I. ÉLET, HALÁL (continued 3)
Reading edition
– Bevinném a hideget a házba. Tudod mán, hogy én meghóttam a háborúba?
– Tudom kedves szerelmem, tudom.
– Mikor tudtad meg Rebekám?
– Egy hónapra tudtuk meg. Híradással vót a jegyző úr. Aután a listán is kiolvastuk. Gyenge János debreczeni gyalogezred harmadik zászlóalj kilencedik század népfelkelő. Jaj sirtam én, sirattam, egyetlen szegény uram János.
– Hát a kis árvák mit mondtak?
– Jancsikám rítt velem, mert a tudta, Lidikém csak meresztette a két nagy kék szemit, kis Rébékem a tekenőben az is ugy sírt-rítt, mert a foga jött, avval szenvedett szegény pondróm.
– Kinn van mán a kis foga?
– Kinn kettő. Mán most csendes, eszem a lelkit.
– Jó egészségetek, semmi bajotok?
– Semmi bajunk, jó egészségünk, az Uristen kegyelmét dicsérjük érte. Lidikém köhögős vót, az is megjavult.
– A hadisegélyt kiadják rendesen?
– Kiadják tisztességgel.
– Mivel fűtöl?
– Trágyával, csutkával. A csutkát, gerjesztőt magam szedegetem. Drága a szalma, mint a patika.
– Gondoltam drága lesz.
– Nem fog bejönni a házba?
– Én csak ablakodra jöttem. Egy huszonnégy órára kértem a szabadságot, mig megnézlek kis cselédeimmel. Igy hallottam szép mesébe, mikor éltem, hogy el szoknak jönni. Mondok, magam is eljövök. Hát elvagytok látom.
– Elvagyunk. Uram Istenem.
– A süldő megmaradt?
– Meg.
– Megszúrattad?
– Eladtam. Kilencven pengőn kelt el.
– Ki vette meg?
– Nem idevaló kupec. Ötven pengő forintom elment kontóra.
– A szomszédokkal békességed van?
– Nem bántanak. Megvan a baj, búbánat mindenütt.
– Mit mondtak rá, hogy meghóttam?
– Nem igen mondtak semmit se.
– Harang sógor itthon van még?
– Aztat is elvitték karácsony hetibe. Nincsen már fegyver alá való idehaza.
– A tengerit hogy kapáltatod meg?
– Megkapálom majd magam Jancsikámmal. Nyárára elszegődök marokszedni.
– Rongyos ez a házalja ideki te.
– Lerugdossák, becsatakolja a sár. Kimázolom a tavaszra kék földdel. Csak a nap kisüssön.
– Majd csak kisüt. Isten áldjon meg Rebekám.
– Megyen mán visszafele?
– Megyek mán visszafele. Tiszteltetem a kis árvájaimat. Tisztelem, csókolom. Aki községbeli hozzám haraggal vót, ne haragudjon. Azt izenem.
– Megmondom, szegény uram János.
– Jó egészséget, minden jókat. Nyúgodjatok.
Avval Gyenge János eltünt az ablak alól.
AZ IDŐK GYERMEKEI
Ugynevezett jobb vendéglőben vagyunk. Étteremben. Egy üde fehér asztalkánál, amelynek közepén virágtartó tartja bájos uralmát, egy pár étkezik, egy barátnő a hozzá tartozó baráttal, akit mély bókkal nyujtok elébed, későbbi idő szerencsés irója, ki napjainkból merited majd regénytárgyadat és akit a mai világ mindenféle dolga egyformán érdekel. Ő középkoru férfi, egy kis zavarral tekintget körül az étteremben, a pincérre, aki az asztalhoz lépett, rosszul palástolt hódolattal néz föl s arcában és mozdulatain megtisztelt öröm és félelem elegyül azokban a pillanatokban, mikor barátnőjét kinálja, vagy kérdezi, vagy felel neki. Egy külső és belső metamorfózis gyors napjaiból látszik érkezni, olyan napokból, amelyek alatt az ügyes-bajos emberből vagyonos ember lesz. A fogorvos elvégezte ezek mögött az ajkak mögött a két fogsorban a tömés, csiszolás és fehérités munkáját és a munkát megkoronázta arany koronával, amely frissen csillan elő, mikor végighasad az ajkak közt a mosoly. A kéz körmei megnőttek és megujhodtak a manicure kinosan jóleső babrájától. A jobbkéz kisujján izmos aranygyürüben tüzes brilliáns nyugtalankodik. A bajusz kurtitott és megnyesett. Az orcák telnek s az egészség pitymallik szinükön. A ráncok, amelyeket hosszan sorakozott ellenséges évek metszettek a homlokon, kiengednek, apadnak, lágyulnak s majd a nyugalom varázslatában mind el is illan talán. A hajzat javát elüzte már a mostoha idő, magas kopások mennek föl kétfelől a fejtető felé, de ami haj van, a fodrászat minden gyengéd fondorlatával fényes és életrevaló. A szemek, amelyek gyanakodók voltak és sürün pislogtak, kezdenek nyugodtak s bátrak lenni, s hosszu időkön át az apróbetüs menetrendet és a telefonkönyvet fürkészvén csak sietősen, most a betük élvezetére ébrednek aktuális hadi literaturában s egy-egy hires detektiv-regényben, s örvendezve mérgetik tekintetüket a szinházi látcső lencséjében és látcső nélkül kiváncsian mustrálják az operette-szinpad zenekarában dolgozó muzsikusokat. Az öltöny, cipő, nyakkendő, zsebkendő friss, egészséges, jókedvü, és szineiben és formáiban szerencsével puhatolózik a csak nemrég kimult boldog Európa ize és hangulata után.
Étkeznek. A tányéron sötét sült, a sült körül barnapiros szósz. Egyszer csak ő fölvesz egy darab kenyeret, letör belőle egy falatra valót, a jobbkezébe veszi a villát, rászurja a villára a falat kenyeret, körülkorcsolyázik vele a tányéron. A barátnő ránéz:
– Mit csinál?
Ő azt mondja:
– Mártani akarok.
– Ne mártson!
– Miért? Én szeretem kimártani a tányért.
– Csak ne mártson. Itt nem szoktak mártani.
– Nem szabad mártogatni? Mártogatni se szabad?
A villa megáll, ő nézi a szószt a tányéron, aztán fölveszi a tányérról pillantását és széjjelnéz szórakozottan és az ablakra néz, és a napvilág, amely besüt, valami bánatra világithat az ő szemében, s az a bánat a szivéből jöhet föl. Nincsen sziv a világon bánat nélkül.
IRNIVALÓ
Én, mint e sorok irója, már régen azon spekulálok, mivel nevettethetnélek meg, kegyes olvasóm. A háború alatt sokáig azt képzeltem, hogy ilyen időben mosolyogni bün és nevetni szégyen. S aztán tanácstalanul bámultam, hogy az emberek szinházba mennek, különösen, ha olyan darabokat adnak, amelyeknek szerzői a mulattatást célozzák munkájukkal s csakugyan mulattatnak. S megtudtam rengeteg friss adomát, s ezek a gazdátlan s annyira óhajtott kis müvek épp oly ügyesek és eleven szerkezetüek voltak, mint az ezelőtt való világban, s épp ugy az elbeszélő és hallgató egyesült kacagásával végződtek. Jómagam nagyon csodálkoztam ezeken a szerzőkön s mind az embereken, hogy minden világba milyen könnyen beletalálják magukat. Végre is belátván minden valóságot, végtelenül meg tudom becsülni a mulattató szerzők iparkodását, s hiszem, hogy a mennyországban még külön tantième-ek várják őket minden tőlük előidézett kacagásért, ezekért az egészséges, jóleső, öntudatlan hangrohamokért, amelyeket különben világéletemben nagy élvezettel hallgattam.
A mulattatók müködése a mai világban talán valami rokonságban is van azzal az áldott orvosi ténykedéssel, aminek a neve euthanazia s ami a halál előtti szenvedés enyhitéséből áll. Keményen felfogadtam aztán, hogy megpróbálok majd mindig kisütni valami tréfás dolgot, hogy meg-megnevettesselek egy kicsit, csöndes olvasó, vagy legalább is ajkaid tájékára édesgessem a mosolyt, az arcizmoknak ezt az akaratunkon tulról való harmónikus megvonaglását. Oh ezt nem deritették föl még az értelem számára, a csodálatos mosolyt, a csecsemő álmának, a viszontlátásnak, az enyelgésnek, a hizelgésnek, a pajkosságnak, a legmélyebb örömnek s a legfáradtabb fájdalomnak s a halotti maszkoknak közös emblémáját, titkos arabeszkjét, gyöngéd fényjelét.
Mintha tündér vonná végig ujjait az emberarcon. Mintha pillanatnyi pillangó kelne és lebbenne el a mosoly vonásaiban. Egy más élet napjának visszfénye a mosoly az arcon, talán. Tán ott, ahol boldogok voltunk vagy leszünk, ott a mosoly a normális kifejezése az arcnak s emlékbe szálldogál vissza, vagy követségbe jön mindig szemünkbe s ajkunk köré kétfelől. A mosolyt nagyon nagy érdem volna mindig orcáidra meghivni, kegyes olvasó, de ezzel az önző és hiu szándékommal mára már elkéstem, fájdalom, nincs több helyem a kezedben zörgő ujságpapiron, hogy valami vidám históriával megkináljam érdeklődésedet, az ujságban mindennap az egész szenvedő világ kér helyet.
A MOSZKVAI VIDÁM TÉL
Soha ilyen pazar élet nem folyt Moszkvában, mint most folyik, soha olyan vidám tél nem volt Moszkvában, mint amilyen vidám volt ez a tél. Látom a szent Oroszország boldog szivét, látom a fehér és arany és zöld és rózsaszin és fekete várost. Esteledik és rozsdás vörösség borul a hóval temetett tetők és tornyok fölött, az a szin, mint 1812-ben, mikor égett Moszkva és fölötte a lángfelhők piroslottak. Ezer meg ezer vakitó lámpa gyul a hószinü és árnyékszinü utcákon és felkacag a végzetes égboltra. A szánkók össze-vissza futnak sürün a hosszu Tverszkáján, dagadtan bebugyolált gyermekek és vén emberek ostorozzák a csörgős lovacskákat, orruk csöpög fényesen és szemük alatt ragyognak a hideg vidám könyei. Aggastyán és matróna ül egy kis szánon, mögötte a másik kis szánon ifju tiszt fátyolos és sapkás dámával, csupa agg és ifju pár minden szánon, mert csak kettőnek van hely s karolják egymást s dülöngnek előre és hátra mind a párok végtelenül, mert a szánkónak háta nincsen.
A Tverszkája végében, a városon kivül a szánkorzón, a porzó hóban árnyékok hajkurászszák egymást, trojkák, a három ló ragadja és tépi egymást, a középső felhányja a fejét és nyakán hánykolódik a nehéz és pazar járom, a vad izvolscsikok állanak az ülésen és korbácsaikat üvöltve forgatják, a gavallérok és aranynyal csillanó tisztek is állnak s dülöngenek a trojkákban és a nők sikoltozva vetik magukat hanyatt s orditás és kacagás és sürü csengő-zugás süketül össze s az üldözött trojkák egymásra törnek eszeveszett vágtájukban.
A város közepén, a Kremlin alatt a cárok ódon kapuja, autók rohannak keresztül alatta, vöröskeresztes nők kacagnak benne, a Golytzin-kórházból jönnek, mámorosan a katonák haldoklásától és az operációk vérétől és szagától. Térdepelő koldusasszonyok másznak ki sebesen az autók utjából, mint a pajkos, játszó gyermekek és egy-egy féllábu vitéz ugrál el a másik oldalra, mint utcai pojácok. A kapu kivilágitott szentképe alatt fetrengenek rongyosok, minha részegek lennének és a kapu mellett a Blasennij-templom lépcsőin is összerogyva hajbókolnak mindenféle tarka rongyok. Két fekete polgár találkozik a lépcsőkön, bundáikat egymásba dörzsölik és megcsókolják egymás arcát háromszor. Keztyütlen kezek emelkednek feléjük, egy kucsmás rendőr elrugdossa a lábával a rongyokat.
A Blasennij-templomból fény és ének árad, ez a templom a legmagasabb Moszkvában, tizenkét tornya van, mind a tizenkettő más szinü, csak a kupolájuk egyformán arany. Fekete nők jönnek le és mennek föl a lépcsőzeten, emberarcu nők és minden percben térdre omlanak és elvegyülnek a tarka rongyokkal. Fönn a Kremlin templomaiban is világosak a szines ablakok, a káprázatos oltárok mögött énekelnek a láthatatlan szerzetesek és a zarándoknép arccal fekszik a templomok kövén s feltartott gyertyáik százszorozva csillogtatják a falban drágakövekből kirakott szentképeket. A könnyek élénk szineikre mossák fel a templom földjének kőkockáit. A Kremlin háta mögött kuporgó távol faházak ablakocskáiban vigan pislognak a piros mécsek, fényjelek ezrei, melyek apostolok születését integetik.
A Szinházak-tere szorong a jubiláló tömegtől, mint farsangkor. A Mjala-Teatr előtt, amelyben ma a Bajaderka-balletet adják az imádott Gelcer kisasszonynyal, a görög oszlopok alatt verekednek a helyért a férfiak és a nők, egymás boáit cibálják s az oszlopokon kivül az összetorlódott szánokról ostorral csapkodják egymást a kocsisok. Dacoló és lármázó munkások és parasztok tömege tolong ki egy mellékutcából a térre, a szinház mögül előrugtatnak a lovasrendőrök kék bundáikban, s balkarjukra aksztott rézmarkolatu kardjaikkal és jobbkezükben nagajkájukat forgatva rontanak a fekete tömegbe és visszafullasztják a mellékutcába, s ott a sötétben elvonul a nyerités és jajgatás. Nagykucsmás katonai készültség topog át a téren, vállaknak támasztott fegyverekkel.
Egy utcában rózsaszin rendőrségi palota fehér ablakai égnek hallgatagon. A boltok tündöklenek ékszereikkel s ajtaikat eltemeti a tolongás. Szük sikátorban a zsidó kereskedők aggva járkálnak régiségeik közt és narancsos zsákjaik közt és az üvegajtóhoz jönnek és fejüket jobbra-balra huzgálva vizsgálódnak kifelé.
Csend támad. A zöld és barna és piros nagy paloták ablakai mind lángolnak a fénytől a fehér tetők alatt. A csillárok gyémántbokrai lelátszanak. A paloták felett a fagy remegteti s szorongatja a levegőt s mintha tapsolna és cintányérozna odafönn. A forró és tündöklő Nagy Szinházban a balletnek vége, a zöld ékszeres dámák legyezőjükkel és látcsövükkel tapsolnak s a gálába öltözött tisztek a szinpad elé tolonganak és feldobják virágaikat a lihegő Gelcer kisasszonynak, aki lehajol és könyei a zenekar örvényébe hullanak. Az Aquariumban és a Yardban, ahol az éji tánc és dorbézolás folyik, vörösképü emberek harapdálják a pezsgőspoharakat, beverik ökleikkel a hegedüket és revolvereiket sütögetik a sikoltozó cigány és magyar lányok felé, s lezuhannak eléjük és csókolják cipőiket.
Gőgös lakások rejtőző termeiben parfumos cigarette-ek, opium és mérges és édes szeszek kábulatában törvénytelen kéjeket üznek s a kürtőkön és kéményeken a boldogtalan örömök rettenetes gyásza füstölög fölfelé a sötétségbe. Féllábak lebegnek elő a vidám éjben, amelyek báli táncosokéi voltak és monoklik villannak elő, amelyek megvakitott szerelmes szemeken csillogtak, s ezek fönn keringenek s báloznak a tetők fölött. A megfagyott koldusok alusznak édesen a kapuk alatt.
Az Angol-Klub sötét és behavazott palotájának ablakai lázasan vöröslenek. Egy lehajtott fejü ur lép ki az oszlopcsarnok alól, szánjához sétál, kiemeli a fejét hódprémes gallérjából és az égre néz, aztán beül a szánba. Egy távol utcán ódon palotája előtt kiszáll. A kocsisnak meghagyja, hogy várjon még a kapu előtt. Fölmegy a lakásába és agyonlövi magát. A fekete selyemszakállu és földig érő kaftánjában bujt tatár kocsis összedugta a két kezét a kaftán bő ujjaiba és föl és alá jár a szán mellett.
MESSZE, MESSZE, MESSZE
Elmennek a könnyek innen Messze, messze, messze, Gyöngyszínű tó lesz belőlök. Sóhajok elmennek innen Messze, messze, messze, Lesz belőlök barna hattyú. Jajjajok elmennek innen Messze, messze, messze, Lesz belőlök egy fúvó szél. Elmennek meghasadt szívek Messze, messze, messze, Lesz belőlök egy piros domb. Szép szál férfiak elmennek Messze, messze, messze, Szép nagy fák lesznek belőlök. Kerekedik gyöngyszínű tó Messze, messze, messze, Úszik rajta barna hattyú. Közepében piros sziget, Messze, messze, messze, Köröskörűl fák a szélben.
LEGENDA
1915
Ebben az esztendőben, december 24-ének éjén, éjfélkor, az előtt a nap előtt, amelyen egykor az emberek Barátja született s amelyet a kalendáriumban örömnek és vérnek szinével nyomtatnak, valami halovány és halk mozgolódás támadt a sötét ég alatt Európának minden vidékein. Nyomtalan vándorlás és hirtelen gyülekezés innen is, onnan is, ami csendőrtől, éji bakterektől, határőröktől, katonai őrségektől észre nem vevődött, sem senki emberfia ezt a csodálatos éji összejövetelt nem neszelte. A Krisztusok, a leégett, széjjelrombolt s elhagyott templomok Krisztusai, az országutak és erdők Krisztusai, a temetőkapuk Krisztusai, falusi piacok Krisztusai, a kikötők szikláin álló Krisztusok, a hidak és hegyi ösvények Krisztusai mintegy csengettyüszóra, mint egy zászlójelre egyszerre megmoccantak s leszállottak keresztfáikról. És halkan egyszerre elindultak a földön, oly sebesen, mint a holdsugár és mint a vágy, s átaltüntek inkább, mint mentek a sziklákon, szakadékokon, folyókon, tavakon és határokon. És mint a sugarak, olyan egyenesen siettek együvé ezernyi irányból ezeren meg ezeren és összetalálkoztak és együtt megállottak Európa közepe táján egy hótól betakart tiszta mezőn. Kőből való Krisztusok voltak és márványból való Krisztusok és bádogból és fából való Krisztusok. Fehérek voltak és szürkék és rozsdaszinüek és sárgák és megfeketültek és kopott szinüek. És égettek és kormosak és tört kezüek és csonkalábuak voltak és csorbaválluak és beszakadt derekuak. És voltak teli s teliszurkálva apró lyukakkal és hasadva hasitásokkal és repedve repesztésekkel.
És némán sorakoztak mind, márvány a bádog mellé, kő a fa mellé, ahogy érkeztek, és mikor együtt voltak, hosszu és hangtalan sorokban, hosszu, hosszu, végtelen hosszu csapatban elindultak előre. Előre és fölfelé, már az első lépésnél fölfelé tartottak, mintha nyugodt hegyoldalon mennének hegynek föl, és mezitelen és megszegelt lábuk meg se mozdult, ahogy mentek, és mégis mentek mindig följebb és följebb. Mind a Krisztusnak le volt hajtva a feje és lenéztek és mégis a magasságba haladtak. Idelenn a városok templomai világitottak ablakaikkal és ajtajaikkal és a falvak templomocskái szintén. És fennről látni lehetett a városi templomok előtt tolakodó és ágaskodó fekete tömeget, mindenféle idegeneket, szegényeket és megvetetteket, akik kiszorultak az utcára, és a falvakban is látni lehetett a napszámosasszonyokat, koldusokat és elkésett tanyai béresnépet, akik a templomocskán kivül szorultak.
A magasságba vándorló processzió pedig elérkezett a mennyek országába. Mind megállottak a mennyek kapujában és ott állottak a felhők rózsaszinü, meleg selyemgyapjain. Egyetlenegy, aki véletlenül legelől volt, bement a mennyek kapuján, ő olyan volt, mint a többiek mindnyájan és ő maga is annyi volt, mintha mindnyájan lettek volna.
Odabenn pedig állott egy királyi szék és azon ült „Valaki és tekintettel hasonlatos vala a jáspis és sárdius kőhöz és a szék körül vala szivárvány, amely Reá nézve hasonló vala smaragdhoz és a szék körül fehér aggok arany koronákban és a szék előtt üvegtenger, hasonlatos a kristályhoz“.
És az egy, aki a fényben előjött és a királyi szék előtt lehajtott fejjel és széjjeltárt karjaival megállott és aki a többiek helyett is beszélt, igy szólott szólalván:
– Mi Urunk és Gazdánk, ime eljöttünk a mi tanácstalanságunkban. Ime felhoztuk a mi uj sebeinket. Égetnek és tördelnek és hasogatnak és ércgolyókkal rontanak és lyukgatnak bennünket az emberek, akiknek a földön utitársaik, vendégeik, kalauzaik, őrzőik és virrasztóik vagyunk. Reánk törtek és mintha pusztulásunkat szándékoznák és mintha kergetnének bennünket magok közül, mintha helyünk már nem a földön lenne. Felhoztuk panaszunkat, Urunk és Gazdánk, ime már nem tudjuk mit tévők legyünk.
És felelt neki a mennyei fényességből az Igazi, az Élő, az Örökös:
– Vajjon nincsen-é egyetlenegy árva odalenn, ki lekuporodhat lépcsőtökre, nem lészen-e özvegy, ki mint támogató karót ölelhet és sirását lábatok fejére öntheti, vajjon nem jár-e már koldus, ki árnyékotokba dülhet, vajjon nem akad-é viharban vándor, ki mint baráthoz mellétek huzódhat, nem kerül-é szerencsétlen kergetett, ki oszlopotok mögé elbúhat? Vajjon nem embert talált volna az az acélgolyó is, amelyet testetek elfogott? Menjetek vissza a földre, ki-ki hová rendeltetett, mutassátok sebeiteket és virrasszatok.
És ugy, ahogy felmentek volt, leszállottak, és békén és halkkal elváltak és széjjel indultak és reggelre mindnyájan ott voltak megint helyükön és senki a földön semmit észre nem vett.
EGY KIS JÓFÉLE HAZAI
Letelt a foglalkozás ideje, csak azért maradtam még benn az ujonc-szakasz szobájában, mert ilyenkor pihenés helyett összecsődülnek a gyerekek a sarokba s nótát tanulnak hegedü meg klarinét után s ezt a neveletlen énekórát végighallgatni olyan műélvezet, amelyben a fül örömest alkuszik meg a sziv javára. A boldog lárma alatt csak a pillantásoknak tünik fel, hogy kinyillott a nagy hosszu szoba ajtaja és az ágyak kettős sorfala közt jön előre egy fekete asszony sárga kis kosárral a karján. Annak a szeme vette tán legelőször észre, egy Sándor nevünek, aki már itt is hagyta a nyolcvan szájon ingadozó éneket és szalad elibe a közelitő csendes anyának.
A kék fiu meg a fekete asszony egybeborulnak, a fiu odatartja a fejét s a kék sipka meg a fekete kendő tapogatják egymást hang nélkül. Bizonyára a sipka durva posztójának s a hideg sipkaellenzőnek is jut az óvatlan anyai csókokból. Azután leülnek ők ketten a fiu ágyának szélére. A fekete asszony leveszi a karjáról a kosarat, elforditja a kosárfedőt, mind a két fej néz lefelé a kosárba. A fekete asszony erős, száraz kezei kihajózzák ami a kosárba van. Fehér ruhát, barna cipót, egy piros almát, kettőt, hármat, négyet, tizenkettőt. Egy nagy vágás szalonnát. Ujságpapirban tepertőt. Másik ujságpapirban rózsaszínü sült csirkét. Egy keszkenőből vörös sülttök hengergőzik kifelé. Egy kis csillogó pohár jön még elő. Meg tű és cérna. Pedig tűt-cérnát idebent is kapnak a katonák.
A fekete asszony feláll, fölveszi az ágy alól a gyereke katonaládáját, kinyitja, berakodik. A tepertő, meg a csirke, meg három alma, meg a cipó kinnmarad az ágyon. A fekete asszony bicskát vesz elő a rokolya zsebéből, felvágja a cipót, az ujoncnak kezébe adja. Az ujonc elkezd enni. A többiek a dalt épitik a sarokban. Anya és fia szembefordulva ülnek az ágyon. Az anya kezei az ölében ülnek, csak néha jönnek elő s le-leseprik a morzsát a fiu nadrágjáról. A fiu csirkét eszik, mind a két orcája duzzad, a drága zsir mosolyog ajkai körül. A fekete asszonynak szük, éles, fehér orcája van. Lapos dereka fel-felhuzódik, mintha sóhajtozna. Az ujonc tizennyolc esztendős, a fekete asszony nem több mint kétszer tizennyolc. Eszembe jut a nagyvilágból, hogy Páris demimondaineja harminchat éves korában pályája delelőjét éldeli. Az ujonc anyja ugyanebben a korban már a vénasszony sorsát viseli.
Elsétálok előttük, mintha nem is látnám őket. A fekete asszonynak fényes köny van a szemében. A fiának egy egész csirkecomb a szájában. Az ujonc eszik, eszik, eszik, éhség nélkül, csupa passzióból. A fekete asszony eteti könnyes szemével. Egy falat, egy könny, egy falat, egy könny. Még egy árva szót se beszéltek. Az almát harapja már az ujonc, a másik almát az anyjának nyujtja. A fekete asszony kendője lassu nemet jelez. A nóta a sarokban épül-szépül, a gyenge hegedü rezgeti, a klarinét sivalkodja, az ágyakon sürün ülő, kuporgó gyerekek száján bátran és tisztán gerjednek már az első sorok:
Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak, Fáj a szive az édes anyámnak…
A fekete asszony erre nézett, a fekete kendő jobbra-balra inog, szinte azt hallani e néma kilengésekből: Lelkem, lelkem, lelkem…
Egy pici csönd lett a strófa után. A fekete asszony szólhatott a fiához, az tele szájjal azt mondja:
– Mm-mm-mm.
Az este elindult már az égből, elsápad és sötétedik minden. A fekete asszony mellett a kék katona is fekete már, sőt ruháik összeszövődnek a homályban, a kosár karja ivellik közöttük, az is feketén. A fekete asszony ugy ül, mint a mozdulatlan gondolat. A fiu csámcsog csöndesen. A sarokból zümmögés jön.
Mindjárt lámpát gyujtanak.
BESZÉLGETÉS EGY KIS MÁRTÁVAL
Még érzem a két kezem ujjai közt melegét és vékonyságát a kicsi Márta tiz ujjacskájának, mert ugy beszélgettünk, hogy a két kezünk ujjai össze voltak fonódva és karjaink párhuzamosan és gyengén hintáltak együtt, mint az otthagyott hinta két kötele. Mártát kinevezték betegnek, mert egy kicsit meghült, Márta tehát az ágyban fekszik és nagyon jól érzi magát. Mártával, mikor nevetésének csilingelése időt engedett, igen fontos dolgokat beszéltünk meg. Például egyszer csak azt kérdezte:
– Én miért vagyok Márta?
– Mert te vagy Márta – mondtam tehetetlenül és fölényesen.
– Mi az: Márta? Márta? Márta? – csufolódott tátogatva szájacskáját.
– Márta az Márta. Az egy ilyen kis lány.
– Én nem vagyok Márta.
– Hát mi vagy?
– Semmi vagyok. Puty-puty-puty… és elkezdett kacagni. Aztán kérdi:
– Lili az mi? Az liliom?
– Lili az liliom.
– Hát mi az Róza? Róza az rózsa?
– Róza az rózsa.
– Milyen rózsa?
– Milyen? Olyan piros. Mint a kertben van.
– A kertben nincsen, csak nyáron volt.
– Hát mint nyáron.
– De volt fehér is, meg sárga is, rózsaszin is. Milyen van még? Van kék is?
– Van kék is. (A nyugati pályaudvar előtt is árulnak kék rózsát a katonáknak és a cselédeknek. Drágább mint a többi, mert festve van.)
– Minden rózsát ugy hinak: rózsa? Nekik nincs mindnek nevük? Nekik nem kell?
– Nekik nem kell. (Dehogy nem. A kertészetben egy ojtott rózsának a nyakába kötötték egy fatáblácskán a nevét: Mme Caroline Weiss.)
Márta fölnézett és elgondolkozott. Még csak néhány éve él a földön s ahogy drága merengő feje nyugodott a pufók párnában, mint egy lágy fehér felhőben, egy kis igazságérzettel angyalnak nézhettem Mártát. A hallgató gyermekszobának fehér butorocskái ragyogtak a lámpafénytől, s egy kis karosszéken váró karokkal ülő nagy hajas babának kék szemei is ragyogtak, s a polcon ülő barna plüss medvének, posztó kutyának, fehér gyapju báránykának, teveszőr-tevének, fekete kamgarn-kutyának s sárga oroszlánnak és vörös majomnak szemei is mind ragyogtak. A pallón ragyogtak fivérének pingált bádog katonái, akik közül néhányan hanyatt feküdtek és fénylettek a lámpától, a padlón egy Richter-féle abbanhagyott, vagy szétdult székesegyház piros és szürke kövecskéi. Legjobban a Márta nagy szemei fénylettek.
– Mit gondolsz most Márta?
Elmosolyodott és megszólalt:
– Ha meghalunk, ugy-e sötét lesz. Jaj én ugy fogok félni.
– Ne félj, nem halunk meg. Nem igaz az.
– Nem oltják el a lámpát?
– Nem, világos lesz.
Márta visszanézett, föl a lámpába, a lámpa fölé és ugy tetszett, mintha a jó istenkével nézne farkasszemet.
Aztán elnevette magát és más dolgokról beszéltünk.
DE KÁR
ADY ENDRÉNEK
De kár a szőke szűzekért, De kár az édes ízekért, Hűvös homályos hajnalért, Kakasszóért, füttyért, dalért. A melegért, a hidegért, A sok-sok fínom idegért, Az álomért, az óhajért, A mosolyért, a sóhajért. A színekért, a szavakért, A tiszta téli havakért, A záporért, a szelekért, Lelebbenő levelekért. A zúzmaráért, harmatért, Jégért és forró-gyarmatért, A Szaharáért, tengerért, Szigetekért, vademberért. Pillangókért és méhekért, És minden hernyó-céhekért, A nyárfának rezgéseért, A lécek sűrű réseért. A kukorica-selyemért, Répáért, petrezselyemért, Lila kalarábéfejért, Mezőknek minden fűveért. A fényes, csúszós halakért, A százezer madarakért, A tűnő felhőalakért, A napsütötte falakért. A kikötőkért, Párisért, A korallért, a klárisért. Az aranyért, az üvegért, A hosszu cukorsüvegért. De kár a kandi rímekért, A szép komoly könyvcímekért, Aranyba pingált képekért S a szobrokért, a szépekért. A hosszú fasorért de kár, Ahol az ember maga jár Boldogtalansággal teli S a végtelent elképzeli. Leírom mert eszembe jut, Hogy szép az égen a tejút Lombok közt lámpasugarak, Húnyó szentjánosbogarak. De kár a jégvirágokért. A nem tudott világokért, A ködökért, az árnyakért, Éjfélbe szálló szárnyakért. A rózsaszínü bábukért, Tág szemükért, pötty lábukért, Elbűvölt bábruhájukért És eszméletlen bájukért. A cigarette-ek füstjeért, A mozdonygőz ezüstjeért, Megfüstölődött üstökért És mind a kéményfüstökért. De kár a friss lehelletért, A bűvös-bájos balletért, Tüllért, csipkéért, csokrokért, A holdimádó bokrokért. De kár a bíbor alkonyért De kár repkényes balkonért, S a holdért, mert oly esztelen Lebeg felhők közt estelen. De kár az első évekért, Tudatlan tiszta élvekért, Bárányért mely mezőre jár De kár, de kár, de kár, de kár. A csöndért, jaj a viharért, A szinházi zenekarért, Fehér arcú pojácokért S a husvéti tojásokért. A lépcsőkért, a hídakért, Hajoló hattyúi nyakért, A szép szivárvány-ívekért, A szívalaku szívekért. Ugy-e milyen furcsa a csend, Mikor az ember füle cseng, Az élet tűnik, tovahal, Egy más világ emléke csal. De kár a sárgás könnyekért, A fekete göröngyekért, Irtózatért, csodálatért, De kár a hervadt bánatért. Kis kockákért ha a napon Tündöklenek az ablakon. A szemfényért, mely jár, jelez, Melyben az élet tűnedez. Csengettyűkért, harangokért, Kántáló gyermekhangokért, Orgonasíp sápadt sora, Oh hegedű, oh zongora. Oh cello, hárfa, oboa, Caelesta, flóta, furulya, Oh mandolin, banjo, gitár, Citera, oh mindért de kár. Trombita, dobszó, tambura, Tárogató, kolomp, duda. A clavecin oh mily anda volt, Az is szivem visszhangja volt. Cimbalom és üvegharang, Triangle, harmonika-hang, Gong, castagnette, kürt és aeol Nyárfák közt távol valahol. Hangvilla mely hosszan mereng, Gummi mely kifeszítve peng, Akáclombról tépett levél. Mely kis fiúk száján zenél. De kár hajóért, vonatért, Omnibuszért és fogatért, Repülőgépért, autóért, De kár a vágtázó lóért. Hí minden, minden menni hí, A szán, szekér, korcsolya, shi, Sikló mely kúszik a hegyen, Ringlispil, hinta, mind megyen. De kár a báli láncokért, El-elhullámzó táncokért. Óh-kért, bókért, hajbókokért, Hattyúnyakú kézcsókokért. De kár a csókért, a csodás Csókért, kívánt dulakodás Vagy lázas egyezés után, De kár csak a csókért csupán. A csók, te nagy isten a csók Jobb mint az összes földi jók, Az édeseknél édesebb, És mézeseknél mézesebb. Csokoládé, bonbon, bibor Vanilia, malagabor, Forró jamaikai rum, Tokaji, absinth, opium. Nincs muskotály, must és eper Mely édes csókkal érne fel, Nincs Mozart-dallam, anyai szó Mely hozzá volna fogható. Nincs théa, mák, méreg, fahéj, Édesgyökér és tiszta téj, Nincs ananász, nincs kakaó, Hogy volna hasonlata jó. Piskóta, torták, naspolya, Alvó babának mosolya, Nincs mazsola se datolya, Füge, narancs, soha, soha. Édesebb mint a málna, sőt Mint minden émelyült befőtt És édesebb a bosszunál S a sóhajnál, a hosszunál. Nincsen puncs, grog, likőr, hasis, Akármilyen mélyen hat is. Pergetett mézzel tele tál, Hóban való álomhalál. Nincs ájulat, nincs képzelet Mely annál édesebb lehet, Oly édes, édes, képtelen, Oly véghetetlen végtelen. Cseresnyepár, csali csere, Ajk ajk felé virít: gyere. Mily csacsiság, mily oktalan, Mily borzasztó boldogtalan. Oh lefogott karmos kacsók, Oh csucsorított csacska csók, Oh elrévült csókízü szók, Fulladt, borúlt, vak, néma csók. Oh rózsázás, szőllőszedés, Szenvedélyes szép szenvedés, Mézes-mázos marakodás, Oh túlvilági hasadás. Égő szirup, ízes parázs, Vidám, vadúlt, véres varázs, Napnak langalló kelete, Éji tengerek feneke. Iny csikland, csíp, fog él, gyulad, Nyelven vonagló indulat, Lehellet, sóhaj, hang elegy Alélva csókkal összemegy. Piros csók, csordúl, zeng, ragyog, Tűzcsengők, olvadt csillagok, Oh fájó menny, boldog pokol, A szívben száz szív bujdokol. Egymásba két-két szem mered, Bennről mosoly s halál ered, Pillák lankadva lejtenek, S elúsznak éjbe a szemek. De kár a csókért istenem, Mert itt volt, itt van idelenn, Világ világra föllehel S bolond sikolylyal kapja el. Csók, csókolnám papirra, csók, Csak nem fogadnak szót a szók, Egy más világra elviszem, Ott elmondom majd, azt hiszem. Jó vón mint felhő lengeni, Mint égitest kerengeni, Mint angyalarc merengeni, Mint kagyló zengni, zengeni. Oh szállni, szállni, szállni csak, Mint halvány álommadarak, Tűnni mint árnyék mely nem él, Itt járni mindig mint a szél. Csak lenni mint egy szem homok. Kit érnek hullámostromok, Kit szél gázol, gyermek kever, Ki mégis a parton hever. Nem tudom, év, év, év halad, Ő itt marad az ég alatt, Felcsillan mert süti a nap S az óceánnál boldogabb.