RÉG ELMULT IDŐKBŐL.

Naplót soha sem vezettem. Rendszeres és összefüggő emlékiratot késziteni nincs szándékom. Pedig talán érdemes volna. Az én emlékirataim talán érdekesebbek s talán fontosabbak volnának, mint sok apróbb és nagyobb ember emlékirata, a mely nálunk vagy másutt megjelent.

De bizony nem önmagam miatt. Hiszen nagy dolgot végezni kevés alkalmam volt, a nemzet sorsát intézni nem engedték végzetem és vidám természetem és erőmben való komoly kétségeim. Nagyra vágyódásom se volt elég erős és elég kitartó.

Születésem, származásom, családom se elég ok arra, hogy emlékiratokat tákolgassak össze. Az én családom egyike ama tíz ezer köznemesi magyar családnak, melyből áll a magyar nemzet és a mely ha egykor elpusztulna: kihalna vele az igazi, a történelmi magyar nemzet. Mind a tíz ezer családnak külön-külön annyi joga van emlékiratot irni, mint nekem.

Hanem hát én mégis sokat láttam, sokat észleltem, sok dolgot és embert nagyon megfigyeltem, sokat éreztem és sokat gondolkoztam. Három nemzedék élt és él szemeim előtt. Az 1848 előtti kor, a nemes emberek küzdelmes világa, Verbőczy nemzetének haldokló korszaka, melynek nagy és kis alakjait én még szinről-szinre láttam. Ez az egyik nemzedék.

A másik a velem egyidejü és egykoru. A melylyel a tanintézetekben, a vármegyében, az egyházban, a törvényhozásban s az irodalomban együtt dolgoztam s gyakran keserü harczban is állottam.

A harmadik maradék, a mely mostanában serdül, a mely nyomunkban jár s a mely joggal és erővel tolakodik utánunk s tol bennünket hol előre, hol félre. S inkább félre mint előre.

Nagy munka s bizony érdemes munka megirni azt, a mit erősen figyelő lélek e három nemzedék életéből szépet, dicsőt, tanulságost észre tudott venni.

Ezt cselekszem én.

Egész irodalmi működésem nagy része abból áll, hogy különböző alakok, tünetek és események czimén és alkalmán megfigyeléseimet rakom le a papir betüibe. S a ki szemeivel minden soromat végigszántja: az megtudja az én történetemet is, családom történetét is.

De megismeri a közelmult és múló nemzedékek életét is.

S ez a czélom.

Sok fenség és sok vidámság, nagy érzések és nagy ábrándok töltik meg a magyar társadalom szellemét. Bűnök és gyöngeségek is, de én ezeket nem értem, s mikor ezekre gondolok, makacs tollam mindig megtagadja az engedelmességet.

Én csak arról irok, a miben magam is gyönyörüségem találom. Jobban szeretem a napsugaras világot, mint a sötétséget.

A HÁZATLAN ZSÖLLÉR.

I.

A rókának van barlangja, az égi madárnak van fészke, de némely embernek nincs háza. Még a fővárosban is akad ember, a kinek háza nincs. Félszázad előtt, 1848 előtt, egész osztály volt az országban, melynek nem volt háza. Ezt az osztályt házatlan zsöllérnek nevezték.

Hol lakott hát a házatlan zsöllér?

Az uraság házában. Rendesen volt az uraságnak olyan korhadt, régi, félreeső, düledező háza, a melybe se cselédet, se lábas jószágot nem lehetett elhelyezni, mert hátha leroskad s cselédet s lábas jószágot agyoncsap? Az ilyen ház jó volt a házatlan zsöllérnek.

Apámnak nem volt ilyen háza, házatlan zsöllérje azonban volt. Az egyiket Szombatinak hívták. Ezen úgy segített apám, hogy a gyümölcsös kert végében adott neki egy kis gyöpöt s megengedte, hogy ott putrit építhessen magának, feleségének s öt gyerekének. Ott lakott a Szombati.

A putri építése érdekes. Kissé ódon építészeti iskolához tartozik s azért a műszaki egyetemeken nem is tanítják. De gyakorlatilag fontos és nevezetes. Háború idején, télben, fagyban, esőben, zivatarban nagyon jól esik a szegény katonának. Annyit nem ér ugyan, mint a laktanya, noha ennél tisztább, de a sátornál és gunyhónál csakugyan többet ér. Csőszök, halászok, nyájőrző emberek ma is használják országszerte.

Ásnak egy nagy gödröt. Három öl a hossza, két öl a szélessége, fél öl vagy valamivel nagyobb a mélysége. Széleire födélfákat ültetnek, azok hegyét fönt az ormozaton összecsiptetik, a tetőt nádból vagy szalmából, vagy gyékénysásból megcsinálják; hátul falat, elől ajtót csinálnak hozzá s kész a putri-palota.

Egy teremből áll az egész, mint az egyptomi piramisok belseje. Ez a terem a konyha s egyuttal a műhely, a nappali és a hálószoba. Egyik sarka a tűzhely, a rag alja az éléstár és a ruhatár. Tulipános láda, egy pár fejős szék, egy föstetlen fenyőasztal az egész butorzat. Néhány konyhaedény az ajtó mellett. Ágynak híre sincs. Jó széles, meleg, puha szalmavaczok. Ezen fekszik a zsöllér, a felesége, meg öt gyereke. Azután itt fekszik még a kutya is, meg két-három malacz is. A macska, a kakas és néhány tyúk föltelepedik a tető sarkába a rag alá.

Sok előnye van a putri-palotának.

Szomszédja nincs. Nincs tehát kivel viszálykodni.

A villám nem üt bele s azért villámhárítóra nincs is szüksége.

Katonát ide be nem szállásolnak. Adót ettől fizetni nem kell. Lakásbérlővel se kell negyedévenként vesződni. Ha elégne is, nem ég bele semmi, mert hiszen nincsen benne semmi.

Ilyenforma putri-palotája volt a Szombati zsöllérnek is. Csakhogy kissé különb a többinél. Ennek volt egy kis rakott fala is, volt ablakja is; teteje pedig épen olyan tisztes volt, mint akármelyik telkes jobbágy házának teteje. Apám se a fát, se a nádat, de még a meszet se sajnálta. Szép fehérre ki volt mázolva a belseje. Csakhogy ezt kivülről természetesen senki se látta.

Butorféle is több volt benne, mint a csőszök putrijában. Hiszen a mi zsöllérünk, az öreg Szombati tanult, tapasztalt, világlátott ember volt s ügyes kézműiparos. Neki tehát szerszámának is kellett lenni.

A putri-paloták közös kellemetlenségét azonban itt se lehetett kikerülni. Ha az ajtó felől fújt a szél vagy az idő esőre állt: ebben a putriban is akkora volt a tűzhely és pipa füstje, hogy úszni lehetett benne, mint a tengerben s a benne lakónak olyan kisírt, piros szeme támadt, mintha apját-anyját siratta volna egy hét óta. De már ezen segíteni nem lehetett.

És én mint gyerek, mégis szerettem a putri körül ácsorogni s az öreg Szombati mesélgetését áhitatos lélekkel hallgattam. Többet tudott, mint a papunk.

Száz esztendős fűzfák szegték be a gyümölcsöst. A falubeliek csak úgy hívták ezt a portánkat: »A fűzfák alja«. Óriás törzsökök s valamennyi odvas. Minden oduba befért egy-két gyerek, csak hogy sokáig mulatni benne nem volt tanácsos, mert tele voltak öreg hangyával s a hangya kegyetlenül megmart bennünket. Néhány fűzfának csonka ágán egy-egy gólyafészek is állt s a gólyával én is csak úgy voltam, mint Petőfi s mint a hogy Petőfi megénekelte.

Óriás határunkon fának, hegynek, magasságnak semmi nyoma. Egy hatalmas szilfa állt az udvaron s ezen kivül a természetnek fenségesebb alkotását mint ezek a fűzfák, akkor még nem ismertem. Kint a határban a legmagasabb fa apám egyik kaszálóján egy kökényfa volt. Magasba vágyik a gyermeki lélek. A hol a felhő bujdosik. A hol a madár repül. A hol a fák lombja susog. A hol esténként és hajnalonként a darvak és vadludak vonulnak el. Hányszor néztem el órákig a fűzfák levelének örökös mozgását. Millió falevél, valamennyi mozog, mind egyenlőn mozog. Miért és mitől mozog? Ki magyarázza meg a természet titkait? Ki magyarázza meg a mélységet és a magasságot? Felhőnek járását, madárnak repülését, szelek támadását, menydörgésnek eredetét, néma villám esti villogását ki magyarázza meg?

Megmagyarázta Szombati.

De minden magyarázat után megkért, hogy vigyek neki vagy egy kalapnyi gyümölcsöt, vagy tíz-tizenöt cső tejes kukoriczát, vagy egy szakasztó-kosárnyi burgonyát. Nekünk volt, neki nem volt s szivem repesett örömében, ha vihettem neki. A sült burgonyából vagy főtt kukoriczából nekem is mindig adott. Jól esett. Gyerekei körbe ültek, úgy ették s én közibük álltam s velük együtt ettem.

Hogy ne esett volna jól szivemnek, ha vihettem nekik valami enni valót? Hiszen vittem én orvul ennivalót a csikónak, borjunak, baromfinak s galambnak is; – a házatlan zsöllér pedig csak úgy apám gazdaságához tartozott, mint a csikó, borju, baromfi.

Az öreg Szombatinak három mestersége volt.

Volt ő saruvarga.

Volt ő pecsenyeforgató.

Volt ő gyalogpostás.

Ez a három mesterség ma már nincs meg, mind kiveszett a világból. E három mesterséggel szolgálta le évenként zsöllérszolgálatát.

Sarut ma már senki nem visel. Czipő, csizma, papucs, opánka, bocskor van már csak a világon, de saru nincs. Csak egy pár van még, az is rossz, viselni már senki se tudja. Ez Szent István király saruja. Közel kilenczszáz éves. Ott őrzik a szent korona mellett, a királyi palást társaságában; minden embernek s minden alkalommal meg se lehet látni. Mostani királyunk már föl se húzhatta lábára. Ferdinánd király még viselte koronázáskor ez előtt hatvanöt évvel, de már akkor is olyan rossz volt, hogy selyem madzaggal kötözték fel lába fejére és bokájára.

Gyerek koromban a béresek szegődségéhez tartozott még évenként egy pár saru. Rövid volt a szára, fénytelen volt a bőre, a talpára kivülről volt rá varrva a fejebőre, sámfa kellett hozzá, de forditófa nem kellett hozzá. Remekes csizmadiamester szégyennek tartotta volna sarut készíteni. A német varga se vesződött vele. Csak a saruvarga készítette. Remekelni nem kellett vele, mert a saruvargák nálunk már czéhbe se állhattak.

Az öreg Szombati csinálta a mi cselédeink szegődött saruit.

Ő volt a pecsenyeforgató is. Szüreten, névnapon, nagy ünnepen, a nemesség gyülésein.

Pecsenyeforgatás sincs ma már. Vagy gép végzi, vagy senki se végzi. A takaréktűzhelyek véget vetettek az igazi pecsenyének. Ma már csak párolt hús van, nem pedig sütött pecsenye. Mártással készítik a legtöbb húst s az emberek nagy része még csak nem is sejti, minő isteneknek való étel volt egykor a nyárson sült pecsenye.

Nyitott konyhában volt a sütő kemencze. Kemencze tetején a nyitott tűzhely. Tűzhelyen a vaskutya. Mellette a nyárs, a csipővas, a rostély, a vaslábas, a tepsi, – mindegyik a maga helyén.

Az öreg Szombati a szabad ég alá szokta vinni a vaskutyát. Ott tüzelt alatta. A nyárson sült pecsenye egy kissé füstös ízü szokott lenni. Ízének csak finomsága gyarapodott ezzel. Ma egy kissé rothadt szagának kell lenni a nagyuri pecsenyének.

Hizott kappan, hizott lúd, hizott pulyka, gyönge malacz, marha-vesés fele, egész nyúl, őzczomb, őzderék egyaránt ott piroslott a nyárson. Ki megtüzdelve szalonnával, ki a nélkül. A mi zsöllérünk volt a leghíresebb pecsenyeforgató. Úgy tudta a vaskutyát állitani, a tüzet biztatni, a parazsat halomba gyűjteni, a szelet irányozni, hogy piros lett, de füstös nem lett a pecsenye. Híre volt annak messze vidéken. A szilasbalhási és küngösi atyafiak, ha híres lakodalmat tartottak, ha szép lányt adtak férjhez: mindig elkérték a zsöllérjét apámtól.

Még Festetich Antal is elkérte egyik déghi vadászatára, a ki még csak köznemes volt, de volt jó negyven ezer hold földje s franczia szakácsa. A franczia szakács kotyvalékához hozzá se nyúlt senki. Szombati pecsenyéje után pedig az újjait is szopogatta maga az uraság is. Ki is lépett nagy duzzogva a szakács azonnal a szolgálatból s úgy el-kiment az országból, meg se állt Prágáig.

Legszebb mestersége volt azonban Szombatinak a gyalogposta. Ebben már aztán csakugyan nem volt versenytársa a világon.

II.

Hajdan kevés posta járt a mi országunkban. Igaz, hogy a levélírás gyönge oldala volt a nemes embernek. Esztendő is eltelt, míg egy levelet megírt. Eljegyzés, esküvő, haláleset, keresztelő vagy ilyesmi ha előfordult a családban: vagy maga ült kocsira hírt adni, vagy üzenethordót küldött élő szóba foglalt üzenettel.

A királyi postát nem használta.

Először is meg kellett volna írni a levelet. Nehéz dolog az. Iródiáknak való, nem nemes embernek.

Azután be kellett volna küldeni a postamesterhez, a ki gyakran az ötödik-hatodik faluban lakott.

Azután a postamester ki nem hordatta a levelet senki fiának. Levélhordó nem volt a világon. A kinek levele volt a postán, menjen utána, ha el akarja olvasni. Az uraságok hetenként kétszer-háromszor csak küldtek embert a postamesterhez: van-e levél? De közönséges nemes ember ezt nem csinálta utánuk. Néhol annyit megtett a nemesség, hogy a családok összebeszéltek s minden család hetenként egyszer a csőszt, vagy a mindenest, vagy a belső cselédet lóra ültette s elküldte a postamesterhez a levelekért. A mit ez hazavitt: azon aztán a családok megosztoztak.

Kerkapoly Károly volt miniszter 1847-ben Berlinben lakott. Ott mindennap megkapta a naponként megjelenő pesti ujságot. De a mikor haza jött jurátusnak Zala vármegyébe az alispán mellé: itt hetenként csak egyszer kapta meg napilapját. Kisfaludy Sándor a költő 1810-ben József nádor kedves embere és főtisztje volt Budán; feleségének levele Sümeghről sohase ért előbb hozzá kilencz napnál, rendesen azonban tizenöt nap alatt ért Budára. Ma Amerikába is előbb odaér. Csakhogy ha a királyi postamesternek mezei munkája, szüretje vagy jó vadászata akadt: vigye manó a leveleket, nem törődött velük.

Egészen természetes volt tehát, hogy a nemes ember nem gyakorolta magát a levélirásban.

Ha pedig messze földre mégis hírt kellett adni valamiről valakinek: ott volt a gyalogposta.

Napkeleti országokban tatárnak nevezik a levélhordót. Ma is így nevezik Orosz- és Törökországban. Nálunk a czigány volt a tatár. Csakhogy a napkeleti országokban a tatár lóháton járt, nálunk a czigány gyalog.

Van kóbor czigány és megszállott czigány. A kóbor czigány csak tolvaj, kolompáros vagy teknővájó, míg a megszállott czigány csak muzsikus, vályogvető vagy gyalogposta. A czigány, ha akarja, olyan gyorsan jár, mint a szél, de Szombati olyan gyorsan járt, mint a szélvész. Mellette semmiféle czigány a levélhordásból és üzenethordásból meg nem élhetett.

Mert a czigány mezitláb járt, Szombati pedig papucsban s mikor sietős volt az útja, papucsát tíz ölnyire előre rúgta s aztán utána ugrott, hogy kezével elkaphassa. Mi a nyúlnak és agárnak gyorsasága ehhez képest? Nyúl és agár csak perczekig tud gyorsan futni, a papucsot pedig előre lehet rúgni egész nap.

Egykor a főszolgabiránk Hollóssy Fülöp László jó négy lovas kocsival indult haza Budapestről, a hol valami pörében informálni járt. A mint napköltekor a budai vámnál kihajt: csak eleibe ugrik Szombati s leveszi kalapját.

– Szerencsés jó reggelt kivánok tekintetes uram. Én is megyek haza.

A főszolgabiró jó szivű ember volt s oda szólt hozzá:

– Ülj fel oda a bakra, ne fuss egész nap, mint a kutya.

– Csókolom a kezét tekintetes uram, nem ülhetek föl, mert sietős az utam.

A főszolgabirónak négy jó lova, Szombatinak pedig csak két rongyos papucsa. A főszolgabiró indulatba jön:

– No hát csak lógasd a nyelved egész nap.

Megy a kocsi, csak úgy porzik s megy utána Szombati.

Mikor a főszolgabiró Tétény körül a Libadöglő csárdához ér, Szombati már ott üldögél a lóczán, akkorra ki is pihente magát. Oda ugrik a kocsi mellé:

– Szerencsés jó napot kivánok a tekintetes urnak.

A főszolgabiró el se fogadja a köszöntést.

Üget a négy ló, porzik a kocsi, lépeget a Szombati.

A főszolgabirónak Baracskán meg kell állani, a lovakat meg kell etetni, az atyafiakhoz egy órára be kell nézni. De azért a mint a lovak ettek-ittak: nem mulat, nem késik, hajtat előre, estére otthon kell lenni Mezőszentgyörgyön, ez pedig Budapesthez jó tizenkét mérföld, sőt még föle is van.

Hát a mint Nyéken elkoczog a Balassa-kuria előtt: csak ugrik ám eléje Szombati megint.

– Még egyszer szerencsés jó napot kivánok tekintetes uramnak.

A főszolgabiró megint nem fogadta el a köszöntést, hanem oda szólt kocsisának.

– Hejh, ez a Szombati szemünk elé ne kerüljön ám ma még egyszer, mert különben leszállasz a bakról!

Hajtott is a kocsis nyakló nélkül. Csakhogy Fehérváron megint meg kellett etetni-itatni; a négy lónak nem volt kedve étlen-szomjan futni. A ló másként van szoktatva, mint a papucs.

Nem is látták többé Szombatit sötét estélig. De a mikor haza értek s a nagy kapun befordultak, hát csak oda ugrik ám megint a kocsi mellé Szombati. Ott üldögélt már régen a kapu kerékvető kövén; ki is pihente, ki is aludta már magát.

– Szerencsés jó estét kivánok tekintetes uram.

A főszolgabiró rá rivall:

– Megállj gazember, el ne menj innen, míg a kocsiról le nem szállok.

Nem tudta hamarjában, a deresre huzassa-e Szombatit, vagy egy jó ital bort adjon neki, a miért az ő négy lovát így csúffá tette.

Természetes, hogy egy jó ital bort adott neki.

1848-ban békén ment át Szentgyörgyön Jellasich bán az ő duló seregével. Se nem öltek, se nem raboltak, se nem gyújtogattak.

Este felé összejöttek házunknál a nemes atyafiak a nap eseményéről beszélgetni. A beszélgetésből vacsora, a vacsorából poharazás lett. Ott érte őket a reggel.

Anyám két kisebb öcsémmel a horvátok elől balatonfüredi szőlőnkbe vonult, nem volt otthon. Azt mondja egyik rokon apámnak:

– Jó lenne a hugomasszonyt Füreden értesiteni, hogy mindnyájan élünk, nincs semmi baj.

– Igaz a! Hol a Szombati?

Futok a putrihoz, hívom a Szombatit. Jön a Szombati, papucsa a lábán.

– Eredj Füredre, mondd meg a feleségemnek: nincs semmi baj, holnapután megyek érte. De siess!

Sötét este volt már, de Szombati rögtön indult.

Reggel felé megy ki apám a konyha felé, ott látja Szombatit. Eszik mind a farkas s iszik nagyokat.

– Hát te akasztófa, még most se indultál el?

– De bizony már meg is jöttem. Éjfélkor bezörgettem a nemzetes asszonyomhoz s átadtam az izenetet.

Oda-vissza legalább ötven vagy hatvan kilométer s ezt az utat befutotta egy őszi éjszakán.

A gyalogposta kezén biztos volt a levél. Se el nem késett, se el nem tévedt, se a bécsi kormány kezébe nem került.

Maga Deák Ferencz is Kehidáról, ha csak lehetett, nem királyi postán küldte leveleit Kossuth Lajoshoz, Wesselényi Miklóshoz, Beöthy Ödönhöz. Ő ugyan gyalogpostát nem tartott, de volt vidékén két derék zsidó, a ki leveleit Pestre hordta. Az egyik a szentgróti Steiner, a másik a keszthelyi Baron. Az egyik elszegényedett, a másik milliomossá lett, de Deák Ferencz levele biztosabb volt az ő kezükön, mint a királyi posta kezén.

De mi lett Szombatiból, a mi jó házatlan zsöllérünkből?

Az lett belőle, hogy egy napon nagyon nyugtalan volt; hol lefeküdt, hol fölkelt; tízszer is kifutott putrijából. Utóbb összehívta gyerekeit egy csomóba s azt mondta nekik:

– Gyerekek, aligha nem hosszú útra megyek, talán a másvilágra. Van-e valami üzenni valótok?

A gyerekek nevettek.

De az öreg belelépett papucsaiba s nagy gyorsan el-kiindult a fehérvári országút felé.

Útjába esett apámnak egy kaszálója. Julius végén volt, a szénaboglyák még ott feküdtek a réten. Jártában-keltében legkedvesebb pihenője volt az öregnek a szénaboglya töve. Ha meleg volt: az árnyékában. Ha hideg szél fújt: az enyhe oldalán. Kihúzott egy-két nyaláb szénát, ráfeküdt, fejét a boglya tövének támasztotta, úgy nyugodta ki magát.

Most is úgy tett, pedig alig végzett néhány percznyi utat. Elnehezedett s szokott módja szerint ledőlt a boglya tövébe. A délesti napsugár odasütött öreg redős arczára. Egyszer csak homlokát megtörölte s szemeit lehúnyta.

Lehúnyt szemeit nem is nyitotta fel többé. Körülötte szöcskék ugrándoztak. Elszálló lelke ezekbe költözött. És én, ha ott járok, most is jól látom őt a zöld pázsiton, ugráló szöcskében, ragyogó napfénynek sugarában!

A MAGYAR ASSZONY.

Az én német barátom, a lipcsei egyetemi tanár, húsz év óta először jutott eszembe. Egy napiglan való barátom ugyan, de mégis barátom. Vasuti barátom ugyan, de jól esik rá emlékeznem. Most mégis csak azért jutott eszembe, mert barátaim arra szólítottak, írjak valamit a magyar családról.

Ennek története van.

Külföldön és vasuton utaztam. A vasuti kocsiban rajtam kívül egyetlen utazó volt. Ez nem tett egyebet, csak olvasott szakadatlanul. Egy kopott táblás, fakó papirosu könyvet le nem tett kezéből s szemét le nem vette a lapokról. Falu jött, város jött, állomás jött: ő csak olvasott. Rekkenő volt a hőség, izzadott erősen, az állomásokon hűs ivóvizet kiabáltak: ő se látott, se hallott, csak olvasott.

Kiváncsi lettem rá is, könyvére is. Egy kissé irigykedtem is, boszankodtam is. A cseh Érczhegyek legszebb szakadékain dübörgött át vasutunk, ő ki sem nézett az ablakon. Vizesés harsogott le a szikláról, mókus ugrált a faágon, sötét fenyves borult reánk: ő nem vett észre semmit. Csak olvasott örökké, még pápaszemét se jutott eszébe megtörülni.

Elvégre megszólítottam. Udvariasan könyvének tartalmát kérdeztem.

Előzékenyen, szivesen felelt s könyvét kezembe adta. A könyvnek czímére biztosan nem emlékszem. Német könyv volt, Münchenben jelent meg 1844 körül. Körülbelül ez volt czíme is, tartalma is: »A német nép, bölcsészeti szempontból megvilágítva.« Belepillantottam előbeszédébe s ebben hégeli műszavakat láttam. Véletlenűl egyik lapjára nyitottam, ott meg egy bajorországi parasztasszony szoknyaránczainak elrendezését találtam a hegeli bölcsészet világánál megmagyarázva.

Némi szánalommal tekintettem a fiatal, alig harmincz éves utazóra. A könyvet összecsuktam s visszaadtam neki. Azt kérdezé: mit szólok hozzá?

– Ostobaság ez a könyv egészen.

– Bocsánat, uram, – a német etnografiai irodalomban ez egyike a legjobb műveknek.

– Sajnálom, hogy más véleményben kell lennem. Ön uram, úgy látszik, Hegel iskolájának hive s én ön előtt is vállalkozni merek bebizonyítani, hogy ez a könyv ostobaság.

– Kiváncsi vagyok rá.

Kértem, hogy véletlenűl nyissa föl a könyvet s én az ott talált legelső mondatot fogom e czélból megvitatni.

A könyvet fölnyitotta s nekem átadta. A fejezet czíme volt: »A német család.« A fejezet e mondattal kezdődött:

»A német család nem úgy épül meg, mint a román épület, tudniillik: kivülről befelé, hanem úgy épül meg, mint a góth épület, tudniillik: belülről kifelé.«

– No itt álljunk meg, – így szóltam. S erre elkezdtem neki magyarázni, hogy az egészséges német család csak úgy a férfi és a nő vonzalmán alapszik, mint minden más egészséges család. Gyermekei csak úgy születnek s azokat csak úgy neveli föl a hazának, a jó erkölcsnek s a kenyérkeresetnek czéljaira, mint a franczia, vagy a kirgiz, vagy a kaffer. Sőt épen a hegeli spekulativ gondolkodás törvényei szerint a német család csak ép oly naturalis intézmény, mint a fecskék és galambok szerelmes párzása, amikor összeállnak, közös fészket raknak s kicsinyjeiket kiköltik és fölnevelik.

Láttam az én utazótársam arczán, hogy kezdetben bizonyos kicsinyléssel figyelt az én parasztos eszem járására s azért, hogy jobb véleményre bírjam, teletömtem beszédemet Hegel műszavaival, a logika és metafizika frázisaival, az itéletek és következések szabályaival, a meghatározások és kategóriák tömegével, az eszmének és a létnek a különbözések és ellentétek talaján felnőtt tovafejlődésével s e fejlődés örök törvényeivel, a valóság és lehetőség egységével, az ideálnak kezdetleges és végzetleges alakzataival s több efféle katedrai haszontalansággal.

Ez aztán hatott. Komoly figyelemre egyesült arczának minden vonása s amikor szavaimat befejeztem, zsebébe nyúlt, elővette tárczáját, két ujjával kivett egy látogató jegyet, átadta s udvariasan bemutatta magát. Heilbrunner Ottó lipcsei egyetemi magántanár a bölcsészeti szakban, de reményli, hogy pár év mulva nyilvános rendes professzor: ha Lipcsében meglátogatom, szivesen kalauzol a gyűjtemények megtekintésében. És hát neki kihez van szerencséje?

Én is megmondtam nevemet s mely országból és miféle nemzetből való származásomat.

– Örömmel sejtem, – úgymond, – hogy professzor kartárshoz van szerencsém.

Ez örömét, fájdalom, el kellett oszlatnom s be kellett előtte vallanom, hogy én bizony csak mezei gazda vagyok s ahhoz se értek sokat, mert nincs hozzá elég pénzem.

Bizalom fejlődött ki köztünk. Csodálkozását adta ugyan tudtomra a fölött, hogy a magyar gazda némileg Hegel bölcsészetével is foglalkozik, de azt meg egészen természetesnek találta, hogy a magyar gazda Hegel bölcsészetének magaslatára egészen még sem tud fölszállani s amikor ezt én is egészen természetesnek találtam: ő visszatért az eredeti kérdésre.

– Lássa, tisztelt uram, – mondá, – ha ön e könyvet elolvasná, mégis rájönne talán arra, hogy a német család és például a magyar család közt mégis csak van valami különbség.

– Tisztelt uram, ön nem ismeri a magyar családot, én pedig nem ismerem a német családot, tisztába tehát úgy se jönnénk a kérdéssel. Hanem Hegel szerint tökéletesen igaz, hogy ha a német család különbözik a magyartól: akkor a magyar család is különbözik a némettől. Hogy a két család közül melyik a bazilika és melyik a gót templom: azt se én nem tudom, se az ön könyve, se Hegel. Hanem azt mégis tudom, hogy az a család a tökéletesebb, a melynek kebelén tisztább, bensőbb s magasztosabb a férfi és nő boldogsága. És azt is tudom, hogy a családi boldogság annál a népnél legfenségesebb, a mely a nőt legjobban tiszteli. De nem jobban és nem magasabban mint a magyar. Nincs a kerek föld népei közt alkotmány és jogrend, a mely a feleségnek annyi nemes és szép jogot biztosítana, mint a magyar. S így van ez ezer esztendő óta. Pedig a magyar keletről jött, ahol a nő nem családtag, hanem családi vagyon. S már keletről is magával hozta a nő magas tiszteletét. S ha szilaj haragjában kitör s mosdatlan szájára veszi a vallás jelszavait: még akkor is az Istent és a Krisztust és a Jehovát káromolja, de soha szűz Máriát.

S utána tettem: Mit jelent mindez, professzor úr, Hegel bölcsészetének világánál?

Azzal váltunk el, hogy én őt meg fogom látogatni Lipcsében, ő pedig engem Mező-Szent-Györgyön. Ez is megeshetik még.

A KORTES.

Teher alatt nő a pálma – mondá egykor saját nyelvén valamelyik római bölcs. Ha a pálma alatt a kortest értette: igaza volt. A kortes annál vidámabb: minél több a dolga, minél nagyobb a feladata, minél sulyosabb a terhe. Még ha nincs is reménye a győzelemhez: a valódi kortes annál nagyobb önfeláldozással, annál rózsásabb kedélylyel végzi el a mindennapi feladatot. Hoffmann Pál kortese sokkal szerencsésebb, mint Deák Ferenczé. Ez csak egy helyen ül; sört iszik ha ébren van, és sört ihatnék, mikor alszik. Unja magát, mint a szobaczicza, a mely nem mehet ki egerészni, (valahogy a szobacziczust ne tessék érteni, a ki rendszerint ki mehet egerészni.) De Hoffmann Pál kortese: az már egészen más. Van annak dolga éjjel-nappal, reggeltől estig és estétől reggelig. Keze, nyelve, két villogó szeme, két penegő sarkantyuja: mind-mind talál foglalkozást szünet nélkül, fáradság nélkül, örökkön örökké. Minthogy Hoffmann Pál nagy tudós, egyetemi tanár, tanult szónok, ennél fogva mindig nehezen kap választókerületet.

Tiszta vérü jó magyar kortes részére még nem született meg az a kalendáriomcsináló, a ki meg tudná mondani, mikor kel fel a nap és mikor nyugszik. Ő csak ama folyadékok szine, szaga, mennyisége és minémüsége után képes magát naprendszerünk különböző titkai iránt tájékozni, melyeket időszakonkint önmagába vagy másokba töltöget. Van olyan időszak, a mikor a jó szilvapálinka kerül elő valahonnan. Ez az időszak kezdődik körülbelül akkor, a mikor a kondás kihajtja a csürhét és tart addig, a mikor a menyecske tűz mellé teszi a leveses fazekat. Csillagászok és világutazók meg tudnák mondani, mi minden történhetik égen és földön ez időszak alatt. Ennek elteltével, ha melegek járnak, rákerül a sor a jó kettős márcziusi sörre; ha pedig szilaj, hideg, fergeteges időjárás köszönt be, a még sokkal jobb borlevesre tojással vagy paprikával, langyosan vagy égetően. Aztán jön a papramorgó appetitoriuma, aztán jönnek a borok, néha egy kis hűtő vízzel keverve, néha fekete kávé, vagy thea által félbeszakitva, mint mikor a folyóvíz néha elbuvik és ismét előtör. – Mint az eocén, miocén, pliocén, kréta, jura, márgakorszak a földnek történetében: úgy következik a szilvorium, sör, bor, fekete kávé és theakorszak a kortesnek választási történetében. – És valamint a földnél is van pihenés, a mikor még a Vezuv sem okádja a tüzet: azonképen a kortes is megpihen néha, a mikor nem szórja a jelszót, a dalt, a programmot, a káromkodást. Ez rendesen akkor szokott bekövetkezni, mikor a feleség megcsipi valahol, hogy váltson egyszer már tiszta inget, vagy ha nyelvéről a szivar és pipa vagy a bagó leszedi a bőrt. Ez utóbbi a legbiztosabb jel, mely a kortest arra inti, hogy most már ideje egy kevéssé megpihenni.

Csodálatos életerő lakik a kortesben. A kortes örökké él, mint az isteni irgalom vagy a deákkori adósság. És miként él! Ismer minden embert, minden asszonyt és minden titkot. Jövendőt mond; tenyérből olvas; beteg marhát gyógyít. Esküvő, keresztelő és disznótor nélküle meg nem esik. Atyafiságban áll három vármegyével. Minden választásnál betörte valakinek fejét s minden választásról hozott magával valami csatajelt. Vagy az orrán, vagy a fogán, vagy a fokosán. Büszke, mint egy szolgabiró s kezet szorit vele még a főispán is. Sógora és komája van annyi, mint akármelyik terézvárosi képviselőnek. Mindig tudja: ki halt meg és ki született s ki fog meghalni és mi fog születni, fiu-e vagy lány? A huszárnak és kolduló barátnak minden erényét gyakorolja férfiak és nők körül. Verekszik és hízelkedik, adakozik és kéreget. Öltözete mindig egyforma, szava mindig más. Országos vásár és heti vásár, korcsma és faluháza rendes tanyája. Birtoka kevés, adóssága sok, hitele semmi, hitelezője mindenki, de neki is vannak adósai. A muzsikus czigányt nagyon szereti, de a papot ki nem állja. Templomba azért eljár, ha az üzlet azt hozza magával. Törvényt nem ismer, prókátornak nem adózik. Isten nevét hiába föl nem veszi, mert nem imádkozik soha. Szíve jó, szereti az embereket, a szép asszonyt és a disznóhuspecsenyét. Néha megél atyafilátogatással. Dalol és toasztoz, mint akármelyik kálomista pap. A múltakról szeret megemlékezni, de nem úgy, mint a katona, a ki mindig csak azzal dicsekszik, hol mulatott jól; de nem is úgy, mint a barát, ki mindig azt panaszolja föl, hol koplalt legtöbbet. Ő jót-rosszat egyaránt elbeszél, mikor se követválasztás, se tisztujitás nincs előtte. Ha van: akkor csak győzelmeit ismeri a világ.

Ez a kortes, tudniillik az öreg kortes. Az ő idejében még nem volt választási törvény, hanem volt választási szokás. A szokást ő jobban megtartotta, mint utódja a törvényt. És ez természetes. A törvényt tudósok készítik, a szokást pedig ő csinálja. A tudósokat különben sem nagyon tiszteli. Azt hiszi, tőlük ered minden veszedelem, ők hoznak törvényt az etetés-itatás ellen, a mi sehogy se megy a fejébe. Ő csak annyit tud, hogy a katona, ha éhes, elszalad az ellenség elől, ha pedig jól van tartva, megveri azt. Étlen-szomjan becsületes tisztujitást vagy követválasztást képzelni sem tud. Az idealisták és materialisták küzdelmét ő nem ismeri.

Darwin, Liebig, Vogt és Tyndall ő előtte mit sem nyom. Ő materialista szükségből, de idealista elvből, mint ez már bevett szokás a jó hazafiaknál. Materialismusa mérsékelt. Szénát, zabot a lovának, jó vacsorát önmagának: ez az egész kivánsága. Házat épiteni, jószágot venni, örökséget hagyni ő nem akar. Nem igazi kortes az, a ki kizsákmányolja a maga jelöltjét. Hanem koplalni és szomjuhozni: ez már csakugyan nem az ő világa. Ha ezt meg kell érnie: megbetegszik, pipája kialszik, agara világnak fut s ő maga kiballag a temetőbe. Czudar világ, nem érdemli meg, hogy az ember beléköpjön.

Most már fenyegeti a kihalás veszedelme, mint az ó-világi bölényt. A bölény helyett ma nyulakra vadásznak s a kortes helyét kezdik elfoglalni a lótó-futó napszámosok, az élősdi kapczabetyárok. Sok konkurrense akadt. Papok a szószékből, tisztviselők az irodából, zsidók a korcsmából, nagy hazafiak az országházból, ujságok a postáról – mind-mind az ő kenyerét akarják elenni. És eleszik. Neki nem marad egyéb teendője, mint számba venni az embereket, lajstromba szedni alphabet szerint a neveket s őrizni őket, mint a birkát. És a mi legszomorubb, csak minden harmadik, negyedik esztendőben. Még verekednie sem szabad. Katona útját állja, biró megárestálja, ujság kiprédikálja.

Elvet kell tartania, színt kell vallania. Jobboldal, baloldal, középpárt, szélsőpárt – hogy veszett volna bölcsőjében valamennyi. Nincs ő ahhoz szokva, hogy egy jászol mellé álljon, mint az ökör. Nem barát ő, hogy fogadást tegyen és azt meg ne tartsa. Péter vagy Pál: ez az ő jelszava. Vagy az egyik, vagy a másik s egyszer az egyik, másszor a másik, a hogy illendőbb. Így marad meg a becsület mind a két félnél. De a párthoz állani és annál megmaradni csak azért, mert az elv úgy hozza magával: ki látta azt? És szidni az ellenfelet, noha becsületes ember és szidni a papot, noha keresztkomája. Ezt ő nem szereti. Hajdanában is voltak pártok, míg a választásra mentünk s azt be nem végeztük. Akkor is voltak összeütközések, csak úgy hevert a bevert fő szerteszélylyel, de csak addig tartott a háboruság, míg haza jöttünk. Akkor békesség lett és jövő alkalommal másként szólt a nóta.

És aztán azok a követjelöltek – ha rájuk gondol, a háta is borsódzik bele. Jön egy tudós, jön egy ujságiró s azt mondja, hogy őt küldte a központ. (Központ – miféle központ? Bánja is ő, akármiféle központ.) Jön vasuton, hajtat fogadott kocsin, beszáll más házába, hoz magával nyomtatott levelet s még azt kivánja, hogy a választók adjanak neki társas ebédet. A helyett, hogy befogatná jó négy lovát, bakra ültetné a Pista huszárt, oldalára kötné a sáraranynyal kivert fringiát s azt mondaná: »Atyafiak, holnap szivesen látlak benneteket barátságos ebédre«, a helyett hoz magával esernyőt, papol órahosszant s elmondja: hogy van, mint van angol, franczia, talián országban a világ sora. Törődik is ő azzal. Úgyis az a baj, hogy angolt, francziát, németet oltottak már belénk ötven esztendő óta.

Hejh nem így volt ez hajdanában. Ismerte követjelöltjét szopós korától kezdve. Ismerte apját, anyját, egész uri familiáját. Szolgabirája volt, viceispánja volt, nemes birtokostársa volt. Ha hazajött az országgyülésről, akkor sem volt más, mint mikor oda küldték. De hiszen próbálta volna csak megváltoztatni jó magyar erkölcsét, soha se lett volna egyéb, mint világ csúfja. Ma már azt sem szégyenli a követjelölt megvallani, hogy ő kormánypárti. Csak azt szeretné tudni, mi szükség van odafönn Pesten kormánypárti követre? Meg van a kormány anélkül is s legalább nem szükséges fejét törnie a fölött, mit csináljon saját pártjával. Tud annak okozni elég bajt az is, a ki nem támogatja, minek még oda támogató is? – Kormánypárti! Úgy beszél a kormányról, mintha valami nagy becsület volna ahhoz közel állani! Csak legalább meg ne vallaná. A követ lehet kormánypárti, de a kortes nem. Még mikor a pénzügyminiszter mellett dolgozik is: akkor is a stemplit szidja meg a finánczot. Ez már annak a rendje. Kortes gyomra utálja a kormánypártiságot, mint a fürdővizet.

– Igazad van öreg barátom! Szomoru ez a világ most a fenekéig. A választási törvény egész perrendtartás, a képviselő szegény ember, a zsidó földes uraság, a kortes ütött-kopott öreg legény. Prókátor és patika falura is kerül immár s a felköszöntést, szerelmes verset és kortesnótát csak úgy árulják kinyomtatva, mint az álmoskönyvet, vagy Zöld Marczi szomoru históriáját. Te vagy a lenyugvó múltnak utolsó sugára, a politika költészetének utolsó lélekzetvétele. Hunyd be szemeidet. A te világod nem e földről való. A hol te és a te apáid vadruczára vadásztak: vöröshagymát nem tudsz te ott termeszteni. Pedig ma már ebben rejlik az életnek bölcsesége. Nem a becsület adja a pénzt, hanem a pénz adja a becsületet. Hunyd be szemeidet, mert bizony még meg kell szoknod a vízivást is. Ezt pedig már csakugyan meg nem érdemletted.

MAGYAR RUHA, MAGYAR PAP.

Hogy a magyar katholikus papság, kiváltképen pedig az alsó papság, mindig hazafias volt és most is az: erről beszélni egészen fölösleges, mivel hogy ezt Magyarországon mindenki tudja. Sőt hogy a főpapok közt is minden időben találkozott hol egy, hol több kiváló hazafi: erre is megoktat bennünket a történelem. A mi pedig annyival inkább épületes dolog, mert a magyar főpapnak a király adja a hivatalt és uraságot, még pedig valóságos uraságot, tehát azt egészen emberi dolognak kellene tartanunk, ha főpapjaink inkább járnának kedvében a bécsi udvarnak, mely a királyt tanácsával vezeti, mint a nemzetnek, a mely bizony a bécsi udvar előtt nagyon ritkán s akkor is nagyon rövid ideig állott kedvességben.

Másfelől azonban az is egészen igaz, hogy kivált Kollonich óta a bécsi udvarnak sem igen lehetett panasza úgy »nagyban és egészben« a magyar főpapság ellen.

De hát végre is én nem a főpapokról vagy legalább főleg nem azokról akarok most egyet és mást megjegyezni.

Hanem megjegyzem azt, hogy a katholikus alpapság a magyar ruhához mindig hű maradt s hogy a magyar társadalom mívelt osztályai között egyedül a katholikus alpapság az, mely soha egy pillanatig se vált meg a magyar ruhától. Sem a nemzeti elszunnyadásnak a bécsi kongresszus utáni idejében 48-ig, sem a vad abszolutizmusnak idejében 50-től 59-ig. Volt idő, a mikor ügyvéd, tisztviselő, nemes urak, bérlők, birtokosok, mind letették a zsinóros nadrágot s mind felvették a plundrát és pantallont, csak a plébános, ispán és paraszt maradt meg az ősi öltöny mellett.

A plébános persze csak annyiban, a mennyiben az egyházi öltöny megengedte a magyar ruha használatát.

A corpus juris és a tripartitum Könyves Kálmán királyunk óta természetesen nem szól arról, hogy a papok minő ruhát viseljenek. És ez talán szerencse. Ha e jó, régi törvények a magyar ruha viselését parancsolnák: Bécsben bizonyosan gondoskodtak volna már arról, hogy e törvények eltöröltessenek.

Az érsekek, püspökök és apáturak, ha emberek szemei elé kerülnek, ősi idők óta szakadatlanúl a hosszú, bő papi reverendát viselik, hol szineset, hol feketét, a hogy egyházi állásuk vagy izlésük hozza magával. De a hosszú, bő öltöny alatt rendszerint ott volt régebben a zsinóros magyar nadrág s a feszes csizma.

Kopácsy József esztergomi érsek s primás szenvedélyes gazda volt s ha ideje engedte, szeretett a gazda ságnak utána nézni. Veszprémi püspök korában egy tábla luczernavetést nagyon sokba kerített a tiszt s a püspök saját szemeivel akart a következő évben meggyőződni, mennyit ér a luczerna. Kiment a földre s a pantallonos kasznár az útról mutogatta, mily szép a vetés.

– Nem ér az semmit, kasznár uram, tessék csak velem bejönni a közepébe, ott kell azt megnézni.

Eső után volt, a luczerna harmatos volt s a kasznár féltette czipőjét és új pantallonját.

– Kegyelmes uram, harmatos lesz a reverenda.

– Nem lesz az kasznár uram, csak jőjjön.

A püspök felhúzta a reverendát s alól olyan zsinóros nadrág és fényesre mázolt magyar csizma volt, hogy magára vehette volna a csizmadia czéh-mester is.

Kovács Zsigmond egykori veszprémi püspök se tette le a hosszú száru czizmát és a magyar nadrágot. Ebben járt még az ostendei tenger partján is, mikor ott fürdőzött.

Furcsán is járt e miatt egyszer.

Ugyanis sok orosz és lengyel zsidó is jár ott s ezek nagy része is hosszú száru csizmában, noha nem magyar szabásúban. Tudni kell pedig, hogy az ostendei nép épen nem szereti a zsidót s a rakonczátlan, siheder kölykek gúnyolni, boszantani, kavicscsal dobálni szokták a zsidókat. A zsidó bajuszt, szakált s gyakran halantékfürtöt is visel, a minek Kovács Zsigmond püspök arczán nyoma se volt. A kölykek csak csizmáját nézték s mert ez a zsidókéhoz hasonló volt, őt is megdobálták. A rendőrségnek kellett beavatkozni. No hiszen lett ebből derűltség, a mikor otthon egyházmegyéjében megtudták az esetet.

A kálvinista papok időnként jobban elhanyagolták a magyar öltönyt, mint a plébánusok. És ez annál csodálatosabb, mert hiszen a kálvinista egyház hívei képviselték szakadatlanúl a tős-gyökeres magyarságot s náluk volt a nemzeti érzelem a leggondosabban kultiválva.

A protestáns egyház s annak mindkét nagy felekezete különösen József császár idejében viseltetett Bécs és az udvar iránt nagy hódolattal. József császár bocsátá ki a türelmi parancsot, a püspökök és katholikus földes urak ellenében ő engedé meg protestáns templomok építését: a protestánsok külsőleg is törekedtek egyben-másban hálájukat és elismerésüket kifejezni.

Így jött sok protestáns s kivált kálvinista templom tornyára azon időben a kétfejű sas. Ez azonban még hagyján, de némely kálvinista templomban még belűl a falra is felfestették ama kétfejű madarat, a mi annál furcsább, mert a kálvinistáknál a templomban még Jézus-Krisztus képének festménye se foglalhat helyet, épen Kálvin szigorú tanai miatt.

A magyar ruha viselése országszerte a szolferinói csata után jött divatba. Először Pesten s aztán az egész országban. Először a jogászoknál s aztán mindenkinél.

Még a pinczéreknél is, a mi pedig nagy szó.

Ez év őszén Sopronban jártam iskolába az ágostai lyceumban. A maturitásra készülendő nemes ifjúság kebelében akkor három párt állott fenn. A magyarok pártja, kiknek zömét a kemenesaljiak és alföldiek képezték a kálvinistákkal együtt. A németek pártja, kiknek sorai a vasi és soproni Kraxelhuberekből ujonczoztattak, de a kik azóta elszánt magyar emberekké alakultak át. És végre a tótok pártja holmi Sturok, Hodsák és Balthazárok akkor, részben magyarok, részben panszlávok most.

Olvastuk az ujságban, hogy Pesten magyar ruhát viselnek.

Nagy szeget ütött ez a magyarok fejébe. El kezdtünk a fölött tanakodni: milyen lehet az a magyar ruha?

Mert hogy az a pötyögős nadrág és kurta dolmány, melyet a rábavidéki és hansági paraszt visel, nem valami különös szép s a maturitásra készülő ifjú Magyarországhoz épen nem illendő, a fölött nem volt semmi kétség.

Különösen nagy gondot okozott az a kérdés, hogy a testhez simuló feszes nadrág fekete posztóból vajjon miként állhat az ember fián s vajjon a sétányon mit szólnának ehhez a soproni menyecskék!

Elhatároztatott, hogy ilyféle nadrág fölött szemlét kell tartani úgy, a hogy az élő emberen szemlélhető.

De hát hol található ilyféle nadrág?

Hol másutt, mint a czenki plébánoson, a jó Tolnay Antalon, a ki a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, a döblingi szenvedőnek oly kedvencz papja?

Dictum-factum. Küldöttség ment Czenkre, hogy szemlét tartson a plébánusnál a magyar nadrág fölött, hogy ennek mintájára új öltönybe bujhasson a maturitásra készülő nemes fiatalság.

Szegény jó Tolnay Antal!

A czenki templom roskadozó állapotban volt akkor. Ép úgy, mint patronusa, a legnagyobb magyar. Széchenyi ez után néhány napra, épen új évre, írt egy levelet a czenkiekhez s e levelet Tolnayhoz küldé.

E levélben így szólitá a czenkieket, kiket 1848 óta nem látott s aztán sem láthatott soha:

»Drága hazafiak, tisztelt magyar polgártársak, egykori hűn szeretett jobbágyaim!«

E levélben arra hívta fel a czenkieket, hogy vele közös erővel építsenek új templomot.

»Mi czenkiek – úgymond – édes és egykor oly boldog hazánk véghatárán állunk. Czenk nyugot felé első hely, hol drága anyaföldünknek szívünk és lelkünkbe belészőtt nyelvén dicsértetik a királyoknak királya, a nagy Isten.«

»A nyomorultak szívrepedt fohászait meghallja ugyan Isten mindenünnen és a lakosok erénye erdő közepett és a nyílt mezőn is oltárt képez, melynek áldozata felhat az egekbe«…

Ez volt Széchenyinek a nagy pusztulás után első levele, melyet a bécsi kormány kinyomatni nem engedett. Minő nyelven írtak és írnak az igazi nagyok!

Tolnay oly buzgósággal látott a dolog után, hogy kegyura óhajtásának eleget tehessen és pár hó múlva oly keserű zokogással temette el a legnagyobb magyart!

– – De végre mi ifjabb nemzedék e plébánuson láttuk akkor a legelső divatos magyar nadrágot. A világiaknál divatos, a papoknál százados öltöny volt az.

Divatos!

Gonosz szó ez. Ez ölte meg a magyar ruhát. Ez és a fényüzés és a mi jó fajunknak oly sokszor emlegetett szalmalángja.

Akkor azt hittük: örökké tart a magyar ruha és azt soha többé le nem teszszük.

Midőn a hírlapok tudtul adták, hogy az attilát és feszes nadrágot Bécsben is széltében viselik: midőn Eugenia császárné divatba hozta nők számára a kis pörge kanászkalapot; midőn külföldi divatlapok, még a Bazár is, zsinórral ékítették a női felöltönyöket: azt hittük, mi fogjuk ezentúl Európára ráparancsolni a divatot.

Kemény Farkas is azt mondá, midőn Szebent bevette Bem: »Uj mappát csinálunk Európának.«

Hajh azóta nagyot kopott, nagyot fogyott a magyarnak önbizalma. Alig van belőle valami.

A magyar »divatnak« is vége van. Gróf Károlyi Ede akkor is váltig integetett bennünket, ne csináljunk a magyar öltönyből divatot és fényüzést, mert különben divat-divat s egyik a másikat kiszorítja.

Úgy lett.

Szegény gombkötőkre megint bekövetkeztek a rossz napok. A vitézkötésnek nincs kelete ma.

Egy győri gombkötő mondá az 50-es években, ki nagyon szerette a bort:

– Ha egy kis jó bor, meg a tisztelendő urak nem volnának, a gombkötőnek éhen kellene meghalni.

Most is elmondhatná.

Ám a tisztelendő urak csak tartsák meg a százados divatot s im a katholikus lelkészeket kövessék, ha még nem követnék, a többi lelkészek is.

Nagy Napoleon, mikor nagyon lenézte az olasz nemzetet, azt mondá róla: »a pantallon-nemzet«. – Bizony a magyar is azzá lőn immár.

A NÉP DÜHE.

Borsód-Kápolnán hihetetlen kegyetlenséggel gyilkolta meg a felbőszült néptömeg az adóvégrehajtót.

Borzalmat kelt bennünk az a látvány, melyet az emberi vérengzés elénk tár. Az embert mutatja az fel előttünk, de nem azt, melynek feje az ég felé áll, szelleme az istenséggel rokon, szive részvéttel és szeretettel tölt, hanem azt az embert, melyről Darwin elmélkedik s mely százezer évek előtt testvéreivel, a fenevadakkal együtt kóborlá be a mezőket és rengetegeket, hogy megölje azt, a mi nála gyengébb s ha legyőzetik, még halálvergődése közt is fogaival marczangolja szét legyőzőjét. Irtózatos az emberi állat, mikor tömegben van és tömegben válik dühössé.

A düh és a gyilkos harag az embernek sajátsága s nem a fajnak, nem a nemzetnek. A magyar faj sem nem kegyetlenebb, sem nem lobbanékonyabb, sem nem boszúálóbb, mint Európának bármely művelt vagy nem művelt nemzete. Sőt én abban a véleményben vagyok, hogy minden európai nemzetnél a mesterkélt kegyetlenkedés bűntettei aránylag nagyobb számban jönnek elő, mint a magyarnál. Az angol, franczia, spanyol, olasz és orosz népre nézve legalább ez teljességgel igaz. E népek bűnügyi krónikái sokkal borzalmasabbak, mint a magyaré. De én szentül hiszem, hogy a német se áll mögötte a mi jó nemzetünknek. Bécsnek, Berlinnek és Hamburgnak esetei elég borzalmasak arra, hogy Pitaval szemében elnyerjék előlünk az elsőség díját.

Forradalmi harczról, agrárius lázongásról nem akarok itt beszélni.

Fajunk a forradalmi harczokban nem szokott kegyetlenkedni. 1848-ban és 49-ben Lamberg meggyilkolásán kivül alig fordúlt elő akár tömeges, akár orvtámadás. 48 után az abszolut hatalom gondoskodott jól fizetett, sőt bérbe vett tollakról, melyek utálatos színben tüntették föl a magyar függetlenségi harczot s rablónak és kegyetlenkedő gyilkosnak a honvédet. De még a bérbe vett tollaknak sem sikerült ez. A mit a szerbek és románok cselekedtek védtelen magyarokkal: a csecsemők meggyilkolása, az élők megégetése, az elevenen való megnyúzások, az iszonyú megcsonkítások, mindezt vagy ezekhez hasonlót a magyar fajra rábizonyítani nem volt képes senki.

A franczia forradalom eseményei közt irtóztató részletekre akadunk. Kegyetlenkedések jönnek elő ezer és ezer számra, melyeket vagy a féktelen népdüh, vagy a hideg, számító ész követett el. Féktelen népdühnek kitörése nálunk is fordúl elő igen gyakran, de hideg, számító észszel elkövetett kegyetlenkedés, akár békében, akár forradalomban, igen kevés. Ehhez – szerencsére – nem igen ért a mi fajunk s ez bizony becsületére válik.

Gyilkosság sok fordúl elő minálunk is, de orgyilkosság, méregkeverés, sőt rablógyilkosság is igen kevés. S ha fordúl is elő: annak legnagyobb részét nem magyar, hanem idegen származásu egyén követi el. Az igazi magyar rabló, mint rabló, ugyan semmivel se jobb a más fajta rablónál, de ha ellent nem állanak neki, ha fel nem bőszítik: rendszerint nem veszi el életét annak, kit vagyonától megfoszt. Ezt inkább olyan gonosztevők teszik, kik nem hivatásszerű rablók, kik egy alkalommal vállalkoznak csak bűntettre s kik ezután még tisztes helyet akarnak elfoglalni a társadalomban. Hideg megfontolással oltani ki az emberéletet: ez az, mire magyar ember igen ritkán vállalkozik. Ritkábban, mint bármely más európai nemzetbeli.

Mégis sok emberéletet oltanak ki nálunk erőszakosan.

Düh, boszú, verekedési hajlam, versenygési viszketeg, vad és vakmerő hetykeség, könnyelmű játék a halállal: ime ezek a magyar fajnál a legtöbb emberölési és gyilkossági eset indokai. Csárdák, korcsmák, búcsuk, vásárok, tisztújítások, követválasztások, szüretek, lakadalmak: ime ezek szolgáltatják a legtöbb emberölésre és gyilkosságra kedvező alkalmat.

Néha azonban rettenetesen tör ki a felbőszűlt nép dühe. Ily eset a borsod-kápolnai vérengzés is.

Az ily eset hasonlítható legjobban az amerikai nép lynchelési szokásához. Csakhogy míg a népboszú Amerikában rendszeres, addig nálunk csak szórványosan szokott előfordúlni.

Leggyakoribb eset, midőn a gyújtogatót tűzbe dobják s megégetik.

Régebben s kivált 48 előtt ez gyakori eset volt. Ha egy faluban rövid időközben több gyújtási eset fordúlt elő: a nép gyanúja rendesen megjelölt valakit, férfit vagy nőt s igen sok esetben vén leányt vagy urahagyott asszonyt, mint gyújtogatót. S ha aztán akkor, mikor az ily gyanú már megerősödött, véletlenűl tűz ütött ki s a gyanús egyén kézbe kerűlt: azt rendesen az égő házba vagy égő kazal tetejére szokták lökni s ekként megégetni. Ily bűnpör száz meg száz van a 48 előtti, de sok van a 48 utáni időből is. Ily esetekben a tűz által megriadt s vagyona elvesztén kétségbeesett, a rég táplált gyanú által őrült dühre gerjedt tetteseknek a gyilkosságot egész mértékben beszámítani nem lehet s nem is szokták a biróságok.

Más dolog az, mikor a falu rosszát, de nem azt, ki a népszínműben előjön, hanem az igazit, szokták elemészteni. Gyakori eset, hogy egy-egy faluban akad valamely elzüllött, vakmerő, kétségbeesett egyéniség, ki lop, erőszakoskodik, beleköt mindenkibe, fenyegeti az embereket minden rosszal s ha kiszabadúl a börtönből: meg nem javul, hanem tovább folytatja istentelenkedését. Ha a falu népe ezt már megúnja s ha látja, hogy a vármegye nem képes e zenebona-embert megjavítani, vagy láb alól eltenni: gyakan összebeszél s bármi kis ürügyre tömegesen ráront a falu rosszára s agyonveri azt. Ez már tömegesen s meglehetős hideg vérrel elkövetett kegyetlenkedés. Ez az amerikai módra való igazi lynchelés vagy népboszú. A biróságok természetesen ez esetben elitélik a tetteseket, de jelentékeny mérvben alkalmazzák az enyhítő körülmények számbavételét.

Az igazi népdüh azonban nem ilyen. Hanem olyan, a minő kitört a kápolnai adóvégrehajtó ellen. Ez typikus eset, melynek azonban sok párja van.

Egy községben például sok a közös birtok s rendezetlen a közös haszonélvezet. A birtokosok egy része tagosítani akar, nagyobb része s kivált a kisebb birtokosok tömege nem akar. Ha van egy valamennyinél nagyobb földbirtokos s az akarja a tagosztályt: annak személye ellen nem folyik a gyülölködés és az izgatás, de ha a birtokrendezés élére valamely kisebb birtokos áll: annak személye ellen gyakran hihetetlen mélységüvé válik a gyülölség. Férfiak, nők, örege, apraja féktelen dühvel beszélnek róla s az emberek egymást gyakran annyira felizgatják a legjobb, legbecsületesebb ember ellen is, hogy annak életét folytonosan halálveszély fenyegeti.

Szomorú példát tudok arra, hova fejlődhetik az ily fokozott népdüh.

Volt egy barátom. Derék, kitünő, eszes ember, jó gazda, jó férj, nemes gondolkozásu emberbarát, szegényeknek istápja, egyháznak, iskolának, községnek támasza. 48-ban honvéd; – később az ötvenes évek végén s a hatvanas évek elején egyik toborzó tisztje ama titkos forradalmi hadseregnek, melyről Kossuth Iratainak III-ik kötetében van tüzetes ismertetés. Magam is nála lettem mint ifjú beujonczozva e titkos hadseregbe.

Gombás Lajosnak hívták, szentgáli birtokos volt s községének gyönyörű negyven ezer holdas határát akarta tagosítani s a jó, becsületes szentgáli nemességet ezzel az elpusztulástól megmenteni. Csak egyetlen lépés volt még hátra, hogy a tagosítás visszatarthatatlanul megkezdődjék. De ezt a lépést nem tudta megtenni, mert útját állotta a népdüh, mely hetek és hónapok óta folyton izzott már ellene azok közt, kik a tagosztályt meg akarták akadályozni.

Egy szép téli reggelen, 1865. január 7-én, épen barátaival s birtokos társaival tanácskozott a községháznál; a nép oda tódúlt, őt meglátta, egy-két bújtogató szó a düh kitörésére elég volt; a község tanácstermébe betörtek, őt kihúzták s a templom előtt irtóztató kegyetlenséggel agyonverték. Még rokonai közt is találkozott, ki élettelen hullájába beleszúrta a vasvillát. S találkoztak nők és gyermekek, kik a tiszta havon fekvő véres hullát örömükben körülujjongták és körültánczolták, mint a hottentották a leölt áldozatot.

Ez az eset borzasztó hatást gyakorolt akkor rám.

Eliszonyodtam a néptől, a mely dühöng s fenevadakat láttam azokban, kik így bánnak a becsületes emberrel s a jó hazafival. De aztán vérem csillapultával megismerkedtem az egykori gyilkosokkal. Kissé nyers, de nem megromlott, erkölcsileg nem elveteműlt embereknek találtam őket. Ellenállhatlan düh uralma alatt, alig beszámítható állapotban, tömegesen, egy pillanat folyamán követték el az iszonyú tényt, s bizony tisztességes emberekké váltak azon perczben, a mikor az igazságszolgáltatás keze szabadon ereszté őket. Szentül meg voltak arról győződve, hogy maguk és családjuk jóléte és jövendője a tagosztály megakadályozásától függ s hogy ezt megakadályozniok sikerül, ha ennek bajnokát elteszik láb alól. Halálát el is határozták sokszor, de annak hideg észszel elkövetésére sohase vállalkozott senki. Az ellenállhatatlanul kitört dühnek egyetlen pillanata ragadta csak el őket – a végzetes tett elkövetésére.

Egy másik eset hivatalos elintézés végett jutott kezembe.

Suur községben a lakosok az egyik politikai párton, a jegyző a másikon volt. Lelketlen kortesek mélységes gyülöletet szitottak borozások közben a jegyző személye ellen.

A választás előtti izgalmas napok egyikén a tömeg oda ment a jegyzői lakhoz s a jegyzőt bántalmazá. Ő pisztolyt ragadott s önvédelme közben meglőtt s megsebesített egy ifjút. Az ifjúnak halálhire terjedvén a faluban, a nép összefutott, a menekülő jegyzőt elfogta s az utczán agyonverte s hulláját, vagyis hullának vélt testét az iskolában kinyujtóztatta. Az erős fiatal jegyző azonban magához jövén, az ablakon át megkisérté a menekülést. Erre a düh újra fellángolt, újra elfogták, az utczára újra kivonszolták s fél oldalára fektetve, fülébe fakarót illesztettek s fejszéket hozván elő, a karónál fogva fülén keresztül fejét a földhöz szegezték. Ez nemcsak kínos, hanem egyúttal hosszadalmas, iszonyú kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság volt. Ennek tettesei iránt sohasem tudtam kiengesztelődni s ellenük a törvény szigorát óhajtottam alkalmazni.

A nép, mely ezt tette, nem magyar, hanem tót eredetű.

Általában a magyar faj által elkövetett tömeges kegyetlenkedések nem is hasonlíthatók borzalmasságban azokhoz, melyeket a 31-iki kolera-lázadáskor a tótok, 48-ban az erdélyi móczok elkövettek.

A népdühnek kápolnai kitörése, bármily borzasztó is különben, egyúttal sok enyhítő körülményt is tüntet fel. A nép nem egy helyütt nagyon el van keseredve az adókezelés közegei ellen s az a szegény falusi földműves, kinek marháját, vetőmagját, ágybelijét viszi el az adóvégrehajtó, nem igen tud különbséget tenni az eszmékben, intézményekben és emberekben s dühe az ellen lángol fel, kit közvetlenül lát s kiről alig tudja, hogy az csak alárendelt tedd-ide tedd-oda közeg s nem maga a végrehajtó hatalom, hanem annak csak vak eszköze. S aztán nem lehetetlen ugyan, de nem is valószinü, hogy az első lövés és emberhalál nélkül is agyonverték volna azt a szerencsétlen végrehajtót.

Az igazságszolgáltatásnak mindenesetre szomorú dolga lesz a kápolnai esettel, de intézkedni kell annak tanulságai alapján a kormánynak s törvényhozásnak is.

A népdüh, ha egyszer kitör, olyan mint a leütő villám. Okos gazda megfogja a villámot, hogy kárt ne tegyen; – a népnek bölcs vezetői meggátolják a dühnek és haragnak romboló kitörését.

A RÉGI MEGYEI FIZIKUSOK.

Hajdan nem volt annyiféle hivatalbeli orvos, mint mai napság a vármegyében. Most a főfizikuson kívül a kórházi, pénzintézeti, uradalmi és magánorvosokon kivül ott vannak a központi, a járási, a községi és körorvosok, akik mind valamennyien hatósági orvosok. Most ennek mind megvan az ő teljes joga és kötelessége a betegséget üldözni s az egészséget költségessé tenni. Főképen pedig a halálesetekről, betegségekről és veszedelmes balesetekről rovatos íveket kitölteni, statisztikát készíteni.

Hanem azért voltak hajdanában is tudós doktorok és kirurgusok és borbélymesterek, a kik egyformán gyógyítottak és nem gyógyitottak, akiket a vármegye, ha szüksége volt az orvosi tudományra, egyformán megkérdezett. A kit legközelebb ért, attól kért tanácsot. És pedig felette rövid tanácsot. A kinek például beverték a fejét s abban halt meg: annál a vármegye nem volt kiváncsi arra, hogy a tüdeje, mája, lépe rendben volt-e?

Egyáltalán a bonczolások, látleletek, megfigyelések, vélemények és felülvélemények, egyetemi s orvostanácsi szaknyilatkozatok szükségét sokkal kevésbbé vette észre a régi vármegye, mint a mai divatos igazságszolgáltatás. Miért tagadnám: a mai fölfogásnak igaza van. De azért az orvosi vélemények sokszor ma is csak oly furcsák és tévetegek, mint voltak hajdanában.

Azonban a kérdést nem vitatom. Se tudományt, se törvénykezést irni nincs szándékomban. Csak egy pár esetet akarok fölidézni emlékeimből, miként járt a régi vármegye a régi orvosokkal, a régi fizikusokkal.

* * *

A híres Sobri Jóska meghalt ezelőtt hatvanöt esztendővel. A lápafői erdőszélben találkozott össze huszonnégy pandúrral, egy század ulánussal s vagy százötven fegyveres hajtóval. Neki is volt hat legénye, köztük az öreg Pap Andor s a fiatal Liliom Jancsi. A csata eredménye nem lehetett kétséges.

Az uhlánusokat b. Beust kapitány vezette. Bátyja a későbbi b. Beust közös miniszternek. Sobri és társai sokáig lövöldöztek az ellenségre a fák mögül, mit Beust utóbb megunt s rohamot vezérelt. A híres haramiavezér szép aranyveretű Hunkár-puskájával vette biztos czélba a kapitányt, de mielőtt lőne, körülnézett. Látta, hogy Pap Andor és Liliom menekülnek, négy más társa pedig összelőve-vágva. Eldobta a puskát, kirántott egy pisztolyt s azzal magát agyonlőtte.

Ott volt közelben a járási kirurgus is. Valami Durcsány nevű jámbor férfiú, ki menten odament a csata színhelyére, hogy a sebesült, de még élő haramiákat keze alá vegye. Valami Szűcs nevű fiatal ember azt mondta neki:

– Hozzám ne nyúljon az úr, meg tudok én dögleni doktor nélkül is.

Két golyó és három szurony járta keresztül s kardvágás is volt a fején és mellén egy csomó. A kirurgus mérgesen szólt rá:

– De hiszen gazember, akasztófán kell neked meghalnod.

– Oda sem kell nekem doktor.

Lefogták erővel, úgy bírt vele csak a kirurgus.

– Hát ezzel mit csináljunk? – Kérdi egyik csendbiztos a járási kirurgust, oda mutatva Sobri holttestére.

– El kell temetni.

Úgy lett. Eltemették bonczolatlanul. Reggelre kereszt is volt a sírján, koszorú is a kereszten.

A vármegye megnyugodott a dolgon. Csak jó későre, miután a helytartó-tanács kérdezősködött, hívta fel a vármegye a járási kirurgust, hogy mit csinált Sobri holttestével, hol az obductionale protocollum? A kirurgus azt felelte:

»Minek utána mind közönségesen meggyőződtünk arról, hogy az istentelen duhaj rabló maga magát egy pisztolylyal agyonlőtte s ekként saját életét kioltván, érdeme szerint való gyalázatos véget ért: ennélfogva holttestének obdukálása szükségesnek nem találtatott.«

Szinte lehetett egy kis igaza.

* * *

A szentgáli kanásznak egy kanásztársa ketté vágta egyik karját fejszével. Sokáig tartott a gyógyulás, sokára tarthattuk meg a végtárgyalást.

– Mit kivánsz orvosi költségre? – Kérdi az alispán a sértett kanászt.

– Semmit! – volt a felet.

– Mit kivánsz fájdalom dijúl?

– Semmit!

– Mit kivánsz munkamulasztásért?

– Semmit!

Eléje tartják a kanásznak a főorvosi véleményt, mely három íven keresztül fejtegetette, hogy minő nagy volt a seb, milyen életveszély származhatott volna belőle mennyibe került az orvoslás. A kanász rá sem hederitett, csak annyit mondott:

– Beszélhet a doktor, a mit akar, de azt ne mondhassa senki, hogy az én bőrömet megfizette.

S nem fogadott el semmit.

* * *

1834-ben nagy késői fagy pusztította a túl a dunai gazdaságokat. Vasvármegye elkezdett tünődni, mi az oka a kései fagynak s lehetne-e az ellen mentőszert találni? Felhívták egyebek közt a vármegyei fizikust is: adjon e tárgyban indokolt véleményt.

A fizikus véleménye az volt, hogy miután a kései fagy évenkint összeesik a kökényfa virágzásával, tehát azt nem idézheti elő más, mint a kökényfa. Ki kell tehát irtani a vármegye területéről minden kökényfát s meg kell keresni az ország összes vármegyéit, de főképen a szomszéd vármegyéket, hogy a kökényfát hasonlóképen irtsák ki mindenütt.

Zalavármegyében nem kisebb ember, mint Deák Ferencz szólalt fel az inditvány elfogadása ellen.

Veszprémvármegyében is akadtak tüzes szónokok, kik Vasvármegye átiratát pártolták. Végre felszólalt Kocsi Sebestyén Gábor tiszti ügyész, kinek elméssége később az országgyüléseken országos hirűvé vált:

– Én pártolom, – úgymond – nemes Vasvármegye közönségének átiratát s egyetértek a vármegyei fizikussal, de sőt még meg is toldom az inditványt. Minekutána köztudomásu ugyanis, hogy nálunk nyáron felette kevés eső szokott esni s az aszály sok kárt okoz s viszont azt is tudja minden ember, hogy a tyúkszem két-három nappal rendesen előre megérzi az eső bekövetkezését: ennélfogva a nemes vármegye szigorú büntetést szabjon mind azon borbélyokra és kirurgusokra, nemkülönben magánszemélyekre is, kik nyári időn a tyúkszemet kimetszik s ezáltal aszályt idézvén elő, embertársaiknak sok nagy károkat okoznak.

A nemes vármegye elnevette magát s ekként Vasvármegye átirata el nem fogadtatott.

* * *

Volt vármegyémben a Schmerling-rendszer alatt egy esküdt: Németh Imrének hivták. Jámbor, szelid ember volt, de zene-bonás, ha ivott. Ugyanilyen természete volt egy birtokos nemes társunknak is, kit Vámosi Saáry Dénesnek hívtak, ki a Bach és Schmerling rendszernek természetesen nem volt nagy barátja. Most már meghalt mindakettő, sőt a harmadik is, kiről mindjárt szó lesz.

A két férfi találkozott Devecserben. A találkozásból feleselés, a feleselésből pedig az következett, hogy Saáry Dénes kiütötte az esküdtnek három fogát.

Nosza fut az esküdt a járási orvoshoz visum repertumért. A járási orvosnak Puposs Károly volt a neve. Adott az visum repertumot.

A vizsgálat sokáig húzódott s végre tárgyalásra került az ügy. Az orvosi látleletben ezt a furcsa mondatot találtam:

»Sértett előadása nyomán megvizsgálván a bántalmazott testrészeket, úgy találtam, hogy három metszőfog kimozdulva látszott lenni.«

Nem értettem a dolgot. Nem tudtam a látleletből felvilágosodni, hogy a három fog kiesett-e, vagy nem, valósággal kimozdult-e, vagy csak kimozdulni látszott.

A végtárgyalásra megidéztem a fizikust is, ki a visum repertumot adta. Hogy mondaná meg élőszóval, mi történt a három foggal.

Megjelent. Kérdeztük, faggattuk, belevesztünk, de nem mentünk semmire. Nem tudott többet, mint a visum repertuma, az pedig nem tudott semmit.

Ott volt a sértett fél, az esküdt is. Bárgyú képpel hallgatta a vitát, mintha nem is az ő fogáról volna a szó. Utóbb egy táblabiró mérgesen rárivall, hogy mit bámészkodik, mért nem mondja meg: mi történt a fogaival.

Erre fölkel, odajön a tanácskozó asztal mellé s kérdezi egész tisztelettel, miről van szó?

– Az a kérdés, kiestek-e a fogai?

Az esküdt nem szól, hanem komoly képpel belenyúl a mellénye zsebjébe, kivesz onnan egy maroknyi papircsomagot, kibontja a papirt, kivesz belőle három fogat s leteszi a törvény asztalára. Csaknem akkora fogak, mintha lófogak lettek volna.

A mérges táblabiró rákiált a fizikusra: Mit szól ehhez?

Erre az esküdt félrehárítja nagy bajuszait s kinyitja a száját. Nagy szája volt, mint egy hippopotomusnak. Újjaival felső inyére mutat. Nyilvánvaló lett, hogy három metszőfoga hiányzik.

A mérges táblabiró haragos arczczal kérdőleg ránéz a fizikusra:

– Kérem, – szólt a fizikus, – abból, hogy a fogak hiányzanak, én a tudomány szabályai szerint meg nem állapíthatom, hogy miért s miképpen hiányzanak.

A fizikust összeszidtuk s elkergettük. Az összes iratokat pedig felküldtük az egyetemre orvosi legfelső vélemény végett. S az egyetem orvosi tanácsa a fizikusnak adott igazat.

Ettől kezdve minél kevesebbet alkalmatlankodtunk az egyetemnél.

* * *

Néha felette jól estek az orvosi tudomány szabályai.

Apám, mint nemzetőri parancsnok, 1848-ban kisded csapatjával megtámadott egy futár »különitményt« Jellasich bán hadseregéből s a csetepatéban a horvát csapatnak mind a tizennyolcz embere elesett. Miután zivataros idők jártak, a jövendőt biztosan tudni nem lehetett, apám óvatosságból a holttesteket nem egy csomóban, nem egy helyre s nem nyilvánosan temettette el, hanem bizalmas emberek által éjjel, több sírgödörbe s félre eső helyekre.

1850-ben kijött a szigorú vizsgálat s keresték a holtakat és a tetteseket. Nem találták egyiket sem. Akadt azonban a hosszú vizsgálat alatt egy áruló, ki titkon feljelenté, hogy ő tudja, hol vannak a horvátok tizennyolczan eltemetve.

Újra kijöttek a vizsgálatra, elmentek a megjelölt helyre, felásták a földet és csakugyan találtak három csontvázat. Se fegyver, se ruhamaradványok nem voltak a csontok körül. A csontokat megmosatta a megyei fizikus. Úgy fehérlettek ott a nádi bozótban, mint Varrus legionáriusainak csontjai a teutoburgi erdőben. Utasíttatott a fizikus, adjon róluk visum repertumot.

A fizikus Röck János volt. Derék becsületes ember, alapos tudós, jó hazafi. Adott visum repertumot és véleményt. Ennek döntő pontja ekképpen hangzott:

»A föntebb előadott lelet adataiból az orvosi tudomány szabályainak s a törvényes gyakorlatnak megfelelőleg megállapítható:

1. hogy a talált csontok teljes korukat elért férfi egyének csontjai;

2. hogy a talált csontokból se a halál neme, se a halál bekövetkezésének ideje biztosan meg nem határozható és nincs kizárva annak lehetősége, hogy a halál három év előtt, de harmincz év előtt is bekövetkezhetett;

3. hogy a talált csontok alakja és méretei semmi támpontot arra nézve, hogy ezek valaha horvátok voltak, nem nyújtanak.«

E vélemény ellen Haynau zsandárjai semmi argumentumot felhozni nem tudtak.

* * *

Volt egyszer egy rendkivül érdekes perem, melyben egy 1794-iki orvosi vélemény helyessége is kérdésbe tétetett.

Azzal vádoltak egy csomó zsidót, hogy megöltek egy gyermeket, nyakát felvágták s így vérét vették. De miután a gyermek holttestén s kivált nyakán vágásnak nyoma nem volt, a sédria orvosi véleményhez folyamodott s e véleményt így iktatta jegyzőkönyvbe.

»Azon cirkumstánciákra való nézve, melyeknél fogva a gyermek vérének vétele alkalmatos tanúk által kétségen kivül való módon megbizonyíttatott, noha torkán a sebnek helye nem látható, vármegyénk hütös borbélya megkérdeztetvén, ugyanezen hütös borbély konkludálta, hogy minek utána vérének vétele megbizonyosodott, másképen a dolog nem történhetett, mint hogy a zsidók a vérontás után a sebet valamiféle titkos írral bekenték és a bőrt összeforrasztották.«

Kérdeztem Mihalkovicsot, a nagy tudóst, mi a véleménye ez orvosi látleletről?

– Ez csak olyan múlt századbeli borbélybeszéd!

Bizony úgy van az. De mit mondanak majd száz esztendő mulva a mai orvosi véleményekről?

„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“

(Levél egy szerkesztőhöz.)

Budapest, jul. 27. 1889.

Tisztelt barátom!

Felhívtál és pedig különösen megtisztelő szivességgel, hogy írjak valamit neked a nálunk divatos bűnvizsgálati módszer árnyoldaláról s különösen arról, hogy e módszer mellett a személyes szabadság jogát miként kimélik vagy nem kimélik részint a bűnügyi nyomozásnak, részint a bűnvizsgálatnak közegei.

E felhivásnak most nem felelek meg. Hanem e helyett elmondok egy esetet, mely velem történt köztisztviselői pályám kezdetén. Ez eset élénk emlékezete kisért és kisér engem a közvádlói, a birói, az ügyvédi, sőt a törvényhozói pályán is folytonosan. Többet tanultam belőle, mint a mennyire Bentham, Beccaria, Carrara, Mittermayer s általában korunk legnagyob büntetőjogi irói taníthattak. Mert a büntető igazságszolgáltatás előkészitő intézményeinek egyikét oly világosan feltárta ez eset előttem, a mint azt könyv és lángelme nem teheti.

Rád bizom: közöld vagy ne közöld lapodban. Azt se bánom, most közlöd vagy máskor. De ha közlöd, add e czímet neki:

„GYANUJELEKRE EL NE ITÉLD FELEBARÁTODAT!“

Az eset a következő:

Ezelőtt huszonöt évvel apámtól átvettem Balaton-Füreden egy kis szőlőt pinczével s két kis hajlékkal együtt. A szőlőt kivágattam s 1866-ban ujra elültettem. Az volt tervem, hogy saját asztalomon saját termésem, saját borom legyen, míg élek. E tervemet az utolsó években összerombolta a fillokszera. De ez nem tartozik ide.

Kis szőlőm szomszédságában van egy kis üres telek. Ezt nagyon szerettem volna megvenni. A tulajdonos Vörös József füredi gazda ember. Értelmes ember, jó szomszéd, gyerekkoromból ismerem magát is, derék feleségét is, első szülött fiának én vagyok a keresztapja. A telek megér száz forintot, igértem érte kétszázat, de háromra tartotta. Ezt sokaltam, de később ezt is megajánlottam. Akkor meg négyszázra tartotta s utóbb is kijelenté, hogy nem eladó. Egy kissé bosszantott a dolog, azután megnyugodtam benne.

1867-ik évi áprilisban volt megyei tisztujitásunk. Engem tiszti ügyésznek választottak.

Alig voltam két hetes közvádló, egyik nap délutánján, úgy két óra tájban beáll hozzám Vörös József, a füredi szőlőszomszéd.

– Tekintetes komám uram, – úgymond, – ha délután négy óráig ad nekem kölcsön vagy szerez számomra kétszáz forintot: én azt két hónap mulva köszönettel visszafizetem, a kamatokat is megfizetem s azon kivül ráadásul odaadom azt a kis szőlőtelket.

Erre az ajánlatra nagyot néztem.

Nagyon szerettem volna azt a szőlőtelket, de hogy azt ingyen adja oda nekem füredi gazda ember: e fölött nagyon el kellett bámulnom. A dolog nem volt természetes.

Kérdeztem: mire kell a pénz s miért oly hamarosan?

Azt nem mondhatja meg, ez volt felelete.

Figyelmeztettem, hogy az a pénz rendes úton nem hozhat neki két hónap alatt száz perczentet.

Biztosított, hogy neki többet is hoz, ezereket is hoz.

Azt mondtam: ilyen üzletet nem csinálok vele, hanem a szőlőtelket megveszem s árát kifizetem, de csak úgy, ha megmondja, mire kell a pénz.

Attól féltettem ugyanis, hogy a pénzt valamely kártyázó kompániának, vagy szédelgő embernek akarja adni nagy igéretek fejében. Ettől akartam megóvni.

Kereken kijelenté: nem mondja meg, mire kell a pénz.

A dolog gyanússá kezdett válni előttem. Kiváncsiságom, érdeklődésem mindinkább fokozódott. Elkezdtem faggatni az embert.

Végre úgy öt óra tájban megvallotta, hogy két hamisbankó-csináló úr van Füreden, gépük fel van állítva, a nyomás tökéletes, de papirosuk még nincs alkalmas, ezt beszerezni kell a kétszáz forint.

Kérdeztem, hogy hívják azokat az urakat?

Az egyiknek neve Bezerédy, a másiké Balogh volt. Álneveknek véltem akkor.

Kérdeztem: ő maga van-e az ügybe még belebonyolódva, vagy más valaki is?

Megvallotta, hogy rajta kivül még a vörös Berecz bodnár is részes, a két úr is ennél van szállva.

Kérdeztem: hol van a gép felállítva?

Azt mondta, hogy az én szőlőbeli hajlékomat szemelték ki erre.

Rettentő haragba jöttem. Dühösen kérdeztem tőle: miként jöttek e vakmerő gondolatra?

Elmondta őszintén, hogy azok az urak az ő pinczéjében (az én szomszédságomban) mulattak s kérdezték: kié a szomszéd hajlék? – Mondták nevemet. Erre azt kérdezték: ki és mi az az úr? – Mondták, hogy én Veszprémvármegye tiszti ügyésze vagyok. Erre Bezerédy örömmel felkiáltott:

– No ez jó lesz. Az ő hajlékában dolgozunk a géppel, ott nem fog ránk gyanakodni senki.

Az izzadtság vert ki felindulásomban, míg e részleteket végig hallgattam.

Elővettem az embert. Figyelmeztettem a bűnre s annak iszonyú következményeire. Figyelmeztettem vagyonos helyzetére, derék feleségére, kis gyermekeire, kiktől mind meg kell válnia, ha e bűntény kitudódik.

Az ember megtört. Megbánta – úgymond – a mit tett, szeretne megszabadulni.

De miként lehetne az?

Tanácsom az volt: ő jelentse fel az esetet nekem s akkor büntetése csekély vagy semmi leend.

Erre nem volt hajlandó. Inkább meghal – úgymond – mintsem társait, kik benne bíztak, feladja, elárulja. Készebb velük szenvedni s velük meghalni.

Tárczámból elővettem egy forintos bankjegyet. Az akkori jegy barna nyomatos volt, később jött a piros, még később a zöld. Az akkori bankjegyre apró betűkkel egy figyelmeztetés volt nyomva, mely így kezdődött: »Die Nachahmung und Verfälschung dieser Noten stb. húsz évi sőt életfogytiglani büntetéssel sujtatik.«

Ezt felolvastam az ember előtt s magyarul megmagyaráztam neki. Halálra ijedt, könyezett, de a följelentésre nem volt hajlandó.

Végre esti tíz órakor megtört s hozzám intézett magánlevélben saját keze irásával az esetet följelenté.

Elbocsátottam s megnyugtattam.

A mint eltávozott: rögtön megtettem a közvádlói előterjesztést a vizsgálat, az emberek elfogatása s a gép és hamis bankjegyek elkobzása iránt. Csak törvényszéki ülést kellett tartani.

Éjjel volt, tizenegy óra tájban volt az idő. Nehéznek látszott most törvényszéket tartani.

Ha nem csalódom: május nyolczadika volt. Épen akkor megyei állatkiállitás a gróf Zichy-Ferráris Bódog, most Todesco-féle telken. Kimentem oda. Ott megtaláltam az egyik alispánt, Késmárky Józsefet. Közöltem vele az ügyet. Rögtön fölkerestünk két táblabirót és egy jegyzőt s pontban éjfélkor törvényszéket tartottunk.

Egy óra mulva a vármegye egyik lovas katonája vitte a stafétát Zalavármegye balaton-füredi szolgabirájához.

A szolgabiró, Mórocza Kálmán jó barátom, eszes, erélyes és humánus ember. Még az igazak álmát aludta, a mikor berobogott hozzá a megyekatona. Rögtön fölkelt, befogatott s hajnali négy órakor a bankjegygép egy csomó félig kész bankjegygyel s a két bűnös emberrel kezében volt.

A vizsgálatot úgy vezette, hogy a két füredi ember: Vörös és Berecz, büntetlen maradt, Bezerédyt és Baloghot sok évre elitélték.

* * *

Ez az eset.

Most már tisztelt barátom, te mint jogász, felelj nekem a gyanujelek elméletének alapján erre:

én alkudtam Vörös Józseffel a szőlőtelek megvételére;

én elfogadtam (mert tehettem volna) a szőlőtelket;

én adtam a hamis bankjegy készítéséhez papírra kétszáz forintot;

az én szőlőhegyi hajlékomban állították fel a gépet s készítették a hamis bankjegyet;

vajjon kell-e még több arra, hogy száz vizsgálóbiró közül kilenczvenkilencz azonnal elvegye az ekként gyanusított ember szabadságát s a nagy közönség kivétel nélkül elitélje az ekként fogságba helyezett vádlottat?

Természetesen mindez nem történhetett meg túlzó óvatosságom miatt, de bizony mondom: ma is komoly megilletődéssel gondolok e különös esetre. Pedig közel negyedszázad múlt el azóta! Mily hajszálon függ gyakran az ember jó hírneve és szabadsága!

A HÍRES BAKONY ÉS A HÍRES SOBRI JÓSKA.

A Bakony megint rossz hírbe jött. Megint azt hiszik országszerte, hogy a Bakony tele van haramiával, emberirtó rablókkal, gyilkosokkal, gyújtogatókkal. A lapok pár hét óta mindig tudnak valamit Renkó bandájáról, utonálló czigányokról, szökevény foglyokról, kik mind a Bakony rengetegeiben tanyáznak s nyúzzák a szegény utasokat.

Pedig hát a Bakonynak régen kiírtották rengetegeit, Luczenbacher fejszései régen keresztűl-kasúl járnak rajta s a moóri völgytől Zala-Egerszegig s a Balatontól Pannonhalmáig hiába keresne az ember négy-öt ezer holdnyi szálas erdőt egy darabban. A gyönyörű bükkösöket és tölgyeseket szántóföldek, nyíres legelők és fiatal vágások váltották fel; tömérdek helyen nyilvános az erdőpusztítás s most már Veszprémtől Pápáig, Zircztől Csesznekig, Nagy-Vázsonykőtől be Zalába sehol se borítja sűrű lombok árnyéka a jól kavicsozott országútakat. A »szegény legények« is megfogytak egészen, csak a »szegény emberek« szaporodtak el rettentően.

Hanem az igaz, hogy a Bakonynak félelmes rossz híre van. Mikor Windischgrätz ránk rontott 1848 deczemberben, táborának szélső szárnya Pápán ment keresztűl: egy osztrák ezredes egész komolysággal mondá:

– Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencsésen, azután már kardcsapás nélkül foglaljuk el Magyarországot.

– S kitől félnek a Bakonyban? – kérdé Bezerédy prefektus.

– Hát itt vannak a csikósok, kanászok, pandurok, betyárok és a híres Sobri vezér.

Bezerédy minden komolysága daczára is elnevette magát. A jó német szentűl azt hitte, hogy csikós, kanász, pandur, betyár mind külön fegyvernem és hadosztály, Sobri pedig valami híres generális.

Sobri akkor már tizenkét év óta porladozott a lápafői határ erdős domboldalán.

De az igaz, hogy a Bakony félelmes hírét Sobri Jóska alapította meg. Hiszen előtte is voltak már e századokban híres haramiák, még sokkal veszélyesebbek mint ő. Zöld Marczi, Becskereki, Palatinszki, Angyal Bandi; de ezekről még nem írtak akkor a lapok; miután lapok nem is léteztek s különösen nem írtak az osztrák lapok. Sobri föllépése abban az időben, a harminczas évek közepén történt, a mikor már volt bizonyos hírlapirodalom nálunk is s a mikor a bécsi kormány és bécsi sajtó mindent elkövetett, hogy nemzetünket rossz hírbe keverje a művelt világ közvéleménye előtt. A legkisebb kihágásból is rablóhistóriát csinált és Sobrit oly híressé tette, mint Rinaldo Rinaldinit.

Sobrinak egyébiránt itthon is nagy reklámot csináltak, noha ő arról alig tudott valamit. Kezdetleges lapjaink sokat irtak róla, a népdalok felkapták nevét, népszínműben is felhasználták nevét, alakját s képzeletköltötte hőstetteit. Eredetének homályos volta s örökre eltűnésének villámszerűsége is alkalmas volt arra, hogy nevéhez a népies mesék és legendák egész sorát kössék.

A Duna-Tisza közén sokáig hitték és sokan hiszik ma is, hogy egyik Vay gróf volt Sobri voltaképen. Túl a Dunán pedig szentűl meg voltak sokan győződve, hogy Sobri senki se volt más, mint a becsehelyi Csúzy híres vagyonos családnak egyik tagja, kinek nagy nemesi telkét ma is Csúzy-háznak hívják Pápán. Betyáros modorú, délczeg, bátor, nagyúri alak volt ez. Mint ifjú nem tűrte az apai ház fegyelmét, a huszas évek elején eltűnt hazulról. Sok csavargás után – mint maga mondogatta – csikóssá lett a Bácskában s tíz évi bújdosás után a negyvenes évek elején jelent meg Pápán s élvezte s érvényesíté nemesi nevét, jogát és nagy birtokát. S miután eltűnése Sobri szereplésével esett össze: jó barátai és ellenségei egyaránt azt suttogták, hogy ő volt Sobri, senki se más. Vay Józsi gróf pedig szándékosan tréfálta meg a világot azzal, mintha maga is hinné a róla költött meséket, melyek épen azért határozott alakban képződtek ki s maradtak fenn róla.

Sobri Jóska pedig nem volt se Vay, se Csúzy, hanem egyedűl csak Sobri, sőt még ez sem voltaképen. És én most elbeszélem magának és bandájának történetét híven és igazán, minden romantika, minden túlzás nélkül. Elbeszélem azért, hogy a sok mesének véget vessek s hogy ifjabb írótársaim ismerjék azokat a viszonyokat, melyek a Sobri-világot szükségképen megteremtették s hasonló körülmények közt megteremtenék most is.

Sobri Jóska egy endrédi vasmegyei kanásznak volt fia Baltavár mellett. Apját s őt magát is igazán Pap Józsefnek hívták, Sobri neve csak álnév volt, melyet a haramia-élethez választott. A század elején ez közönséges szokás volt legalább túl a Dunán, sőt a juhászok, kanászok közt a Bakonyban most is szokás. Sobri társai közt például ott voltak: Mógor, Zsidó, Fűmag, Kalarábi, Franczli, Bódai, Virrasztó, Liliom, Csuha, Görhes, Czifra. Ez egy se igazi családi név, ez mind haramia álnév. Társai voltak például: Milfajt, Pap Andor, Király Jancsi, Pityerész Istók. Ezeknek más neveit nem ismerem, de csaknem bizonyosnak tartom, hogy ezek se az igazi nevek. Sok társát csak egyetlen keresztnév után ismerte maga Sobri is. Ilyenek voltak: Ádám, Peti, Pista, eredetileg mind szökött katonák, dezentorok, mint akkor mondották.

Sőt még Sobrinak nevét se tudta minden társa s ez igazán sajátságos.

A lápafői véres harcz után, melyről később szólok, elfogtak és Szegzárdra bevittek egy haramiát. A neve volt Varga István. Összevágva, lőve, zúzva, törve büszkén vallott a fiú mindent s bátran ment az akasztófa alá. De mikor azt kérdezték tőle, hogy Sobri elesett-e Lápafőnél, azt felelte:

– Nem tudom. Azt se tudom, melyik volt a Sobri. Mi csak úgy ismertük egymást: Pista, Jóska, Ferkó. Én tőlem sem kérdezték a nevemet, én se kérdeztem senkitől.

A megyei urak nem hittek neki, pedig igazat mondott. E titkolózásnak meg volt a jó oka akkor is és később is.

Egyszer húsz év előtt volt a kezemen egy szegény legény. Ha jól emlékszem, épen annak az Oroszlán Palinak bűntársa, a kit mint megyei fiskus egykor én ítéltettem el s a ki most mint szökevény fogoly Renkó Kálmánnal az úrkuti erdőben együtt találtatott. Annak a szegény legénynek Hatlábú volt a neve s igaz nevét sehogyse akarta megvallani. Zalamegyei juhász volt s hiába kutattam igaz neve után.

Egyszer bejött hozzám a szeretője s engedelmet kért, hogy tisztát és ennivalót adhasson be Hatlábúnak s beszélhessen vele. De ő igaz néven nevezte a betyárt, melyet már elfeledtem. Szeretője kérelmét teljesítém s Hatlábút hivatalszobámba hozattam s ott szemrehányólag mondtam neki, hogy íme tudom már igazi nevét ettől a leánytól.

Hatlábú megütközve s aztán mély szomorúsággal mondta a leánynak:

– Szerencsétlen, mennyi keserűséget okoztál te most szegény öreg szüleimnek. És azután hogyan legyek én most becsületes ember valaha, ha mindenki tudja a vidéken, hogy a vármegye kezébe jutottam.

Íme az álnév használatának valódi oka. Gyöngédség a szülék iránt s számítás arra, hogy az ifjúság kitomboltával s a büntetés kiszenvedésével valamikor becsületes emberek közé számíttassék még a haramia is.

Sobri apja nagyon istenfélő, kegyes ember volt. Minden búcsura elment Kis-Czellbe s minden vasárnap térdepelve látták imádkozni a baltavári templomban. Ha mondták neki, hogy üthetett el tőle fia annyira, azt felelé:

– Igaz, hogy rosz gyerek volt s nem is tudom, hol van, talán el is vette már az Isten, de hogy a Sobri az én fiam volna, azt el nem hihetem.

Holta napjáig sohase hitte igazán, hogy az ő fia volna ama hires haramia.

Sobri nagyon szép fiú volt, nagyon elkényeztették a falúbeli leányok és menyecskék, szeretett szépen öltözködni s a kocsmán mulatni s hogy pénzhez juthasson, disznót lopott.

Megcsípték, elítélték, kiállta a börtönt és botot, de mikor kiszabadúlt: újra lopott. Újra a vármegye kezére került s ott, mint csinos, tiszta és ügyes fiú, börtönbüntetésének vége felé a várnagy konyhájára került pecsenyeforgatónak.

Innen megszökött s Fényes Istók nevü bajtársával szövetkezve, kirabolta a kolomposi számadójuhászt. Társát elfogták, felakasztották, ő maga megugrott.

Ez történt 1835 évi májusban. Ettől kezdve lett hajléktalan rabló, erdei haramia.

Első társai: Milfajt, Mógor, Király Jancsi, Pap Andor és Franczli valának.

Milfajt Ferkó volt Sobri bandájában a vezér után a legtekintélyesebb legény. Legértelmesebb is volt, iskolába járt, írni, olvasni jól tudott s ponyvairodalmú művekből egy kis kézi könyvgyűjteménye is volt, melyet a bokodi erdőben ásott el, mikor megsebesűlt. Valamikor urasági inas volt kanász korában és Sobri legbizalmasabb emberének őt tartották társaik is, a hatóságok is. Közel másfél évig, 1836 őszéig Vas-, Sopron- és Győrvármegyékben űzték portyázó rablásaikat, leginkább papok, zsidók, birkások ellen. Abban az időben a bérlőket nevezték túl a Dunán birkásoknak.

Mógor igaz neve Nagy Jancsi volt. Veszprémmegyében Nagy-Szőllősön született, apja Zichy Manó gróf jobbágya volt. Katonafogdosás elől ugrott meg s lett duhajjá és Sobri társává.

Király Jancsi szökött katona, Pap Andor kanász volt. Származását egyiknek sem tudom. Pap Andor örökre eltünt és senki se tudja bizonyosan, hova lett. Egyike a legérdekesebb mesés alakoknak.

Franczli igaz neve Kaufmann Ágoston volt. Ez két társával, úgymint Babóthi Istókkal és Páli Józseffel, kit haramia néven Bodri Ferkónak neveztek, 1831 évi áprilban szökött meg a fraknai sopronmegyei börtönből és több évi bujdoklás és betyárélet után Sobrihoz csatlakozott. Mikor Sobrit elérte végzete: ez a Franczli két szökött társával, azután Virrasztóval, később Pap Andorral alkotott külön rablóbandát. Társai lassankint részint elhagyták, részint elvesztek és ekkor ő 1838-ban Nagy Jancsi vezérlete alá szegődött, de mikor ezt társai kivégezték, megint ő lett haramiavezérré.

Sopronmegye 1836 nyarán megúnta már a rablásokat és Sobri ellen katonát kért, mozgósítá egész pandurseregét és népfelkelést is rendezett, kihajtván Sobri üldözésére, mint a megyei végzés mondja, »a föld népét.« Tudniillik a jobbágyságot.

Sobri ekkor átvonúlt Veszprém- és Győrmegyékbe s végrehajtván a tüskevári és tornai rablásokat, elhatározta, hogy nagy számra felszaporodott seregét két részre osztja. Felének Milfajt vezetése alatt átadja Veszprém-, Fehér- és Komárommegyéket, maga pedig megtartja Győrt, Vast és Zalát. Mielőtt azonban e tervét megvalósította volna, még két feltűnő rablást vitt véghez, melyek utóbbika volt végzetes sorsának kezdete. E két rablás volt a kónyi és szolgagyőri.

Kónyban, Győrmegyében az uradalmi számtartót rohanta meg s a győri káptalan pénztárát vette magához 1836 évi október 10-én. A pénztár nem volt üres, mert a jobbágytized már eladva volt. A pénztáron kívül elvitte a kasznár értékesebb ingóit is, fegyvereit, ezüstjét, ékszereit.

Mikor mindezt összeszedték, a kasznár neje sírásra fakadt. Sobri kérdezte sírásának okát. A kasznárné azt mondta, hogy holnap jön ki egyik kanonok Győrből a pénztár átvételére s miután Sobri minden ezüstjét elvitte, tisztességesen asztalt se teríthet az uraságnak.

– Egyék a pap – mondá Sobri – fakanállal, Jézus se ezüstkanállal evett.

– Hát mi mivel eszünk? kérdi az asszony.

– Hányan vannak a familiában, kérdé Sobri.

– Heten.

Erre Sobri hét pár ezüst evőeszközt visszaadott a kasznárnénak.

Volt a háznál egy felnőtt fiatal csitri lányka is. Ez is sírt a rablási művelet alatt.

– Hát maga lányasszony mit siránkozik itt a fülembe? kérdé Sobri.

– Hogyne siránkoznám, felelt a lányka, mikor két hete kaptam ujdonatúj aranygyűrűmet és kendtek máris elviszik.

– No egy csókért visszaadom, felelte a haramia.

A lányka habozott.

– Ne viszologj tőlem babám, rivalt rá hetykén Sobri, ma még se lányt nem csókoltam, se pálinkát nem ittam.

Erre a lányka oda ugrott, megfogta a haramia két fülét s hangosan megcsókolta arczát. Aranygyűrűjét azonnal visszakapta.

Itt Sobri huszannyolczad magával volt. A fent említett öt társán kívül még vele voltak Fekete Jóska, Ádám, Hobics Gyuri, Lakat Miska, Recze Marczi, Csuha Anti, Laczi, Liliom, Babóthi, Virrasztó, Nagy Jancsi, Pityerész Istók, Bucs Józsi, Cser Miska, Pista, Czifra Miska, Páli Józsi s még egy pár.

A haramia csapat ezután Győr-, Veszprém- és Komárom megyék összeszögellő határain mulatott s űzte apróbb rablásait hol együtt, hol különválva.

Ugyanez év deczember 6-án Milfajt a csapat másik felével Pápa-Teszéren rabolta ki a bérlőt, ki a falun kívül lakott. Itt a haramiának jó kedve kerekedett, a pinczéből hozatta fel a bort, a faluból dudást hozatott, a cselédleányokat és menyecskéket berendelte s társaival együtt hajnalig tánczolt. Jó kedvében a bérlőnek is visszaadta pénzének egy részét, sőt hajnalban a bérlővel váltatott fel egy 25 frtos bankjegyet s minden leánynak öt forintot adott ajándékba.

Pár nap mulva maga Sobri, legjobb legényeit véve magához, végrehajtotta Veszprémmegye északi részén a szolgagyőri rablást. Ez deczember 8-án este történt.

Szolgagyőr ura Hunkár Antal volt, a legvitézebb inzurgens ezredes az 1809-iki franczia beütés alkalmával. Nagy tekintélyű közbirtokos, több országgyűlésen követ, hírneves liberális hazafi, 1848-ban a Batthyány-miniszterium alatt veszprémi főispán, 49-ben Debreczenben főrendiházi tag.

A kastély a század elején épűlt ódon épület, egyemeletes egy domb tetején, körűlvéve gazdasági épületekkel. Sobri estennen lopózott oda társaival, körülvette a kastélyt, minden cselédet rászegzett fegyverrel beterelt és összehajtott egy pinczébe s aztán nehány társával bement a kastélyba Hunkárhoz. Bátran beköszönt e szóval:

– Jó estét tekintetes uram, én volnék Sobri Jóska, a nevem után tudja már, miért jöttem.

Hunkár felugrott, fegyverhez akart kapni.

– Sohase bántsa tekintetes uram azt a puskát – szólt Sobri – látja, hogy hozzánk közelebb van a fegyver és aztán úgy se lenne annak semmi haszna. Ha tetszik, megnézheti, hogy minden cselédje a pinczében van megkötözve. Két legényem elkíséri.

Ekkor észrevette Sobri, hogy az úrnő nagyon meg van ijedve, láthatóan reszket. Oda ment hozzá.

– Tőlem ne féljen a tekintetes asszony, Sobri Jóska kezén még nincsen másnak vére, nem is lesz, de kérje meg a tekintetes urat, hogy gyorsan végezzünk, mert nekem nincs sok időm.

Az úrnő magához tért s németül oda szólt férjének, hogy adjon oda mindent.

Mást tenni úgy sem lehetett. Hunkár nem állott ellent, csak arra kérte a haramiákat, hogy nejét ne bántsák.

– Egy hajszála se görbül meg, szólt Sobri.

Erre összenyaláboltak mindent. Pénzt, aranyat, ezüstöt, Hunkár díszruháinak lánczait és ékszereit, ezüstsarkantyúit s minden használható fegyverét, ezek közt egy aranynyal kivert damaszkcsövü puskát is.

Végül Sobri az úrnő kezén gyürüket látván, kezdte lehúzni ezeket is.

Hunkár ingerülten szólt:

– Hát ez a becsület gyerekek? Nem megigértétek, hogy nőmet nem bántjátok?

De Sobri nem tudta legyőzni rabló természetét.

– Nekünk is jó lesz ez tekintetes uram, nekem is van szeretőm, annak is kell.

Hunkárt ez nagyon elkeseríté. Annál inkább, mert neje a nagy izgatottság miatt sulyosan megbetegedett. E jelenetről Hunkár még aggkorában is nagy keserüséggel nyilatkozott.

Elvégre a rablók értékes terhükkel eltávoztak, de előbb az uraságra rázárták az ajtókat s keményen elzárták a pinczét is, melyben megkötözve kinlódtak a cselédek. Csak 9-én reggel tudtak kiszabadulni. Sobri ekkor már árkon-bokron túl volt.

De a szolgagyőri rablás aztán fordulópontot képez a Sobri világ történetében. Eddig csak papok, zsidók, birkások, pásztorok voltak Sobri áldozatai, de Hunkár nagybirtoku és tekintélyes nemes volt, tagja a szent koronának s az ő esetét most már másként fogták fel a vármegyék és kormányszékek.

Hunkár rögtön ment Budára a nádorispánhoz és Bácsbe a királyhoz.

Hunkár nem törődött téllel, rossz úttal, ott hagyta még a beteg feleségét is és lóhalálában hajtott Bécsbe, hol a kanczelláriánál levő barátai segélyével csakhamar kihallgatást nyert az uj királynál Ferdinándnál. Miként terjeszté elé panaszát, azt ma már szórul-szóra senki se tudná, de Hunkár maga nem egyszer beszélte, hogy a királynak többi közt e szavakat is mondá:

– Én omló véremmel védelmeztem meg felséged trónját, családját és birodalmát a franczia császár ellen és felséged nem tudná megvédelmezni az én szegény falusi hajlékomat egy haramiabanda ellen?

Szintén Hunkár beszélte, hogy a gyenge idegzetü új király szemmel láthatólag megrezzent, sőt reszketett ez erőteljes hangon kiejtett kemény szavakra s akadozva bár, de határozottan megigérte, hogy minden rendelkezést megtétet Sobriék kipusztítására.

Hunkár innen a nádorhoz ment Budára. A nádor személyesen is jól ismerte őt nemcsak az országgyülésekből, hanem a győri csatából is, melyben a felkelő nemesi hadsereget maga a nádor vezette s melyben Hunkár bámulatos vakmerő vitézséggel kűzdött és sok sebbel maradt a csatatéren s csakis hű lovászának önfeláldozása mentette meg életét. A nádornak ezt mondá:

– Én hű vitéze és igaz bajtársa voltam fenségednek, mikor hazánkat és királyunkat együtt védtük és most nemesi hajlékom védelmét kérem fenségedtől.

A nádor is megigért mindent.

A király és nádor igérete nem maradt puszta szó. Mind az udvari kanczelláriától, mind a helytartótanácstól lovas sürgöny gyorsaságával adatták ki a szigorú és megfelelő intézkedések a vármegyékhez s a budai katonai parancsnoksághoz, Sobriéknak minden áron és haladéktalanul üldözésére.

Sopron, Győr, Vas, Veszprém, Zala rögtön felállitotta a statariális biróságot.

Ez öt vármegye ötszáz pandurt központosított a rablók bekeritésére.

Ezenkivül a szolgabirák közbenjöttével népfelkelés rendeztetett mindenütt, hol a rablóknak nyomait vélték az ifjabb és erőteljesebb jobbágyokból. A költségeket a vármegyék és uradalmak viselték.

Kalandszomjas nemesi ifjak is számosan akadtak, kik fegyvert ragadva, a felkeléshez csatlakoztak.

Végre mozgósíttatott a katonaságtól egy csomó lovasság és gyalogság s a szükséges helyekre vezényeltetett.

A Bakonyt csatárlánczokká alakitott tömegek vették körül és nyomról-nyomra kerítették be és szorították össze Sobri csapatjait. Az említett öt vármegyén kivül még Somogy, Tolna, Komárom és Fejér is bevonatott a müködési tervbe s e kilencz vármegye állapota valóságos hadjárat képében mutatkozott.

Mindez azonban abban a korban, a mikor vasútnak és távirdának még híre sem volt s a téli zord időben pár nap alatt nem volt foganatosítható. De mégis elég gyorsan következett be a siker.

A szolgagyőri rablás után ismét kétfelé osztá csapatját Sobri Jóska. Milfajt a Vértes felé vonúlt, Sobri pedig a Balatonhoz és Tihanynál átkelve, Somogynak és Tolnának tartott.

Milfajt Mogorral, Papp Andorral, Király Jancsival s még vagy tizedmagával deczember 11-ikén a majki korcsmárost rabolta ki Komárommegyében. S szokása szerint az éjjel ugyanabban a korcsmában dőzsölt és mulatott.

Megjegyzem, hogy Milfajt és Pap Andor e vidékről való volt, mert Milfajtnak itt élt neje és két kis leánya, Pap Andornak pedig a közelfekvő Kéthely községben volt sógora, Gerhárd András nevű, ugyanekkor törvénybiró.

Volt a majki korcsmában, a hol dőzsöltek, egy oroszláni tót is, ki egy külön asztalnál csendesen iddogált önmagában. Előtte az asztalon egy szál fagygyúgyertya égett.

Milfajt jó kedvében odament a tót asztalához s elvette előle a gyertyát s a maga asztalára tette szó nélkül.

Az oroszláni tót, talán kissé ittas is volt, erre felhörkent s a haramiát összeszidta. Milfajt rárívalt a tótra s puskáját félkézre kapta s agyával nagyot ütött a tót vállára. A puska agya ketté törött.

Erre Milfajt rettentő dűhbe jött s puskája csövét két kézre kapva, a tótot agyon akarta csapni. De a tót az ütés elől hirtelen az asztal alá bukott, a puska az asztalhoz ütődött, elsült s egész töltése Milfajt bal czombján ment keresztül. A töltés sörétből állott, csontot nem tört ugyan, de Milfajt azért leesett lábáról. A seb és vérzés nagy volt.

Ez a puska is Hunkártól való volt s a néphit a nemezis kezét látta e balesetben.

Hunkárnak nem volt gyermeke, de elhalt testvérjének volt két árvája: Hunkár Miska és Sándor barátim, képviselők az utóbbi országgyüléseken, de ekkor még gyermekek. A Milfajt-féle puska ezek tulajdona volt s mikor a rablók ezt is el akarták vinni, Hunkár azt mondá nekik:

– Az enyémet vigyétek gyerekek, de azt a puskát ne bántsátok, mert az az árvák tulajdona.

– Hejh uram, mi vagyunk az igazi árvák, szólt hetykén Milfajt s elvitte a puskát.

– No Ferkó, szólt Hunkár, megjárod azzal a puskával, az árvák istene számon kéri tőled!

És csakugyan a puska lett Milfajtnak veszedelme.

A megsebesült haramiát társai felnyalábolták s még ez éjjel a bokodi erdőre vitték. Faágból, hóhányásból csináltak neki árnyékot s hóval borogatták súlyos sebjét. Ez éjszaka s a következő napon itt maradtak.

Azonban orvosról és ápolásról kellett gondoskodni s azért a következő éjszakán bevitték a sebesültet Kéthelyre, Pap Andor sógorához, a már említettem Gerhárt András törvénybiróhoz. Ez egy öreg asszonyt rendelt a beteg mellé ápolónak, ő maga pedig hírt adott az esetről a járási főbirónak.

A gesztesi járás főszolgabirája Thaly Lajos volt, Thaly Kálmán édes apja. Ő a hír vétele után haladéktalanul mozgósitá pandurjait s egyúttal a komáromi várból katonát rekvirált. Az óvatosság indokoltnak látszott, mert kis erővel szemben a haramiák bizonyára megvédelmezték volna sebesült vezéröket.

Az elfogatás műveletét maga Thaly vezette esküdtjével, a még most is élő öreg Milkovics Zsiga bátyánkkal, ki szintén több országgyülésen át volt balközépi képviselő.

Én az elfogatás körülményeit egy Gangol Mihály nevű egykori német őrmestertől hallottam, ki később falumban volt Matkovich Tivadar ispánja. Ennek kellett katonáival a beteg haramia szobájába törni s őt elfogni. S a jó német őszintén megvallotta, hogy mind ő, mind társai reszkettek, mikor a szobába behatoltak, oly rémitő híre volt már akkor Sobrinak és Milfajtnak a katonák közt is.

Pedig előttük egy fájdalmában nyöszörgő súlyos beteg feküdt. Igaz, hogy ágya mellett egy széken két töltött pisztoly hevert, de mit használt az már akkor?

A rablót Komáromba vitték s az esetről rögtön értesítették Veszprémvármegyét. Milfajt kérte, hogy engedjék meg neki, hogy Kisbéren lakó ártatlan feleségével és két kis lányával beszélhessen. Természetesen megengedték. Szívrázó volt az utolsó találkozás.

Milfajtot 21-én vitték Veszprémbe. Az egész úton mindenütt, de különösen Veszprémben összesereglett a nép, hogy Sobrinak főemberét a híres Milfajtot láthassa.

Magas szélü kerek kalapot viselt. Kalapjának pereme ezüsttel volt szegélyezve és fekete selyem nyakkendőjén is ezüst rojt volt.

– Szép nyakravalód van fiam, mondá neki Micsky Lajos képviselő barátom édes apja, akkor megyei főszámvevő Komáromban.

– Szebbet ád majd nekem Veszprémmegye nemsokára, felelt nyugodtan a haramia.

Testhez álló prémes dolmánya, gyönyörüen kivarrott bakonyi szűr, a hideg tél daczára is egy szál gatya, ezüst sarkantyús kordován csizma s derekán egy értékes színes salikendő, ebből állott Milfajt öltözete.

Egy Bucher Ferencz nevű veszprémi szentkép-festő le akarta arczképét festeni. Milfajt ebbe csak oly feltétellel egyezett, hogy a képet összetéphesse, ha neki nem tetszik.

Mikor a kép készen volt, sokáig komolyan nézegette a rabló.

– Meg van-e kend elégedve? – kérdezé a festő.

– Jól van no, – felelt a haramia – hanem már nekem szebb képeim is voltak.

– Mifélék?

– Hát Zöld Marczié és Becskerekié, a kiket mindig magammal hordoztam, de most nemrég elástam a bokodi erdőben. Minek legyen másé?

Deczember 22-én állították a »talponálló« biróság elé, mint a statáriumot akkor nevezték és karácson előtti napon 24-én akasztották fel. Hullája éveken át látható volt az akasztófán.

Ez után gyorsan következett Sobri társainak pusztulása.

Mógor és Király visszamentek a Bakonyba s nehéz bujdoklás után deczember végére Nagy-Szőllősre jutottak a Somlyó alá, Király Jancsi szülőhelyére. A vármegyének híres pandurőrmestere volt akkor Paál Dániel e vidéken. Ez nyomról-nyomra üldözte a két rablót és 1837 évi január 1-én este Szőke Péter nagy-szőllősi jobbágy házánál megnyomta és elfogta őket.

Kegyetlen szokás volt akkor az elfogottat nyomban mindaddig kinozni, míg minden bűnét be nem vallja. Így történt itt is. A két haramia január 3-án állíttatott a biróság elé s 5-én akasztatott fel Milfajt mellé. Ruhájáról mindkettő felismerte Milfajtot.

– No lásd, megint csak összekerülünk, szólt társához Mógor.

Mógorról azt hallottam még, hogy ez kegyetlen és ravasz ember volt, gyakran női ruhában járt s szegény öreg asszonynak alakjában menekült. Épen így menekült egyszer Thaly Lajos főbiró kocsiján is Nagy-Igmánd körül.

Pap Andor és a majki kaland többi részese ismét egyesült nehéz bujdoklás után és folytonos üldöztetés közben Sobrival, de Sobri csapatja teljes számban többé sohase jött össze, mert oly nagy számú sereggel mind a menekülés, mind az élelmezés nehéz lett volna vagy épen lehetetlen. Egyesek, sőt egyes kisebb csapatok külön váltak s így kisérelték meg a menekülést.

Megyei fiskus koromban volt kezem alatt egy szép, erőteljes betyár: Görhes Jancsi. Máskor talán elbeszélem történetét. Ennek apja szintén társa volt időnként Sobrinak Görhes név alatt, mely azonban csak fölvett haramia álneve volt. Mellesleg megjegyzem, hogy fia már talán nem is tudta igazi családnevét.

Az öreg Görhes látta, hogy a haramia életnek nemcsak rossz vége lesz, hanem előreláthatólag hamar vége is lesz s miután vér nem nyomta lelkiismeretét, nagy dolgot határozott el magában.

Bement egyenesen Bezerédy főbiróhoz, megmondta bizalmasan, hogy ő meg akar javulni és kegyelmet kér a vármegyétől. Bezerédy azt mondá, hogy ő szót emel mellette, ha Sobri társai közül legalább kettőt kézre ad élve. Görhes meggondolta a dolgot.

– Élve nem tudom tekintetes uram, – úgy mond – de halva megpróbálom.

Görhes kanász volt s a baltavetéshez úgy értett, mint a kinai jongleurök a késhajigáláshoz. Ötven lépés távolságról embernek vagy disznónak le tudta biztosan vágni a fülét. Nem telt bele egy hét, a dabronyi csárdában Sobri két bujdosó társát poharazás közben két fejszecsapással agyon vágta. Az esetet maga jelenté be s a zsákmányolt fegyvereket maga adta a kézhez.

A vármegye nem állította statárium elé, pár hónapot ült Veszprémben s aztán megszabadult.

Sobrinak jelentékeny híres társa volt a vakmerő Fekete Jóska. Ez sárvári, vasmegyei születésü s eredetileg kanász volt; Sobrinak egyik legrégibb társa. Haramia neve egyszer Sipos Józsi, máskor Zsidó Józsi s február 10-ike körül fogatott el a Dobos vidékén. Ez a Dobos a Bakonynak egyik ága Zalában, a birtokviszonyok tekintetében egészen rendezetlen roppant erdőség; – már akkor is, később az én megyei időmben is, sőt még most is valóságos menedéke a »szegény legények«-nek.

Fekete Jóskát Sümegen állitották a statárium elé. Bevallotta, hogy résztvett a kónyi, tüskevári, tornai és szolgagyőri rablásokban Sobri vezetése alatt. Nála találták meg Hunkár egyik pisztolyát és egy ezüst sarkantyúját. Nyalka gyerek volt, kordován csizmája piros szattyánnal volt kivarrva s bakonyi szürének posztója alig látszott a rávarrt virágtól.

Február 16-án akasztották fel. Mikor hámba öltöztetve, felhúzták már az akasztófára, szép beszédet tartott a néphez, intvén különösen az anyákat, hogy jól neveljék gyermekeiket, nehogy az ő szomorú sorsára jussanak.

Ez a február 16-ika emlékezetes nap. Ekkor történt a lápafői összeütközés is, melyben Sobri elesett.

Lápafő Tolnamegyében fekszik, de egészen a somogyi határon. Hullámos és erdős vidék, kivált akkor nagyon erdős volt. Sobrit Tamási és Szakcs felől szorították oda.

Körös-körül nyomában volt nyolczvan pandur, félszázad uhlánus lovasság, a megyék által kirendelt népfelkelés s vagy huszonöt fiatal nemes gyerek önkénytesen. Sobri az akkori hivatalos felfogás szerint heted magával volt. Minden egyes emberére ötven üldöző esett legalább.

Hogy Sobri azonban nemcsak heted magával volt, az én előttem egészen bizonyos. Hiszen négyen halva maradtak ott, Varga Pistát Szegszárdra vitték be; az pedig bizonyos, hogy Pap Andor, Recze Marczi és Liliom Peti innen is megmenekültek. Ez már összesen nyolcz s menekülhettek még többen is. Azonban ha kétszer heten voltak is, ez még mindig eltünő csekélység az üldőzők nagy számához képest.

Sobri és minden társa el volt szánva megát meg nem adni, hanem halálig kűzdeni. Sobri nem egyszer mondá:

– Az én kezemen más vére soha nem szárad. Én csak egyszer fogok vért ontani.

A magáét értette alatta.

Egy kis patak van ott a lápafői határban, a Magyarád-patakja, melynek egyik oldalán letarolt ritka vágás, másik dombos oldalán ritkás szálas erdő volt akkor. Havas és zúzmarás volt az erdő.

Pandurok és felkelők messze maradtak, de a lovasság és a lovas csendbiztosok nyomon üldözték Sobrit. Ez a patak mögé a szálas erdők szélére vonúlt társaival s bízva abban, hogy a lovasság a gyöngén befagyott patakon talán nem tud áthatolni, ez állásból több mint egy órán át folyton tüzelt a támadókra.

A támadók tömeges sortüzelése alatt egyik embere a másik után esett el vagy sebesűlt meg. Végre közelegtek minden oldalról a pandurok is. Ezt az ulánusok bátor kapitánya is észrevette, ő pedig nem szerette volna, hogy a híres haramia vezért ne ő kerítse birtokába, hanem a pandurok. Megsarkantyúzta tehát lovát s egy közlegény kezéből kikapott lándzsával Sobri felé rugtatott s neki ment a pataknak.

Sobri ezt jól látta. Puskáját megvizsgálta s a legbiztosabb lőtávolban arczához emelé, hogy a kapitányt lelője. Azonban egy pillantással körülnézett üldözőik nagy seregén, villámgyorsaságú elhatározás lobbant fel benne, arczhoz emelt puskáját leereszté maga mellett a földre s egy pisztolyt rántván elő, magát szíven lőtte.

Egyetlen hang, egyetlen mozdulat nélkül rögtön meghalt. Piros vére befesté a havat körülötte.

E jelenetet ugyanez a tiszt beszélte el apámnak s hozzátette:

– Nem adtam volna magamért egy rossz garast, mikor a ficzkó puskájának csövét láttam. Hanem ez bátor gyerek volt – tette hozzá.

Sobri elestével társai megfutamodtak, a kik még épen valának. Négy meg volt halva. Varga Pistát sebesűlten elfogták, Recze Marczi és Liliom Peti gyorsan eltünt az üldözők látköréből. Pap Andort még sokáig látták, a mint ment fölfelé a hegynek, s száznál több lövés ment utána eredménytelenűl.

Ezzel be volt fejezve Sobri élete.

De be volt-e hát? Vajjon Sobri Jóska volt-e valóban az az elszánt legény, a ki ott szíven lőtte magát? Ez a kérdés a túladunai körökben, sőt országszerte is beszéd tárgya volt éveken át és nagyon sokan élnek, a kik ma is hiszik, hogy nem Sobri volt az, a ki ott a lápafői erdőben meghalt.

Nekem nincs semmi kétségem.

Igaz, hogy a holtat akkor nem agnoszkálták, nem bonczolták, jegyzőkönyveket nem vettek fel róla, tanúkat nem hallgattak ki s mindenféle hókusz-pókuszszal a hatóságokat nem zaklatták.

Hanem eltemették a holtat nyomban ott, a hol vére kiomlott. Hiszen ki is lett volna ott Sobri tanúja. A kik ismerték volna, azok vagy bújdostak, vagy meg voltak halva, vagy messze-messze vidéken laktak túl a Balatonon és Bakonyon.

Finom varrású és kelméjű szorosan testhez álló prémes dolmány, igen gazdag hímzésű szűr, csizma és gatya volt a hullán. A puska, melylyel lövöldözött, Hunkárnak legszebb, legdrágább aranynyal kivert damaszk fegyvere volt és a szűrkötőszíjat Hunkárnak zománczos és drágaköves aranyláncza helyettesíté. Csak a haramia vezérnek lehetett osztályrésze mindez a szolgagyőri zsákmányból.

Ez az egyik bizonyíték arra, hogy a halott nem volt más, mint Sobri.

A másik az, hogy ettől kezdve Sobri örökre eltünt és élve soha többé senki nem látta.

A harmadik az, hogy Sobrit úgy ismerték, mint huszonnégy éves ifjút mintaszerű szép arczczal és termettel s a halott ifjú csakugyan mintaszerű szép alak volt.

A negyedik az, hogy Recze Marczi, midőn később elfogták, nyilván megvallotta és halálos óráján is megerősítette, hogy az az ifjú, a ki Lápafőnél agyonlőtte magát, Sobri volt. – Íme ez már egyenes és közvetlen tanú.