyvvivő.»

Ebből már most tudja meg a világ azt is, hogy ő szegény ember, de azt is, hogy nem eladó.

A hirdetménynek nem maradt el a kivánt sikere.

Először is az ilyen nyilatkozat rögtön rehabilitálja a maga emberét.

Az első hatás abban nyilatkozott, hogy minden vidékéből az országnak elkezdtek neki pénzt küldeni, tíz, ötven, száz forintokat, ki a maga nevében, ki gyűjtemény útján, ki meg névtelenül. A nemzet nem hagyhatja azt a szégyent magán száradni, hogy egy híres embere komisz munkával keresse a kenyerét.

Incze kénytelen volt hirlap útján nyilatkozni, hogy ő minden neki küldött pénzt a sánta és béna honvédek között fog kiosztani: ő, mint ép kézláb ember, munkát keres, nem alizsmát.

Végre azt is megtalálta, a mit keresett.

Valami nagyszerű, nagymérvű, roppant horderejű vállalat volt keletkezőben Magyarországon: olyan vállalat, a mi korszakot alkotni jött a világra. A nagy vállalat megindítói felfedezték Áldorfai Inczét. – Ilyen ember kellett nekik! Értekezésbe bocsátkoztak vele. Elmondták előtte tervüket. Az kápráztatóan fényes volt! És azután felhívták, hogy legyen e nagyszerű vállalatnál – nem könyvvezető, de épen elnök, sőt vezér-igazgató.

Incze fejét egészen elkábítá e fényes tervezet. Csalhatatlan volt annak minden számítása. Olyan alap, mely el nem veszhet, s olyan nyeremény, mely mértani arányban fokozódik. Több, mint Kalifornia bányái! S az elnök a tiszta nyereményből két százalékot kap.

Az elnöki állás elnyerése végett csupán tizezer forint áru részvényt kell letenni. Épen annyi tőkepénze van még Inczének Walter Leonál.

Rögtön irt a prágai bankárnak, hogy küldje meg neki a nála levő tőkéjét; azt is tudatta vele, hogy mi terve van ezzel? hogy elnöke fog lenni egy nagyszerű vállalatnak.

A szerencse üldözőbe látszott őt venni ezen a napon. Este, a mint a casinóba fellátogatott, egy, a kormányzóval nagyon bizalmas lábon álló uraság félrehívta őt magához a könyvtárba (ott senki sem háborgatja az embert) s azt mondá neki:

– Te szépen kifizetted ő excellentiáját a multkor apró pénzzel.

– De hát ki beszélt olyant én felőlem a kormányzónak…?

– No no, nem beszélt neki senki semmit. Ő excellentiája téged rendkívül nagyra becsül. Daczára a multkori nyers visszautasításnak, folytonosan figyelemmel kisér. Röviden a tárgyra térve, azt ohajtaná megtudni tőled, nem volna-e kedved elfogadni – a nemzeti szinház igazgatóságát?

Ha valami képes volt meghökkenteni Áldorfai Inczét, úgy ez a kérdés bizonynyal az volt.

– Én? a nemzeti szinház igazgatója? Hiszen nem értek én a művészethez semmit.

– A többiek sem értettek ahhoz, még is elvállalták. Egy népszerű és derék ember kell az intézet élére s te az vagy. Ez aztán nem kormányhivatal; nem kerül a betöltése politikai elváldozatba. Ez egy neutrális tér a nemzetiség előmozdítására. Gondold meg holnap ilyenkorig a dolgot, s ha ismét összetalálkozunk ezen a helyen, akkor add át majd a válaszodat. Jó éjszakát.

Inczének ez az ajánlat már szeget ütött a fejébe. Ezen az ajánlaton már csakugyan lehet gondolkozni. Mit koczkáztat vele az ember?

Másnap délelőtt váratlan látogatásban részesült. Caesarine tisztelte őt meg leányával együtt.

Fatime most már tízennégy éves volt. Arczvonásai kezdtek némi kifejezést felvenni. Szemeiben valami veszedelmes búskomorság látszott, a mi rendesen az ellenkezőjét jelenti annak.

Mi hozta őket ide? Az az örömhír, a mi a szinház udvarán el van terjedve: hogy Áldorfai Incze lesz szinházigazgatónak kinevezve.

Mindenki örül annak!

De senki sem jobban, mint keresztleánya; ki mindeddig tehetségei daczára háttérbe volt szorítva, eltemetve, szándékosan leorgyilkolva, minthogy senkinek sem volt kegyencze! Mert nem akart az erény útjáról lelépni. Őt illeti ezen általános örömből az oroszlánrész. A méltányosság napja ő reá is felvirradna ez által.

Caesarine rábirta Fatimét nagy biztatások árán, hogy próbául énekeljen el egy áriát Incze előtt Lammermoori Luciából.

Incze kénytelen volt elismerni, hogy a hang elég friss, s csak kellő iskola kellene hozzá, hogy legyen belőle valami.

Kezdte magával elhitetni, hogy ő ért ehhez.

Mikor védencznői elhagyták, komolyan latra vetette a dolgot.

Rendkivüli idők rendkivüli idomításokat visznek véghez az emberen. Senkisem tudhatja, hogy a fátuma hova vezérli?

Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény.

Ezt éneklé már a régmult korban a költő, a mikor még a hexameterek divatban voltak.

Ez a mai este döntő befolyással fog lenni az ő sorsára.

Mikor már fel volt készülve, hogy a casinóba induljon: a posta levelet hoz neki, melynek borítékján felismeri Walter Leo irását.

A bankár a küldött levélhez mellékelé a visszakivánt összeg erejéig szóló váltót a Rothschild-házra, kiszámítva annak kamatjait az utolsó félkrajczárig.

Azonban a levelet magát is érdemes volt elolvasni, a mely így szólt:

Kedves barátom.

Itt küldöm önnek vissza saját kivánatára a nálam letett összeget. Abból, hogy ön nem sajnálta velem közleni jövendő terveit, a mikre ezt az összeget fel akarja használni, jogot hiszek magamnak vehetni arra, hogy megmondjam önnek a véleményemet őszintén és egyenesen a tervezet felől. Én ennek az üzletnek a fenekén a legnagyobb humbugot látom, a mi valaha az ó és új világban szinre hozatott. Az elején nagy riadallal fog az megindulni, fellármázza az egész világot; magához ragadja a könnyen hivők és hirtelen gazdagodni akarók minden tőkepénzét. Elszédíti a fölösleges pénzzel soha nem rendelkező, még is mindig acquirálni vágyó kis birtokosok tömegét; hanem a legelső rossz termés esztendeje (az pedig az ön hazájában gyakran fordul elő) egyszerre halomra dönti az egész kártyavárat s jól jár, a kit az egyszerre agyoncsap. Káprázat az egész. Nem akarom önt arról lebeszélni, hogy a pénzét fektesse bele. Az, ha elvész is: ön életrevaló ember, megél a nélkül. De ne adja hozzá a nevét! A név a becsület! S az elveszett becsületet ugyan nehéz visszaszerezni. Ne kezdjen ön olyan dologhoz, a mit nem tanult. Ha egy szamárfejet akar ön lerajzolni, elébb a rajzmesterhez kell mennie s a vonalozáson kezdenie; hát a részvény-rajzoláshoz azt hiszi ön kevesebb tanulmány kell? Egy csizmát nem tudna ön elkészíteni, a nélkül, hogy az inasesztendőt kitöltse, s a pénzcsinálásról azt hiszi ön, hogy az könnyebb mesterség? óvom önt, mint jó barátja, hogy ha önnek a becsülete kedvesebb, mint az élete, ne avatkozzék a mi mesterségünkbe; mert az önre nézve bizonyos halál. Én kináltam önt egyszer azzal, hogy jöjjön hozzám, tanuljon bele ebbe a tudományba az én vezetésem mellett. Akkor még a legkedvezőbb chanceai voltak önnek arra, hogy komoly üzlet alapján szilárd vagyoni állás szerezzen magának. Most – nem ujítanám meg önnek ez ajánlatomat. Önből hiányzik azóta valami! – Az a jótékony nemtő, a ki az ön végzetére oly nagy befolyással birt. – Kedves barátom! Arra az emberre, a kit szinházigazgatással megkinálnak, okos ember nem bizza az üzleti könyveinek felügyeletét. Hagyja ön veszni a pénzét; de mentse meg becsületét.

Barátja Walter Leo.

E levél tartalma mélyen elkomorítá Incze kedélyét. Annyira hatott rá, hogy nem ment ki a házból: otthon maradt.

Különösen fájdalmas érzéssel tölté el az a mondat: Hiányzik önből valami! Az a jótékony nemtő!

Ő érezte a legjobban!

Annyira hozzá volt már szokva, hogy nehéz válságos perczeiben életének ezt a lelke jobbik felét kérdezze meg: «mit gondoltál ki számomra?» (s az mindig az igazi gondolat volt) hogy most, midőn őt elveszté, tájékozatlan hányódott a hullámok között, mint az árbocztalan hajó.

Úgy volna-e az, a hogy a bankár mondja? Tiszta igazság-e az, a mit ez üzletember ama nagyszerű vállalatról megjósol, vagy pedig csak egyik üzérnek irigykedése a másikra? A jó barát hű figyelmeztetése-e az, vagy csak a lelketlen contremine játéka? Igazán koczkára van-e itt téve a vagyonon kívül a becsület is? De még a mi utóbb következik! Szükségképen el kell-e annak veszni, a ki a hazai művészet igazgatásába elegyedik? Az árboczhoz kell-e kötözni Odüszszeüszt, mikor a Szirének énekelnek, hogy el ne ragadják? Hát a ki énekel, az mind Szirén? S még Ulysses sem bízhatik magához?

Benyisson-e a kitárt ajtón, vagy elfusson a küszöbről?

A hesperidák arany almái kinálkoznak eléje. Méreg van-e azokban belül?

Hajh, a ki ezekre megtudna felelni, a ki e kétségek közepett az itélő szót kimondaná: «tedd», vagy «ne tedd», az a mély tenger fenekén alszik, s a tengerfenéknek szava nincs!

De hátha mégis van?

Hátha az, a ki a korallgrottában fekszik oly csendesen, még ott sem szűnt meg szeretni azt, a ki e földön üdve volt; a kiért megesküdött, hogy olyan tisztán fogja őt visszaadni egykor az égben annak a szent szűznek, a kinek oltárától elvette őt magának, a milyen volt az oltáron belül? Hátha még most is emlékezik ez a mélyen alvó angyal szíve választottára s megszólal hozzá a mély tenger fenekéről?

Idorfai Incze otthon maradt ezen az estén; nem ment sehová.

Késő éjjel zaklatták fel álmából. Távirat érkezett számára.

A sürgöny tengeralatti huzalon jött Amerikából.

Áldorfai Incze «ezredes»-nek szólt.

– Jöjjön, szolgálatot vállalni azon állam hadseregénél, mely önt egykor megszabadította. Kormány megbízásából Sparkins, ellenadmiral.

… Ah! a tenger mélysége megszólalt!

– Te szóltál! Te küldted ezt nekem!

Áldorfai szent borzadályt érze minden idegeiben, s kitárt karokkal zárta keblére a láthatatlan lényt, a kinek közellétét el nem tagadhatta.

– Te vagy itt! Te vagy velem! Te viszesz magaddal!

Megnyilt a menekvés útja: a becsület útja, a dicsőség útja. A minek végén egy minden emberi szennytől ment isteni czél áll kitűzve: harczolni az emberi szabadság nagy eszméjeért, harczolni egy dicső nagy nemzet mellett, melynek felséges dicsvágya a rabszolgák felszabadítása.

– Én újra «én» vagyok!

Ah minő boldogság rátalálni önmagára! Megtalálni újra azt az embert, a ki egykor oly büszke volt, s magára ismerni benne ismét!

Áldorfai Incze még ebben az órában leült levelet irni Walter Leonak; abban ez volt:

«Jó barát! A küldeményt köszönöm. Még inkább a levelet. Két óra mulva indulok Hamburgba, s onnan Észak-Amerikába, Lincolnnak felajánlani szolgálatomat. Ég áldja meg önt és szeretteit. Hálás barátja Áldorfai Incze.»

Mással senkivel sem tudatta, hová megy?

Másnap már üres volt a szobája s harmadnap kereshették volna már ottan a nagyságos és kegyelmes urak, szép asszonyok és kisasszonyok – ő már akkor a sík tengeren volt, útban a szabadság ős hazája felé.

S ez valóban annak a műve volt, a ki a mély tenger csigái közt nyugszik; – az Alligator és a Golden Globe tanuskodhatnak róla.

ÉJSARKI FÖLFEDEZÉSEK.

Áldorfai Incze ez újabb missioját is befejezte. Elkezdve a Pittsburg Landing melletti eldöntetlen ütközettől, egész Richmond öt napig tartó ostromáig, részt vett az Egyesült Államok titáni hadviselésében, s mint tábornok és dandárvezér végezte pályáját.

A mint a nagy elv mellett támadt polgárháború be lett fejezve, az Egyesült-Államok szétbocsáták az óriási hadsereget, s tábornokaikat egyszer-mindenkorra kifizették. Nem volt szándékuk nagy katona-államnak megmaradni.

Áldorfai Incze is kapott tizezer dollárt, mint végkielégítést.

Most aztán ismét nem volt semmi keresete az új világban.

A magyar, még ha jó dolga van, sem tud véglegesen megmaradni a külföldön. Hasztalan kecsegtetik becsüléssel, szabadsággal, jóléttel: ha meggazdagodik is, utoljára mégis csak hazajön a pénzét elkölteni s ha ott kinn családot szerzett, azt is elhozza. A mit a nemzeti költő kimondott rá, hogy «itt élned, halnod kell!» vagy áldás, vagy átok rajta; de teljesül.

De mit is csináljon Amerikában egy nyugalmazott tábornok a háború után? a hol a czíméből nem él senki, hanem a kinek teszik, az czímezheti magát tábornoknak s ha megvesz a zsibvásáron egy czifra katonaruhát, aztán felülhet benne egy kocsira; a bakra felültethet egy trombitást és járhat utczáról utczára és hirdetheti trombitaszóval, hogy «General Scipio Africanus» fogat húz fél dollárért s árul hajkenőcsöt kopasz fejek számára.

Itt meg nem választják bankigazgatónak azért, hogy tábornok volt.

Anyagi érdekek is szóltak a mellett, hogy térjen haza Magyarországba. Volt tizennégy ezer dollár tőkepénze. Amerikában a letéteményekért adnak három százalékot, Magyarországon hatot. S a mennyi buzának az ára Amerikában tiz dollár, annyit Magyarországon ötért adnak. (Akkor így volt.) E szerint világos, hogy ugyanannyi tőkepénzzel Magyarországon az ember négyszerte nagyobb úr, mint Amerikában.

Az osztrák hirlapokból azt is megtudá bőségesen, hogy idehaza már tökéletes alkotmányos szabadság van; a rend és béke helyreállt; a vármegyék bizalmat szavaznak az új kormánynak, úszik mindenki a boldogságban. Gondolta magában: hogy a nemzete többet is talált bevenni az orvosságból, mint a mennyi szükséges s túlságosan kigyógyult eddigi fájdalmaiból; mindenki megtért, hát ő minek daczoljon odakinn egyedül egymagában? Unta magát odakinn nagyon. Idehaza ha összevész is az ember egyszer-másszor a «barátaival», még is csak visszakivánkozik hozzájuk, ha egyébért nem: újra kezdeni a veszekedést.

Ha hinnénk a fátumban, azt is feltehetnők, hogy van egy nagy láthatatlan vegyész, a ki az emberi jellemekkel kisérleteket tesz. Sublimálja egy férfi lelkét egy asszonyéban s aztán praecipitál belőle egy jegeczet. Mi lesz belőle? Meglehet, hogy gyémánt. Ezzel nem éri be a nagy experimentator. Megtöri a jegeczet porrá, hozzátölti egy másik nő kedélyének befolyását s aztán elnézi, hogy megint minő más jegecz lesz belőle?

Talán gyöngédebb reminiscentiák is lehettek, a mik Inczét az óvilágba visszavonták?

Három hét alatt aztán, hogy nem volt rá többé szükség az Újvilágban, már honn volt Pesten.

Három évig volt másodízben távol, s elképzelé magában, mennyit haladt azóta hazája fővárosa, mily élénkség, mozgalom, üzletkedv pezsg most odahaza.

Az első tekintet meggyőzé az ellenkezőről. Az utczák csendesek és üresek; nincs semmi zaj, tolongás, mint első hazatértekor volt. Tollak, sarkantyús csizmák eltüntek a világról. Sehol egy ismerős, a kivel szóba állhatna. Jól esnék most még az is, ha Sámsoni Lenczi beütné a kalapját s azt mondaná: szervus czilinder! Felkeresi a hajdani «tanyát», a hol máskor lesni kellett a később érkezőnek, mikor ürül meg egy szék az étkező asztalnál s a türelmetlen vendégnek magának kellett a konyhába kimenni s a szakácsnét körülczirógatni, ha azt akarta, hogy ma kapjon enni, ne holnap, s mikor fizetni akart, elébb minden szenteket segitségül kellett hívnia, (a mire a magyarban sajátszerű kifejezések vannak), hogy teremtsenek elő egy pinczért, a ki a pénzt elvegye! Most minden asztalnál egy szál ember ül, az is hallgat, s három pinczér ugrik az újon érkezőt elfogadni. Hová lettek a szokott czimborák? Ki erre, ki amarra! Falun lakik minden ember.

Incze az első vacsoráját Pestre visszatértekor egyedül költötte el a hosszú asztalnál az arany sasban.

Szállásra is ott maradt aztán. Máskor aranyért sem lehetett ott kapni szobát. Előre lefoglalták a honatyák celebritásai hónapokra valamennyit.

Fáklyás zenét sem kapott most. Csak mikor már elaludni készült, riasztá fel szenderéből harsány kiáltás az ablaka alatt.

Valaki azt kiáltotta az utczán, hogy «éljen Garibaldi!» Hanem aztán szaladt is!

Incze aztán sokáig eltörte rajta a fejét, hogy micsoda örömét elégítheti ki valaki az által, hogy éjfél után egy órakor az üres utczán azt kiabálja, hogy «éljen Garibaldi!» s minő titkos okai lehetnek arra, hogy azután a kiáltás után olyan nagyon elkezdjen szaladni.

Majd megmagyarázzák ezt neki holnap, ha felkel.

Már korán reggel ott volt számára a hivatalos meghivás. Ő exczellentiájához. (Nem volt több exczellentiás urunk egynél.)

No most megint következik a főispánsággal megkinálás! gondolá magában Áldorfai s míg Budára felkocsizott, folyvást azon törte a fejét, hogy miféle indokokat hozzon fel a maga kimentésére, a miért azt el nem vállalhatja.

Ő exczellentiája, mint ezt mindnyájan tudjuk, igen kedélyes ember volt, kívált ha megharagudott.

– No hát hol vannak a fegyverek, a miket hozott?… Ez volt a legelső üdvözlő szózat, a mivel Áldorfait fogadta.

Incze egész jóhiszeműleg felelte azt, hogy hozott magával egy revolvert, meg egy díszkardot, a mit Chicagoban kapott, sőt egy tomahawkot is, a mit egy cheeppewas főnöktől nyert kitüntetésül; ha parancsol vele ő excellencziája, szolgálatára áll mind.

– Ön nagyon tréfás kedélyben van, monda ő excellentiája. Azt a tizezer puskát kérdezem, a mit Garibaldi küldött a felkelés szervezésére, egy kettősfenekü hajóban. Elhozta?

– Hamburgtól idáig száraz földön utaztam.

– Ez száraz felelet. Hát nem azért küldték be önt, hogy idebenn a felkelést szervezze?

Áldorfaiban hasonló sarcasticus hangulatot költöttek ezek a tréfás vállatások.

– Excellentiád rendőrsége, úgy látom, hogy még Napoleonénál is mindenttudóbb.

– Azaz, hogy éppen olyan tökfilkók ezek is, mint azok ugy-e? Meglehet. De hát mondja meg ön, igazán, miért jött haza ebben az időben?

– Csupán azért, szólt Incze jámbor iróniával, mert azt olvastam excellentiátok valamennyi hirlapjából, hogy idehaza most tökéletes boldogság van; – én is akartam belőle részesülni.

– A mi az ujságainkban van, az igaz; hanem ehhez a nagy boldogsághoz az ön jelenléte épen nem kivántatik meg. Tudja ön, hogy önnek a neve egy népdalban is előfordul?

– Nem vagyok muzsikális.

– Nem is a zenészeti oldaláról beszélünk most; hanem a nép azt énekli önröl, hogy majd hoz neki puskát! S a mint azt meghallják, hogy ön hazajött, mindenki azt fogja hinni, hogy no már most kezdődik valami!

– Ez nem az én dolgom.

– Nem ám, hanem az enyim. Hát hogy mondjak valamit: nem volna önnek ellenére, ha a monarchiának valami más részében keresnénk ki önnek lakhelyül valami olyan jó csöndes várost, a hol az embernek az ablaka alatt éjjel nem kurjongatja senki, hogy «éljen Garibaldi!»

– Bizony nem bánom.

– Például Prágát.

Áldorfai Inczének nagyot dobbant a szive.

Ő excellentiája valószinüleg észrevette a megdöbbenést Incze arczán, s a milyen nagy psycholog volt, már épen azért határozottan rákötötte, hogy Prágába kell mennie, és «bis auf Weiteres» ott maradnia. Hogy mihez tartsa ott magát? azt majd a prágai rendőrfőnök tudtára fogja adni. Azután ne bolondozzék. Innen pedig huszonnégy óra alatt eltisztuljon.

Incze tehát csakugyan kapott valamit, ha nem épen főispánságot is. Internálva lett Prágába.

Kellemetlen volt ez rá nézve? Talán ellenkezőleg. Ha saját magától függött, Prágába soha nem ment volna. Épen azért, mert vonzotta oda valami. E csábot kerülte lelke minden erélyével. De most a hatalom kényszerítette rá, hogy odamenjen, a hová a szív dobogása viszi, s e kényszerítésben a végzetet vélte felismerni.

Hiszen öt év mult már a borzalmas hajótörés óta! A korall-grotta ezalatt már be is nőtte talán élő ágaival halottait. Az állatnövények gyorsan építenek.

Áldorfai Inczének első dolga volt Prágában Walter Leot felkeresni.

Nagy oka volt neki megköszönni azt a baráti figyelmeztetést, a mi elutazásának egyik indoka lett. Az a vállalat, melynek élére akart ő azon időben állani, csakugyan úgy járt, a hogy a bankár megjósolá; s romlása oly nagy mérvben hatott még a külföldi pénzpiaczokra is, hogy azt Incze már New-Yorkban megtudta.

– Ezentúl ön az én orákulumom, mondá Walter Leonak s igen szépen felkérte, hogy tőkepénzét vegye ismét kezelése alá s fektesse be tetszése szerinti papirokba.

Helene magán kivül volt örömében, mikor Inczét férje bevezette hozzá. Hát még mikor megtudta a gondviselésnek azon bölcs intézkedését, miszerint Inczének el sem szabad innen menni, hanem itt kell maradnia véghetetlen időkig.

– Ah, mennyit emlegettük mi önt Hannával, fecsegé a kedves kis ideges asszonyka. A míg a háború tartott, mindennap átnéztünk valamennyi new-yorki lapot, hogy nem találunk-e valami hírt ön felől? Sokszor találtunk. No jőjjön, hadd lássam, nem lőtték-e el egyik kezét, vagy lábát? Az nagy hiba volna. Megvan egészen. Semmit sem feledett az Újvilágban. Én fogadtam Hannával, hogy ön, a mint vége van a háborúnak, egy hónap mulva megint Európában lesz. Megálljon csak! Álmodtam, vagy beszéltünk róla: hogy önnek, ha visszatér, Prágába is kell jönni? Nem. Hanna álmodta azt, s ő mondta el nekem.

Incze nem mert kérdezősködni Hanna grófnőről.

– Most én annak az örömére, hogy ön nálunk letelepedik, egy estélyt fogok rendezni. Itt lesznek mindazok, a kiknek ön felett hivatalos tekintélyt kellene gyakorolni: a katonai parancsnokok, maga a rendőrfőnök, a pénzvilág bárói s született aristocraták, még püspökök is. Ön mindazokat le fogja győzni a legelső találkozáskor. Beveszi valamennyinek a szivét az első rohamra. Még a hölgyekét is!

Helene észrevette Incze arczvonásairól, hogy az nem nagy kedvet mutatott a feladathoz.

– Hanna is el fog jönni.

Ez egy kis változást idézett elő az arczvonalmak configuratióján.

– Azt nem is kell önnek mondani, hogy a míg Prágában kell lennie, addig házunkat mindig otthonának tekintse.

E naptól fogva Incze és Leo tegezni kezdték egymást.

Incze megjelenését a társaságban egy körülmény könnyítette meg. A mint legelőször hivatalosan bemutatta magát a rendőrfőnöknek, ez azt kérdezte tőle:

– Minő viszonyt akar ön saját maga irányában fentartani? Akarja-e becsületszavát adni nekem, hogy semmi olyan tárgyba nem avatkozik, a mi a rendőrség ellenhatását hivja fel maga ellen? vagy pedig nem adja szavát semmire; hanem rám bízza, hogy teljesítsem kötelességemet s vigyázzak, a hogy tudok?

Inczének annyival könnyebb volt szavat adni, mert valóban semmiféle titkos küldetése nem volt: most jött Amerikából; még csak nem is beszélt senkivel odahaza, sem megérkezését nem tudatta. (Valljuk meg az igazat: idehaza sem lett volna kivel összeesküdnie.)

Azért bizonyos lehetett felőle, hogy vigyázni fognak rá! Hanem így, az adott szó szabadalmánál fogva, minden jó társaság nyitva áll előtte: köztudomásuvá lesz, hogy nem esik azoknak a kategoriájába, a kiket rendőri felügyelet, hanem a kiket lovagi adott szó tart itt fogva s ez rangot szerez neki a lovagias körökben.

Az igért estély a Walter-féle palotában csakugyan igen fényes volt. A bankár háza nemcsak külső pompában volt gazdag; összeköttetései egyesíték fényes termeiben a cseh magas körök legnevezetesebb sommitásait, nagynevű, születésre, rangra, vagyonra büszke férfiak mellett a legválogatottabb hölgykoszorút. Ennyi fényes, magas, tündéri jelenség között fel kell tűnni annak az egyszerű rendjeltelen alaknak, a ki a háziúr társaságában vezettetik be a fényes körbe: az idegennek.

Áldorfai is tehette volna azt, hogy felöltse ez alkalomra amerikai tábornoki ruháját; ez azonban nem lett volna tőle jó izlés, de choquirozása a társaságnak, s az amerikai katonaöltönynek sem lett volna megtiszteltetés viselője kényszerhelyzetében. Maradt az egyszerű fekete frakknál. Nem is volt szüksége semmi küldíszre. Elég volt neki a feltünésre férfias szépsége.

Délczeg, martiális alak volt, achillesi fővel, melyet a fajjelleg kiválóvá tesz környezői közül; bámulatosan szép magas, tiszta homlok, sürű sötét szemöldök, mélázó, okos szemek, komoly, szép metszésü száj: szakáll, bajusz, haj rendezésében semmi köze a művészetnek: a természet igazította azt el festői összhangzattá; s az egész arczon az a szelíd nyugalom, mely megóvja az idegen társaságba belépőt a balogos ügyetlenségtől, ép úgy, mint, ellenkezőleg, a hányaveti bizalmaskodástól.

Walter Leo egymás után bemutogatta vendégét a magas uraknak és úrhölgyeknek. Egy ilyen bemutatás a legválságosabb óra az új emberre nézve. Valódi rigorosum, előre tudtul sem adott tantárgyakból. Minden új ismerős intéz hozzá valami új kérdést, a minek feleletére ő még nem készülhetett előre. A tábornok a nagy amerikai hadjárat új találmányairól, s szokatlan taktikai modoráról beszél vele; a püspök Miksa császár helyzetéről a papi párttal szemben; a financiér Amerika államadósságairól; a sportsmann utazásairól; az államférfi a pártok állásáról, és mind valamennyi tapasztalja, hogy a megszólítottnak helyes ismerete van a kérdett tárgy felől, de azért nem válik bőbeszédüvé; megmutatja oroszlánkörmeit, de nem karmol velük. Hát még az úrhölgyek! Itt van még változatosság az első találkozás társalgási themáiban. Egyik sajnálkozva fogja fel helyzetét s sympáthiákat penget hazája iránt; másik igéretet tesz neki, hogy igen meg fogja szeretni Prágát, ha egyszer megismeri; tudtára adják, mennyi regeszerű hőstett és kaland forog már belőle a közbeszédben; enyelegnek vele, fenyegetik az eddigieknél veszedelmesebb ellenséggel. Eddig csak férfiakkal harczolt.

S valóban Incze most kezdi észrevenni, hogy ő most jutott először életében férfibecsének érvényesítésére.

Huszonhárom évet eltöltött tanulmánynyal, zárdai magányban; két évig folyvást hadjáratban volt, azután utazott, küzdött az élet sanyaraival, kenyérért túrta a földet, íróasztal mellett görnyedt, mások csatáit irta le; majd meg elkertelte magát a családi magány csendes ligete mögé; sokáig gyászolt egy lelkéhez nőtt kedves halottat, ki ránézve egész világ volt; egy kis ideig politizált, azután megint hadakozott; évekig nem nézett más, mint férfi szemébe, olyanéba sokszor, a kit meg kellett ölnie. Hire nagy volt mint katonának, utazónak, írónak, pártvezérnek, rebellisnek, még mint kertésznek is; de épen a negyvenedik évét tölté, mire eljutott abba a helyzetbe, hogy észrevegyék benne azt, a mi mindannál becsesebb: a férfit.

Mindenkit meglepett gyönyörű férfialakja. S hozzá az a bűvös nymbus, mely ez alakot körülfogta, az a hír, hogy e daliás élő szobor a harczisten kegyencze, kinek nyomában diadal jár; kinek tekintete futó ellenség látását szokta meg; kinek szép sima homloka országokat felfordító terveket forral, lebocsátott karjának csak egy felemelésébe kerül, hogy a hegyeken az őrtüzek kigyuladjanak, a Mátrától a Vellibitig; ajkainak egy szava egy új rémkorszak jelszava lehet. S ez most szabadon jár a magas társaságban és egyetlen adott szó pókfonalával jobban meg van kötve, mintha oda volna lánczolva a Daliborka (éhtorony) boltozatához.

A hölgy, ki őt közelíteni látja, végigborzad a kéjteljes félelemtől.

És ő maga oly hideg marad.

De talán nem örökké? Talán mégis csak villan fel egy örömsugár e tengercsendes szemekből, mikor azt az ismerős arczot megpillantja maga előtt, melyhez úgy vágyott, s úgy félt közelíteni: Hanna grófnőt?

Hanna is négy évvel lett idősebb azóta, hogy először látta, de bájait csak fokozta az idő. Valami nőies szelídséget szerzett azóta, mely büszke szépségének javára vált.

Ő is épen úgy kitünt egyszerű viseletével a tarka női virágtábla közül. Nem viselt kivágott ruhát, mint a többiek, hanem egészen magasat, nehéz, habos sötét hamuszin selyemből. S ez öltöny szabása is eltünt az akkori divattól. Hosszú derék, mely a csípők körvonalait is kitünteti, kézfejig érő s vállban dudoros ujjakkal, hosszú uszály, mely festői redőkben lapul a deli idomok körül; fejét sem veszi ki szoborszerű szépségéből az akkori denevérszárny-idomú hajkitömés, haja egyenesen fel van fésülve homlokáról s gazdag tekercseit gyémánt diadém szorítja össze. Azonkivül semmi ékszer rajta: csupán szive fölött ragyog egy gyéméntos csillagkereszt.

A tisztelet, mely a hölgyet a társaság részéről fogadja, bizonysága, hogy e különcz viselethez joga van.

Mikor Hanna grófnő megpillantja Inczét, az ő arczát is elönti a viszontlátás örömének derűje. Kezét nyujtja az üdvözlőnek. (Szintoly szinű keztyüt visel, mint öltönye s annak felső részére fehérrel volt hímezve a kettős sas.)

– Tehát a hatalomszóra volt szükség, hogy önt viszontlássuk Prágában!

– Kellemesebb büntetést valóban nem lehetett volna rám kiszabni.

– Mégis szép öntől, hogy ezt a helyet választotta börtönének.

– Nem én választottam grófnő, a véletlen hozta így.

– Lássa, ez nekem tetszik. Közönséges ember azt mondaná: «én választottam, mert szeretem a prágaiakat». S ez egy banális bók volna. De az az őszinte vallomás, hogy a véletlen hozta így, megdöbbenést költ. Én a véletlent úgy nevezem, hogy «Isten ujja». Hivőnek, babonásnak neveltek. A szándékos látogatás egy jószivű üdvözletet teremne; de a véletlen… gondolatokat.

– Úgy nagyon sokszor fogunk egy czél felé utazni, grófnő; mert a gondolatok világa az egyedüli tér, a hol, ha kényszerítve nem volnék is, magamtól is szeretek kalandozni.

– Másként is fogunk sokszor találkozni; én csaknem mindennapos vagyok sógorom házánál s hiszem, ön sem tekinti itt magát többé vendégnek. Aztán tudja ön, mit fogunk tenni? Felveszünk egy-egy közös tárgyat, a miről nagyon sokat lehet gondolkozni: s aztán viszontlátásunkkor elmondjuk egymásnak, hogy mit gondoltunk erről? Meglássuk, hogy a véletlen találkoztatja-e gondolatainkat?

– Lemondok e reményről grófnő. Az én gondolataim a földön járnak, a grófnőé az égben.

– Ki mondta ezt önnek? Kérdé hevesen a hölgy s aztán elmélázott. Incze átérté, hogy a társalgásnak vége van; bókolt és hátravonult s aztán gondolkozott rajta, hogy mi oka lehetett a hölgynek úgy elkomorodni azon, a mi az ő részéről nem volt más, mint egy hétköznapi bók, alkalmi flosculus alakjába öntve?

Mikor Incze bucsút vett a háziasszonytól, az visszatartá őt s súgva mondá neki:

– Nem jósoltam-e meg; ön mindenkit meg fog nyerni az első rohammal, férfit és asszonyt? Vissza ne éljen diadalával!

Másnap azonban meglátogatta őt Leo, még mielőtt Incze megtehette volna nála az «illemlátogatást».

– Feleségemnek igaza van, mondá. Ma te vagy itt a nap hőse. Már most határozd el, hogy melyiket választod? Akarsz-e sorban látogatást tenni mindazoknak a házainál, a kiknek tegnap be lettél mutatva? Abban az esetben azon házak részéről minden estélyre és mulatságra meg leszesz híva s igen kellemes időtöltésed lesz Prágában. Vagy pedig otthon akarsz maradni s abban az esetben senkit sem látogatsz meg, nehogy a kivételek által megsértsd a többit. Házam kivétel rád nézve; itt honn vagy s a «jour fix»-eken találkozhatol mindenkivel s a kivel kedved van, beszélhetsz.

– Nagyon természetes, hogy az utóbbit választom, szólt Incze. A félrevonulás nemcsak kedélyemhez, de helyzetem természetéhez is illik. A miatt, hogy itt kell lennem, duzzogást nem mutathatok azok előtt, a kik annak nem okai; de azt sem tehetem, hogy örüljek rajta.

– Igy jól van. Tehát nem fogsz meglátogatni senkit. De senkit!

Incze nem értette, hogy minek volt azt a «senkit» kétszer is úgy megnyomni?

Mintegy három hónapot így töltött a cseh fővárosban, a hol egyedüli élvezet volt ránézve az, hogy Walteréket meglátogathatta. Ott sokszor találkozott Hanna grófnővel, s elmondták egymásnak gondolataikat.

Egyszer, mikor az asszonyok nem voltak otthon, Leo magához hítta be Inczét s elkezdett neki sajátságos ügyekről beszélni.

– Te a mi embereink apraját-nagyját tökéletesen meghódítottad.

– Azt nem képzelem, hisz nem járok senkihez, nem beszélek senkivel, csak a ki megszólít, s azzal is csak arról, a miről neki tetszik beszélni.

– Hisz épen az tesz veszedelmes emberré, hogy drágán tartod magadat. Mindenki szeretne belőled kapni; egyik rokonszenvből, másik kiváncsiságból, a harmadik gyanakodásból. De nem lehet hozzád jutni. Egy mythosz, egy regekör az már, a mit a város felőled beszél, de te nem beszélsz magadról semmit. A kik nálam egyszer-másszor megfoghatnak, nem győzik magasztalni rendkivüli tulajdonaidat. A férfiak ismereteidet, a nők szeretetreméltóságodat. Főuraink, a kik maguk is mind utazók, roppant respectussal viseltetnek utazási éleményeid iránt. Tábornokaink csodadolgokat tanulnak azokból, a miket strategiai ismeretből le hagysz faragni magadról. A rendőrfőnök, az előljárók tisztelettel vallják meg, hogy soha még ilyen rendkivüli becsületességü gyanús személy nem volt a felügyeletük alatt. Három hó lefolytán se tőled nem ment el innen levél, se hozzád nem jött egy is. Regulusi ridegséggel tartod meg szavadat, mit ellenségednek adtál. A kik legjobban bámulnak, azok a papjaink. Legtöbbször azok szoktak megszorítani estélyeimen egyházpolitikai dogmai vitatkozásra s csodálkoznak rajta, honnan veszi egy katona, egy amerikai, egy barbár azt a sokoldalú ismeretet ezen a téren, s honnan bir azzal az ügyességgel, hogy ismeretei közlésében el nem árulja kilétét, úgy hogy nem birják belőle kivenni, vajjon istenfélő eretnek-e, vagy orthodox atheista? minthogy templomba nem jársz. Azt senki sem tudja, hogy valaha szerzetes voltál és tanár, egyedül én. Én pedig úgy szoktam bánni a szóval is, mint a pénzzel; csak a lejárat napján adom ki, akkor is csak úgy, ha kérik. De a kiket legjobban megigéz hideg nyugalmad: azok az asszonyok. Barátom, azok el vannak általad ragadtatva.

– Hiszen nem is tánczolok velük.

– Hiszen épen azzal igézed meg őket. Előtted van a szerencse, válogathatsz benne. Én nem mondom neked, hogy már most kezdj el hát sorba udvarolni valamennyinek. Hanem mondok egy okos szót. Van a többek között nekem egy szép kis unokahugom. Kedves gyermek. Csupa szelídség és ragaszkodás. Anyja mellett nőtt fel falun. Annyi szelleme van épen, a mennyi egy asszonynál kellemetes. Apja meghalt, testvére nincs. Vagyonuk tisztességes, tőkéiket én kezelem, tehát birtokuk adósságmentes. Az öreg asszony olyan, mint a falat kenyér, s nem pörlekedő. Téged becsülnek, imádnak. Nem kell hozzá egyéb, mint a legközelebbi estélyen felkérned a leányt egy contratánczra, s boldoggá teszed vele. Aztán tőled függ, hogy egész életedre boldoggá tedd.

Incze mosolygott s azt felelé:

– Barátom. – Negyven esztendős vagyok.

Ennél a szónál aztán nem lehet tovább menni. Ez a Jeges-tenger.

Leo nem szólt többet.

Incze pedig elgondolkozott magában, hogy vajjon ezeknek a dolgoknak, a miket most Leo neki elmondott, ma volt-e a lejárati napjuk? s ki kérte azt, hogy ezek kifizettessenek?

A negyedik hónapban, melyet Áldorfai Prágában töltött, nagy események történtek a kettős monarchiában. Az összalkotmány miniszteriuma megbukott s vele együtt a tegnap még mindenható kormányzók is eltüntek a felszinről.

Leo volt az első, ki e világrendítő esemény hirével sietett Inczéhez a börzéről. (Ott tudnak meg mindent legelébb.) Azt hitte, nagy örömhírt hoz neki vele.

Incze pedig erre a nagy hírre felhúzta mind a két vállát s azt mondta a legnagyobb flegmával:

– Mit érdekel ez engemet?

– Annyiban érdekel, hogy ezáltal a te számüzetésed is véget ér.

Áldorfai erre hősi poziturába tette magát s magasra emelt fővel mondá:

– Én innen addig el nem mehetek, a míg az illető helyről fel nem oldanak adott becsületszavam alól.

Incze azt várta, hogy barátja e szónál bámulattal fog felkiáltani: «Ah, ez már antik! Ennyire rabjává tenni magadat a becsületszónak! s ha már most történetesen a magyar tárnokmesternek eszébe nem talál jutni, hogy elődje valaha valakit valahová internált s azt haza kellene már hívni, hát bizony itt rekedsz Prágában a világ végeig, mint az egyszeri tábori őrszem a gyepen, a kit elfelejtettek felváltani». De Leo nem mondott rá sem komoly, sem tréfás észrevételt, hanem belenézett a szemeibe merőn, mintha lelkének a fenekéig akarna hatolni: úgy, hogy Incze e vizsgáló tekintet alatt lassankint aláhajtotta büszkén felemelt fejét s elvégre ő fordította kedélyes hangulatra a beszédet.

– De hát annyira meguntál már, hogy ki akarsz innen lökni?

Walter Leo a finom világfi udvariasságának szine alatt felelé e barátian komoly szavakat:

– Mindig nagy örömmel látlak nálam, de még nagyobb örömmel látlak a magad helyén.

Azonban hát abban maradt a dolog, hogy Áldorfai itt ül addig, a míg érte jön valaki s hivatalosan elrabolja innen.

Ez az alkalom sem váratott magára sokáig.

Az új nemzeti kormány kihirdette a választásokat az országgyülésre, s a hogy az *-apátúr előre megmondá: az ő hívei, a kit egyszer megválasztottak képviselőjüknek, azt, a míg csak lélekzetet vesz, mindig meg fogják újra választani. Egy napon tehát Walter Leo kap egy roppant nagy, hosszú paksamétát nevére czímezve, valahonnan Magyarország közepéből, s mikor azt felbontja, előtünik belőle a három fontos választási jegyzőkönyve a *-i bizottságnak, mely, a megválasztott képviselő lakása nem tudatván, de Prágában létele bizonyos levén s Walterrel összeköttetése gyaníttatván, ide intéztetett. A jegyzőkönyv azért volt olyan nehéz, mert ezúttal nem volt egyhangú a választás. Inczének ellenlábasa is akadt: Sámsoni Lenczi, s annak a pártja szavazást követelt. Volt is huszonkilencz szavazójuk, hanem azért végigszavaztatták Incze háromezer hivét két nap és két éjjel.

Most már tehát itt van az, a ki parancsolja a hazamenetelt. Leo legelébb is a rendőrfőnököt tudósítá ez eseményről: úgy, hogy Áldorfai előbb kapta ő méltóságától a hivatalos tudósítást a hazájába visszatérhetési engedélyről, mint a megtisztelő hazafiúi megbizás okmányát, a mit Leo személyesen vitt el hozzá.

Incze kedvetlenül veté le asztalára a kapott csomagot s azt mondá:

– De kedves barátom, elég volt nekem egy sütésből egy lepény. Nem fognak be engemet többé a taposó-malomba!

– Minő taposó-malomba?

– A magyar országgyülés csak egy taposó-malom, melyben az ember hasztalan lépdel, előre nem halad.

– Tehát te vissza akarod utasítani megválasztatásodat?

– Elhatározott szándékom. Nem hiszek se magamban, se nemzetemben többé. Nem értem a pártok czéljait, nem a közönség kivánságát, s nem látok semmi kormányprogrammot. Egyik félt sem tudom őszintén szolgálni. Se a megtérőt, se a duzzogót nem tudom játszani. Jobb nekem itt elfeledve lennem.

Walter Leo megnedvesíté egyik ajkával a másikat, mint a ki ahhoz készül, hogy nagyon simán jőjjenek ki száján az elmondandók.

– Várj csak, kedves barátom: üljünk le szépen egymás mellé és beszéljünk olyan dolgokról, a mikről még eddig nem beszéltünk.

Azzal két széket egymással szemközt tolva, kényszeríté Inczét olyan párbeszédre, a mely mellett az embernek okvetlenül egymás szeme közé kell nézni.

– Hát legelébb is nem hiszem én azt te neked, hogy téged a hazádban felmerülő nagy változások ne érdekelnének, sem azt, hogy te magadat oly kevésre becsülnéd, mintha otthonléted semmi nyomatékkal nem birna. Hanem teneked most épen egy nagy igénypered van a sorssal!

– A sorssal?

– Igen. Te azt követeled az Úr Istentől, hogy ő, a ki a symmetriát feltalálta, s azt kristályban, állati tagokban és falevelekben érvényesíté, az emberi sors intézésében is tartsa meg a symmetriát. Te azt hiszed, hogy a mit a sors tőled egy végzetes hajótörés által elvett, azt egy waggontörés által illik, hogy visszaadja.

Incze elpirult. Találva volt.

– Nem a politikai émely tilt el téged a hazatéréstől, kedves barátom, hanem egy pár szép melancholicus szem, s ha az ember így együtt lát benneteket, azt mondja: «szép pár». A feleségem megbolondulna örömében, ha az megtörténnék. Hanem én jó barátod vagyok, neked nagy dolgokkal tartozom. S miután az Isten neked annyi erélyt adott, hogy akárki ellen a világon meg tudod magadat védelmezni, nekem csak az a kellemetlen feladat jutott, hogy azon egyetlen ember ellen vegyem föl helyetted a keztyűt, a ki ellen nem tudod magad védelmezni, s ez: saját magad. Te nagyon megcsalod magadat.

– Nem értelek.

– Majd mindjárt megértesz. Elébb egy kis éjsarki felfedezésre viszlek el magammal. Nem csak te csalod magadat, hanem Hanna is – saját magát. Ha egymást csalnátok, az vétek volna; de hogy magatokat csaljátok, ez csak tudatlanság. Nos, jösz velem az éjsarki felfedezésre? Nem lesz kellemetes!

– Vogue la galère!

– No tehát «all right». Ti azt hiszitek, hogy egymás számára vagytok teremtve s maga a sors is erőszakosan kényszerít benneteket egymásévá lenni. Arra a kérdésre: «ki» ez a férfi? «ki» ez a nő? megtaláltátok a választ. Bámulattal vagytok eltelve egymás iránt s igazatok van. Hanem azt a kérdést: hogy «mi» ez a férfi? «mi» ez a nő? hasztalan igyekeztek sympathiák, álomlátások útján felfedezni. Azt kell, hogy valaki elmondja nektek: concret alakban. Kivánod megtudni?

– Kérlek rá.

– Tehát legelébb is Hanna grófnő azt tudja felőled, hogy te egy amerikai nyugalmazott tábornok vagy. Valóságos, igazi Brigade-General. Nálunk az ilyen kategoria emberének van öt-hatezer forint nyugdíja, s azzal tisztességesen meg lehet élni – Gráczban; még egy asszonyt is el lehet tartani. Azt azonban csak mi ketten tudjuk, hogy az aranyon heverő Amerika sokkal takarékosabb, mint a mi bankóval takarózó Ausztriánk s neked, az amerikai tábornoknak épen csak annyi vagyonod van, hogy sanyarú szükséget ne szenvedj mellette. Azt pedig nem szabad elfecsérelned, mert kenyérkereső pálya után járnod most már nehéz dolog.

– Ez való.

– Azonban te meg másfelől így találgattad a neked feladott rejtélyt. Ez a Hanna grófnő úgy látszik, hogy egyedül áll a világban. Se anya, se testvér, se más afféle garde des dames nem kiséri sehova. Tehát önálló nő. Megjelenése a világban elegáns és a mellett igénytelen. Piperére nem ád semmit. Ellenben saját fogatán jár, s a szinházban tulajdon páholya van. Tehát tehetős, és nem fényűző. Szállásán soha sem voltál, mivel nekem megigérted, hogy «senkit» sem fogsz meglátogatni; de annyit hallottál felőle, hogy termeit néha megnyitja estélyekre, hangversenyekre, s ott elegáns világ gyül össze. Mindezekből azt kell következtetned, hogy Hanna grófnő egy önálló úrhölgy, ki vagyonával szabadon rendelkezik; vagy özvegy, vagy fiusított leány. Grófoknál ezt csupán hallásból megtudni igen nehéz, miután ott a leány is, az asszony is «comtesse».

– Mi hát?

– Egyik sem.

– Nem nő és nem leány?

– Valóban egy kivételes lény. Több a semminél és kevesebb a valaminél. Addig úrnő csak, a míg rabnő marad. Szabad: addig, a míg tetszik neki fogolynak lenni.

– Érthetetlen talány! Kinek a rabja ő?

– Egy halotté.

– Egy halotté?

– De a ki királyné volt. Mária Teréziáé. – Még sem érted?

Incze némán mutatta, hogy «nem».

– Emlékezel arra a nagyszerű palotára a Hradzsinban, a melynek erkélyéről legelső ittléted alkalmával bámultuk azt a gyönyörű panorámát, a mit Prága és vidéke nyujt? Azt a palotát Mária Terézia építteté, abból a czélból, hogy abban huszonnégy előkelő családbeli kisasszony találjon menhelyet. Oly ifjú úrhölgyek (csak 18 évestől 24-ig vétetnek föl az új védenczek), a kik vagy árvaságra jutottak s hires nagy nevük mellett apáik vagyonát nem örökölték, vagy önkényt léptek be világgyűlöletből, vagy szülőik által küldettek oda, netaláni mesallianceok kikerülése végett. Hanna grófnő is ez intézet tagja. E rendnek az öltözete az a sötéthamuszin selyemöltöny, a mult századbeli szabással, a felfésült haj, a gyémántos diadém és csillagkereszt, s a kettős sassal hímzett keztyűk. Ennek a rendnek a volt fejedelemnője a mi császárnénk nővére, kinek fényképét nőm albumában láttad; a kép eredetijét pedig ama nő-asylum termében.

– Tehát Hanna apácza!

– Nem egészen az. Alapítványi hölgy (Stiftsdame). Conventjük szerzet, de nem köti őket hozzá a szokott szerzetesi fogadalom. Ők nem fogadtak sem engedelmességet, sem szegénységet, sem hajadonságot. Dicső királynénknak czélja volt egy olyan asszonyi asylumot állítani fel, a honnan a tisztességes világi örömök ki ne legyenek zárva; a hol a nemes leány úrnővé lehessen, úr nélkül; és szabadságában egyedül a becsület és büszkeség által legyen korlátozva. E rend hölgyeinek egyenként öt-hat szobás lakosztálya van, külön konyhája, teljes ellátása, saját fogata mindegyiknek, saját páholya a szinházban. Szabóját, divatárusnőjét fizeti a szerzet pénztára. Ugyanonnan minden szükségleteiken felül kapnak még évenként két ezer ezüst forintot gombostűpénzül. És rendelkezhetnek idejükkel, pénzükkel, mulatságaikkal szabadon. Mehetnek estélyekre, bálokba s hívhatnak magukhoz társaságot s részt vehetnek minden mulatságban, a miben rangbeli nők részt szoktak venni.

– És e szerint férjhez is mehetnek.

– Valóban azt is tehetik. Csakhogy erre ritkán van eset. Mária Terézia védenczei oly úrnői állást foglalnak el az életben, hogy azt sem nekik elcserélni nem lehet kedvök egy szerelmes ficzkó szép szemeiért, sem józaneszű férfinak nem támadhat kedve valakit elcsábítani közülök, hogy feleségül vegye, a ki abban a perczben, a melyben férjhez ment, elvesztett mindent, a mivel addig birt; ott hágy palotát, fogatot, gyémántokat, még a hamuszin selyemruhát is, a mire már kétszáz előre bejegyzett aspirans várakozik, ő pedig nem visz magával férjéhez egyebet, mint a feláldozott kényelem és uraság felejthetlen emlékét. – Kinek kell ilyen hozomány?

– Te nem hiszed, hogy lehetnek nők, hogy lehet «egy nő» a világon, a ki kényelmet, fényt fel tud áldozni szive hajlamának!

– A hol nőkről általában van szó, ott mindent lehetőnek hiszek. A hol azonban ismerős emberekről van szó, ott inkább látom azt, a mit tudok, mint a mit hiszek. S tudom azt, hogy te negyven esztendős vagy, Hanna grófnő pedig huszonnégy.

– Oly nagy távol az?

– Ne érts félre. Előnyösebb volna a helyzet, ha az időkor távola még nagyobb volna. Egy tizenhét-tizennyolcz éves leány, a ki akkor jött ki a növeldéből, inkább odatapadna hozzád s boldog lenne veled: de egy huszonnégy éves szűznek már lehetetlen, hogy ábrándja ne legyen. S az eszménykép a legveszedelmesebb vetélytárs. Az rosszabb, mint egy igazi szerető. Nem lehetetlen ugyan a diadal. De egy negyven éves férfinak egy huszonöt éves eszményképet kivetni a nyeregből – mindig pyrrhusi győzelem. Ha özvegy volna a nő, nem félhetnél elődöd árnyékától: a megboldogult férjnek voltak hibái, s azokat ismerték. De az ábrándképnek csak erényei vannak. De legnagyobb akadály köztetek a te saját kedélyed. Te mélyen tudsz érzeni, akárhogy titkolod. Azt, a mit elvesztettél, elfelejteni nem tudod soha. S ez az emlék nem fogja engedni, hogy boldog légy. Kapsz egy büszke nőt: a ki igaz, hogy hű lesz hozzád, becsületedet ridegen megőrzi, de a ki mindig fölötted fogja hordani a fejét s mindennap eszedbe juttatja azt a másikat, a kinek minden gondolatja te voltál, a ki csoda és tünemény volt, a mit te megszokott dolognak vettél. A halottak boszút tudnak állani magukért azokon, a kiket szerettek. Ti sohasem lesztek igazán egymásé: közöttetek fog ülni, lebegni, ha asztalhoz ültök, ha karöltve jártok, ha egymás mellett nyugosztok, örökké ez a két hidegítő alak: a nőnek a légben eltünt eszménykép, a férjnek a tengerben eltünt valóság. Nagy baj, hogy a halottak nem beszélhetnek. Azaz tán beszélnek, de mi nem halljuk. Van módja talán annak is. Magadra hagylak. Kisértsd meg őt magad elé idézni. Vedd elő arczképét, nézz reá hosszasan; hívd emlékedbe alakját, tetteit, szavait; idomítsd át lelkedben egy élő alakká s beszélj vele. Ő most már rád nézve egy szent, egy testvér, egy csillag. Kérdezd meg ezt a csillagodat. Meglásd, felelni fog neked.

Áldorfai némán megszorítá Walter Leo kezét s szemei tele voltak könynyel. Az idézett túlföldi lény már ott volt mellette.

Walter Leo sietett őket «magukra» hagyni.

«NEVER MORE.» SOHA TÖBBÉ.

Egy óra mulva, hogy Leo eltávozott Inczétől, következő tartalmú levelet kapta tőle:

– Köszönöm baráti részvétedet. Már irtam az elnöknek, hogy a megválasztatást elfogadom. Ma és holnap végzem a bucsúlátogatásokat ismerőseinknél.»

Leo visszairt neki:

«Örülök rajta, hogy az éjsarki fölfedezésnél megtaláltam számodra a Behring-utat. Szerencsés utazást».

Inczének csakugyan megjelent az, a kit hívott: az emlékezet.

Az emlékezet az a halott, a ki hazajár, valahányszor idézik. Néha hivatlanul is eljön s elhozza magával ismerős hangját, ruháit, tekintetét: eljő egész környezetével.

Az emlékezet beszélt Inczével. Nyugodtan, szenvedélytelenül, mint halotthoz illik.

Végigvezette őt multján – felfelé és lefelé.

Elvitte őt odáig, a hol belőle, a papból férj lett és apostata, a sors kényszerítő præstigiuma mellett. Mennyi küzdelembe került, mily nagy catastrophára volt szükség, hogy ez így düljön el!

Hanna annyiszor elmondatta vele élete viszontagságainak egyes eseményeit; azok igézték meg őt, azok nyerték meg számára. De egyet nem tudott meg tőle. Odáig nem hatolt el. Hogy mi volt Incze akkor, a mikor első szerelme kigyuladt? Egy pap! Ez még előtte titok. Szabad-e egy ilyen kimondatlan titokkal sorsát az övéhez kötni? Most már nem a megdicsőülésért, nem a halál előtti áldozat hitében, de csupán szive dobogásáért keresni a második szerelmet? Vajjon ezt a második nőt is elviheti-e magával majd, mikor *-re, derék hű választóihoz képviselői körútra lemegy? Bevezetheti-e őt is abba a kolostorba, a hol ifjú éveit tölté? Felnyithatja-e előtte is azt a czellát, megmutogathatja-e neki is azt a fehér talárt s azt a skapulárét? – Csitt!…

S azután megint visszavándorol a feljáró halott, az emlékezet, a közelbe. Találkozik Hannával a waggonban.

Az éjsarki felfedezés kiegészíti már a talány részleteit.

Hannát vitte testvére, mert a család úgy kivánta, Prágába, a Mária Terézia-hölgyek közt elfoglalni a számára impetrált helyet.

Hanna felirta a nevét a waggon ablakára.

(E névről valakinek meg kellett tudni azt, hogy ő hová utazott?)

Testvére azt mondta neki, hogy az ablakot ki fogja törni.

(Annak a valakinek nem volt szabad megtudni, hogy ő hova ment?)

Az összeütközésnél meghalt a testvér s Hanna nem kisérte azt vissza anyja házához.

(Neki meg volt tiltva oda visszatérni.)

Továbbutazott e rémjelenet, e fájdalom daczára Prágába.

(Neki parancsolva volt, hogy menjen oda. A család akarata törvény.)

S mikor amaz erkélyről széttekintettek a szép világ felett, Hanna sírt. Mit siratott? Azt, a mit ebben a szép világban elveszített.

S azóta úrnő és fogoly. Magáé és senkié.

… Incze szenvedélye le volt hűtve. Semmi sem olyan lebeszélő egy férfinál (csak a férfinál), mint az a felfedezés, hogy a nőnek, a kibe szerelmes, már volt egy bálványa, a kiről ábrándozott, a kiben hitt, a kinek nevére gyönyörtől dagadt keble.

Hajh! Amaz első fényes alak egyszerre ismerte meg benne a férfit és a félistent, s azelőtt nem lakott annak a szivében senki! Lelkének ő volt az elsője, az egyetlene, az egyeteme!…

Incze utoljára hagyta a bucsúlátogatást Hanna grófnőnél. Már most tudta, hogy annak délelőtt misére kell menni s egyéb ájtatos szertartásokon jelen lenni. Volt személyes tapasztalata ez életrendről.

Annak az elhidegítő gondolatnak pedig volt valami alapja.

Még mint nagyon fiatal lányka megimerkedett Hanna egy hasonlókorú fiatal cseh mágnással. Tánczvigalmakon látták meg egymást. Anyja és testvérei csak akkor jöttek rá, hogy Hannánál érzelmek is vegyülnek ez ismeretségbe, mikor ő egy igen kedvező házassági ajánlatot visszautasított s nyilvánossá tette, hogy családjával szemközt akarata van. Mikor tehát egy ilyen előkelő leány, a kire számos férfitestvér miatt nem vár fényes hozomány, s a ki rangjához illő épouseuröket elutasít, állhatatosan egy fiatal emberről álmodozik, a ki megint, a családi majoresco mellett, nem bír egyébbel, mint a főhadnagyi kardjával s a kinek minden jövedelemforrása egy csoport hitelező, a kiket nagy mesterséggel szivattyúzgat; hát ennek nem lehet más vége, mint hogy egy szép napon az ilyen magas rangú kisasszonyt a legidősebb bátya elkiséri Prágába; a család kieszközölte már a helyet a Terézia-rend alapítványában; az ifju főhadnagyot pedig elteszik garnisonba valahová Nagy-Szebenbe vagy Mantuába.

Onnan aztán levelezhetnek egymással, ha az nekik könnyebbülést szerez.

Hiszen fogva, száműzve egyik sincsen. A szép úrhölgy is megválthatja magát a Hradzsinból egy előnyös házasság árán, az ifju főhadnagynak is fenn van hagyva a szabadulás a nagyszebeni kaszárnyaéletből, mihelyt rászánja magát, hogy két heti szabadságot kérve, ez időt felhasználja arra, hogy felutazzék Sachsen-Weimarba, a hol egy gazdag grófi család egyetlen leánya – nem szép ugyan és nem is fiatal, de hatalmas, – egyenesen ő reá vár s máshoz nem akar menni (s teheti, mert nincs testvére). Azonban az ifju főhadnagy inkább tanulmányozza Nagy-Szebenben, vagy Mantuában a török buzát, az első helyen puliszka, a másodikon polenta-alakban, mint hogy a lova fejét Sachsen-Weimar felé fordítsa, s elvetesse magát egy gazdag fiusított leánynyal. Hívek maradnak mindketten ábrándjaikhoz, s beérik a kölcsönös levelezéssel, a minek hangja bizonyosan oly illemes, oly tartózkodó, hogy nyilvánosságra hozatal esetén sem egyiket, sem másikat nem compromittálhatná. Csupán egy-egy reménysugár árulja el, hogy a jövendőnek még vannak ábrándjaik rájuk nézve. Az úrhölgyre nézve e remény nagyon halavány. Az által, hogy legidősebb bátyját a waggon megölte, testvérei száma meg sem fogyott, a mit úgy kell érteni, hogy az utána következő addig a papi pályára készült, de a mint ő reá jutott az elsőszülöttség, visszalépett (még nem volt felszentelve) s be lett töltve az üres hely. Hanem az ifju főhadnagynak vannak chanceai. A majoresco után ő következik. Egy szerencsétlen párbaj, egy elhibázott medve, egy túlságosan élvezett mulatság s azt kiáltják: «válts föl!»

Három-négy hónap óta azonban egészen kimaradtak a kölcsönösen egymást keresztező levelek.

Hanna grófnő minden nap hallgatta a magyar szabadsághős mámorító szavait. Egy nőre, kinek nevelési alapja az volt, hogy császárt és Istent tiszteljen, úgy hatnak az ilyen merész eszmék, mint gyönyört adó méreg. A idegenszerű, az ellentétes élvezteti magát. Kivált ha azt egy tökéletes férfi adja elő, a ki nemcsak mondani tudja e nagy, merész dolgokat, hanem meg is merte azokat tenni. A nő bámulta ebben a férfiban saját magának ellentétét. Ő maga, ki rangjára, őseire oly büszke, osztályát mégis úgy elitéli magában, jól ismert balfogalmaiért, saját nyomoráért; a férfi pedig, ki a népből született, mint imádja ezt a népet, mely pedig az ő nagyságát meg nem érti s irígykedik rá. Ez negyven éves korával is fellángoló kedély, ő pedig ifjan is oly hideg. S az ellentétek vonzalma erős.

De hogy az a másik is elfeledte a levélirást, az már csodálatos.

Hiszen köztudomású dolog, hogy a tavaszi Mars-mezői lóversenyen a majoresco egy akadály átugratásánál belebukott az árokba, s ló és lovas kitörte a nyakát. A ló negyvenezer francot ért. És ezzel most az ifjú főhadnagy egyszerre előreléptetődött a megdicsőült helyére s urává lett a nagy birtoknak, most az ő neve elé jön a «von und zu».

Hanem azóta nem irt levelet Hanna grófnőnek. Ez várta, hogy talán maga jön a levél helyett. Az lett volna legtermészetesebb. De nem is jött. Hanna grófnő végre elszánta magát arra a lépésre, hogy levelet irjon a majoresco majordomojának, annyit kérdezve tőle, hogy hol van «ő»?

A kérdezett úr aztán nem késett a felelettel, hanem rögtön válaszolt a grófnőnek, hogy bizonyára «Ő», a mint átvette a majoratust s imitt-amotti hitelezői kielégítésével első gondját lerázta, azonnal felutazott Sachsen-Weimarba s azóta ott ül.

Hanna grófnő újra meg újra elolvasá a levelet s aztán elmélázott rajta. Tanulmányozta a férfi szivet.

Addig, a míg szegény főhadnagy volt, nem kellett neki a sachsen-weimari gazdag örökösnő: rút volt neki és nem fiatal. Most már, hogy ő is gazdag lett, az is szép lett egyszerre és szeretetreméltó. Milyen nagy a férfiak büszkesége! Mint szegény ördög nem engedte magát megváltatni egy gazdag hölgy keze által, ehhez kevély volt. Hanem a mint gazdaggá lett, ugyanez a büszkeség odaviszi őt hozzá, hogy most ő hódítsa meg azt, a ki őt el akarta venni. Mint kénytelen tiszti cœlibatusban élő kis úr rajongott egy apáczaéletet folytató barátnőért, s a mint egyszerre nagy vagyonhoz jutott, azt nézi, hogy szerezzen még egyszer annyit a birtokához – egy kézszorítás árán?

De hát nincsen-e a gazdagok, a hatalmasok e rendszeres conspiratiója ellen egy tromfja, egy antidotuma, egy ellenösszeesküvése a szegényeknek, az elhagyatottaknak? s ha azoknak lehet széttépni a szív, az érzelmek minden örök törvényeit, a rang, a büszkeség követelményeiért, nincs-e ezeknek is diktálva a megtorlás abban, hogy ők meg a rang, a büszkeség, az előítéletek szabályait tépjék széjjel, az egyedül nemes érzelmek parancsaiért?

Hanna grófnő egyedül sétált alá s fel magányos szobájában. Körüle aristocraticus pompa, feldíszítés. Kárpitok, butorok, fényes csecsebecsék azt az ámító külszínt adják szobájának, mintha az egy gazdag úrnő lakása volna. És ez nem igaz. Ez mind csak addig az övé, a míg benne lakik. Asszonyunk, Mária Terézia a maga idejében saját termeiben sem ismerte a pompát. Laxenburgi kastélyának butorzata emlékeztet a régi magyar földesurak legtakarékosabbjainak berendezésére. Az alapítványi hölgyek tehetik azt, hogy a kopott, sima falakat freskókkal ékesítsék, selyemmel behuzassák, s hozathatják butoraikat Párisból, hanem az mind nem az övék; ha elég könnyelműek voltak évenkinti (lázsiásokban kifizetett) kétezer forintjokat el nem rakni a szekrénybe, hanem kiadni faragott fára, bronzra és festményre, az ő káruk; ez mind itt marad az intézetnek. Addig az övék, a míg benne laknak.

Hanna grófnő ki-kitekintett ablakából az alant elterülő városra, ismét végigjárta szobáját, majd beletekintett az asztalán heverő levélbe. Börtön az mind! Az a város, az a szoba, az a levél. Ha mind valamennyit bele lehetne dobni az égő kandallóba!

Komornája zavarta föl e keserű mélázásból. Látogatójegyet hozott be egy idegen úrtól, a ki még sohasem volt itt.

Hanna grófnő elvette a jegyet reszkető kézzel. Nem volt azon se czím, se korona, «Áldorfai Incze» állt rajta, semmi más.

– Szivesen látom.

Mikor Incze belépett, már le voltak törülve a könyek; Hanna grófnő kedélyesen nyujtá az érkezőnek kezét.

– Valahára mégis meglátogat ön engem is!

– Ön tudja azt, grófnő, hogy senkinél sem tisztelegtem eddig e városban.

– S a mai nappal felszabadult ön a fogadalom alól.

– Miután látogatásom egyúttal bucsúvétel.

– Ön elhagyja Prágát?

– Hazahivnak Budapestre. Megválasztottak képviselőnek újra.

– S ön ismét nekimegy annak a tövisbozótnak, melynek saját szavaiként csak tüskéi vannak, de levele, gyümölcse nincs.

– Parancsolnak velem.

– S noblesse oblige.

– Saját nemességem ugyan nem igen kötelez, mivel nemes nem vagyok; apám paraszt volt, lekötelezve sem vagyok se hazámnak, se kormányának semmivel; hanem a cseh nemesség csakugyan kötelez, hogy elmenjek. A mióta tudva van megválasztatásom, a hány nemes barátommal találkoztam az utczán, «Isten jó nap!» helyett mindegyik azzal köszönt, hogy «szerencsés utat!» s ha még holnap is itt látnak, holnapután már rendőri hatalomszóval utasítanak ki innen.

Hanna grófnő megkinálta Inczét, hogy foglaljon helyet.

A kandallóban egy tűzbe dobott levél vetett lobbot.

Hanna grófnő leült Inczével szemközt.

– Ön tehát visszamegy leülni ugyanarra a helyre, a hol annyi keserű tapasztalást szerzett, szolgálni ugyanazt az ügyet, melyben annyiszor megcsalódott, küzdeni ugyanazért a fajért, a mely önt csaknem számüzte?

– Nem tehetek másként, grófnő. Fátumunk az, hogy a mit egyszer megszerettünk, azt, ha bántott, se tudjuk elhagyni, ha elveszett, se tudjuk elfeledni.

– S mikor fog ön ismét bennünket meglátogatni?

Áldorfai nagyot sóhajtott s csendesen ingatva fejét, mély, tompa hangon felelé:

– Never more.

Ez csak két szó. De a kifejezés, melyen e két szó mondva volt, egy feltárt szívbeli titok.

Hanna grófnő és Incze között hosszú hallgatás időköze támadt e szavak után. Mindenik azon gondolkozott, hogy mondjon-e még többet is?

Hanna szegte meg végre is a csendet. Ő volt a bátrabb.

– Ön nem tudta eddig, hogy én hol lakom?

– Nem.

– Önnel tegnap tudatta azt Walter Leo, hogy én mi vagyok!

– Honnan sejti azt a grófnő?

– Mert velem is épen aznap ismertette meg az ön helyzetét. Ön szegény sorsban él, szigoruan szabott jövedelemmel.

– Ha azt mondta, igazat mondott.

– Én elhiszem neki, mert ő nem szokott ámítni, hogy önnek csupán a mindennapi kenyere van biztosítva.

– Valóban úgy van.

– Akkor ön nagyobb úr, mint Starrwitz Johanna grófnő, mert nekem az sincs.

Áldorfai Incze még most sem szédült bele az eget mutató mélységbe.

Starrwitz Johanna grófnőnek kellett fölállni helyéről, odalépni hozzá s azt kérdeni tőle:

– Akarja ön e száraz kenyeret megosztani egy nővel, ki önt az egész világ minden férfia fölé emeli?

Incze megrettenve a rászakadó mennyországtól, ámultan rebegé:

– Hanna grófnő!

– Mondja ön: Hanna! s kezét nyujtá neki.

Incze megragadta a neki nyujtott kezet, büszkeségben ittasult szenvedélylyel s most már az egész alakot kedve lett volna átszorítani, de a «szerzetbeli hölgy» gyöngéden visszatartá őt magától, komolyan súgva:

– E falak között nem ölelkeznek.

Hanem kezét ott hagyta Incze kezében s megszorítá azt erősen.

– Ha ön akarja és érdemesít rá, elhagyom ezt a helyet, s benne mindent, a mi most körülvesz, pompát, kényelmet, előkelő rangot, s nem gondolok rá soha vissza többet. Megyek abba a viskóba, a mit ön otthonának nevez, s ha nem tarthat ön cselédet mellettem, végzem annak a dolgát. S mikor ön egyszer a keresményéből egy kartonruhát vehet a számomra, azt megbecsülöm jobban, mint mindazt a selymet és csipkét, a mit rabkoromban rám raktak. Ön tudja, hogy nekem semmim sincs, én tudom, hogy ön szegény, van-e bátorságunk sorsunkat összekötni?

Incze meg volt hódítva. Reszketett. Fázott. Ez nagyobb diadal volt, mint a milyenre érdemesnek hitte magát. A büszke istennői szépség saját egész nagylelkével tölti be az ürt, mely kettőjök közt van, rangra és életkorra nézve. Szemébe mondja azt, a mit nem hitt soha, hogy őt lehet szeretni, csupán önmagáért, nem érdekből, nem dicsvágyból, nem a fellelkesítő bámulat befolyása alatt, nem a halál fenyegető kétségbeesései között, lehet szeretni azért, mert férfi! Hogy lehet őt kiválasztani ezer meg ezer férfi közül s eldobni érte az egész világot! És elmenni vele együtt nyomorogni a jólét örök menhelyéből, csak azért, hogy az övének nevezhesse a nő magát.

Incze két kézzel ragadá meg Hanna kezét s legalább a kezet vonta keblére.

– Egészen vak vagyok a gyönyörtől, rebegé, s nem csodálnám, ha meg is némultam volna. Hanna! Azt hiszem, hogy álmodom azt, a mit olyan sokszor álmodtam. Ezt nekem lett volna kötelességem megmondani s én oly gyáva voltam, oly bizalmatlan önhöz és magamhoz, hogy meghagytam magamat öntől előztetni. Hihetlen volt előttem az, hogy egy férfi egy hölgy elé léphessen azzal a szóval: «te adj oda értem egy egész világot, s végy érte cserébe engem». Ön mondta ezt nekem Hanna, kérdetlenül, futni készülő gyávának, s e szavával oly adósságot terhelt szivemre, a mit csak egész életem lesz képes visszafizetni. Ez az élet, az öné. S ne higyje azt, Hanna, hogy olyan sötét sors az, a mit ön meg fog velem osztani. Az a mondat a száraz kenyérről, csak szójárás. Annyira szegények nem leszünk. Egy férfi, a kinek tőkepénze van «itt» és «itt» (tenyerére és homlokára ütve mondá), még mindig élhet úrmódra a világon, ha nem örökölt is uradalmakat, s ha van mellette egy szerető szív, a ki buzdítja, ki erélyét fokozza, fog tudni dolgozni kettő helyett is!

– Igen, igen! szólt Hanna fellelkesülten; én is megtanulok dolgozni, úgy, mint az a másik tudott, a kit ön előttem megsiratott; eltanulom tőle azt, a miben ő olyan nagy volt, iparkodom őt utólérni, de nem elfelejtetni önnel! Nem. Az ő arczképét le ne tegye ön értem soha. Viselje az enyimet is keblén, de az övével együtt, egymással szemben. Mi nem leszünk egymásnak vetélytársai!

E szóra Incze térdre roskadt s most már könyeivel áztatta a kezében tartott erős kezet. Az emlék expiálva volt. A tenger aluli szózat hangzott jóváhagyó zúgásként fülében. Ez volt szivének legfájóbb része. Ezt gyógyította be ez a szó.

Hanna gyermeteg mohósággal sietett rögtön a legközelebb keze alá eső albumából egy fényképet kiszakítani s arról levágva a főt, ő maga illeszté azt bele abba a kis könyvalakú medaillonba, melyben Incze Serena arczképét viselte keblén, szemközt ezzel a másikkal.

Meg volt Inczének engedve, hogy csókolja össze mind a kettőt, az új menyasszonyét is, meg a régiét is.

Ettől aztán egészen üdvözült lett.

Hogyan került vissza a Hradzsinból a Venczel-térre, arról nehéz volna számot adni.

Walter Leoék épen ebédnél ültek, de nem várta ő azt, míg annak vége lesz, berontott közéjük. Szivesen is látták minden időben.

– Tehát ön csakugyan elutazik tőlünk Pestre? kérdé siránk hangon Helene.

– Rövid időn.

– Ah, az a csúnya Pest!

– Nem, bárónő! Budapest igen szép. Ön azt majd meg fogja látni.

– Én? Mit keresnék én Pesten?

Incze rejtélyesen mosolygott.

Helene ideges látnoki kedélylyel mondá akkor:

– Ön mosolyog! Ön nevet valamin! Én kitalálom. Ne szóljon! tudom már! Ön nőül veszi Hannát!

S azzal tenyereibe tapsolt.

– Azaz, hogy Hanna veszi férjül őtet, szólt nevetve Walter Leo. Tudtam én azt már tegnap.

Helene e szóra fölsikoltott, kitörő örömmel, s megakadályozhatlanul nyakába borult Inczének s összecsókolta annak arczát, jó kedvében féktelenül kiáltozva: «kedves, édes Incze! Drága Inczém!»

Walter Leo csak a vállait vonogatta, s mutogatott a szemöldeivel meg a tenyereivel feléjök. (Tanuja volt e jelenetnek a fia meg a társalkodónő, meg egy öreg zongora-művész is.)

– Itt van ni! Tessék! mondá Leo. Már most én e miatt kell, hogy elváljak a feleségemtől. Ezt is el kell venned. Tarthatsz két asszonyt.

Incze nem volt most megijeszthető állapotban; nagyon felébresztették benne az oroszlánt.

– Hát az is jó lesz, vágott vissza. Hanna már megengedte, hogy az ő arczképe mellett a másikat is viselhessem. Megengedi még a harmadikat is.

Walter Leo gúnynyal figyelmezteté:

– Sógor! Elég hivatal lesz neked az az egy asszony is! Hanem hát most gyere, csókolj meg engem is. Hiszen csak quittek vagyunk. Én is kaptam egyszer egy csókot a te feleségedtől, bár még most is élne, szegény!

Ez pedig nagy gorombaság volt Hanna irányában.

– Hanem hát már most lássunk a prózai intézkedések után, folytatá a bankár, mert az ötödik felvonás után még sok dolognak kell történni, a míg a lámpákat eloltogatják.

A sok dolog között az volt a legnagyobb dolog, hogy Inczét, mint eretneket egy olyan hitbuzgó család tagjával összeeskessék, minő a Starrwitzeké, melyben mindenkor volt egy püspök vagy apátur. Szerencséje volt Inczének, hogy dimissoriálisát a dudai matricula nyomán az ottani új lévitától kapta meg, az volt az ő illetékes papja. Így az előéletéből bizonyos stadiumig nem sejtettek semmit; mert ha azt Prágában megtudják, bizony beteszik a szürit a Daliborkába, mikor épen esküdni megy!

Végre nagy nehezen a családot repræsentáló Starrwitz majoresco is ráadta a frigyre kénytelen-kelletlen áldását.

– Nem egész mesalliance. A tábornokból lehet megint tábornok, a képviselőből lehet minister, s a convertitából lehet reconvertita. Az asszony lásson hozzá, hogy mivé tegye? Ha választotta magának: habeat sibi!

Hanna és Incze most már mint férj és feleség utaztak ismét együtt a vasuton.

CONSORS ÉS CONSORS.

Jól mondta azt Walter Leo, hogy a halottak boszút tudnak állani azokon, a kiket szerettek.

Áldorfai csak a házassága után vette észre, hogy valamit nem kapott meg a feleségével: a lelkét.

Övé volt a szép test, oly valóságosan az övé, mintha cserkesz apától vette volna stambuli bazárban, a kinek derekán az övét csak a vőlegény kése metszi keresztül, hanem a lélek épen úgy nem járt együtt vele, mint annál.

A helyett annak a másiknak a lelke, ki az Isis-lugas alatt nyugszik, járt el mindennap haza s ott ült az új nő és a férj között.

Áldorfai imádta nejét, de kénytelen volt minden lépten-nyomon visszaemlékezni az elvesztettre, s összehasonlítást tenni a mult és a jelen között.

És pedig Hanna igyekezett tökéletes feleség lenni, csakhogy nem értett hozzá. Ezt nem tanítják az apáczáknál.

Hűsége férjéhez látványszerű volt, a tüntetésig ment idegen férfiak irányában. Serena nem úgy tett. Ő elfogadta a tréfát, enyelgést, a mulatságot, úgy, a hogy adva volt, s Inczének soha egy gondolatja sem volt, hogy rá féltékeny legyen, hosszú távollét alatt sem. Más tudománya volt annak szerelmét bebizonyítani!

Hanna takarékos is volt, csakhogy azt a zsugoriságig vitte s kizárt minden vendégszeretetet. Férjét szoktatta ahhoz a vékony tartáshoz, a hogy a cseh beamterek élnek otthon. Inczének aztán ilyenkor elüzhetlenül ott ült a jobbján az a «másik», a ki még a bujdosások idejében is vendégsereget gyűjtött maga körül s férje kedvéért megvendégelte a menekülteket szépasszony-főztével, és az neki semmibe sem került. Hanna is megteszi azt sokszor, hogy megtudva, mi férjének kedvencz étele, maga kimegy a konyhára, hogy őt azzal meglepje. De milyen nagy dologba kerül az neki! Serena egyetlen főzőedényben el tudott készíteni egész ebédet, ha megszorult; mikor Hanna főz valamit, estig nem győzi a cseléd elmosogatni utána a sok bekevert edényt. Aztán elvégre sem úgy üt az ki, a hogy kellene. Az ember csak megköszöni, kezet csókol érte, magasztalja is, hogy milyen jó, de csak nem úgy van az!

Hanna is egész nap dolgozik, tesz-vesz, mint egy cseléd, kifárasztja magát, aztán oda van. Semmi sem esik keze ügyére. Ha kávét főz, a szesz lángjával leégeti hunczutkáit, ha theát főz, leforrázza a vizzel a kezét, ha hozzá fog egy öltönyt magának megvarrni, azon egész nap szab, krétáz, öltöget, de az napról-napra messzebb esik az elkészüléstől, mintsem közelednék hozzá, s aztán este kimerült, kifáradt, mindennap érezteti férjével nem azt, hogy ő grófnő, hanem azt, hogy szolgáló. (Úgy-e te «Hajdani», mikor vége volt, hosszú nyári estével a nehéz kerti munkának, dalolva jöttél be a házba, s nem várhattál, a míg gyomlálástól szennyes kezeid megmosod, odahíttad kedvesedet, hogy csókolja meg addig is énekes ajkaidat s aztán egy percz mulva már olyan tiszta és fehér volt az a két dolgos kéz, mint a patyolat, akkor odatartottad neki, hogy csókolja meg sorba mind az öt ujját, s jókedved hangja életet költött a házban. Még gondod volt a férjnek az esteli pipát is sajátkezüleg megtölteni s parazsat tenni rá a tűzhelyről!…)

Inczének még ez utóbbit is nélkülözni kell; Hanna főfájást kap a füsttől. Csak az országházban gyujthat rá a folyosón; de azért is orrt fintorítanak, ha otthon megérzik a kabátján ennek az «alkotmányos húsfüstölő intézetnek» a zamatja.

Incze egészen otthonülő emberré vált. Kedvencz mulatságával, a vadászattal fel kellett hagynia: Hanna nem türi a vadászkutyákat. Semmi állatot sem szeret. Még egy madara sincsen. Az állatkedvelés pórias szenvedély, ha a versenylónál s a kopófalkánál alább száll. A kutyával megosztani falatját haszontalan kiadás, s az állat után tisztogatni, fölösleges fáradság. Hannának semmiben sem telik öröme. Egész élete egy folytonos önfeláldozás.

Incze is egész nap otthon ül. Könyvárusok számára dolgozik. Régi jegyzetekből új útleirásokat készít, ivét tizenöt forintjával. Folyvást dolgozni kell. A fáért, a cselédért, a szabóért, a butorokért, az adóért, a casinói, klubbi tagságért.

S a férj, a ki egész nap dolgozik, elfelejt felesége iránt figyelmes lenni. Minden gondolatját az üres papiros foglalja el.

Aztán néha egy-egy országgyülési beszédre is kell készülni. Incze az ellenzék padjain ül. Ülnek ott elegen, a kik egész három esztendőn át egy árva szóval sem czáfolják meg, hogy nincsenek a Karthausi barátok szerzetébe fogadkozva, s csak a szokásos «igen» és «nem» memento mori hangzatával adnak koronkint életjelt magukról; mégis igen derék emberek. De Áldorfai – gyanusított ember! Neki hébe-hóba fel-fel kell támadni, s megragadni az alkalmat, hogy egy szónoklattal bebizonyítsa eddigi elveinek törhetlenségét. Az ilyen beszédre aztán készülni kell. S a beszédére készülő államférfiu kellemetlen étkező társ az asztalnál. Jó szerencse, ha az asszony elég tapintattal bir, kitalálni az indokot s mosolyogva jegyezni meg: «te most ugy-e bár azt gondolod, hogy a miniszterrel beszélsz!»

Walter Leoék többször meglátogatták Budapesten Áldorfaiékat.

Panaszkodásról szó sincs. Arra Hanna nagyon büszke. De beszél hangosan a tüntetőleg kimutatott egyszerűség, visszavonultság, szigorú életmód.

Helene aztán otthon majd megöli a férjét, hogy segítsen rokona szorult állapotán. Ő azt hiszi, hogy az olyan könnyen megy.

E közben a politikai válság egészen élessé vált.

Az osztrák-porosz háboru sajátszerű megvilágítást adott a belállapotoknak. Kiegyezkedésről beszélt minden ember, vagy egy vagy más módon. A magyar országgyülésen nagy összemérkőzésre készültek a pártok. Incze még mindig az ellenzékhez tartozott; nem is lehetett a hajdani honvéd ezredesről egyebet föltenni.

Ebben az időben tehát drágák voltak a szavazatok.

Egy monarchia sorsa, ujjáalakulása vagy szétomlása függött minden névszerinti szavazástól.

Ezekben a napokban a szokottnál is többet időzött Walter Leo Budapesten. Csaknem mindennapos volt azalatt sógoránál.

Politikáról a világért sem beszélt volna vele. Ismerte elvhűségét.

Hanem egy napon, mikor már megvolt a magyar felelős ministerium, azzal a hirrel lepte meg Inczét, félre hiva őt dolgozó szobájába, hogy igen fontos «nemzetgazdászati» eseményt akar közölni vele.

Ez neutralis tér.

Egy consortium van alakulóban, mely az X és Y közötti vasut kiépítését Magyarországon szemelte ki feladatául s ezen consortium óhajtaná, hogy Incze is lépjen be engedménybirtokosai sorába.

– De hisz én semmit sem értek a vasutépítéshez, monda Incze.

– Az a mérnökök dolga, nyugtatá őt meg Leo.

– A pénzszerzéshez még kevesebbet.

– Az pedig a bankárok dolga.

– Hát az én dolgom micsoda? kérdé akkor Áldorfai.

– Hazafiui buzgalmaddal előmozdítani a terv kivitelét, mely hazád egy részének a kivánt jóllét fokára emelkedést megkönnyítendi.

A czél magában véve nem lehetett gyanus.

– De a kivitel mégis anyagi koczkáztatással jár.

– Ha én ott vagyok, akkor bizonyos lehetsz róla, hogy nem koczkáztatsz semmit. Ellenben rád nézve az a biztató előny származik belőle, hogy ha te befolyásod által az engedményt megnyerni segítesz, a társulat téged megválaszt igazgató-tanácsosának s az ilyen hivatal, mint tudod, hetenkint egy napi munka mellett, évenkint öt-hatezer forintnyi tiszteletdijt szokott eredményezni.

Ez nagy hang volt Incze előtt.

Évenkint öt-hatezer forint, becsületes úton keresve! Ez épen helyreütné azt a különbséget, a mi a képzelem és valóság: – egy osztrák nyugdijas tábornok s egy amerikai elbocsátott generális között létezik.

– S kik lennének az engedménykérők? kérdezé Leotól.

– Magam volnék az egyik, a másik úri magad, a harmadik pedig gróf Bauernhass Siegebert.

– Ejnye, de furcsa név.

– Ne bajlódjál te a névvel. Előkelő nagybirtokos Csehországban, és tekintélyes nagy úr. Nekem régi jó ismerősöm. Mihelyt beállsz a consortiumunkba, megismertetlek vele. Igen józan nemzetgazdászt fogsz benne megismerni. Tehát kezet rá.

Incze nem tétovázott kezét adni Leonak, ki azután e tárgyat befejezettnek nyilvánítá.

Pár nap mulva Leo tudatá Inczével, hogy az egész vállalat a legsimább úton van: semmi akadály sincs előtte. Kicsinált dolog, hogy Inczét a társulat az igazgató-tanácsosok sorába fel fogja venni.

Minthogy ez már egészen bizonyos volt, Incze nem is tartózkodott azt nejével közölni. Elmondá Hannának, hogy ő most egy olyan állomást fog elnyerni, mely öt-hatezer forint évi jövedelmet biztosít számára s ennek elnyertével ő is képes leend nejének az óhajtott kényelmes és gondtalan életet megszerezni.

E felfedezés jutalma volt Inczére nézve egy egész boldog és semmi incidens által meg nem zavart, nyugodalmas nap. Hanna oly gyöngéd volt, hogy legelső föltételül ezt köté ki:

– Akkor legalább te sem fogsz egész nap az iróasztalod mellett ülni, hanem néha majd az enyim is leszesz.

Az ügy sietve haladt, Walter Leo nem hagyta azt pihenni.

Egy hét mulva már meghivták Inczét a consortium alakító ülésébe. Ez itt Budapesten ment végbe, minthogy a magyar kormány tanácsosának is részt kellett benne venni.

Voltak jelen a tanácskozáson öten, a kiknek a neveit mind elfelejtette Incze, a mint Leo elmondta azokat neki, csupán az az egy különös név: Bauernhass Siegebert, ragadt meg figyelmében; annak a viselőjét meg is nézte nagyon.

Magas, délczeg fiatal férfi volt; középen elválasztott szőke hajjal, mely rendetlen tincsekben hullott vissza homlokára. Szőke favorija, cotelettjei finomul gondozva; arczán előkelő nyugalom s ha vannak szemek, a melyek beszélnek, úgy ennek a szemei azok voltak, a melyek hallgatnak. A mi legfeltünőbb volt rajta, az, hogy svéd keztyüit az egész értekezlet alatt a kezein tartotta. Mikor Leo bemutatta őket egymásnak, Inczének is keztyüs kezet nyujtott szorításra, keztyüs kézzel számított, keztyüs kézzel irta alá a nevét.

Mikor készen volt az engedményokmány, a jelenlévő tagok szerencsét kivántak egymásnak a vállalathoz és egymáshoz s ismét kezet szorítottak, a viszontlátásig.

(Ez lesz tehát az én «consors»-om, mondá magában Incze, nagyon emlékébe edzve azt az alakot, melynek hajfürtei, mint a szomorúfűz ága, hullanak szemei elé.)

Különösnek találta, hogy ez a szó: «consors», azt is jelenti, hogy «feleség».

Hazatérett sietett elmondani annak a másik consorsnak, hogy az említett ügy már annyira rendben van, hogy annak a rovására megbizhatja Hannát, nagyobb szállást keresni s azt tetszése szerint bebutoroztatni.

Hanna azt felelte rá, hogy majd ráérünk, ha egészen kezünkben lesz.

Incze aztán nagyobb elhitel végett elmondá neki az egész alakító ülés lefolyását: kik voltak jelen? s nem titkolta el a fölötti megbotránkozását, hogy Bauernhass gróf az egész gyülés alatt le nem húzta a kezéről a keztyüt; neki is keztyüsen nyujtotta a kezét parolázásra, a mi tisztességes emberre nézve gyönge megbántás.

Hanna mentőleg szólalt fel.

– Ez nem gőg, csak megszokás. Némely úri háznál ép oly kevéssé jelennek meg az összetartozók keztyü nélkül a kezükön, mint czipő nélkül a lábukon, keztyüben ebédelnek, sőt keztyüben hálnak is.

Incze nem akarta felhasználatlanul hagyni e téren szerzett tapasztalatait.

– Hiszen nekem is volt szerencsém egy időben mindennap herczegekkel együtt ebédelni, mondá kérkedőleg; a krimi háboru alatt, még pedig angolokkal; de azok, mondhatom, hogy puszta kézzel nyultak a bográcsba velem együtt. Pedig úgy hiszem, az angol aristocratia is megközelíti büszkeségre a csehet.

– Azt, a mi hadjárat alatt történik, ne vegye ön a rendes élet zsinórmértékének. Háboruban az is megeshetik, hogy az ember dobszónál esküvőt tart, a mi más időben nem járná meg.

Hannának bizonyosan nem más eszmejárás hozta ezt az ötletet, mint hogy épen aznap adták a német szinházban ezt a víg operát: «az ezred leánya, vagy a házasság dobszónál»; de Inczét nagyon fájó részén találta ez a szó. Azt hitte, hogy az ő első házasságára czélzott az.

Nagyon elkomorult rá s menekült dolgozó-szobájába.

Ott azután elgondolkozott rajta s átlátta, hogy ő a hibás, ő kezdett élczelni a cseh aristocratiára, holott annak egyik legbüszkébb tagja választotta őt férjül s az nem szégyel most az ő házánál oly munkát végezni, mintha egy pipereárus bolt hölgyei közül választotta volna őt ki. Rávette magát, hogy visszamenjen hozzá és kiengesztelje őt.

Hanna csakugyan ott ült megint annál a szerencsétlen ruhánál, melyen mindennap szab, varr és fejt; s mely makacsul felfogadta, hogy soha el nem készül. Varrt és látszott a szemein, hogy fejfájásban szenved.

Hjaj, de könnyű ám kiengesztelni egy asszonyt, a ki haragszik, a ki pöröl, a ki sír, a ki dúl-ful, ront-bont, körmöl és pofoz; de hogyan kiengesztelni egy nőt, a ki hallgat, a ki egykedvű arczot csinál, a ki még csak egy arczvonással sem árulja el, hogy mi baja van?

Incze mégis addig könyörgött neki, míg kiimádkozta a kezéből azt a Penelope-szoknyát.

Akkor aztán Hanna nekiállt kávét pörkölni a borszeszgépen. Az is jó a fejfájás ellen.

Incze aztán, hogy kedveskedjék, hogy hátra ne maradjon, vagy talán hogy tréfás fordulatot adjon a feszült helyzetnek, a maga részéről elővette a kávémalmot s elkezdte a Hanna által pörköltet megőrölni.

Hiszen annyiszor tette ő ezt Serenával.

De már erre kitört Hannából a harag. Összecsikorgatta gyönyörű gyöngysor fogait s megrázta a fejét, s a két öklét megreszkettetve, riadt rá a gonosztevőre.

– Takarodjék ön! Hisz mind elrontja a kávédarálót, ha forrón őröli meg benne a kávét! Ennyit sem tud? pedig az egész világot bejárta, s még országos képviselő akar lenni!

Incze aztán menekült is a casinoba.

«Országos képviselőnek lenni!» Lehet is az, mikor otthon az ember magamagát sem meri képviselni! Aztán most készüljön az ember, ilyen feleségtől megpuhított kedély mellett, a fulminans philippicára a kormány ellen! Nem is készült ám!

A casinóban összetalálkozott Walter Leoval. A bankár arról az örvendetes eseményről tudósítá, hogy a ministertanácsban kedvezően intéztetett el az engedélyokmány.

– Hanem már most egyet mondok, kedves barátom. Azt egészen természetesnek fogod találni, hogy mikor te a consorsaiddal együtt a jelen kormánytól engedélyt kérsz egy állami kamatbiztosítás mellett épülendő vasutra, ugyanakkor nagyon furcsán zavarná meg a nótát, ha te egy füst alatt egy kegyetlen philippicát tartanál a kormány ellen a budgetvita alkalmával s ellene szavaznál annak a költségvetésnek, melyben a saját vasutad is benne szerepel.

Ezt bizony Incze maga is furcsának találta.

– Jó! Majd mikor rám kerül a beszéd sora, este kimegyek mezítláb a hóra, reggelre berekedek s másnap tanum rá az egész világ, hogy nem szónokolhatok.

Ennyire már elment.

Walter Leo és Bauernhass gróf ott maradtak Budapesten addig, míg engedélyokmányukat ki tudják ásni a ministeriumtól, a mi nem megy minden artézi kútfúrás nélkül.

Ez idő alatt Leo többször meglátogatta Áldorfaiékat, de Bauernhass sohasem.

Leo annyit megtudott a társalgásból, hogy Hanna sehova sem jár, még szinházban sem volt, Budapest mulatóhelyeit épen nem ismeri. Az mind sok költségbe kerül s Incze sem ér rá, mert az reggeltől estig dolgozik.

Leo erre azt a megjegyzést tette magában, hogy a mely családnak mintegy négyezer forint jövedelem mellett ártatlan mulatságokra nem telik, ott vagy a férj rossz számító, vagy a nő rossz gazdasszony. Azonban Budapest drága város. Itt a lélekzetvétel is pénzbe kerül. Ez is igaz.

Egy napon ismét, mikor a budgetvita egész forrójában állott, ezzel a közleménynyel lepte meg Walter Leo Áldorfai Inczét:

– Kedves sógorom. Kutya van a kertben! Az engedélyokmány már minden hivatalszobán szerencsésen keresztülvitorlázott nevezetes havariák nélkül; hanem tegnap elővett bennünket a ministeri biztos s egész nyiltsággal kimondá, hogy vasutunk létrejötte nagyon kivánatos és nemzetgazdászati szempontból igen üdvösséges, kivülünk más nem is kapja azt meg; hanem, hogy a kormány igen szálkás falatnak találja azt, hogy a consortiumunkban egy forradalmár hadvezér is találtatik, a kiről mai napig is azt hiszi (akár alaposan, akár alaptalanul) az egész világ, hogy ő lesz hivatva egy mindent felforgató mozgalom élére állani. Hogy az által, ha ezt figyelembe nem veszi a kormány, maga is könnyen hamis helyzetbe jöhet. Azért tanácsolja, hogy téged hagyjunk ki a consortiumból egyszerűen. Erre azonban kapott egy olyan választ, a mit hiszem, hogy nem tesz ki az ablakába, még pedig nem is tőlem, hanem Bauernhasstól. A gróf sarkára állt s azt mondta: «a kivel én egyszer consortiumba léptem, ahhoz én hozzá vagyok nőve, mint a siami ikerpár, Chung a Tunghoz, s azt én magamról levágatni nem engedem. Ha tetszünk együtt, tessünk; ha egy nem tetszik közülünk, ne tessünk.»

Inczének ezzel a szóval nagyon ki lettek húzva a méregfogai. Az az ellenszenves alak; az a patchouliszagú aristocrata igazi nemes ember módra viselte magát az ő irányában. Ő bizony, hasonló helyzetben aligha ki nem dobta volna a hajóból azt a kellemetlen utitárst – amugy parasztosan.

Incze úgy megszorította erre a közleményre, elismerése jeléül, Leo kezét, hogy az egymásba tapadt ujjait rázogatva monda:

– No ennek felét Bauernhassnak adom, mert nekem sok.

– Mit tegyünk most? Kérdezé Incze.

– Én bizony tudnám, hogy mit kellene tenni? Hanem az egyenesen a te feladatod. Abból a forradalmi vezérkedésből, tudjuk mi jól, hogy semmi sincs. Te magad tudod legjobban, a ki szinről-szinre ismered a viszonyokat odakinn úgy, mint idebenn. Minek hát játszani nagy jelszavakkal? A te nyilvános jellemednek legkisebb kárára sem lenne, ha te a most folyó budgetvita alkalmával egy őszinte loyalis beszédben nyilvánvalóvá tennéd, hogy neked ez irányban semmi titkos törekvéseid nincsenek. Ez a mi egész helyzetünket megkorrigálná. Gondolkozzál rajta, a mit mondtam.

Incze nagyon is elgondolkozott azon.

Tehát már most nemcsak azt kivánják tőle, hogy hallgasson; hanem azt is, hogy beszéljen!

Mit beszéljen?

Rontson le olyan illusiókat, a mik még nem csak sok embernek boldog álmait képezik, de a mik a közjellemet, mint abroncsok tartják össze?

Mit tegyen most?

Hej, ha az a felejthetlen nő most itt volna oldala mellett, az majd kitalálná a mentő gondolatot a kétség közepett! Megmondaná: «tedd» vagy «ne tedd!» «Ha az, a mit el akarsz mondani, meggyőződésed, mondd el!» «De ne mondd el olyankor, mikor jutalmat kinálnak érte; mondd el ingyen és ha megvernek is érte.» «Ha pedig nem meggyőződésed az, s nem szükséges, hogy mondva legyen, el ne mondd, ha a világot igérik is érte!

Nincs, a ki vele így beszéljen!

Hiszen itt van az új nő. De ez nem arra született, hogy férje gondolatait kitalálja. A férjnek kell az ő gondolatait találgatni mindig s azokat mélyen el tudja rejtegetni előle.

Incze elmondá Hannának a Leo által közlötteket, s várta, hogy mit felel rá a nő?

Ez pedig egész okos megnyugvással felelé, a varró selymet elszakítva fogaival (a miért Incze mindig zsémbelt: mikor ott az olló).

– Lássa, milyen jó volt, hogy nem indultam el mindjárt nagy szállást keresni s butorokat megrendelni.

Az igaz, hogy nagy baj volt Inczére nézve, minek mondta el előre Hannának azt a kilátásba helyezett nagy jövedelmet. Most hogyan vegye ezt tőle vissza?

Hanna hideg vérrel húzta a tűbe a selymet, mintha az a tűfok szűk nyilása volna gondolatainak egyedüli átjárója. Hajh, Incze maga is szeretett volna ezen a tűfokon keresztülbújni! Addig nem lehetett a beszédet folytatni, a míg a selyem bele nem talál a tűbe. Megvan, hála az égnek!

Most aztán Incze folytathatá.

– Óh még ezzel nem esett ki a világ feneke. Az ügy nincs elveszve. Társaim szilárdul állanak mellettem s nem tágítanak a kormány előtt. Kedvesem, mit szólsz hozzá? Én szeretném ezeket a társaimat, Leot és Bauernhass grófot holnapra egy kis barátságos estélyre elhíni hozzánk.

Hanna felsziszszent! A tű megszúrta az ujját.

Incze hitvesi részvéttel kapott a sebzett kéz után, hogy a kitóduló vért ajkával felszivja, hanem Hanna ökölre szorította kezét s nem engedte azt neki.

– Hová gondolsz? Hát fogadhatunk el mi ezen a mi szállásunkon elegantiához szokott vendégeket? Hivhatom én ide a jockey-klubot hozzám estélyre, mikor egy épfülű theacsészét nem tudok eléjük föltenni? Bizhatom én magamat erre az ostoba szakácsnémra? Kérlek igen nagyon, ne hijj én hozzám vendéget!

Incze nagyot sóhajtott s abbahagyta a dolgot.

Alantabb hangon kezdé aztán s elmondá Hannának, hogy mindezen lehetne még fordítani egyetlen egy szónoklati diversionak az árán. Rászánja-e arra az áldozatra magát? Mert ez áldozat!

Hanna ruhafodrot ránczolt. Mikor a tizenöt milliomodik ránczba ölté a tűt, akkor annyit mondott:

– Kedvesem, tedd, a mit jónak látsz. Én, látod, hogy így is meg vagyok sorsommal elégedve.

De a hang, a kifejezés megczáfolta a szókat.

Incze dolgozó szobájába vonult vissza.

Nagy gond volt az, hogy mit tegyen most?

Hiszen semmi, egy fillér árú apostasia sem kell hozzá, hogy elmondja magáról, hogy ő nem az, a minek őtet a népszerűsége hireszteli. Eszében sincsen forradalmi tervekkel szaporítani a patience-játékok nemeit; s ha egyszer elmondja magáról: «én nem vagyok az, a minek gondoltok, én békés hazafi vagyok!» hát csak azt fogja vele beismerni, a mit rágalmazói úgy is régen beszélnek róla, mint emberszólást. Azokat, a kik pártfelei, barátainak úgy sem nevezheti már, elszakadhat tőlük akármikor minden szívfájdalom nélkül. Nem is ő lesz az első, a ki ezt teszi. Az országház termének egyik oldaláról a másikra átmenni nagyon könnyü, nem folyik közben a Duna, nem fullad bele az ember.

Csak egy göröngy van, a min felfordul az okoskodások szekere, s kidönti a földre minden sophismáit: az, hogy ennek a lépésnek ára van!

Az ember felbuzdul egy beszédre nem azért, mert a közügy, a haza iránti szeretet túlömlése kényszeríti érzelmeit, hanem azért, mert magának akar valamit szerezni!

Hiszen nem hivatal az a valami. Nem függ kormányi kinevezéstől. Nem is tudja azt meg minden ember. Hiszen ezer közül kilenczszázkilenczven nem tudja azt még, hogy micsoda jószág az a «præsentzmark»? De elég, ha tudja ő maga, hogy mikor buzgott, ezért buzgott!

Pedig ezt már most csaknem kötelessége megtenni. Egyik nemeskedés a másikat költi fel. Bauernhass gróftól nemeskedés volt az, hogy consorsát nem engedte a kormányi ráhorkantásra kitörültetni az engedélyokmányból, ez most corollariumképen vonja maga után, hogy e consors se kövessen el valami olyan parasztkodást, a mi a másik két társat buktatja el.

De ki is ez a Bauernhass gróf, hogy ez így egyszerre csak belecseppen az égből az ő élete történetébe? Hogy nem hallotta ő ezt a nevet soha Walterék házánál? se magát az alakot nem látta a bankár estélyein, a hol pedig minden cseh nevezetesség együtt szokott lenni? Pedig Walternek igen szoros összeköttetésben kell vele állni, miután ily vállalathoz épen őt szemelte ki. Föltette magában, hogy legközelebb meg fogja Hannától kérdezni, hogy nem tud-e valamit erről a Bauernhass grófról? Arról a válaszról pedig előre bizonyos lehet, a mit Hannától fog kapni: «kedvesem, önnek a consorsa, önnek csak jobban kell őt ismerni!»

Bizonyos, hogy eddig is le van már neki kötelezve. Ha most épfülű theás findzsái volnának, egy barátságos estélylyel leróhatná ezt a foglalóba kapott barátságot; de mert nincsenek s egész Pesten nem is kaphatók, s ha kaphatók, egy millióba kerülnek, annálfogva most kénytelen hála fejében egy beszéden törni a fejét, a mihez nem talál se thémát, se expositiót.

E nagy tusakodás közben eszébe jut ahhoz a kis medaillonhoz fordulni, melyben két szép női arcz egymás felé fordulva, hallgat: (vagy talán beszélnek is egymással?)

Ez a régi még most is kisegíti őt a bajból. A mint ez arczot nézi, lelke visszatévedez a multra, vissza, vissza egész odáig, a hol a honvéd…

Megvan!

– A honvéd. Ez a mentő jelszó.

Jobb szelleme szánta őt meg a szorongattatásban, az sugalta ezt neki.

– Ha meg vagy hasonlva önmagaddal, szakitsd kétfelé magadat: válaszd külön a honvédet a pártembertől. Az új nemzeti kormány új honvédsereget akar felállítani. Foglald el ezt az álláspontot. Innen mondhatsz a kormány védelmére egy fényes beszédet s még sem tagadod meg multadat.

Ebben az ötletben megtalálta menekülését Áldorfai.

Mikor rákerült a szónoklat sora a nagy parlamenti harczjátékban, tartott egy fényes beszédet, melyben remekül voltak egyesítve a trón iránti hűség contestatiói a haza iránti lángoló áldozatkészséggel.

Eddigi padtársai ugyan azt mondták rá, hogy biz ez átnyergelés volt; de igen szépen ment végbe, s nem kevésbbé szorítottak vele kezet e szónoklat után, mint a miniszterek.

Walter Leo az idegenek karzatáról hallgatta e beszédet s mikor vége volt, lejött gratulálni Inczének a buffetbe.

– Ezt jól adtad! Et capram, et caules. Tout est gagné, même l’honneur!

Másnap kezében volt a consortiumnak az engedélyokmány, s Inczének azonnal fel kellett mennie Bécsbe az alakító ülésben részt venni. Ott meg is választották, mint előre tudva volt, igazgatótanácsosnak. Mikor Leo kezébe adta a legelső «jelenléti bárczát,» figyelmezteté rá, hogy ezt eltegye, mert az esztendő végén kétszáz forintot fog érni. S ilyet minden héten kap egyet.

Incze eldugta azt a tárczája fenekére és nem dicsekedett vele senkinek. Azt hitte még, hogy ha az ember ilyen nagy pénzt kap olyan csekély fáradságért, azt maga előtt is szégyenleni kell. Szegény! új ember volt ezen a téren.

Egy pár hónapig azután rendesen feljárt hetenkint Bécsbe, s ott összejött Walter Leoval az igazgatótanácsban. Bauernhass grófot soha sem látta többet, az nem kivánt az igazgatótanácsba bejutni: részvényei szerinti szavazatát Walter Leora ruházta. Neki nem kellett ez az üzlet. Hát mi kellett neki benne?

A harmadik hónapban így szólt Inczéhez Walter Leo:

– Nos kedves sógor, vállalatunk kitünően sikerült. A pénzpiaczokon tomboló jó kedvvel fogadták papirjainkat. Az üzletet befejeztük. Mi egy kerek milliót nyertünk rajta. Ebből alapítási költségekre lemegy százezer forint, a maradékot három felé osztva, te rád jut belőle háromszázezer forint.

– Te csak tréfálsz?

– Annyira nem tréfálok, hogy itt van számodra az utalvány. Az összeget minden órán felveheted a bankból: ha ott hagyod, csak három perczent kamatot kapsz érte.

– De ne ejts kétségbe, hát miért kapjak én háromszázezer forintot?

– Hát azért, a miért én, meg Bauernhass; mert mi voltunk az engedélyesek.

– De hát kitől raboltuk mi ezt az egy millió forintot?

– Kedves barátom! szólt Walter Leo komolyan: én meg vagyok győződve róla, hogy te, mint országos képviselő, ki a parlamentben vasuti politikát s pénzügyi terveket megbirálni vagy hivatva, ezt a két szaktudományt tökéletesen érted.

Nem értette biz azt Incze se tökéletesen, se tökéletlenül; de az irónia oly vértezett alakban lépett eléje, hogy lehetetlen volt rá mást mondania, mint azt, hogy «értem.»

– No ha érted: hát akkor tudod azt, hogy a mit az ember vállalatokon nyer, az nem rablás, csak szerencsés felhasználása a kedvező helyzetnek. A közönség is jó vásárt tett, mert a pénzét jól és biztosan helyezte el; hát csak tedd el te nyugodt lélekkel a rád eső nyereményt s ne népesítsd meg az álmaidat kirablott népek és országok kisérteteivel.

– De én mégis azt hiszem, hogy ezt a hirtelen nyert egy milliót valaha valaki még is fel fogja panaszolni.

– Akkor essék rám az átok súlya! Te annyit tudsz a dologról:… no a mennyit szokott egy országos képviselő tudni a financzoperatumok és vasutentreprisek dolgáról. Azoknak pedig már Krisztus is megbocsátott a keresztfáról.

– Csak nem azzal a szóval, hogy «nem tudják, mit cselekesznek!?»

– Hanem egyet mondok neked, azaz, hogy hármat. Már most van háromszázezer forintod. Szép gömbölyű összeg. Már most csak arra kérlek: először is ne kezdj el belőle palotát építeni, másodszor ne végy rajta hatszázezer forintos uradalmat, és harmadszor, ne valld meg a feleségednek az egész összeget: mondj neki csak százezret.

– Miért? kérdé Áldorfai megbotránkozva.

– Hát, tudod, csak úgy tanácsképen mondtam.

MADEMOISELLE BELLE ANGE.

Áldorfai Incze nagy félelmek közt mert haza jönni Budapestre. Azon töprengett, hogy ha megtudják felőle, hogy ő egy vasuti vállalaton egy tollvonás árán olyan roppant nagy pénzösszeget nyert, akkor őtet talán többet el sem fogadják semmi czivilizált társaságban s jó szerencse lesz, ha a saját felesége is ki nem kergeti a házból, azzal a napszámmunka nélkül szerzett pénzzel. Valami gyönge reménység biztatta, hogy talán nem tudják meg olyan hamar.

Nagyon csalatkozott. Elébb megtudták azt, mint ő haza érkezett volna.

Hanem abban is csalatkozott ám, hogy őt e miatt a társaságból ki fogják rekeszteni. Au contraire! Most lett csak igazán bevéve minden társaságba. A míg az ilyen emigrált, meg újra immigrált bús hazafi a «szegény ördög» hirében áll, az emberek úgy fáznak, mikor látják (még a jó barátai is); mind azt hiszik róla, hogy ez keres valakit, a kitől valamit kérjen s csak rá kell nézni, hogy az embert megfogja s azt mondja, te vagy az, a kinek engem ki kell húzni a vízből! Hanem a mint egyszer híre futamodik, hogy a bús hazafi nagy pénzhez jutott, minden jég felolvad előtte; elismerik, hogy most már derék, társaságba való ember, a ki nem nyugtalanítja a vele érintkezőket. Még a hazafiui híre is egyszerre két akkorára nő. Alig győzi a küldöttségeket elfogadni, a mik karhatalommal viszik elnöknek mindenféle alapon alakuló társulatokhoz. A czimborákból tisztelők válnak s az ellenségekből legfeljebb irigyek.

Hát még a feleség otthon. Annak sincs eszébe válópert indítani e miatt. Ellenkezőleg, azon örvendetes változás áll be a családi életben, hogy a míg az új bevásárlások tartanak, a nő kedélye folytonos villanyosságban van tartva. Követeli, hogy férje együtt menjen vele a boltokba kelméket, szőnyegeket, bútorokat válogatni. Dicsekszik, pompázik a férjével. Mutogatja őt a világnak. Akarja, hogy lássák az utczán, hogy ők új házasok s most élik a mézes heteiket. (Pedig már régen elmúlt annak egy éve).

És aztán, a mint olyan háztartást kezdenek vinni, melyet nem kell többé látogatók elől zárva tartani, egyszerre megnyílnak előttük a társadalmi körök. Jótékony női egyletek felhívják Hannát a belépésre s megteszik választmányi tagnak, az aristocratia magas urhölgyei keresik barátságát s azoknak körében Hanna grófnő, mint bennszülött találja fel egyszerre magát. Eljár estélyeikre és viszonozza azokat. Tud úrnő lenni. Elemében érzi magát. Szépségével hódolatot, erényeivel tiszteletet költ maga iránt.

Ezzel a kedélye is átváltozik; nem oly rideg, szenvnélküli lény többé! Incze rájön arra a tudatra, hogy az az elébbeni állapot boldogság volt ugyan, de szomorú boldogság; míg ez a mostani: szerencsétlenség ugyan, de vidám szerencsétlenség.

Most már a férj is, a nő is a közügyeké. A férjnek egész nap ülései vannak, s a feleségnek néha még este is. A haza, az egyház, az iskola, a szenvedő emberiség, a közmunka és nő-ipar, a kisdedek sorsa, élénken igénybe veszik tehetségeiket. Néha egész nap sem látják egymást; annál édesebb aztán a viszontlátás, s van tárgy, a miről beszélni lehet.

Az előkelő világ tánczestélyeire együtt járnak s mindenki összeillő szép párnak tartja őket egymás mellett.

Csak az a kár, hogy Incze igen komor. S azt tudja ő maga is. Érzi, hogy nem bir azzal a hajlékonysággal, azzal a simasággal, és különösen azzal a gyorsan tenni kész figyelemmel, a mi az előkelő társaság férfiait megkülönbözteti. Leginkább bámulja pedig a férfiakban azt az öntudatos modort, a mivel hölgyekkel bánni tudnak. Tudnak fényleni a nélkül, hogy melegednének.

Ehhez ő nem ért; ő udvarolni csak annak tud, a kibe szerelmes: azt azután eltitkolni nem is tudja.

Egy fényes tánczestélyen, melyet a Budapesten lakó aristocraták egyike tartott saját palotájában, Incze ismét összetalálkozott Bauernhass Siegebert gróffal. Őszi lóversenyek ideje volt: arra jött le Budapestre.

Az ifjú lovag ezuttal nem volt úgy állig begombolva, miként az első összejövetelük alkalmával: most természetesen tánczvigalomhoz levén öltözve. Haja most is előre csüngött a homlokára, mintha gondolatai volnának, a miket gyászol.

Mikor Siegebert gróf meglátta Inczét a szemközti ajtón belépni, félre hajtá homlokáról a kilátást rontó hajfürtőket, s ismerős mosolylyal közelített felé.

Igen, Siegebert gróf tudott mosolyogni.

Sőt egyebet is tanult. A míg Inczéhez jutott, addig lehuzta jobb kezéről a finom fehér jaquemar keztyüt, hogy mezítelen kezét nyujtsa neki szorításra. Pedig itt már a feszes illemszabály eléggé igazolja, ha az urak keztyüiket le nem húzzák s úgy szorítanak kezet.

Ez tüntetés volt.

És az egész modor, a melylyel a társalgást vezetni igyekezett, az mind annak az alapgondolatnak a kiszinezése volt, hogy «látod, én most nyájas akarok hozzád lenni; mert tudom azt a gyöngeségedet, hogy neked tetszik, ha valaki a szemedbe mosolyog, a kezedet megszorongatja, dolgaid felől tudakozódik, s ha valami bajodat kitudta, mond valamit, hogy mit használj ellene? Aztán karon fog, jó pajtásainak bemutogat; vidám adomákkal mulattat, s helyet csinál számodra a buffetben, s ha a tyúkszemére léptél, ő mondja, hogy «pardon.» Én tudok neked így is. Minthogy ez neked jobban tetszik.»

De hát honnan tudhatta azt meg Bauernhass Siegebert, hogy ő neki mi nem tetszett rajta az első találkozásukkor? Hogy ő azon a keztyüs kézzel való irkáláson, és kézszorításon megbotránkozott? Hisz ő ezt egyedül a feleségének mondta el, és kivüle embertől született lény nem hallotta azt soha.

Ki figyelmeztette arra Bauernhass grófot, hogy «te, máskor ha összejösz Áldorfaival, légy nyájas hozzá; mert ő a külsőségekben megbántást talál!» Ezt a gyöngéjét nem árulta ő el, csak Hanna előtt.

Ez a gondolata fel maradt jegyezve emlékében.

Azután, hogy megint kétfelé váltak, tovább is figyelemmel kisérte Siegebertet, hogy megtudja, vajjon ez a nyájas modor, a mivel irányában tüntetett, csakugyan egy egészen átváltozott kedélyállapot jelensége-e? S rájött, hogy nem az.

Bauernhass Siegebert, a mint a társaság más tagjaival jön össze, mindenki irányában ugyan azt a hideg távoltartó modort tartja meg, a mit ő első látásra megbántásnak vett: Siegebert a magával egyenranguakkal sem szivélyeskedik. Ez nála természet. Mikor a quadrillebe vegyül: úgy tünik fel, mintha azok a terra cotta caryatidák a karzaton kezdenének el tour des mainst csinálni, s mikor a rondeauban az ő feleségének, Hanna grófnőnek nyujtja egy pillanatra kezét, hogy egyet forduljon vele, rá sem tekint, mint nem tekintenek egymásra azok a szobrok, a miknek az agyagművész elmozdíthatlanul odaragasztotta a fejüket a nyakukhoz.

Tehát az a nyájaskodás egyenesen csak az ő kedvéért volt szinpadra hozva.

S ugyan mi szüksége volt arra Bauernhass Siegebert grófnak? Miért neki magát úgy viselni, mintha ő volna Inczének lekötelezettje? nem pedig ez tartoznék neki: a háromszázezer forintjával, a felesége szép toilettjével, ezzel az egész tánczteremmel, s a bennlevő celebritásokkal és ragyogó szépségekkel? Hisz ezt mind ő neki köszönheti, hogy felvette a hajójába s nem dobta ki belőle, mint Jónás prófétát, mikor a tenger megharagudott.

(«De hát már most mivel vagy te boldogabb ember, mint voltál akkor, mikor a káposztafejekről szedted a csigákat?» kérdé tőle a hazajáró emlékezet, s ismét úgy jött neki, mintha megújulna előtte a meleg álomkép, mely egykor úgy elandalitá lelkét, mikor még nem is látta azt; s érezné a tengerszél susogását a banaan-lombok között, s a leveleken átszürődő zöld fény melegét arczán, s hallgatná a zenekar finaléja helyett azt a távoli dalt a «sárga cserebogárról.»)

Ez az ő jó tündére, az emlékezet, ismét rávezette őt arra, a kit már-már elvesztett: saját magára. Közel volt hozzá, hogy nagyon eltévedjen. Az elvesztett alak ugyan már nem olyan makulátlan fényes, mint volt: a rozsda megfogta; de az még mindig «ærugo nobilis;» a corynthi ércz nemes szennye: a nagyravágyás rozsdája.

Egy gondolata támadt, mely így szólt:

– Megfordítva áll a viszony közöttünk. Nem én tartozom hálával az én két consorsomnak, hanem ők nekem. Mik voltak ők a magyar kormánynak? Hekuba! De én voltam valami! Én voltam az ár, a miért megkapták a vasuti engedélyt. Az én áttérésem volt az æquivalens, a mi az alkut kiegyenlítette. Már akkor, mikor harmadiknak felvettek a consortiumukba, számítottak arra, hogy velem fizetik ki a számlát. Úgy tettek, mint a kereskedő, a ki a malabári szigeten felszedi a kauri csigákat, azzal a számítással, hogy Senegambiában, a hol ez pénz, rabszolgákat fog rajta venni. Nem dobtak ki a hajóból? Nem bizony, mert én voltam a gőzgép, a mi a hajójukat előre vitte.

Ebben azután egészen megnyugodott, hogy ő volt a gőzgép.

(Szegény Serena! Valahányszor ő rá visszaemlékezik, az mindig hoz eléje egy megnyugtató gondolatot, mely őt kisegíti aggályaiból.)

Incze nem vette észre, hogy ő kezd hiú lenni.

Hanem azt vette észre, hogy a felesége is kezd az lenni.

Hanna hódító szép volt. A hódolatokat ugyan közelből nem bátorította fel, hanem távolból ő is szivesen látta, mint minden asszony. S ez nem is hibájuk: erényük alapja az.

Hanna igen szépen énekelt. Gyönyörű alt hangja volt.

Egyszer az előkelő uraknak és hölgyeknek az az ötletük támadt, hogy ők szini előadásokat tartsanak az éhezők számára.

(A mióta civilizálódunk, az éhezők categoriája nálunk is állandósult, mint minden nagy várossal biró országban. Az előtt az volt rólunk az orvosi diagnosis, hogy egy nemzeti betegségünk van: az a «csömör», ered a jóllakásból. Gyógyulunk belőle erősen: most az éhség az epidemia.)

Tehát repertoiret kellett készíteni. Abban lőn megállapodás, hogy egy vígjáték adassék elő, meg egy operette. a vígjáték magyarul, az operette németűl.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings