A NAGY ÉV APRÓ EMLÉKEI.

Lesz-e még háború? Lesz-e még forradalom? Fölharsan-e még egyszer a függetlenség szilaj szenvedélyének riadója az alföld síkjain, a Duna és Tisza völgyén, Erdély bérczei közt s a Bakony rengetegeiben? Lesz-e még hős a magyar egykoron? S elszenvedi-e még egyszer a csaták tüzét, hősei bukását s üldöztetésének néma kínjait?

Nem tudom. Az én életemben már nem zúdulnak ránk többé a harcz viharai. Több mint félszázad telt el az utolsó szabadságharcz óta. Én gyerek észszel, de éber és kiváncsi szemekkel láttam az utolsót. Annak is csak azt a kis részét, mely az én szülőföldemen folyt le s melyben az én családom s az én véreim és ismerőseim vettek részt. Bizony kis rész volt az. S nem is oly véres és nem is oly irtózatos, mint Erdélyben és a Bácskában.

És ez is érdekes volt.

Nem külső eseményei miatt. Hiszen én elvégre se láttam mást, mint Jellasich bevonulását, Roth és Filippovich táborának fegyverletételét s apámnak egy csapat horváttal való csatározását. Mi ez a nagy csatákhoz képest?

De az én családom mindazt átérezte, a mit minden jó magyar átérzett akkor a haza egész területén.

A gyász és aggódás keserű napjait, a mikor fegyverünket a bukás fenyegette. A diadal dicsőségének hajnalderűjét, mikor az ellenség megfutamodott. A kétségbeesés sötétségét, mikor északnak számlálhatlan csapatai ránk hömpölyögtek. – S aztán jöttek a szolgaságnak, ez elnyomatásnak, az üldöztetésnek szomoru évei.

Az én kis köröm érzésének és gondolkodásának változatairól akarok néhány kis korrajzban számot adni.

Alakjaim mintha most is előttem állanának.

A kálvinista pap, a ki perbe száll saját istenével is, ha az elhagyná magyar népét.

A czigány, a ki sebesülten jön haza a piskii csatából s világgyőzelmek hirét hozza messze földről.

A hős, a kit szegény öreg német jobbágyok mentenek meg a moóri csatatéren.

A lázadó rácz, a ki megbánja fajának bűneit.

A börtönből hazatérő főur, a kit romba dőlt várában nem vár és nem fogad senki, de a kihez leszáll a felhőből az erdei sas, hogy őt üdvözölje.

A kétségbeesett törvényhozó, a ki kioltja saját életét, de még akkor is rágondol arra a virágra, melyet egykor győzelmes harcz után a csatatéren gyöngéd női kéz nyujtott neki elismerésül.

És még sokan, a kik már nem élnek s a kik mind rokonaim vagy jó ismerőseim és barátaim voltak.

Mindannyinak története nem e könyvben van együtt. De együtt van és együtt lesz összes műveimben.

Bizonyosan akad ifjú lélek, a ki szent gyönyörűséget talál visszaemlékezéseim tarlózatán.

EGY SZILVESZTER-ESTI TÁRSASÁG 1832-BEN.

Az 1832-ik évi országgyülés az év végére, deczember 16-ára hivatott össze. Ősi szokás szerint az első három nap gyülekezésre volt szánva, tehát csak 19-én lehetett tartani az első nyilvános ülést. Karácsony ünnepe előtt még két ülés volt és azután a karácsonyi és uj évi ünnepek czímén elnapoltatott az országgyülés 1833-ik évi január hó 10-ig.

Akkor még nem vasuton, nem is gőzhajón, hanem közönséges utazó kocsin vagy forsponton jártak a megyei követ urak az országgyülésre. A máramarosi, szatmári és temesi követeknek rossz úttal és rossz idővel jó két hét kellett, mig felértek Pozsonyba. Arra tehát a távolabb lakó követek nem is gondolhattak, hogy a húsz napra terjedő szünet alatt egyet haza tekintsenek.

Egyébként se siettek haza. Kedélyes, vidám életet éltek Pozsonyban. Sok követnek ott volt felesége, családja; a barátságos és tömeges vendéglátás, a mennyire a hivatalos szállás engedte, divatban volt. Bor, kártya és szép asszonyok csevegése jobb mulatság volt, mint a sárban, hóban, fergetegben való utazgatás ide-oda.

Néhány követ összebeszélt, hogy együtt töltik a Szilveszter-estét egyik alkalmas vendéglőben. Különösen Siskovics József baranyai követ és első alispán buzgólkodott egy jó társaság összehivásán. Buzgólkodása sikerre vezetett. Összejöttek Deák Antal, Kölcsey Ferencz, Niczky vasi követ, Sárközy Albert somogyi, Kocsi-Horváth Sámuel veszprémi, Balogh János barsi, Beöthy Ödön bihari követek s még vagy tízen-tizenketten. Sőt a mágnások közül is megjelent az estélyen báró Wesselényi Miklós és báró Perényi Zsigmond. A társaság nagyobb része, mint látszik, nőtlenekből állott.

A vacsora szokott kedélyes, vidám zajjal folyt le. A leghangosabb társalgást természetesen Wesselényi, Beöthy, Balogh János folytatták: az ellenzék legifjabb és leglángolóbb tagjai.

Deák Antal ült az asztalfőn. Ő komoly, sőt komor volt ez estén és kevés beszédű, mint rendesen szokott lenni. Nem messze ült tőle Kölcsey, az álmadozó költő és szónok, kit a zajos társalgásban alig vettek észre. Ő ép oly szótalan volt, mint Deák.

Vacsora után nem ültek kártyához, mint a hogy különben a követek általános szokása volt, ha nők nem voltak jelen. Hanem kártya helyett mély politikai eszmecserébe bocsátkoztak és sok reményt, nagy vívmányokat, a haza felvirágzását s nemzetünk megerősödését kötötték az épen most megnyilt országgyüléshez. A társalgás leggyakoribb tárgyai a juliusi forradalom, a felvidéki lázadás és Széchenyi nagy röpiratai valának.

Wesselényi a maga ifjui tetterejét és elszántságát látta feléledni az ujra ébredt nemzetben. Csak Bécscsel kell – mondá – megküzdenünk, erre pedig elég erőnk és akaratunk, s a nemzetet nagygyá és boldoggá teszszük, a milyen nem volt Mohács óta.

Beöthy Ödön megjegyzé, hogy van még más ellenség is, nemcsak Bécs. Ez ellenség a főpapság, mely szövetkezni fog Bécscsel, egymás ellen uszítja a felekezeteket s a nemzet figyelmét és lelkességét átkos felekezeti harczban fogja kifárasztani.

Balogh János hozzátette, hogy se Bécs, se a főpapság nem oly veszélyes, mint a mágnások. Ezeket leszorítani, az igazi demokrácziát megalapítani s a szabadságot és nemzeti jellemet ez alapon kifejteni: ez a mi feladatunk.

A három pont közül folyt az élénk eszmecsere. Kölcsey lehunyta ép szemét, Deák Antal néha megsimogatta vastag, lecsüngő bajuszát: úgy hallgatta ez üde szellemek érdekes nyilatkozatait. Végül megszólalt Deák Antal:

– Se Bécstől és az udvartól, se a főpapságtól, se a mágnásoktól nem tartok annyira – úgymond – mint saját gyengeségünktől. Meg tudnánk mi küzdeni mind a hárommal külön is, együttvéve is, ha igazán meg akarnánk küzdeni. De én akaratunk komolyságában és kitartásában kételkedem. Sok bennünk a hivalkodás s azok, kiknek elől kell járni, hamar megunják a vezetést s vagy nyugalomra térnek, vagy a kormány édes szavaira és kecsegtető igéreteire elhallgatnak, sőt a nemzet ellen állanak pártot. Ez aggaszt engem.

– Kit sujt ez a vád? – kérdé Wesselényi. – A nemzetet-e vagy az országgyülést?

– Minket, a nemzet választottjait – felelte nyugodtan Deák Antal. – Emlékszem a tíz év előtti nagy alkotmányos küzdelmekre s az 1825-iki országgyülés dolgaira. Mily nagy reményeket kötöttünk Barthalhoz, Plattyhoz Szerencsyhez, Somssich Pongráczhoz s ma már valamennyien a kormány árnyékába huzódtak és csöndes emberek, sőt az udvar igyekezetét támogatják. Vay Ábrahámtól sokat vártam s egy nyomorult grófságért lemondott szép nemzeti szerepéről. Mit gondoltok: ha Nagy Pál, ha Ragályi, Bernáth, Pázmándy, Borsiczky s még néhányan a vezetők közül megadnák magukat az udvarnak: mi lesz akkor nemzetünk ügyéből?

– Itt leszünk mi, – dörgé Wesselényi.

– Mi meg nem ingadozunk, – kiáltá tüzesen Beöthy.

– Elhiszem, mond Deák Antal, hogy titeket és még igen sokat az édes szó és kecsegtető igéret el nem tántorit, de vajh meg tudtok-e állani az ármány, erőszak, meghurczoltatás és vérpad előtt is s példátokat követni fogja-e majdan a sokaság? Mert héroszok nem tesznek nagygyá nemzetet, hanem csak oly nemzet lesz nagygyá, mely héroszait nemcsak megszüli, hanem azokhoz hű is marad.

Viharos szóváltás következett ez után. Csaknem mindnyájan megegyeztek abban, hogy az udvarnak és kormánynak régi eszközei; ranggal, hivatallal, adományokkal széditeni el a nemzet vezetőit, többé nem lesz sikeres.

A vita hevében Kölcsey oda ment Deák Antalhoz s lassan mondá neki:

– Nagyon tisztelt barátom, az én hitem nagyobb mint a tiéd, pedig az én hitem is gyenge.

– Az én gyenge hitemmel – úgymond Deák Antal – nem is szabad nekem itt maradnom. Azért, mihelyt lehet, megyek haza birtokomra, vigyék az ország dolgát az erősebb hitüek, rám mint hű közlegényre mindig bizton számithattok.

Balogh János felugrott egy székre s férfias szépségének s érczes hangjának egész teljességével kiáltá:

– A fölserkent nemzetet se az erőszak vérebei, se az udvari vesztegetések mérgei, se a kormánynak nemzettagadó ármányai, se saját hitetlenségünk gyöngeségei meg nem rontják többé. Esküdjünk meg barátim, hogy mi kitartók leszünk!

Felkapta poharát; tüze elragadt társaira, mindenki poharához nyult, még Deák, még Kölcsey is s lelkesülten fogadták meg, hogy egyetértők és szilárdak lesznek szegény magyar nemzetünk igaz ügyeinek védelmében.

* * *

Deák és Kölcsey már negyed év mulva nem voltak az országgyülésen. Amaz önkényt, emez kényszerítve távozott el, de ők hívek maradtak.

Niczky vasi és Kocsi-Horváth veszprémi követek nemsokára meghunyászkodtak a kormány előtt.

Wesselényi agyonüldözve, Beöthy számkivetésben, báró Perényi bitófán végezte életét.

Balogh János pedig mint remete, elvonulva a Zoborhegyi kamalduli zárda romjai közé, öregen, koldusan, szeme világától megfosztva, írta egykori jó barátjához, Sembery Imréhez, e levelet:

»Kedves jó régi Barátom.«

. . . . . . . . . . . . . . . . .

»Te jól ismered múltamat minden részleteivel. Jól tudod, hogy én is egyik részese valék ama dicsőségnek, minőt a Nemzet választottjainak osztogat; hiszen Veled egy elvért küzdöttem több éveken át: a hon szabadsága és függetlenségeért.«

»Azonban mi lőn mindennek vége rám nézve? Ősz, kopár homlokomról a babérlevelek mind elhulltak, csillagom elhomályosult, eltünt; múlt életem rózsaágairól a virágok elfonnyadtak, csak tövisei maradtak… Nihil durabile sub sole!«

»… Ha én nem áldoztam, nem vesztettem, nem szenvedtem volna annyit a hazáért; ha a hon méhkasában here lettem volna, ki mitsem dolgozik, csak henyélve élvez: nem panaszkodnám. De isten és a magyar világ tudja, hogy én serdülő korom óta minden leheletemet a haza közügyeinek szenteltem, megtéve, megmozdítva érettük mindent, mit csekély tehetségem engedett.«

»Szerencsétlenül végzett szabadságharczunk után a természet ösztönét követve, életemet megmentendő, egy istennel s egy köntössel kivándoroltam és midőn tíz évi mesés viszontagságok után a honvágy leirhatatlan kínjaitól üzetve, felsőbb engedelem nélkül visszatértem in laribus paternis, még csak annyit se találtam, a mennyi kis ujjam körme alá férne. Hova lett hátrahagyott, elkobzott vagyonom?«…

* * *

Balogh János barátai alamizsnájából élve, nyomorban halt meg.

Azok pedig, kik a hon méhkasában here módra henyélve élveznek: élvezik a föld minden örömeit s élvezeteik tíz éves tartamát országos zajjal jubilálják.

Most már senki sincs életben azok közül, kik 1832-ben a pozsonyi Szilveszter-estén hazájuk javára, a legnemesebb harczra megesküdtek.

A kik megszegték esküjüket: azok boldogultak.

A kik hűk maradtak a haza igaz ügyéhez: azok száműzve, börtönben, koldulva vagy bitófán végezték az életet. De ezeknek utolsó szava is áldás volt az imádott hazára.

Amazok pedig nem áldják, csak élvezik a hazát. De nincs és nem is lesz áldás nevükön, hanem eltemeti őket a feledékenység.

A hősök pedig, a lánglelkek, a koldusok, a bitónak és számüzetésnek áldozatai áldva lesznek örökké – nemzedékről nemzedékre, míg lesz e földön magyar.

S lesz addig, míg ily fiai lesznek.

II.

Az előző sorokban megemlékeztem Balogh Jánosról s érintém életének keserü viszontagságait. Erre nézve Nagy Nepomuk János úr valamely lapban erős birálatot indit rám. Nem hagyhatom szó nélkül birálatát.

Egy kis országgyülési reminiszczencziát akartam én közölni az előző sorokban. A mivel azt bizonyítám, hogy a hatalom és a sors még mindig üldözi azokat, kik szegény nemzetünk igaz ügye mellett elszántan, alku nélkül küzdenek s hogy kényelmes jólétben dobzódnak azok, kik elvük árán s a nép bizalmának kijátszásával a hatalom vak eszközeivé ajánlják fel magukat. Közleményem czime volt: »Egy Szilveszter-esti társaság 1832-ben«.

Ebben szó volt Balogh Jánosról is, a hires barsmegyei ellenzéki követről, a későbbi forradalmi férfiuról, a bujdosóról, az ismét hazatért hazafiról, ki vakon, koldusul, remete módra élt a zoborhegyi, egykor kamalduli zárdában s barátai alamizsnái által is segítve, szegényül halt meg.

Ennyit állítottam s nem többet és nem kevesebbet. Állításomra ily szavakat használni felhatalmazott engem a poézis és a stilisztika s kitüzött czélomnak nemessége.

Azonban Nagy Nepomuk János reám támadott s kimondá, hogy állításaim a történeti hűségnek nem felelnek meg s azon kívül sértők a most élő rokonokra is. Czáfolatát alapítja az igazságra és történeti hűségre.

Elismerem, hogy az igazság és történeti hűség mindenek felett való s hogy ezeket megsérteni nem jogosít fel se poézis, se stilisztika, se semmiféle czél nemessége. De határozottan állítom, hogy minden szavam teljesen hű a történethez és igazsághoz s hogy Nagy Nepomuk János teljesen téved mindabban, a mit ellenem czáfolatul hoz fel.

Igazságomat Balogh János saját szavaival bizonyítom.

Egy levelében, mely Érsekujvárott 1871 decz. 10-én kelt, valamely egy év előtt történt dologra való hivatkozás után szóról szóra így ír:

»– – Az óta nagy változás történt rajtam, igen is nagy változás, de nem jobbra, hanem rosszabbra, mert akkor csak gyengélkedő szemeim világát jelenleg végkép elvesztve, merő vak lettem.«

»Voltam ugyan a múlt nyár közepén Bécsben a világhírü szemorvosnál, dr. Arlnál, ki is szemeimet szorgosan megvizsgálván, egy pontosan használandó szemkenőcscsel és azon biztatással bocsátott el magától, hogy rövid idő múlva visszanyerendem szemeim világának legalább is egy jó részét.«

»Azonban ember tervez, isten végez. A szem-mágusz reám nézve arany szavai nem teljesültek, jóslata nem lőn incarnálva és így eddigelé szemeim nemcsak hogy fel nem épültek, de végkép elhomályosultak.«

»No de még engem mindig táplál az az édes remény, hogy még egykor barátaimat és e szép világot meglátandom stb.«

Ez édes remény nem teljesült. Tehát igazságot írtam, midőn a boldogúlt hazafit vaknak állítám.

* * *

Állítám azt is, hogy barátainak alamizsnái is segítették őt.

Egy levélben egyik barátjához így ír a fentebb érintett dátum alatt:

»Ha emlékezetem nem csal, most folyt le körülbelül egy éve, hogy szives valál baráti kérelmemre jóltévő jobbodat felém kinyujtani. Fogadd e szivességért már akkor is mélyen érzett, de úgy hiszem, tőled nagylelküleg elengedett szóbeli köszönetem manifesztáczióját stb.«

Módomban állana e hű barátot megnevezni s tényét részletesen is közölni, de ő még él és gyöngéd érzelmeit sérteném vele. Hadd maradjon tehát ez és egyéb adatom jegyzeteim közt a későbbi jövendőnek.

Tehát ez az állításom is megfelel a legszorosabb történeti igazságnak.

* * *

Állítám zoborhegyi remeteéletét. Erről ő egy barátjának a következőleg ír:

»Zoboron. Aug. 6. 1870. Kedves jó régi barátom! Elevenen képzelem, mikép csodálkozol, midőn tőlem, ki a nagy világtól elvonúlva, itt, Zobor hegyén, az egykori kamalduli szerzetesek zárdája romjai közt lézengve éldegélek, e sorokat olvasod; azonban… quis contra torrentem?«

Ezek a dicsőült hazafi szavai. S ő valószinüleg jobban ismerte saját helyzetét, mint Nagy Nepomuk János.

* * *

Állítám és saját levelével igazolám, hogy javait a hatalom 1849-ben konfiskálta. Ezt az ő levelén kívül, ha ez birtokomban nem volna is, be tudnám Barsmegye levéltárának adataiból bizonyítani. Hogy e javakat rokonai, gyermekei miként vették ki (s jól tették, hogy kivették) – a kormány kezéből: erről semmit se szóltam.

Nem szólok ama magánjogi kérdésről sem, melyet Nagy Nepomuk János fölvet, hogy e javak körül kik voltak az illetékes örökösök s mire alapíták örökjogukat. Ezt vitatni vagy csak érinteni is nem az én feladatom.

A boldogult hazafi rokonait igen is fájdalmasan érinthetné, noha őket akkor se sérteném, ha a nálam levő leveleket egész terjedelmükben nyilvánosságra hoznám. S ehhez az általános felfogás szerint s kivált Nagy Nepomuk János támadása után volna is jogom.

Azonban az én jogi felfogásom szigorubb az általános felfogásnál. Érzem azt, hogy bármily jogosult birtokosa legyek a leveleknek, nincs jogom fájdalmat okozni a hű rokonoknak, kik elvégre kötelességszerűen, de szivesen is segélyezték erejükhöz képest a rég elhunyt kiváló hazafit.

* * *

Hanem Nagy Nepomuk János, ha már oly nagy kedve van a czáfolgatáshoz, sokkal méltóbb s talán sokkal alaposabb tért találna maga előtt, ha gondosan gyűjtött adatokból sikerülne megczáfolni azt, mit Horváth Mihály állit »Huszonöt év stb.« czimű történelmi munkájában Balogh Jánosról. Én ismertem koszorús történetirónk ez állítását s ez igazán fájdalmas s ha valótlan, sértő is lehet a hű rokonokra, de én Balogh Jánosról életének nagy tragikuma után más képet alkottam magamnak, mint Horváth Mihály. És magasztos képet, mint előző soraim igazolják. Benne én a hazafiság vértanuját látom. Nem a legnagyobbat, de olyat, a ki mély tiszteletünkre méltó.

* * *

Megjegyzem végül, hogy állításaim igazolására hivatkozhatnám Sembery Imrére, az elhunytnak nemeslelkü barátjára, ki vele együtt volt már az 1825-iki országgyülésen. A nálam levő leveleket pedig illetékes férfiaknak szivesen megmutatom.

A KÉPVISELŐI NAPIDIJ 1848-BAN.

I.

Jegyzeteim közt néhány érdekes dolgot találok a napidijakról, melyek fölött nemcsak 1848-ban, hanem 1848 előtt is folyt már vita nem egyszer. Folyt az országgyülésen, de folyt különösen a vármegyéken 1834 óta, a mikor egész komolysággal vitatták a vármegyék nemesi rendei, hogy az illendőség azt hozná magával, hogy a vármegyék követeit ne a házi pénztárból fizessék, hanem azok fizetését egyedül a nemesség vállalja magára.

Mindenki tudja, hogy a nemes ember adót nem fizetett s a békés idők közterheit nem hordozta. És azt is tudja mindenki, hogy az úgynevezett »házi pénztár« – domestica cassa – a jobbágyokra és úrbéres telkekre kirótt közadókból telt meg. És végül az sem titok senki előtt, hogy a haladás szabadelvü bajnokai már Széchenyi első irodalmi föllépése óta arra törekedtek, hogy a közteherviselés alkotmányunkba behozassék s a nemesség »szűz vállai« is viseljék aránylag a közterheket.

A bécsi udvar konokul ellenezte az efféle javitást. Ő minden áron országgyülési többséget akart a követek tábláján is s arra számitott, hogy a »nem adózunk« kecsegtető jelszava alatt a nemesség átalában az udvar törekvéseit támogatja, mert hiszen követválasztási joggal csak a nemes ember birt.

Az ország jobbjai két javaslattal törekedtek a közteherviselésnek legalább elvét elfogadtatni. Az egyik volt a budapesti lánczhid épitése akként, hogy ennél a nemes ember is köteles legyen hidpénzt fizetni. A másik volt a napidij kérdése, melynél a politikai tisztesség, sőt egyéni illendőség is azt parancsolta, hogy miután más nem lehetett megyei követ, csak nemes ember, s másnak nem is volt követválasztási joga, csak nemes embernek: tehát a nemes által választott nemes követnek legalább napidiját ne a »szegény adózó nép« fizesse, hanem maga a nemesség. Hiszen egyéb illetményei még igy is a jobbágyság és városi polgárság nyakába estek, ezek közterheit növelték.

Minden követ mellé adtak tiszti hivatalszolgát, úgynevezett megyei katonát. Ennek díszes ruházata, utazási, élelmezési és lakásköltséggel ellátása a jobbágyság filléreiből került ki. És minden követ mellett volt egy iródeák, rendszerint jurátus fiatal ember, kit házi pénztárából szintén a vármegye fizetett. Végül az a város, legtöbbször Pozsony városa, hol az országgyülés tartatott, köteles volt ingyen lakást adni a követeknek s az országgyülés egyéb tagjainak. E terhet a városi polgárság viselte. E teher pedig nem volt kicsiny.

Lássuk csak a számitást.

A nádor számára kellett ötven szoba. Az ország birája és a személynök számára külön-külön húsz szoba. Az országgyülés egyéb tagjai számára külön-külön négy szobás lakás konyhával és fakamarával. A nádornak hat konyha, tíz kamara, három pincze, hat fakamara, tizenkét kocsiszin s negyven lóra való istálló.

Az országgyülés tagjai közül a távollevők követei nem kaptak ingyen szállást. De a többi mind kapott.

Ezek száma pedig nagy volt.

Az utolsó rendi országgyülésen volt huszonöt egyházi főrendü, kilencz zászlós ur, harminczkét főispán, százkilenczven világi főrendü, egy horvát főrendü, huszonhárom királyi táblabiró, két horvát táblai követ, harminczöt egyházi követ, százhárom megyei, hét kerületi és hetvenkét szabad királyi városi követ. Mindez összesen vagy ötszáz ember, ugyanannyi külön lakással s a nádori, országbirói és személynöki szobákat is ideszámitva, legalább kétezerkilenczven szobával.

A szoba pedig nem lehetett csak akármilyen. A főlovászmester válogatta meg a lakásokat s minthogy a rossz lakásokért ugyancsak sokat kellett hallania, tehát elég szigoru volt a válogatásban. Az 1848-iki országgyülés Pozsonyban ugyan nem tartott sokáig s ekkor már mérsékelt lakbért fizettek is a törvényhozók, de már az 1832–36-iki országgyülés öt éven át tartott s el lehet képzelni a pozsonyi jó városatyák keserveit, kiket négy-öt éven át megszokott kényelmes lakásukból ingyen kizavartak. Igaz azonban, hogy a legtöbb főrendü és sok megyei követ önkényt és szivességből fizetett némi lakbért a magáéból, sokan pedig épen nem vették igénybe a városi polgárok lakásait.

Nos hát a napidij kérdése a harminczas évektől kezdve a nemesi előjogok megszüntetésének, a rendi alkotmány megifjításának s demokratikus alapon való korszerű átalakításának kérdése volt. A bécsi udvar s az ifjodó magyar nemzet a fölött is vívta azt a harczot, mely a 48-iki törvények meghozatalával végződött.

Kossuth és elvbarátai 1848. márcziusban szerkesztették meg az »országgyülési követeknek népképviselet alapján választásokról« szóló törvényjavaslatot. Ennek 56. §-a rendeli azt, hogy ezentúl minden követ öt pengő forint napi dijat s negyven pengő forint évi lakbért kapjon az állam pénztárából. Ez óriási fontosságu javaslat a márczius 28., 29. és 30-iki kerületi ülésekben vitattatott meg.

Hatalmas vita volt ez. Részletei mind máig nem látták meg a sajtó napvilágát. E vitában a konzervativ udvari párt tagjai szélesebb alapra törekedtek fektetni a választói jogosultságot, mint maga Kossuth. De indokaik se tiszták, se nemesek nem valának. Boszu és demagóg számitás vezette őket.

Nem ide tartozik e vita részleteit ismertetnem. A napidij kérdése nem támasztott nagyobb vitát. Nem arról volt szó, hogy a napidij akár behozassék, akár emeltessék. Hiszen a megyei követek túlnyomó részének akkor egyéb illetményen túl hat pengő forint volt napidijuk. A törvényjavaslat inkább leszállítá az akkori fizetést. Hanem arról volt szó, hogy ezentul ne a vármegyék, kerületek és szabad királyi városok külön, hanem az ország kincstárából egyenlően fizessék a napidijakat.

Ezt ellenezni lehetetlen volt, mert hiszen azon túl nem a megyék mint olyanok küldötték a követeket. Az alsó tábla márczius 31-én tárgyalta s fogadta el a törvényjavaslatot alig egy óra alatt. A napidij kérdésében senki fel sem szólalt. Nem, még Somssich és Paczolay sem, a kik pedig a kerületi ülésben ugyancsak kemény harczot folytattak egyéb kérdések fölött Kossuthtal.

A főrendek másként viselték magukat. Negyvenkét beszédet tartottak e kérdésben. Lappangó haragjuknak itt engedték meg az ádáz kitörését a szabadelvüség, magyarság és demokráczia összes vivmányai ellen. De egyúttal nagy tájékozatlanságot is árultak el. Inditványaik sokfélesége bizonyítja ezt.

Az egyik inditványt gróf Zichy József tette. Ő minden napidijat és szálláspénzt el akart törölni. Őt támogatták a tisztavérü föltétlen aulikusok: báró Bánffy Pál, gróf Széchen Antal, gróf Pálffy József, gróf Forgách Antal, gróf Zichy Henrik mosonyi főispán, gróf Cziráky János, gróf Andrássy György sárosi és Ürményi József tolnai főispán, gróf Barkóczy János és báró Sennyey Pál.

A vita kezdetén gróf Pálffy József azt inditványozta s a mellett bizonykodott, hogy a követek két forint napidijat kapjanak. E miatt gróf Batthyány Kázmér, de mások is keményen megtámadták. Batthyány azt mondta, hogy ily napidij csak béresnek vagy inasnak való. Gróf Pálffy Móricz akként érvelt a két forint mellett, hogy ha a követ vagyonos, akkor öt forintra nem szorul: ha pedig szegény: akkor érje be két forinttal.

A másik inditvány volt gróf Batthyány Kázméré, ki a törvényjavaslat szerinti öt forint napidijt és négyszáz forint lakbért helyeselte. Még szebben s igazán magas politikai érvekkel támogatta ez inditványt gróf Károlyi György, békési főispán s némi habozás után gróf Teleky László. Ez inditvány mellé sorakoztak: báró Vay Miklós koronaőr, báró Majthényi László barsi s Hertelendy Ignácz torontáli és Marczibányi Antal trencsényi főispán is. Utóbbi azt a furcsa módositást tette, hogy a választók maguk fizessék a képviselő napidiját és lakbérét.

A harmadik inditvány volt ifju Majláth György baranyai főispáné, ki azt kivánta, hogy az alsó táblát figyelmeztessék a javaslott összeg magas voltára s minden összeg megjelölése nélkül követeljék annak leszállítását. Hozzá csatlakoztak br. Perényi Zsigmond, gróf Pálffy Móricz, gróf Haller Ferencz, báró Wenckheim Béla, gróf Károlyi Lajos nyitrai főispán, báró Majthényi Antal liptai főispán, báró Jeszenák János, gróf Péchy Manó, gróf Batthyány Imre főlovászmester s id. Majláth György országbiró.

Egyik-másik szónok kétszer, sőt háromszor is felszólalt s oly hevesen folyt a szóváltás, hogy gróf Batthyány Lajosnak, akkor már megbizott miniszterelnöknek, a főrendek csillapítására föl kellett szólalni.

Alig érthető, hogy oly kiváló szabadelvü férfiak, mint Perényi, Jeszenák, Wenckheim a napidij eltörlését vagy leszállítását javasolhatták. Elvégre is győzőtt ifj. Majláth György inditványa s ez a következő izenetben közöltetett az alsó táblával:

»A méltóságos főrendek, tekintve más alkotmányos országoknak példáját s a parlamentáris kormányzási rendszernek természetét, legczélszerűbbnek látnák, hogy az országgyülési követek semmi dijjal se láttassanak el; azon esetre pedig, ha a t. rendek a hazánkban jelenleg fenforgó körülmények közt elfogadhatónak nem tartanák, a napidijaknak s lakbérnek javaslatba tett mennyiségét – tekintve az országos pénztárra háromló tehernek tetemesebb voltát – aránylag nagynak vélik s ezért lejebb szállíttatni kivánják.«

II.

A főrendek többségének azon terve, hogy a képviselőktől a napidij elvonassék, mindenesetre feltünő volt az akkori napokban. Hiszen a megyei, kerületi és horvátországi követek akkor sok egyéb illetményen felül hat pengő forint napidijat s a városi követek is három-négy-öt pengő forintot kaptak. A távollevők követei nem tekintettek a törvényhozás valódi tagjainak. Kerületi ülésekben nagynéha felszólalt egyik-másik távollevő követ, de nyilt országos ülésben a gyakorlat mind a szót, mind a szavazatot megvonta tőlük. Ezeknek nem volt napidijuk. Szabály szerint ezek is húztak valami javadalmat megbizóiktól, melynek mértéke magánalku tárgya volt. Sokan maguk költségén voltak ott, mint például gróf Andrássy Aladár, ki édes anyját özv. gróf Andrássy Károlynét, vagy például Szlávy József, ki gróf Almássy Ernőt képviselte, kik tehát csak jogczímet akartak szerezni arra, hogy az országgyülésnek tagjai lehessenek. Ezek példája nem vezethette a főrendeket, mert hiszen ezen intézményt a javaslott népképviseleti rendszer úgy is örökre eltörölte, valamint eltörölte a királyi tábla tagjainak országgyülési jelenlétét, a társas káptalanok követküldési jogát s a kir. adományos apátságok közvetlen törvényhozói jogát is. De hiszen ezek se voltak dij nélkül. A székeskáptalanok maguk fizették követjeiket. A királyi tábla tagjai az országos pénztárból rendes fizetésükön felül külön napidijat húztak. A bakonybéli, dömölki, szentgotthárdi, lekéri, telki, tihanyi és zirczi apátok s a csornai stb. konvent prépostja pedig elég nagy javadalommal birtak, melynek egyik rendeltetése az alsó táblai személyes jelenlét költségeinek viselése is volt.

Történelmi tény az, hogy a főrendek sem az ősiség megszüntetése, sem az úrbéri szolgálmányok eltörlése, sem a papi tized elejtése miatt akkora s oly keserű vitát nem folytattak, mint a képviselők napidija miatt. Pedig amott csak maguk a főrendek legalább ezer millió forintnyi értéket vesztettek, holott a napidijaknál veszteségről szó nem lehetett.

Egyébiránt lelkük bensejére nyiltan felhozott indokaik vetnek világot.

Meg kell jegyeznem, hogy márczius 31-én mind gróf Batthyány Imre főlovászmesternél, mind gróf Pálffy Józsefnél a Pálffy-palotában összejött vagy ötven főrendü a törvényjavaslat előzetes megbeszélésére, de mindkét helyen csupán a képviselők napidijairól volt szó s annak ellenzését mindkét helyen csaknem egyhangulag megállapították. A csanádi püspök, Lonovics József, csak arra kérte a főrendeket, ne kivánják, hogy e kérdésben a főpapok is felszólaljanak, mert bár ők egyházi tizedeikről nagylelkűen lemondanak, de mégis oly tetemes javadalmuk marad, hogy hozzájuk nem lenne illő a képviselők szerény öt-forintos napidiját ostromolni. Ezt belátták a főrendek is.

Egyik indokuk, melyet főleg báró Bánffy Pál és gróf Pálffy József hangsulyozott, az volt, hogy az öt forint napidij s egyátalán minden napidij keresetmóddá tenné a képviselőséget, a mit kerülni kell.

Bánffy különösen hangsulyozá, hogy Erdélyben az erdélyi követek korábban csak öt váltó forint napidijat kaptak s napidijuk most is csak hat váltó forint, a mi nem több két frt negyven kr. pengő pénznél, de ő még ezt is sokallja. Lakbérre is elég kétszáz forint, mert ő közvetlen tapasztalásból tudja, hogy Pesten kétszáz forint bér mellett egész esztendőre lehet kapni két-három szobás lakást, ily lakás pedig untig elég egy népképviselőnek.

Gróf Pálffy az országnak nagy terheltetését emlegette. Szerinte háromszázhetvennyolcz követ öt forint napidij mellett négy ötszázezer forintba kerülne az országnak, a mi pedig – miként ő vélekedik – aránytalanul nagy kiadás.

Az a felfogás, melynek gróf Zichy József adott kifejezést, mindenesetre eredeti. Ő azt mondá, hogy mig a követi utasitás fennállott, addig megengedhető volt a napidij, mert a követ nem a maga nézetét, hanem választói nézetét tolmácsolta. De most, a mikor az utasitás megszünik s a követ a maga nézetét képviseli, elégedjék meg a népnek közbizalmával.

Legáltalánosabb volt az a vélemény, hogy képviselőnek csak gazdag ember való, nem pedig szegény ember. Gróf Haller Ferencz kifejti, hogy csak gazdag ember élhet a követi díszhez illőleg, Ürményi József, valamint gróf Pálffy József is nyiltan kijelenté, hogy ha tetszik követnek a szegény ember, adjon neki fizetést az a párt, mely követté megválasztja.

A kérdés ezen részét meglehetősen ledér felfogással érintették.

Báró Perényi Zsigmond s báró Majthényi Antal s különösen (a nem rég elhunyt) gróf Zichy Henrik akkor mosonyi főispán azt a nézetet állitották fel, hogy »a népképviseleti rendszerrel nem fér össze a képviselők napi dijazása.« Hogy miért nem fér össze? Erre feleletet, okokkal ellátott feleletet adni meg se kisértették. Csak egyszerűen hivatkoztak az angol és franczia példára. Gróf Zichy azt mondá: ha már behozzuk a parlamentárizmust, tegyük azt egészen, csináljunk tiszta munkát, ne adjunk semmi napidijat.

Arra az ellenvetésre, hogy a dijazatlan képviselők majd hivatalok után kapkodnak, azt felelték, hogy a napidij ezen nem segít; a napidijas képviselők is hivatalba jutni törekednek.

E nézet minden egyoldalusága mellett is tartalmas. De akkor még nem jutott a főrendeknek eszébe az, a minek később nem egy példáját láttuk, hogy a hivatalok után való kapkodásnál is rosszabb az üzletek után a kormány segélyével való kapkodás.

De e nézet a mi viszonyaink közt sehogyse képezhetett érvet a parlamentárizmus és népképviselet ellen. Hiszen 1848 előtt szó se lehetett parlamentárizmusról és népképviseletről, mégis a nemzeti ellenzéknek fölötte sok és kitünő vezértagját hivatallal sikerült elnémítani. A bécsi udvari kormány ehhez csakugyan jobban értett mint a népképviselet.

A napidij ellen egyéb érvet, mint a melyet érintettem, hiába keres akárki abban a huszonöt-harmincz beszédben, mely a javaslott diurnum ellen elhangzott. Ez érvek pedig nyiltan bebizonyítják, hogy az 1848-ik év márcziusának és áprilisának uj korszakkezdő mozgalmas napjaiban ily aránylag kis kérdésnél nem az érvek, legalább nem ezen érvek sulya vezette a főrendek többségének nézetét, hanem egészen más. Vezette a kicsinyes bosszú s a keserüség, melynek érzetét a nagy átalakulások rohamossága keltette föl.

De azért a követek nagy részénél fájdalmas, sőt bosszus visszahatást szült a főrendek e vitája.

Kocsi Sebestyén Gábor, Veszprémmegye már agguló, de mindig szellemes követe a konzervativ táborhoz tartozott s egyénileg is nyugodt természetü ember volt, nem is gondolt arra, hogy követnek ujra megválasztassék s mégis keserüséggel beszélt a főrendek magaviseletéről. Sőt írt is még az napon, 1848. ápril 1-én egy szatirizáló verset, mely kéziratban kézről-kézre járt a követek közt. E gyönge, de azért hangulatára nézve jellemző versecske így hangzik:

Bizony ennél hangzatosabb versek is készültek akkor már, de hiszen az öreg Sebestyén Gábor a huszas és harminczas évek verselői s főleg csak országgyülési verselői közé tartozott.

Egyébiránt nem volt ok e busongó keserűségre. A főrendek kisebbsége elég erélylyel, sőt eléggé hatalmasan érvelt a napidijak megszavazása mellett.

Gróf Batthyány Kázmér kifejté, hogy a fukarkodás ily dologban nem illik nemzetünkhöz s hogy háromszázhetvennyolcz független vagyonos ember s alkalmas törvényhozó alig akad, ki dij nélkül követséget vállaljon.

Meglepő érvet alkalmazott gróf Pálffy Móricz. Furcsa lenne – úgymond – hogy míg csak az adómentes nemes ember volt a követ, addig adtunk hat forint napidijat, most pedig, mikor az adózó nem-nemes is lehetne képviselő: akkor ne adjunk semmi dijat.

Gróf Teleky László nagy politikai indokot hangsulyozott, azt mondván, hogy az lenne a választói jognak legcsunyább megszoritása s a czenzusnak legrosszabb neme, ha a választók csupán gazdag embert választhatnának képviselőül.

A békési főispán, gróf Károlyi György, találón jellemzé az angol és franczia viszonyokat. Francziaországban – úgymond – nem volt napidij s a parlamentben kétszáz hivatalnok s ugyanannyi hivatalra vágyó volt a képviselő, a parlament tehát mindenben vakon teljesítette a kormány kivánságát. S mi lett az eredmény? Az, hogy a parlamentet szétverték, a királyt elkergették s a képviselőknek nyolcz pengő forint napidijat szavaztak meg.

Gróf Zay Károly azt mondá: »Ha az elmebeli tehetség s a honszeretet arányban állana a vagyonnal: akkor ő se adna napidijat, de minthogy gyakorlatilag többnyire megfordítva áll a dolog: ennél fogva megszavazza a napidijat.«

A főrendek elutasító izenetét ápril negyedikén tartott kerületi ülésében tárgyalta a követek táblája Makkay Sándor krassómegyei követ elnöklete alatt. Nagy kedvetlenség vagy viharos szemrehányás nem nyilvánult a főrendek ellen. A főrendek izenetét nem támogatta ugyan komolyan senki, de nem is érveltek sokat az izenet ellen. A főrendek ellenállásának se sikerétől, se komolyságától senki nem tartott.

Makkay mint elnök kész rezolucziót terjesztett elő, Deák, Sebestyén, gróf Széchenyi, Kossuth csak pár szóval, röviden tettek megjegyzést.

Legélesebb volt Madarász László, kit csak pár héttel előbb küldött fel Somogymegye. Azt mondá: úgy látszik, hogy a mint voltak huszasos mágnások, most a főrendek azt akarnák, hogy legyenek »huszasos« követek.

Tudni kell, hogy az 1839-iki országgyülésen »huszasos« mágnásoknak csúfolták a főrendiház ama szegényebb mágnástagjait, kiket a kormány behivott s állitólag fizetett azért, hogy a főrendi táblán föltétlenül a kormánynyal szavazzanak.

A viszonüzenet következő lett:

»Az 56. §-ban meghatározott napidijakat már csak azon tekintetnél fogva is megállapitandóknak vélik a karok és rendek, mivel az országgyülési képviselőség elvállalását szegényebb sorsú, de értelmi képzettséggel biró egyénekre nézve lehetetlenné tenni nem akarják, másfelől pedig alkalmat nem kivánnak nyujtani arra, hogy a mindennapi szükség aggodalmai közt igen nehezen fentartható függetlenség, mely a törvényhozásnak egyik főkelléke, a megvesztegetésnek áldozatul essék.«

Ezt az ápril 5-iki országos ülésben minden vita, sőt minden szó nélkül fogadták el a követi tábla tagjai.

Ghyczy Kálmán nádori itélőmester nyomban átvitte a főrendekhez, kik ugyanez napon déli tizenkét órakor megkezdették a tanácskozást.

A napidijak kérdéséhez nem szólt senki. Ezt ellenezni egyetlen főrendü sem vélte czélszerűnek. Elfogadták szó nélkül.

A ZENDÜLÉS.

Mikor a 48-iki törvényeket Pozsonyban meghozták, s különösen az úrbéri szolgálmányokat eltörölték, s a jobbágyságot felszabadították: a nemesség nálunk Veszprémvármegyében is aggodalommal volt eltelve, vajjon a szabadság nem idéz-e elő pórlázadást?

Voltaképen nem az uj törvényektől s nem is a szabadságtól félt a mi nemességünk. Hanem még nem volt távol az idő, a mikor Galicziában a kormány által fellázított tudatlan nép rettenetes vérengzést követett el a lengyel nemesek ellen. E vérengzés egyes részleteiről iszonyu szinekben, túlozva beszéltek mi nálunk is s itt is eszébe jutott sok embernek, hogy ugyanazon osztrák kormány nálunk is megkisérthetné ugyanazt, a mi oly jól sikerült Galicziában – az ellenzék leöletését vagy megrémitését.

S e fölött annyival többet tünődtek, mert apám is, ki a zalavármegyei tisztujitásokban és követválasztásokban is folyton részt vett, szentül hitte, hogy például a Deák Ferencz elleni véres jelenetek, melyeket Forintos vezetett, egyenesen a bécsi kormány pénzéből és sugalmazásából eredtek.

De volt az aggodalomnak másik, igen sajátságos oka is. Akárhogy és akármint történt, nálunk a szegényebb kis nemességnél, melyhez apám is tartozott, a 48-ik év elején sem Kossuth, sem Petőfi nem volt valami nagyon népszerű név. Pedig a mi nemességünk a szabadelvü ellenzékhez tartozott, minden fegyverbiró tagja el is ment honvédnek s később rajongott Kossuthért úgy, mint csak az ország bármely vidékén. Hanem hát kezdetben nem volt ez így.

Különösen Petőfit és Táncsicsot nem szerették. Petőfinek az »urak« viszkető nyakáról szóló költeménye s Táncsicsnak kommunisztikus és földosztó iratai közkézen forogtak s bizony e dolgokban a nemes atyafiak nem nagy gyönyörüséget találtak.

De azért mi mezőszentgyörgyiek ott a Mezőföld közepén legkevésbbé féltünk.

S bátorságunk oka abban állott, hogy mi volt jobbágyainkat már 1842-től fogva rendesen elvittük a tisztujitásokra és követválasztásokra, csak úgy, mintha nemesek lettek volna.

Veszprémvármegyében kisebbségben volt a liberális ellenzék. A bakonyvidéki és mezőföldi nemesség ellen mindig győzött az a nemesség, melyet gróf Eszterházy Károly tolnai főispán, gróf Zichy Domokos veszprémi püspök és a győri püspökség aulikus érdekben vezetett és pénzelt. Mi tehát úgy akartunk magunkon segiteni, hogy a hol lehetett, a szebb, vagyonosabb, értelmesebb jobbágyokat felvettük soraink közé s a tömeges szavazásnál igen jó hasznukat vettük. Csak arra kellett vigyázni, hogy valahogy a kormánypárti nemesség fel ne ismerje őket, mert akkor bizony jaj lett volna ártatlan fejüknek.

A mezőszentgyörgyi jobbágyok között különösen sok volt az ily lappangó nemes szavazat. Öregeink hat éven át együtt mulatva és restaurálva velük, lehetetlennek tartották, hogy most, épen most, mikor a jobbágyság különben is eltöröltetett, épen ezek fellázadjanak s volt földesuraikat és úgyszólván nemes társaikat megrohanják. Becsületes, értelmes és vagyonos magyar emberekről ezt fel nem tehették.

Baj nem is történt, hanem azért valami mégis történt.

Egy szép, napfényes, áprilisi vasárnap reggelen egy nemes atyafi lélekszakadva átizen apámhoz, hogy a nép korcsma előtt, házak előtt, templom előtt gyanusan csoportosul s különösen apám nevét gyakran emlegeti; vigyázni kell, mert különben baj lehet.

Apám átmegy a nemes atyafihoz s ott megtudja, hogy cselédek hozták a kósza hírt. Apám valami családi tisztviselője volt a nemességnek s a hírre rögtön összehivja a falu házához az összes nemeseket.

Mire ezek összegyülekeztek a falu házánál, akkorra a jobbágyok is összegyültek a templom előtt. Egyik vezetőjük, a hosszu nyaku Szente Péter, nagy tűzzel magyarázott nekik valamit s gyakran mutogatott a falu háza felé, hol a nemesség nem ugyan megrettenve, hanem azért egész komolysággal tanácskozott a netaláni összeütközés esélyei felett. Fegyvereik ugyan voltak, de épen arról volt a szó, hogy baj esetén miként lehetne a fegyver használatát elkerülni.

Tanácskozás közben gyakran ki-kimentek a falu háza elé, nézték a csoportosulást s hallgatták az oda vetődő hangokat. A templom a falu házától alig volt kétszáz ölnyire, a hang tehát áthallatszott. De az áthallatszó hangból leginkább apám nevét lehetett kivenni.

Apám elgondolkodott. Végig gondolt a múlt napokon és éveken s keresett valamely esetet, hogy egyik vagy másik jobbágyot mikor, mivel bánthatta meg s esetleg miként haragíthatta magára. Olyan esetet nem talált.

Az ugyan eszébe jutott, hogy Szalay János nevű jobbágyának fülét hosszu fuvar alkalmával gyakran megránczigálta, mert annak az a furcsa szokása volt, hogy úton lovait megitatni nem szerette s a nyomorult pára lovak majd eldőltek a szomjuságtól s gyakran, ha kutat láttak úton vagy útfélen, még a kocsit is készek voltak feldönteni, hogy oda rohanjanak. Egy alkalommal apámat csakugyan fel is döntötték. Ezért és ilyenért szokta fülét megránczigálni. És Szalay János uram szintén a templom előtt, a zendülők közt volt és szintén nagy hangon beszélgetett.

De apám azért nem ijedt meg, sőt inkább azt mondá a nemes atyafiaknak, hogy ő egyedül, egy maga oda megy a tömegbe a templom elé; ha az ő nevét emlegetik, ő majd megkérdi, kinek mi baja van vele. A nemes atyafiak aztán ám segítsék, ha netalán baj lesz.

Az atyafiak istenre és mindenre kérték, ne menjen a tömegbe s utóbb azt is kijelenték, hogy ők ugyan még segitségére sem mennek, nehogy a falu elpusztuljon.

Apám gondolkodott. Java idejebeli, erős férfi volt: Tolna-, Veszprém- és Zala-vármegyében minden restaurácziónál gyakorolta jogát tíz év óta; sok ártatlan nemes ember halálát szinről-szinre látta, a politikai szenvedély sok viharos kitörésének szemtanuja volt: ő csak megmaradt a mellett, hogy elmegy a templom elé, de ő miatta a nemességnek baja ne legyen. Azt az engedményt azonban megadta magának is, a nemes atyafiaknak is, hogy kézi fokosát letette kezéből és puszta kézzel indult el a »zendülők« felé.

A »zendülők« lehettek vagy háromszázan s midőn látták, hogy apám feléjük megy, valamennyi arra nézett s a tanakodást is abban hagyták.

Apám bátran, de nem kihivólag közelített feléjük, s midőn két lépésre volt már, szokott hangján mondá:

– Jó reggelt és jó munkát kivánok atyafiak!

– Adjon isten az úrnak is. – Így fogadták el a köszönést egész tisztességgel.

De azután kiugrott a tömegből saját jobbágya, Szalay János uram s oda állva orra elé, nagy önérzettel elkiáltá:

– Tudja-e az úr, hogy most szabadság van?

– Tudom ám hejh, te nem is tanítasz engem arra.

– Tudja-e az úr, hogy az úr nekem nem parancsol?

– Azt is tudom János, mi kifogásod ellene?

– De hát azt tudja-e az úr, hogy most már akkor itatom meg a lovaimat, mikor nekem tetszik?

– Tudom ám, de azt is látom, hogy te János most is csak olyan bolond ember vagy mint eddig voltál.

– De az már igaz! szólt közbe a hosszu nyaku Szente Péter s megfogván Szalay János uram dolmányának gallérját, elhúzta őt apám elől.

De ekkor már hangosan nevetett az egész zendülő tömeg. A nemes atyafiak csak ekkor vettek nyugodt lélegzetet a falu házánál.

Azonban Szente Péter állt apám elé s komoly erős hangon mondá:

– Hanem nekünk van egy szavunk az úrhoz.

– Meghallgatom Szente Péter, mi lesz az?

– Oda adja-e nekünk az úr azt a zászlót békességgel?

– Micsoda zászlót?

– Azt a zászlót, a mi ott van az úrnál az első szobában, a mit Kossuth Lajos küldött, de nem az úrnak, hanem nekünk.

Csakugyan volt a házunknál egy zászló. Gyönyörü fehér atlasz-selyem, vastag aranybetűkkel ráhímezve: »Ipar: Nemzeti Jóllét: Szabadság.« Ez a zászló védegyleti zászló volt, nem is volt benne nemzeti szín több, csakis két boklyója. Ez volt házunknál, mert apám vidéki kis védegyletet akart alapítani, ezért szerzé a zászlót.

– Hallja kend Szente Péter, azt a zászlót nem Kossuth Lajos küldte kelmeteknek, hanem magam szereztem harmincz ezüst forinton. Mit akarnak azzal a zászlóval?

– Ki akarjuk tűzni a toronyba, mert most szabadság van!

– No ezért odaadom, jőjjenek kendtek velem!

Elindult az egész zendülő tömeg. Az öregek komoly arczczal, a fiatalok éltetve Kossuth Lajost és a szabadságot. Oda jöttek udvarunkra, anyámnak egyik-másik fiatal ember kezet is csókolt; néhány percz alatt oda hívták a muzsikus czigányokat s zeneszóval elvitték a zászlót s kitűzték a torony ablakába.

Minő igaz öröme volt ez annak a jó népnek. Hat-hét éves gyermek voltam, de élénken emlékszem e jelenetre.

A zendülésnek vége lett. Igazi magyar nem tudja azt bántani, a ki őt nem bántotta. Bár volna ridegebb, boszúállóbb, igazi ellenségéhez engesztelhetlenebb!

Azt a zászlót később, a katona-uralom és üldözés éveiben, el kellett dugdosnunk. Idő, nedvesség, penész, csak rongyait hagyta meg.

De e rongyokat, mint becses emléket, kegyelettel őrzöm.

A MI KARÁCSONYUNK 1848-BAN.

Nem történet az, a mit elbeszélek. Nincs abban semmi, a mi ország figyelmére méltó, jövendő előtt megörökitésre érdemes. Szerény falusi háznak, szerény magyar családnak ünnepi hangulata az, a mint keresztül tör rajta a véres harczát vivó nemzet jajkiáltása. Mint mikor estalkonyon a nyugovó nap enyhe fényét égő házak piros lángja s fekete füstje zavarja meg.

Sok nem él már azok közül, a kik alkották azt a családot, a kik együtt voltak annak az ünnepnek napjaiban. Régen volt, gyermek voltam akkor, harminczhárom évnek ködös multján keresztül csak úgy csillog át az emlékezet, mint pisla mécs a messzeségből. Nagy volt az a korszak s én legkisebb emlékét is meggyüjtöm magamnak. Még azt is, a mi csak az én családomnak emléke.

Vastag hó, csikorgó hideg, fényes téli nap köszöntött be hozzánk karácsony első ünnepére. Mi gyermekek reggeli után szedtük elő szánkóinkat, hogy megyünk ki a tópartra szánkázni. Apánk nem engedte. »Ma nem szánkáztok gyerekek« – mondá.

Templomba kellett mennünk. Az isteni tisztelet kivételesen rövid ideig tartott. Minket még nem eresztettek az úr asztalához, apám pedig az napon nem vette magához az úrvacsorát. Korán haza mentünk.

Zálogos házban laktunk akkor. Az ősi kúria szemközt feküdt, de még nem volt rá ház épitve. De gyümölcsöst már alapitott rá apám a múlt évben. A kuria közepe szép, fiatal oltoványokkal volt tele.

Alig értünk haza: a szomszédságból átjött hozzánk a községi jegyző. Jó komája volt apámnak s gyakori vendég nálunk. Egykor katonaviselt ember, huszár strázsamester, iskolákat végzett, de azért hatalmasan értett a káromkodáshoz. Gregoricsnak hívták, szerb származásu volt, sohase tudtam meg, hogy vetődött mi hozzánk, lelkesült híve volt a magyar ügynek; óra számra el tudta szidni a németet s lázadó szerb atyafiait. Mi gyermekek szájtátva hallgattuk.

Most sántitott. Midőn szeptember végén Jellasich seregéből egy küldöncz csapatot apám vezetése mellett megsemmisitettek: ő is részt vett a véres összeütközésben s egy horvát golyó furódott át czombján. Kigyógyult belőle, de kissé sánta maradt. Valami fontos mondani valója lehetett, hogy karácsony első ünnepének délelőttjén is átjött hozzánk.

– Komám, – szólt apámhoz, – az éjjel nem csufitották-e meg a nyulak az oltoványokat?

– Nem tudom, komám, ma még nem néztem meg.

– No hát nézzük meg.

Kimentek a gyümölcsösbe, én utánok. Valószinüleg azért mentek ki, hogy a háznép ne hallja beszélgetésüket. Rám még akkor természetesen nem hederitettek semmit.

– Komám, – mondá a jegyző, – kutya világot érünk. Jön a német, már Győrnél jár, ma beszélte a pandur, a ki Veszprémből jött az este. Veszprémben az a hír is jár, hogy az országgyülés szétfutott, Kossuth pedig elszökött. Nincs már magyar sereg.

Nem volt ez mind igaz. De akkor még a faluvégen se a vasút, se a távirda nem mozgott. Zsidó, czigány, ökörhajtsár, ezek voltak akkor a gyors hírhordók. A hirek pedig támadtak özönnel.

Apám kedélye e napokban mindig a végleteken mozgott. Vagy túlcsapongó reménynyel, vagy szomoru kétségbeeséssel nézte a nemzeti ügy változásait. Most is kezdett már a kétségbeeséshez hajlani, de azért még nem mondott le minden reményről.

– Dehogy nincs, – felelte, – van még komám magyar sereg, ott van Perczel Mór tábora, útját állja az még Windischgrätznek.

– Nem az komám, tudom én azt már jól, bele ütött már ebbe az országba, noha tél van, a mennydörgős ménkü.

Így folytatták a beszédet jó darabig. Egyszer aztán azt mondá a jegyző:

– Van egy kérésem is komám. Ha majd a horvátok miatt inquiziczió jön ellenünk: engemet vesznek legkeményebben, mint afféle katonaviselt ember. Ha sebemet megvizsgálják és kisütik, hogy golyótól kaptam, legyen tanu édes komám, hogy én azt a sebet vadászaton kaptam.

– Ha ezzel segíthetünk magunkon: majd meglássuk. De hiszen a vármegye talán nem teszi azt.

– Mit a vármegye? Hát még komám azt gondolja, hogy lesz ebben a mi életünkben vármegye? Hát nem tudja azt komám, hogy császári biztos van a vármegyében és hogy vasas németek kisérték be Veszprémbe? Hajh édes komám, a hová a német beteszi a lábát: nem parancsol ott többé a vármegye.

Apám a fejét csóválta. Azért-e, hogy nem hitte e beszédet, vagy azért, mert elfogta a keserűség.

A jegyző ujra kezdte a beszélgetést.

– Van-e komám még a háznál Jellasich-proklamáczió? A mi nekem volt, azt az asszony már mind elfütötte, most pedig ugyancsak jó lenne, ha volna.

– Talán lesz, de mire lenne az jó?

– Hjah komám, mindenre gondolni kell. Ha ide jön a német, a falu táblájára jó előre kiragasztok egyet s a tanácsasztalra is teszek egynéhányat. Így talán majd nem pusztítják el a falut.

Ez volt az a proklamáczió, melyet gróf Zichy Eugénnál megtaláltak, s melyért a grófot felakasztatta Görgey.

Nálunk ebből csomagszámra volt a padláson. Maga Jellasics adta apámnak személyesen.

Az eset úgy történt, mint másutt bővebben elbeszélem, hogy a mikor Jellasich a szomszéd faluban, Lepsényben ütötte fel főhadiszállását, s a mikor a mi falunk is el volt árasztva horvát katonasággal, falunk nemessége apámmal együtt deputácziót küldött Jellasichhoz megkérni őt, hogy rablást, gyilkosságot, gyujtogatást ne engedjen meg katonáinak. Jellasich jó hangulatban volt, épen Kossuth Hirlapját olvasta, a küldöttséggel magyar nyelven kedélyesen beszélgetett, megigért mindent s a mennyire katonáinak fegyelmezettsége engedé, igéretét meg is tartotta. De a mikor a küldöttség elbucsúzott s menni készült, egy nagy köteg proklamácziót adott a küldöttségnek, hogy azt vigyék haza s oszszák el a nép között.

E proklamáczió apámhoz került, ki annak szétosztását természetesen meg nem engedte. Talán most is van még belőle a padláson.

E proklamácziót tartotta a mi jó jegyzőnk erős védbástyának a német haragja ellen.

Miként telt el a nap: arra már nem emlékszem, de hogy miként telt el az este, arra már jól emlékszem.

Sokan jöttek össze nálunk rokonok, jó barátok. Ott volt tanitónk is; lelkes, derék ifju akkor, – hajlott koru, derék lelkész most. Ő tanitott engem írni és olvasni s úgy szerettem, hogy egy-két előadását most is el tudnám mondani csaknem szórul-szóra.

Könyvek vásárlása, szépirodalmi lapok olvasása akkor a mi kis falunkban nem volt divatban. Nem volt még községi könyvtárunk sem s Vörösmarty és Petőfi verseit csak kéziratban olvashattuk. A mi jó tanitónk a legszebb költeményeket leírta annyi példányban, hogy minden előkelőbb háznak jusson egy. Jutott nekünk is. A költemények közt legelső volt Vörösmarty Szózata. Nekünk gyermekeknek ezt különösen, de a többit is könyv nélkül meg kellett tanulnunk. A kis füzet aztán folyton öregbedett. Midőn vége lett a harcznak, midőn vérbe fojtották a szabadságot és igába verték a nemzetet: jó tanitónk akkor is elhozá a honfibánat titkos költeményeit. Szegény apám nem is igen szerette őket olvasni. Erős, életedzett, kemény ember volt, lelkét a mindennapi élet gondjai is elfoglalták, de ha e kis kéziratfüzetet kezébe vette s kivált ha elolvasá azt a verset, melynek refrainje ez: »Tánczoljatok Magyarhon leányi!« mindig mély izgatottság fogta el s könnyei kicsordultak. Akkor nem értettem ezt a dolgot, a pipafüstnek tulajdonitám, hogy szemeit törölgette. Most már elképzelem, minő érzelem lehetett az, midőn Pestnek hölgyei – vajjon kik lehettek azok? – a vértanuk sírhalmai közt tánczvigalmat tudtak tartani. Ezt a kis füzetet pár évvel ezelőtt megtaláltam korán elhunyt Lajos öcsém iratai közt. Ő, a ki akkor még csecsemő volt, ő mentette meg.

Vacsora után sokáig beszélgettek vendégeink. Beszélgetésük tárgya a nemzeti ügy szomorú bukása volt. 1848 karácsonyán végkép elveszettnek hitték az ügyet túl a Dunán. A ki Windischgrätz herczeg hatalmas hadseregét látta, mely leverte Prágát, leverte Bécset, s mely elől a magyar hadsereg megfutamodott, az lehetetlennek tartá, hogy ennek útját állja valaki. S aztán egyik rémhír a másikat kergette.

Beszélgetés közben tanitónk előszólított engem, hogy szavaljam el a Szózatot. Kiálltam a pikétre, a beszélgetők elhallgattak s én kis gyerek módjára el kezdtem hadarni azt a fenséges költeményt.

– Lassan fiam, csak lassan mondd! – szólt hozzám egyik is, másik is.

Midőn azt a versszakot elmondtam: »Az nem lehet, hogy annyi szív – Hiába onta vért – S keservben annyi hű kebel – Szakadt meg a honért«; midőn ezt elvégezém és tovább akartam mondani: egy rokonunk, Kovács Antal ráütött az asztalra, felugrott mellőle s iszonyú hangon rám rivallt:

– Megállj kölyök, ne mond tovább, ne mondd tovább!

Én ijedten elhallgattam s néztem meredt szemekkel, – mit akar velem az a haragos bácsi. Az a haragos bácsi pedig nem akart velem semmit, hanem ujra leült az asztalhoz, két kezére hajtá fejét és elkezdett zokogni keserüen. És vele együtt zokogott az egész társaság.

Ez volt a mi karácsonyunk 1848-ban.

Pár nap múlva megtörtént a moóri csata, a hol Perczel tábora megsemmisült. E csatáról csak annyit tudok, hogy az emberek mondták egymásnak aggodalmas arczczal: ni, hogy ide hallszik az ágyuzás! És hogy jobban hallják az ágyuszót, sokan lefeküdtek a földre s fülüket a fagyos göröngyre fektették. Mi gyermekek is ugyanazt tettük utánuk. Úgy tetszett, mintha egy-egy kemény lábdobbanást hallottunk volna a távolból.

Másnap reggel vagy negyven-ötven huszár állott meg falunkban. Lovuk átszakadva, maguk elfáradva, menekülve egész éjjel irtóztató hidegben, melyhez hasonlót azóta sem értünk. A lovak hófehérek a dértől, az emberek bajuszán és szemöldökén jégcsap és zuzmara.

Württemberg-huszárok valának, a szétvert magyar seregnek elszakadt, menekülő foszlányai.

Megálltak és kérdezték: micsoda falu ez s merre járnak ők?

A feleletet megkapták s vele együtt boldog, boldogtalan sietett hozzájuk: hívni be őket, lesegíteni a lóról s vinni nekik meleg és hideg ételt, bort, sültet és kalácsot, maguknak és elfáradt, elgémberedett lovaiknak. Az asszonynépség sírva rajzotta őket körül. Azt hitte, halottaikból támadtak föl, hiszen az a hír járt már, hogy a magyar sereg egy lábig elveszett.

Első pillanatra apám se ismerte fel a vastag dér alatt az ezredet. Egy öreg, vastag bajuszu legénytől kérdezé:

– Micsoda ezred ez fiam?

– A Württemberg-ezred.

– Hála isten, azt beszélték már, az egész ezred el van fogva.

A vén huszár komoly szemekkel nézett le a lóról és csendes, nyugodt, kevély hangon azt felelé:

– Nem lehet ezt föltenni a Württemberg-huszárról!

* * *

Sok gyász, sok szomoruság volt abban az időben. De annak az időnek gyásza is fényesebb és szomorusága is vígasztalóbb volt, mint mostani napjainknak minden dicsősége.

SZILVESZTER REGGELÉN.

Ötszörös erővel jött ránk a büszke ellenség.

Elfoglalta már Sopront, Győrt, Tatát, Pápát, Veszprémet s a Vértesnek és Bakonynak szakadékos völgyén keresztül közelgetett a főváros felé.

A moóri halmokon megállott előtte Perczel Mór, a vakmerő, a rettenthetetlen honvédtábornok.

Volt neki ötezer embere és tizenkét ágyuja s jött ellene huszonkétezer ember és hatvan ágyu. S az ő serege fázott és napok óta hátrált s ellenfele győző volt és büszke. Neki volt hat század lovassága s ellenfelének harmadfél ezrede.

A csatát elveszté, el kellett vesztenie. Ezer honvéd maradt holtan és sebesülten a sziklává fagyott havon.

Oly nagy volt az ellenfél túlereje, hogy elfoghatta volna az egész honvédtábort a visszavonulásnál.

* * *

Mikor a visszavonulás megkezdődött: az utóseregnél egy csapatban állott Moórtól észak felé pár század huszár. Fiatal főhadnagy volt a parancsnoka.

A főhadnagynak Kun Béla volt neve.

Tizennyolcz éves volt. Egész gyermek, még bajusza se pelyhedzett. Fia a veszprémi alispánnak.

A csata előtti éjszakán Moórott egy Schmidt nevű svábnál volt elszállásolva. Az öreg sváb asszony egész este fejét czirógatta, meleg étellel etette-itatta, édes fiának nevezte s tízszer kicsordultak könyei, midőn arra gondolt, hogy ez a gyermek már katona s hogy még csatába is kell neki menni, a hol baj érheti. A szegény sváb jobbágyasszony el nem gondolhatta, hogy oly nagy úr, mint egy alispán, hogy nézhette el gyönge fiának katonává lettét.

– Így parancsolta az ország – mondá a főhadnagy a sváb asszonynak.

– Oh édes istenem, már hogy parancsolhatna az ország egy alispánnak!

Egész éjjel nem aludt a sváb asszony. Csak ott virrasztott a gyermek fejénél és sírva fakadt, ha elgondolá, hogy tud ez oly nyugodtan aludni.

Reggel csatára készültek.

A sváb asszony sehogyse akarta ereszteni a gyermeket. Kérte, biztatta, hogy maradjon nála, elrejti a szénás pajtába a csata elől s másnap elviszi haza Veszprémbe édes anyjához.

A gyermek nevetett e nagy jóindulaton. Hanem azért mielőtt lovára ült volna, megcsókolta az öreg sváb asszonyt.

– Estére visszajövök, – szólt s kiugratott legényeihez.

* * *

Elmondtam másutt már egyszer a fiu történetét. Csak röviden ismétlem most. Csak föltámadásának csodáját beszélem el.

Ez a főhadnagy volt a csata után ama alig pár száz huszárnak parancsnoka. Fölebbvalói már akkor itt-ott elhullottak.

Legényeivel félre állott az útból egy kissé emelkedett helyre, hogy a honvéd menekülhessen a város felé. Az ellenség nagy gyorsasággal fejté ki lovasságát az üldözésre.

A gyermek sasszemekkel nézte a naptól és hótól csillogó levegőn át az ellenség mozdulatait. S észrevette, a mint egy egész ezred vasas fejlődött ki széles hadsorra, üldözni, bekeríteni és elfogni a menekülő honvédsereget.

– Fiaim, – szólt huszárjaihoz, – ezt a vasas ezredet nekünk fel kell tartóztatnunk.

Az ezred állott ezer jó katonából s a huszárok lehettek tán másfélszázan.

Egy vén huszár megcsóválta fejét.

– Főhadnagy uram, mi ezzel a sereggel meg nem ütközhetünk.

E pillanatban jött oda a vezér futárja azzal a rendelettel, hogy a huszárok utolsó emberig fedezzék a visszavonulást s állják meg a tért, különben elvész minden.

A gyermek legényei előtt megállott s kardjával a közelgő ellenségre mutatott.

– Hallottátok fiaim a parancsolatot, itt most meg kell halnunk. Előre!

A huszárok nem mozdultak. Bolondság volna az. Már zúgott feléjük az ellenséges lovasság tömegének rettentő robogása.

A gyermek elhalványodott. Pisztolyát kirántá, belelőtt a huszárok sorába s azután elhajítá kezéből. S harsány hangon rivallta hozzájuk:

– No hát én majd megmutatom, hogy kell meghalni.

Baljával összerántá a kantárszárat és sarkantyuit belevágta a ló oldalába, villogó karddal, mint a vihar rohant neki az ellenségnek.

Kiválasztá az ezredparancsnokot. Gróf Schaaffgotsche volt az, vitéz katona, termetre óriás, oldalán és háta mögött a győzedelmes ezred. S szemben vele egyetlen huszár s az is gyermek.

Az összecsapás egy szempillantásig tartott. A gyermek kardja ketté hasítá az óriás ezredparancsnoknak sisakját és koponyáját. Holtan esett le lováról.

A huszárok megmerevedve nézték e jelenetet a távolból. De most a düh, a szégyen, a hősi kötelesség föltámadt bennük s vadállat bőszült haragjával ordítva rohantak neki a vasas ezrednek. Hogy megmentsék a gyermeket, az ő főhadnagyukat.

Késő volt.

A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze egy halommá. S keresztül robogott rajta az egész ezred.

A huszárok közül elesett vagy száz. Csak hatvankettő menekült meg. Valamennyi: sebbel.

S midőn a csatának vége lett, gróf Schaaffgotsche holttestéhez oda ment egy hű szolgája és sírva fakadva holt ura fölött, midőn e mellett meglátta a gyermeket, kirántá pisztolyát s a gyermek mellébe lőtt.

– Ez a kutya ölte meg – szólt – az én uramat.

A gyermek nem hallotta e szót s nem érezte a lövést. Piros vére rózsákat festett a fehér hóra.

* * *

Schmidt, a vén sváb és felesége kiálltak az utczaajtóba s ott lesték-várták, mikor jön már a fiatal huszár, az ő vendégjük.

Előttük menekült el az egész tábor, gyalogosok, tüzérek, lovasok, az egész táborkar, maga a vezér is. Az ő vendégjük nem jött.

A sváb asszony sírva kérdezett meg minden futó honvédet, hova lett a veszprémi alispán fia.

Nem felelt neki egy se.

Utóbb menekültek a huszárok is. Egy, kettő, egymás után, véresen, foszlott ruhával, szakadozottan.

A sváb asszony ezeknél is a gyermek után rimánkodott. Egy huszár meghallotta s kardjával a város vége felé mutatott a csatatérre.

A sváb asszony sietve indult meg, hogy fölkeresse a gyermeket. Alig ért a város közepére, már a vasas ezred jött rá szemközt tömegben, győzve, trombitahang rivallgása mellett.

Csak megállt a sváb asszony, mint a sóbálvány. Ezek közt nem lesz már az ő vendége.

Haza tántorgott. Nyugtát nem találta. Egyszer sírt, másszor imádkozott. Hogy az a gyerek meghalt volna, el nem hitte. Bizonyosan elbújt, valahol a hóban rejtőzik, bizonyosan meghül, megbetegszik, fel kell azt keresni.

Mikor bealkonyodott, a két öreg kiment a város végére s elment a csatatérre. Megnéztek minden holtat, a gyermeket nem találták. A csikorgó hidegben mentek tovább, lámpát is gyújtva, pedig a hó is, a hold is világított, a csillagok is fénylettek. Végre két holtat találtak egymás mellett. Az asszony rögtön megismerte, hogy az ő vendégje az egyik.

De még akkor se hitte, hogy meghalt.

Férjét rögtön visszaküldte emberekért és ágybeliért. Ő maga addig melengette, ápolgatta, siratgatta.

Haza vitték s levetkőztették a meleg szobában. Irtóztató volt arra ránézni. Az a gyönge termet hogy össze volt zúzva, az a gyermekarcz hogy össze volt vágva!

De a meleg szobában vérezni kezdettek a sebek. Orvost hivtak rögtön s az bekötözte a sebeket.

Künt az irtózatos hidegben elfagytak a sebek ajkai. Ezért nem vérzett el a gyermek.

A sváb asszony kezén magához jött s szemeit felnyitotta épen Szilveszter reggelén.

* * *

Tavaszra felgyógyult. Kardot többé kezébe fogni nem tudott, de azért végig harczolta a függetlenség harczát.

Tizenöt esztendő mulva jöhetett haza Olaszországból s első útja volt a vén svábot és feleségét fölkeresni.

Azok már akkor rég porladoztak fönt a dombon, a temetőben. Még sírjukat se találta meg.

HUSVÉTI ÜNNEP 1849-BEN.

1849-ben husvétkor apámmal nem mentünk atyafilátogatóba sehova, a 49-iki husvétot tehát otthon vártuk, otthon ünnepeltük, hogy a messze földről látogató rokonok otthon találjanak.

Jöttek is nem egy vidékről. Szilasról a Kenessey, Boda, Laszly, Várady családokból többen, Vasmegyéből Záborszky, Komárommegyéből Takó, Somogyból Hodossy, Zalából Ujhelyi. Megtelt a ház. Közel rokon, osztályos atyafi, kis- és közép-nemes nemzetség maradéka, szegényebb és gazdagabb vegyesen.

Azután a helybeli atyafiság. Az én falum nemessége két részből állott. A nemesség kétharmada volt az öregrész, egyharmada volt az aprórész. Az öregrészen voltak a nagyobb birtokosok, szám szerint kevesebben; az aprórészen voltak a kisebb birtokosok, szám szerint többen. Az aprórésziek közt már voltak katholikusok is majdnem feles számmal. Valamikor egy család volt mind a két rész, mert egy ős birtokán osztozott.

Apám az öregrésznek volt inspektora. Azonkívül a negyvenes évek nagy megyei harczaiban a Deák–Kossuth-párti mezőföldi nemességnek gazdája. Mai napság az efféle hivatalt háznagynak vagy minek neveznék. Fizetéssel nem járt, hanem munkával, felelősséggel annál inkább. Ha pedig a pecsovicsokkal össze kellet verekedni: az ellentábornak abban tellett legnagyobb gyönyörüsége, ha a háznagyot agyonüthette. Apámmal ugyan ez nem történt meg, de egy vagy két alkalommal nem is volt messze tőle.

No de mindez most nem tartozik ide. A husvéti ünnepre természetesen a helyben lakó nemes atyafiak is átjöttek, ki az első, ki a második ünnepen, ki ebédre, ki vacsorára.

Nagy társaság volt együtt. Alvásról nem igen lehetett szó, pedig se a kártya, se a czigány nem szólt. A forradalmi események elbeszélése elég ok volt arra, hogy az urak egy pár éjjelen át hajnalig eltöltsék az időt jó balatonfüredi bor és pipaszó mellett.

Apám nemzetőri főhadnagy is volt, vagy talán százados is, harczban is állott, ellenséget is pusztitott, de ezzel nem dicsekedett, sőt inkább nagyon is nyomta ez eset a lelkét.

Becsületes és nyílt volt a harcz. Fegyverrel álltak szemben. A horvátok tizennyolczan, apám tizenötöd magával. A horvát elesett mind, apám csapatjából is súlyos sebet kaptak ketten. Szemrehányást ő maga ebből magának nem csinálhatott.

Hanem csinálhatott az osztrák.

Windischgrätz még Budán volt. A tuladunai városokban és megyékben még mindenütt az osztrák parancsolt. A Tisza és Pest körüli harczok híre csak nagyon szakadozottan érkezett hozzánk. A komárommegyei atyafi tudta, hogy Komárom még körül van véve. A somogymegyei atyafi tudta, hogy a horvátok ott a Dráva körül ugyancsak fenekednek. A vasmegyei atyafi pedig szentül állította, hogy minden harcz hiábavaló, eltipor bennünket a német előbb-utóbb. Sőt már el is tiport.

Valami nagy lelkesülés nem volt a társaságban. Valami nagy bizalommal senki se volt a nemzet véggyőzedelméhez.

Apám a vérmes emberek közé tartozott. Mikor Jellasich Pákozd alól elfutott, akkor azt hitte, hogy leverjük az egész világot. Mikor pedig elveszett a moóri csata s Windischgrätz elfoglalta Budát, akkor meg azt mondta: jó éjszakát!

Ha pedig végkép győz a német: akkor a tizennyolcz horvát katona bőrét rajta fogják keresni s annyit tudott a számtanból, hogy tizennyolcz katona bőréért egy ember bőre még nem is lesz igen sok. S ismerte annyira az osztrákot is, hogy az nem fogja mentő körülménynek tekinteni, hogy az a tizennyolcz katona ellenségként jött ránk, mi pedig csak a hazát és az alkotmányt védtük.

Mert hiszen épen csak az volt a baj, hogy a hazát és az alkotmányt védtük.

Máskor husvéti szent ünnepen délelőtt az egész család az összes vendégekkel együtt elment a szentegyházba s részesült az úrvacsorában is. Délután az ólak, lovak, ökrök, egyéb lábas jószág s a vetések megtekintése vette el az időt. Mivel mással mulassa magát ötven-száz-kétszáz holdas ember?

Most ez mind elmaradt. Templomnál, vetésnél, lábas jószágnál fontosabb volt az ország ügye. Ezt kellett tárgyalni.

De bár a hangulat vidám nem volt: azért akadt vidám adoma is.

A moóri csata után Perczel Mórtól azt kérdezte Csapó József fehérmegyei alispán:

– El kellett ezt a csatát veszteni barátom?

– El bizony pajtás! Ha a határhoz ily közel verjük meg a németet, mindjárt hazafut. De ha becsalogatjuk az ország közepébe: onnan egy se menekül.

Ez már világos!

Mikor a piskii hídtól viaszaverték az osztrákot, akkor báró Kemény Farkas azt mondta Bemnek:

– Tudja-e tábornok, mit fogunk most csinálni?

– Mit?

– Uj mappát csinálunk Európának.

Ez már önbizalom!

Mikor Windischgrätz jött ellenünk, jobb szárnya Pápán vonúlt keresztül és egy Hännel nevű őrnagy Bezerédy Ferencz jószágigazgatónál volt elszállásolva. Ebéd alatt az őrnagy egyebet se tett, csak a honvédsereget gyalázta.

– Egy becsületes csatában se lehet megverni ezt a nyúllábú sereget. Csak fut, csak fut, sehol meg nem áll.

Darabig csak hallgatta az öreg Bezerédy ezt a gyalázó beszédet. Nagy pecsovics volt, de jó magyar. Egyszer aztán nagyot ütött öklével az asztalra s oda kiált a németnek:

– Addig imádkozzál az istenhez német, míg a magyar meg nem áll, mert ha egyszer meg talál állni: no hiszen futsz te majd vissza lelked szakadtáig.

Mind felugráltak a német tisztek erre a szóra s kardjuk után kapkodtak, hogy az öreg házi gazdát összekaszabolják. Az pedig fölemelte poharát s kegyetlen humorral oda szólt:

– Hanem a mikor majd retirálnak az urak: Pápát akkor is útba ejtsék s vendégeimül akkor még szívesebben látom az urakat.

Búfelejtőül ilyen adomák röpködtek az asztal körül.

Két váratlan vendége is jött apámnak ezen a husvéti ünnepen.

Az egyik a mi czigányunk volt. Apámnak házatlan zsellérje. Jónás Ferkó volt a neve. Apám után én örököltem. Most halt meg, alig egy éve, mint nyolczvan éves öreg nyugdíjas honvéd.

Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiatal diák mindenféle ostobaságot meg akart tanúlni az én időmben. A mindenféle tantárgy mellett még rajz, festés, nyelvek, ének, zene, falábon járás s más egyéb. Nos hát én a gordonkához láttam. Vettem egy akkora fekete színű gordonkát, nagyobb volt, mint magam. Tudtam is már rajta a bandában néhány jó magyar dalt kisérni. Kálmán Farkas barátom és zenetudós társam oktatgatott.

De a Ferkó czigányunk is gordonkás volt s egyszer vakácziókor egy lakodalomra elkérte tőlem a gordonkát egy éjszakára. Odaadtam szivesen.

Másnap hetvenhét darabban hozta haza egy zsebkendőbe kötve. Lakodalom után a czigányok összevesztek az osztozásnál s a Ferkó az én gordonkámmal agyonvert valami öt czigányt és ugyanannyi hegedűt. Persze, hogy egy czigánynak és hegedűnek se lett utóbb semmi baja, de az én gordonkámnak nem akadt szabója, a ki összevarrja. Újat venni nem volt kedvem s így az én zeneművész pályámnak félben kellett szakadnia örökre.

Nos hát a Ferkó czigány épen husvétra jött haza. Ott volt a piskii harcznál s egy napon nagyon megszomjult. A víz be volt fagyva keményen. Mit csináljon már most?

– Igyál havat.

– Vizet se örömest.

De nagyon szomjas volt, lement tehát a piskii híd mellé a jeget beverni és sapkája segélyével vizet inni.

A dolog nem lett volna nehéz, csak az a kellemetlenség járt vele, hogy az osztrákok czélba lövöldöztek arra, a ki lement a mederbe jeget törni, vizet inni. Ferkó ugyan kiállt valami huszonöt lövést, de egy golyó mégis összetörte puskaagyát is, a balkarját is.

Mikor kigyógyult, mint harczképtelen sebesült hazajött s épen husvétra jelentkezett apámnál. Nagy szíves üdvözléssel fogadták s ezer kérdést intéztek hozzá: Mi ujság ott a Dunán túl, Tiszán túl, Királyhágón túl?

Elmondta, hogy Bem generális mind agyon verte már az osztrákot, oláht, muszkát, szászt, – hírmondót se hagyott belőlük, most százezer emberrel Pestnek jön, hogy Windischgrätzet hátas tarisznyába tegye. Ő ott hagyta el Debreczennél, a hol Bem generális épen kifogatott és abrakoltatott.

Ez már jó hír volt, akár hitték, akár nem.

Jött azonban egy másik váratlan vendég is. Ez egy Tómics nevű rácz volt valahonnan Kalocsa vagy Baja vidékéről.

Őseim Ráczkevéből származnak, nagy rokonságom pedig Dunaszentgyörgyön bír a Duna mellett. Ez a körülmény hozta magával, hogy nagyapám idejében még családom egy csomó rácz családdal ismeretségben állott. Ilyen volt a Tómics család is Budán, Pest- és Bácsmegyében. Ez a látogató ugyan apámat nem ismerte, de Dunaszentgyörgyön ismerte a rokonságot s annak ajánlatára egész bátran hozzánk szállott. Útja volt felénk; abban az időben a ráczokat nagyon könnyen agyonverhették a mi vidékünkön, mert kegyetlenkedésük rossz hírbe hozta őket, kapva-kapott tehát az alkalmon, hogy nálunk éjszakára biztos menhelyet találjon.

Ez a Tómics épen Szent-Tamáson volt, mikor ott az erődöket Perczel Mór ostrommal elfoglalta. Ötven év előtt ápril nyolczadikára esett husvét s ekkorra épen hozzánk ért el.

Ez azután jó híreket hozott.

– Elvesztünk mi szerbek – úgymond – egészen. Zsivány volt az, a ki minket a magyarok ellen felbújtogatott. Nem birunk mi azokkal. Én magam láttam őket, a mikor a mi sánczainkat bevették. Nem is emberek voltak, hanem ördögök. Most aztán itt vagyunk. Egy sógoromat Perczel generális Deszpot-Szentivánon saját kapujára akasztatta fel, pedig pap volt a szegény. Ott Szent-Tamásnál leöltek tízezer szerbet, magam is alig menekültem. Most pedig kihajtanak bennünket egész Bácskából és Bánátból. Istentelenség az, a mit a német mivelünk kezdett. Én magam is szerb vagyok, de kimondom nyiltan, hogy én ezentúl a magyarsággal tartok.

Könnyei hullottak a rácznak, míg ezt hosszan, részletesen elbeszélte.

De a rokonok husvéti társaságát ott apám házánál ez a Tómics úgy felvillanyozta, hogy mindenki poharat emelt s harsányon kiáltott éljent Tómicsra és a magyar-szerb békességre.

Erre még jobban elérzékenyedett a vad rácz.

– Hej az isten áldjon meg benneteket jó urak, egy unokatestvérem halt meg Esztergomban mag nélkül, oda igyekszem. De én azt hittem, hogy útközben mégis csak agyonvernek a magyarok valahol. És ime milyen jó szívvel fogadnak.

De bizony nem verték agyon.

Még az örökségét is biztosíthatta Esztergomban s visszajövet is ellátogatott hozzánk. Egy csomó pénzt is vitt magával.

Hogy e miatt aztán otthon nem verték-e agyon, ezt már csakugyan nem tudom.

A következő évben apám engem felhozott Budára s a szerb nyelvet megtanúlni ennek a Tómicsnak egy rokonához, Tómics nevű gazdag szűcshöz adott. Tanított is engem lelkiismeretesen s nagy szeretettel.

Ott volt háza a Gellérthegy alatt, nem messze a Sárosfürdőtől. Óriási pinczeraktára volt a hegy alatt. S ebben ötvenháromezer új ködmen egy rakáson. Sohase születik többé ember a föld kerekén, a ki egy csopron lásson ennyi ködment.

A Tómics házának ma már nyoma sincs. Családja is kihalt végképen. De kihalt az én szerb tudományom is. Egy aszu bodzafabokor él ott, a hol egykor szerbül tanultam, de tudományomból is csak egy szó maradt meg. Ez a szó: zbogom.

Magyarul azt teszi: isten velünk!

A MI PÜNKÖSDÜNK 1849-BEN.

Jött a muszka. Régóta szállongott már a hír, hogy jön a muszka ellenünk. Hitte, a ki hitte. A pecsovicsok szentül hitték, az aggódó hazafiak mindig féltek tőle, a vérmes hazafiak mindig tagadták, a rajongó hazafiak pedig egyenesen várták. Hadd jőjjön a muszka: agyonverjük azt is, mint az osztrákot. Nem is rajtuk múlt, hogy nem úgy történt.

Apám az aggódó hazafiak közé tartozott. Egy csomó horvát-osztrák katona halála nyomta a lelkét. Ha jön a muszka: hátha számon kérik. Becsületes harczban győzte le őket, de hát az osztrák mikor ismerte el a mi harczunkat becsületes harcznak?

Pünkösd szombatján bement Veszprémbe, a megye székhelyére, megkérdezni az alispántól, Szentkirályszabadjai Rosos Istvántól, hogy csakugyan jön-e hát a muszka?

Az alispán mutatja a nyomtatott manifesztumot, mely május 12-én kelt. Ebben a vérengző Schwarzenberg osztrák miniszter ily szavakat ad Ferencz József uralkodó szájába:

»Egyesült velünk fenséges szövetséges társunk, az orosz czár ő felsége.«

»Az ő hadi seregei a mi kivánságunkra és velünk tökéletes egyetértésben jelennek meg Magyarországon.«

»Ne tekintsétek azokat hazátok ellenségeinek, ők királytoknak barátai.«

Apám egy példányt zsebjébe tett s hajtott haza egyenesen.

Még azon az estén összehívta a nemességet s megmutatta a Manifesztumot.

Tehát jön a muszka.

Négy-öt nappal azelőtt égi öröm tombolt a honfilelkekben, hogy bevettük Budavárát.

* * *

A nemesség gyűlésére meghívta a lelkészt is, Bózsa Lászlót. Kemény hazafit s fegyvertársát a harczban. Szigoru, komoly arczczal hallgatta a lelkész apám jelentését s olvasta el a császári Manifesztumot. Akkor ő szólt:

– Most pedig urak, én adom elő jelentésemet. Én is megkaptam egyházi fölebbvalómtól a mai napon a nemzeti kormány utasitását Debreczenből.

»Hogy a holnapi naptól kezdve minden ünnepnapon és minden csütörtöki napon egyházi könyörgést bocsássunk az egek urához.«

»Hogy a jövő hónap hatodik napján szent bőjtöt tartsunk; ételtől, italtól óvakodjunk.«

»Hogy naponként kétszer minden templomban minden harang megszólaljon.«

»Hogy fölkeljen és fegyvert fogjon a magyar nemzet.«

»Hogy a lelkész oda menjen a nép közé s papi öltözetében a népet a halált szenvedett Megváltó nevében hősi harczra buzdítsa.«

– Így szól, nemes urak, az utasitás. És itt van az imádság is, melyet a vallási és közoktatási miniszter küldött, hogy ekként imádkozzunk.

A nemes urak közül senki se szólt. Utóbb apám szólt a papnak:

– Talán olvasná fel komám uram azt az imádságot.

A pap felolvasta.

Ott volt a nemesség közt Bárdossy József is, mezőszentgyörgyi nemes, birtokos, de katholikus vallásu. Sógora a fehérvári püspöknek. A mint az imádság felolvasása bevégződött, a szakállába dörmögte e szavakat:

– No püspök-sógor, most az egyszer megtérdellek, most nem szabadulsz.

Többen nevetni kezdtek a furcsa eszü öreg nemes bolond megjegyzésén. De elmúlt a nevetés, a mint a pap, Bózsa László kemény képpel közbe szólt:

– Én mindent megteszek, a mit az én nemzetem kormánya parancsol, de ezt az imádságot a holnapi szent ünnepen megtoldom a magam imádságával.

* * *

Derüs szép nyári nap volt nálunk ötven év előtt Pünkösd napja. Ragyogott ránk a napsugár, mint istennek szerelme. Mindenki ott volt az úrnak szentegyházában, még a beteg is. Én is ott voltam az iskolás gyerekekkel mint köztük való.

A pap a hazáról tartott szent beszédet. Dicső multról, dicső jővendőről, sok kegyetlen ellenségről, sok nagy szenvedésről. Azután elmondta: jön a muszka. Azután elmondta, mit rendel a nemzetnek kormánya. Azután elmondta a szent imádságot, a melyet küldtek Debreczenből. Utolsó pontja így szólt:

»Isten, ki a jóságnak és igazságnak istene vagy, ki a jókat kegyelmeiddel tetézvén, a bűnösöknek is kész vagy megbocsátani, ha hozzád folyamodnak, hallgasd meg fohászunkat, hallgasd meg könyörgésünket! Mentsd meg hazánkat a vad ellenségtől, áldd meg, mint eddig megáldád, fegyvereinket győzelemmel, hogy messze űzvén őket hazánk határaiból, szelíd béke boldogitó kebelén áldjuk és magasztaljuk szent nevedet. – Hallgass meg atyánk, mindenható szent istenünk, a te szent fiad, a mi urunk Jézus Krisztus által! Ámen!«

E szavakat lassu hangon, majdnem zokogó hangon mondotta el a pap.

Akkor egy perczig elnémult, lehajtotta fejét s imára kulcsolt két kezét rátette a szent-irásra.

De fölkapta fejét azonnal, belenézett mereven az égbe s imára kulcsolt két kezét magasra emelte. Hangja zúgott, dörgött, harsogott, a mikor szólni kezdett:

– Isten, ki örökkévaló vagy és mindenható vagy, hallgasd meg most az én imádságomat is. Lelkem keserüségéből és tisztaságából fohászkodom hozzád én is. A te bölcs akaratod a te szent igédnek szolgájává tett engem. Méltatlan szolgád vagyok, mert ki is lehetne méltó a te szent igédhez? De azért híven törekedtem teljesíteni parancsodat Uram és Istenem. Dicsőségedet hirdettem minden időben s elvezéreltem hozzád az erőtlen és fájdalmas sziveket. Szent házad falai közül és titkos kamarámból éjjel és nappal elküldtem hozzád fohászomat, hogy a te végtelen hatalmad és kegyelmed mentsen meg minket kárhozattól, dögvésztől, pusztulástól, égnek-földnek ránk szakadásától. Most uj ellenség rohan ránk bőszen, mint a fenevad, hogy széttépjen bennünket. Ha te elpusztulni engeded ezt a mi hazánkat, ha te kiirtani engeded ezt a mi magyar nemzetünket: az én ajakam akkor megnémul örökre s az én szivem bezáródik. Akkor én hozzád többé nem fohászkodom, hadd jőjjön rám a kárhozat és dögvész, a pusztulás és égnek-földnek rám szakadása. Porszem vagyok, egyetlen lehelleted elfú engem a semmiségbe. Bocsásd rám lehelletedet, ha én elvesztem hazámat és nemzetemet!…«

Szava elhalt a zokogástól. Vele sírt a szent gyülekezet örege, apraja.

Akkori tanitónk, most egresi lelkész, úgy tudom, ma is élő ember, írta le ezt minden iskolás fiú és leány számára. Azután még sok tiltott szót leírt apám számára is.

* * *

Farkas Imre volt a székesfehérvári püspök. Kegyes és derék ember. Nővére volt Bárdossy József felesége, a ki nemestársunk és birtokostársunk volt Mező-Szent-Györgyön. Ámbár katholikus, mégis eljött Pünkösd első napján templomunkba s meghallgatta Bózsa László rettenetes imádságát.

A második ünnepen korán befogatott s bement Fehérvárra püspök sógorához, a ki atyafiságos szivességgel fogadta. Szótlanul ette meg az öreg Bárdossy az ebédet, melynél néhány városi és megyei úr s pár kanonok is jelen volt. Ebéd után azonban a jelenvoltak előtt azt mondotta a püspöknek:

– Tudod-e, püspök-sógor, miért jöttem most hozzád?

– Tudom. Atyafiszeretetből.

– Nemcsak azért, hanem azért is, hogy megmondjam neked, hogy most vágd már földhöz a bibliádat.

Mindenki elképedt, bár ismerték az öreg hóbortos eszejárását. Csak várták mit mond még.

– Csak vágd a földhöz. Beleütött már a mennydörgő ménkő ebbe a mi szegény, jó hazánkba. A kormány azt rendeli, imádkozzatok érte. Csak a haldoklóért szokás imádkozni. S ha már egyéb mentségünk nincs, mint az imádság: akkor már nincs mentségünk!

* * *

Alíg várta be a pogány szavakért a megérdemlett szemrehányást. Haza jött s otthon nyomban elmondotta:

– No most igazán megtérdeltem püspök-sógoromat.

A SEGESVÁRI POLGÁRMESTER.

1849-ből szól a történet.

A mint Szebent bevették, oroszt, németet, Heydtét, Urbánt, Skariatint pokolba kergették, gróf Haller Ferencz ujra elfoglalta kormányzói székét Segesvártt és Felső-Fejérvármegyében. Fejéregyházi vára volt rezidencziája.

Egy napon tagbaszakadt oláh sihedert hoztak eléje. Megkinzott, kirabolt egy falusi magyar nemes özvegy asszonyságot. Halálra kellett itélni, fel kellett akasztani.

Éppen kihirdette gróf Haller a halálos itéletet s éppen térdre hullva könyörgött a siheder kegyelemért, mikor bejelentik a segesvári polgármestert, a ki jött egy csomó tanácsbelivel tisztelkedni, a grófot valami alkalomból üdvözölni. Igazi szászok voltak az istenadták, most már másodszor, harmadszor öntik ki szivök hazafias érzelmeit, felváltva magyar kormányzó, osztrák generális, oláh tribun, orosz hadvezér előtt.

A gróf rögtön beereszté a küldöttséget. A siheder akkor is térdelt, akkor is könyörgött. A segesvári polgármester díszruhában elmondotta üdvözlő beszédét. Csak ugy duzzadt magyarságtól, hazafiságtól, szabadságnak, függetlenségnek forró szerelmétől az a beszéd. A gróf meghallgatta türelemmel s elbocsátotta az urakat kegyesen. Mikor az ajtót betették maguk után, a gróf odaszólt a várnagyhoz, a sihederre mutatva:

– Vigyétek! A törvényes idő alatt akaszszátok föl.

A törvényes idő két órai siralomház.

Két óra nagy idő. Segesvár közel van. Két óra alatt meg lehet fordulni Segesvárról s közben meg is lehet reggelizni. Az oláh gondolt egyet, föltápászkodott térdéről s a grófhoz fordult.

– Nagyságos uram! Mikor ezt a várat az őszszel kirabolták, elvittek ám innen minden ékszert, aranyat, ezüstöt.

– El ám! Honnan tudod te ezt?

– Hogyne tudnám, mikor magam is vittem.

– Ejnye gazember, hogy merted te ezt megcselekedni?

– Hogyne mertem volna, mikor a segesvári polgármester ur rendelt ide fosztogatni s adott is öt forintot jutalomképen.

– Ejnye gazember, kétszer akasztatlak föl, ha be nem tudod bizonyitani, a mivel ilyen derék, előkelő urat vádolsz.

– Hogyne tudnám, mikor minden ékszert, aranyat, ezüstöt az ő belső pinczéjébe vittünk, ott egy falba befalaztunk s eléje egy száz ejteles hordót hengerítettünk. Ott van az még most is valamennyi. Rá tudom én arra vezetni a várnagy urat. Hanem egyet kérek, nagyságos uram! Nem bánom, ha kétszer felakasztanak, csak az első akasztás maradjon el mindig.

A gróf hitte, nem hitte a siheder szavát, de azért a várnagygyal és nyolcz hajduval azonnal beküldte Segesvárra a polgármester pinczéjét megvizsgálni. Hát bizony csak megtalálták ott a fejéregyházi várból elrablott összes ékszert, aranyat, ezüstöt. Ahogy a siheder mondta.

A polgármesternél!

A ki egy órával előbb diszruhában biztosította a grófot hazafiságáról s tisztes polgári erényeiről s mély tiszteletéről – fényes küldöttséggel, ünnepélyes üdvözlő beszédben.

KÉT SZOMORU KÖNYV.

Az osztrák hadsereg nemcsak fegyverrel harczolt ellenünk 1848-ban és 1849-ben, hanem tollal is. Több proklamácziót sütött el, mint ágyut; több nyomtatott ívet küldött a levegőbe, mint golyót; minden vesztett csatája után tíz manifesztumot s minden nyert csatája után ötvenet bocsátott ki. Ezt a kórságot eltanulták utóbb az oroszok is és Paskievics herczeg Oroszországból s Lüders tábornok Oláhországból már magyar nyelvü proklamácziókat küldtek be az országba, mielőtt egyetlen orosz is átlépte volna a határokat.

Vajjon az összes felhivások, oktatások, rendeletek, nyilatkozmányok, utasitások, proklamácziók és manifesztumok gyűjteménye megvan-e valakinek minden hiány nélkül? E kérdésre alig lehetne igenlőleg felelni.

S ennek egyszerű oka van.

A mint gróf Zichy Ödönt Görgey szeptember 30-án 1848-ban felakasztatta s köztudomásra jutott, hogy az ellene emelt vádak közt legsúlyosabb az volt, hogy ő báró Jellasich proklamáczióit rejtegette, attól kezdve minden osztrák nyomtatványt kiki sietett megsemmisíteni, ha közelgett a magyar sereg. S viszont a magyar nyomtatványok, Kossuth lángszavai, manifesztumai hasonló sorsban részesültek mindenütt, a hol csak az osztrák vagy orosz sereg megjelent.

De a függetlenségi harcz hivatalos irodalma egyébként is felette csonkán lehet csak összegyűjtve egyeseknél. Az erdélyi vagy tiszavidéki proklamácziókat nem igen kaphatták meg a dunántúliak és felvidékiek s megforditva is így állt a dolog. A legszenvedélyesebb gyűjtőknek is lehetetlen volt minden nyomtatványhoz hozzáférni, kivált ha elgondoljuk, hogy az utánkérdezősködés, keresgélés, postán vagy futár általi küldözgetés egyesekre nézve veszélylyel járt.

Néha maga az ember is alig tudta elgondolni, hogy juthat valamely veszélyes nyomtatványhoz.

Csak egy példát a sok közül.

Midőn Jellasich báró bevonult Magyarországba s a Balatont már elhagyá: szeptember közepén egy napon Lepsényben ütötte fel főhadiszállását. Lakást gróf Nádasdy Lipót lepsényi földszintes, s akkor még, ha jól emlékszem, nádfedeles kastélyában vett vagy rendelt magának.

A szomszéd falu, Mező-Szentgyörgy, alig van oda pár puskalövésnyire s a falu közbirtokossági nemes község volt. A horvát tábort megelőzte rossz híre s a nép rémülten beszélte, hogy a horvátok, határőrök gyujtogatnak, ölnek, rabolnak, nőket gyaláznak s mindenféle gonoszságot elkövetnek. Volt ijedelem a mezőszentgyörgyiek közt is.

Midőn a horvát előcsapatok már oda értek, a szentgyörgyiek tanácsot ültek s elhatározták, hogy deputácziót küldenek Jellasichhoz, megkérni a »kedves« bánt, hogy tartson rendet katonái között s a falvakat ne engedje kirabolni. Apám is, mint egyszerü nemes s akkor még nemzetőri főhadnagy, a deputáczió tagjául választatott.

A deputáczió átment Lepsénybe tisztes magyar ruhában kardosan és panyókával, a hogy a nemes ember szokta, ha nagy úrhoz ment tisztelegni. Az őrök mindenütt akadálytalanul áteresztették őket, míg végre oda jutottak a generális elé. A deputáczió szónoka a szentgyörgyi kálvinista lelkész lett volna, annál az egyszerü oknál fogva, mert az egész faluban körülbelől csak ő tudott valami gyöngén németül beszélni.

A vitéz bán épen jó kedvében volt. Félpongyolában a pamlagon üldögélve s Kossuth hirlapját olvasgatva fogadta a küldöttséget. A küldöttség mindjárt bátrabb lett, a mint Kossuth lapját látta s a mint abból meggyőződött, hogy Jellasich legalább is érti a magyar nyelvet.

A szónok előadta küldetését Mezőszentgyörgy szabad nemes községének nevében s előterjeszté a lakosság kérelmét. A bán, kezében a hirlappal, mosolyogva hallgatta a kérelmet.

– No lássák – szólt Jellasich – jól nézzenek meg, én vagyok az a rettenetes horvát bán, a kivel Kossuth úgy ijeszti a nemzetet. Hát van én rajtam valami ijesztő?

A küldöttség persze nem mondta meg világosan, a mit e kérdésre mondhatott volna, hanem azért a küldetésnek lett sikere, mert ott legalább a horvát csapatok rendszeres kihágásokat nem követtek el s egyesek kihágása is többé-kevésbbé büntettetett.

Midőn az ünnepélyes kihallgatásnak vége lett, Jellasich lenyult a pamlag mellé. Ott volt egy rakás proklamáczió, melyet ő nyomatott Bécsben, abból felvett egy nyalábot s a küldöttség minden tagjának kezébe nyomott egy csomót.

– Ime itt van, ez az én szózatom, láthatják ebből, hogy szándékom jó, oszszák ki és terjeszszék ezt a nép között.

Lett hát proklamáczió özönnel.

De lett még másnap is.

Jellasich nyitott hintón ülve vonult el a Szentgyörgy fölött elnyuló fehérvári országúton. Mellette egyik tisztje ült s az előülés tele volt proklamáczióval.

A falu lakosai, férfiak, asszonyok, gyerekek kimentek az országút mellé katonát látni s valamennyien nagy tisztességtudással jó reggelt köszöntek az előttük elhaladó generálisnak.

Jellasichnak nagyon megtetszett ez a »lelkesült« fogadtatás s háláját akként tünteté ki, hogy maga is és tisztje is nyalábszámra szórta ki az asszonyok és gyermekek közé a proklamácziót.

– Netek fiaim, – mondá – vigyétek haza, meglátjátok ebből, hogy én jó ember vagyok.

Így lett tele falunk Jellasich-féle proklamáczióval. Talán még most is van belőle valahol, padlásokon, szemét között, rag alatt, ha az egér harminczegy év alatt meg nem őrölte.

Midőn az osztrák és orosz fegyver elvégezte már a maga dolgát s Magyarország le volt igázva, vérébe volt fojtva s a legnemesebb szellemek sírban, börtönben vagy számüzetésben voltak: Haynaunak eszébe jutott a két éves korszak válogatott proklamácziónak gyűjteményét összeszedetni és külön kötetekben kiadni. Mint most a kezdő póéta válogat költeményeiben, mint a vadkörtében s mire bajuszát ki tudja pödörni: akkorra már néhány kötet gyűjteménynyel tud előállani: úgy tett Haynau.

Két tisztességes vastagságu kötetben adta ki először a szózatokat: »Gyűjteménye a Magyarország számára kibocsátott legfelsőbb manifesztumok- és szózatoknak, valamint a cs. kir. hadsereg-főparancsnok által Magyarországban kiadott hirdetményeknek«. Ez a könyvnek czíme.

Megjelent két füzetben, magyar és német nyelven. Az első füzet magában foglalja az 1848. évi szeptember 22-től 1849. évi julius 31-ig terjedő időszakot; a második füzet pedig az 1849. julius 28-tól ugyanazon év deczember 31-ig terjedő időszakot. A két füzet összesen 175 különféle nyomtatványt, felhivást, utasítást, szózatot, oktatást, alkotmányt és rendeletet foglal magában. Gyakran szomorú, néha komikus, de mindig érdekes olvasmány.

Persze, hogy ezek közt egyetlen egy sincs azok közül, melyeket a magyar kormány, a magyar hadvezérek vagy kormánybiztosok bocsátottak ki. Ezek az én tudtommal rendszeres, gyűjteményes kiadásban soha sem jelentek meg.

De az osztrák és orosz proklamácziók gyűjteménye sem teljes. Legalább tízszer annyi az egyes ívekben kibocsátott nyomtatványok száma, mint a mennyi a két kötetben fel van véve. E két kötet csak szemelvényeket tartalmaz.

Egy jó bátyám, Mórocza Dániel veszprémmegyei öreg táblabiró mondá előttem:

– Három rendeletet olvastam már, melyben a Rákóczy-induló huzatása meg van tiltva, pedig még egyetlen egy sem adatott ki, melyben meg lett volna engedve. Ilyen bolond ám, öcsém, a német!

Valahány csapatparancsnok egy-egy városban megjelent: mindannyi adott ki a városnak vagy vidéknek vagy vármegyének lakosságához egy-egy vagy néha több proklamácziót. Hát a császári biztosok, a kik Windischgrätz herczeg, vagy a kik Haynau és Paskievics hadserege mellé neveztettek ki, mennyi kiáltványra pazarolták ők a papirt és nyomdafestéket – ki tudná azt megmondani? Mind ez nincs benne abban a két kötetben.

Könyvészeink megmondhatnák: vajjon Varsóban jelent-e meg orosz szerzőtől valaha valamely magyar nyomtatvány. Mert Haynau gyűjteményében ilyen is van.

Paskievics beszél ebben a magyar nemzethez.

»Magyarország lakói!« Így kezdi beszédét.

»Törvényes uralkodótok felhívására, ki legmagasb uram segítségét igénybe vette, a főparancsnokságom alatt álló sereg az osztrák hadsereggel egyesült, helyreállítandó a törvényes rendet, mely honotokban a lázadás fegyverei által erőszakosan felforgattatott.«

»– A császár, az én uram, nem hiheti, hogy a nemzet többsége ősi erényét, királya családjához való vele született hű ragaszkodását eltagadhatta volna.«

»Az orosz hadsereg országtokba nem mint ellenség lép fel, hanem királytok által hivatva vonul be. Ha ti aztat mint ellenséget fogadnátok, ily merénylet következményeit megérezenditek.«

»Vajha intéseim benneteket bánatra és megadástokra bírhatnának és így egy véres háború szörnyeit tőletek elháríthatnák. Felséges uramnak ez legbensőbb kivánsága.«

Varsó, május 23-án (junius 4-én) 1849. Varsói herczeg, eriváni gróf Paskievics tábornagy és ő felsége az oroszok császára hadseregének főparancsnoka.«

Kevés kihagyással így szól a varsói magyar kiáltvány. Vajjon ki fogalmazhatta azt magyarul, vagy ki fordíthatta azt le magyarra Varsóban 1849-ben?

De ha Varsóban valaha jelenhetett is meg magyar nyelvü okirat, Predeálban, a mai Romániában valószinüleg sohase jelent meg.

Csak 1849-ben junius 19-én. Itt és ekkor keltezi Lüders gyalogsági tábornok és a császári ötödik orosz hadtest parancsnoka azt a proklamácziót, melyet »Erdély lakosaihoz« intézett.

Ez már magyar nyelven is németül beszél.

»Valamint én, – úgymond – most szent kötelességemmé teendem minden józanoknak menedéket nyujtani, – úgy ellenben a szemtelen csendháborító és gonosztévő, ki a rendrei felhivást gúnyolni merészli, reszkessen a büntetéstől, mely keményen és borzasztólag utolérendi őt.«

Ilyen hangon beszéltek Magyarország függetlenségének hőseihez abban az időben!

De ne feledjük, hogy Lüders, noha orosz generális, de német születésü volt. Csak a német értett akkor ehhez a nyelvhez.

A Haynau-féle gyűjtemény első kötetében mintegy húsz darab fejedelmi kiáltvány van felvéve. Ezek közül hét darab Ferdinánd király nevében adatott ki, egyet Ferdinánd és Ferencz József kettős és közös aláirással bocsátottak ki, a többi tizenkettő mind Ferencz József nevében lőn kibocsátva.

A miniszteri ellenjegyzés e fejedelmi manifesztumok legnagyobb részén teljességgel hiányzik. Magyar miniszter ellenjegyzésével csakis azon fejedelmi rendelet van ellátva, mely Bécsben, illetőleg Schönbrunnban 1848. október 3-án kelt. Ezt Récsey Ádám magyar miniszterelnök irta alá.

Ki volt ez a Récsey Ádám? Mikor, miért, miként s meddig lett és volt ez magyar miniszterelnök? Midőn rendelete Budapestre, az együtt volt országgyülésre megérkezett: a képviselők közül senki sem tudta, hogy ki légyen ez az úr. Kossuth rettenetes humorral tette tönkre ennek a jámbor és ismeretlen embernek még ismeretlenebb tekintélyét. Hogy az országgyülés nem fogadott neki szót, az természetes.

Hanem azért a képviselőket felette érdekelte ennek az embernek kiléte s honnan való származása. A képviselők találkozásánál, házban, folyosókon, ebédnél egy délután csak erről folyt a szó.

Gróf Batthyány Lajos és egész kabinete ugyan lemondott már, de miután még uj kabinetet alakitani nem lehetett, törvény és alkotmány szerint és parlamenti gyakorlat szerint gróf Batthyány volt a törvényes miniszterelnök. Schönbrunnban is, Pesten is, az országban is, az udvarnál s a képviselők is őt tartották miniszterelnöknek, s ime egy szép napon csak előáll Récsey, mint berekből a róka, s kinevezi magát a magyar kabinet elnökének, holott magyar kabinet épen akkor nem is volt.

Deák Ferencztől egész naivsággal kérdé Vermes Illés pápai képviselő, hogy lehetett Récseyt ilyen méltóságra kinevezni.

– Gondold csak meg, – mondá Deák – hogy olyan együgyü ember is van a világon, a ki kihuzott rossz fogát nem dobja el, hanem elteszi és magával hordozza a zsebjében; mikor aztán valakivel fogad, hogy neki még minden foga megvan, azt hiszi, megnyerte a fogadását, ha a zsebjében levő fogat is fogai közé számíthatja.

– Én pedig fogadnék rá – kiáltott fel Ányós István, a zirczi követ, – hogy Illés barátom zsebjében is van vagy kettő.

Igaza volt s lőn rettentő kaczagás.

A 48-iki nemzetgyülés tagjai gyakran kaczagva néztek a vihar elé, mely elsöpörni fenyegette mindazt, a mi nemes és drága volt. De gyakran és válságos pillanatokban e kaczaj tartá fenn a nemzet számára a bátorságot, a bizalmat, az önérzetet. Pedig ezekre bizony igen sokszor nagy szükség volt.

Ferdinánd első manifesztuma, mely Haynau gyüjteményébe felvétetett, szeptember 22-én kelt Schönbrunnban. Miniszteri ellenjegyzés nincs rajta. Ez napvilágot nem igen látott s a képviselőknek nem is volt róla tudomásuk. Valószinüleg Deák Ferencz sem tudott erről, mert Lustkandl elleni művében e fejedelmi nyilatkozatra nem hivatkozik, pedig ebben még a bécsi kamarilla is nyiltan, világosan, határozottan elismeri a 48-ki törvényeknek közjogi érvényét és alkotmányos hatályosságát.

Azon rendelet, mely gróf Lamberget nevezi ki Magyarország kormányzójává, szeptember 25-én kelt. Két nap mulva Lamberg a hajóhidon megöletett s kinevezési rendelete is csak esetleg jutott az országgyülés tudomására. Később október 20-iki rendeletében keservesen panaszkodik Ferdinánd, hogy gróf Batthyány Lajos miniszterelnök Lamberg kinevezési rendeletét semmiképen nem írta alá. A bécsi kamarilla urai tehát ezt óhajtották volna!

Általában sok komikum, rettentő komikum van a kinevezési rendeletekben. Lamberget kinevezik szeptember 25-én s a nép megöli őt szeptember 27-én.

Báró Jellasichot kinevezik október 3-án, a mikor már futott hadseregével együtt Bécs felé, miután négy nappal előbb Pákozdnál megveretett.

Windischgrätz herczeget kinevezik október 16-án s ő elveszti az egész hadjáratot.

Utána 1849. ápril 12-én kinevezik Weldent s ennek hadseregét nyomban agyonverik Nagy-Sarlónál.

Haynau május 30-án katonai teljhatalmu kormányzóvá s Géringer-Oderberg junius 4-én polgári kormányzóvá neveztetett ki. Mindakét kinevezési okmányt Schwarzenberg herczeg kontraszignálta, az a gonosz miniszter, a kit Széchenyi »Rückblick« czimü művében »vérszagu«-nak nevezett.

Rendeletek vannak a gyüjtemény első kötetében Windischgrätztől, Haynautól, Jellasichtól, Wrbnától, Kempentől, Weldentől, Gerstnertől, Heyntzetől, Paskievicstől és Lüderstől. Gyászos emlékü barbár nevek, melyeknek egyikéről, másikáról alig tudjuk, hogy a világon volt-e valaha. Legtöbb rendelet van természetesen Windischgrätztől és Haynautól. Ők ketten hatalmaskodtak Magyarországban legtöbb ideig.

Gróf Wrbna altábornagy és hadtestparancsnok volt. Cseh származás, valóságos véreb természettel. A mint lábát betette Magyarországba 1848. deczember közepén, azonnal ostromállapotba helyezte Pozsonyt, mind a várost, mind a vármegyét. A házmester-rendőrséget, melyet most Szentpétervárott a nihilisták ellen alkalmaznak, ő találta fel először és ő alkalmazta az orosznál is gonoszabb módon. Ő a háziurakat tette rendőrré s a kinek házában gyanus egyén megfordult, azt hadi törvényszék elé állítá. 1849. január 7-én Budát és Pestet, Pest-, Esztergom- és Fehérmegyét s a Jász-Kun kerületeket; február 12-én pedig Hont- és Nógrádmegyét helyezte ostromállapotba. Rendeleteiben mindenütt különös gondot fordított a háziurakra.

De a sipkákra is. Január 31-én kiadott itt a fővárosban egy rendeletet, melyben szóról-szóra azt mondja, hogy a magyar harczi szellem főleg a sipkának, vörös tollnak és fekete szalagnak viselésében nyilatkozik; a ki tehát ezentúl ilyes valamit viselni merészel, az rang- és életkorkülönbség nélkül befogattassék a legközelebbi katonai szállítással elvitessék s valamennyien egy haditestbe soroztassanak. Ugyanő ápril 7-én elrendeli, hogy Budán és Pesten kocsira ülni és az utczán kocsizni szorosan tiltatik, s a ki kocsizni akar, annak a katonai hatóságoktól engedélyt kell kérni. Nem volt kivétel még az orvosokra sem. Ezzel a fiakker-rendőrséget akarta felállítani.

Kempen altábornagy már szelidebb megbizásokat teljesített. Ő 1848. deczember 31-én Pozsonyban kiadott rendeletével az osztrák katonák által elkövetett károk megtéritését igéri meg, 1849. márczius 17-én kiadott rendeletében azt mondja, hogy a ki fegyverét a katonai hatósághoz be nem adja, azt ugyan hadi törvényszék elé kell állítani, de ő azt eddig nem tette és ezután sem teszi, de ha valaki a fegyvert és lőszert be nem szállítaná, az ellen mégis a rögtönitélet szigorát fogja alkalmazni; végül pedig Nagyszombat, Bazin és Szent-György városok részére dicsérő oklevelet állít ki, amiért ezek az osztrák hadsereg részére önként ujonczokat adtak s ugyan ily fajta érdemekért megdicséri Mosonyvármegyét is s különösen annak alispánját, Kroner Lajost, »a fejedelem iránt, mind azon incselkedések mellett, melyeket a lázadó párt részéről tűrnie kellett, bebizonyított rendületlen hűségeért.«

Gerstner és Heyntzel generálisok a budapesti katonai parancsnoksághoz tartoztak s ők különösen azok ellen folytattak hadjáratot, kik a plakátokat a falakról letépik. Elnevezik őket garázda embereknek, a kiknek a tisztességről s a császár iránti tiszteletről rossz fogalmaik vannak s fenyegetik őket mindenféle veszedelemmel és szigoru büntetéssel.

Windischgrätznek egyik legérdekesebb kiáltványa az, mely márczius hó 11-én kelt. Ebben szóról-szóra azt mondja:

»Az ügy, melyért a pártütők küzdenek, sem az országé, sem a nemzetiségé. A pártütők nyiltan a fölforgatás és kommunizmus bajnokai. S ezért oly emberek harczolnak, kik Európának minden országaiból számüzettek.«

»Az emberi nemnek ezen söpredékét a pártütő Kossuth a haza áldott földjére gyüjtötte. A fővezérek, egynehányat kivéve, mind külföldiek. Száz fogoly közt legalább hatvan különféle nemzetből való egyén, a többi negyven magyar nyelvünek legalább fele erőltetve szolgál. A munkás földmivelő, a szorgalmas polgár s a nemességnek többsége mit sem akar tudni a pártütésről.«

Erre mondá ifj. Pázmándy Dénes Windischgrätznek, kivel épen ez időben gyakori találkozása és érintkezése volt a kremziéri alkotmány megbeszélése tárgyában, a következő szavakat:

– Herczegséged helyén én azt a proklamácziót ki nem adtam volna. Ha az a szedett-vedett, csőcselék nép is itt-amott megveri az osztrák seregeket: mi történnék akkor, ha a magyar nemzetnek színe-java fogna fegyvert.

– Hiszen az fogott fegyvert, – felelt Windischgrätz, – csakhogy Bécsben mindig egy csomó prókátort tukmálnak rám proklamácziót készíteni. Nem ér ez semmit, csak az hódol meg előttem, a kit meghódítok; kard és golyó világosítja fel ezt a népet, nem a proklamáczió.

E párbeszédet én Deák Ferencztől hallottam, kinek maga Pázmándy Dénes beszélte el.

Mulatságos Haynaunak a nagy-igmándi főhadiszálláson kiadott ama »híradás«-a, melyben a csatatereken talált golyók árát szabja meg. Hat fontos ágyugolyó öt krajczár; tizenkét fontos tíz kr. – hét fontos granát tizenöt kr. – tíz fontos bomba tizennyolcz kr. – harmincz fontos bomba harmincz kr. – hatvan fontos bomba hatvan kr. Minden ezüst pénzben számíttatott. Zsidók megkisértették a golyók beszállitását, de miután az igért pénzt nem kapták meg, ők is abban hagyták.

A zsidókra különösen haragudott Windischgrätz is, Haynau is. Amaz elrendelé, hogy zsidóknak levelet szállítani, hírt hordani, félelmet és bizalmatlanságot gerjeszteni, statáriális akasztófa büntetés mellett eltiltatik; ha pedig egy zsidó elitéltetik, az illető zsidóközség, melyhez tartozott, huszezer pengő birsággal büntettetik. Tehát ép úgy, mint Khinában.

Haynau pedig az óbudai és pesti zsidókra »ismételt gyalázatos és törvényellenes lázadó magaviseletükért« azt a hadi sarczot rótta, hogy ingyen tartoznak adni: negyvennyolczezer köpenyeget, hetvenhatezer nadrágot, kilenczvenötezer pár csizmát, százhuszezer inget, gatyát; harminczhatezer nyakravalót, negyvenhatezer rőf posztót, ezerötszáz mázsa csizmának való bőrt egy hónap alatt, továbbá száz lovat, harminczkét pár lószerszámot, százkilenczvenhat kumetet és harminczöt nyerget négy nap alatt.

Szegény zsidók! No hiszen volt lótás-futás e pár nap alatt, hogy a sarczot kiteremthessék. Természetesen kész pénzen kellett megváltaniok a sarcz legnagyobb részét.

AGGODALMAS NAPOK.

I.

A forradalom zaja elnémult. Eltompult már a nagy fájdalom is, melyet vértanuink kegyetlen halála idézett föl. A főváros rémnapokat élt, a kényuralom dühe még egész erejével tombolt itt, Haynau még ura volt a helyzetnek s minden hazafi életének s minden magyar család boldogságának, de a vidék kis falvaiban már, ha nem is teljes nyugalom, legalább a kedélyek csöndessége vissza kezdett térni.

A mi kis falunk novemberben látta az utolsó vasas németet. Talán az elsőt is. Villogó fegyverüket, fénylő taréjos sisakjaikat és mellvértjüket mi gyermekek megbámultuk, öregeink azonban kerülték a velük való találkozást. Vége volt már a harcznak, földön feküdött a nemzet, korlátlanul parancsolt a győző, hiában való lett volna minden dacz, minden vitézkedés. Aztán csakhamar elmentek nyakunkról a vértesek s a mi falunkba többé nem tette be német a lábát.

Vége lett a szomorú évnek s következett az 1850-ik év, melyben a kényuralom telepedett meg Magyarországon. Mi kívül estünk minden nagy vonalon, melyen egy nemzet történetének sorskereke végig döczög vagy végig robog, falunk nem pusztúlt el, házaink le nem égtek, halottaink se voltak nagy számmal, néhány ifjú volt besorozva s olasz földre elhajszolva, de ezek távolléte se tünt fel valami nagyon, midőn oly sok nemes élet kioltása, oly sok nemzeti szerencsétlenség lehetett a mindennapi beszéd tárgya.

Társadalmi életünk az 1849 és 50 közti télen csaknem úgy folyt le, mint az előbbi években. Ugyanazon rokonok és jó barátok összejöttek esténként, kedvük ki nem tört, mint máskor; czigány nem húzta a nótát, a felköszöntők nem voltak oly harsányak, a nemzet bujdosó nagyjairól csak halkan emlékezénk meg, de azért régi társaságaink külső alakja nem változott.

Még csak túlságos aggodalomban se valánk. A magyar pénzt eldugtuk az eresz alá, a honvédfegyvereket, kardokat, puskákat eltemettük a kutak fenekére s itt-ott a föld alá; zászlóinkat összeszabdaltuk, a rájuk hímzett jelszavakat kibontottuk, megsemmisítettük, a nemzeti kormány szózatait, kiáltványait régi kutyabőrbe kötött papi könyvek táblái alá rejtettük s a könyveket padláson pusztítá az egér; nem igen féltünk a vizsgálattól sem, mert nem volt okunk félni kémektől, feladóktól, árulóktól.

Csak a holtak lehettek árulóink. A kiket Jellasich hadseregéből nyilt csetepatéban megtámadtunk s leöldösénk: azok csontjai ott porladoztak a határban szanaszét. Ha jönne vizsgálat ellenünk, ha megtalálná e csontokat, ha ráismerne az elejtett vitézekre: csak ebből támadhatna veszedelem. De apám a nemzeti harcz utolsó napjaiban még az őszön ezeket is összeszedette s bizalmas emberek segélyével jól elrejtett helyre, a bozótba temettette el. Ott már elnyelte őket az iszap, megállt felettük a víz, összeborúlt a nádas, jég- és hó-kérget vont föléjük a tél; ki kereshette, ki találhatta volna meg a földnek, viznek, hónak és jégnek fenekén pihenő holtakat?

Megyei tisztviselőink maradtak a régiek. Csodálatos ábránd tölté el honfigondtól terhes elméjüket. Lehetetlennek tartották, hogy legyen földi hatalom, mely az ősi alkotmányt véglegesen eltörölhesse. Azt hitték; legföljebb egy évig, két évig tart a zimankós idő s addig kötelessége a vármegye minden tisztviselőjének kitartani; a mit lehet, minden jót megtenni, s a mennyire lehet, minden rosszat elhárítani. Tíz évvel később ugyan a vármegyeház termében az volt a jelszó, hogy »meghalt«, a ki »szolgált«, de 1850-ben még nem így gondolkodtak öregjeink. S jól tették. Sok jó hazafi életét és szabadságát mentették meg. De azt is jól tették, hogy a mikor ez az ábrándjuk szétfoszlott s az önkényuralom véglegesen megtelepedett: ott hagyták a szolgálatot s hazamentek szántani, vetni. A kik ezentúl is ott maradtak: azok maguk készíték maguk számára a politikai halált.

A szolgabiró apámnak jó ismerőse s távoli rokona, az esküdt jó barátja, jó komája volt. Bent a megyei központban is derék férfiak, rokonok, jó barátok vezették az ügyeket; tőlük félni nem lehetett okunk. Arra természetesen nem igen számítottunk, hogy zsandár is van a világon s hogy esetenként a legutolsó zsandárnak is több hatalom lesz kezében, mint egykor a legelső alispánnak.