II. SZERBIA 1914

ÁGYÚSZÓ

Az a...i erdőben hallottam meg. Az erdőn jönni milyen szép volt. A nagy erdő nagy cserfáinak terebélyét félig lefosztotta már az ősz és a csudálatos rajzu fekete ágazat közt a fakó arany leveleket itt is, ott is hangtalanul tépik és eresztik lefelé a november láthatatlan sovány ujjai. A hosszu-hosszu uton az erdőn keresztül jobbra-balra mészszel mázolt stráfok világitanak a fák derekán és a lassan zörgő katonaszekér lovai oly furcsa zajjal mennek a száraz levélben, mintha vizben gázolnának. Ameddig ellát az ember maga körül, nem látszik ki a föld a lehullott falevelek alól, mintha sápadt arany álomföldön járnánk.

A kis fák kopasz ágacskái és a leveletlen bokrok olyanok, mintha fátyol húzódna köröskörül az erdőben s a fátyolon néhol kis piros pontok ugrálnak a szemünk elé, piros bogyók, amelyek naivul mosolyognak a halódó erdőben. A magas fa lombjában egy sötét szarkafészek, mint egy régi bánat a szivben. Fönn az erdő fölött az ég kék, mint az ég. Megállitom a szekeret, leszállok, egy kicsit járni a hervadt leveleken. Milyen csönd lett. Mintha a szekér illetlen zörgése hátrafordult volna és elillant volna. Lélegzek. A királynéknak kellene parfume-t desztillálni az elhervadt erdő hüvösségéből. A fák hallgatnak. A levelek szállonganak. Egyszerre mintha megdöbbent volna az erdő.

Szól az ágyú, – mondja a katona a szekéren.

Egy mélységes dobbanás távol, távol, tul az erdőn, tul a világon talán. Megint. Megint. Egymásután döbben, morajlik, borong ez a hang. Az erdő némaságát nem sérti ez a hang, a fák a földbe gyökerezve állanak, egyenesen és magasan, egymás mellett és egymás mögött, végtelenül, hatalmas lemondásban, előkelő szelidségben. Megmondhatatlan, mennyire tisztelem az erdőt. Dmm… dmm… ez a távoli mély, tünődő és muló döngés mintha ehhez az erdőhöz tartozna, mintha hervadásában ünnepélyesen, szinte idvezülten álló erdő gondolatát hallanám. Milyen ünnepélyes, milyen nyugalmas, milyen jó ez a hang.

– Mindig, mindig, az isten verje meg, – bánkódik az őszülő szakállu katona a szekéren.

Oh, el is felejtettem, hova iparkodok és vajjon mi lesz velem. Lépéseim zörrennek a szekér felé.

– Gyerünk.

A szekér rázza magát előre, nem hallok egyebet, mint a zörgést, az egyforma és csudálatos erdő huzódik folyton visszafelé, oldalt egy elhalt fatörzs mult el, száraz és lapos volt, mintha festve lenne a szinpadon. A szekér zörgésén át megint megszállják fülemet ezek az egyforma borongó hangok. Megyünk. Hallom. Hallgatom. Mintha távolból, történelmi könyveim régen ellapozott lapjai mögül, egymásra dült idők alól ez a lassu, elborult szó hangzana mindig: háború. Megy a szekér, szemem a hátrafelé vándorló fák közt révedez s a sárga, barna, violaszin levélkék tétova hullását kapkodja. Megint hallani, egyenként, egymásután… egy kolosszális sziv dobog valahol boldogtalanságában. Az erdei utnak látszik a vége: egy függőleges kék hasadás. Szalma szóródott el itt-ott a fák alatt. Rm… brm… mintha egy messzi lakodalomból a bőgő brummogását hallanám.

– Merre szól ez az ágyú?

– Arra ni. Sabác táján.

A katona jobbkéz felé mutat az ostorral és arra forditja fáradt profilját. A bőgő brummog. A kék hasadás kijebb ereszt, a két kis pejló szaporábban kavarja maga alatt a száraz levelet, mintha örülnének a kinyiló szabad égnek. Bümm. A délutáni homály belehelte már az a...i erdőt, nem látni el messzire az erdőben, a fák összefutnak. A nyiláson egy csóka száll be az erdőbe, aggódva emelgetvén két fekete szárnyát. Hirtelen megnyilik és elmulik az erdő, a kék eget látom s a kék égen az este rózsaszin pirkadása nyulik. A lovak kemény göröngyön kocognak.

– Bumm-bumm-bumm… bumm-bumm.

Az ég alatt lenn egy falu kushad. Legelől egy fehér ház látszik. Teteje nincsen. A fala fönt kormos. A fal fölött egy nagy fekete kémény, az alja széles. Kétszer olyan hosszu, mint az olyan kémény, amelyik a házak tetejéből áll ki, mert ennek a kéménynek szabadon van az alsó fele is, amit a háztető el szokott rejteni. A fehér fal mellett egy kék katona áll egyenesen, jobb keze a puska szijját markolja.

– Bumm-bumm-bumm-bumm.

Valami borzasztó nagy cirkusz vonul a világon faluról-falura, egy fehérre mázolt, pirossal pontozott homloku óriási bohóc megy elől éktelen nagy lován, az üti a rettentő nagy dobot:

– Bumm-bumm-bumm-bumm.

SZALMA

– Jó estét, emberek.

Zörren, zizeg, mozog a szalma. Mintha a szalma beszélne:

– Jó estét, jó estét, jó estét, jó estét…

Istállóba jöttem be. A vakablakban lámpás ég, a sarokban egy láda tetején meg gyertya. A láda mellett uri nádszéken ül egy ember, körbehasalják, a fal mentén két hosszu sorban egyforma valamik fekszenek, hasalnak, könyökölnek a homályban. Emberek. Katonák. A fejük alatt a bornyu, minden ember mellett egy-egy puska dül a falnak, mintha állva aludnának, kimerülve a harctól. A szuronyok árnyéka felszalad a gerendákig.

… Rákötötte a piros galamb lábára a cédulát, akire ráirta vót az izenetet, hogy hát tiszteltetem, csókoltatom idesanyámat a burgundiai királynét, meg kedves nővérjeimet a burgundiai grófnőket, a varázsló Kamilló herceg várkastélyába vagyok zárva, de semennyiért se busuljanak sorsomért, mert mire háromszor fordul a hold az égen, Gotfréd lovag által elnyerem szabadulásomat. Nahát elrepül a kis piros galamb…

Aki a nádszéken ül, az mesél. Molnár őrmester. Két ökle a combján nyugszik. Ajkai eresztik a kedves beszédet. A hallgatók közül egy csomót megvilágít a gyertya lángja. Egyik hason fekszik, a két tenyerébe emeli arcát, szakálla van. Egy másik az őrmester lába előtt ül a földön, a két lábát törökösen maga alá szedte, mint a kis diák a csoportképen. Nagy szemei az őrmester arcára célozódnak, mint két merev fekete lencse. Nyitva van a szája, mindig azt mondja: aha, aha. Az állán ezüstös borotválatlanság. Egy a falnál ül, valamint varr, fölemeli a fejét, a keze megáll a levegőben a tüvel. Egy hanyatt fekszik, a két karját a nyaka köré kulcsolta, felfelé néz nyitott szemmel. Egyik cigarettet sodort fekete dohányból, lassan nyalja végig a papirost. Egy oldalt fekszik, könyököl, félrehajtja a fejét.

Az istálló másik végéből, messziről hortyogás hallatszik. Különös dolog a hortyogás. Az emberi test durva és misztikus monológja. Egy ember az őrmester háta mögött ül, figyeli az őrmester sötét hátát s két keze szórakozottan tördel egy szalmaszálat. Folyton zördül a szalma.

… Elgyön a reggel, Kamilló a varázsló herceg megint csak felhivatja maga elébe Florentinát, hát szeretsz-e már szépséges Florentina? Nem szeretlek gonosz varázsló, se testemnek nem kellesz se lelkemnek tegnap sem ma sem mindörökké kimondtam nem szeretlek tégy bár malomkő közé, nem szerethetlek Kamilló…

A pipákat szijják az emberek: pap, pap, pap, pap…

A vakablak alatt, az istálló közepén, a fal mellett levelet ir a dobos a dobon. Nagyon lehajtja a fejét, mert több a sötétség, mint a világosság. Igy gyengén hallatszik egy-egy szó a meséből. Szép sorban fekszenek az emberek, alszanak vagy hallgatnak. A szalma zizzen mindig, egy láb emelkedik és a másik lábra tevődik, egy test fordul, egy kéz mozdul. Egy ember ül, eszik. Nagy darab kenyeret farag, a kenyér mellett szalonna fehérlik.

Csámcsog.

– Jól élnek?

– Jól ílünk, csak fílünk.

Előveszem cigarettetárcámat:

– Kell egy tokos cigaretta?

– Megköszönöm igen szípen.

Elveszi, a füle mellé dugja. Egy percig beszélek vele, Karikának hijják, nyolc gyermeke van, többet nem adott az isten. Hátrább nevetgélnek ketten, hárman. Hallga.

– Te meg vésztüi vagy komám?

– Hát osztán.

– Csak azt hallottam, hogy tik Vésztün a sárga kutyát meglékeltétek dinnye helyett.

Nevetnek.

– Tik meg Fődesen ürgével kereskedtek. Egy tucetet adtok egy hatosér.

Nevetnek.

– Te meg komám ugy meghíztál, hogy ha hazasegít az isten, nem ismér meg a kutya, oszt te ugrol űrá, nem ű terád.

Nevetnek.

– Ne jajgass testvér, több az annál, hogy tik a sárga kutyát meglékeltétek.

Ezt megint megnevetik. Csend lesz egy kicsit. Nagyot sóhajt egy ember. A szalma zörren, zörren. Mennyi minden szag van itten. Ha az ember szivogatja az orrát, az istálló savanyu, nyomott, bizalmas meleg szagából részletesen érzi mindenféle dolgok illatát. Külön szaga van a szalmának. Szaga van az emberi testnek. Szaga van a pipafüstnek. Szaga van a csizmának. Petróleumszag van. Az avas szalonna szagát is érzem. Külön szaga van a szurony vasának. Az ócska ujságpapirnak. A hájnak, amivel a bakancsot bekenték.

Oh Istenem, ennek mindnek szaga van, nem tagadhatom le, hogy ezek a szagok is lengenek a világon. Ugy állok tünődve e szagokon, ahogy a parfumerie-kben szoktam, mikor a kedves droguista megmutatja az uj parfumök üvegecskéit, amelyeknek a formáiban és tartalmában a Houbigant, a Pinaud, a Roger et Gallet, a Monna-Vanna, a Guerlain, a Coty izlései küzdenek ájult versenyben s a kéjes üvegecskék nyakából sejtődő illatok alatt behunyván szemeimet, a tenger alatt álmodó virágokhoz merül képzeletem, vagy tul vágyódom a világon, ahol egy fantasztikus rács mögött egy végtelen kertben az ismeretlen virágok nyilnak, amelyek közt sétálván én boldog leszek.

A mese felé lépegetek vissza. Molnár őrmester ugy tartja a két öklét még a combjain, mint az imént, az emberek éppen ugy nézik és a gyertya világit a mesének.

… nagyon reszketett a szegény Florentina az oroszlányok közt, meg a tigrisek közt, meg a farkasok közt, meg a párducok közt, meg a jegesmedvék közt, mert tiszta pucéron állott ott köztük a hóba, gyönyörü szép hosszu arany hajával takargatta magát, oszt ugy félt, hogy a nyavalya majd kitörte, gondolhatjátok. Gotfréd lovag isten hozzád, én már tiéd nem leszek, ezek engemet széjjelszakítanak, igy magába.

De az oroszlány meg a tigris meg a jegesmedve meg az összes vadállat mind látta, hogy reszket a lelkem, oszt hogy csordul a könyve kifelé a szemibül, oszt összenéztek, oszt mind odamentek közel hozzá, de nem bántották egy se, hanem ezt hallgassátok mán, kitátotta az mind a száját oszt ugy lehelték a meleget a szép Florentina gyenge testire, hogy meg ne vegye az isten hidege.

– C, c, c,… – csóválgatja a fejét a két ökle közt egy hasaló ember. Csendben hallgatnak. Egy sercentés repül ki a pipa mellől. A szalma zizzen itt-ott. A mese vándorol arany ösvényén. A magyar beszédet, a debreczeni szavakat ugy érzem hangzani a szivemen, mint a csókokat. Hallgatom, nézek körül, hirtelen fájni kezd valami, szeretnék mindent elfelejteni és leheverni ide közéjük és el nem válni többé tőlük.

Bizony Isten nem azért jövök be a közkatonák közé az istállóba, hogy majd irok róluk, csak azért, mert szeretem őket. Nem azért szeretem őket, mert katonák, mert a háborúban vannak, mert bátrak, mert szenvednek, mert itt feküsznek messzire, messzire a háztól, asszonytól, gyerektől, mindegyik egyedül a maga külön világától, hanem mert magyarok, nem is azért, mert magyarok, csak azért, mert emberek. Mert beszélni tudnak és éreznek. Mert szegények és tehetetlenek és jók és kedvesek.

Zzz… zzz… a szalma szól. Mennyi szalmát látok a háborúban. Szalma van a szekereken, a sáros utat szalmával szórják teli, a lovak kengyelvasát szalmával fonják be. Szállásainkon a matrácainkban szalma van. Szalmával tüzelnek. Az üvegeket szalmába kötötték. A sarat a lovak lábáról szalmával tisztogatják. Mennyi sárga szalma, mennyi.

… Na lett erre nagy öröm. A bélpoklos Gotfréd odaborult Kamilló herceg térgyei elé, az meg csak rítt oszt azt hajtotta: Fiam, fiam, egyetlen szerelmes fiam, ha én azt tudtam volna, hogy te vagy az én igaz gyermekem, nem Magnéziusz, dehogy is vertelek volna meg bélpoklossággal. Akkor előjött Florentina, oszt akkor már tiszta volt Gotfréd orcája, mint a fényes nap, oszt ráösmert, nagyot sikót, oszt annyi csókot adott néki kétfelől, hogy nem az a két pofa, de száz pofa se győzte volna elrakni…

Z… z… ezek az emberek itt szalmán hálnak. Milyen jó barátja az embernek a szalma. Puhitja a fekvést. Meleget ád. A csizmát kitömhetik vele. Fénye van, mint az aranynak. Hangja van, szórakoztat, vigasztal, biztat. Zz… zz… zz… A fogakat piszkálják vele, egy szálat simogatni lehet, gyürni, törögetni apróra, hasogatni hosszában vékonyan, finoman. Segitsd meg az embereket szegény, olcsó, áldott szalma. Jó éjszakát, emberek, sok-sok szalma, jó éjszakát.

OBRENOVÁC

Hosszu, hosszu utcába buvik az ezred az országutról. Obrenovác. Egymáshoz ragadt fehér, sárga, zöld, kék alacsony házak. Egy-egy emelet ugrik föl az utcában. Dél van, a nap süti a falakat. Egyforma disztelen, piszkos, fáradt házak. Köves ut, ezen járni pihenés Szerbiában. A ló feltartja a fejét, szivesen csatakol a kövezet sarában. A járdán katonák jönnek-mennek, a kapuk előtt katonák állanak, stájer porcellán-pipa a mellükön. Egy emeletes ház kapuja alól tábla mered előre: K. u. K. Kommando. A tetőről egy rudból sürü drótok indulnak rézsut a levegőbe. Ez volt az obrenováci posta. Egy sarkon befordul a társaság egy közbe. A kis közön tul megint ég és mező. Nini, vasut! Két fekete vonal fut, egy helyen nyitott teherkocsik állanak. Sárga ház, rá van pingálva: Obrenovác. A fekete betük alatt halvány cyrill-betük látszanak. Raktárbódé, teli zsákkal. Az állomás előtt egyenruhába öltözött aggastyán sétál. Kapitány. Estig pihenő. Négyezer ember boldogan lerogy a mezőre.

*

Sétáljunk Obrenovácon. Az udvarokban katonaszekerek. Német és szerb nyomtatvány a falon: a lakosság szolgáltassa be fegyvereit a Kommandóhoz. Egy korcsma nyitva van, benn hosszu asztal körül katonák, egy-egy nagy ököl csap le az asztalra, a piszkos kártyák hullanak. A sarokban szerb katona fekszik, az egyik lába a rongyokból kibuvik: lefagyott. A falon egy bibor, kövér, mosolygó Gambrinuus emeli söröspoharát, amelyről lefut a hab. A feje fölött durva reklámbetük. Mellette ügyetlen szinnyomaton Petár a két fiával. Egy rozsdaszin szerb jön a járdán, magyarul köszön: Jonapot kivanom. Egy kis ablakból nők néznek ki rám, egy öreg asszony s három sápadt barna leány. Se nem szépek, se nem csunyák. Belülről varrógép hallik. Mit gondolnak ezek a homályos szobában összehuzódott nők, akik ki-kitekintenek az ablakon? Mit gondolnak a háborúról? És mikor nincs háboru, mit gondolnak az életről? Akkor is igy jár a varrógép s néha az ablakhoz jönnek és kinéznek. Egy csapat szerb parasztot kisér egy pár baka. Befordulnak a posta kapuján. Egy szakasz huszár csattog végig az utcán. A patkók elhangzanak, mint egy kedves hosszu káromkodás. Szekerek jönnek, szekér, szekér, szekér, szalma a szekéren, sebesültek a szalmán. Négy-öt ül egy szekéren, némelyik szekérben kettő fekszik hanyatt. Egy szekéren egy állig letakart test, a fején tisztisapka. A fiatal szőke arc az égre néz.

– Mi baj?

– Golyót viszek a nyakamban.

A szekerek mennek, mennek, elmentek. A kocsisok lógó fejjel szunyókáltak. Mintha gyolcsos tótok vonulnának a vásárra.

*

Egy bolt, az ajtaja zárva. A szük kis kirakatablakban téglarendben egymásra tett szappanok, poros csészék, gyöngyvirágos és betüs poharak, sárga gyerekbocskor. Az ablakon belátni a boltba. Kirángatott fiókok, a pulton is ül egy pár fiók, horpadt skatulyák, egy vég tarka vászon a pulton kibomolva s a pultról a padlóra folyik egy piros galand, mintha vére folyna a megsebzett világkereskedelemnek.

*

Furcsa, keleti hangulatu koldusbódék itt-ott az utcán, amilyenekkel teli van a Balkán. Alul kő, felül fa a bódé fala, egy nagy deszka tárul belőle az utcára, két kötélkar tartja. A deszkán sülttök, málé, kenyér, füge, disznótepertő szokott lenni. Itt a bódék elhagyottak most, a deszkák üresek. Csak egynek maradt itt a gazdája, egy keménykalapos vén ember, a bódéban ül és egy cső sülttengerit árul.

*

Egy borbélymühely. Az ajtó fölött tábla, a táblán név, kibetüzöm unalmamban a cyrill irást: Kosta Pristinovic. Az ajtó zárva van. Kétfelől a falon a két borbélyideál képe, egy feketekabátos, szakállas, bodorhaju ur, a másik egy Vilmos császárválasztéku szőke ifju, kis bajusza van. Világoskék kabátja van, virágos mellénye mély kivágással, magas dupla-gallérjában rózsaszin csokor, a csokorban nyakkendőtü, nagy piros csillag, bizonyára rubint. Szórakozott tekintetem elmulat e hitvány és naiv pingáláson, nézek az ünnepélyes balkáni fiatalember hig szemébe, melyben valami élettelen ábránd panaszkodik, valami idegen, árva külvárosi kéj és bánat s mintha gitárhang pendülne e kék és merev és ostoba szemek mögött mélyen valahonnét, talán a divattalan, izléstelen pingált mellény alul, a láthatatlan szivből. Most veszem észre: virágot is mázoltak a gomblyukába. Egy udvarban, hátul a sárban lesülyedve egy rettenetes kövér fehér disznó röfög. Ez lehet a szerb disznók közt a Pasics.

*

Az utca közepén két train-tiszt áll és tanakodik. Kenyérről, lisztről, szalonnáról, borról, birkáról van szó. Bőrkabátjukban, breechesükben, bottal a kezükben ugy festenek, mint két bérlő vagy ispán, akik bejöttek a pusztáról és a piacon találkoztak. Csakhogy katonasapka van a fejükön.

*

Egy udvaron távirdászok főznek. Bemegyek venni tőlük feketekávét a kulacsomba. Morvák. Egy nagy kövér veresszakállu ember fölkel a földről, beszalad a házba, poharat hoz, széket ad, forró feketét önt a pohárba, egy bádogpikszisből öt kockacukrot tesz bele, megiszom. Azután telitölti a kulacsom. Azután egy legénynyel kisuvickoltatja a csizmám. Azután egy fél kenyeret hoz. Azután egy almát kerit. Azután mosdótálat hoz, vizet, szappant, megmosom a kezem. Fizetni akarok ennek a tündérnek, nem veszi el a pénzt, nem és nem. Csak egy pár cigarettet fogad el. Elmeséli, hogy őneki egy kis fogadója van Brünn mellett és hogy ő már egy fél esztendeje nem szolgált ki egy vendéget sem és olyan boldog, hogy most kiszolgálhatott valakit. Elbucsuzom, megyek. Utánam lohol, a kapu alatt utólér, kefe van a kezében, megfog, lekeféli rólam a sarat. Azzal az öntudattal kell tovább mennem, hogy valami nagyon jót tettem.

*

A tábor a mezőn hever az alkonyat alatt. A táboron tul a homályból sürü báránybégetés hallik. Bárányokat vágnak. Odamenjek, megnézzem? Nagyon fájna a szivem. A fekete, zömök mozgókonyhák szája piroslik. Tüzek melegszenek a földön. Az ég Obrenovác fölött is fönségesen müvészi. Messzi a hegyek hátán hó. A mezőn messze egy sor sötét, vékony fa nyulik fel. A fák nem nőnek az égig, de azért jó magasra nőnek. Minden vidék szép. Sipolás, kongás, gőzkehelés: az ütközetvonat vaggonjait tologatják, kapcsolják. A mozdony idehuzza az állomás elé a hosszu vonatot. Csupa nyitott félkocsi, olyan, amilyeneken fát, kőszenet szoktak szállitani. A homályosságban lassu sötét vándorok közelitenek az állomás felé arról a lenyugvó nap felől, lehajtott fejü egyforma alakok, fegyvertelen katonák. Fehér foltok tünnek elő rajtuk és szaporodnak és nagyobbodnak. A kötések.

*

Elered az eső. Az ütközetvonatot megrakták emberekkel. Minden vaggonon végig sürün ülnek a fejek s a puskacsövek egymás mellett ágaskodnak feketén a sötétedésben. Zaj van. Mintha mindenki morogna. A vasutasok kiabálása jön-megy. A doktor folyton elkiáltja a nevem messziről, hogy tudjam, merre van. A katonák várnak a vaggonokon, esik rájuk az eső. A csizmám csuszkál, az égő konyha felé megyek, a jövő-menő katonák közel hajolnak egymás arcába. A sátrakat felhuzzák. Az emberek a fejükre huzzák a pokrócokat, járkálnak. Távol egy lassu alföldi nótát dalolnak. Sipolás. Az első zászlóalj indul. Mulnak a vaggonok a sötétben, mulnak a mozdulatlan fejek rajtuk. A szalmatüzek a földön sercegnek, sirnak, küzködnek, alacsonyodnak, és végre kialszanak, mint a remények az ember szivében, egyik a másik után.

SÁR

Egy kicsit elvesztem volt az ezredtől. Másfélnapi tévelygés Zabresttől Piromanig. Minden Kommandónál bekopogtam, nem tudják-e, hova ment ez meg ez az ezred? Mindenütt mást mondtak. Itt Piroman alatt a trainszekerek oceánjában megtaláltam P. urat és az ezred trainjét. Oh, drága P. ur. A kenyérért jött tiz szekérrel, mindjárt indul vissza. Az ezred harcban áll a konaticei dombokon. Merre van az? Arra. Ez az unalmas ágyuzás, amely onnan hallatszik, őket ugatja. Ez a falu itt közel Piroman. Minden ilyen szomoruan álló házcsordának tudtak nevet kitalálni. P. ur összekurjantja az embereket. Földijeim, szoboszlaiak, debreczeniek. Jó napot adjon isten, jó napot. Hogy megszoktam őket fáradt honvéd-uniformisukban, puskáikkal. Mintha soha fehér gatyában, félujju szürben, magas bottal otthon a pallón nem kocogtak volna. Az otthoni cseréppipát lógatják a mellükre, egypárnak ostor a kezében, ők a kocsisok. P. ur mellé ülök az első szekérre. Mögöttünk két puskás ember heveredik el a ponyvával letakart kenyerek hátán. A többi szekér utánunk. P. ur csettint, megcsapja a két lovat, indulunk ki a szekerek nagyvásári táborából. Nehéz a szekér, lágy a mező, rossz a két ló, lassan kiérünk. Megállunk. Az utra nem lehet fölmenni, municiós szekerek huzódnak a pocsolyában. A többi szekér is megáll mögöttünk. Állunk, várjuk mig vége lesz. Két sor lőszerkocsi vonul az uton, az egyik sor előre, a másik sor visszafelé. Mind egyforma szürke lövőszereskocsi, mind egyforma sáros pejló, mind egyforma vörös-szakállu katonák. El fogok szédülni, ha sokáig nézem ezt az egymás mellett forditott irányban vánszorgó egyformaságot. P. ur mintha a levegőbe támasztaná mereven előre tartott két öklét. A két ökölből a gyeplő lehajlott fekete ivei mennek a lovak fejéig. P. ur kék kabátujjain a dupla sárga stráfok viritanak. P. ur önkéntes volt, de elmulasztotta, hogy tiszt legyen belőle. P. ur egy debreceni takarékpénztár főkönyvelője. Egy kis birtoka is van. P. ur nagyon ért a paraszthoz meg a lóhoz. P. ur nem harcol. P. ur menázsi-őrmester. Éjjel-nappal talpon van, lovat hajt, számadási füzetek szoronganak a zsebében, a konyhára vigyáz, kenyér után jár, marha után jár, sok pénzt biznak rá, az irodának, a gazdasági tisztnek, a századparancsnoknak, az ezredesnek és minden tisztnek felelősséggel tartozik és szalutálgat, mint egy kis ujonc. Most hátrabeszél a parasztoknak, nézem negyven éves szakállas profilját, komoly szép szemeit, szabályos és tiszta fülét s hallgatom szavait s beszédéről és hangjáról a jó buzakenyér ize jut eszembe.

Egy kis rés támadt a lőszerkocsik közt.

– Gyüre! – mondja P. ur. De már megint összefut a municiós train s a szekér beszorul.

– Varten bite, varten! – P. ur átvág. A vörösszakálluak kiabálnak, P. ur rájuk se néz, átvezérli a szekereket az ut hig sarán.

– Itt vattok mind?

– Itt vagyunk, P. ur! – kiáltanak egymásután hátulról.

A két ló lépésben megy s a farukon az izmok minden lépésnél behuzódnak és kifeszülnek. Előttünk megint szekerek másznak, jobbra is szekerek huzódnak előre és visszafelé, balra is, meg itt is, ott is ágyúkat vontatnak. Köröskörül és messziről valami fáradt és szenvedélytelen lárma hallik folyton, az emberi hangok mintha nagy távolságokból beszélgetnének és nem értenék egymást. Üüü-hó-ó-ó-háá… Hájde! – jön ki tisztán néha a zürzavarból. Meg ezt hallani messziről: prrr! prrr! Az előttünk huzó idegen szekerek közül magyar káromkodás száll fel a lárma ködébe, mint egy darumadár. Megállunk. Elől valami baj van. A csizmám csupa sár megint, a keztyüm is sáros, a térdem is. P. ur arcán is sár-csillag. Áll a szekér. Odább, balra tőlünk egy nagy bronzcsövü ágyú áll. Nyolc ló huzza. A balfelől fogott négy lovon négy tüzér ül, korbácscsal verik a lovakat. A lovak a fejüket előre nyujtogatják, a hátsó lábaikat feszitik hátrafelé, az első lábaikat egy-egy ütésre néha fölemelik.

– Hü-ü-ü-hóóó-nye-e-e… üüü…

A hajtók jobbkarjukat folyton csavargatják s a korbács vonaglik és suhog és cserdül. A kövér, néma ágyu meg nem mozdul, a csöve hátul közömbösen bámészkodik a föld felé. A nagy kerekeknek csak a felső fele látszik ki a sárból. A tüzérek teste előre-előre hajbókol a nyeregben, balkezük ráncigálja a kantárt, jobbkarjuk forgolódik, orditanak, üvöltenek, a korbács kigyózik, az egy helyben erőlködő lovak kis téli ködöket fujnak, farukon görbe folyókákat csinál az izzadság. Haj, haj, jajj – acsarkodik egy tüzér és hányja-veti magát a nyeregben, mintha meg akarna háborodni. A korbácsokat nézem a kezükben s mintha régi-régi háborus képet látnék s a világháborunak s az egész világ minden háborujának vonaglását érzem szivemen.

– Miért nem megyünk?

– Mindig baj van – sóhajt P. ur. – Hogy várják már ezt a kenyeret.

Előttünk valamelyik szekérnek eltört egy kereke. Ott bajlódnak most. A zsákokat látom, hogy hordják le róla és hozzák hátrább más szekerekre. Kitérni nem lehet, szembe is vonulnak ekhós szekerek, az isten tudja, mi minden van sötétjükben. Egyikbe egy ló mellé ökröt fogtak. Egy másikban egy szamár jön meg egy öszvér. Egész kis borzasszőrü csikókat is látni, hogy kinlódnak előre a sárban. A lovakból behivták már a legfiatalabb korosztályokat. Az ekhó homálya alatt sorba mulnak előttem a kocsisok, különös, piszkos, öreg vadszakállu emberek, gubákba, bekecsekbe huzódva s magas báránybőr süvegekben, némelyiknek két füle vizszintesen mered kétfelé a lehuzott sapka alatt. Tartják a gyeplőt, nem néznek le a sárba és fejük erre-arra inog folyton valami üres kábulatban. És nincs vége-hossza ennek az ekhós-szekérsornak. A train vonulása mindig felkölti lelkemben a végtelenség nosztalgiáját és fájdalmát.

A szekerek megmozdulnak előttünk, P. ur csettint, mi is rázódunk tovább. A sár a mellemre ugrál. Megyünk, megyünk, a lovakat ütni kell, mert mély a sár. A lárma kábit. Messze, messze, a lárma végén mintha sirnának. Egy pukkanás ugrik bele a fáradt zajba. Messze, elől, egy shrapnell csapott le. Fölállok, katonákat látok leugrálni egy szekérről. Egy lovat fognak ki, vezetik. Fönn a pici kerek felhő, most oszlik el. Mintha csupa vér csüngene a ló nyakáról lefelé. Lassan lép egypárat, amerre kevesebb a tolongás, a katonák eleresztik, a ló letérdel és oldalt borul. Egy traintiszt lovagol oda, a karját kinyujtja, egy kis dördülés hallik, a ló fölemeli a fejét és leteszi és meg nem mozdul. A traintiszt ellubickol onnét előre. Állva maradok s körülhurcolom tekintetemet e mondhatatlan rendetlenségen, vánszorgáson, embernek, állatnak értelmetlen össze-vissza kinlódásán a végtelen puszta föld fekete sarában és tükröződő pocsolyái közt. Messze a halmok felől piros szin lep meg. Szerbek hurcolkodnak errefelé. Asszonyok jönnek szekerek mellett piros szoknyában és barna fiualakok. A szekereken piros, sárga cihák és pokrócok és kis lányok ülnek a rikitó holmin és fehér és sárga tehenek sétálnak a primitiv szekerek előtt. Hová mennek? A sáros földön itt-ott szalma szóródik, a szalmán emberek feküsznek. Néhol a sárban is ülnek, feküsznek kék és szürke katonák. Nem messze, balra egy csuf szőkeszakállas osztrák katona ül a sárban övig, a puskáját maga mellé szurta, röhög, mutogat és gajdol: Holláriooo… Két trainhadnagy csatakol el sáros lovakon oldalt, P. ur szalutál, az első hadnagy szemén cvikker, borotválatlan, lenéz s mondhatatlan fásultság az arcán. A második fiatalabb, ennek is cvikkere van, minden szekér mellett leszól:

– Mozgás. Mozgás.

Rekedt a hangja, s nem néz sehová, inkább magának mondja. Megint megáll a két ló. P. ur gorombán kiabál az előttünk álló szekérre. A szekér nem felel, áll. Mennyi ideje utazom itt, egy félórája, vagy egy éve? P. ur megpróbál kitérni.

– Gyüre! Gyü na! Gyü! – Ráncigálja oldalt a gyeplőt, a két ló kapkodja a fejét, lábát, az ostor suhog, csap, a lovak kivergődtek a sárból.

– Zurück! Zurück! Vagabund! – Ágyuszekerek jönnek szembe. A tüzér németül szidja P. urat, P. ur magyarul szidja a tüzért, áll mind a kettő, a többi szekerünk utánunk sorakozik, a többi német is ordit és a többi magyar is káromkodik. Dobbannak, gurgulyáznak az ágyuk a dombok felől. P. ur egy lemondással telt káromkodással visszaforditja a szekeret a sorba, az elcuppogó, elzörgő tüzérek gyülölettel és morgással néznek rá.

– Gyü! Hó! Az a jó isten… A rud beleütődött az előttünk álló szekérbe, eltört. A két ló egymáshoz dörgölődzik. P. ur leveszi a sapkát a fejéről, megsimitja a homlokát, hátraszól:

– Jéri, szálljatok le, vágjatok rudnak való ágat.

Kovács Jerémiás népfölkelő lemászik a szekérről, a másik utána, elmennek. P. ur egy embert hiv, a lovakat kifogják. Leszállok, ide-odajárok a sárban, mély fekete lyukat csinál minden lépésem. Egy fához megyek, nekidülök. Mennyi ember mozog itt, mennyi ember. Amoda messze a szekérsor előtt utászok lapátolják a sarat két sorban, karabélyaik az ut mentén hármasával egymáshoz borulnak. Görnyedtek, a karjuk egyformán hintál s a lapátokról egyforma nehéz fekete foltok röpködnek. Egy pár lépésre tőlem egy idő előtt ellett parányi csikó teste a sárban. Már patái is voltak, finomak, gyöngék, mint a halvány gyöngyház. Amott egy lófej a ló teste nélkül. Nem az anyjáé vajjon? Oh, szegény kis valami, akit a jó isten élni rendelt, és aki nem élsz mégsem. Még csak kis csikó se lehettél egy napig sem, hogy eget és a mezőt megérintsd gyönge nagy szemeiddel és remegő karcsu lábaidon futkározz az örvendő háznép előtt és egy boldog mély ösztönnel szeliden álló anyád hasa alá bujtasd kedves piros fejecskédet, amelynek homlokán tán fehér folt is lett volna. Az emberek elpusztitottak téged, mert háborut csináltak. Ők magukat is elpusztitják, de ők már éltek… Oh, Istenem, ha engem fölvilágositanál a világ felől, amelyet teremtettél. Csak engem, magamat, egyszer, hogy tudjam, mit gondoljak és nem mondom meg senkinek, ha ugy parancsolod.

Előttem is, mögöttem is és keresztbe is és mindenfelé vánszorognak az üres és teli szekerek. Egy lovat látok lerogyni egy szekér elől. Próbálják fölverni, fölsegiteni, aztán leveszik róla a szerszámot s félrehurcolják. Az ágyu nyolc lovával még ott háboruskodik egy helyben. Hosszu sor szekér huzódik, sebesültek feküsznek a szekereken a szalmán, merengő szemük az eget nézi.

A lovak huznak, lenéznek a sárba, folyton jár a fejük föl-le, föl-le, mintha valamire örökké igent intenének. Igen, igen, igen, igen…

Hivnak, kész a rud. P. ur lehangoltan hajt, szeretne legelől lenni. Panaszkodik, hogy az emberei éheznek, négy nap óta várják ezt a kenyeret. Nem való magyar embernek a cvibak. Megint másfajta train huzódik mellettünk. Csupa oláh kocsis. Ebben az örökös hühózásban itt, e rengeteg nyüzsgésben egy pillanatig azt képzeli az ember, hogy ez itt a háboru és a harcra már nem jut ember. És mennyi harcol. És mennyi fekszik a kórházakban. És mennyi van, aki nem katona. Mennyi ember van a világon. Hangyák az emberek vagy micsodák? De itt ül mellettem P. ur. Épp olyan magas, mint én. Milyen jó és derék ember és milyen élvezet hallgatni magyar beszédét. Eszembe jut, hogy szeretem P. urat. Némán megsimogatom a hátát. Nem tudja, miért kapta, rám néz, elmosolyodik, azután sóhajt egyet. Vánszorog a szekér, nézem a lovak lesülyedő és felbuvó vizes szürke lábait, s lábaik alatt a sarat, a rettenetes szerb sarat, a semleges anyaföld durva és fájó hideg sarát, a lágy és konok és izzadó feketeséget, amelyben folyton változó és folyton hasonló gyürődéseket, árkokat, sineket, lyukakat nyomnak és vágnak a lábak, paták, kerekek s amelynek hangjai vannak, szörtyögő, cuppogó, csámcsogó és locspocsoló hangjai, amelyeket lehajtott fővel hallgatok, mintha valami élő hangok lennének, az élő Föld hangjai, amelyről nem tudom, szeret-e, vagy un-e bennünket, s a sárnak ez oktalan és rejtelmes hangjaiban sirat-e minket, vagy alattomosan, magában kacag rajtunk. Egy pillanatban mintha a rengeteg szekér, ló, ember fölött egy vonaglás menne végig és mintha minden sülyedne és el akarna merülni a sár alá mélyen.

Az utászok gályarab-csapatja közepén rekedten kiabál egy lovastiszt, az imént láttam arra lovagolni, őrnagy. A lovaglóostorával mutogat és csapkod és a görnyedt lapátos katonák széjjelebbhuzódnak, azután megint összébb, azután tovább lapátolnak, megint megállanak, tovább huzódnak, lehajolnak. A dombok nőnek, az ágyuk közelebb dörrennek s valami groteszk és tragikus hatása van a kiabáló és mutogató homályos szürke őrnagynak, aki a sár ellen visel háborut. Talán mert alkonyodik, s a dombok fölé Liberty legdrágább selymei bontódnak. Az alkony legszebb selymei és névtelen szinei. Az őrnagy elhallgat, talán az eget vette észre. Megáll a szekerünk. Előttünk is, utánunk is, oldalt is minden szekér áll. Nem tudom, miért. Mintha a gyü is meg a hó is megcsöndesedett volna. Mintha az egész vánszorgás valami csalódásban és bánatban föleszmélt volna itt és megdermedt volna mind ez az összevisszaság és céltalanság a fölénk omló esthomály alatt s az ég mennyezetének fényétől és a naplemente csodálatos, csodálatos zászlódiszétől kétségbeesve és elámulva és fölrajongva állanának némán és mozdulatlanul a föld teremtményei. Oh nem, lassan vonulnak az elsötétült szekerek és a fekete lovak huzzák magukat és ejtegetik nagy fejüket mindenfelé. A két katona alszik mögöttem a kenyereken. P. ur is kis tajtékpipáját szívja. Itt-ott a távolban tanyázó fuvarosok, katonák piros tüzei égnek a földön. Messziről egy vöröskeresztes fehér zászló tünik elő, egy ház fehérlik mögötte s három-négy betegkocsi áll egymás mögött nem messze tőlünk és letakart nagy szekerek. Van valami gyászos ezekben a rideg ponyvás szekerekben s a zárt betegkocsik az alkony borulatában oly komorak és ijesztőek. Nagy lámpáik vannak kétfelől s nagy kerekeik, s olyan az alakjuk, mint a régi rokonszenves utazó hintóké, amelyket berline-nek hivtak. De esteledik és a lámpáik mellett a nagy sötét kocsik oldalán a fehér körben oly erősen vöröslik a vörös kereszt.

SZERB ASSZONY

– Istenem, segits meg… Istenem… jaaaj…

Azután nyög ugyanez a hang a hátunk mögött: ööh, ööh, ööh. Egy hadnagy hátrafordul a sötét csapathoz:

– Melyik jajgat itt?

– Nem birom már a lábom, hadnagy ur. Feldagadt a lábom. Jaj istenem!

– Hát az én lábom. Csak gyere, ne jajgass.

– Ööh, ööh…

Hajnal óta jövünk, most este van, tiz óra. Kék ég, csillagok, barna halmok. Most uton járunk, a lépések csámcsognak a sárban. Senki se beszél, igy jobban birja az ember az ugynevezett menetelést. Egy szerb ember vezet bennünket, elül megy az ezredes úr előtt. Ha jól vezet, kap egy tizkoronás papirt, ha nem, egy hétfilléres golyót. Valószinü, hogy jól vezet.

Az előttünk vánszorgó század megáll. Mi is megállunk. Völgyben vagyunk. Előttünk magas domb, az ezred eleje már ott áll. Egy pár homályos fehér kocka a dombon össze-vissza. Házak. Az előttünk álló század megindul. Mi is. Fölérünk a dombra. A domboldalon letört kukoricás. Mindenütt kukorica, mindenütt. Ezeknek a kukorica a buzájuk, ligetjük, Bakonyjuk. A dombon áll az egész ezred. Átlátunk az előttünk boruló hegyekre, az oldaluk teli tüzekkel, mintha lángokból való csendes nyáj legelészne. Egy másik ezred tábortüzei. Fejszecsapások hallatszanak át. A távoli puskalövéseknek is ilyen hangja van.

– Zbogom… Zbogom…

A báránybőrsipkás szerb ember jön visszafelé, nyájasan bucsuzik a bakáktól. Most fizették ki, a tizkoronás papirpénzt föl-fölemeli a kezében, forgatja a holdvilágnál. Megy, hallatszik távolodó hangja, még mindig köszönget az ötforintos hazaáruló: Zbogom… Zbogom…

Meglátjuk a segédtisztet, aki kvártélyt szokott csinálni.

– Miska, hol alszunk?

– Várjatok, gyerekek, rögtön…

Elszalad. A zászlóaljak különválnak, a századparancsnokok összegyüjtik a hadnagyokat, rendelkeznek. Jóska te idemégy, Laci tik amoda. A bakák csendesen állanak, köhögnek. Az őrségek egymásután elballagnak előre, hátra, jobbra, balra. A tábornak olyan lesz a formája, mint a pókháló. Barátaink a hátaslovak, pártfogóink az ágyuk és szövetségeseink a trainszekerek, nem jöttek el velünk. Csak a géppuska öszvérei álldogálnak köztünk.

– Miska!

– Gyertek, gyertek!

Megyünk vagy nyolcan. Egy meszeletlen négyszögletes vályogház, üvegtelen ablaka mögött gyertyafény.

– Itt?

– Ide az ezredes urat tettem. Ez a másik.

Ez is olyan, csak sötét az ablak. Hat-hét házat látni, mind egyforma négyszögletes, meztelen vályog, magas cseréptető borul rajtuk. Szerteszét állanak, valami néma civakodásban. Durva, szegény, kedvtelen, oktalan házak. Ez egy szerb falu. Ics vagy vics, ác vagy vác.

Bemegyünk. Három szoba vagy micsoda. Semmi sincs bennük, semmi, semmi. Négy fal, tető, sötétség. Az ablakon belehel a hideg. Mind a három szoba ilyen.

– Jó lesz itt, gyerekek?

– Nagyszerü! Elragadó.

Az ajtóba állanak, előkurjantani a tisztiszolgákat.

– Gábor!

– Varga!

– Sápi!

– Imre!

Már itt is van mind, rogyásig tele hátizsákokkal, bőrtáskákkal s mind egy öl szalmát karol. A kutyák hüsége és szimatja van ezekben a katonaruhás cselédekben. Egy perc alatt bebutorozzák a három sötét cellát szalmával. Egy perc alatt ég a tüz az első szobában, amely a ház konyhájának bizonyult. A füst felömlik a nyitott fekete padláson a kéménybe. Már a fal hosszában sorban ülünk, heverünk a tüzzel szemben, süttetjük az arcunkat, kezünket. Hogy ég. A lángok valami ragyogó és forró és karcsu és mondhatatlan hajlékony és misztikus és boldog tangót járnak. Hogy szereti a szalma a tüzet. Hogy szereti a tüz a szalmát. Mintha csókjaik pattognának oly rendetlenül és szenvedelmesen. A pernyét mind a szivemre érzem gyülni, a pernyét. Az urak eszegetnek, kinek mije van. Szalonna, sajt, szalámi, kenyér, cakes, csokoládé. Egy hadnagy kockacukrot eszik kenyérrel és gondolkozva bámul a tűzbe. Evés közben csereberélünk az elemózsiával, mint az iskolás gyerekek a tizpercben. Mindenki ad a másiknak abból, ami neki van. Akinek semmije sincs, abból is adna valamit, ha lehetne. A kulacsok is szájról-szájra járnak. Egyikben hideg tea kotyog, a másikban feketekávé, a harmadikban bor, a negyedikben viz, az ötödikben szilvórium. Micsoda gyomorbaj lenne mindebből civilben.

A füstöt vissza-visszanyomják a fekete ürességből felülről valami boszorkányok. Ki ismeri a nyitott tetejü parasztkonyhák babonás sötétjét. Egy tiszt már horkol. Az orvos a sarokban a falnak dül, rózsaszin tábori lapot ir ceruzával. Minden este ir, másnap mindig megyünk, nem lehet föladni. Megirja, beteszi a kabátja bal belső zsebébe. A szivével levelez. A tisztek egymásután rágyujtanak, szivnak, hallgatnak, hunyogatják lejebb-lejebb a szempillájukat, dülnek hátra. Szegény jó fiuk. A zászlóaljparancsnoknak, a kedves kis szőke kapitánynak a legénye egy ölelet szénát hoz be. Szerezte. A feje alá nyomja a kapitánynak, a szalmára, mint a caprice-ot a párnára. Csipi a füst a szemem. Fölállok, kinézek egy kicsit. Az ajtóba állok, behuzom magam után, de az ajtó visszamegy. Micsoda kép ez idekint. Száz tüz lobog a dombon, vagy mennyi. Minden tüz körül nyolc-tiz ember ül, hever, mozog, jó magyar képüket fénynyel tüntetik ki a lángok. Az alakok rezegnek a füstben. Egy-egy szikra megy föl, csillag szeretne lenni. Csutka ég meg szalma. Köröskörül csapkodják a domb alatt a fákat a fejszék, azt is hallani, hogy a bajonetok és ásók hogy hasogatják az ágakat. Hol a fáradtan álló ezred a sötétben? Mintha egy szinházban fátyolfüggönyt vontak volna fel és a kész uj képet adnák elében. Két hadnagy jön.

– Szervusz, van még itt hely?

– Van, szervusztok. Egy szoba még üres.

– Szalma is van?

– Szalma is.

– Akkor szüret.

Bemennek. A legényeik utánuk. Oh, én megint kinn alszom inkább az emberek közt a tüznél. Az emberek… A legénységnek a neve ez a katonaságnál, a bakáknak, a parasztoknak. A emberek hajnalban kimennek ásni. Kaptak már az emberek kenyeret? Nem birják már az emberek ezt a strapát… Igy. Az emberek, az emberek… Hallom, hallom s néha oly mélytelen mélyen rezonnál a lelkemben ez a közönséges, tompa, fénytelen, dallamtalan szó: ember. Elgondolkozom, vagy csak tünődök, vagy csak érzek és csakugyan egy ilyen parasztot érzek ebben az öt betüben: ember. És valami müveletlenül teljes azonosságot érzek ezzel az emberrel. Gyerekkoromban érezhettem igy, mikor azt a szót hallottam: gyerek, hogy én is gyerek vagyok. Most ember vagyok. Úr vagyok? Úr… úr… hangtalanul nyujtogatom ajkaimon ezt a karcsu szót, amelyet borzasztó régen tudok, s most mégis oly különösnek és idegennek rémlik. Mit jelent az, hogy úr vagyok? Oh istenem, félek, hogy én ember vagyok, mint a paraszt. Odamegyek az első tüz mellé.

– Te vagy az, Nagy Gábor?

– Én vagyok. Sütjük a tengerit.

A bajonetjükre szurtak egy-egy cső tengerit, forgatják a lángban, mintha gyönyörködnének benne, hogy ragyognak egymásután a sárga gyöngysorok. Egy-két cső már feketedik.

– Vigyázzatok, ettől kapni a vérhast.

Egy pipás ember az mondja:

– Annyi baj legyen, kérem.

Mindenütt fenn vannak, üldögélnek, pipálnak az emberek. Inkább nem alusznak, csak melegedhessenek. Az apró téli csillagok nézik az égről a háboru pásztortüzeit. Ágyulövések hangzanak tompán jobbkéz felől valahonnét. A szomszéd tüznél egy ember a bakancsát varrja, s egyik meztelen lábafejét a tüznek tartja.

– Idefekszem közétek, jó?

Kedveskednek, huzódnak széjjel, Nagy Gábor elszalad, csutkát hoz, szalmát kapar, megy be a pokrócomért, kihozza.

– Asszony van odabe.

– Miféle asszony?

– Szerb asszony. Ott cicáznak véle.

Nézzük meg. A konyhában a tüzön bágyadtan ölelkeznek kis lángok s vonaglik alattuk a gyönge parázs. Az ajtó mellett a falnál áll egy piros és sötét némber. A félvállával a falnak dül. Ránézek és két barbár fekete szem néz vissza rám. A kapitány beszél vele, a kapitány tud szerbül, mert ujvidéki. Leülök a szalmára. Itt hárman horkolnak már, a másik szobából is horkolnak, mintha az alvók titkos beszélgetése lenne. Egy hadnagy ül még, meg az orvos.

– Micsoda asszony ez?

– A másik házból jött, hogy ne bántsuk az apját.

– Ki bántotta az apját?

– Nem bántották, csak megtalálták a padláson. Most aztán félnek.

Mig magyarul diskurálunk, a szerb nő nyugodtan nézeget bennünket. A fejét is a falnak hajtja, egyik sáros bocskorát áttette a másikon s a bocskor orrát görbiti a földön. Nem fél, mert asszony, ezek itt a földön nem ellenség, nem katonák, nem hóditók, csak férfiak. A kapitány tovább beszél vele szerbül s forditgatja nekünk.

– Hol az urad?

– A háborúban.

– Fivéred nincsen?

– Van három.

– Azok is a háboruban vannak?

– Azok is.

– Mióta?

– Nem tudom.

– Melyik hónapban mentek el?

– Nem tudom. Nem jártam iskolába.

– Miért nem jártál iskolába?

– A lányoknak nem kell iskolába menni. Az öcsém járt helyettem.

– A lányoknak nem kell tudni irni meg olvasni?

– Minek azt tudni.

– Maradt még valaki a faluban?

– Csak az apám meg én. Az apám fél a háborutól. Mindig a padláson van. Nem akartam itthagyni.

– Szereted az apádat?

– Ne lőjjék agyon.

– Hát Péter királyt szereted?

– Ne süssön rá a nap.

A kapitány nevet.

– Hát haragszol Péter királyra?

– Nyáron se süssön rá a nap.

A kapitány elhallgat. Hangzanak a távol ágyulövések egymásután. Mintha a háborúnak, az emésztő szörnyetegnek a nyugodt szivverése volna. A szerb asszony az ajtó felé forditja a fejét:

– Rat… rat… rat…

Háború, háború, háború. Az asszonyt hirtelen villámlás világitja meg. A hadnagy villamos zseblámpája. Barna arcán a borzadály grimace-a.

– Gyere közelebb.

Közelebb jön. A villamoslámpa megint fölvillan. Az asszony összehuzza a szemét, neveletlen félelemmel nézi a ragyogó kis masinát, mint a vadállat. Vörös harisnyája van, rozsdaszin durva szoknyája, sárgacsikos vörös ujjasa, fekete kendő a fején. Vastag, kiálló hasu, magas nő. Lehet negyven éves, lehet huszonöt. Durva barna arcában valami cigányszépség. A kapitány megkérdi:

– Hány éves vagy?

– Nem tudom… azt nem tudom… de már régóta élek.

Mosolyog. Fehér a foga, mint a kutyáé.

– Mutasd a hajad.

Hátrahuzza a kendőt a fején. Mint az elégett szalma, olyan a haja. Egyet simit rajta. Nagy barna kezén három ezüst gyűrü sápad.

– Hadd nézzük azokat a gyűrüket.

Leereszti a jobb kezét, ideadja. Kis török ezüstpénzekből csinálták a gyürüket.

– Hol vetted ezeket a szép gyürüket?

– Obrenovácban a vásáron.

– Belgrádban voltál már?

– Nem. Obrenovácot se láttam, csak a vásárt.

– Nem sokat láttál a világból.

– Nem, goszpodin…

A villamoslámpa elfordul az asszony nyugtalanul néz utána. Azután kinéz az ajtón.

A kapitány elereszti a nő kezét. Ásit.

– Elmehetsz.

A szerb asszony végignéz rajtunk mély fekete tekintetével.

– Nem lövik agyon az apámat?

– Ne félj semmit, menj haza.

A zseblámpa fénye megint az arcára röppen. Fölszisszen, összehuzza a szemét, elkapja a fejét. Fél tőle, utálja, s mintha asszonyi szemeinek sértés lenne, hogy valami jobban tud ragyogni.

Behuzta az ajtót maga után, de az ajtó visszajön. Kinn tüzek és a csillagok. A kapitány, a hadnagy, a doktor hátradülnek a szalmán. Sóhajtott valamelyikünk. Csodálatosak a csillagok az égen. Milyen ritkák most. Itt egy, ott egy, amott… Fényjelek a mennyországból.

HIDEG ÉJ

Hüh, de fázom. Hordágyakra feküdtünk le a hegy tetején, egy kis lapos helyen egy bokor tövébe, mert fú a szél. Balról a két doktor fekszik, jobbról a százados meg a segédtiszt. Mind háton fekszünk, végtelen hálószobánk plafondja a csillagos ég. Sapkánkat legomboltuk az állunk alá, a bundagallért az orrunkig hajtottuk, derékig két-két pokróccal pólyáltak be szolgáink, két kezünk vastag keztyüben a zsebünkbe zártuk. Mindenki behunyta a szemét. A fáradtság leszoktatott az esti beszélgetésről. Itt a tetőn tüzet rakni nem szabad, mert a másik dombról meglátja a partner. (Partnernek hivják az ellenséget.) Dombtól-dombig megy ez az erőszakos társasutazás Szerbiában. A legénység itt fekszik a tisztáson, meg lenn a lejtőn a fák közt. A hadnagyok a tisztás szélén vermekbe bujtak. A szerbek ásták nekik. Ez a domb még tegnap a szerbeké volt.

A dombtető szélén az őrszem áll, a puskára támaszkodik és néz a halál felé. Milyen megrenditő a magában mozdulatlan álló sötét katona. Lehet, hogy a tehénről gondolkozik, aki otthon van a meleg kis ólban.

Egypár percig fekszünk igy, egyszer csak elkezd rezegni a lábam. Rezeg először a bal, azután a jobb, azután megint csak a bal. Azután megint megrándul a jobbláb és rángatózik, mintha rángatnák. A bal is rákezdi. Most, mintha hideg hullámmal öntöttek volna végig. A szám kinyílik és alsó ajkam reszketve veregeti felső fogsoromat és azt mondja: hföföföföfö… Minden lélegzetvételnél: hföföföfö, roppant szaporán. A fejem tagadólag rázódik. Kinyitom a szemem, a doktor lábafeje ugrál a pokróc alatt, a kapitányé is. A kulacs a mellükön, mint az alvó csecsemők cuclija. A kapitány megszólal, nem az ő hangján, a fázás hangján:

– Hühühü, gyerekehek… Nem fá-házol?

– Fá-á-házom.

Mind fázunk. Egypár szót didereg mindenki, megint csönd lesz. Behunyom a szemem. Az erdőn tulról valamerről géppuska kezd ropogni. Azután sortüzek, mint meg-megálló vonat zakatolása. A háboru sivár és kimondhatatlan unalmas hangjai. A két kezem is rázódni kezd a zsebemben. Az orromat ugy érzem, mintha valami hideg tárgyat tettek volna a helyére. A karom ugy rángatózik, mintha villanyozógép két fogantyuját tartanám. A vállam föl-fölugrik a nyakamba. H. doktor, balról a második szomszédom, nagyot köhög és mormog és sóhajt. A hordágy alatt mintha a Jeges-tenger hullámzana. A levegőben a szél vigasztalan kérdéseit hurcolja jobbra-balra. A lejtőn ló kehel. Kukorékolás hallik végtelen távolról. Kutyák ugatnak isten tudja merre. Egy percre békén hagy a rázás, azután hirtelen megkapják megint a lábamat és huzgálják, ráncigálják. Egész testem mintha szuró porzóval szórnák. Érzem, a belső részem hogy remeg. A jégzajlást képzelem. Fejem, vállam, karom, lábam össze-vissza rándul, derekam néha jobbra-balra vonaglik, ajkam folyton szürcsöli a hideget, egy végtelenségig hütött izetlen italt. Mintha rostában ráznának. Egy percig aludtam. Arra ébredek, hogy jégszilánkkal borotválnak. A fejbőrömön meleg hullámok osonnak. A térdem reszket, a lábam nem érzem. E. doktor fogvacogását hallom mellettem. A lejtőről a fák közül zördülés, koppanás hallik. A bokor sóhajt, apró rezzenés, halk tördelés neszel folyton. Fölöttünk valami szárnysuhanás, s rebbenés, s valami emberivel rokon hang révül, mintha a szél mondott volna egy szót. Mennyi élet van a világon az emberi életen kivül.

Lépések jönnek. Egy görnyedt sötét alak hajol az első hordágy fölé, azután a másikhoz megy, lehajol:

– Doktor. Doktorkám.

E. doktor morog.

– Doktor. Adj valamit.

E. doktor:

– Ki az?

– Én vagyok.

A géppuskás hadnagy.

E. doktor:

– Mi kell?

– Éhes vagyok. Adjatok valamit kérlek.

E. doktor az, akinek mindig van enni, inni, szivnivalója. Vagy husz apró zsák, bőrtáska csüng a lován.

– Nincs nálam semmi. Majd reggel. Hüh, de hideg va-a-an.

A géppuskáshadnagy egyik lábáról a másikra ugrál, a két keze a nadrágzsebben, a könyökei rázódnak.

– Adjatok már valamit, éhen halok.

H. doktor a szélen nyög, kaparász, feltartja a karját:

– Gyere ide. Nesze.

A géppuskáshadnagy odanyul, elveszi.

– Köszönöm, szervusztok.

H. doktor:

– Hol alusztok?

– Sátorban. Megfagyok, barátom. Bövövövövö.

Elszalad. A hátam nagyon fázik, felülök.

Szemben velünk a tisztás szélén két hosszu sor fehér valami a fekete földön. Csomagok. Zsákok. A fehér téli pokrócba göngyölődzött emberek. A fejük se látszik ki. Ezek a katonák ugy hevernek itt, mint a sorba teritett vadászzsákmány. Egy pillanatra a Halált képzelem a hátuk mögött állani, mint egy főurat, akit vadászat után fotografálnak.

Hátradülök. E. doktor megszólal:

– Mit adtál neki?

H. doktor: – Egy kis darab csokoládét.

E. doktor:

– Mara-hadt még ne-heked?

– Nincs. Tudod, hogy ez az egy darab volt.

– Mé-hér adtad oda? Mit e-heszel reggel?

Csönd. E. doktor didereg és tovább beszél:

– A-hazt hiszed a-hadok?

Csönd.

– Majd le-heszoktatlak erről a jó-hóságról.

– Mit csináljak, ha éhes. Én most nem vagyok éhes.

– Már me-hegint veszekedni akarsz. Négy hó-ónap alatt nem tudtalak re-hendre szoktatni. Én spó-hórolok, ő meg osztogat. Sziva-harunk sincs már, tudo-hod? Ki ad sziva-hart mindenkinek? Szi-hi-szisziszi…

H. doktor hallgat, mert bünös.

– Jó le-hett volna az a csokolá-hádé reggel. Én nem adok. Ne-hem, barátom.

– Ne bánts már. Neked nincs szived.

– Nekem va-han szi-hivem, fukar se vagyok, de az életben, az é-héletben…

A többit nem hallom. Elaludtam. Rángatják a karomat. Kinyitom a szemem. E. doktor rángat.

– Kelj föl járkálni.

Igaz. Ha a szabadban alszunk, minden órában fölkelünk járkálni. A kapitány jár már, a segédtiszt is. H. doktor is lehajtott fővel, a két kabátujját egymásba nyomva. A kapitány a fehér zsákok mellett lépeget, toszit a lábával rajtuk:

– Auf! Auf! Megfagytok! Auf!

A zsákok egymás után kibomlanak, a sötét emberek fölnyulnak, mind járni, topogni kezdenek. A fehér pokrócok maradnak a földön meg a puskák mellettük. A tisztáson különös néma ődöngés támad az éj hidegében és homályában. Ha egy ember közel van hozzám, látom lehellete ködjét.

Áááá… hááá… – hallatszik folyton, mintha erős pálinkából kortyoltak volna az emberek. A fejek jobbra-balra inganak, vagy a mellekre huzódnak, a vállak rázódnak, a lábak bokáznak, vagy egy helyben topognak. A fák közül lennről is ez a topogás hallik és zörgés. Karok csapódnak széjjel és vissza és mintha hangtalan vernék a melleket. Tenyerek a füleket veregetik. Egy-egy alak körbeszaladja magát. Egy a holdat nézi és föl-fölkapja két karját. Szó nem szól, csak köhögés, és háh, háh, s a csillagok alatt a téli éjfélen ez idegen és névtelen hegyen a mindenfelől boruló erdőség közt mintha valami vademberi szertartást látnék. A dsungel jut eszembe, s benne az elefántok éjféli tánca, amelyet jelenlegi ellenségünk, a lehajló bajuszu és sima homloku Kipling regélt.

Vagy tiz percig tart a hidegnek ez az istentisztelete, azután a sötét katonák visszamásznak pokrócaik alá, mi visszafekszünk a száraz vérfoltos hordágyakra, betakarózunk, behunyjuk a szemünket. E. doktor oldalt fordul, felém, sóhajt és halkan morog:

– Egy egész darab csokoládét… majd leszoktatlak, megállj… me-hegállj…

SEGÉLYHELY

Egy domb alatt. Rendetlen, buta lövöldözés három oldalról. Egynéhány bekötözött baka fekszik és üldögél. Kiabálnak a fák közül fentről, két sebesültvivő fölkap egy hordágyat, mennek föl. A két doktor dolgozik a bakák körül. Ópiumot csöpögtetnek. Gaze-t bontogatnak, hosszu fehér csikokat hasogatnak. A fák közül mindig előjön egy ember. Támolyognak. Közelebb érnek: mind vérzik valahol. Szemük ijedt, szórakozott, szelid. Ugy jönnek ki a fák közül, mint az álmodozók. Egy katona négykézláb csuszik erre, ja-a-a-a-aj, ja-a-a-a-aj… A bekötözöttek fáradtan nyögnek, hallgatnak, az orrukat szivogatják. Golyók szállnak el, sijjj… huijjj… fuijjj… fijúú… fiú… A sebesültek néznek fölfelé, behuzzák a nyakukat, lefektetik magukat. Tapogatják félénken a kötés alatt karjukat, fejüket. Shrapnell jön: uijjuijjuijjuijjj, vonit, szüköl, sivalkodik, mintha ő félne. A fák közt robbant. Recseg-ropog, utána a fák csóválják a fejüket sértődötten, szenvedőn. A száraz levelek sokáig hullanak aztán, lassu leszállásuk közben ragyognak egy pillanatig a napsütésben. V. hadnagy szalad le az erdőből, a két karját feltartja s rázza a kezeit, mint a spanyol táncosnő a castagnette-ekkel.

– Doktor! Doktor! Ide nézz!

Közelebb ér, mind a két tenyeréből vércsöppek esnek. Forgatja a kezeit, nevet. Valami lámpaláz van az arcán, gyorsan beszél:

– Láttatok már ilyet? Kérlek, lefekszem, a gukkeremet fölemelem, hogy szétnézzek, abban a pillanatban átszalad a golyó mind a két kezemen. Nem is láttam semmit kérlek. Kérlek, mikor fog fájni?

– Nem fog fájni, ne félj semmit.

– Kérlek, én nem félek.

H. doktor felköti a nyakába a két karját. V. áll, egy pár lépést megy, nevetve ugrik egyet:

– Nem olyan vagyok, mint egy kenguru? Tegyetek a számba egy cigarettát. Itt a tárca a bal zsebemben.

P. hadnagyot hozzák hordágyon. A pucerja jön a hordágy mellett a karabélylyal, köpenynyel, hátizsákkal. E. doktorhoz hozzák. Halkan beszél:

– Hármat kaptam barátom. A tüdőm is meg van lőve. Barátom, ne engedjetek itthagyni. Nehéz vagyok. Ne hagyjatok itt. Cvikkere alól bánatosan és bizalmasan néz föl a szeme.

H. doktor egy öreg szakállas bakához térdel le. A bakának leesik a sapkája: kopasz. Ragyog a feje. H. doktor felhasitja ollóval a kabátja ujját. Vér.

– Jézus Isten! Az ujjasom…

– No, csak csendesen galambom…

– Jézus Isten… Felvágják az ujjasom…

Vérben a felső kar. Shrapnelltől.

– Ne sajnáld az ujjasodat.

– Jézus Isten! Jézus Isten!

Mossák, törlik, kötözik.

Egyszer csak százan vannak már itt. Az egész kis völgyben mindenütt feküsznek, ülnek sorban és összevissza, és mindig jönnek, jönnek hordágyak és kettesével és magukban tántorgók. Hemzseg a völgy, a halálból menekültek riadt rejteke. A sebesült-vivők erre-arra szaladnak, nyögések, sürgető kiáltozás, egy szelid sirás uszkál a hangok közt.

– Tekintetes orvos ur, a nyakam…

– Várjál fiam, várjatok sorotokra.

– Kedves egy felesígem… jaj, kedves felesigem…

– Mit ríssz? Nem szégyelled magad? Ejnye, ejnye.

– Nem rívok, főorvos ur kérem, nem rívok.

– Az ollóm! A kis ollóm, Pista!

A golyók füttyei, zizzenései, finom sikolyai, szellő-fuvásai folyton szállnak felettünk. Egy gránát vonul a levegőben: huuu… huuu… huuu… A rettegés hatalmas és kifejező hangja. Messze robbant. A vak dördülés után minden zaj elsülyed, egy kicsit kábult csöndben van ég és föld.

Már három orvos dolgozik, idejött M. doktor is, mert az ő zászlóalja erre vonult a többihez. Egy hóember feje jön felém honvédhadnagy vállai fölött… ugy megrémültem tőle, mint egy kisértettől. W. hadnagy. Az orrát és a két ajkát furta át a golyó. Az egész fejét bepólyálták, csak egyik szeme látszik ki s a szája szélén hagytak egy kis nyilást. Megfogja a kezemet, megrázza, le és föl hajtogatja óriási fejét, mintha azt mondaná: Mit szólsz ehhez, hát mit szólsz ehhez…

Hat baka buvik ki a fák közül, utánuk vagy husz ellenséges katona botorkál engedelmesen. A bakák lelkendezve emelgetik a puskát, jönnek vigan mesélni a szenvedés nyüzsgése közé:

– Itt nyomtuk meg űket az árokban…

A földszinü ellenséges csapat fegyvertelenül áll, pislognak nyugtalanul, mint a kiöntött ürgék, egy perc mulva már a hadifoglyok közönye és unalma bámészkodik belőlük. Egy baka odamegy hozzájuk, a hátába vág egyiknek:

– Na, nye bojsze! Kell kenyér? Ne!

Egy karéjt vág neki a prófuntból. A nagy sötét szerb elveszi a kenyeret, hálás mosolylyal int a bakának, enni kezd. A másik mellette cigarette-papirt egyenget, a zsebéből fekete port szed elő, végigszórja a papiron.

M. doktor buzgó hangja hallik:

– Ezek meg mit ácsorognak itt? Adjatok hordágyakat nekik!

Az ellenség egy pár perc mulva már cipeli lefele a mi hordágyainkat az országutra. Ketten-ketten visznek egy sebesültet, vigyázva, gyöngéden a cserjék közt, a sárban, mintha a testvérüket vinnék. Rögtön otthon vannak az emberséges munkában.

A három orvos áll, hajlong, letérdepelget, kapkod a földön fekvő, ülő, térdepelő tömeg vonaglásában. Karjaik folyton mozognak, nyulkálnak, hajladoznak, valami fáradhatatlan és önfeledt versenyben. Kis ollóik csillognak, a rózsaszin tapaszok tünnek és mulnak kezeik közt olykor egy katona karja öleli vállukat, akinek a lábát kötik. Fehér foltok ugrándoznak a levegőben körülöttük, vatta, gaze. Néha nagy ivben, gyorsan bontják, tekerik a geze-t, ilyenkor mintha fehér glória lengené körül a fejüket. A géppuska kattogása ritkul, a sortüzek unottan tördelik a csöndet… mint a gyár a munkaszüntetés perceiben. Egy-egy shrapnell jön még, mint egymás után menekülő jajveszékelések. A sebesültek még mindig jönnek, jönnek. Nem merném és nem is tudnám megolvasni őket e vonagló zürzavarban. A három doktor dolgozik, agyukkal, izmaikkal, idegeikkel, szivükkel, a szavuk folyton futkos:

– Kutyabajod lesz!

– Tartsd magad szépen.

– Ki vette el az ópiumot?

– Gaze-t! Még gaze-t!

– Mossátok meg ennek a lábát!

– Vatta! Vatta!

– Vizet hozzál, nem hallod? Hát kerits!

Kis ládák feküsznek nyitva, apró szerszámok csillognak, vatta szóródik, gyülik a földön. Piros foltok a vattacsomókon. A bekötözött emberek fehér kötésén is előbuvik ez a piros szin. Vér. A kék és szürke ruhákon piros pettyek teremnek, szabálytalan foltok terjednek, mint a viz az itatópapiroson. Vér. Bluzok szétnyilnak, szintelen ingek széthuzódnak, szőrös mellek látszanak, fehér nyakak a barna fejek alatt. Egy nagy feketeszakállas baka félmeztelen ül a földön, a felsőteste gyönge és fehér, mint egy gyereké. A doktorok keze vörösen és nedvesen vibrál. A földön, a giz-gaz közt, a göröngyök közt vékony folyókák tétováznak, indulnak, sétálnak, és összefolynak és vastagabban mennek. Piros vér. Erős savanyu szag terjeng a levegőben. Össze-vissza bolyongó szememet elfutja egy-egy pillanatban ez az elszórt pirosság és nem látok mást az egészből, mint kéket és pirosat: eget és vért.

HADI TUDÓSITÁS

(Egy ütközet után, 1914 november.)

Milyen csend… Még reggel micsoda lárma volt és most ebéd után milyen csend van. Csata után. Valami ünnepélyes és óriási csend. Befagyott oceán. Ugy-e, most ebéd után van? Még nem is ebédeltünk. Lenn főz a konyha és szürke gőze mint a béke kéményfüstje gurigázik fölfelé. Ide kiültünk a gerincre. Jó messze tőlünk a domb gerincén, a fedezék tetején ül egy katona, tárogatózik. Egyszer-egyszer elrántja a derekát, egyik könyöke fölmegy, másik könyöke lemegy, a nagy fekete sip ezüst billentyüi megcsillannak. Csinom Palkó, Csinom Jankó gyöngyös karabélyom… rikolt, kurjongat, bujkál, rezeg a tárogató, teli örömmel és öröme fájdalommal. A domboldalon a növendék telefonfákat emelgetik ki a földből a telefonoskatonák és a spárgákat huzzák és göngyölgetik. Tüzek égnek, emberek bolya üldögél, hever, mászkál. Odalent a sárban szekerek jönnek, jönnek az elcsöndesült hegy alá, csigák deputációja. Ártatlan kiabálás hallik erre-arra. Egy huzómuzsika is rákezdte valahol. Itt sorba ülünk a földön és hallgatunk és nézegetünk és hallgatjuk a tárogatót és a huzómuzsikát és a zörgést és a csendülést, ami a bokrok közül jön, ahol a katonák a tört fegyvereket szedegetik és rakosgatják. A sebesültek, akik a kis házban meg a szinben heverésztek és hallgattak, most indulnak és a szekerek lassan mennek ki velük a pocsolyában, s a kék betegek, akiknek a fejük vagy karjuk külön tiszta fehérbe öltözött, a hátukon feküsznek és az eget nézik vagy ülnek egymáshoz dülve a rázás ellen és ingatják a fejüket és lenéznek és hallgatnak. Ők már öt vagy hat nap mulva otthon lesznek a magyar parton és lefeküsznek a tiszta kórteremben Mitrovicán vagy Ujvidéken, ahol hely van. Akinek lefagyott a lába, azt is föltették a szekérre és akinek a belső része fáj, sárga arcával a maródivizitre megy és a pitvarban áll, mig rákerül a sor. Idefönn járkálnak hajlott hátu katonák, akik két napig igy lehuzott fejjel jártak a golyók szunyog-röpködésében és megszokták ezt a testtartást. Zene hallik, beszélgetés, tesznek-vesznek, szekerek nyikorognak, mégis milyen csend van. A domb, a fák, a tüz körül az ember-bolyok, a messzi kék táj hullámai, ez a torony meg a fehér fellegek mind tünődni látszanak azon a dolgon, ami itt történt két éjjel és két nap egész ma délig, mikor a patrouille-csapatok, amelyek hason csusztak át a szemben boruló dombokra és egyenesen járva jöttek vissza és jelentették, hogy a szerebek mind elmentek már. Milyen különös csönd, barátom. Te, kedves K. hadnagy, a naplódat irod mellettem és mindig megforgatod a kis plajbász hegyét a fogaid közt. Milyen nap is van? kérded. Nem tudom. Hányadika van? Kérdezd meg a felhőket, azok se tudják. Megakadsz irás közben és lefelé nézel a két sáros gamásnid közé, ahol föld van. Te, kedves F., lyukat csinálsz a szerb karabély szijján vastag tábori zsebkésed kis szuronyával. Öklöd lassan forog, s mintha oda se figyelnél. M. doktor, te tábori postát irsz megint és te, szelid K., kenyerezel, te mindig eszegetsz, mert szerinted az evés elvonja az embert gondolataitól, de nagyon szaporátlanul harapdálsz és a jobb kezed lelóg a térdedről és hintálja a bicskát és elmerülten nézed a félkenyeret az öledben. Olyan, mint egy nagy fekete sajt. M., te mindig ilyen mozdulatlanul ülsz és lesütött fejjel és álló szemmel nézel magad elé és ha szólnak hozzád, csak egy perc mulva emeled föl a fejed: parancsolsz, kérlek? R., te botot faragsz megint, mert mindig elhagyod és a késed megállott az ág végében és nem mozdul a karod és te, Z., hunyogatod a szemed, mert nappal folyton alhatnál és te, T., kis ollóval a körmöd fölött nyesegeted a bőrt, nagyon szórakozottan… Ki sóhajtott? Barátom, milyen csend van, pedig rendezkednek, mászkálnak, pakolnak, vontatnak. Barátaim, mindnyájan H. hadnagyra, meg Sz. hadnagyra, meg P. hadnagyra gondolunk, akik nem ülnek itt és a tüzeknél se ülnek odalenn, se a hegy alatt a fehér házban nincsenek, ahol az ezredes ur az iroda személyzetével a jelentéseket csináltatja. V. és B. és Cs. és L. hadnagyok a szekereken ülnek már, s mennek a hátunk mögött hagyott vidéken visszafelé, mert ők megsebesültek. Még láthatjuk őket az életben és hallhatjuk megszokott s rokonszenves hangjaikat. Mindenkinek más-más hangja van és mindenkinek megvan a maga szavajárása. De H. és P. és Sz. hangjai elmaradnak a fülünkből és arcuk elmarad a szemünkből. Ők a földön többet nem mutatkoznak. Ha majd elmult a délután és a csapatok fölkészültek s ti kipihentétek itt magatokat és az egész társaság vonul az ellenség után a ragadós, nehéz, mély sárban, amelyben épp olyan lassan megy az üldözés, mint a menekülés, akkor ez a táj itt elhagyott és üres marad s ezt a nem tudom már milyen számu Kotét megszállja az éjszaka, a néma nagyhatalom. Akkor sötét lesz és a sötétben előballag egy nagy, magas, száraz katona, sovány karján vörös kereszttel, mert szanitéc-katona. A Halál. Ide jön és itt járkál majd erre balra, ahol délelőtt az emberek annyit dolgoztak az ásóval. Lehajlik a lécek fölé s az ágakból való keresztek fölé, melyeket levertek és leszurkáltak a földbe a dombon meg lejebb a völgyben s amelyekre az altiszt ácsplajbászszal ráirogatott egyet-mást, a nyomtatott betüket imitálván áhitattal. Ő itt lépeget majd és lehajol és megint lehajol és a furcsa kis fák alól feljönnek a honvédtisztek, de olyan óvatosan, hogy a lécek és ágak meg se mozdulnak a helyükön és indulnak a Halál után. Mindjárt megállanak, mert a Halál is megáll és a sötét éjben a lábával kitapogatja a hosszu lövőárkokat is, amelyeket délelőtt betemettek és onnan a fagyásban összeállott göringyek közül is fölemelkednek a mezitlábas katonák, akiknek az ugynevezett temetés előtt lehuzták a bakancsait. Ez a nép, amely a földből fölkel, a közönséges népfölkelők. Fölkeltek és régi kék ruhájukban a tiszt urak után sétálnak nesz nélkül, mert mezitláb vannak. A nevüket nem tudjuk, se hogy hányan vannak, mert a lista csak estefele készül el. Mennek és a fejükön nincsen sapka. Látják a csillagok, hogy a népfölkelők kopaszok meg őszesek és hogy födetlen fővel és takaratlan lábbal, ahogy a világra jöttek, ugy érintik most az eget és a földet. Fegyver egynél sincsen. Se a tisztek derekán nincs ott a revolvertáska, se a népfölkelők jobbvállát nem huzza a puska. Ugy vonulnak, mint a sebesültek, csakhogy ő közöttük senki se pipál és senki se cigarettezik. Fölfelé mennek a dombon a nagy száraz szanitéc után, látják maguk előtt, mert a sötétben látszik a karján a vörös kereszt. Mindig följebb járnak, mert emelkedik a domb, ugy megszokták ezt már Szerbiában és talán már nincs is hegy a lábuk alatt, de tovább haladnak fölfelé, mindegy már a lábuknak, van-e alatta hegy vagy nincsen. Ugy tapodnak a sötétben, a semmiben, sülyedezve és ringva, mint a gyerekek a dunyhában, oly puha, rendkivüli és jóleső a lépés. Igy mennek hang és kiváncsi nézelődés nélkül, ahová a Halál vezeti őket, ő tudja az útat. Egyszer csak elalszanak a csillagok és ők vastagabb sötétségbe jutnak s lassabban mozog a menet egy kicsit, mig a felhőkön átalhatolnak. Itt a Halál hátranyujtja a kezét, azt megfogja Sz. hadnagy, aki mindjárt utána megy, mert századparancsnok, ő is hátraadja a kezét, azt megfogja H., aki a zászlóaljához tartozik, a H. kezét megfogja P., a P. kezét egy őrmester, az őrmesterét a kürtös, a kürtösét a káplár, a káplárét egy közönséges népfölkelő, igy fogják osztán mind egymásnak a kezét, mint az iskola udvarán a gyermekek, mikor azt a szelid és merengő játékot járják: Bujj, bujj, zöld ág… Hirtelen, mikor már nagyon be volt borulva sötétségbe a csapat, tiszta virradat ragyog és zendül előttük és fölöttük és körülöttük, s a csillagok a lábuk alatt szóródnak, mint valami égő tövisek az uton. A népfölkelők kapkodják a lábukat, mert megijedtek, de a tisztek tovább haladnak a Halál után, ők mindig bátrak és értelmesek. A Halál elereszti Sz. hadnagy kezét, hátrafordul és végignézi a csapatot hosszában egy tekintettel, mert olyan magos. Egy nagy-nagy fehér ház aranylik előttük. Aranylik, mondom, mert arany is, nemcsak fehér. Fény az, amivel ezt a nagy házat meszelték. Tán a napba mártogatták a meszelőt. Egy sor nagy ablak megy végig a ház fényes falán, de nem látni keresztfát az ablakokban, és mintha az üvegje se üvegből lenne, ugy világit a ragyogó falban. Az ujulás legszebb tiszta holdfényéből van ez az ablak, az esthajnalcsillag gyémántjával vágták. Ez az egyszerü és fényes ház földszintes, de olyan magos, mint a négyemeletes kórházak, vagy még magosabb. A ház közepén ajtó van semmiből, a Halál odaáll a küszöbre, szalutál befelé, egy percig ott áll, azután visszafordul, közelébb inti Sz. hadnagyot. Sz. indul, H. utána és P. és a népfölkelők mind. A Halál egyenként beküldi őket, a válluk szélét érintvén kezével. Mikor mind benn vannak, a Halál a szeme fölé tartja tenyerét, körülnéz és elindul. Nem tudni hová, csak lefelé ballag és a csillagok alatt a homályban eltünik. Sz. hadnagy és társai bevonulnak a terembe és látják, hogy kórházban vannak. A falak mellett két sor hófehér ágy megy végig, de annyi ágy, hogy a két sor összeér messze és elvész.

Másik terem is nyilik ebből a teremből, ott is két sor ilyen ágy s azoknak se látni a végét. Harmadik terembe is belátni innét, abban is ugyanez a kép nyilik. Kivülről sejteni se lehetett, hogy ennyi számtalan beteget lehet elhelyezni idebe. Minden ágyon katona fekszik, szépen fésült fővel, sima, derült orcával beszéd nélkül. A kórteremben aranyos világosság terjed és a világosság közepén egy fönséggel teljes fehérköpenyes aggastyán sétál hátratett kézzel, tán nem is aggastyán még, csak annak tetszik, annyira méltóságos az alakja, a tartása, a járása. Mintha haja felhőjének tündöklésében el-eltünne orcája és szakálla ugyanolyan mint haja, nem tudhatni, ősz szakáll-e voltaképpen, mert mintha aranynyal dicsőitett hóból lenne, mint a nyári délután boldog felhői. Ő bizonyára a kórház főtörzsorvosa és parancsnoka egy személyben. Sz. hadnagy elé odaáll egy sugár szelid nőalak tiszta fehérben, a balkarját vöröskeresztes szalag öleli. A legelőkelőbb és leggyönyörübb ápolónőkhöz hasonlit, csak a két vállából szökell két fehér szárny és lankad onnan le a sarkáig. Az ápolónő kapcsos arany könyvet tart a kezében és kérdi sorba a sebesültektől, hogy hivják őket, oly bájos hangon, amilyet álmában hall az ember, hogy a nevén szólitja az embert. És irja lehajtott fővel: Sz. hadnagy, fejlövés… és igy tovább a legutolsó népfölkelőig. Ezalatt pedig más ilyen kellemes ápolónők suhantak és lengtek el a sebesültek körül és csak mert szárnyaik közel jártak a katonákhoz, a kopott, szakadt, sáros, véres egyenruhák hirtelen meggyógyultak, mocsoktalanok, vadonatujak lettek és a gombok elkezdtek rajtuk csillogni. Azután elvezeti és egyenkint, sorjába, egy arany karszékbe ülteti őket az ápolónő a terem közepén. A méltósággal teljes aggastyán lehajlik és megvizsgálja elsőnek Sz. hadnagyot, egyetlenegy jóságos tekintettel csupán és homlokát megsimitja szép és érezhetetlen szelid kezével és mosolyogva int neki, hogy fölkelhet. Sz. hadnagy fölkel a karszékből, mintha alélna vagy ébredezne, csudálatos enyhe szédülés fogja el. Az ápolónő megfogja a karját, a homlokát nézi és nevet mint az arany csöngettyü és tudtára adja, hogy megvolt az operáció s az agysérülésnek még a nyoma is eltünt a homlokáról. Igy megy a többi operáció is és lassan, sorban egy-egy ápolónő vezeti a betegeket a karjukon a szomszéd terembe, ahol lefektetik őket pihenni. Patyolat ágyukon olyan jó fekvés esik, talán virágok pihéjével vagy a mennyország bárányairól nyirt gyenge gyapjuval töltötték a matrácot. Feküsznek a hátukon, pihennek, könnyü reggeli ámulattal néznek kifelé az ablakon. A kertbe látni. A kertben az ablakok alatt fellábadt katonák sétálgatnak el párosával, mindenféle furcsa uniformisokban, szürkében, kékben, feketében, zöldben és pirosban. Nem hallani be, hogy beszélgetnek, valami elérhetetlen gyönge és mégis üdvözülten tiszta zene száll, száll be kivülről, azt lehet sejteni, hogy ennek a zenének csak édessége van, hangjegyei nincsenek. A folyton némán sétálgató katonák nem látszanak unatkozni, mindnyájuk orcáján öröm és meglepődés fénye delel és tiszta, nagy szemeikből gyermeki ártatlanság és végtelen értelem ragyog.

EGY VIZSLAKUTYA

Egy reggel novemberben fölkerekedtünk Asanja faluból, tovább kellett vándorolni. Az ezredirodában őgyelegtem, néztem, hogy pakolják be két szobából az iratokat egy zöld ládikóba, melyre fehér betükkel rá volt pingálva: Iroda. A bakancsok surolták, huzták a padlón az elszemetelt papirosokat. Az udvarból egy kutya rekedt ugatása hallatszott. Egy irodista káplár, aki civilben utazó büvész volt, szedegette ki a szögeket az ő nagy plakátjából, amelyet itt is fölszegezett volt az irodában a falra, az asztalával szembe. És mindenütt felszegezte, ha csak egy napig is tető alatt volt az ezrediroda.

Aztán levette és összehajtogatta tizenhat felé és bedugta a zöld ládába azt is. Azon a plakáton, amelyet hét szinben nyomtattak, ő frakkban szerepelt, ordókkal a mellén, s térdharisnyában s escarpinben s arca sokkal ifjabb és szebb volt, mint életben s fehér keztyüben volt, s jobb kezében kurta fekete pálcát tartott s körülötte az egész nagy plakáton bársony pamlagok, delnők, lampionok, arany pénzek, kigyók, galambok és papagályok és pillangók kerengtek. A plakát a hajtásai mentén kopott és szakadozott volt, mint a sokat használt térképek. Aztán kiállottam az ajtó elé, néztem az utcán végig fölálló ezredet. A századok, szakaszok egymás után jöttek elő a kis utcákból és fölcsatlakoztak. És álltak és vártak. Az embereknek, akik mind egy kicsit előre voltak hajolva a háti tehertől, jött a lehelletük, apró ködök jöttek elő a szájukból, ahányszor lélegzettek s néztem, mintha az az ő életük lenne. Az udvarban egy fához kötött vizslakutya ugatott felém, mert engemet látott legközelebb. Nagyon sovány volt, a két szeme véres és mégis bágyadt volt, rángatta a nyakával a megfeszült kötelet és:

– Huh, huh! – folyton ugatott. De hangja alig volt, csak dühe vagy fájdalma. A kutya szájából is ugy futott elő mindig a pára, mint az emberekéből. A vizslát a gazdája köthette ki, mielőtt elmenekült a házból, vagy egy cselédje, vagy valaki más, aki azt hitte, jót tesz a beteg kutyával, ha nem engedi bitangjára. Aztán többen állottunk az ajtóban, vártuk az indulást. Az emberek az utcán emelgették a lábukat a hideg sárból, az öklök itt-ott az orrokhoz emelkedtek, s a lógó szálkás népfölkelői bajuszokat dörzsölték kétfelé. A vállak jobbra-balra ráncigálták a fölszerelést, szórakozottan.

Forgatták olykor a fejüket, köhécseltek, szipákoltak. Az arcok messziről ugy látszottak, mint az elszáradt falevelek, oly egyformáknak, s még messzibbről, mint a buzaszemek. Köd ereszkedett le és láthatatlan tük estek, éles semmik, s fájtak az ember arcának és lelkének. Egy autó dudált és óvakodott elő, alig látszott, s homályos szekerek jöttek oldalt s ágyuk árnyékai zörögtek el s lovak, öszvérek, teherautók ködképei vánszorogtak sorban s a levegőben, amelynek olyan szine volt, mint a reménytelenség, lassankint semmi se látszott. A vizsla se látszott, csak a hangja hörgött mindig:

– Hüh, hüh… hüh, hüh…

Aztán indultunk. És elhagytuk a házakat s mentünk a végtelen ködben. Egy darabig utánunk jött még a vizsla hangja. Aztán némán eltemetődött mögöttünk a falu. Estére egy dombon melegedtünk tábortüz mellett. Egyszer csak G. hadnagynak eszébe jutott a beteg kutya.

– Ejnye, – azt mondja – agyon akartam lőni azt a szegény vizslát és elfelejtettem. Hm, hm. Miért nem lőtte agyon valaki?

Mindenki sajnálni kezdte a kutyát. De mindenki szórakozott volt reggel. Mindenki csak magára gondolt, mikor elindultunk. A boldogtalan vizsla ott kinlódik egyedül a faluban.

– Milyen szivtelen az ember – mondta lehangolódva G.

NI PIROS VIRÁG…

Domb alatt mentünk volt, azaz meneteltünk, egy ember a másik után, botolva, csuszva, ingadozva a sárban, kövek, gödrök, fatörzsek istenadta akadályain át és csukott szemmel és tátott szájjal heverő holt lovakat és egy-egy temetetlen felejtett szerb katona testét kerülgetve. Ugy mentek a fáradt bakák egyik a másik háta mögött, mintha minden pillanatban össze akartak volna rogyni, de mégse rogytak össze, mert olyan fáradtak voltak, hogy már nem is érezték, az emberben a fáradtság is elfárad végre, az ember csak engedi magát előre szállitani két elfásult lábán, szinte elmámorosodva a kimerültségben, és valami mélységes és földöntuli honvágy lehet az, ami a képtelen testet és gondolattalan fejet ilyenkor csak viszi tovább, előre, messzire. Mind görnyedten vánszorogtak a bakák a bornyuk és torniszterek alatt és néztem, néztem és ugy tetszett, mintha ezekben a megrakott bornyukban és torniszterekben az élet terhét cipelnék a katonáknak öltözött emberek és vinnék a halál elé és akkor majd kipakolják és előpanaszolják és elhallgatnak és azután megkezdik a pihenést.

Egyszer csak szó hallatszott:

– Ni piros virág…

Egy bakát láttam elől kiegyenesedni. Megállott, mászni kezdett a dombra fölfelé. Előtte is, utána is megállottak egy páran, nyujtogatták a nyakukat. A dombon erdő kezdődött, a legszélső fák alatt csakugyan valami kis piros dolog tünedezett. A baka a puskájával, bornyujával, baltájával, ásójával, sátorlapjával, köpenyegével, pokrócával, kenyereszsákjával és a nyakában egy pár csizmával vergődött fölfelé a dombon, gyökérbe, földbe és hóba kapaszkodva. December volt. Fölért a fák alá. Négyen, öten, hatan másztak még utána hason, vonaglottak és gyötrődtek föl a domboldalon. Fönn szaladni kezdtek, lekuporodtak, aztán vigan ugráltak egymásután lefelé. Mind hozott a kezében egy kis pirosságot.

Hallom, hogy veszekednek:

– Paszulyvirág, – kiabálta Sápi Sámuel népfölkelő.

– Paszuly? Tél van most te jámbor, te!

– Rózsabogyó! Én megösmerem, rózsabogyó.

– Ez bogyó, ez? Virág ez, marha.

– Olyan, mint a tátogató.

– Fene aki megeszi.

– Én megeszem, add ide.

– Tán neve sincs. Névtelen virág.

– Szerbiai virág.

Igy vitatkoztak és mentek tovább az árok mélyén és osztogatták és forgatták és emelgették az orrukhoz a piros téli virágocskát, magam is kaptam, én sem ismertem. Azt mondták előttem:

– Szaga sincs, de azért szép virág.

Egy baka előttem messzire mintha danolni kezdett volna. És mind, a nehéz, fáradt, éhes, szomjas, álmatlan emberek mintha könnyebben, szaporábban, elevenebben lépkedtek volna előttem. Egy kis virágot találtak.