RÉG ELMULT IDŐKBŐL. (continued 2)

De nekem Kiliti Mózsa Mihály és Basa Szente János, e korszak utolsó öreg betyárjai és Sobrinak jó ismerősei határozottan állitották Sobri ottani halálát s állitották oly körülmények közt, melyek nem engedik meg a feltevést, hogy engem félre akartak volna vezetni. Kiliti Mózsa Mihályt, mint a halál révén álló öreget kieresztettem a börtönből s ekkor önkényt száz meg száz leleplezést közölt velem rég elfeledett rettenetes bűntényekről s a betyárvilág ismert és ismeretlen alakjairól. A hány esetben elrendeltem a vizsgálatot, az öreg mindenütt igazolva lett. Miért nem mondott volna ez egyben igazat? Sőt hozzá tette:

– Én uram megnéztem Sobri sírját másnapon, sokan voltak ott csodájára. Megnéztem egy hét múlva, akkor is sokan voltak ott. Aztán megnéztem két hét mulva, akkor már senkit sem találtam ott, csináltam hát egy keresztet erdei faágból s oda tettem sírja fölé. Pedig én kálvinista ember vagyok, de a keresztet, ha sírhalomnál van, a kálvinista is tiszteli. Azt gondoltam, legalább legyen a sírján egy kereszt, hiszen nem akasztófán halt meg.

Az a hit egyébiránt, hogy Sobri nem halt meg Lápafőnél, legnagyobb tápot nyert elfogott társának Varga Pistának vallomásából.

Ez 22–23 éves ifjú volt, erős, bátor és zord, mint a vas. Bement a vásárra, hogy jegyesének ajándékot vegyen. Épen katonafogdosás ideje volt, ráfogták, hogy kóbor gyerek, elfogták, megkötözték, besorozták egy granátos ezredbe. Onnan megszökött és Vasmegyében csikósnak állt be. Később itt is felfedezték, innen is megszökött és Sobrihoz állott.

A már nagyon is üldözött Sobrihoz épen négy nappal a lápafői összeütközés előtt csatlakozott. Itt a fiu kapott a fejére két kardvágást, oldalába egy lándsaszúrást, balkezének négy újját levágták, jobb karját keresztűllőtték, így azután megnyomták, megkötözték s bevitték Szegzárdra.

Az ütközetben úgy harczolt, mint az oroszlán s biráival szemben is oly bátor volt, mint az oroszlán. – Hogy mit felelt a kérdésre: Sobri volt-e az, a ki magát agyonlőtte, ezt már föntebb közöltem.

Feleletének őszinteségét nem hitték s egyik bírája azt mondá:

– Hazudsz te most is.

Varga Pista komor arczczal végig nézte a birót s így felelt:

– Én hazudok? Ezzel a testtel? Mikor holnap úgyis felakasztanak? Nem szégyenli magát az ur?

S büszkén elfordult attól a ki a halálra menőt sérteni tudja.

Sobri halálával még korán se lett vége a Sobri láznak túl a Dunán. Az életben maradt társak tovább bujdokoltak, a hajsza még tovább tartott, sőt tüzesebb volt, mint eddig. Az emberek nem hitték s a hatóságok még kevésbé hitték, hogy Sobri Jóska elveszett, keresték hát nyomát s üldözték nevét és emlékezetét szünet nélkül. A hol egy-két szegény legényt vagy bújdosó szökött katonát együtt láttak, mindenütt Sobrit vélték ott lenni. Akadtak haramiák is, kik Sobri nevében garázdálkodtak. S mert a bakonyi haramiavezér fejére és társaira nagy díjak voltak kitűzve, feladó, sőt árulkodó is elég jelentkezett. Mindez közreműködött arra, hogy Sobri társai oly gyorsan, legalább aránylag gyorsan kiirtattak.

Veszprém-, Zala- és Vasvármegyék összeszögellése, Sümeg, Somlyó, Devecser és Kis-Somlyó köze mindig buja tenyészetű telepe volt az erdei betyároknak. Erdők, patakok, erdei legelők váltják fel itt egymást nagy területekben. Sok a juhász, sok a kanász, kik egymással versenyezni szoktak a tolvajlás ügyességében. A hogy túl a Dunáról minden lopott lovat hajdan Kis- Kúnságba szoktak átterelni: úgy hét-nyolcz vármegyének minden lopott juh- és disznófalkája e vidékbe szokott tereltetni. S az üldözött szegény legénynek, a menekvő bujdosóknak e vidék juhászai és kanászai lehetőleg segítséget, menedéket szoktak nyújtani.

Így volt ez az én megyei tisztviselősködésem idején is. Így volt ezelőtt negyed századdal, mikor a Schmerling rendszer Patkóék és Illésék ellen a katonai rögtönitélő biróságot állította föl. Így volt Sobriék korában is.

A vármegyék sokat törték fejüket azon, miként lehetne e fészket szétrobbantani. Zalamegye gyűlésén épen a Sobri-korban maga Deák Ferencz is foglalkozott e kérdéssel s ő maga is pártolta a rendek ama határozatát, hogy juhásznak, kanásznak ne legyen szabad se hátas, se hámas lovat tartani. Deák Antal erélyesen ellenzé e törekvést, azt mondván, hogy az állattartás s az ingó-jószág megszerzésének joga oly föltétlen joga minden embernek, hogy e jogot elkobozni semmi indokból nem szabad. S érdekes, hogy Deák Ferencz tekintélyénél e kérdésben nagyobb nyomatéka volt Deák Antal tekintélyének. Hiába vetették ellene, hogyha a pásztoroknak lovuk nem lehet: akkor gyorsan nem menekűlhetnek s akkor jól fogják magukat viselni. Az emberi jognak és az alkotmánynak szentsége mindenek fölött való: mondá Deák Antal. S győzött.

A szakadatlan üldözésben Sobri társai szétszóródtak és sokan Sümeg biztos menedékű vidékére vonúltak. De épen ezért idejöttek a legügyesebb csendbiztosok és pandurhadnagyok s ide vezényeltettek a legbátrabb pandurok is.

Február 21-én ezek Sobri három társát lepték meg Rigácson, Sümeg mellett. Ezek voltak: Holics Gyuri, Lakat Miska és egy Ádám nevű katonaszökevény. Ádámot és Holics Gyurit sikerült elfogni, ezeket rögtön a sümegi talponálló biróság elé állították és 28-án felakasztották.

Lakatos Miska elszánt ellenállás és folytonos lövöldözés után itt megmenekűlt, de szakadatlan üldözésben hajszoltatott egész éjjel s a következő egész napon. Február 22-én este bevette magát a rendeki erdőbe s két napi harcz, éhség, szomjúság, futás és álmatlanság után testben-lélekben kifáradva s télben hóban megdermedve, egy dőlt fára leült s lehajtá fejét pihenni. Nehány percz mulva itt is nyomába értek a pandurok. Nehány lövést még váltott velök s azután egy pisztolyt rántott elő, felállt a dőlt fára s odakiáltott a pandurokhoz.

– No hát kutyák, egyetek meg!

E szavakkal szíven lőtte magát s holtan esett le a dőlt fáról a zúzmarás harasztba.

Sümeg közelében van Prága, a veszprémi püspökségnek egy kis falucskája. A prágai erdőben volt a veszprémi püspöknek egy nyári birka-akla. A zord téli és tavaszelei napokban éjszakánként ez akol árnyékában húzta meg magát Sobri nehány bujdosó társa.

Egyszer, márczius végén, a pandurok ötöt leptek meg ott úgy alkonyat táján.

Az egyik volt Recze Marczi; haramia nevén hol Fűmagnak, hol Kalarábinak nevezték.

A másik volt Csuha Anti.

A harmadik Laczi nevü dezentor, családnevét sohase tudta senki.

A negyedik volt Czifra Miska, haramia néven Peti.

Az ötödik volt Pista. Ennek családi neve is ismeretlen maradt.

E két utóbbi tornamegyei volt a Bodvavölgyből. Kassán fogták el őket, mint állítólag kóbor gyerekeket katonának, hogy a város ezzel is kevesebb ujonczot adjon a maga részéről a hadsereghez. A két fiú nem volt kóbor gyerek, csak vásárolni ment be Kassára. Először könyörögtek, sírtak s kérve-kérték a szabadonbocsátást. Ez nem használt. Azután ellenálltak s daczoskodtak. Ekkor lehúzták őket a deresre. Azután nem szóltak semmit, hanem a legelső alkalommal leütöttek egy káplárt s elmentek világgá. Átjöttek túl a Dunára s beálltak Sobrihoz. Elszántabb legénye alig volt Sobrinak, mint e két tornamegyei fiú.

A prágai megrohanásnál Recze, Csuha és Laczi megugrott. Czifra Miska és Pista menekűlhetett volna, de úgy látszik, ők már kifáradtak a folytonos üldöztetésben. Megállták a harczot s meglövöldözték a pandurokat.

Este lett, besötétedett s a pandurok nem mertek az akolba behatolni. E helyett felgyújtották az aklot s jó távolban körülállták, hogy senki ne menekülhessen. De a két fiú nem is akart menekülni. Lőttek, míg lőhettek s mikor a tető egyik fele égve lezuhant, ők az izzó zsarátnokba egymást átölelve belefeküdtek.

A pandurok megvárták míg a csűr leégett, bevárták a reggelt és se embert, se holttestet nem látva, tovább álltak. Recze Marczi vallotta meg május közepén a biróság előtt, hogy két társuk ott égett s hogy ki volt e két társuk. A hamut és pörnyét szétszórták s akkor találtak ott két megszenesedett csontvázat. Még akkor is átölelve tartották egymást.

Rokonaik talán most is várják hazatérésüket!

Recze Marczi vagy másként Fűmag se élt ezen túl már sokáig. Őt Laczival és Csuka Antival együtt május 17-én a padári vágásban szintén Sümeg közelében lepték meg és kerítették be a biztosok. Heves ellenállás után Laczi elmenekült, de Fűmag és Csuha kézre kerültek s május 29-én Sümegen fölakasztattak. Fűmag részletesen bevallott mindent. Bevallotta, hogy a lápafői összecsapásnál ő is jelen volt s határozottan állította, hogy maga Sobri Jóska volt az, a ki ott szíven lőtte magát. Ő fedezte föl, mint említém, a két tornamegyei fiúnak prágai katasztrófáját is. Egy nagyon elterjedt hírt is megczáfolt. Általánosan azt beszélték ugyanis, hogy mikor Sobri Veszprémből és Zalából kiszorítva Somogyba menekűlt, a szántódi réven Tihanynál lakodalmas népnek öltözve, pandurok társaságában hajózott át, a révésznek szép leánya kísérvén őt, mint állítólagos mennyasszonya. Fűmag azt mondá: ebből egy szó se igaz, ők Sobrival a Balaton jegén menekűltek át.

Hogy Laczi a padári meglepetés után hova lett: ez soha ki nem tudódott. Többé neve elő nem fordul; híre, hamva elenyészett.

Emlitettem, hogy a lápafői vérengzésből megmenekült Liliom is. Ezt keresztnéven hol Petinek, hol Jancsinak nevezték. Ez egy időre nyom nélkül eltünt, 1838-ban azonban valamely kisebb bűntény miatt elfogatott és a szegszárdi börtönbe vitetett. Innen szeptemberben megszökött s a híres Pap Andorral együtt egy nyolcz főből álló bandát alakitott. Leginkább Tolnában űzte a szegénylegénykedését s az erélyes üldözés elől gyakran menekült a Dunán át Kis-Kunságba.

A túladunai betyárok gyalogszerrel szoktak járni. Ott az erdők, szakadékok, hegyek, völgyek miatt a ló használhatlan. Sobri és társai alig ültek lovon valaha. De Liliomnak a Kis-Kunságban lóhoz kellett szokni.

Ő talán az öreg Petrovics korcsmájában is megfordult. Petőfi legalább sokat hallhatott róla s híres lovas ügyességéről. Legalább úgy énekli meg:

A költő azzal végzi költeményét, hogy Liliom Peti nyakravalója elvégre is hóhér kötele lett. Ez ily értelemben nem felel meg a valóságnak.

Liliom Petit 1838. évi márczius 25-én a szabadszállási határban, a városnak Balázsi nevü pusztáján egy tanyai házban szorították meg a pusztázó hadnagyok. Liliom harmad magával volt s az ajtókat eltorlaszolva, kétségbeesetten védte magát. Délutáni 3 órától 7-ig tartott kölcsönösen a lövöldözés s ekkor a sötét este beállván, a hadnagyok a tanyát rágyújtották. Két társa megadta magát rögtön, de ő tovább is ellenállt.

Végre a ház feje fölött kezdett égni s füst és zsarátnok majd megfojtották. Ekkor kinyitotta az ablakot s kikiáltott, hogy megadja magát.

– Add ki előbb fegyvereidet, kiáltották vissza a hadnagyok.

Liliom kidobálta a puskáját s pisztolyát.

A hadnagyok ekkor kötelet vetettek be hozzá, hogy azzal kötözze meg magát s azt kösse nyakára is. A kétségbeesett s egyébként is megsebesült betyár megtette ezt is, hisz a tűz már égetni kezdte.

Mikor a hadnagyok meggyőződtek, hogy a kötél nyakán van, egyik oda szólt hozzá:

– Szép szóra nem akartál kutya kijönni, hát most majd kijösz másként!

S a hadnagyok és legények megfogták a kötél végét s a nyomorult sebesültet a kötélnél fogva vad erőszakkal az ablakon át vonszolták ki. Mire kihúzták: csontjai összetörve, nyaka kificzamodva s maga halva volt.

A hatóságok ezért valószinüleg megdicsérték a hadnagyokat. A lapok minden megjegyzés nélkül közölték e hihetetlen kegyetlenséget. A legvadabb haramiák se voltak akkor embertelenebbek, mint igen sokan a társadalmi rend hivatalos őrei közül.

Sobri főbb emberei közül már csak Pap Andor és Franczli voltak életben.

Franczli több mint egy éven keresztül rejtőzött valahol társaival együtt, vagy azoktól külön válva a nélkül, hogy nyomára jöttek volna. Ép oly ügyesek és szerencsések voltak egyelőre társai is: Babóthi Istók, Bodor Ferkó, Cser Miska, Bucs Józsi, Virrasztó, Pityerész, Nagy Jancsi és a többiek, kiket Sobri maga mellől az 1837-ik év elején elszélyesztett, hogy ő is, ezek is könnyebben menekülhessenek.

Az 1837-ik év vége felé egyébiránt már a vármegyék tevékenysége is csillapodott. A statáriumokat abbahagyták, a katonaságot visszaküldték, a pandurokat állomásaikra visszahelyezték s rendszeres haramia-banda alakulástól nem tartottak.

Csalódtak. A következő évben Sobri szétugrasztott legényei ujra veszélyes bandát alakitottak, melynek központja Franczli volt. Tagjait fentebb elősoroltam.

Ezek közül Babóthi Istók nyomtalanúl eltünt. Maga emésztette-e el magát, vagy agyonlőtték valahol, vagy visszatért a társadalom kebelébe: nem tudom. Franczli és társai, mikor elfogták őket, nem adtak róla semmi fölvilágosítást.

Pap Andor is örökre eltünt, mint már többször emlitém. Lápafőnél még látták menekülni; Liliommal együtt volt, de ennek sorsát elkerülte; utoljára Franczlival volt egy társaságban, de elhagyta ezt is idejében. Kiliti Mózsa Mihály azt mondá nekem, hogy élemedett kort élt s úgy halt meg, mint igaz ember. Annyi bizonyos, hogy egyike lőn a Sobri társaság legmerészebb alakjainak.

Virrasztó is eltünt, legalább a vármegye kezére soha nem került. Ez részt vett a lángi rablásban Fehérmegye területén, a gyulakeszi rablásban Zalamegye területén és a dobronyi, sandorkai és peterdi rablásokban Veszprémmegye területén. Azután önként elhagyta a haramia társaságot és életet. Hol élt tovább és miként: nem tudom. Fia az én időmben, mint juhász élt s egykor vádlottként állott hatóságom előtt.

Ezek eltüntével Nagy Jancsi lett a haramia-banda vezére s Franczli is önkényt ennek vezetése alá húzódott. Ez a Nagy Jancsi nyers, vad, kegyetlen s még társaihoz is igazságtalan ember volt. Eredetét s igaz nevét nem ismerem. E banda tettei közt nevezetes a gyulakeszi rablás.

Gyula-Keszi Zalamegyében fekszik Csobáncz vára tövében. Az e vidéki lakosság Csobáncz várát is csak gyulakeszi várnak nevezi. Az uradalom az Eszterházy herczegeké s ez időben is bérben volt.

A sáskai gulyás a Dabas szélén ellensége volt valami ok miatt a bérlőnek s azért Nagy Jancsi bandáját a bérlőre vezette.

A bérlő idejében észrevette a rablókat, az ajtókat eltorlaszolta előttük s fegyverrel védte magát. Heves lövöldözés fejlődött ki közte s a támadók közt.

A harcz éjszaka folyt s a lövöldözésre se mert senki a bérlő megszabadítására sietni. Nejét a rablók agyonlőtték, ő maga Pityerész Istókot lőtte mellbe. Végre a rablók behatolni nem tudván, sebesült társukat magukkal vitték s a lakást a bérlőre rágyújtották.

A haramiák a Dobosba vonultak vissza s ott tanácsot tartottak a fölött, hogy mit csináljanak Pityerész Istókkal. Hosszas tanácskozás után azt határozták, hogy sebesült társukat kivégzik, nehogy betegen a hatóság kezébe jutva, esetleg árulkodó vallomást tegyen. A kivégzés módjául a lenyakazást választották s azért fejét fejszével levágták. E műveletet egyik se akarta végrehajtani, míg végre a vezér Cser Miskának parancsolta, agyonlövéssel fenyegetvén, ha parancsát végre nem hajtja.

Ezután Borbást, haramia néven Máté Miskát és Magyar Jancsit vették magukhoz a bandába. Mindkettő zalai pásztorgyerek volt.

A gyulakeszi rablás után Zalamegye újra mozgósítá pandurerejét s a rablókat csakhamar kiszorítá a megye területéről. Ezek most Veszprém megyébe Zircz tájékára, a magas Bakonyba vonúltak. Néhány napon át nyári időben a borzavári erdőn Zircztől nyugatra tanyáztak.

Ekkor már vezérük: Nagy Jancsi sokat vétett ellenük. A rablott zsákmány fölosztásában igazságtalan s társaihoz minduntalan durva és kegyetlen volt. Elhatározták hát, hogy törvényt látnak fölötte s ezt a borzavári erdőn meg is tették.

Mindenekelőtt elvették fegyvereit s forma szerint tanácsot tartottak fölötte. Halálra itélték egyhangúlag. A határozat szerint Bucs Józsi lőtte agyon s aztán nyakát Cser Miska vágta el fejszével.

– Hadd lássa ő maga is, – mondá a haramia – mire tanitott ő engem a Dobosban.

Ilyen vérengzés Sobri életében sohase történt se maguk közt, se védtelen emberekkel szemben.

Innen a rablók Bakony-Bél és Pápa felé portyáztak, most már megint Franczli vezetése alatt. Szeptember 11-én az iharkúti csárdában mulattak, mikor 8 óra tájban a pandurok őket megtámadták.

A rablók bevonultak a csárdába s nagy elszántsággal védték magukat éjfélig. Török Imre pandurt meglőtték, de közülők is agyonlövetett Cser Miska meg Bodri Ferkó és Bucs Józsi súlyos lövési sebeket kapott. Ekkor Franczli megadta magát. Őt és két sebesült társát másnap Veszprémbe szállították, hol a talponálló biróság elitélte őket. A halálos itélet szeptember 16-án hajtatott végre.

A banda legújabb két tagja Máté Miska és Magyar Jancsi is csakhamar kézre került Bakony-Tamásiban. Ezekre nem bizonyult be, hogy rablásban részt vettek volna, a statárium nem itélte el őket, hanem átadta a rendes biróságnak. Pár évig raboskodtak s aztán megszabadultak.

Így végződött a Sobri-világ. Így vesztek el Sobri és társai. Ők tették rosz hirűvé túl a Duna erdős vidékeit s különösen a Bakonyt, melynek többnyire svábokból álló jámbor lakossága csakugyan nem szokott a törvénynek ellene szegülni. A Bakony a Sobri-világnak mind előtte, mind utána teljesen biztos volt mind személyre, mind vagyonra. Még a lókötés se volt ott annyira divatban, mint például Fehér- és Tolnamegyében. Juhász, kanász lopott és lop ugyan ma is egyik a másiktól, de az orzásban a duhaj versenyzési vágy legalább is szerepel annyira, mint a szegénység vagy kapzsiság. Ha egy számadótól ügyesen elterelhetnek harmincz-negyven juhot, a fölött valamely búcsún vagy lakodalmon nagyot nevetnek a társak. S a kárvallott bojtár ritkán megy panaszra, önjószántából soha, hanem megkeresi juhait s azok nyomát meg is találja föltétlen biztossággal. S egyéb nem kell neki. A ki juhait megvette, vagy elvásárolta: attól előbb-utóbb duplán lopja vissza a magáét. Egyik-másik rajt veszt s a törvény kezébe kerül, de a legtöb esetben sohase nyernek értesülést a hatóságok.

A negyvenes és ötvenes években csendes volt a Bakony. Még a Patkó, Illés, Kulicsbandák se az igazi Bakonyban, hanem Somogyban és Zalában garázdálkodtak. Igaz, hogy a hatvanas években borzasztó katonai rögtönitétő biróság működött túl a Dunán s vagy száz embert juttatott kötélre, de legalább a veszprémi biróság működése nem bizonyít semmit, mert itt a szónak pathologiai értelmében valóságos őrült hadbiró dolgozott, kinek rögeszméje volt, hogy minden embert – kivált ha magyar – fel akasztani s ki egy akkori főispánt is statárium elé akart állitani s bizony nem rajta múlt, hogy meg nem tette.

Még egy megjegyzést.

Mívelt társadalom s rendes állami élet az oly alakokat, minők Sobri és társai voltak, meg nem tűrheti kebelében s azokat minden alkalmas módon kiírtani törekszik. S ezek akkori társadalmunkban mégis nagy rokonszenvet keltettek föl maguk iránt s felfogásunk minden szigorúsága daczára is a mi részvétünket is megszerezték. Ennek okát akkori törvényeink és intézményeink borzasztóságában kell keresni.

Hihetetlenül vad és kegyetlen volt a börtönrendszer és testi bűntetés. Ha a szabadsághoz szokott nyers, de egyeneslelkü pásztorfiú, valamely bár kisebb botlásért a börtönbe került: a vas, a sötét penészes lyuk, melyet börtönnek neveztek, a megszégyenitő közmunka, a börtönőrök hetyke és durva bánásmódja, a rossz élelmezés s különösen a piacz közepén való nyilvános botoztatás negyedévenkint – lelkét örökre elvadították. Ő kutyájával és barmával se bánt így s ha elkeseredve, megszökhetett: alig volt más menedéke, mint földönfutóvá, bujdosóvá s »szegény legény«-nyé lenni.

Fennállott a jobbágyság. Az úrnak, sőt tisztjeinek, de még hajdunak is jogukban állott a jobbágyot felelősség nélkül testileg fenyíteni. Ha nem volt is ez törvény, de százados gyakorlat volt s a jobbágy bántalmazásaért soha az úr vagy tisztje feleletre nem vonatott.

Az öreg jobbágy eltűrte rendszerint az oktalan kínzást is, de nem tűrte el minden ifjú. Különösen nem tűrte, ha robotmunkán öreg apját, vagy ifjú jegyesét a hajdú vagy ispán ártatlanul botozta – az ő szeme láttára. Lehet-e csodálni, ha leütötte azt a hajdút vagy ispánt? Sőt ha le nem ütötte, ha csak kezét megfogta is; a bűntetés ötven vagy száz bot s egy-két évi börtön nyilvános botoztatással. Mi volt a menedék? Megugrani és Sobrihoz állani, vagy a halál vagy a halálos börtön.

Képzeljük el a katona-fogdosást! A katonakötelezettség nem volt általános s az ujonczok összefogdosása oly durván és igazságtalanul hajtatott végre, melyből a mai kornak alig van fogalma. S a katonaság egyértelmű volt a társadalomból örökre való kiszakitással. S a szegény pásztorfiú, ha jegyesét vagy az ő két keze után élő agg anyját volt kénytelen elhagyni, csodálható-e, ha néha elkeseredett, megvadult, elszökött, erdőbe vette magát s bosszút esküdött a törvénynek és rendnek és ezek őreinek?

Csak a 36-iki és 40-iki törvényhozás tudott ez állapotokon kissé segíteni. De a Sobri-kor e törvényhozás előtt támadott. Sobri és társai bizony megérdemelték a »szegény legény«-nevet. E két szóban benne volt halálos végzetük, de egyuttal a jobb és igazságosabb kornak fájdalmas és nemes részvéte is – sorsuk iránt.

REJTÉLYES ELTŰNÉS.

I.

Solymosi Eszter rejtélyes eltűnése eszembe juttat egy bűnvizsgálati esetet, mely megyei tisztviselő koromban fordult elő Veszprém vármegyében; mely földerítve sohasem lett s mely mind maig rejtély előttem, s meglehet, az marad örökre. Ha magam nem vezettem volna a vizsgálatot, ha ifjú embernek egész hevével, egész nagyravágyásával s egész találékonyságával nem törekedtem volna világosságot deríteni oly körülményekre, melyek – úgy látszik – örökre homályban maradnak: a vizsgálat sikertelenségét hajlandó lettem volna a vizsgálati eljárás lanyhaságának s talán az illetékes egyének gyöngeségének tulajdonítani.

A sajtó csak akkor szabadult fel igazán nálunk. Akkor még nem volt annyira divatban, mint most, a büntető bíróságok titkait, a bűntények érdekfeszítő részleteit, a vizsgálat előhaladását, a nyilvános tárgyalások menetét napról-napra oly részletesen közzétenni mint most. A sajtó tehát és a nagy közönség érdeklődése nem jöhetett segélyére a vizsgáló bíróságnak, de annak működését nem is zavarhatta örökös közbeszólásával. Legfölebb egy-egy vidéki levélben vagy rövid ujdonságban vettek tudomást a lapok a büntetőjogilag legfontosabb, legérdekesebb esetekről.

Az esetet elmondom azzal a részletességgel, a melyre emlékező tehetségem tizenhat év multával képes. Sok apró mellékes körülmény talán nem jut eszembe, de a lényeges dolgokat érinteni fogom.

1866-ban a karácsonyi ünnep keddre és szerdára esett. Karácsony előtt való szombaton a csajági segédtanító átment a szomszéd faluba, Balatonfő-Kajárra, állítólag az ottani tanító látogatására s többé nem jött haza soha.

A segédtanító neve Szombathy János volt. Ismertem kis gyermek korától kezdve, mert falumból származott. Szegény özvegy asszonynak, falusi paraszt nőnek volt – úgy tudom – egyetlen fia, öröme, reménysége. Erőteljes, szép fiú volt s eltűnésekor lehetett vagy tizenkilencz éves. Több semmi esetre, de kevesebb sem.

Elmaradása nem tűnt fel Csajágon, mert ott a lelkész, a tanitó s a lakosok azt hitték, hogy a szomszéd faluból a karácsonyi ünnepekre haza ment édes anyjához. Édes anyjának sem tűnt fel, mert az meg azt hitte, hogy fia Csajágon van, tanítói székhelyén. S végre Balatonfő-Kajáron sem tűnt fel, mert onnan este későn eltávozott, különösen nem is érdeklődtek utána, mert senkinek se jutott eszébe valamely rejtélyes eltűnésnek vagy bűnös elsikkasztásnak lehetősége. Kemény hideg tél volt; tiszta, szép napok, a földön csikorgó hó, a szent ünnepeket mindenki otthon tölté, a három falu lakossága nem igen érintkezett egymással, a segédtanító után tudakozódni senkinek se jutott eszébe hamarjában. Napok, sőt tán hetek teltek el, míg végre a szerencsétlen ifjú után kérdezősködni kezdtek s a járásbeli szolgabíróság az ügyet kezébe vette.

A hivatalos nyomozás megindult. Keresték vagy az élőt, vagy annak holttestét. Több napig eredménytelenül. Az ifjú haza nem ment se anyjához, se Csajágra: ez bizonyos volt. Kajárról eltávozott és pedig kissé boros fővel késő este s azzal a szóval, hogy Csajágra megy s tényleg a faluból ez irányban el is indult. Kajár és Csajág, a két szomszéd falú nincs messze egymástól, gyalog szerrel se igen több jó félórai útnál – tehát csak kis séta az egész. Farkasok meg nem ehették, mert azon a vidéken nincsenek. El sem igen tévedhetett, meg sem fagyhatott, erdőn nem vezetett keresztül az út s az ég is tiszta, csillagos, holdvilágos volt. Hova lett hát?

A két falu közti út egyik oldalán gyenge emelkedésű hegy van, mely régebben szőlőhegy volt, most már szántóföld. De néhány szőlőhegyi hajlék s néhány elhagyott kert volt még akkor a dombon. A kutak kámva nélkül, de afféle deszka kunyhó-féle tetőzettel ellátva, a minők mint csőszkunyhók a budaelőfoki szőlőkben láthatók. Azért voltak, hogy a barom a kútba be ne eshessék, de azért a kútból esetleg vizet lehessen merítni.

Hosszas kutatás után végre a kutak egyikében meg találták a holttestet. Az azonosság iránt semmi kétség se foroghatott fen. A hulla teljesen ép állapotban volt, ruhája is megvolt sértetlenűl. Jegyzet-tárczája oldalzsebjében, tollkése s egyéb apró tárgyai mellényének zsebében valának.

Jegyzettárczájában egyik tiszta lapon irónnal a következő jegyzet találtatott:

»Az utat eltévesztettem, e kútnál leültem pihenni, a kútba beleestem, innen ki nem tudtam menekülni, erőm elfogyott, a kiáltozásban hangom elveszett.«

»Négy napig éltem, akkor elaludtam. Senki se jött mentésemre, itt meghaltam.«

»Édes jó anyám, adjon az isten a te szívednek vigasztalást, bocsáss meg szerencsétlen fiadnak, az isten áldjon meg, örökre.«

»Örökre…« itt még vonások következtek, de azokat elolvasni már nem lehetett.

Az írás kétségen kivül a szerencsétlen ifjú kezeírása volt. Legalább látszólagos, felületes megtekintésre mindenki, ki írását jól ismerte, az ő keze írásának tartotta azt. Nem volt okom ezen nekem sem kételkedni, mikor később vizsgálat alá vettem a kéziratot.

A hulla felbonczoltatott. A bonczlelet és orvosi vélemény azt igazolta, hogy az ifjú éhen halt meg. A gyomor és a belek üresek valának, a beleken gyuladás jelenségei.

Ezeket az eredményeket mutatta fel a nyomozás és elővizsgálat. S miután a jegyzet-tárczában talált szavak a véletlen kútba-esést s az onnan való kimenekülés lehetetlenségét világosan igazolták; miután azon kútnak környékén téli napokban, karácsonyi ünnepekben csakugyan nem szokott járni senki, a ki a segélykiáltást meghallhatta volna; miután a kút a két falú közti úttól akkora távolságra esik, hogy az úton járók a kútból jövő segélykiáltás hangjait nem igen hallhatják meg; miután az eltévedés és kútbaesés lehetősége ellen a helyszíni körülmények egyike sem képezett semmi akadályt; miután az orvosi vélemény teljesen megerősíté a tényállásnak mindezen esetlegességét s végre miután semmi más gyanus körülmény az egész nyomozás alatt semmi irányban föl nem merült: mindezen okoknál fogva a járásbeli szolgabíróság a további vizsgálatot megszüntette s az összes iratokat a zsebekben talált tárgyakkal együtt a vármegye törvényszékéhez fölterjesztette.

Ez idő alatt én fiskusi állást foglaltam el a közbejött tisztújitáskor a vármegyénél. Az iratok kezembe kerültek; a vizsgálatban némi hézagokat véltem fölfedezni; merültek fel előttem bizonyos körülmények, melyekre – így hittem – a vizsgálat alkalmával kellő súlyt nem fektettek; a kézírás szakértőileg még nem volt megvizsgálva; az éhhalálnak a hullán talált s az orvosok által megállapított jelenségei én előttem nem egészen kétségteleneknek tűntek fel s egyéb aggályaim is nagy számban merülvén föl, én a további tüzetes vizsgálatot tartottam szükségesnek s az eset rejtélyes volta s nem mindennapi természete arra indított, hogy annak ellenőrzésére, sőt vezetésére magam menjek ki a hely szinére.

Erre indított ama mély részvét is, melyet bennem a szerencsétlen ifjú anyjának határtalan fájdalma gerjesztett. Az anya eljött apám házához hozzám s mindenre kért engem, ne hagyjam az ő szerencsétlenségét megtorlatlanúl. Nem hiheti ő – úgymond – hogy a jó isten maga szerezte volna egy szegény özvegy asszonynak ezt a nagy bánatot, rossz embernek kellett az ő fiát elemészteni.

Haladéktalanul hozzáláttam az eset körülményeinek tanulmányozásához, s megállapítottam magamnak ama feltevéseket, melyeknek kisebb vagy nagyobb valószinűsége a vizsgálat eddigi adatai által igazolható volt.

Egyik feltevés az öngyilkosság lehetőségére irányult.

Ez volt legkevésbbé valószinű. Az ifjú tökéletesen egészséges és korához képest tökéletesen szabályos termetű volt. Emlékeztem rá, hogy 12–13 éves korában egyszer Pápán a vízben úszkált mezitelenen s egyik tanárommal, Vályi Ferenczczel, épen mellette a hídon menvén át, tanárom figyelmeztetett, nézzem csak annak a fiúnak a termetét, ilyennek kell lenni a tökéletes emberalkatnak. Azt is tudtam, hogy meglehetős jó tornász volt. Édes anyja biztosított, hogy betegség soha se lepte meg semmiféle alakban. Tanítófőnöke s ismerősei, kiket kihallgattattam, biztosítottak, hogy kitünő jókedvű természete volt, semmiféle beteges ábrándozásnak soha semmiféle jelét nem adta, regényeket nem olvasott, nem búslakodott, soha semmi bajáról senkinek nem panaszkodott, a lelket mélyen megrázó és szerencsétlen szerelmi viszonyáról senki se tudott semmit, de az ily értelemben való mély elmerülés már koránál s természeténél fogva sem volt valószinű, a szeszes italokat mértéken túl nem itta, kitünő étvágya és alvása: az ily ember öngyilkos nem lehet, kivált ha származásának s családjának társadalmi állásához képest előnyös anyagi helyzetben van; már pedig szegény, vagyontalan, tizenkilencz éves paraszt fiúnak jó községben a segédtanítói állomás csakugyan nem kedvezőtlen állás.

Az öngyilkosság feltevését csakhamar elejtettem.

Másik feltevés volt a baleset, a kútba való véletlen bebukás s abban az éhhalál, a mint saját keze irása, az orvosi vélemény s a helyszíni körülmények valószinűnek tüntették föl.

A kézírást szakértőileg is megvizsgáltattam; – de megmutattam egyik testi-lelki jó barátjának is, ki az esetről még semmit nem tudott s ki írását kis gyermek korától fogva ismerte. Barátja a kézíratot első pillanatra valódinak nyilvánítá, valamint a szakértők is – kellő indokolással.

A kézirat valódiságának volt más jelensége is. – A sorok ingadozva következtek egymás után; egyik helyen az egyik sor majdnem tetejébe írva a másiknak, másik helyen pedig a sorok nagy távolságban egymástól. Tehát úgy írva, a hogy írni tudott, de később megvakult emberek szoktak, vagy a hogy az ember teljes sötétségben szokott írni. Öt öl mély kút fenekén pedig, melybe a nap be nem süthet, meglehetős sötétség van.

Íme az orvosi véleményen s a helyszíni körülményeken kívül ezek voltak a véletlen baleset valószinűségét igazoló jelenségek. De a jelenségek, melyek különös ügyességgel elkövetett s egyuttal elleplezett gyilkosságra mutattak, talán még súlyosabbak valának.

II.

A véletlen balesetnek s kútba zuhanásnak némi igazolásául szolgált az is, hogy a holttest mellényzsebjében talált tollkés tele volt sárral, mi azt mutatá, hogy a szerencsétlen ifjú késével megkisérté a kővel ki nem rakott kút oldalfalában lépcsőül szolgáló lyukakat vágni, melyek azonban az agyagfal elázottsága miatt használhatlanok valának s midőn ő e kisérlet sikertelenségéről meggyőződött: kését azon sárosan, földesen tette vissza zsebjébe. Megjegyzendő, hogy a kútban a járásbeli szolgabíró mérései szerint annyi víz volt, a mennyi az ifjúnak derékig érhetett.

Én a helyszinén rögtön leküldendő emberekkel s lámpákkal a kút oldalfalait megakartam vizsgáltatni, hogy vajjon vannak-e ott késsel vájt lyukak vagy ilyenek jelei. Azonban mire én a helyszinére érhettem, a kútat gazdája már betemetteté hetekkel előbb. Ezt a kisérletet tehát meg nem tehettem, mert a kút ujra kiásása akként, hogy oldalfala meg ne sértessék s az a betemetés előtti állapotban legyen, teljesen lehetetlen volt.

A gyilkosságra – mint mondám – súlyos tünetek mutattak.

Mindenekelőtt feltünt nekem, hogy az orvosok úgy írták le a hullát, mint a mely az élőt »jól táplált«-nak mutatá. A ki éhen hal: annak hullája »jól táplált« alakot rendszerint nem mutat. Én ugyan éhen halt embernek hulláját akkor még nem láttam, de a medica forensisre kezemnél levő kitünő források szerint az éhen halt ember hullája nem kövér, hanem teljesen lesoványodott, kiaszott alakot mutat, a mi természetes. Másrészről azonban meg kellett engednem azt a lehetőséget, hogy télen, kút fenekén, derékig vízben, fiatal, erőteljes ember előbb meghalhat éhen s bizonyos más mellékes heveny betegségben is, mely az éhséghez csatlakozhatik, mintsem teljes csontvázzá lesoványkodhatnék.

A másik aggályos tünet az volt, hogy a mely kútban a hullát egy bizonyos napon horoggal megtalálták: ugyanazon kútat pár nappal előbb már ugyanazon horoggal s ugyanolyan módon kikutatták a nélkül, hogy benne a hullát felfedezhették volna. Ez fontos körülménynek látszott s arra mutatott, hogy a gyilkosok a kútba akkor dobták a hullát, a mikor azt egyszer már a hatóság gondosan kikutatta s egyáltalán nem számitottak arra, hogy a hatóság annak az egész szőlőhegynek minden kútját és pinczéjét még egyszer ismételve át fogja kutatni. Ezen föltevéssel szemközt állott ama lehetőségnek megengedése, hátha az első izbeni kutatás nem volt elég gondos s hátha a hulla már akkor is a kútban volt, csakhogy nem akadtak rá a horoggal.

A harmadik aggályos tünet az volt, hogy az ifjú kézirata így szólt: »Négy napig éltem, akkor elaludtam.« E szavak azt jelenték, hogy miután szombat és vasárnap közti éjjel és pedig, mint egyéb adatokból kitünt, legkorábban éjfél tájon eshetett a kútba: tehát szerdáig, esetleg szerda estéig még ébren, vagy legalább eszméleténél volt. A medica forensis mutat föl eseteket, a melyekben az éhség kínjai közt időnként elgyengül, sőt el is vesz az eszmélet, de mutat föl és pedig tán nagyobb számban olyanokat, a mikor az eszmélet, noha halaványan, de folytonosan megvan. Az azonban kétségtelen, hogy az éhség és kimerülés kínjai közt is lehet aludni, noha tökéletlenül.

Miután a jegyzettárczába írt szavak a tökéletes eszméletnek és öntudatnak minden jelenségét bizonyiták, e szavak, ha valódiak, csak szerdán irattak, tehát a kútba eséstől számított nyolczvan-kilenczven óra mulva. A napokat a szerencsétlen ifjú kétségtelenűl biztosan számíthatá addig – a meddig; – mert bár öt öl mély kút fenekén felülről nézve mindig sötétség látszik lenni, de alulról nézve fölfelé, a nappal és éjszaka teljes biztossággal sőt pontossággal is felismerhető. Következtetni lehet, sőt kell is tehát, hogy ha a tárczába írt szavak valódiak: akkor az ifjú a kútbaeséstől számított nyolczvan-kilenczven óra múlva nemcsak élt, hanem teljes eszméleténél is volt.

Ámde a vizsgálat folyamán kiderült, hogy egy java idejebeli, komoly természetű telekcsősz kedden reggel napkölte táján, tehát reggeli nyolcz óra körül ment el a kút mellett közvetlenül, sőt a reggeli szél lengedezése miatt pipára gyújtani nem tudván, a kútnak kunyhó-eresze alá ment és épen a szerencsétlen ifjú feje fölött s gyufával ott gyújtott pipára. Megjegyzendő, hogy vele volt kutyája is.

Ez történt a vélelmezett kútba eséstől számitott 56 óra mulva, tehát az az éh-beteg, a ki még 80–90 óra múlva is teljes eszméleténél volt: 56 óra elteltével nagyon is észrevehette volna, a mi feje fölött öt ölnyire történik. Tegyük föl, hogy a beteg szundikált – mert alvása mélynek nem mondható. Ámde a fagyos csikorgó havon egész harsogást idéz elő a nehéz ember lépése; a csősznek a kúteresz alá állása is zajjal járt, az ellobbant gyufa lángja pedig szintén lelátszik a kút fenekére. Mind e körülmény majdnem lehetetlennek tünteti fel, hogy az ifjú, ha szundikált is, föl ne ébredt volna. Ha pedig fölébredt, annyi ereje még mindig volt, hogy jelt adhatott magáról. Ha erős hangon kiáltani, mint feltehető, nem tudott is, de a víznek tenyerével csapkodása s nyöszörgő sóhajtásának hangja is elégséges lett volna arra, hogy azt vagy a csősz, vagy kutyája észrevegye. De a csősz nem vett észre semmit.

Mindezekkel szemben csak egy ellenkező lehetőség van. Az, hogy épen a csősz ottlétének ideje alatt a szerencsétlen ifjú vagy pillanatnyilag eszméleten kivüli állapotban, vagy mély álomban volt. Vagy pedig élve egyáltalán nem volt a kútban és csak hullája dobatott abba.

És ez utóbbi véleményt még egy másik igen fontos körülmény is megerősité.

A hullán ugyanis, mikor a kútból kivették, szokott szűk magyar nadrág és kordován csizma volt, szintén lehetőleg szűk szabású. Ámde a magyar nadrág egyik szára szokott módon a lábszárra felhúzva, a másik szára pedig fel nem húzva volt, de azért mindkét lábán rajt volt a szűk magyar csizma, a nadrágon pedig semmi sértés, semmi repedés, valamint a csizmákon se.

Itt egy talánynyal állottam szemközt.

Elgondoltam, hogy az ifjú, mint ügyes tornász, megkisérté a menekülést a kút oldalain való felmászással. S elgondoltam, hogy ebben őt talán a csizma is, de a szűk magyar nadrág minden esetre akadályozá s ezért annak levetését határozta el.

Magyar nadrágot csak úgy lehet egészen levetni, feltéve, hogy elszaggatni nem akarjuk, ha előbb a csizma lehuzatik. Fel kell tenni, hogy oly kétes sikerű kisérletre, a minő az omló oldalú kút oldalán való felmászás, csak akkor szánja rá magát az ember, a mikor egyéb menekülésre lehetőség már nincsen. De minden esetre több percz, sőt több idő kell ahhoz, míg a lezuhant, megijedt s ijedéséből felocsudó s tán a szenvedett sérülésből is némileg felüdülő ember az ilynemű kisérletre s midőn ebben ruhája akadályul szolgál, a ruha levetésére elhatározza magát.

A kordován csizma néhány percz alatt is a vízben paczallá ázik. A csizmát ily minőségben szűk helyen, kút fenekén, megfogyott erővel lehúzni igen nehéz s ha igen szűk a csizma, segitség nélkül majdnem lehetetlen. De ha az ifjú erre képes volt is, a mi elvégre megengedhető: annyi bizonyosnak látszott előttem, hogy a paczallá ázott kordován csizmát több óra mulva újra fel nem húzhatá.

Ő ugyanis – feltevés szerint – teljesen levetkőzvén, a felmászási kisérleteket minden irányban megtette s midőn ezek eredménytelenségéről meggyőződött: csakis akkor juthatott eszébe nadrágját és csizmáját újra felhúzni. Igen, de akkor már a kisérletek előtt még megvolt izomerőinek nagy része is elenyészett s ő az újra felöltözés erőfeszitésére képtelenebbé vált.

De miért is kellett neki nadrágját és csizmáját újra felhúzni? Azt felelhetjük: fázott, mert hiszen a kút fenekén 12 R. foknyi melegnél nagyobb semmi esetre nem lehetett, sőt tán annyi sem volt. Ez igaz, de az is igaz, hogy a víz legalább oly magas volt, a meddig nadrágja ért. Vízben pedig semmiféle ruha sem ad, ha az tökéletesen átázik, több meleget, mint a mennyit maga a test meztelenül a vízzel szemközt ki tud fejteni.

Ez azonban hideg elmének okoskodása, melyre talán nem képes az, a ki ifjú korában véletlenűl irtóztató éhhalál előtt áll. A szegény ifjú – feltevés szerint – ösztönszerüleg újra fel akart öltözni, mert fázott a vízben. Ámde, ha nadrágjának egyik szárát felhúzta: miért nem húzta fel a másikat is? Ösztöne és homályosodó elméje egyaránt indíthatá mindkét ruhadarab felvevésére. Hiszen mindkét csizmáját felhúzta s az a halluczináczió, mely őt erre bírta, okvetlenűl mindkét nadrágszár felhúzására is ösztönzé.

A dolog azonban valósággal úgy állt, hogy szűk kordován csizmát, mikor az tökéletesen el van ázva s az ember lába is nedves, még teljes erejében levő s erejét akadály nélkül kifejthető férfi sem képes felhúzni lábára. Tettem én ezzel kisérletet. Elszakadt a csizma húzója, összeszakadozott maga a bőr, de a csizma fel nem ment. A szerencsétlen ifjú lábbelije pedig ép volt, valamint nadrágjának lábfejakasztója és szövete is, a mi kizárta annak lehetőségét, hogy a nadrágot a csizma levetése nélkül tépte volna le magáról.

Igaz, arra nézve nem tettem kisérletet, vajjon derékig vizben állva miként lehet az ázott kordován csizmát fel- és lehuzni.

Gondos vizsgálatot teljesítettem arra nézve is, nem volt-e az ifjú azon este, mikor utoljára látták, részeg. Nem volt. A mennyi szeszes italt ivott, mert valamelyest ivott, az őt részeggé egyátalán nem tehette. Ha pedig józan elmével volt: miért kellett volna neki a világosan látható s általa igen jól ismert járt útról letévedni, miért kellett volna neki a kút eresze alá menni s miként lehetett volna oly vigyázatlan, hogy a kútba beleessék, holott jól tudta, hogy az ily ereszek alatt kútak vannak?

Mind e sok körülmény arra utalt, hogy nem véletlen balesettel, hanem gyilkossággal állok szemközt és pedig olyan gyilkossággal, mely óriási leleményességgel követtetett el. S ez esetben maga a jegyzettárcza kézirata sem valódi, hanem vagy teljesen hamis, vagy páratlan erkölcsi nyomással kényszeríttetett arra az ifjú.

De ki hát a gyilkos?

III.

Gyilkosságot ok nélkül senki sem követ el. S mihelyt a szerencsétlen ifjú esetében sem az öngyilkosság, sem a véletlen baleset hipothézise teljesen biztosnak tekinthető nem volt, sőt mindkét hipothézis sok tekintetben valószinűletlennek tűnt fel, s mihelyt én gondolataimban tért engedtem a gyilkosság lehetőségének: természetesen ennek indokait kellett kutatnom s a feltett indokok szerint a gyilkosság különböző esélyeinek föltételes képét kellett kirajzolnom, hogy a vizsgálatra a rendelkezésem alatt álló bírói és rendőri közegeknek útasítást és irányt adhassak.

Az ifjút rablási vágyból ölték meg: ez volt egyik legközelebb álló ötlet. Ha a gyilkosságnak ez volt indoka: akkor ezt az ifjúnak semmiféle ismerőse el nem követhette, valamint a két falu lakosai közül se követhette el senki. Hiszen szegény segédtanítónak nem szokott pénze lenni, ruhájáért pedig nem tették el láb alól, mert minden ruhája megvolt. Tanítókat különben sem szoktak kirabolni, ilyen esetről nem volt tudomásom sem addig, sem azóta. Ha mégis rablás kisérlete forgott fenn, azt más, mint ismeretlen csavargó vagy oláh czigányok el nem követték. De még ez is valószinűtlennek tűnt fel, mert afféle emberek legalább kalapját, kabátját vagy csizmáját elvitték volna, a mi pedig nem történt. De éjjel, éjféltájban, csikorgó téli hidegben efféle nép nem szokott az országuton járkálni vagy zsákmány után leskelődni. Végre leggondosabb nyomozásaink daczára sem merült föl semmi jelenség, hogy az eltűnés napjaiban e vidéken efféle emberek megfordultak volna.

A rablógyilkosság hipothézisét tehát föltétlenűl el kellett ejtenem.

A második föltevés a boszu s különösen a szerelmi boszu indokából elkövetett gyilkosságra utalt.

Ez volt nézete a tiszti főorvosnak, egy nagy tapasztalatu s éles elméjü tudós férfiúnak is, ki az éhhalál orvosi véleményét megállapítá. De ez volt nézete az alispánnak is, ki szintén leleményes elméjü tapasztalt férfiú volt, később képviselő, majd törvényszéki elnök. Ez a nézet fogamzott meg bennem is. S a lehetőség képét úgy alkotám meg, hogy az ifjút valaki nagyon kényes helyzetben feleségénél vagy szeretőjénél lephette meg s aztán erőszakkal valamely elhagyatott földpinczébe vagy használatból rég kiment szőlőhegyi ó verembe zárta s aztán a bekövetkezett halál után a hullát a kútba dobta. Balatonfő-Kajár körül ily pincze s ily verem elég van. Vagy pedig az ifjút valami szerelmi vetélytársa csalta s lökte bele vagy az ó verembe, vagy az elhagyott szőlőhegyi kutak valamelyikébe. A hullát ő is csak később vetheté az illető kútba, miután a jegyzettárczába a közlött szavak bevezettettek.

Némi elmosódott, halvány nyom mindkét irányban szükségessé tette a vizsgálat arra irányzását.

Kerestem, vajon az ifjúnak nem volt-e valami engesztelhetlen ellensége bármely czímen. Ilyet nem találtam. Egy falusi segédtanító, egy tizenkilencz éves jókedvű ifjú egyszerű kis magyar falúban kinek állana útjában, kit gátolhatna a pénzszomj vagy a fékezhetlen dicsvágy kielégítésében?

Egyedül szerelmi viszony s tán női cselszövény lehetősége juthatott eszembe.

Rájöttem, hogy Balatonfő-Kajáron volt egy férjes nő, ki iránt némileg érdeklődött, kihez gyakran és szivesen betért beszélgetni s kinek férjével is – egyszerü paraszt emberrel – jó viszonyban volt. Ama végzetes estén, melyet e faluban barátaival borozgatásban töltött, szintén említé barátai előtt, hogy e nőnek ma még, ha későn lesz is, egy izenetet kell átadnia. De midőn barátaitól kilencz és tiz óra közt este elbucsuzott, e nőhöz nem tért be, hanem kiballagott a faluból egyenesen Csajág felé. Föltettem, hogy talán később az éj folyamában visszatért. Nő és férj egyaránt kijelenték, hogy nem tért vissza. Szomszédok se vették észre semmi nyomát még kutyaugatásban sem, pedig a nő lakása körül tömérdek kutya volt. Mind a nő, mind a férj oly őszinte, nyilt, egyenes, alig csalható arczczal s a részvétnek oly kétségtelen jeleivel nyilatkoztak, hogy őket egyszerű feltevésre mint vádlottakat faggatni erkölcsi és jogi lehetetlenség volt. Falusi, egyszerű, mezei gazda nem képes úgy szinlelni, mint fővárosok próbált gonosztevője. Aztán, ha a férj – föltevés szerint – kényes helyzetben találta volna is nejével: magyar földmives ember a pillanatnyi fellobbanás és harag uralma alatt áll s oly kikeresett leleményességgel nem követ el gyilkosságot. Vagy ha követ is: előbb egyet vagy kettőt mindenesetre üt a kilobbant szenvedélynek boszuló hevében. A hullán pedig semmi ütésnek vagy egyéb külső sértésnek nyoma nem találtatott.

Nagy nehezen rájöttem, hogy egy pár évvel nála idősebb ifjú emberrel, lakatossegéddel volt ama végzetes estén utoljára. Ez is csajági lakos volt. Ez is falujába akart haza menni amaz estén s a kajári falú végétől együtt indultak hazafelé az országúton. Ez volt életének utolsó tanuja, nála kellett a nyomra vezető fonál kezdő végét kézbe vennem.

Elrendeltem a lakatossegéd letartóztatását előlegesen s az épületet, hol elzárva volt, a legmegbízhatóbb pandurokkal őriztettem, hogy senkivel semmiképen ne érintkezhessék. S így kezdtem nyomozni: minő viszonyban állhatott ő a szerencsétlen ifjúval.

Nyomozásaim eredménye az volt, hogy mindketten egy ifjú leánykának udvaroltak, ki szülőinél ott lakott a faluban s hogy a szerencsétlen ifjú egykor panaszkodott, hogy a leányka nagyobb figyelemben és kitüntetésben részesiti vetélytársát, mint őt.

Megidéztettem a leánykát s apja jelenlétében kérdezém ki a viszony felől.

A leányka teljesen kifejlett, szép magas és széles termetű hajadon volt. Midőn évei felől kérdezém: tizennégy éves életkort vallott be. Semmiképen se hittem el, hogy csak annyi éves legyen. De csalódtam. Keresztelő levele s kifogástalan tanuk vallomása bebizonyítá csalódásomat. A leányka vallomása különben semmi felvilágosítást nem tartalmazott. Beismeré, hogy ő szivesen beszélgetett mindkét ifjúval, de valami különösen nem tünteté ki egyiket sem. A két ifjú ő előtte tréfásan sokat versenygett ugyan ő miatta, de versenygésük a jókedv határait soha se lépte túl. Ugyanekként nyilatkoztak egyebek is.

Egy csajági templomszolga vagy egyházfi vagy harangozó azt vallotta, hogy a végzetes estén ő elaludni nem tudott s este úgy tizenegy óra tájban hallotta, a mint a téli éj csendjében a segédtanító és lakatossegéd együtt énekelték azt a dalt: »Télen-nyáron pusztán az én lakásom.« Megjegyezte, hogy a dalolók, mikor ezt dalolták, az úgynevezett Röcsöge hegynél jöhettek. – Ez a Röcsöge nevü hegy, vagy inkább dombocska a Kajár és Csajág közti úton Csajághoz mintegy kétezer lépésnyire fekszik. A dal hangja onnan téli csöndes éjszakán a falu felé lengedező széllel a templomhoz jól elhallatszik.

Kérdezém a tanútól, mi alapon tudja azt állítani, hogy a két daloló a segédtanító és lakatossegéd volt? Azt felelé: jól ismeri mindkettőnek hangját a templomból is, de ő is sokszor szokott velük együtt dalolgatni; – a tanítónak vékony alt hangja volt, a lakatossegédnek mélyebb, érczesebb, férfiasabb hangja.

Ekkor kérdeztem ki a lakatossegédet.

Feltünő szép ifjú volt, sugár erőteljes termettel, fehér arczbőrrel, csinos fekete bajuszszal. Szinte nem csodálkoztam, hogy a leányka – ha igaz volt – előnyben részesíté. Bátor, nyilt, őszinte arczczal állott meg előttem; – látszott, hogy se nem fél, se hetvenkedni nem akar. Komoly, önérzetes ifjú benyomását gyakorolta rám.

Nyiltan elmondá, hogy azon az estén hol és mikor találkoztak egymással, miként jöttek haza felé, miről beszélgettek, hol és minő dalokat daloltak el. Elmondá, hogy a Röcsöge aljáig jöttek együtt, de onnan a tanító visszafordult azon szóval, hogy neki Kajáron egy nőnél még üzenetet kell átadni, ő tehát visszamegy. Figyelmezteté – úgymond – hogy Kajár messze van, az idő hideg és éjfélre jár, hajnal előtt nem jöhet vissza Csajágra, baj érheti útban, de az ifjú minderre nem hallgatott, hanem tényleg visszafordult s így váltak el egymástól örökre.

Kérdeztem: miről tudta, hogy már éjfélre jár az idő? Azt felelte, hogy kakasszót hallott Csajágról, ennek az első kakasszónak kellett lenni, tehát akkor már éjjeli tizenegy óra volt kétségtelenűl.

Kérdezém: minő dalt daloltak Röcsögén. Hamarjába nem jutott eszébe, de aztán némi gondolkodás után elsorolván magában az elmondott dalokat, egész biztossággal kijelenté, hogy a Röcsöge oldalán ezt a dalt: »Télen, nyáron pusztán az én lakásom« énekelték.

Kérdezém: miként hagyhatta el barátját oly rideg körülmények között, miért nem fordult vele vissza, ha már őt a hazatérésre nem bírhatá. Egész megilletődéssel felelte: tudja ő, hogy ez a gyöngeség nem válik becsületére, eleget búsult ő ezen, de most már nem tud rajta segíteni.

Mondám neki, hogy őt terheli a gyanú s azért, míg az egész szomoru rejtély ki nem világosodik, ő le lesz tartóztatva.

Nem ütközött meg rajta. Egész komorsággal mondá: »Uram, szivesen várok, pár nap alatt ki kell derülni az igazságnak, olyan biztos vagyok ebben, hogy én addig se nem eszem, se nem iszom, míg ártatlanságom ki nem derül.«

Nem tarthattam fenn ellene tovább a vádat, de még a gyanut sem. Szabadon bocsátottam.

Hogy utolsó együttlétük alkalmával jókedvüleg dalolgattak együtt: ez kétségtelen volt. Hogy ő éjfélre azon este haza ért: ez is be lett bizonyítva. Hogy első kakasszótól, tehát tizenegy órától kezdve a Röcsögétől vissza lehessen menni addig a kútig, melyben a hulla volt s onnan ismét éjfélre Csajágra lehessen menni: ezt sebesen nyargaló ló is alig teheti meg, gyalogló ember semmi esetre. Pedig ha ő dobta volna is bele a kútba: ezt küzdésnek s a küzdést odacsalogatásnak kellett volna megelőzni. Ez esetben reggeli 5–6 óra előtt haza nem érhetett volna. S aztán lélektani lehetetlenség, hogy jókedvü dalolás közben jusson ifjú embernek eszébe oly iszonyu bűnt elkövetni. Még ha el akarta volna is követni: akkor teszi azt, a mikor az elhagyott kútak és vermek körül jártak, azok pedig Kajár közelében s Röcsögétől messze vannak.

Ez az ifjú nem volt gyilkos: ez meggyőződésemmé vált.

De ki volt hát?

E kérdésre nem tudtam megfelelni. E kérdésnél szürke lett a világ előttünk. Hiszen azt sem tudtuk igazán, az is csak feltevés volt, igaz, hogy súlyos jelenségekkel támogatott föltevés, hogy egyáltalán gyilkosság áldozata lőn a szerencsétlen ifjú.

Elfogyott előlem minden nyom, kialudt az elmének minden találgató fénye. Tizenhat év telt el azóta és a rejtély ma is rejtély. Ma sem tudja senki, hogy a szerencsétlen ifjú öngyilkos volt-e, véletlen baleset folytán szenvedett-e éhhalált vagy iszonyu gyilkosságnak lőn áldozatává.

Rettentő talányok vannak a büntető igazságszolgáltatás mezején. Szerencsés az a bíró, ki az esetlegességeknek s az emberi lélek működésének megfejthetlen titkai közt kikerülheti azt, hogy ártatlan ember szenvedjen az ő kemény itélete által kemény büntetést. De az az igazság örökké igazság marad: inkább száz bűnös meneküljön meg, mint egy ártatlan szenvedjen büntetést.

MEDDIG BORJU A BORJU?

Limitáczió volt a vármegye gyűlésén, meg kellett szabnunk a hús árát. Régi eset. Akkor még a vármegye szabta meg: hány krajczár legyen egy font marhahús ára, hány latot szabad csontból, májból, tüdőből nyomtatéknak adni.

Báró Fiáth Ferencz volt a főispán, ő elnökölt. Elmondta pár szóval, hogy a limitáczió jön napirendre. Felhívta a második alispánt: terjessze elő a kérdést.

Mi volt a limitáczió?

Az volt, hogy disznóhúst, birkahúst, borjuhúst, vadat, halat, baromfit szabad árban adhatott mindenki, a hogy vették, de a marhahús árát a nemes vármegye szabta meg. Hogy pedig a marhának melyik húsa mennyit ér: azzal a nemes vármegye nem törődött. Szegye, felsárja, rostélyosa, bordaköze, vesés fele, nyelve, fartöve, veséje: mindegy volt. Csontot, paczalt, májat nem vett hússzámba a nemes vármegye. Velőt se. Ezekből csak nyomtaték lehetett. De azt azután keményen megszabta, hogy a nyomtatéknak három-négy laton túlterjedni nem lehet.

Az alispán, Késmárky József, nem volt bőbeszédű ember. De azért röviden mégis megjegyezte, hogy a közegészségügynek és a magyar embernek javára válik, ha minél több húst eszünk. Ettől nől a gyerek és a virtus. Ha pedig a hús drága: akkor elég húshoz nem juthat, a kinek pénze nincs. Minthogy pedig a szarvasmarha ára leszállt: ennélfogva a nemes vármegye bölcs megfontolása elé terjeszti javaslatát, a mely szerint egy font húsnak az árát húsz krajczárban kell meghatározni. Egyébiránt fölkéri a vármegye tiszti főügyészét: terjeszsze elő hivatalos véleményét.

Kenessey Károly volt a tiszti főügyész. Becsületes és nagyon szigoru ember. Szerette a nagy szakált és az ékesszólást. Nagy szakálát végig simitotta s aztán ékes szóval előadta, hogy minő nagy volt őseinknek bölcsesége, mikor a hús árának megszabását a nemes vármegyékre bízták s ekként a marhahús élvezését a mészárosok haszonlesésének és nyerészkedési vágyának, e minden közjólétet fenyegető ártalmas szenvedélyeknek veszedelmes karmaiból kiszabadították. És így tovább. Nagyon szép beszéd volt. Vagy tizenöt piros-pozsgás mészárosmester hallgatta a karok és rendek háta mögött. Valamennyi szerette volna egy kissé megmarkolni a tiszti főügyész szép szürkülő, hosszú szakálát. A tiszti főügyész egyébként átadta a szót a főszámvevőnek.

A főszámvevő bódéi Bóday József hatalmas termet, piros arczu, igazi ősi mészáros-mesterhez s legalább is atyamesterhez hasonló derék alak. Ettől már jót vártak a mészárosok. Nem is csalódtak.

Elmondta ő okos irásokból a próbavágás eredményét; negyvenhét forint volt a próbatehén, – feje, szarva, bőre, patája nyomott egy mázsát, – bele, gyomra, tüdeje, szive, mája, paczalja nyomott szintén egy mázsát, maradt tehát húsra, csontra kétszáznegyvenhét font, ha tehát egy fontra 19 ⁷⁴/₁₀₀ krajczárt számítunk: megvan a tehén ára, elég a mészárosnak az esedékhaszon minden font után ²⁶/₁₀₀-rész krajczár. Egyébként a nemes vármegye bölcseségére bizza az elhatározást.

Most már megindult a vita s folyt szent hévvel és nemes hazafiúi lelkesedéssel órákon át.

Egyszer csak szóhoz jut Gombás Lőrincz szentgáli birtokos nemes atyánkfia s ellenségriasztó harsány hangon el kezd beszélni:

– Mivelhogy a mészárosoknak a borjuhús árát szabad árban lehetséges árulni, ennélfogva nálunk minden húst borjuhús gyanánt mérnek ki, pedig olyan öreg már az a marha, mint a bábaasszony. Hiába határozza el tehát a nemes vármegye, hogy mi legyen a húsnak ára, tessék egyúttal azt is elhatározni, meddig borju a borju?

Úgy emlékszem, 1647-ben épült a vármegyeház. Falai két öles vastagok, ágyú ellen várfalnak készültek. Ez volt a szerencse, mert különben nyomban összeomlottak volna arra a harsogó nevetésre, a mi a Gombás Lőrincz szavaira kitört. Elvégre csillapult ugyan a kaczagás, de akkor meg egyhangu lett a felkiáltás: Halljuk a tiszti főügyészt!

A tiszti főügyész megőrizte hivatalos komolyságát. Elmondta, hogy ő a felvetett kérdést érdemes kérdésnek tartja s annak bölcs megoldását a hazai közérdekek szempontjából szükségesnek látja, minthogy azonban erre nézve se a corpus juris, se a tripartitum nem határoz, ellenben pedig itt a fizika, fiziologia, kémia és higiénia, valamint a megyei és községi adminisztráczió szempontjából fontos szakkérdések forognak fenn: erre nézve szakértői vélemény beszerzését javasolja s ilyennek adására a megyei főfizikust és járási orvosokat, úgy a veszprémi és pápai patikáriusokat kéri utasíttatni.

Hosszú és eleven vita után a tiszti főügyész véleménye fogadtatott el.

Nosza lőn erre nagy keveredés a szakértők közt. Mert hát csakugyan ki tudná megmondani azt teljes biztossággal, hogy meddig borju a borju?

Tegyük fel, hogy addig borju, a mig szopik. Igen, de hát meddig szopik, ha ő rá magára bizzák? Olyan öreg ember nem volt a vármegyében, a ki látott volna olyan borjut, a melyik önkényt mondott le a szopásról. A borjut erőszakkal szokták elválasztani. Vagy borjukötélre kötik, hogy anyjához ne férhessen; – vagy pedig vasgerebent kötnek az orrára, hogy anyja ne engedje magához közel se férni.

A szarvasmarha természetének törvénye szabhatja csak meg: meddig borju a borju. Ámde az emberi akarat és erőszak, mely a borjut anyja emlőitől elválasztja, a szarvasmarha természetét nem helyettesitheti. S azután más természete van a szép fehér magyar marhának, s más a tarkaszőrü nyugoti marhának. S azután tovább kell szopni a borjunak, ha abból magmarhát akarnak nevelni, mintha azt eladjuk a mészárosnak. S száz szónak is egy a vége, a borju még sokáig borju marad, a mikor már nem szopik is.

A szakértők egyelőre azt javasolták, kérdezzük meg a magas kormányt.

Fölirtunk a belügyek miniszteréhez. A miniszter azt felelte, hogy a kérdést a marhafajok, éghajlat, táplálkozás minősége és helyi szokás figyelembe vételével oldja meg a nemes vármegye maga.

Megint a szakértők nyakába keritettük a dolgot. Szegény szakértők, mind elpusztultak azóta, mindmáiglan be nem adták véleményüket. S azért ma se tudjuk még hitelesen: meddig borju a borju?

A KÁLVINISTA KÉTFEJŰ SAS.

Egykor Kaas Ivor irótársamnak egy szép vezérczikke jelent meg a lapok hasábjain, mely Hurbánról s pánszláv irányu ünnepeiről szól s melyben mint furcsa dolog emlittetik, hogy Hurbánék egy most épitett és fölszentelt lutheránus templom tornyára a kétfejü sast tették föl.

Biz ez furcsa dolog a mi napjainkban, noha hajdanában a legnyakasabb tősgyökeres magyar kálvinisták is országszerte sok templomuk tornyára oda illesztették az osztrák császári vagyis inkább habsburgi kétfejű sast. S azt hiszem, ma is van még néhány kálvinista templom itt-ott, melynek tornya csúcsán a csillag a kétfejü sas nyakára helyezett lándzsahegyen csillog.

Az én szülőfalumnak, Mezőszentgyörgynek is szép sudaras kálvinista tornya volt gyermekkoromban, de a kétfejü sas ezen is rajta volt. 1848-ban elhatározta az eklézsia, hogy azt leveteti onnan, de egy fehérvári ácsmester háromszáz forintot kért a levételért. Ezt már mégis sokalták érte s a nemes ifjak e helyett azt határozták, hogy puskával lelövöldözik a torony csúcsáról. Vagy legalább is puskagolyóval úgy kilövöldözik alakjából, hogy senki se ismer rá.

Persze nem lett belőle semmi. Néhány száz golyót rá lőttek, de a kétfejü sas észre se vette. Magasan állott, erős kalapált vasból készült, a puskagolyó semmit sem ártott neki. Utóbb is abban hagyták a mulatságot s akkor szabadultunk meg tőle, mikor ezelőtt harminczhét esztendővel uj tornyot csináltattunk.

Komárommegyében is csaknem így járt egyik kálvinista falu. Már nem jut eszembe a neve, csakhogy ennek derék presbiterjei okosabbak voltak, mert ők ágyúval akarták 1848 áprilisban a kétfejü sast lelőni. De sokkal okosabbak még se voltak, mert valami gonosz csont tanácsára a várkormányzótól kértek hozzá ágyut és tüzért. Természetesen huszonöt bot lett a vége, oly gyorsan és sommásan kiszolgáltatva, mintha a parancsnok valamikor makai kapitány lett volna.

A komáromiakról azt beszélik, hogy 1848-ban ágyukkal lövöldözték le kálvinista tornyukról a kétfejü sast.

A győriek különösen megjárták a városi őstorony kétfejü sasával. 1848-ban és 1849-ben kétszer levették önkényt, midőn a magyar sereg itt táborozott s az osztrák sereg kétszer tétette vissza erőszakos fenyegetéssel.

Láttam egy kálvinista templomban fészkelt kétfejü sast is.

Egerallyán vagy Adorjánházán a Marczal mellett láttam ezt. A szép fehérre meszelt templom falán és pedig a karzat falán volt fekete színnel fölfestve egy nagy istenadta kétfejü sas. Magassága, szélessége lehetett vagy fél öl. Ezen annyival inkább csodálkoztam, mert mint mindenki tudja, a kálvinisták semmi faragott vagy festett képet nem tűrnek szentegyházaikban. De a kétfejü sast megtűrték. 48-ban, 49-ben elfeledték bemeszelni, az 50-es években pedig már nem lehetett tenniök. Most azonban nem hiszem, hogy megvolna már.

Jól emlékszem, ez a sas még a régi alaku volt, a minőt Mária-Terézia és József császár idejéből ismerünk. Az a kétfejü sas sokkal soványabb és ritkább tollu, mint a mostani és sokkal jobban hasonlit a mai német császári vagy porosz sashoz. Igaz, hogy a mult században az osztrák császárság felállítása előtt körülbelül egy volt mindakettő.

Nem emlékszem, hogy a kétfejü sast túl a Tiszán vagy a Tisza mellékén láttam volna kálvinista tornyokon. Igaz, hogy e vidéken 48 előtt nem jártam. Kakast azonban láttam s különösen sokat láttam a felvidéken, lutheránus templomok tornyain is. S bizonynyal a vén Hurbán, ha már úgy beleszeretett a madárvilágba, jobban teszi, ha kétfejü sas helyett, hitrokonainak ősi szokásához ragaszkodva, kakast tétet temploma tornyára.

Egyébiránt valamikor ezelőtt száz évvel a tiszamelléki kálvinistáknál se volt gyöngébb a Habsburgok iránti lojalitás, mint túl a Dunán.

József császár 1781. október 19-én adta ki hires rendeletét a vallás szabadságáról, a »christiana tolerantia«-ról, mint az egykoruak nevezték. Ez a rezoluczió deczember 26-án érkezett és publikáltatott Debreczenben s a krónikairó megjegyzi, hogy »e napnál nem ért Debreczen örvendetesebb István-napját«.

Ez évnek utolsó és a következő évnek első hónapjaiban az egész országban felharsogott a protestánsok örömének vidám zaja. És az ünneplések, lakomák, hálaadások és áldomások tömegesebbek valának, mint 1848-ban a márcziusi törvények ünneplése.

És ez természetes volt.

A protestánsok, kálvinisták túlnyomó nagy része jobbágy volt, igaz, hogy a köznemességé is.

1715-től kezdve is talán ezer protestáns templomot vettek el s az iskolák százait zárták be. Még nagyobb városokban is folyt az okkupálás. Veszprém 1716-ban, Pápa 1752-ben vesztette el kálvinista templomát és iskoláját.

A kálvinistákat plébános anyakönyvezte; a protestánsok fizetni tartoztak a katholikus papságot, ép úgy, vagy sokkal jobban, mint maguk a katholikusok. Ezenkívül fenn kellett tartaniok saját egyházaikat, papjaikat, iskoláikat.

Mária Terézia szabályozta az úrbért, József a vallásszabadságot. Mindkettő tette mindezt a rendek, a nemesség, az országgyülés, a vármegyék ellenére. Bizony természetes volt, hogy a protestáns nép, mely szabadságát és anyagi érdekeit és vallásának gyakorlatát a Habsburgoktól nyerte: ezek iránt túláradó hálát érzett szivében és demonstrált külsőleg is, a hogy tudott.

Így kerültek a kétfejü sasok a kálvinista templomok csúcsára. – 1781-től a század elejéig száz meg száz kálvinista templom épült s ezek nagy részére hálából odafészkelt a kétfejü sas. Jókai egyik legszebb regényében, az »Elátkozott család«-ban leirt templomépités és templompusztitás is ez időre esik. Az eset Komáromban történt s a komáromi kálvinistáknak is megvolt egykor a maguk kétfejü sasuk.

A »Gott erhalte«-nak hallása ma például rosszul esik fülünknek. 1849 óta annyi keserü emlék támad fel lelkünkben, a mikor ezt halljuk. De 1848 előtt nem így volt ez egészen. S én még jól emlékszem kálvinista népiskolai tankönyvekre, melyekből naponként tanultuk és énekeltük a »Gott erhalte« szövegét és dalát magyarul e kezdettel:

»Isten tartsd meg Ferdinandot«.

Mennyit kellett vétkezniök az ország minisztereinek száz év óta, hogy e hangulatot kiverjék a magyar kálvinista nép szivéből! És a kétfejü sast a kálvinista tornyok tetejéről. Ezt ugyan kiverték alaposan.

AZ ÖREG GULYÁS.

Van egy képem a Képzőművészeti Társulat téli kiállításán. Ott van valahol a tizenkettedik teremben. Nem is én festettem, nem is engem ábrázol, meg se vettem, mégis az én képem.

Van egy ifjú, hajadon urnő, a ki még kis lány, de már nagy művésznő. Ismerik nevét, a kik ismerik a mai magyar képzőművészetet.1) Istenadta lángelmével, sors- és születésadta független vagyonnal a színek költészetének engedi át ábrándozó szellemét. Fölösleges játék serdülő lányok részére.

Ez a művésznő valahol valamikor megpillantotta az én gömbölyü tarfejemet. S jó műtárgyat talált benne. S le is festette volna nagy kedvvel és türelemmel, ha én tudtam volna »ülni« nagy kedvvel és türelemmel. De kárpótolta magát. Fogott Törtelen egy öreg gulyást, beédesgette műtermébe, megtanította »ülni« s lefestette én helyettem. És az én számomra. Ez az én képem. Azt gondolta a művésznő: mindegy az. Öreg gulyás: öreg politikus. Mindegyik nyájakat terelget. Pedig mégse mindegy. Mert az öreg gulyás nyája szót fogad, még ha bogárzik is. Másként van az öreg politikusnál.

Ott gubbaszt az öreg gulyás aranyos rámában a falon. Napsütötte fekete-barna arczán egygyel sincs több redő, mint a mennyi egy öreg gulyást megillet. Szemeiben még eleven tűz villog, vastag bajusza még ki van fenve keményen. Kalapját már nem vágja félre, de arczát még gondosan borotválja s öreg korára még fogaiból is megtakarított annyit, a mennyi a pörkölthöz szükséges.

– Hány éves kend, öreg gulyás?

– Találja el kegyelmed.

– Hatvan.

– Az is voltam valamikor.

– Hetven.

– Az is voltam már régen.

– Nyolczvan.

– Tavaly nyáron találkoztam vele künt a legelőn.

Tehát nyolczvanegy éves az öreg gulyás. Szép kor, szép idő, kivált ha még keményen pödrött bajusz is jár vele.

Mosolyog az öreg. Mosolyában jólelküség s egyuttal egy kis ravaszság leskelődik ránk. Bámulom a művészt, mikor az arcz szinein és vonalain elém tud állítani egy egész lelket, egy egész jellemet a maga ezer indulatával.

A hősnek, az elkeseredettnek, a dühöngőnek, a kaczagónak, az irigynek, a lelkesülőnek, a haldoklónak, a részegnek, a nagy indulatok emberének csak egy arcza van. Az arczvonások szövetének egyetlen változata elénk állítja azt a jellemet a müvész színeinek segélyével. De mit csinál a művész ott, a hol mindennapi egyszerű lelket egymásnak ellenmondó határozott indulatokkal kell egy arcz keretében elénk állítania?

Az öreg gulyás arczán ravaszság van. Tehát lelkében is ravaszság van. Nyolczvan éves életének egész jellemében ott kell lenni a ravaszságnak. Ha ott nem volna: hol vette volna a művész?

Nem az a ravaszság, melyet Csemegi a büntető törvénybe beiktatott. Mely az előtte állót, a vele beszélőt e gondolattal üdvözli: Mid van, a mit elcsaljak tőled? Az öreg gulyás ravaszsága némán szól, de így szól: Hátha nem is oly derék legény kegyelmed, a milyennek első pillanatra látszik? Hátha én nem hiszek el mindjárt mindent, a mit kegyelmed állít? Hátha én jól megnézem azt, a mit meg akarok látni? Hátha én nem azt látom, a mit nézek s nem azt nézem, a mit látok? Hátha nekem nem lesz jó a fapénz? Hátha én nem tartom addig a zsákot, míg meg nem nézem, mi van felöntve a garatra? – Ne félj, meg nem csallak, de ne is bízd el magad, hogy engemet megcsalsz.

Ime az öreg gulyás ravaszsága.

Harczban a születéssel, harczban az élettel, a nyomorusággal, a betegséggel, harczban az asszony és gyerek éhes gyomrával és meztelen testével, harczban nyolczvan éves korral s öregség súlyával: bizony a vén gulyás régen elpusztult volna ravaszság nélkül. Nagy erő és nagy erény van az ő ravaszságában.

Mert a ravaszság csúnya dolog, ha valakit megejteni készül, de szép dolog, ha megvédi azt, a mit a sors és a rossz ember el akarnak ragadozni. Okosság és kötelesség ilyenkor a neve.

S volt erre a vén gulyásnak alkalma a hosszú életen keresztül.

Ime, most vertek ki eléje egy nyolczhetes borjút. Nem legel az istenadta. Csak áll, csak feltartja a fejét, csak elbődül egyszer-másszor, csak néz arrafelé, a hova a legrövidebb úton visszakivánkozik. Anyja tejéhez, melyet most vettek el tőle; kisebb testvérjeihez, kikkel összeszokott; az udvarbeli csatangoláshoz és a szérüskertbeli legelőhöz, mely jobban megfelelt ízlésének. Az öreg gulyás első pillanatra észre veszi, hogy a borjú megugrani készül. Vagy hazafut s ő kap ki miatta, vagy elbódorog s ő ad számot róla. Minő körmönfont ravaszsággal kell a borju szándékát megelőzni s bojtárt, ebet úgy állítani, hogy mire a borjú érett megfontolás után elkezdené a futást: akkorra útját állják mindenfelől. Mert ha egyszer már megindúl: paripa se vágtat jobban, mint ő kelme.

Pedig hát ez csak egy rugott borjú volna, a ki az ő elméjét próbára teszi. Hát még a czeglédi, abonyi, nagy-kőrösi vásárban mennyi okos emberrel kell megtilódnia, míg szűrét, kalapját, dolmányát, csizmáját, minden gönczét beszerzi, tehénkéjét eladja, újat vesz helyette, borját rávallja a mészárosra vagy a pesti zsidóra s asszonynak, gyereknek, lánynak minden vásári dolgát eligazítja?

Asszony! Hejh, az asszony régen ott porlad már a törteli temetőben. Sírhalmát is elegyengette már az idő, fejfája is régen elkorhadt, de az öreg gulyás azért odatalálna még éjszaka is. Nagyon jól emlékszik még örökös nyugvóhelyére, pedig bizony ritkán látja. Virágot se hord oda, a pázsitot se öntözgeti, mindenszentek napján lámpát se gyújt az örök alvó fejéhez, de öreg szíve még nem korhadt el egészen s benne még mindig nyílik a halványuló emlékezetnek szerény kis kakukfű virága. Ezt a virágot nagyon szerette a boldogult s ez nyílik a sírhalma körül is. Tudja jól, mert ha mikor vásárra megy: ott vezet el az út a temető mellett s ha egyszer nem, másszor csak betekint a temetőbe. Dolga ugyan nincs ott, de mégis csak betekint, mintha nógatná valaki.

– Hát aztán jó asszony volt-e az Istenben boldogult?

– Minden vasárnap tisztát adott, gyereknek, házi jószágnak gondját viselte, szomszédolni nem volt a kenyere, az ebédet meg pontosan kihozta s míg fiatalok voltunk, el is időzött nálam egy-két óráig mindennap. Most is élne szegény, ha a Berkiné komaasszony virrasztásánál át nem fázott volna. Kolerás idő is járt, ágynak esett, nem is kelt fel többé. Azóta is eszembe jutott egyszer-másszor, hogy az abonyi orvosnak mégis meg kellett volna mutatni, de olyan gyorsan elgyalázta a betegség, hogy nem lehetett kocsira tenni. Így volt biz az! Nyugodjék békével!

– De kegyelmed más menyecskét is meg-meg nézett hamis szemmel.

Az öreg gulyás komoly képet mutat erre a hiábavaló beszédre. Nem is felel rá semmit. Az asszony halála után soha se jutott ilyesmi eszébe. A mi pedig valamikor volt, az meg már nagyon régen volt. Még bojtár-gyerek korában volt, mikor a kocséri Jenei Viczát megkedvelte. Szemre való lány volt, csakhogy nagyon pajkos lány volt. Nem ijedt meg a csintalanságtól, maga is csintalan jó kedvű volt. El is vette volna, ha isten úgy rendelte volna. De egyszer az abonyi vásáron két forintos sali-kendőt vásárolt. Idres-bodros széle csak úgy röpködött a karcsú derekán. Nyolcz forint volt a bojtárnak esztendei bére: mit csináljon ő sali-kendős lánynyal? Beszéltek is utóbb a szép Viczáról Kara-Jenőben, a hova feleségül vitték. De az öreg gulyás azóta se látta, nem volt arra járója se neki, se a gulyának.

Pedig hát akkor még volt a gulyának elég mezeje.

Törteltől Abony alá lehetett hajtani. De ez még semmi. A Gerje folyásán három egész nap lehetett terelgetni a gulyát arra napnyugat felé. Híre se volt a tilosnak. A nagy-kőrösiek pedig a város alól Tetétlenig engedhették a juhot, ökröt, csikót legelni. Nem olyan világ volt akkor, mint most. Most a tinó, ha bogárzik, se futhatja ki magát. Sánczba, garádba, tilosba ütközik azonnal. Nem is hiszem, hogy nem én vagyok ezen a vidéken az utolsó gulyás. Hiszen csak lesz még marha azután is, de gulyás már nem lesz többé én utánam.

– Hát ehhez a föstött képhez mit szól kelmed?

– Nem tudom mire vélni ezt a dolgot. A mi jó kisasszonyunk aligha csúffá nem akart engem tenni. Pedig akár a képre nézek, akár a tükörbe nézek, mindegy az. Azt mondta, üljek le előtte, majd ő engem leföst. Gondoltam magamban: engem ugyan nem. De szépen is beszélt, rám is parancsolt, egy-egy pohár bor is járta: no hát Isten neki. Valami kenőcsöket addig kevergetett ide-oda, míg utóbb magamat láttam a táblán. El nem tudtam gondolni, miért tölti az idejét ilyen hiábavalósággal. Hiszen a kertben sétálhatna, kávét is ihatnék ezalatt. Csak azt röstellem, hogy a kopott kalapomban föstött le. Pedig van énnékem jobb kalapom is.

– De kiállítják ám kegyelmed képét Budapesten az urak előtt!

– Hallom. De hiszen én meg nem nézem. Még rám találna ismerni valaki!