DEÁK FERENCZ.

Sokáig tünődtem, fölvegyem-e gyüjteményes művembe ama kisded czikkeket, a melyek e czim alatt olvashatók. E czikkek a hirlapok hasábjain Deák halála óta mindig alkalmilag jelentek meg. Megjelenésük alkalmi volta kényszeritett arra, hogy őket azzal a repülő gyorsasággal irjam meg, a melylyel a napok és a hirlapok születnek és élnek.

Ha fel nem veszem gyüjteményes műveimbe: az örökkévaló feledés a sorsuk. Még magam is elfeledtem s elfeledném őket végkép. Mint a hogy mindenki elfeledi a hirlapok közleményeit. Szerencséjükre azoknak, a kik a hirlapokat irják.

Mégis arra szántam el magam, hogy összegyüjtöm őket. Ime itt van tíz kisebb-nagyobb közlemény. Méltónak tartom az elolvasásra. Nem az iró miatt. Nem is a miatt, a hogy megirvák. Hanem a miatt, mert Deák Ferenczről szólanak.

Gyermek voltam még, jól elmult annak már félszázada, a mikor én Deák Ferenczet először láttam. Nemzetünk történetének dicső alakja volt ő akkor is. Már az is régen volt, a mikor ő engem méltónak tartott arra, hogy velem szóba álljon. Fél emberélet mult el azóta is. Azután voltam vele együtt képviselő, voltam az ő táborában törvényhozó s mindig áhitattal hallgattam szavait, a mikor szerét ejthettem.

Ki csodálkoznék s ki ne hinné el, hogy én a mélyen figyelő emberi lélek teljes tudatosságával vigyáztam minden szavára, minden mozdulatára, arczának és szemeinek minden változására? Igazán tiszteltem s igazán szerettem őt. Elméjének működése s szivének nagysága egyaránt vonzott. És azután történelmi alak volt ő már hetven év előtt is s minden vitán és kétségen tul emelkedő dicsőségünk az idők végeig.

Az én kis czikkeim nem a haza bölcséről, nem a nagy államférfiról, nem az ő nagy alkotásairól, nem is nemzetünknek az ő életében lefolyt dolgairól szólanak. Könyveket kell ezekről irni, nem apró elbeszéléseket.

Én az emberről, az egyéniségről akartam apró jellemvonásokat gyüjteni. Olvasóim elé az embert akartam oda állitani.

Százszor annyit irhattam volna, mint a mennyit itt közlök. Hiszen mi ez Deák egyéniségéhez képest? De én komolyan sohase készültem iróvá válni. Nálam az irás mindig csak mellékes foglalkozás volt s ha tollat fogtam kezembe, mindig külső ösztönzésre tettem. Vannak nemes és jó barátaim, de egy se akadt köztük, a ki ellenállhatlan erkölcsi erővel hajszolt volna az irásra. Ez oka a kis eredménynek.

És mégis most, a mint végig nézem e rég megirt közleményeket, ugy látom, kár lenne ezeket a feledés sötétségébe temetni. Ezekben is meg van örökitve Deák Ferenczről nehány emberi és egyéni igaz vonás. S ezekben is van itt-ott egy sugár, mely születésére, gyermekkorára s gondolkozásának néhány vidékére egy-egy világot vet.

Ha élünk: talán még többet is tehetünk. Egyéb gyüjteményes müveimben Deák egyéni életének talán sokkal gazdagabb és egységesebb rajzát készithetem el.

KEHIDA.

A Balaton délnyugoti vége gazdag nádas bozótokban vész el, csak egy keskeny folyócska az égszinkék víztükörnek szelid folytatása. De e folyócska már nem égszinkék és igen gyakran nem is szelid. A szeszélyes Zala ez, mely néha szelid morajjal csatangol medrében – de gyakran haragra gerjed s iszapos sárga hullámokkal borítja az egész Zala völgyét s a völgynek gyönyörü erdőségeit.

Mert a Zala völgyét helylyel-közzel vad ős rengeteg borítja, tele óriás magasságu égerfával, melynek apály idején még gyökerei is kiállnak a talajból. Sok helyütt az egymásra dőlt fák, korhadó gyökerek s szétágazó törzsek labyrintján át sem vad, sem ember keresztül hatolni nem képes.

E folyam völgyében és ennek partján fekszik Kehida. Régi fészek, mely állitólag 1266-ban, tehát még az Árpádok korában épült és települt meg. Mondják, hogy néhány évtizeddel ez előtt még meg volt a kehidai várkastély udvarán az a márványlap, melyre az első alapítás éve, 1266 vésve volt s melyet azon kivül a Kanizsay család czímere ékesített.

Történetbuvárok úgy mondják, hogy e birtok egykor a gróf Kanizsay család birtoka volt s ott, hol ma Deák Ferencz egykori háza áll, egy vár állott, kőből szilárdan építve és vízárokkal körülvéve. Annyi bizonyos, hogy a kastély homlokzata előtt a régi vár árkai most is biztosan felismerhetők s mutatják az udvarban azt a régi épületet is, melyben egykor egy partialis országgyűlést tartottak a török ellen a túladunai, szlavon és horvát vármegyék rendei. Ez az épület jó karban van s most istállónak használják.

A Kanizsay család kezéről a Harshágyi család kezére, majd innen a Hertelendy, ma is virágzó zalamegyei család birtokába jutott Kehida. Neve tulajdonkép nem is Kehida, hanem Kéthida volt azon okból, mert itt, hogy a várnak a folyón túli összeköttetése biztos legyen, két híddal volt megnyergelve a Zala vize.

A vár sorsa különben török-tatár-német alatt ugyanaz volt, a mi a közelfekvő Nagy-Kanizsáé. Ettől északra már nem igen hódoltatott a török; Tátika, Gyula-Keszi, Sümegh már inkább megóvták magukat hatalma ellen.

A mint Nagy-Kanizsa a töröktől a tizenhetedik század végén visszavétetett, Kehida is régi urainak birtokába került. De nem volt betelepítve. Népsége, jobbágysága ki tudja hova züllött szélyel. Mondják, hogy régi lakossága visszajövén, Kehidára telepedni nem mert, hanem felvette magát a gesztenye erdők magaslataira, s ott építé Pusztafalut, melyből csak 1470-ben költözött át a mai Kehidára. Annyi bizonyos, hogy a falu ekkor tájt épült ujra templomával és kastélyával együtt.

A mostani kastélyt Hertelendy Gáspár épitette föl a régi kehidai vár helyére és annak romjaiból. Ennek egyetlen leányát, Hertelendy Annát, Deák Gábor vette el s így került Kehida a Deák-család kezére.

A birtok körülbelől kétezer hold, melynek fele gyönyörü erdő volt a magaslatokon. Szőlőhegye a kastélyra mosolyog, ennek homlokzatáról pedig gyönyörü kilátás nyílik a Zala völgyére, melyben buja rétek és legelők termékeny szántóföldekkel váltakoznak. A gazdaság kezelésének gondját egész haláláig, 1844-ig Deák Antal, Ferencznek testvérbátyja viselte, a közös jövedelemben azonban soha meg nem zavart testvéri szeretettel részeltette Ferencz öcscsét. Ide rontott be 1843-ban a felizgatott Forintos-párt garázda csőcseléke; ide jött az 1844-iki országgyülésről Batthyány, Eötvös, Klauzál, Wenckheim és Bónis, hogy a hazának otthon maradt bölcsét a válaszfelirat iránt megkérdezzék, s itt történt az a jelenet, mely oly óriási válaszfalat von a holtáig rabszolgákkal dolgoztató Washington és Deák Ferencz jelleme közt.

A mint Deák Antalt eltemették, Deák Ferencz a kastély udvarára összehívta jobbágyait és zselléreit.

»Fiaim, úgymond, én földesuratok vagyok és ti jobbágyaim vagytok. A törvény megszabja az én jogaimat fölöttetek és a ti kötelességeiteket én irántam. De én jogaimmal élni nem akarok és titeket kötelességtek teljesítésére nem kényszerítlek erővel. Ha azonban jószántatokból eljöttök gazdaságomban segíteni, szivességteket megköszönöm s a becsületes munkát megjutalmazom.«

Sírtak jobbágyai a földesúri szavakra, s bár Deák szavát tartá, jobbágyai még nagyobb hűséggel teljesiték nála a munkát, mint előbb.

Forradalom után itt vigasztalá vérző szivét a nemzet bölcse. A szép természet és a vendégek soha nem apadó serege volt öröme. Vendégei között nagy számmal voltak a rokonok, jó barátok, megyei tisztviselők, kikkel a házigazda szivesen eladomázgatott. Ha országos nevezetességek látogatták meg: azokkal természetesen az országos politika járta. Végre gróf Széchenyi, hogy Deák Ferenczet Kehidáról kimozdítsa s az ország központjába kényszerítse, azt az ajánlatot tevé neki, hogy a birtokot megveszi százhuszonöt ezer forintért. Sokáig tünődött Deák, de végre az alkuba beleegyezett. A vételárnak közel fele terhek kifizetésére lőn fordítva, a másik feléből, ugy tudom, mintegy húsz ezer forintot Deák készpénzben vett föl, a vétel ár többi része pedig évjáradékra lett megállapítva. A hetvenes években a legnagyobb magyar egyik örököse, gróf Széchenyi Ödön, a birtokot az évjáradéki kötelezettséggel Baranyi keszthelyi lakosnak adta el, kinek apjával Deák Ferencz apja már ismeretségben volt.

Az épület egy főépületből s két szárnyból áll. A homlokzatnak völgy felőli részén volt Deák Ferencz kezén két könyvtárszoba, egy nagy ebédlő s két más kisebb szoba. Az udvar felőli részén voltak a vendégszobák.

A kastély és szobái most is épen úgy állanak, a mint ezelőtt huszonegy évvel azokat a legnagyobb hazafi elhagyá. Elismerésünk érte a mostani birtokosnak.

DEÁK FERENCZ MINT TANULÓ.

Deák Ferencz ma már a történelemé s nemsokára a néphagyományé is lesz egyszersmind. Alakjának nagyságát s egyéniségének varázsát nem csökkenté az élőnek szinről-szinre ismerete, de mérhetlen arányokban fogja növelni az emlékezet, a mint az a népnek szeretete s kegyeletes fantáziája által évről-évre gazdagabbá leend. De hogy ő folytonosan oly magasságban álljon az utókor előtt, a mily magasra az élőt a nemzet köztisztelete s az elhunytat a nemzet fájdalma helyezé: ahhoz nem szükséges a költő lantja, nem szükséges a szónok dicsérete, nem szükségesek a hagyománynak ábrándos visiói. Ahhoz elég, ha följegyezzük szigoru hűséggel mindazt, a mit róla vagy általa tudunk, a mit tőle vagy általa nyerénk.

Életének nagy cselekményei a nemzet történelmének képezik dicső részleteit. Ezeket följegyzendi a történetíró. Az államférfit, a törvényhozót, a bölcset, a publiczistát ismerni fogják utódaink a história örök lapjairól. Az embert és közpolgárt megörökíteni a mi feladatunk. A miénk, kik láttuk az ő jóságos és dicső arczát, kik hallhattuk az ő egyszerű és bölcs szavait, kiknek megengedé, hogy az ő nagy lelkének melegénél melegedhessünk s kik sirattuk és siratjuk őt halottaiban. Összegyűjteni róla mindazt, a mit összegyűjthetünk: ez a kötelesség, mely reánk hárul.

Én a kötelességet szintén teljesíteni akarom. Nagynak tartám, míg személyesen nem ismerém s midőn hozzá közelebb juthaték, úgy éreztem magam mindig, mintha oltár előtt álltam volna. Én nem tudom, más is úgy volt-e vele, én csak saját érzelmeimről adok számot. Lestem arczvonásait s figyeltem minden szavára. Föl is jegyezgettem egyet s mást és törekedtem multjában és multjának részleteiben is megismerni őt. A mit tudok róla: abból hadd álljon itt egyelőre e rövidke közlemény.

* * *

Csaknem minden lap megjegyezte az utóbbi napokban, hogy Deák Ferencz a gimnáziális tanfolyam egy részét Kőszegen végezte. E közlemény tudomásom szerint valótlan. A kőszegi gimnázium tanulói között az ő neve nem található. Igenis tanult két Deák Kőszegen, tudniillik Deák György és Deák József, de ezek Deák József tárnoki földbirtokos gyermekei valának s tudtommal Deák Ferencznek csak oldalági rokonai.

Több év előtt Kőszegen egy Koller nevű öreg tanitó gyakran szeretett azzal dicsekedni, hogy Deák Ferenczet írni és olvasni ő tanította. A kőszegiek hitelt adtak a jó öreg tanitónak s midőn 1871-ben a törvényszékek fogdosása napirenden volt, Kőszeg városa Deák Ferenczhez is kérelemmel járult, hogy ő pártolná a városnak törvényszék iránti kérvényét a miniszteriumnál. A kérelem indokául Deák Ferencznek azon város iránti kegyelete is felhozatott, melyben ő első kiképeztetését nyerte. De a kérelem ezen indokára Deák Ferencz kijelenté, hogy ő Kőszegen soha se járt iskolába.

Tarányi (Oszterhuber) Ferencz veszprémi kanonok, ki Deák Ferenczczel másodizigleni sógorsági viszonyban állott s kit Deák néhányszor látogatásával is megtisztelt, azt állítja, hogy Deák a gimnáziális tanfolyam egy részét Nagy-Kanizsán, a kegyesrendü szerzetesek kezén levő gimnáziumban végezte. Ez állításnak minden esetre hitelt adhatunk, annyival inkább, mert a győri akadémia beirási és osztálykönyveiben is meg van jegyezve, hogy Deák Ferencz oda Nagy-Kanizsáról ment. Remélhetjük, hogy a kegyesrendüek nagy-kanizsai főnöke mindent, mi Deák Ferenczre vonatkozólag rendjének iskolai évkönyveiben föltalálható, összegyűjt s köztudomásra hozand.

Deák Ferencz négy éven át tanult Nagy-Kanizsán, úgymint az 1813/4-ik tanévtől kezdve az 1816/7-ik tanév bezártáig. Itteni iskolai előhaladásáról s élményeiről semmit sem tudok.

Az 1812/3-ik tanévet Deák a pápai királyi algimnáziumban végezte. E gimnázium második grammatikai osztályának első félévi informatiójában hetedik szám alatt Deák ekként van (latin nyelven) bevezetve:

»Deák Ferencz, tíz éves, római katholikus, magyarországi, Kehidáról, Zalamegyéből való. Gyámja: Deák Antal alszolgabiró, lakik ugyanott.«

Mellesleg megjegyzem, hogy a mint e közleményből is látszik, ekkor már Deáknak édes apja s valószinüleg édes anyja sem élt.

Pápán tanára volt: Stajkó Ignácz, ha jól vélem, benczésrendű szerzetes. Szigoru tanárnak kellett lennie, mert az első félévben harminczegy tanítvány közül csak két eminenst, a második félévben már csak huszonnyolcz tanítvány közül négy eminenst osztályozott.

Deák mind az első, mind a második félévben úgy az erkölcs- és vallástanból, mint a többi tudományból classis primae-t, első osztályzatot kapott de az eminensek között nem foglalt helyet.

Egy évi tartózkodása alatt Pápán Deák Ferencz egy özvegy kasznárnénál a Rozmaring-utczában s azon házban volt elszállásolva s nyert élelmezést is, mely most Morvai-féle ház néven ismeretes. Az özvegy kasznárné nevére már nem emlékezik Kéler József pápai lakos öreg úr, kinek emlékező tehetsége őrizte meg e kis adatot.

Győrbe a nagy-kanizsai tanfolyam bevégezte után az 1817-ik év őszén ment Deák Ferencz s a következő négy tanévet, mint logikus, phisikus, primi és secundi anni (első, másod éves) jogász itt végezte. Tanárai voltak 1817/8-ban:

a vallástanból: Mollik Tóbiás világi pap és hitszónok;

a történelemből: Berta György világi;

a szám- és mértanból: Brestyenszky Adalbert benczésrendü szerzetes, ki későbben tihanyi apát lett, s mint ilyen 1850-ben halt meg. Ez kedves tanára lehetett Deák Ferencznek, mert én előttem 1873-ban két izben is nagy kegyelettel emlékezett róla.

Ezen tanévben Deák mind az első, mind a második féléven az összes tantárgyakban eminens, még pedig kevés kivétellel első eminens volt. Erkölcsi magaviselete classis primae-vel jegyeztetett, tudnivaló levén, hogy ebből eminens-t adni nem volt szokásban.

Physikus korában 1818/9-ben tanárai voltak:

a magyar nyelvből Fessel Zsigmond világi s a physikából Grőber Laurent szintén világi. Ezeken kivül Berta, Vernei és Brestyenszky ama tudományokban, melyekben az előző év folyamán át.

Ez évben nyert osztályzatai szerint második eminens. Kivevén a magyar nyelvet, melyből classis secundae octavus-t (másodosztályt a nyolczadik helyen) nyert, a mely osztályzat bizony a legrosszabbak egyike. Tanára tót ember volt e tantárgyból s alig törte a magyar nyelvet és ez szekundázta meg Deák Ferenczet a magyar nyelvből. Valami kedves egyéniség e tanár mások előtt sem lehetett, mert a midőn ez adatokat közli velem Sárkány Miklós bakonybéli apát s Deák egykoruja s egy éven át tanulótársa, igy sóhajt föl Deákra és tanárjára czélozva levelében:

»Hová nyomta a magyarul alig tudó tót ember a nemes magyar ifjat!«

Első évi jogász korában, 1819/20-ban statistikából tanára volt: Kmethy András, ha nem csalódom, a 48-ki honvédtábornoknak nagybátyja; a római és nemzetközi jogból pedig Szibenliszt Mihály.

Másodévi jogász korában a hazai jogot Bognár Józseftől, a politikai tudományokat pedig Beke Wolfgangtól hallgatta. Az egyházi jogot valószinüleg Pendl Alajos benczés szerzetes adta elő, ki ugyanekkor akadémiai hitszónok (exhortator) volt. Mint jogász már mindenütt első eminensként nyert osztályzatot.

Ez időtájt a győri királyi akadémia az egy Brestyenszky kivételével, világiak kezelése alatt állott. A fundus studiorum, illetőleg a helytartótanács nem sok gondot forditott sem a tanárok megválogatására, sem a kellő taneszközök beszerzésére. Grőber Laurent, a physika tanára csak ugy kongott a physicum muzeumban, mely majdnem egészen üresen állott s egyáltalán alkalmatlan volt a kellő kisérletek megtételére s az elméleti oktatás megvilágitására. Grőber tehát, ki észrevette a tehetséget Deákban, azt tanácsolta ennek, hogy a physikai előadásokat a Benczés-rendü szerzetesek kezén levő győri lyceumban hallgassa, mint a melynek kisérleti eszközei elég bőven vannak beszerezve.

Deák szivesen megfogadta a jó tanácsot. Egyik kedvelt tanulótársával, nágocsi Zichy Jánossal (Zichy Mihály és Antal testvérek apjával) az 1818/19-dik tanévben csakugyan átment a benczések lyceumába hallgatni a természettani előadásokat. Itt a physika tanára akkor Czinár Mór volt, ki később Pannonhalmára az országos hirü könyvtár rendezése czéljából visszavonult. Deák nagyon szerette e különben is kedves modorú és mívelt szerzetest, előttem is többször s mindig kegyelettel emlékezett róla, soha sem nevezvén másként, mint »Maurus Czinár,« a hogy t. i. még tanuló korában szokta nevezni. Halála, mely a mult évben 1875-ben következett be, bizonyára fájdalommal érintette Deákot.

De Czinár is büszke volt egykori tanitványára. Még az ország alig ismeré s a »haza bölcsének« nem nevezé Deákot, már az öreg Czinár – mint később önérzettel mondogatá – megjósolta, hogy Deák Ferenczből minő nagy ember lesz egykoron. Ő mondá egykor Deáknak és tanulótársainak: »Nem az a valódi tudomány, a mit jól megtanultok, hanem az, a mit jól meggondoltok; a ki az iskolában komolyan és alaposan gondolkodni megtanul, az végezte jól az iskolát.« E szavakat különböző alkalmazásban nem egyszer hallottuk Deák Ferencz szájából is a magán társalgások folyamában.

Tanulótársai közül fölemlitem Faiszi Ányos István veszprémmegyei előkelő birtokost, megyéjének egykori főbiráját s a zirczi kerületnek három országgyülésen át országgyülési képviselőjét. E nyers modorú, de egyenes, őszinte jellemű táblabirót Deák mindig kedvelte. Szeretett vele – mint másokkal is – gyakran tréfálkozni, mit Ányos, a ki pedig nagyon hamar komolyan szembe nézett a tréfálkozókkal, az »öreg ur«-nak rendesen megengedett.

Tanulótársai voltak még a többi között Bretzenheim Ferdinánd herczeg és Rohonczy Ignácz. Amaz nagyon is herczeg volt ahhoz, hogy Deák valami bizalmas baráti viszonyban állhatott volna vele, emezt kedvelte régebben, de később, miután ez az Apponyi-regime szolgálatába szegődött s a Bach-rendszer alatt is előkelő hivatalokban volt, elhidegedett tőle. Ghyczy Kálmán, bár több izben állitották, nem volt tanulótársa Deáknak, nem is egy időben hallgatták az előadásokat. Ghyczy csak az 1821/22-ik tanévben jött a győri akadémiára, Deák ekkor már – végezvén ott a kurzust – onnan eltávozott.

Volt azonban még egy tanulótársa, kit emlitetlenül nem hagyhatok. Ez Sárkány Miklós hittudor s bakonybéli apát, a negyvenes évek politikai küzdelmeinek a konzervativ táborban egyik érdekes alakja, ki nem egyszer nevezetes csatákat vivott a győrmegyei ellenzékkel.

Sárkány Miklós a győri lyceumnak volt hallgatója s vele Deák akkor ismerkedett meg, mikor Grőber tanácsára a lyceumba ment physikát hallgatni. Sárkány, bár ő Deák pártjához 48 előtt nem tartozott, mindig egyik legnagyobb tisztelője volt Deáknak, még akkor is, mikor a vegyes házasságok kérdése oly igen elmérgesité a kedélyeket. De maga Deák is úgy nyilatkozott előttem, ha jól emlékszem, ezelőtt két évvel, Sárkányról: »Őszinte, becsületes ember, meggyőződése vezérelte a politikai küzdelmekben, bár minden pártfele olyan lett volna, mint ő; esze és tudománya is helyén van.« Sárkány Miklós volt az, ki aggkora és a tél zordonsága daczára is kérelmem folytán szives volt a Deák tanulói korára vonatkozó adatokat összegyüjteni s velem közölni.

Deák Győrben tartózkodásának egész ideje alatt Jósa Józsefnél, ennek házában volt szálláson. Házi gazdája a győri püspöki javak praefektusa volt, tekintélyes és eléggé értelmes ember. Ugyane házban lakott Fejér György is, mint győri tankerületi főigazgató s ekkor már a »Codex diplomaticus« fáradhatatlan gyüjtője. E körülményből sokan azt következtették s Dunán túl ma is hiszik, hogy Deák Fehér Györgynél lett volna szálláson s a vele való társalgás folytán szerezte volna közjogunk történetének mélységes ismeretét. E hit azonban alaptalan, ámbár könnyen hihető, hogy az élénk szellemű s vidám kedélyü, de a mellett tanulni szerető ifjú Deák már ekkor is ismeretségben állott Fejérrel. Annyit biztosan tudok, hogy később, midőn már Fejér György a pesti egyetemhez került, Deák vele gyakran és szivesen érintkezett s társalgott történelmi dolgokról.

Jósa József házát Deák ott tartózkodásának emlékére a győri polgárság kegyelete már több év előtt márvány emléktáblával látta el.

Deák Ferencz külső modora már tanulóifjú korában is oly igénytelen és egyszerü volt, mint később. Tarányi Ferencz kanonok állitja, hogy kora fiatalságában ruháját elhanyagolta s a külsőségekkel keveset törődött. Ez állitást, ismervén Deákot, én egész nyugalommal elhiszem. Hogy már tanuló korában is bizonyos tekintély környezé nemcsak tanulótársai, hanem tanárai szemében is, abból a körülményből magyarázható, hogy Nagy-Kanizsán, mikor a poétikát végezte, tanárja nyugodtan bizta rá az előadást és az iskola feletti felügyeletet, ha néhány órára vagy napra neki az iskolától távol kellett maradnia. Ekkor pedig Deák nem volt több tizennégy éves gyerkőcznél. Hogy ily esetnek kellett történni, azt onnan merem állitani, mert ezt képviselői körökben 48 előtt Deák tudtával s az ő ellenmondása nélkül széltében beszélték s én is egy 48-iki követtársától hallottam.

Deák életének utolsó szakában elméleti olvasmányokkal keveset látszott foglalkozni. De ez nem mindig volt igy. Ő készen állott elő az 1832-iki országgyülésen, mint Minerváról, a bölcseség istenasszonyáról beszéli a hitrege, de e nagy varázsnak előföltétele minden esetre hosszas és mély tanulmányozás volt. Könyvtára legalább, melyet 1844 végén Kerkapoly Károly használt s részben rendezett Kehidán, ezt bizonyitja, ha minden más bizonyiték hiányoznék is.

AZ IFJU DEÁK FERENCZ.

A mai nemzedék keveset tud már arról, milyen volt az »öreg ur«, mikor még »ifju ur«-nak hivták, s mikor még megérdemelte az »ifju« nevet. Harmincz esztendő óta, a függetlenségi harcznak lezajlása óta, az ő neve bizalmas körben sohase volt más, csak a kedélyes »öreg ur«.

Országgyülési és képviselői körökben még most is állandó divat, hogy törvényhozók, miniszterek, képviselők egymást »per tu« szólitják. De vajjon hogy szólitották Deák Ferenczet, kinek tekintélye határtalan volt; ki előtt mindenki meghajolt, kit két császár látogatott meg szegényes szobájában, az osztrák császár és a braziliai császár; kinek nagyobb hatalma volt, mint minden közös és nemközös miniszternek összevéve, kihez tanácsért és pártolásért jártak magyar miniszterek, kihez lélekszakadva jöttek az osztrák államférfiak, Giskra és Demel és mások 1871-ben, hogy mentse meg őket Hohenwarth-tól és a csehektől és a pánszlávoktól; ki koronát adott a királynak és királynénak.

Vajjon hogy szólitották őt, az ősz államférfit, ki ifju korától kezdve minden napját és minden erejét a közügyeknek szentelte? Hogy szólitották őt kortársai és képviselőtársai, a kik között akárhány szeleburdi ifjoncz, fiatal mágnás és ifju szolgabiró volt, a ki az embert a szerint mérte meg, hány forint volt a tárczájában, hány hold földje van neki otthon, hány kalandnak hőse fürdőn, szinházban, kaszinóban, rókahajsznál, lóversenytéren?

Bizony öregek és fiatalok, komoly férfiak és könnyüvérü emberek, saját pártjabeliek és ellenzékek egyforma kegyelettel járultak hozzá.

Őt, egyedül őt nem neveztük, nem szólitottuk pertunak. Nem azért, mintha ő azt rossz néven vette volna. Istenért se. Hiszen egyszerübb, szivesebb, kedélyesebb ember sohase volt, mint ő. Ámbár tagja volt a Batthyány miniszteriumnak, mindamellett ő az egyszerü »tekintetes ur« maradt minden rend, rang, czim és czafrang nélkül. Bár a »nagyságos« czimet idegenektől nem utasitá el, hiszen mindennap százan mentek hozzá kérvényezők, mint a királyhoz s ezekkel a czimezés miatt nem perlekedhetett, mindamellett ő a czimekre nem adott semmit.

Gyulai Pál, mikor Vörösmarty életét irta, levélben fordult valamiért Deák Ferenczhez s őt »nagyságos ur«-nak szólitá, de egyuttal bocsánatot kérve azt kérdezé tőle, irja meg, mi az igazi czime? Deák azt felelte: »Czimezzen a minek tetszik, legjobban szeretem, ha barátjának czimez.« Pedig bizony akkor még Gyulai Pál kicsike kis emberke volt. A király »Deák ur«-nak, a királyné egy alkalommal a koronázás után szemtül-szembe »Deák bácsi«-nak szólitotta. Ekként szólitá őt a fővárosban és vidéken minden szép asszony és minden ifju lányka, kinek alkalma volt vele bizalmasan beszélni.

Néhány idősb képviselő, kikkel sok országgyülésen volt már együtt, tegezték őt s »Feri« néven szólitották. Az öreg Justh, Zsedényi, Szentiványi, Kállay Ödön, Pulszky Ferencz, s még néhányan ekként szóltak hozzá még a legutóbbi években is. Mindenki más ez egyszerü névvel közeledett hozzá: »bátyám«. Mintha mindenkinek vér szerinti rokona, édes apja lett volna. Az igaz, hogy olyan jó is volt mindenkihez, mintha édes apja lett volna.

* * *

Hogy fogadták Deák Ferenczet a legelső országgyülésen, melyen megjelent? Ezt már igen sokszor, igen sok ember megirta, noha Deák Antalról, ki Ferencz öcscsét maga után felküldé követnek s Ferencz első szerepléséről kevés adat látott napvilágot.

Deák Antal sokkal idősebb volt, mint Ferencz öcscse. Mikor Ferencz még csak tiz éves volt s tanuló az első gimnaziumi osztályban: Antal bátyja már akkor szolgabiró s tekintélyes férfiu volt a vármegyében s egyuttal gyámja és gondnoka Ferencznek. Épen huszonkét évvel volt idősebb, mint emez.

Az 1832-iki országgyülésen Deák Antal közkedvességü ember volt. Hire megelőzte már őt is. Gróf Amade Ferencz zalamegyei főispán ellenében rettenthetlen bátorsággal lépett fel az alkotmányellenes ujonczozás és adószedési ügyben s Amadét arra kényszerité, hogy Zala-Egerszeget elhagyja, sőt a főispánságot is letegye. Pedig mikor Deák Antal oly erélylyel lépett fel: akkor Egerszegen két dragonyos osztály volt felállitva a megye táblabiráinak s tisztviselőinek megrettentésére.

Deák Antal olyanforma magasságu termettel birt, mint öcscse Ferencz, csakhogy sem oly széles, sem oly erős nem volt. Szakált az sem viselt, tömött bajusza ugy csüngött lefelé, mint Laudon generálisé, noha nem volt olyan hosszu. Legjobb barátai voltak: felsőbükki Nagy Pál, id. Pázmándy Dénes, Marczibányi, Ócskay, Rohonczy János és Kocsi Horváth. Utóbbiak Veszprémmegye követei s Deák Antallal már ifju korból ismerősek. Szerette Kölcsey Ferenczet is, kivel azonban sok tekintetben nem értett egyet. Kölcsey nemcsak Bécscsel szemközt, hanem a jobbágyok iránt is szabadelvü volt, mig Deák Antal Bécscsel szemközt engesztelhetlen, de a jobbágyok felszabaditásáról hallani sem akart.

Voltaképen ez volt egyik oka, a miért lemondott a követségről s öcscsének helyet adott.

– Nem vagyok még vén ember, – mondá Palóczynak és Kocsi Horváthnak, – de közületek már kiöregedtem. Ferkó öcsém jobban illik hozzátok, ő is olyan hóbortos, mint ti vagytok.

A »hóbortos« alatt azokat az ábrándozókat értette, a kik a jobbágyokat felszabaditani s ezzel – szerinte – a nemességet tönkre tenni akarták.

El is ment, ott hagyta az országgyülést. Hanem előbb feldicsérte öcscsét annyira, hogy mindenki a fejét csóválta, vagy mosolygott. Id. Pázmándy Dénes sehogy se hitte, hogy a fiatal, harmincz éves Deák Ferencz oly kitünő ember legyen, sőt később is sok ideig, mikor már Deák Ferencz hatalmas szerepre vergődött, az öreg Pázmándy csak ugy félvállról beszélt vele és róla – egy darabig.

* * *

Öreg emberek, kik Deák Ferenczet harmincz éves korában ismerték, azt állitják, hogy arcza az időtől kezdve nem változott. Valamivel kövérebbé vált, de haja, szemei, bajusza s egész arczjellege ugyanazok maradtak.

Az országgyülésen élczeiről és anekdotáiról előbb ismerték s előbb megismerték, mint nyilvános beszédjeiről. Akkori anekdotái közül fölemlitem a következőt:

Kocsi Horváth Sámuel veszprémi követ nagyon békesség szerető ember lévén a magán társalgásban is, mindig mindenkinek igazat adott s mint alispán is minden peres felet kibékitett. Az országgyülésre is utána ment az az adoma, hogy egyszer bement hozzá a felperes s baját elpanaszlá, mire ő mint alispán azt felelé: »Fiam, neked teljesen igazad van«, – de ugyanakkor odamenvén az alperes is s baját az is elpanaszolván, annak is azt felelé: »Fiam, neked is teljesen igazad van«; – mikor pedig ezt az ott jelen volt Rohonczy János első alispán meghallotta s azt mondá: »Bolond vagy te Samu, mindakettőnek csak nem lehet igaza«, – erre azt felelé: »Neked is teljesen igazad van János.«

Ez a Kocsi Horváth Sámuel az országgyülésen is ilyenformán viselte magát. Hol az aulikusokkal szavazott, hol a liberálisokkal, csakhogy meg ne haragudjék rá egyik se.

Egyszer aztán Beöthy Ödön és Balogh János keményen megtámadták Kocsi Horváthot a pozsonyi ligetben Deák Ferencz jelenlétében. Deák mosolyogva hallgatta Beöthy és Balogh szemrehányásait s mosolyogva nézte Kocsi Horváth kellemetlen helyzetét. Midőn már a vita kissé élessé kezdett válni, Deák közbeszólt:

– Olyanformán gondolkodik az én Sámuel barátom, mint az egyszeri szentgróti menyecske. Az is egy kissé hűtelen lett az urához s beleszeretett a szomszédban lakó csizmadia czéhmester fiába. A menyecske ura nem nézvén jó szemmel a dolgot s pörlekedése se használván, elment a plébánushoz panaszra, hogy az hívja meg a feleségét magához s téritse istenes útra. A plébánus meghivatja a menyecskét, lelkére beszél istenesen s megmondja neki, hogy isteni és emberi törvények szerint az asszonynak hűségesnek kell lenni törvényes urához és senki másra még csak gondolni sem szabad, hanem meg kell maradni egyetlen egy férfi mellett. »Jaj édes tisztelendő uram, igy felel a menyecske, könnyü a gazdagnak, de az olyan szegény asszonynak, mint én vagyok, mindegyik jó, nekem nem illik válogatósnak lenni.«

Ez anekdotára hatalmas kaczagás lett a felelet s ez naptól fogva Kocsi Horváth Sámuel nem válogatott a két párt között, hanem megmaradt – aulikusnak.

* * *

A pozsonyi országgyülések a pozsonyi országház nagy termében tartattak.

Ez a terem egyszerü pajta volt oldalablakokkal, kőboltozattal minden festés vagy ékesség nélkül egyszerü fehér meszeléssel volt ellátva.

A terem belső végén volt egy emelvény deszkából, melyre három lépcsőn kellett felmenni. Ez emelvény le volt teritve pokróczczal s ez emelvényen volt egy hosszu asztal keresztben, ez le volt teritve zöld posztóval. Ez asztal közepén ült a királyi személynök, az alsó tábla elnöke. Mellette jobbról a királyi tábla tagjai és a protonotáriusok, balról pedig a káptalanok követei, az alsó táblai prelátusok.

Ez emelvényhez támasztva három hosszu asztal volt a terem hosszában, zöld posztóval bevonva. E három asztal mellett egymással szemközt ültek a vármegyék követei, párosával egymás mellett. Azok, kik a középső asztal mellett ültek, természetesen a hátuk mögötti sorokra nem is nézhettek. Mint valami nagy vendéglői étterem: ugy volt berendezve az országgyülés helyisége. Karzat csak egy oldalon volt, a baloldalon. A követek nejei onnan szokták a gyüléseket végig hallgatni. Az országgyülési ifjúság, a juratusok lent a követek mögött álltak kardosan, kalpagosan, fekete magyar ruhában.

Deák Ferencz a középső asztalnál, a királyi személynökkel egy vonalban a kilenczedik széken foglalt helyet. Fekete franczia nadrág, fehér mellény, fekete átilla, s oldalán vaskos ősi kard: ebből állott öltönye.

Szűz beszéde nem keltett nagy figyelmet. Igaz, hogy a vitakérdés nem is volt valami fontos. Mindössze is a fölött tanácskoztak egy hónapig, hogy az urbéri kérdésen vagy a kereskedelmi kérdésen kezdjék-e a tanácskozást.

Azonban következett a lengyel kérdés. Szegény Lengyelországot akkor osztották fel utoljára s a magyar közvélemény ép ugy lelkesült a lengyelek mellett, mint negyvenöt év mulva a törökök mellett. Ép úgy hiába.

Deák Ferencz felállt. Szokott ruhájába volt öltözve. Egyik térdét feltette a székre, melyről fölkelt. Kardját is a székre állitá s balkezében kardjának markolatát fogva, tartá azt a beszédet, mely első beszédje volt valósággal. Azóta közel ötven év telt el s most már a tizenegyedik országgyülés folyik, de ennél szebb beszédet alig tartott.

E naptól kezdve vezére volt a nemzeti pártnak.

* * *

Minő magas tekintélye volt Zalavármegyében Deák Ferencznek mint harminczhárom éves ifjúnak: arra csak egy példát.

1836-ik évi junius 22-én és 23-án tartották a megye rendei azt a gyülést, melyen követeik, Deák és Hertelendy, beszámoltak. Deák fogadtatását lelkesültnek nevezi Kossuth Lajos akkor, a mikor még a hirlapok nem beszéltek superlativusban, mert a világon se voltak.

Ugyanekkor főispáni beiktatás is volt s a főispánnak le kellett tenni az esküt.

Az esküformát ős időktől fogva alkotmányos gyakorlat alapján mindig egyházi férfiú szokta előolvasni. De a rendek felkiáltottak, hogy Deák Ferencz olvassa fel. »Az tekintetes követ ur szájából akarjuk hallani istennek igéjét«, kiáltott fel egy kővágó-eörsi nemes. Pedig jelen volt két apát is.

»Aligha nem ez volt az első eset, hogy hivatal nélküli polgári személy esketett fel főispánt magyarul« – irja e jelenetről Kossuth Lajos.

DEÁK FERENCZ MAGÁN KÖRBEN.

Deák Ferencz, mikor még állandóan Kehidán lakott, minden év nyarán Balaton-Füreden szokott néhány hetet tölteni. Lakása, étkezése, ruházata, társalgása oly egyszerü, oly igénytelen, oly feltünés nélküli volt, hogy aki egyébként nem tudta, ki ő, el nem találta volna, hogy ő nemzetünknek és korunknak egyik legnagyobb államférfia s a világtörténetnek egyik legnemesebb alakja.

Hogy azokat, kik az emberi lélek nagyságának jellemvonásait észlelni és fölismerni nem szokták, mennyire csalódásba ejté Deák egyszerüsége, erre furcsa, de jó példát tudok saját ismerőseim köréből.

Volt egy jó tiszttársam és kedélyes keresztkomám a vármegyénél. Mérnök és főszámvevő. Ország, nemzet, politika, emberi vagy államférfiui nagyság, művészet, irodalom, hirlap, ismeretlen dolgok voltak előtte. A numeruson, restauráczión, jó ételen, italon és vadászaton kivül más munkát vagy élvezetet nem ismert.

Az ötvenes évek elején mint ifju mérnöksegéd Kehidát és vidékét mérte. Deáknak volt ingyen lakója s Deák asztalának mindennapos vendége. Ha rokon vagy látogató nem volt Kehidán, az öreg úr csak vele, a kasznárral és a plébánossal szokott társalogni, enyelegni és csak nekik adomázni.

Jött 1861. Deák ujra a nemzet vezére lőn. A lapok csak róla írtak, a nemzet csak róla beszélt. Lehetetlen volt, hogy az én jó keresztkomám is meg ne hallja, hogy milyen hires, nevezetes ember az a Deák Ferencz. Meghallotta s egyszer, mikor Deákról beszéltünk, így szólt hozzám:

– Én is ismertem pajtás egy Deák Ferencz nevű embert. Mikor Kehidát mértem, három fertály esztendeig laktam és étkeztem nála mindennap. Csöndes, jó ember volt, nem fogadott el tőlem semmi fizetést, hanem se mulatni, se vadászni nem lehetett vele. Nincs ez valami atyafiságban ezzel a hires Deák Ferenczczel? Azt mondják, ez is zalai ember.

Ime minő csalódás! Az igaz, hogy az én jó keresztkomám nem valami lumen, de nem is épen tökfilkó. Mikor az együgyü beszéd miatt a társaság rárontott és majd megette, vállát vonva felelt:

– Csak nem vagyok bolond, hogy én Kehidán keressek olyan hires embert. Csak olyanformán beszélt az mindig, mint akármelyikünk.

Deák Ferencz ott Balaton-Füreden is szivesen felvette társaságába még az olyan embereket is, kik boldog egyszerüségükben szentül meg voltak győződve, hogy Deák is csak épen olyan kicsiny vagy épen olyan nagy ember, mint ők maguk.

Volt vármegyénknek egy Tuba nevű esküdtje. Jó kedélyű, élemedett ember, régen meghalt, hiszen még 48 előtt szolgálta a vármegyét. Balaton-Füred közeléből, Szent-István-Király-Szabadja nevű veszprémmegyei faluból való volt s Füredre nyaranta gyakran ellátogatott. Ő is oda csatlakozott Deák társaságához s az öreg úr szivesen látta az önérzetes öreg esküdtet, ki elanekdotázni és találós kérdésekre furcsa feleleteket adni nagyon szeretett. Különösen meg volt elégedve kálvinista hitvallásával.

Egyszer azt kérdi tőle Deák:

– Ismeri-e barátom a kálomista varjút?

– Hogyne ismerném, domine spektábilis. Szürke gubája, fekete gatyája, mint a veszprémi panduroknak.

– Hát azt megtudná-e mondani barátom, hogy hívták a kálomista varjút, mikor még kálomisták nem voltak a világon? Tudja-e ezt?

Gondolkozik az öreg Tuba, de hiába. Egyszer oda fordul Deákhoz.

– Én nem tudom, hanem hát mondja meg domine spektábilis, hogy hívták?

– Bizony ezt magam sem tudom, – felelt Deák mosolyogva.

– No tessék, – pattant fel az öreg Tuba. – De ne tessék rossz néven venni domine spektábilis, de ilyenek ám a deputátus urak ott a diétán. Hány kérdést fölvetnek, a mire maguk se tudnak megfelelni.

Deák jóizűen és hangosan felkaczagott:

– Ebben – úgymond – igaza van barátom!

Ha Deák Ferencz gyermekek vagy földmivesek, vagy ifjak, vagy politikusok, vagy nagyszabású államférfiak közt volt: modora és társalgása mindig olyan volt, hogy a társaság tagjai azt hitték, hogy ő épen csak olyan ember, mint ők maguk. Azt hitték még a gyermekek is.

E tekintetben senki se hasonlitott hozzá nagyjaink közül. Nála hiányoztak a szellemi nagyság kicsinységei.

S mégis voltak pillanatok, a mikor látszólag önkénytelenül tört ki belőle az eszméknek és érzelmeknek fensége.

Emlékszem egy ily pillanatra füredi társalgásából. Régen volt, kis gyermek voltam, de jól emlékszem.

Még új volt a Kisfaludy-szobor. Nem ez a mostani, hanem a régi, az a vastag, meredt nyakú. Deák a szobor közelében sétált társaival s a társaság Kisfaludy működéséről emlékezve, magasabb eszméket vont a beszélgetés körébe. Nemzetünk nagyságáról, jövendőjéről volt szó.

Egyszer Deák ezt mondá:

– Úgy látszik, minden nagy nemzetnek különös rendeltetése van az emberiség történetében, mely biztosítja fenmaradását. A görög nemzet a művészetet, a római a jogot és állami szilárdságot szolgálta és fejtette ki. A mi időnkben is az angol a világkereskedésnek és a míveletlen földrészek polgárositásának nagy munkáját végzi, a franczia szabadságra, egyenlőségre és dicsőségre törekszik, a német a tudományt míveli különösen, s az orosz világbirodalmi nagyságért lelkesül. Sokat gondolkodtam, hogy a mi nemzetünknek mi lehet missziója. S úgy láttam történeteinkből, s úgy látom mostani helyzetünkből, hogy nekünk az igazságért kell élnünk és küzdenünk, s a vallási, nemzetiségi és társadalmi osztályok közt az igazságot kell diadalra juttatnunk. S fenmaradunk, sőt szép jövő áll előttünk, ha mi rendeltetésünkhöz, az igazság szolgálatához hívek maradunk!

Ime Deák ideálja!

DEÁK FERENCZ BESZÉDEI.

I.

Kónyi Manó nagy munkát végzett, nagy hálára kötelezte maga iránt a nemzetet s a magyar irodalom barátait s nagy szolgálatot tett történetiróinknak is, kik a tizenkilenczedik század Magyarországának történetét megírni lesznek hivatva. S mindezt azzal, hogy Deák beszédeit összegyüjtötte.

E munka sem nem oly kicsiny, sem nem oly egyszerü, mint a minőnek első pillanatra látszik.

Deák Ferencz nyilvános szereplése kora ifjuságától, 1822-től kezdődik s tart ötvennégy éven keresztül 1876-ban bekövetkezett haláláig. Ránk maradt első beszédét 1828-ban tartotta. Ez törvényszéki védőbeszéd volt. 1833-tól kezdve már mint törvényhozó s mint a nagy nemzeti szabadelvü-pártnak elismert vezére szól a közpolitikai kérdésekhez az országgyülésnek s a vármegyének tanácskozó termében. S nemcsak szól, hanem ír is, nyilvánosságra szánt alakban ugyan keveset, de magánleveleiben eléggé gyakran. S beszédei és iratai s nyilt és bizalmas közleményei egyaránt szépek s hangulat, nyelv, irály, tartalom, felfogás tekintetében teljesen összhangzók. Senki sincs közférfiaink közt, kinek egyénisége s nyilt, közérdekü és magán cselekvése s nyilatkozatai közt oly teljes összhang volna, mint Deáknál.

Kónyi Manó azt tűzte ki feladatául, hogy Deák minden nyilvános beszédét s minden közérdekü, de magán természetü iratát, levelét összegyüjti s egyelőre legalább beszédeit rendszeres gyüjteményben kiadandja.

48 előtt a sajtó nem volt szabad s a gyorsírás csak csecsemő napjait élte. Deák nem szokta beszédeit megírni sem előbb, sem utólag. Ime az okok, melyek a gyüjtés munkáját fáradalmassá tették.

Megvannak a rendi országgyülések naplói és jegyzőkönyvei s ezekben a követek beszédei és iratai. De mily keserves dolog ezekből egyes emberek beszédeit hiány nélkül összekeresgélni, ezt csak az tudja, ki valósággal megkisérlette.

A régi kormányok nem szerették, hogy a követek beszédei szó szerint megörökíttessenek. Az alsó tábla elnökei, a királyi személynökök különösen ügyeltek arra, hogy az ellenzék vezérférfiainak beszédei csakis a leghalványabb kivonatban tétessenek bele a diáriumba. S Deákért épen nem tettek kivételt. Rend szerint a naplókban elő sem fordul, hogy személy szerint ki tartotta a beszédet, csak az van mondva: Zala, Somogy, Békés megye stb. követe ezt és ezt feleli. S miután minden vármegyének két követe volt, gyakran lehetetlen megmondani, hogy a kettő közül melyik tartá ezt vagy amazt a beszédet.

Deák mint harmincz éves fiatal ember rögtön feltünt s pár hó alatt pártvezérül fogadtatott el az országgyülésen. E miatt nagyobb figyelmet fordítottak beszédeire, de nem mindig ezek előnyére. Nem egy beszéde, mint az is, melyben a hétszemélyes-tábla szervilizmusát ostorozá a politikai perekben, épen e miatt csak nagyon is csonkán s halvány töredékes kivonatban láthatott napvilágot s maradhatott ránk. Szerencse, hogy az országgyülési ifjak Deák beszédeinek nagy részét kéziratban lehető híven őrizték meg.

Kónyi páratlan szorgalommal és gondossággal búvárolta át a régi országgyülések iratait s a 48 előtti publiczistika összes sajtótermékét Deák beszédei végett. Ezen kivül utazásokat tett Zalavármegyébe Deák ifjukori barátaihoz, tisztelőihez, rokonaihoz s egykori tiszttársaihoz, kik Deák sok beszédét, nyilatkozatát, magán levelét ereklyeként őrizték. Részint személyesen, részint levélben fölkereste Deák szereplő egykoru társai közül az élőket s az elhunytak örököseit, hogy a birtokukban levő adatokat engedjék át. Éveket töltött el e fáradozások közben.

Midőn a beszédek gyültek: akkor eszébe jutott, hogy minden beszéd csak akkor lesz egész, akkor teljesen érthető és élvezhető, ha egy kis előszóban minden beszédnek történetét s minden alkalmi eseményt és érvet, melyre a beszéd vonatkozik, összeállit s lehető rövidséggel, de a szükséges teljességgel megszerkeszt. S ez szerfölött nehezíté a munkát.

Deák beszédei a szó igaz értelmében mind alakilag, mind tartalmilag igen becses s nagy részükben valósággal remek beszédek, a magyar politikai nyelvnek s a specziális magyar észjárásnak páratlan alkotásai. Azonban Deák azért, hogy beszédet tartson s hatalmas elméjét és ékesszólását ragyogtassa, soha nem beszélt s minden beszéde az alkalmi szükségnek, a szükséges czélszerüségnek szüleménye. Épen ezért volt helyes, sőt szükséges Kónyi terve, hogy minden beszédnek történetét is megírja. A legtöbb beszéd megkezdett vagy bevégzett cselekmény jelentőségével és súlyával bír s a legkisebb és legjelentéktelenebb nyilatkozat is Deáktól a kor jellemének megértésére nagy becsű.

Ám egy beszéd történetének, valódi indokának s hű előzményének megírása nem könnyü dolog. Meg kell ismerni a kérdést magát; életre kelteni azokat, kik abban felszólaltak; rámutatni az érdekekre és szenvedélyekre, melyek a kérdés körül kifejlődtek vagy azt felszínre hozták: mindez elengedhetlenül szükséges. De az érdeklődők közül esetleg ma is élnek talán többen is; Kónyi pedig nem akarta, hogy akár a beszéd, akár annak története felszólalás, ellenzés vagy politikai czáfolgatás tárgyává tétessék s ezért minden fontosabb beszédnél az összes érdeklődők s közvetlenül érdekeltek nézetét s véleményét is előzetesen megismerni s egyúttal tájékozni is törekedett. Czéljául tűzte ki az emberileg elérhető legtökéletesebb tárgyilagosságot és történeti hűséget s e végből egy vagy két esetben, a hol szükséges volt, Ferencz József király tanuságtételét is korrekt alkotmányos módon megszerezte.

E nagy gondosságnak s a Kónyit jellemző e skrupulózitásnak némi árnyoldalai is valának, melyeket a nagy közönség ugyan alig vesz észre, de a melyeket egy későbbi kiadásnak el kell távoztatni. A mit Kónyi gyüjteménye ad, az mind becses és történetileg teljesen igaz és hű; de épen e nagy skrupolózitás miatt Kónyi gyüjteménye nem ad sok dolgot, melyet adni kellene s mely nélkül Deák mint szónok, mint államférfi s mint korát vezérlő hatalmas egyéniség csak hézagosan áll előttünk.

Merültek fel egyéb nehézségek is, melyek közül csak egyet említek fel. Ez a beszédek váriánsai. Deáknak nem egy 48 előtti beszéde egymástól sokszor jelentékenyen eltérő több szerkezetben maradt meg tisztelőinél. A költők verseinek minden váriánsa becses s híven megőrizendő, mert minden váriánst maguk a költők irtak. De Deák a beszédet csak egyszer s egy szerkezetben tartotta, s azért a váriánsok egyike vagy másika, esetleg mindegyike lehet hamis vagy helytelen. Kónyi szerencsésen választott ezek közt, de alig hihető gond, utánjárás és tanulmány előzte meg minden választását.

Kónyi gyüjteményének első kötete Deák nyilvános életéből 20 évet ölel fel s 1828-tól 1847 végeig tartott beszédeit közli. A második kötet 1848 elejétől 1861 márcziusig terjed s a 61-iki országgyülésre már nem terjeszkedik ki. Közli Deák 48-iki pozsonyi követségét, igazságügyminiszteri szereplését s néhány e korból eredt nagybecsü magánlevelét. Közöl némelyeket az ötvenes évek abszolutizmusából, az akadémia uj szervezkedéséről, az októberi diploma és februári pátens előzményeiről, az országbirói értekezletről s végül közli Deáknak Zágrábmegye körlevelére írt 1861-iki feleletét. Mindezekről el fogjuk mondani véleményünket.

A mi a gyüjtemény szerkesztését illeti, e második kötet jelentékenyen különbözik az elsőtől és pedig előnyösen. Ebben ugyanis Kónyi már sokkal bővebben közli s használja fel Deák magán leveleit, mint az első kötetben. Úgy látszik, gyüjteményének szélesebb keretet akar adni, azt bővebbé és tartalmasabbá akarja tenni, mint eredetileg terve volt s mint az első kötetnél tette. Mondanom sem kell, hogy ezért csak köszönettel tartozunk neki s hogy ez a könyvet érdekesebbé s Deák egész alakját fényesebbé és világosabbá teszi s ezzel történetirásunknak is gazdagabb anyagot bocsát rendelkezésére.

Azonban meg kell jegyeznem, hogy e kötetnek mégis nagy hiányai vannak.

Az első kötetnél is nagy hiánynak tartom, hogy abból Deák kodifikátori működése csak nagyon kevéssé tünik ki s különösen a büntető kodex körüli 43-iki működése csaknem egészen hiányzik. Igaz, hogy akkor még Kónyi csak a beszédek közlésére fekteté a súlyt s kevéssé a levelekre és egyéb munkálatokra. Deák a 43-iki büntető törvény javaslatánál s annak mellékleteinél nem egy igen becses munkálatot készitett s Mittermayerrel is sűrűn levelezett.

A második kötetben érzékeny hiányok vannak. Csak néhányat emlitek itt fel.

Függetlenségi harczunknak érdekes és fontos epizódja Deák békekövetsége Windischgrätz herczegnél. Ebből Kónyi csak Deák két parlamenti beszédét s két hivatalos jelentését közli. De maga a követségi eljárás is rendkivül érdekes és fontos, mert – a többek közt – ez lőn végzetes gróf Batthyány Lajosra nézve, ki, ha Deák tanácsát elfogadja, könnyen megmenekülhetett volna. Ezt Deák 1869-ban lediktálta Csengery Antalnak, magam is szerencsés voltam Deáktól hallani; Csengery feljegyzése legalább is helyén lett volna a második kötetben annyira, mint Somssich Pál vagy gr. Dessewffy Emil emlékiratai.

Érdekes levélváltás folyt Deák és gróf Széchenyi István közt a kehidai birtok megvétele tárgyában. Fontos dolog ez, mert ez bírta Deákot arra, hogy Pestre jőjjön s a nemzeti közvéleménynek központjává legyen.

Deák 1855 végén és 1856 elején közel száz levelet írt Vörösmarty családja érdekében barátaihoz. Ezek közt vannak olyanok – például a gróf Mikó Imréhez irott – melyeknél szebbet és tartalmasabbat magyar nyelven alig írt még valaki. Ezekben fejti ki, hogy mivel tartozik nagy költőjének és szépirodalmának a magyar nemzet. Nagy kár, hogy ezeket Kónyinak valamely ok miatt ki kellett hagynia. A második kiadásban ezeket fel kell venni múlhatlanul.

Azt hiszem, Deák társalgó szobájáról s a forradalomra törő férfiakkal való passziv érintkezéséről is – 1860 és 61-ből – lehetett volna írni egy fejezetet.

II.

Deák Ferencz nem vállalt mandátumot az 1843-iki országgyülésre. Hogy ez országgyülés oly eredménytelenül oszlott el: ezt Deák távollétének rótta fel a nemzeti közvélemény. Így nyilatkoztak az országgyülésen Beöthy Ödön és mások; igy vélekedett Majláth kanczellár; így írtak a lapok, így volt meggyőződve Zalavármegye s ama többi vármegye is, mely Deáknak felajánlotta a mandátumot.

Hogy Deák más irányba tudta volna-e terelni a sors kerekét: oly kérdés, mely meg nem oldható soha, Somssich azt mondja Kónyi gyüjteményében, hogy 1844-ben már Deák se tudta volna kiegyenlíteni a nagy ellentéteket, melyek a bécsi kormány és a nemzet közt kifejlődtek. Annyi bizonyos, hogy 1848-ban már nem tudta, de 1840-ben még ki tudta egyenliteni, pedig 1839–40-ben legalább is volt akkora távolság Bécs és a magyar nemzeti párt közt, mint 1844-ben.

Tény az, hogy 1841 és 1847 közt a reformokra léhán telt el hat-hét drága év s hogy a 48-iki rázkódás semmi esetre se lett volna oly nagy, ha 44-ben legalább a belpolitikai kérdések nagy része egészséges alkotásokban megoldást nyert volna. S az is valószinü, hogy amaz egyetemes bizalom, mely Deákot a nemzet részéről s ama nagy tisztelet, mely a konzervativek részéről 44-ig kisérte, Deákot 44-ben is nagy dolgok elvégzésére tette volna képessé. Deákot mint embert sohasem vezérelték magasztosabb indokok, mint 43-ban, mikor a követséget visszautasítá, de Deák mint államférfi ezzel végzetes mulasztást követett el. Érezé ezt maga Deák is, mind 1848-ban, mind 1861-ben s nyiltan megvallá barátainak, hogy a kibontakozásra ugyan semmi reménye nincs, sőt a jövőt felette komornak és veszélyesnek látja: mind a mellett elvállalja a követséget, nehogy a bekövetkezendő rossz fordulatot az ő kimaradásának tulajdonítsák. (1861. január 9-én Pesten kelt levele.)

Deák az 1847-iki országgyülés kezdetén betegen s komor lélekkel ült kehidai birtokán, visszautasítva megyéjének a követválasztáskor fölajánlott bizalmát. Okul betegségét s reményeinek a közel jövőre való elenyésztét hozván fel. Tétlensége nem a haragvó Akhillesé s nem is a száműzött Belizáré, hanem a felelősségét mélyen érző bölcs hazafié volt, ki nem akart oly munkára vállalkozni, mely erejét túlhaladá s mely temperamentumának meg nem felelt. Miért vállalkozott mégis?

Sajátságos kérdés ez, de Deák magas erkölcsi gondolkozásának természete szükségessé teszi a kérdést.

A 48-iki márcziusi napokban Kossuth vezeté az országgyülést s a közvéleményt. Mindkettő a birtokkérdések gyökeres megoldását, az államjogi önállást s a teljes alkotmányosságot követelé s mindezeknek elengedhetlen föltétele gyanánt a felelős miniszteriumot tekintette.

A miniszterium elnöke rendes viszonyok közt csak Kossuth lehetett volna, de a tényleges viszonyok gróf Batthyányt kényszerítették a kabinet élére. Batthyány pedig a kabinet alakításába fogni Deák nélkül nem akart. Hogy mik voltak erre legközelebbi indokai, ezt fejtegetni nem akarom. Tény az, hogy nem akart.

Márczius 13-án kiüt a bécsi forradalom.

Márczius 14-én rövid, de tartalmas manifesztumban állapodik meg Pozsonyban a követek kara.

Ugyanez napon gróf Batthyány, a kijelölt miniszterelnök, Tolnay Károlyt és Wenckheim Bélát küldi Kehidára azzal a kéréssel, hogy Deák menjen fel Pozsonyba.

Ugyane czélból a főrendek és a követek nagy serege levelet írt Deákhoz. Nagyon rövidet, melynek végpontja ez: »Szükségünk van rád s bizton várjuk minél előbbi jelenlétedet.«

Márczius 16-án Zalavármegye közgyülést tart s ott Horváth kamarás előadja Tolnay Károly követ hivatalos levelét, mely szerint »az összegyült országos rendek pártszinezet nélkül, a mágnások s maga az ország fenséges nádora közakarattal Deák Ferencz urnak az országgyülésen leendő megjelenését óhajtják, a körülmények szüksége pedig ezt parancsolja.«

A közgyülés nagy választmányt alakít, mely az alispán vezetése alatt Kehidára menjen Deákot a követségre felkérni.

Márczius 17-én Zala mindkét követe lemond, hogy Deáknak helyet engedjenek.

Márczius 18-án Batthyány kijelenti, hogy Deákot megvárja, addig a független, felelős miniszteriumot nem alakítja meg.

A »Pesti Hirlap« márczius 21-én ezt írja: »Deák Ferencz Pozsonyba megérkezett. Megnyugvással és bizalommal van függesztve reá a közönség szeme, mely a legközelebbi napok villámzó eseményei közt káprázni és tévedezni kezdett.«

Ime a külső körülmények, melyek Deákot arra birták, hogy követséget és miniszterséget vállaljon. Vállaljon annak daczára, hogy hite és bizalma nem volt a jövőben. Annyira nem volt, hogy Pozsonyba érkezte után egy hét mulva márczius 28-án, midőn az egész nemzet örömmámorban úszott s lelkesült bizalommal ment a jövő elé, azt írta sógorának: »Hazánk talán nagyobb veszedelemben soha nem volt. Oroszok nyomnak el bennünket vagy ismét az ausztriai hatalom, vagy talán a legborzasztóbb anarchia: ezt csak Isten tudja!«

Halandó embernek nem adatott élesebben és biztosabban látni a jövendőt.

Miniszterré lőn s miniszter maradt a Batthyány-kabinet végeig és jelen volt az országgyülésen az évnek végeig Pozsonyban és Pesten. Debreczenbe nem ment kezdetben azért, mert nem tudott s később mert nem akart menni. Bár semmi adat sincs arra, Deák vérmérséklete kétségtelenné teszi, hogy ápril 14-dike után nem maradt volna Debreczenben s nem ment volna oda semmi esetre. Arra azonban van adat, noha nem Kónyi gyüjteményében, hogy ő Kossuthot semmi esetre se akarta volna gátolni abban a fenséges munkában, mely folyt a csaták mezején először az alkotmányért, azután a nemzeti becsületért.

De mi szerepet töltött be hát Deák Pozsonyban és Pesten? Oly kérdés, melyet e kornak s e kor történetének mélyebb búvárlója mindenesetre fölvet.

Egészen furcsa, mai napság alig érthető jelenségek állanak előttünk Kónyi könyvében, melyek a parlament ingadozását bizonyítják egész az év végeig – a fölött, vajjon Kossuth iránya fogadtassék-e el vagy Deák iránya.

Az udvarhoz és a főherczegekhez Deák megy a törvényjavaslatok elfogadásának kieszközlésére.

Az osztrák birodalmi gyüléshez követül őt küldi a parlament.

Európához manifesztumot küldeni őt kérik fel.

A néphez proklamácziót intézni őt akarják kényszeríteni.

Windischgrätz herczeghez, ki győzelmes hadak élén jön az ország fővárosát elfoglalni, őt küldi az országgyülés békekövetségbe általános felhatalmazással s minden részletes utasítás nélkül.

Felszólalásainak mindig enged a többség s nyugodt, de erélyes szavával mindig le tudja fegyverezni egy pillanatra a parlament forradalmi elemeit.

Kossuth mindent fényesen keresztül visz a parlamentben, a mit akar s Deák mellé is mindig oda áll a többség, valahányszor felszólal.

Kossuth és Deák soha nyiltan összeütközésbe nem jönnek; egyiket vagy másikat elejteni a parlamentnek soha sincs alkalma; a két férfiu se nem követi egymást, se nem mérkőzik egymással. A mi bizonyítja, hogy girondi és montagnard egyik se volt s a hazafiságban mindakettő magyar volt egészen.

Minden fény, minden dicsőség s a korszakokra szóló nagy tettek minden emléke Kossuth nevéhez és működéséhez van kötve s méltán, de azért Deák is nagy dolgokat mívelt, melyekre azonban a véres lázadások s a nagy függetlenségi harczok idején a nemzetnek nem lehetett figyelni.

Bizonyosnak látszik, hogy néhány nagy államjogi alaptörvényt Bécsben nem fogadtak volna el Deák befolyása nélkül s az úgynevezett kamarilla előbb megrohanta volna a rendes hadsereggel hazánkat s a szervezkedésre alig engedett volna annyi időt is.

Az pedig egészen bizonyos, hogy a parlament szélső ellenzéki elemei a nemesi középosztálynak óriási károkat okoztak s az egyházat is súlyosan megtámadták volna, ha Deák a maga erélyével és megingathatlan elmeerejével útjukat nem állja. Nagyon szép és nagyon tanulságos az a több mint tíz beszéd, melyet Deák a legviharosabb napokban a magyar középosztály s az egyház védelmére teljes sikerrel tartott.

S ki tagadhatná, hogy függetlenségi harczunk erejének nagy részét tette a nemességnek lelkes csatlakozása s az egyháznak legalább is jóakaró semlegessége? S a nemesség nagy része nem kergettetett volna-e Ausztria karjaiba s nem követte volna-e a pozsonyi konventikulum főurait, ha vele úgy bánnak a parlamentben, mint a hogy néhány rajongó akart a franczia nagy forradalom mintájára?

Magánjogunk s alkotmányunk történetének búvárai egykor felismerik s kimutatandják Deák érdemeit, melyeket e férfiu, kiben egy csepp forradalmi vér sem volt, még a forradalom lázában is szerezni tudott.

Kónyi gyüjteményének második nagy része az októberi diploma történetével foglalkozik. Ebben Deáknak nem volt szerepe. De óriási szerepe volt igazságszolgáltatásunk érdekeinek s a nép benső nyugalmának megvédelmezése körül 1860-ban, 1861-ben. Meglehetősen elfelejtett nagyon becses beszédeket hoz itt Kónyi napvilágra.

A FELIRATOK.

(Országgyülési visszaemlékezés.)

I.

Az ujabb alkotmányos korszak óta, ide értve az 1861-iki kisérletet is, kilencz felirat jutott el a képviselőháztól a királyhoz. A tizedik a mostani, melyet Jókai Mór szerkesztett. A kilencz közül ötöt egyenesen Deák Ferencz szerkesztett, részint sajátkezüleg írva, részint másoknak tollba mondva, kettőt pedig, ugymint az 1869-ikit és 1872-ikit, ő sugalmazott s egyenesen helybenhagyott. Csakis két s a mostanival, az 1881-ikivel együtt három felirat az, melyhez Deák már nem szólhatott.

Az 1861-iki első felirat sorsa viszontagságteljes volt s ehhez egy nagyon szomoru emlék is van kapcsolva, melyet azonban kevesen tudnak vagy rég elfelejtettek már.

Ezt a feliratot egész terjedelmében Deák Ferencz írta saját kezével. Irta pedig az 1861-ik év ápril utolsó s május első napjaiban.

Deák legbensőbb tanácsát ekkor Szalay László és báró Kemény Zsigmond képezék. Olyan fontos dolognál, minő akkor a felirat volt, ezekkel közlé nézetét s mielőtt a megszerkesztett művet annak idején nyilvánosságra hozta volna, azt ezeknek megmutatá. Nyilván azért, hogy észrevételeiket meghallgassa s netalán helyes megjegyzéseiket elfogadja. De észrevételek és megjegyzések rendszerint nem voltak, ha voltak is, a művet helyeselték.

A hatvanegyediki feliratot Deák eleintén beszédnek szánta. Beszédeit ugyan ő előre megirni nem szokta, de most szükségesnek látta a kivételes eljárást. Tudta, hogy az országgyülés nagy része s esetleg a többség ő utána megy, ő rá hallgat; tudta, hogy Bécsben és az udvarnál a magyar alkotmány alapjára áttérni még nem hajlandók, Schmerling már akkor megkészíté a februári alkotmányt, mely Magyarországot is a Reichsrathba akarta terelni, tehát Deák minden általa kiejtett szót kétszeresen fontosnak tartott, nehogy a bekövetkezendő s előre látható ujabb szakitásért Európa előtt Magyarország tétessék felelőssé.

De más oka is volt arra, hogy felirati indítványnyal s már megszerkesztett felirati javaslattal elő ne álljon. Ugyanis az országgyülésen nem az ő pártja volt többségben, hanem a határozati párt, melynek vezére gróf Teleky László volt. A feliratok készítése erre kiküldött bizottságok által szokott történni s a képviselőháznak a javaslat külön jelentés mellett bemutattatni. Deák maga legkevésbbé tért volna el e szokástól, melyet az 1848-ik gyakorlat is szentesített. S aztán a határozati párt feliratot küldeni s Ferencz József császárral szóba állani nem is akart. Hogy állott volna tehát elő Deák kész felirati javaslattal, midőn egyáltalán nem volt bizonyos, hogy a képviselőház általában akar-e feliratot, sőt előreláthatólag azt lehetett bizonyosnak tartani, hogy a világos többség megmarad a határozatnál.

Ezért készített Deák pusztán csak beszédet.

Május 3-án szokatlan időben kereste fel Deákot gróf Teleky László. Olyan időben, korán reggel, a mikor biztos volt arról, hogy Deáknál nincs látogató.

– Mutasd meg nekem Feri, – mondá Deáknak – minő beszéddel akarod te a tárgyalást megkezdeni?

Deák és Teleky contemporaneusok valának, ifjukori barátok s egymással teljes bizalmas lábon.

Deák minden vonakodás nélkül szokott kedélyes szivességével megmutatá kész beszédét Telekynek.

Teleky az asztalra könyökölve, komor arczczal hallgatá végig. Nem mozgott, nem sétált, szokott idegességének semmi jelensége se mutatkozott.

Mikor a felolvasásnak vége lett: Teleky még több ideig hallgatott és gondolkodott. Végre azt mondá székéről felkelve Deáknak:

– Feri, mondanék én neked valamit; ne a magad nevében mondd el ezt a beszédet, hanem valamennyiünk nevében terjeszd elő, mint felirati javaslatot. Az »én« helyett tedd oda ezt a szót: »mi«. Egyebet nem kell rajta változtatni.

Deák nagyot nézett. Komor, fenséges arczával rábámult Telekyre. Meg nem foghatá, miért tanácsolja ezt épen Teleky, ki semmiféle feliratot nem akar s a határozati pártnak vezére. Teleky maga is észrevette Deák kételyét s nagy komolysággal mondá:

– Nem ok nélkül mondom ezt, megfontoltam jól.

– Jól van, – mondá Deák, – meggondolom a dolgot magam is, de ha elfogadom is javaslatodat, itt-amott némi változtatást kell tenni a beszéden.

Teleky ekkor elhagyta Deákot s pár napig nem találkoztak egymással. Másnap, május 4-én volt egy néhány perczig tartó képviselőházi ülés, de aztán 7-ig nyilvános ülés nem tartatott.

E három nap alatt Teleky sötét sejtelmeket és még sötétebb szándékot forgatott agyában. Sajátságos búskomorsággal búcsúzott el barátaitól és rokonaitól, kikkel ez idő alatt találkozott. A 7-iki ülés előtt találkozott Deákkal s kérdé tőle:

– Tehát csakugyan felirati javaslatként fogod előterjeszteni beszédedet?

– Úgy.

– Holnap?

– Holnap, – felelte Deák.

Teleky melegen és erősen megrázta Deák kezét s szó nélkül elváltak.

A bekövetkező éjszakán gróf Teleky László agyonlőtte magát s másnap reggel Deák Ferencz reszkető ajakkal s fátyolozott hangon nagy megindulással mondá, hogy: »A haza veszteségén kivül ő egy ifjukori hű barátot vesztett s a fájdalom első rohama alatt neki lehetetlen tanácskozni.«

A tárgyalás elnapoltatott. A nagy hazafit temette a haza. Deák csak május 13-án terjesztheté elő felirati javaslatát. Negyven napig folyt e fölött a felirati vita. A felirat a többségben levő ellenzék módosítványaival küldetett fel Bécsbe junius 25-én. Öt napig az udvar a fölött tanácskozott: elfogadhatja-e a fejedelem a feliratot. Az lett a határozat, hogy nem fogadja el. Gróf Apponyi György országbiró és Ghyczy Kálmán felbontatlanul hozták vissza. A képviselőház julius 5-én Hunkár Antalnak, a legvitézebb inzurgensnek indítványára azt határozta, hogy Deák eredeti felirati javaslatát küldjék fel a fejedelemhez.

Ez az, melyet még gróf Teleky László is látott. E felirat csakugyan elfogadtatott a fejedelem által. Sikere, mint tudjuk, nem lett.

A Deák és Teleky közti titkos beszélgetés történetét maga Deák Ferencz beszélte el két évvel később Németh Albertnek. Annak igazságában tehát kételkedni nem lehet.

Az 1861-iki országgyülés második felirata óriási mű, mind tartalmára mind terjedelmére nézve. Mióta alkotmány van és feliratok vannak, ily terjedelmes feliratot egyetlen parlament se intézett fejedelemhez.

Az igaz, hogy hasonló viszonyok nem is fordultak elő nálunk s talán másutt sem.

A leirat az első feliratra kelt julius 21-én s kihirdettetett a képviselőházban 22-én. A julius 6-ika és 21-ike közti időben báró Vay Miklós lemondott a kanczellárságról, mert a februári pátens kötelező voltát Magyarországra nézve elismerni nem akarta. Helyére gróf Forgách Antal jött. A leiratot már nem Vay és Zsedényi, hanem Forgách és Beke ellenjegyezték.

A leiratot 23-án kapta kezébe Deák s a felirati javaslat készítését 25-én kezdte meg. És dolgozott e művön szakadatlanul tizenhárom napig, majdnem két hétig. Augusztus 6-án lett vele készen.

E mű, mint akkor valaki kiszámítá: 99,170 betüből áll s terjedelmére nézve akkora, mint politikai napilapjaink szokott vezérczikkeiből 25–30 darab összevéve. E mű úgy van megírva, hogy ezt egyszeri felolvasása után az egész képviselőház egyetlen felkiáltással elfogadta s nem találkozott képviselő sem a szélső jobbon, sem a szélső balon, a ki egyetlen szava ellen felszólalt volna. Deák ugyan páratlan könnyüséggel és soha senki által felül nem mult szabatossággal fogalmazott, de ily nagy államokiratot oly gondosan megfogalmazni mégis csak nagy munkával és sok idővel járt.

Beszélték akkor, hogy az alaki szerkesztést Szalay László végezte, valamint később beszélték Deák néhány művéről, hogy azt Csengery Antal szerkeszté. A mit Deák szerkesztett, azt Szalay és Csengery művével összetéveszteni nem lehet. Deák irálya, valamint beszéde is egészen sajátságos, mely mindenki irályától és beszédétől könnyen megkülönböztethető.

A második felirat szerkesztésének külső körülményeiről elmondom azt, a mit tudok. Kicsiny dolgok ugyan, de a mainál nagyobb idők és nagyobb férfiak jellemvonásai. S azok a kicsinységek gyakran szebbek, mint napjaink nagyságai.

Deák az Angol királynő vendéglőben, szokott szobájában lakott. Ott készité művét. Julius és augusztus éktelen forró napokkal köszöntött be, de azért fürdőzni természetesen nem lehetett. Künt a vármegyéken tatár módra ment a katonai adóvégrehajtás, Olaszországban dicsőséges harczokat vívtak menekültjeink az olasz egységért, Kossuth és társai európai szövetséget készítettek Ausztria ellen, Bécsben Magyarország uj divatu bekeblezését csinálták, az országgyüléssel végezni kellett gyorsan. Így akarta az udvar is, de nem bánta a nemzet sem, ha vége lesz a meddő tanácskozásnak.

Deák magához rendelt egy-egy országgyülési elnöki titkárt. Többnyire Juraszek Ferencz barátom s később volt képviselőtársam volt ott, ki akkor Ghyczy Kálmán elnök mellett fungált. Deák maga írta művének legnagyobb részét, de ha elunta az írást, toll alá diktálta az oda rendelt elnöki titkárnak.

A reggeli séta után Deák nyolcz, néha fél kilencz órakor rögtön a dologhoz látott. S dolgozott egyfolytában délig. Akkor lement ebédelni. Ebédnél barátaival beszélgetett. Délután három órakor ismét munkához ült s dolgozott esti hét-nyolcz óráig. Ekkor ment ki sétálni.

Természetesen szivarfüstnél folyt a munka. Az ő szájában a szivar soha sem aludt ki. Kellett füstölni a titkárnak is. Ott volt a szivar nyaláb számra skatulyában. Deák rendesen két harmadát szivta el szivarjának szivó nélkül, akkor félretette, de nyomban ujra gyujtott.

A nyári forróság igen nagy volt. A nagy meleg iránt Deák nem volt érzéketlen, se közönyös. De a titkár nem feszélyezte őt. Letette kabátját, mellényét és vastag fekete selyem nyakkendőjét. Egy-rét ingben dolgozott, természetesen bezárt ajtóknál. Ha egyszer ajtaját bezárta, kopogtathatott ott a magyar birodalom legnagyobb ura vagy legelső államférfia, az »öreg ur« írt vagy diktált tovább, néha hangosabban, mint szokott, de azért az ajtó meg nem nyilott.

Benső barátainak mindamellett tett némi engedményt. Megengedte ugyanis, hogy ebéd után felmenjenek hozzá lakására s délután három óráig nála társalogjanak. Ekkor ő is anekdotázott. A feliratról beszélni nem engedett, sem maga nem beszélt semmit.

Leggyakrabban látogatták zalai követtársain s néhány kisebb nevü férfiun kivül Szalay László, báró Kemény Zsigmond, Klauzál Gábor, Szentiványi Károly, gróf Andrássy Gyula, Lónyay Gábor és Menyhért, Bittó, Csengery, báró Eötvös József, Gorove, Kazinczy Gábor, Bónis Samu, Ghyczy, Justh József, Somssich Pál, Trefort, Bezerédy László, az öreg Bernáth Zsigmond, Hunkár Antal és többen.

Egy délután a következő mulatságos jelenet történt.

Pontban három órakor Deák órájára nézett s a titkárnak szólt. Ez volt a jeladás arra, hogy az uraknak távozni kell. Azok el is siettek s egy percz alatt üres volt a társalgó terem. Deák nyugodtan leült asztalához és írt.

A mint egyszer gondolataiba mélyedve a legnagyobb buzgalommal dolgozik, szobájának egy sarkából rettenetes hortyogás üté meg fülét. Oda néz haragos szemöldökkel s látja, hogy a kényelmes karos székben Klauzál Gábor ül és aluszik. Feje hátraszegve, jóságos komoly arcza a plafont felé fordulva, hortyog hatalmasan. Ő bizony még akkor aludt el a nagy melegben, mikor ott volt a társaság s mikor az »öreg ur« kizárta barátait, ő észrevétlenül ott maradt a sarokban s aludt tovább.

Deáknak egy futó mosoly vonult el ajkai körül. Fölkelt, odament Klauzálhoz, forradalmi minisztertársához, megfogta vállát, megrázta becsületesen s midőn Klauzál fölébredt, ezt mondá neki:

– No eredj Gábor te is a többi után, orgona kiséret mellett nem szokás feliratot készíteni.

Augusztus 6-án kész lett a felirat. 7-én Deák közölte barátaival. 8-án felolvasta a képviselőházban. A felolvasás negyedfél órán át tartott szakadatlanul. Felolvasás közben Deákot két izben Szalay László váltotta fel. De több mint kétharmadát Deák olvasta, Szalayra alig jutott egyharmada.

Hol vannak e felirati javaslatok kéziratai?

Az elsőé, mely egészben Deák sajátkezü kézirata, Dániel Pál barátom birtokában van. Deák maga adta neki e szavakkal:

– Ne Pali, neked adom, nálad bizonyosan nem hányódik el, mint nálam. Majd ha kérem, add vissza.

Sohase kérte vissza.

A második felirat kézirata talán a 61-iki országgyülés iratai közt feltalálható. E kézirat némely részben másnak s leginkább Juraszek Ferencznek keze irása.

II.

Az 1865-iki országgyülés koronázó országgyülés volt. De mielőtt a koronázásra rá került volna a sor: előbb még a porosz-olasz szövetség ellen végig kellett harczolni a háborut, el kellett veszteni a königgräczi ütközetet, sőt a magyar emigrácziónak is egy betörő hadcsapatát Klapka vezérlete alatt látnunk kellett az ország határszélein.

A koronázás előtt három feliratot kellett a képviselőháznak felküldeni.

Miniszterium nem volt. E helyett Majláth mint korlátnok, Sennyey mint tárnokmester képezték a kormányt. Erdély és Horvátország s Fiume és a Határőrvidék nem volt jelen az országgyülésen. Az ország abban az állapotban vala, melyben Bach és Schmerling hagyta.

Az 1861-iki feliratoknak az az eredményük volt a 65-iki választásoknál, hogy tizenöt-húsz képviselőt kivéve, csaknem minden jelölt azzal a világos programmal lépett föl, hogy ő Deákot fogja követni. De azért az országgyülés elején mindjárt négy párt alakult. A szélsőbal, mely Magyarország és függetlenségét írta zászlójára, melyben az emigráczió tagjai: Simonyi Ernő, Irányi Dániel, Helfy stb. még nem vehettek részt, s melyet Kállay Ödön, Madarász József és Böszörményi László vezettek. Továbbá a szélső jobb, az akkori kormánypárt, gróf Apponyival az élén, harmincz-harminczöt tagból állva. Ez a főrendiházban oly erős volt, hogy Deák egyik felirata csakis négy szótöbbséggel győzhetett. Továbbá a valódi Deákpárt, melyet jobbközépnek is neveztek, végre a balközép, élén Tiszával, Ghyczyvel, Nyáry Pállal, Bónis Samuval. Ezt tigrispártnak nevezte el 1866. januárban Ludasi Gans Mór az Apponyi-párt lapjában, a »Magyar Világ«-ban s e név a koronázásig rajta maradt. A tigrispárt mintegy kilenczven tagból, a Deákpárt mintegy száznyolczvan tagból állott.

Az országgyülés deczember 10-re volt összehíva. Alakuló pártgyülését a Deákpárt 1866. január 22-én tartá az Európa vendéglőben. Pártelnökké Klauzál Gábor választatott. Ezután a tagok összeirták magukat. Voltak 181-en. Bánó József azt jelenté, hogy egy társaságban 20 balközépi férfiu kijelenté, hogy ő is idejönne, ha meghivnák őket, egy másik képviselő kijelenté, hogy Ghyczy Kálmán is hajlandó volna meghivásra idejönni. Deák azt mondá e kijelentésekre:

– Nem vendégséget tartunk mi, hova meghivásra kell megjelenni, e kör nem zárt kör, ide mindenki bejöhet s ha őszintén hozzánk csatlakozik: szivesen fogadjuk.

Ugyanezen az értekezleten indítványozta Deák, hogy egy felirati bizottság alakíttassék. E bizottság harmincz tagból volt összeállítandó, kik közé tizenkilencz deákpárti, kilencz balközépi és két szélsőjobb indítványoztatott. A szélsőjobbról gróf Apponyi György és Bartal György voltak a jelöltek.

Két nap mulva, január 24-én, a balközép is alakuló gyülést tartott a Tigris vendéglőben. A 30-as bizottságot ők is elfogadták, a pártarányt e bizottságban ők is helyeselték, de a Deákpárt kijelölt emberei közül csak 9-et fogadtak el, a többire nézve kinek-kinek szabad elhatározására bizatott a szavazás. Szavazhattak a kijelöltekre vagy másokra. A szélső jobbot egészen kihagyták s báró Kemény Zsigmond ellen, továbbá Fest Imre, gróf Csáky László és Kandó Kálmán ellen nagy agitácziót csináltak.

Mindamellett az Európa vendéglőbeli lajstrom nyert többséget január 27-én. Legkevesebb szavazatot Jókai Mór nyert, mert a Deákpárt meg ő rajta akart báró Keményért boszut állani.

A felirati bizottság már megalakult s működését meg is kezdé, mikor ő felségeik január 29-én Budapestre jöttek. Épen uri bál volt az Európa nagytermében. A császárné kiséretéből többen óhajtottak volna ott megjelenni s a császárné főudvarmestere ezt közlé a rendezőséggel. A rendezőség néhány tagja azonban kijelenté, hogy udvari emberekkel és katonatisztekkel ők együtt nem mulatnak s igazi honleányok nem tánczolnak. Megjegyzendő, hogy az Almássy összeesküvés áldozatai akkor még a börtönt szenvedék. No hiszen, lett erre az udvarnál rettenetes riadalom. Az udvari személyzet nem akart kevesebbet, mint hogy a fölségek rögtön pakoljanak s menjenek Bécsbe, a magyar rebelliseket pedig vasra kell verni. Midőn a császárné megtudta e báli botrányt, mint a bécsi lapok nevezték, kezét tördelve így kiáltott fel: »Mein Gott, was werden die Herren Erzherzoge dazu sagen?« (Istenem, mit mondanak ehhez a főherczegek.)

A felirati bizottság az akadémiában tanácskozott. Elnöke volt gróf Andrássy Gyula, előadója: Csengery Antal. A felirati javaslatot készen Deák Ferencz terjeszté elő. Ezt minden tag számára lelitografálták, de minden tag becsületére fogadta, hogy a bizottság tárgyalásait s a felirat szövegét titokban tartja s a hirlapoknak oda nem adja. Midőn e miatt egykor valaki a deákpárti körben zugolódott, azt felelé Andrássy gróf:

– A titoktartást megfogadtuk, meg is álljuk; ki szeretné a nyulpecsenyét, ha akkor hoznák az asztalra, mikor a nyulat nyúzzák?

A felirati javaslat egészen Deák műve. Néhány lényegtelen módosítással elfogadta a bizottság, február 8-án előterjesztetett a képviselőházban s tárgyalása 15-re kitüzetett. Előadója a házban Csengery volt.

Érdekes és izgalmas napok voltak ezek is.

A felirati bizottságban egy kínos jelenet történt egyszer. Deák Ferencznek és gróf Apponyi Györgynek rettenetes összeütközése.

Apponyi a bizottságban egy hosszabb módosítványt adott elő, mely elburkoltan az októberi diploma elfogadását s Magyarország alkotmányának erre alapítását tartalmazta.

Kemény Zsigmond felszólítá Apponyit, hogy ne beszéljen ilyen burkoltan s adja elő nézetét világosan.

Apponyi aztán előadá, nézete szerint az októberi diploma a legnagyobb vivmány, melyet elérhetünk s melyre számíthatunk.

Deák erre rettentő haraggal fölállott s tartott egy olyan beszédet, a minőt ő se tartott soha. Elszámlálta a konzervativ párt bűneit s összetörte Apponyit, az egykori alkanczellárt úgy, hogy az többé Magyarország politikai közéletében nem szerepelt. Azt mondá a többek közt, hogy a magyar nemzet ellen sem magyar, sem idegen ezer év óta nagyobb bűnt nem követett el, mint azok, kik az illir mozgalmat felszították s a 48-iki eseményeket, tudva, szándékosan előkészítették. S most – úgymond – mikor a nemzet és fejedelem ujra azon az úton van, hogy egymást megértse, most ismét előállanak azok a férfiak, hogy útját állják az üdvös közeledésnek. Engesztelhetlen haragja s a legsúlyosabb érvek özöne borítá el szavai alatt a konzervativ párt férfiait.

Tartott vagy egy óráig a beszéd. A jelenlevők elképedve hallgatták. Apponyi reszketve, halotthalványan ült székén. Deák után sokáig senki se szólt. Később Apponyi fölkelt s távozni készült. Távozás közben mondá:

– Félek, hogy gyönyörü csikóimnak, miket a koronázásra tanittattam be, nem vehetem már hasznukat.

Deáknak e beszédét a világ legnagyobb és legszebb szónoki művének mondák a jelenvoltak. A beszéd nincs meg. Gyorsíró nem volt jelen. Jókainak, ki jelen volt, csak később jutott eszébe jegyezgetni. A legszebb részeket ő sem jegyezheté fel. De azért az ő jegyzetei némi halvány képet nyujtanak a beszédről. Abban az időben – jól emlékszem rá – szájról-szájra menve a beszéd sok része köztudomásuvá vált. Másnap mondá Jókai, czélozván arra a körülményre, hogy Apponyiék lapja mindig a tigris-pártot – a balközépet – támadá:

– Apponyiék addig kerülgették a tigriseket, míg rábukkantak az oroszlánra.

Valóban úgy is történt.

A felirati általános vita február 20-ig tartatott, a részletes 24-ig.

Február 22-én a részletes vitánál tartá Deák legnagyobb és legszebb beszédét azok közt, melyek ránk maradtak.

A beszédnek óriási hatása volt. E beszéd volt a konzervativ pártnak akkor halotti beszéde. Ettől kezdve az Apponyi-párt örökre megszünt. Tagjai elszéledtek, a parlament tárgyalásaiban többé részt nem vettek s még a koronázás után a következő országgyülésre se vállaltak mandátumot.

– E beszéd után, – mondá nékem Ürményi Miksa később, – e beszéd után csak mi ketten, gróf Zichy Nándor és én maradtunk a parlamentben s vállaltunk mandátumot, hogy legyen mégis hírmondó az egykor oly hatalmas konzervativ pártból.

Báró Sennyey bejött ugyan a parlamentbe 1872 őszén, de külön pártot nem alakított. A külön konzervativ párt csakis 1875 tavaszán, a fuzió után, alakult meg, a 66-iki feloszlástól épen kilencz esztendőre. De három év mulva ez is meghalt a nélkül, hogy e három év alatt is élt volna. 1878-ban egyesült a középső ellenzék elemeivel s alkotá az egyesült ellenzéket.

A 65-iki országgyülés első felirata tehát a konzervativ párt megszünéséről nevezetes. De e felirat részletes tárgyalása alatt még egy más érdekes dolog is történt, mely azonban sokkal kevésbbé maradt emlékezetben.

Erdélynek külön országgyülése volt 1865-ben. A 48-iki törvényekkel ugyan ez ellenkezett, de az udvar a 48-iki törvényeket épen nem akarta úgy egyszerüen végrehajtani. Az Erdélylyel való uniót is csak az esetben volt hajlandó megszivlelni, ha azt még egy országgyülés, mely képviseleti alapon jön össze, helyben fogja hagyni.

Helyben is hagyta s most már nem volt tettleges akadály abban, hogy az erdélyi képviselők is Budapestre jőjjenek.

1848. óta először! Tizennyolcz esztendő óta nem látott Budapest erdélyi képviselőt.

1866. évi február 22-én jelent meg az első. Épen Deák nagy beszédének napján.

Gyula-Fehérvár egyik képviselője volt ez. Fiatal ember, középmagas termettel, kopaszodó homlokkal, de mosolygó arczczal. Egyszerü fekete díszben jelent meg ott a Nemzeti Muzeum dísztermében, a hol akkor a gyülések tartattak. De megjelenése harsogó éljenzésre ragadta a házat. Sok képviselő fölemelkedett helyéről, úgy adott hangot kitörő érzelmeinek.

E mosolygó férfiu, ez ifju törvényhozó pedig nem volt más, mint báró Kemény Gábor, a későbbi közgazdasági miniszter.

Sohase kapott többé oly egyetemes, dörgő éljent.

DEÁK UTOLSÓ BÉCSI ÚTJA.

(Visszaemlékezés 1867-re s az első nagy egyházpolitikai kérdésre.)

A kiegyezési tárgyalások alatt a hazai főpapság szenvedőlegesen viselte magát. Nem vélte időszerűnek kifogásait érvényesíteni az 1848-ik évi törvények ellen, melyek az egyház és iskola kormányzati ügyeinek vezetését is parlamenti felelős miniszterre bízták s a parlament interkonfesszionális ellenőrzése alá helyezték.

Az egész nemzetnek pártkülönbség által meg nem zavart egyetlen kivánalma volt a 48-iki törvények visszaállítása. Restitutio in integrum: ez volt a jelszó. A főpapság elég hazafias és elég eszélyes volt az ő külön álláspontját nem hangsúlyozni.

A bibornokprimás, Szcitovszky agg volt és beteges. A kiegyezés létrejöttét nem érheté meg, az országgyülés elején meghalt.

A főpapság nélkülözte szokott vezetőjét. Különben a konzervativ Apponyi-párttal tartott, de mikor ez Deák heves támadásai alatt széttöredezett, a főpapság is hallgatag maradt.

De nézetéről – mint a következés megmutatta – nem mondott le.

A kanczellár Mailáth György volt, ki, valamint báró Sennyey Pál tárnokmester is, a konzervativekkel tartott. Mailáth ismerte és helyeselte a főpapság külön nézetét. A mit csak kanczellárságának utolsó napjaiban árult el az esztergomi primás kinevezésével. Ámbár, s ezt itt hangsúlyoznunk kell, maga Mailáth nem erőltette a dolgot s egyáltalán nem exponálta magát a magas klérus programmja mellett.

1867. januárban már odáig érlelődtek a viszonyok, hogy a magyar felelős miniszterium kinevezésére került a sor. Belcredi állása meg volt ingatva s a korona Beust báró támogatása mellett is el volt határozva az alkotmányi és államjogi viszályt Deák Ferencz javaslatai szerint megoldani s az ország kormányát Deáknak és társainak adni át.

E helyzetben egészen természetesnek, a politikai ildom követelményeivel egészen összeférőnek volt tekinthető az üresedésben levő esztergomi érseki és primási állás betöltésével néhány napig várakozni s ily magas méltóságnak, ily nagy közjogi hatalomnak s ily nagy javadalomnak adományozását a néhány nap múlva kinevezendő törvényes kormányra hagyni s ennek engedni át.

Mindamellett Mailáth György a korona elé terjeszté, hogy Simor János győri püspök az esztergomi primási székre sürgősen neveztessék ki. A korona elfogadta a tanácsot s 1867. január 20-án aláírta a kinevezési okiratot.

Erről előzőleg se Deák Ferencz, ki otthon az ügyeket vezette, se gróf Andrássy Gyula, ki miniszterelnök leendett, se báró Eötvös József, ki a kultuszminiszteri tárczát volt átveendő, nem bírt tudomással.

Bécsi jól értesült lapok hozták a hírt január 22-ikén. Megjegyzendő, hogy a hivatalos lapok mind Bécsben, mind Pesten mélyen hallgattak a kinevezésről.

A kinevezés híre a Deák-párt köreiben nagy visszatetszést szült. Deák maga helytelennek mondá bizalmas körökben. Andrássy gróf épen nem csinált titkot neheztelő érzelmeiből. Vérmesebb deákpárti politikusok a klubban és a képviselőház folyosóin kijátszásról, meglepetésekről beszéltek. Készen volt a fulmináns hírlapi czikk, melylyel a Deák-párt főlapjában támadtatott volna meg a Mailáth-Sennyey-kormány e tapintatlanságért.

A czikket azonban Deák Ferencz nem engedte közzé tenni s általában tiltá, hogy ebből zajt üssenek, sérelmet formáljanak. A dolgon, mint mondá, úgy sem lehet változtatni, tehát csak kárral járna, ha mind a korona, mind az uj primás elkedvetleníttetnék.

Simor János kineveztetése csak tizennégy nap mulva, január 31-én tétetett közzé a bécsi hivatalos »Wiener Zeitung«-ban.

Itthon Deák Ferencz lapja agyonhallgatta a kinevezést, nem szólt róla se jót, se rosszat, csak az ujdonságokban vett róla két sornyi tudomást.

Simor János püspök eleve már Bécsbe hivatott. Mint akkor kiszivárgott a hír, neki nem nagy kedve volt a primási széket elfoglalni s csakis ő felsége hangsúlyozott kivánságára nyugodott bele a kinevezésbe.

De a midőn már belenyugodott, nem késett a magyarországi róm. kath. egyház sérelmeit a 48-iki törvényekben instituált kultuszminiszteri állás ellen formulázni. Már január utolján átnyujtott ő felségének egy erről szóló, gondosan kidolgozott promemoriát.

Az ebben kifejtett nézet s annak indokolása teljesen azonos azzal, melyet Schlauch Lőrincz szatmári püspök a 80-as évek elején terjesztett elő a Szent László-társulat egyik ülésén.

Eszmemenete legszűkebb vázlatban a következő:

A magyar király a magyarországi római kath. egyháznak legfőbb kegyura s mint ilyen, mint supremus patronus gyakorolja ez egyház fölött a fölségjogokat: a püspöki kinevezéseket, az egyházi javadalmak adományozását, az alapok, alapítványok és iskolák feletti legfőbb felügyeletet, a legfőbb fegyelmi jogot stb. Ámde a legfőbb patronátusi jogot az egyház ruházta a magyar királyra, de nem mint puszta államfőre, hanem mint »apostoli király«-ra. A minden más felekezet fölötti legfőbb patronátus csak a rex apostolicus-t illeti. Ez oly jelleg, mely specziális; oly jog, melyet a fölség nem gyakorolhat egy esetleg más vallásu miniszter közvetitésével s nem bocsáthat egy interkonfesszionális parlament ellenőrzése alá. A kultuszminiszter kinevezése s a róm. kath. egyház és iskolaügy legfőbb kormányzati ügyeinek erre bizása tehát nyilván sérelmes az egyházra, a miből következik, hogy vagy kultuszminisztert nem lehet kinevezni, vagy erre a róm. kath. egyház ügyeit nem lehet bízni, hanem ezeket ő felsége a felelős kormányon és parlamenten kívül a primás közvetítésével intézheti.

A promemoria e nézetet bőséges idézetekkel s történeti hivatkozásokkal támogatta s ő felségének különösen figyelmébe ajánlá az egyházhoz buzgón ragaszkodó őseinek dicső példáit.

Ez előterjesztés mély benyomást tett ő felségére. Meggyőzni látszott őt arról, hogy a magyar ősi közjoggal s az egyház valódi érdekével csak az a nézet hangzik össze, melyet Simor János primás fejt ki az előterjesztésben.

Ő felsége meghallgatá e tárgyban Mailáth György kanczellárt. Valószinüleg meghallgatott másokat is. A kanczellár egyenesen hivatkozott a 48-iki törvényekre, melyek visszaállítása a kiegyezés feltételét képezi s melynek csonkán való visszaállítása nem nyugtatná meg se a nemzetet, se a Deák-pártot; a 48-iki törvények pedig a róm. egyház kultur és iskolai stb. ügyeire kivételt nem tesznek s nem is engednek. Főleg e körül mozgott Mailáth érvelése.

Ez nem tudta eloszlatni ő felsége aggodalmait. Szükségesnek látta Deák Ferencz tanácsát is meghallgatni.

Deák erről a kanczellár által értesíttetvén, február 7-én a reggeli vonattal Bécsbe indúlt s oda érve, ott a Bécsben tartózkodó magyarok által a pályaházban nagy ovácziókkal fogadtatott. Még ez este fölkereste Mailáth Györgyöt, ki viszont őt látogatta meg a »Hôtel Frankfurt«-ban. Itt tudta meg Deák tüzetesen, miért hivatta őt ő felsége különösen.

Február 8-án tíz órakor fogadta ő felsége Deák Ferenczet. Ekkor kínálta meg formaszerüleg a miniszterelnökséggel s ekkor kérdezé meg véleményét a leendő miniszterek iránt is.

Mindezekről ezúttal nem akarok szólani. Csak a primás előterjesztéséről, melyet ő felsége maga is megismertetett Deákkal s melyre nézve tüzetes véleményét kérte, érintvén egyúttal azt is, minő véleményt adott erre nézve Mailáth kanczellár.

Deák Ferencz lényegileg a következő véleményt nyilvánítá:

Hogy a magyar király »apostoli« czíme szorosan mit jelent, ezt törvényeink nem határozzák meg s egész biztosan ő sem tudja. Valószinüleg czímnél nem sokkal több s királyaink a múlt századokban nem is használták – ha jól tudja – Mária Teréziáig. Azt azonban biztosan tudja, hogy a legfőbb patronátusi jog nem a »rex apostolicus«-t illeti, hanem a mindenkori államfőt. Ezt illeti most, midőn örökös királyságunk van, ezt illette a választott királyok alatt, sőt a mikor a fölségjogokat nem király gyakorolta, hanem gubernátor, t. i. Hunyady János: a legfőbb kegyúri, püspökkinevezési, egyházi adományozási stb. jogok ő általa is törvényesen, sőt egyenesen a római szentszék egyetértésével gyakoroltattak. Előfordult ugyanis, hogy az Álmos herczeg által alapított s fia vak Béla király által gazdagon dotált dömösi prépostság megürülvén, erre Hunyady János az esztergomi szent Tamás prépostját, István mestert akarta kinevezni s a javadalmat ennek adományozni, de V. Miklós pápa ebben megegyezni nem akart, hanem saját penitencziáriusát, a szent Remeték rendjéhez tartozó Valentinust óhajtotta kinevezni. A pápa nem hajolván, végre Hunyady János a pesti országgyűlésből 1450. évi junius 12-ről a pápának egy erélyes levelet írt, melyben szórul-szóra ezt mondá a többi közt: »Ita induxisse in animum, ita denique omnium generalem voluntatem esse, ut in dicta Ecclesia hosti prius, quam tali hospiti licebit portas patefacere, quippe libertate in regno finis, idem regno fiet. Proinde Beatitudo Vestra, si devotam sibi fide et officio, salvam cupit esse Hungariam, patiatur et liberam fore.« (Magyarul: »Ugy vagyok elhatározva s mindeneknek akarata az, hogy amaz eklésiába, t. i. a dömösi prépostságba, inkább ellenség jusson, mint ilyen vendég, mert ha vége lesz az ország szabadságának, legyen vége magának az országnak. Ha tehát Szentséged Magyarországot hűnek és engedelmesnek óhajtja: tűrnie kell, hogy szabad legyen.«) Véleményét Deák Hunyady János örökké igaz szavainak hangsúlyozása után ekként végezé:

V. Miklós római pápa e levélre elismerte Hunyady nézetének jogosságát. Ha tehát ő, a ki király se volt s annál kevésbbé lehetett apostoli király, mint választott kormányzó teljes joggal gyakorolhatá az összes legfőbb patronátusi és fejedelmi jogokat s ha ebben maga a római szentszék is teljesen megnyugodott: akkor ő felsége is nyugodt lélekismerettel kinevezheti a kultuszminisztert s gyakorolhatja ennek közvetítésével az egyházra vonatkozó felségjogokat.

A felhozott történeti példa nagy hatást tett ő felségére annál inkább, mert az nagyon találó volt az alkotmányviszályra is. Deáknak ezzel kapcsolatos egyéb fejtegetései teljesen meggyőzték őt és Simor János primásnak reprezentáczióját nyomban félretette.

Deák február 9-én jött el Bécsből.

Ugyanezen a napon Simor János ő felsége kezébe letette az esküt.

Február 10-én gróf Andrássy, báró Eötvös, Lónyay, Wenckheim és Horváth Boldizsár mentek fel Bécsbe.

Február 16-án visszalépett Mailáth s 17-én kineveztetett a magyar miniszterium. A kinevezési okiratot nem Mailáth szignálta.

Mind e részleteket, t. i. a Simor előterjesztésére vonatkozókat, maga Deák Ferencz beszélte el előttem s mások előtt. Báró Eötvös József és Csengery Antal naplóiban, különösen Csengeryében meg kell örökitve lenni ez esetnek.

Midőn elbeszélte: elbámultam amaz emlékező és itélő tehetségen, mely képes volt ő felségének rögtönözve e kérdésben a legmeggyőzőbb érvet előhozni s miután Hunyady János ezen leveléről én addig sohase hallottam semmit, kérdém tőle, hol lehet azt a levelet olvasni:

– Arra már biztosan nem emlékszem, – mondá, – hanem vedd elő Kelemen Historia Juris Hungarici Privati könyvének első kötetét s a Johannes de Hunyad Gubernator czím alatt marginalis jegyzésben megtalálod, hol olvasható a levél.

Deák ez után még tizenkét nap hián kilencz esztendeig élt, de többé sohase látogatta meg Bécset. Beszélt ugyan a királylyal még többször is, de mindig Budán a királyi palotában vagy vendéglőbeli lakásán Pesten, a mikor a király látogatta meg őt.

EGY DEÁK-ADOMA.

Sok adomát adnak szájról-szájra, melyről azt hiszik és vallják, hogy az Deák Ferencztől származik, melynek azonban Deák soha hírét se hallotta. De viszont Deáknak is sok adomája jár szájról-szájra jó vagy rossz alakban, gyakran eltorzítva, gyakran eredeti, egyszerü alakjából s találó jelentéséből teljesen kiforgatva. Zichy Antal is egykor egy Deák-adomát szőtt parlamenti beszédébe, melylyel demonstrálni akarta, hogy Deák miként vélekedett a vármegyéről s miként azokról, kik a megyerendszert a negyvenes években üldözőbe vették. A Deák-adomát azonban nem igazi alakjában adta elő.

Sietek megjegyezni, hogy Zichy Antal nem akarta az adomát kiforgatni, sőt annak egészen helyes értelmét s jelentőségét akarta a parlament előtt feltüntetni. Hanem hát, az adoma is, ha igazi, saját alkatu költői mű, melyben meg kell lenni a mese egyszerüségének és plasztikájának s az epigramma szellemszikrájának és élességének. Deák adomái különösen kitünők e tekintetben, de Zichy Antal előadásából az adomáknak épen e kitünősége hiányzott.

A Deák-adomák kétfélék.

Voltak Deáknak pikáns és nem pikáns adomái, melyeket ő a magán és társaséletből ellesett, vagy másoktól hallott, a melyeket ő minden konkrét alkalmazás nélkül pusztán kellemes időtöltésül, társaságának mulattatására szokott elbeszélni. Czélszerű, ha az ily adomák is lehetőleg azzal a czikornyátlan egyszerüséggel adatnak elő, melynek Deák példányszerű mestere volt annyira, hogy összes íróink és közférfiaink közül alig lehet valakit e tekintetben hozzá hasonlítani. S különösen nyelvének és beszédmódjának magyarossága az, mely megérdemli, hogy íróink és elbeszélőink lelkiismeretesen tanulmányozzák és kövessék. Természetes azonban, hogy nincs valami szembeötlő abban, ha az ilyfajta adomákat kiki az eredetitől többé-kevésbbé eltérő alakban adja tovább.

Egészen másként kell tekintenünk Deák más fajta adomáit.

Deák ugyanis klubban vagy magán tanácskozásban nem egy politikai és irodalmi kérdést gyakran egy élczes ötlettel vagy egy alkalmazott adomával vagy egy szándékosan előidézett komikus helyzettel döntött el vagy világosított meg. Az ily ötletek vagy alkalmazott adomák azok, melyek különösen megérdemlik a Deák-adoma nevet. Ezek gyakran nagy politikai bölcseséget tartalmaznak, gyakran hosszu és komoly gondolkodásnak s mély megfigyelésnek néhány szóban kifejezett becses eredményei. S hasonlítanak gyakran az emberiség nagy gondolkozóinak úgynevezett »bölcs mondás«-aihoz.

Az e fajta adomákhoz tartozik az is, melyet Zichy Antal a parlamentben elmondott s jó czélzattal ugyan, de nem egészen hű alakban mondott el. Hiányzott adomájából a valódi plasztika s az adoma epigrammai éle se volt egészen az igazi.

Az adoma az én tudomásom szerint lehető hűséggel a következő:

Deák a negyvenes évek elején – mint később is – – igen jó bizalmas viszonyban volt az akkor úgynevezett czentrálistákkal, kikhez báró Eötvös József is tartozott. Ezek különben mind az általa vezetett nemzeti oppoziczióhoz tartoztak, de e pártban külön árnyalatot képeztek. Ők a parlamentáris kormányzat és miniszteri felelősség behozására törtek, de a municzipálisták elleni eszmecserében a vármegyék hibáit, gyöngeségeit, visszaéléseit rikitó szinekben festegették s gyakran megtámadták a vármegyékben azt is, a mi ezekben jó és üdvös volt. Deák ezért gyakran megintette, nem egyszer élczeinek tárgyává tette őket.

Báró Eötvös a »Falu jegyzője« czímű regényét egyenesen a vármegye-rendszer ellen írta s a mi vétek, bűn és visszaélés a kiváltságos nemesi osztály által a vármegyében valaha elkövettetett, azt egyetlen vármegyében személyesítve tárta a közönség elé a regényben. Mikor a regény készen volt, annak egy díszes kötésü példányát személyesen elvitte Deákhoz, átadván azt baráti emlékül s megkérvén Deákot, hogy ha elolvasta, mondja meg róla véleményét.

Abban az időtájban jelent meg dr. Máttyus-tól a lovakról egy különben becses szakkönyv, melynek ez volt a czíme: »Lótudomány.« E könyvnek czímlapján le volt rajzolva egy beteg ló s erre rá volt rajzolva mindennemű betegség, mely a lovakon csikó koruktól fogva vénségükig előfordulhat. Mindennemü belső és külső betegség.

Deák rögtön elolvasta báró Eötvös irányregényét s midőn pár nap mulva báró Eötvös őt meglátogatá s a regény felől véleményét kérdezé, Deák nem felelt egyenesen, hanem eszében tartva azt, hogy báró Eötvös minden elképzelhető megyei visszaélést egy megyére alkalmazva, élénk költői tehetséggel felhord a regényben, egész komolysággal oda fordul Eötvöshöz:

– Ismered Máttyus Lótudományát?

Báró Eötvös megütközve feleli:

– Nem ismerem.

Deák erre előveszi Máttyus könyvét s a czímlapot s azon a beteg lóalakot mutatva, ezt mondja:

– Nézd barátom, mind ez a lóbetegség előfordul, hanem azért ilyen ló nincs a világon s nem is volt.

Báró Eötvös, a költő, a tudós s az államférfi egy szót se szólt többé, mert ebből teljesen megértette, miként vélekedik Deák a megyerendszer elleni hajtóvadászatról.

S különösen miként vélekedik a »Falu jegyzője« czimü regény politikai értékéről.

KÉT KIS DEÁK-ADOMA.

I.

»Sohase tartsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi a tied.«

E bölcs mondásnak története van, melyet Deák Ferencz igy adott elő:

»Gyakran csodálatos befolyása van az emberre annak, a mit gyermekkorában látott vagy hallott. Talán négy esztendős gyerek voltam, mikor egyszer édesapám elvitt magával Németujvárra látogatóba az öreg Batthyány Lajos herczeghez. Édesapám és a herczeg jó ismerősök voltak, s a herczeg szerette apámat.

Mig az öregek egymással beszélgettek: addig engem a herczeg parancsára egy inas kivezetett a kertbe játszani. A kertésznek volt egy fia, ki velem egykoru volt, s kivel csakhamar összebarátkoztam. A kertész két narancsot adott nekem ajándékba és a kertészfiuval s a két narancscsal a parkban igen jól mulattam.

A mint ott játszadoztunk, egy útkanyarulatnál jön szemközt a herczeg édesapámmal. Apám meglátja nálam a narancsokat, s azt kérdi tőlem:

– Hol vetted fiam azt a szép gyümölcsöt?

– A kertész bácsi adta.

– Jól van fiam, de most jer a kegyelmes herczeghez, kináld meg a narancscsal s mondd neki tisztességtudással: Kegyelmes herczeg tegye meg azt a grácziát, fogadja el szegénységemtől ezt a két narancsot.

E szavakra én a két narancsot erősen megszoritottam, s kezemet hátratéve azt mondám:

– Nem adom.

Édes apámat meglepte e gyermeki dacz, szégyelte magát a herczeg előtt, s haragosan, botját fölemelve kérdé tőlem:

– Miért nem adod?

Erre ujra daczosan feleltem:

– Nem adom, mert ez az enyém.

Apám ujra haragba jött, de őt a herczeg lecsillapitá s aztán a herczeg hozzám jövén, arczomat megsimogatá s e szavakat mondá:

– Derék gyerek vagy fiam. A tied az a narancs. Soha se tarsd grácziának, ha oda kell adnod, a mi a tiéd.

E szavakat – úgymond Deák Ferencz – soha se felejtettem el, gyakran eszembe jutottak akkor is, mikor a bécsi kormánynyal alkudoztunk.

II.

»Magad légy olyan ember, mint a milyennek fiadat szeretnéd.«

E bölcs mondásnak szintén története van, melyet én mondok el.

1872-ik évi karácsony előtt való nap délutánján meglátogattam Deák Ferenczet Angol Királynő szállodai lakásán. Szerencsére néhány perczig maga volt.

– Azért jöttem kedves bátyám, hogy megkérjem, engedje meg, hogy fiamat ide elhozhassam.

– Hány éves a fiad?

– Negyedfél.

– Miért akarod ide hozni?

– Hogy kedves bátyámat láthassa, azt hiszem akkor különb ember lesz belőle.

– Ostoba beszéd.

Rossz kedve volt az öreg urnak, nem szólt többet s én nem hoztam a dolgot elő többé, noha tervemről le nem tettem.

A következő nyáron gyakran kivittem a kis fiut az állatkertbe. Ott találtam egyszer Deák Ferenczet Kvassay Laczi társaságában, a mint nézte Casanova asszony oroszlánait és kezében fogva simogatta a kis hat hetes oroszlánkölyket.

Eléje vezettem fiamat azt mondám neki:

– Fiam, nézd meg ezt a bácsit. Ez Deák Ferencz. – Ma van junius 6-dika. Ha felnősz jusson eszedbe, hogy te még láttad Deák Ferenczet. Légy erre büszke, s légy erre méltó.

Deák Ferencz komoly képpel nézett reám és a fiura. A fiu odament hozzá, az oroszlánkölyökről lehuzta kezét s megcsókolta azt. Az öreg ur arcza szeliddé vált, s kezét reátévén a fiu fejére, azt mondá nekem:

– A gyermekek legjobban követik apjuknak példáját. Magad légy olyan ember, mint a milyennek fiadat szeretnéd.

DEÁK FERENCZ BETEGSÉGE.

Eszembe se jut az orvosok mesterségébe belekontárkodni s a mit magam se tudok, arról irni. De a mit hallottam és láttam s a mi Deákra közvetlenül vonatkozik s különösen betegségére: arról akarok egyet s mást elmesélni.

A karszék, melyben Deák majd egy évig ült s melyben nagy lelke elszállt tőle, ott van a muzeumi Deák-szobában. Egyszerü, olcsó, viseltes, közönséges karszék, a minők ez előtt harmincz vagy negyven évvel voltak divatban. Ott volt e karszék az Angol Királynő fogadói lakásban is, sőt meg volt ez már Kehidán is. E karszék történetét 1873-ban igy beszélte el nékem Deák:

– Ez előtt mintegy húsz esztendővel azt vettem észre, hogy nekem szivbajom van, vagy ha nincs még, hát kezdődik. Nem vettem tréfára a dolgot s fölmentem Bécsbe, hogy Oppolzerrel s még egy más jó nevü orvossal konzultáljak. Megvizsgáltak alaposan s megnyugtattak, hogy szivbajom nincs és nem is mutatja semmi jel, hogy ily betegség készülődnék nálam. De én mégis éreztem, hogy valami nincs rendben a sziv körül s tudtam, hogy apám és Antal bátyám is szivbajos volt. Mindig azt hallottam, hogy a szivbajosok, mikor már a baj nagyon elhatalmasodik, se feküdni, se állani nem tudnak s még legkevesebbet szenvednek a karos-székben. Én tehát csak megvettem már akkor ezt a karos széket. Igaz, hogy húsz esztendeig nem volt rá szükség, de akármit beszéltek a bécsi orvosok, most már mégis csak bele kerültem én ebbe!

Születésénél s természeténél fogva Deák Ferencz hatalmas erejü, izmos férfiu volt. Mikor a 32-iki országgyülésre felment – igaz, hogy akkor még csak harmincz éves volt – az összes követek és mágnások közt egyedül br. Wesselényi Miklós volt nagyobb testi erejü, mint ő. Azok az erőpróbák, melyeket egy e czélra szolgáló gépen tettek, bizonyitották ezt.

Deák nyugodt vérmérsékletü s a szó teljes értelmében bölcs ember volt az életmód tekintetében is.

Keveset evett s naponkint csak egyszer. Soha semmiféle szeszesitalt nem ivott. Nagy indulatok, nagy szenvedélyek soha nem bántották, ezeket távol tartotta magától. A megélhetés gondjai se bántották s bár a haza és barátai iránt szive meleg és fenséges érzésekkel volt tele s bár neki is mélyen fájt, a mi fájt jobbjainknak: mindamellett ő bánatnak és kétségbeesésnek át nem engedte magát, hanem a jó emberek közt kedélyes társalgásban keresett vigaszt és szórakozást. Haragudni is ritkán haragudott s még öreg korában is mindig csak néhány perczig tartott haragja.

Könyvmoly se volt. Szobán ülni se szokott állandóan. Pesten is naponkint nagy sétákat tett s Kehidán is. Kehidán esős időben nagy sár szokott lenni. Deák tehát deszkával kipadlóztatott parkjában egy sétahelyet, hogy még esős időben is kényelmesen sétálhasson. Még lovai is elhizottak voltak s nehéz testüek, nehogy esetleg megbokrosodjanak, elragadják s kezét-lábát törje, a mi pedig félszázad előtt gyakori eset volt, kivált hegyes-völgyes vidéken. Csakis a dohányzás volt szenvedélye az összes szükségtelen szenvedélyek között.

Ily erős szerkezetü s bölcs életmódu ember – úgy hiszszük – száz évet is megérhetett volna. Azonban Deák Ferencz tudta, hogy családjában a férfiak ritkán szoktak hatvan éven túl élni. Atyja és bátyja is előbb elhaltak. Ő e nagy mérséklettel hitt néhány évet lopni a sorstól. S ő valóban hetvenhárom évig élt.

A negyvenes évek előtt ugyszólván sohase volt beteg. De 1846-ban sulyos beteg lett s e betegsége még 1848 elején is tartott. Erről sajátságos monda kering túl a Dunán. Elmondom úgy, a hogy hallottam.

1846 őszén Deák osztoztató birósági elnök volt Sümeg-Rendeken egy általa jól ismert és szeretett családnál. A veszprémi püspök, gróf Zichy Domokos, ugyanakkor Sümegen tartózkodván, Deák tiszteletére nagy ebédet adott. Deák az ebéd után sulyos beteg lett és sokan hitték s állitották, hogy az ebéden megmérgeztetett volna. Erős szervezete legyőzte ugyan a betegséget, de teljesen sokáig nem üdült fel s a 48-iki pozsonyi országgyülésre is betegsége miatt nem vállalt eleintén mandátumot.

Életének és betegségének utolsó évében, 1875-ben rendkivül sokat szenvedett. Szivbaja, tüdőtágulása, nehéz görcsös légzése és vizkórja borzasztó fájdalmakat okoztak. Az ember szeméből kicsordult a köny, ha őt karosszékében, vánkosokkal feltámogatva, fájdalomtól feldúlt szenvedő arczával s fátyolozott szemeivel látta. Miket kellett szenvednie: isten a megmondhatója.

S szellemének ereje és kedélyének vidámsága ekkor se borult el. Ötletei bizonyitják ezt.

Hadd mondjam el az utolsó Deák-adomát róla.

Egyik ápolónője tenyeres-talpas derék magyar menyecske volt, a ki épen január közepén 1876-ban szült egy egészséges gyermeket.

A rokonok megijedtek, hogy a menyecskének most már gyerekágyat kell feküdni s a jól ismert alak távolléte és nélkülözése fájni talál az »öreg ur«-nak. Megkérdezték tehát Kovács Sebestyén Endrét, mit csináljanak.

Az orvos megvizsgálta a menyecskét s azt mondá, hogy elég erős az, alig kell egy napig feküdnie, ott lehet a nagy beteg szobájában, csak nagy terhet ne emelgessen s ne sokat mozogjon.

Kovách Laczi és Széll Kálmán tréfásan vigasztalták az öreg urat:

– No bátyám, az uj év szerencsés lesz, meggyógyul majd, ezt jelenti a menyecske szerencsés megszaporodása.

A nemzet bölcse inkább holt volt már, mint élő. Szemei alig fénylettek, mozdulni már nem tudott és beszélni se. De azért reszkető kezét megmozditva, suttogó hangon visszaenyelgett a két jó baráthoz e szavakkal:

– De nem én rám gyanakodtok, ugy-e?

A két jó barát nevetett, hogy a könyje kicsordult bele.

Ez volt Deák Ferencz utolsó adomája.

Pár nap mulva meghalt.