I. ÉLET, HALÁL (continued 2)

Szabad nekik ilyeneket tudni? És szabad megtudni nekik, hogy itt-ott a falusi asszonyok nem kapták meg a hadisegélyt, szabad tudniok a budapesti mozgószinházak vidám és változatos müsoráról, szabad tudniok rendőri brutalitásokról, szabad nekik tudni arról, hogy ittthon szélhámosságok, lopások, betörések és följelentések történnek és szabadna nekik olvasni, hogy asszonyok és férfiak, a nemzet tagjai, öngyilkosságot követtek el? Szabadna tudni nekik, hogy öngyilkos lett valaki? Szabadna eszükbe jutni, hogy mennyi szerencsétlenség van az emberek körül és mennyi boldogtalanság van belül az emberekben idehaza?

Nekik, akiknek annyiszor kell tüzet rakniok, hogy süssenek, főzzenek, szárogassanak mellette és őszülvén megint az idő, melengessék kezüket, lábukat és merengjenek a játszó lángokon, nekik benn a szivük alatt is tüzet kell gyujtaniok mindig, a szivük alá, égő és fényes, sokféle szinü selyempántlikákhoz hasonló lángokat, hogy melengessék a szivüket és tarka ünnepet csináljanak a szivüknek. Nekik azt kell hinni, hogy az ország egy aggodalmas és lelkes arc, amely feléjük van forditva s azt kell hinniök, hogy itt minden ember a másiknak a kezét fogja hüséggel és bátoritóan és azt kell hinniök, hogy a dobos pandurok a községben házról-házra dobolnak, hogy van-e valakinek valami baja és hogy idegenek ülnek le az árvák bölcsői mellé és rengetik és azt kell hinniök, hogy az Uristen minden szenvedésért, amelyet ők szenvednek és minden halálért, amelyet ők halnak, idehaza áldást és életet osztogat cserébe.

Ha rajtam állana, csupa szép história, csupa nóta, csupa mese, csupa ábra lenne az ujságban, amelyik az ő kezükbe kerül. Mindent beletennék az ujságba, ami helyes, hibátlan, tökéletes, jó és szép és csak véletlenül nem igaz. Ugy olvasnák, mint az olvasni tanuló gyermekek a képes könyvet és épen ugy elhinnének mindent és utána a tüzbe nézve eltünődnének és orcájukat öklükre téve, engedelmesen, édesdeden elszunnyadnának.

ET VOUS?…

Sohase gondoltam rá, de sohasem is felejtettem el, mert most hirtelen eszembe jutott, véletlenül, az isten tudja miért. Oh csekélység, néhány zajtalan uri pillanat, éppen csak hogy emléknek tudott lopózni annak fejébe, aki ezeket a sorokat itt maga előtt némán göngyöliti lefele. Párisban volt egy meleg tavaszi napon, délben, az Avenue de Bois de Boulogne kizöldült és megillatosodott sétáló utján. Ott multak előre és hátra nők és férfiak és nők, a sors kiméltjei, a divatlapok járó ábrái, Páris nyugodt tulajdonosai, a nagyvilág szenvtelen tagjai, a kisvilág irigyeltjei. Még ifjuságban szenvedtem akkor, néztem őket s ugy képzeltem, hogy ezeknek semmi bajuk sincsen. Két párisi ur lépkedett mellettem, két könnyü ur, jaquette-ben, a cilinderük a fejükön hátraült, akkor az volt a divat az urak között, hogy mutatták a homlokukat. És szembejött egy nő, halkan mint egy tündér s lassan mint egy matróna, szép volt mint a gondolat, s nyulánk mint egy hang, amelyet a szordinás hegedüről a vonó hosszan felnyujt a levegőbe. Szemei, emlékszem, ugy tekintettek előre, mintha nem látnák a köröskörül mozgó alakokat, vagy mintha átlátszóak lennének nekik az emberek s ezek a szemek az embereken át s a távol bokrokon át a végtelen végtelenségben néznének valamit.

Ahogy elhaladt, a mellettem sétáló két ur közül az egyik félhangon figyelmeztette a másikat:

– Voilá encore une femme qui s’ennuie! Itt is egy nő, aki unatkozik… A nő meghallotta, s elmentében odaforditotta a fejét s gyöngén szólt:

– Et vous, Monsieur?

De már ment és elment és tovatünt avval a szép tavaszi nappal mindörökre. Eszembe jutottak a világból, amely volt s eszembe jutott minden a világon, ami oly elmesélhetetlen. A sóhajnak és a képzeletnek szabad közlekedése van s arra is gondoltam egy percig, hogy hát ők vajjon mit csinálnak, ha élnek, az a két vidám cilinder alatt sétáló francia. És az a halk ismeretlen nő hogy érezheti magát most, vagy tán nagy betüvel illik irni, hogy Most, a világokat megcserélő időkben, a haza izgalmas és tragikus vérzésében s minden emberi nyomoruság dusan és rikitóan táruló pokla fölött?

Mintha látnám épp oly lassan és ugyanavval a gyógyithatatlan tekintettel végigmenni ma is a Bois déli korzóján, mert ilyenkor is szokás sétálni ott, a hüvös és tiszta novemberben. Azt hiszem, hogy megint éppen oly mélyen unatkozik és unatkozik az a két ur is, ha cilinder van a fejükön és ha élnek.

HIVÓJEL

A FÁK TEGNAP ESTE

Ki nézte a fákat tegnap este? Csupa üvegágu, gyémántlombu fa állott az utcán sorba, csupa gyöngygaly volt a fákon. Biztosan mindenki látta. Milyen nap is volt tegnap? Azt hiszem, vasárnap. És március hetedike, igen, hetedike. Ugy-e, milyen csodálatosak voltak tegnap a fák? Havazott a minap, azután erős nap jött, a hó olvadt, hirtelen fagy jött és a fagy megfogta az olvadó havat az ágakon.

Én már egész nap néztem a halk Margitszigeten ezeket a mondhatatlan szürke fényben megjelent fákat, amelyek elvarázsoltságukban dermedten állottak és tündököltek sápadtan, valami felfoghatatlan tündéri gyászban, a szépségnek és fájdalomnak valami ismeretlen és elérhetetlen előkelőségében, mindentől a világon idegenül és végtelen távolban attól a természettől, amelyet megszoktunk természetesnek találni. Csak erőlködhetnék hiába a betükkel, de ki nem mondhatnám a tegnapi fákat, amelyeknek megfagyott rajza eltevődött életem albumába.

És este az utcán mentem és a járda szélén egymás után ültetett fekete fák terebélye tündöklött sorban és emelgette fölfele tekintetemet. Az utcai lámpák és a boltok kirakatainak világitása és a kávéházak nagy ablakainak világa csillogtatta és kápráztatta a város álomfáit. A leveletlen téli fák megmagyarázatlan ágazata fénylett, gyöngyellett, gyémántlott. Egymás felé remegő, összebujó és vonagló és tünő vonalak ragyogó, sürü, dermedt és titokzatos ölelkezése volt minden fának a lombozata. Vágyódó fantáziám össze-vissza kapkodott üveghajszálak, fényfüzérek, könyből való collier-k, gyémántvirágok szárai, tulvilági müvü gyöngy-guirlande-ok, jégből való finom sóhajok közt. Néztem föl és lépéseimmel multam a fák alatt tova és egy fa alatt az a hangulat suhant el bennem, amit egy ódon velencei csillár alatt éreztem egyszer Pozsonyban, a régi primási palotában. Egy kis francia zenésztársaság hangversenyzett ottan, régi zeneszerszámokon játszottak, clavecinen, viole de Gambe-on és viole d’amouron. A viole d’amournak tizennyolc hurja volt és Henri Casadesus ur játszott rajta, a társulat vezetője, egy kis szőke férfi. És hirtelen eszembe jutott, hogy Casadesus ur az őszön elesett a flandriai harctéren, olvastam az ujságban.

Az utcán kocsik szaladtak és két autó kergette el egymást; a járdán mellettem jöttek-mentek, három vidám leány jött, bizonyára irodából, s lelkendezve beszéltek valami ruhaszabásról, aztán gyászruhás, idős hölgy jött, aztán civilemberek, akiknek isten tudja, milyen privátügyeken járt az eszük, aztán két közkatona jött lassan, a karjukat hozták a mellükre kötve, mint egy idegen kart, a messze háboruból, egy bot is lépegetett utánuk s a bot után is jött egy katona lassan, aztán egy szürke tiszt jött baloldalán kardjával és jobboldalán egy nővel a sugarakat árasztó misztikus fák alatt. A tiszt szeme felfutott a csodálatos fénylombozatba és arcán mosoly járt. Oh szerelem. Oh egy ölelés az élet és halál között. Most, most lehetnek szerelmesek között pillanatok, amelyek megdézsmálják a végtelent, amelyek a fájó, őrült örökkévalóságé.

A holdat láttam a fák fölött a sötétkék égen egy pillanatra, egy homályos felhőtömeg mögé huzódott. Jó fedezék, gondoltam. A háboruból jövök és a fejem tele van a háboru dolgaival.

Egy-egy fa jött tovább szembe velem és mind ugyanazt a csodálatos ragyogást csinálta. Most mind ilyenek a fák a városban és a vidéken és a pusztákon és messzebb tájakon, ott is, ahol a sötétben egymás után brummognak és csattannak, kurjongatnak és süvöltenek az ágyuk lövedékei és ezek az imaginárius szépségben tündöklő fák ott állanak utszélen, domboldalon, hegytetőn a háboru fölött és az egész földi élet magyarázatlan rendetlensége fölött, szegénység, szerencsétlenség, bánat és betegség fölött és hiuság és vigalom és közöny fölött és jóság és irgalom és düh és gőg és kétségbeesés fölött és értelem és butaság fölött és minden sors fölött, mint egy különös gyönyörüséggel ragyogó vizió, az érthetetlennek rendkivüli mosolygása, ami az elgyötrött emberi lélekre veti hideg és idegenül ünnepélyes fényét. Ó tegnapi esti csodálatos fák. Néztem őket és nem tudtam mit gondolni és csak néztem. Én azt se tudom, mit éreztem. Valami üdvét sejtettem a világnak, amit keresünk idelenn a földön, és amire mig élünk, nem tudunk rájönni.

Én leültem, hogy az ujságba megirjam, mint valami napi eseményt, hogy láttam, milyen csodálatos szépek voltak a jeges falombok tegnap este a városban. Érdekes ez? Én nem tudom. Bocsássanak meg. Szeretném postára tenni ezt a dolgot és elküldeni valahová, valakinek, nem tudom kinek, messzire, messzire, a multba, vagy a jövendőbe, nem tudom, csak nagyon szenvedek, mert ember vagyok.

LEMBERG

Tovalebegő lampionok. Gyertyák, lámpák égnek házról-házra, emeletről-emeletre a kinyitott ablakokban. Az utca fölött magasan a két palotasor közt lebocsájtott óriási zászlók, lenn is zászlók vonulnak, zászló után zászló. Csodálatos világosságuk van a zászlók szineinek az este sötétjében és fényében. Az Opera homlokzata tündöklésben. Az erkélyen, a fal mélyedéseiben a néma szobrok körül, a front fekete peremén mindenütt mintha tündéri fehér rózsák világitanának. És lenn a lépcsőzeten emberek élő, mozgó, zsibongó lejtője. Mennyi nő, fehér ruhák. És a kávéház előtt és a vendéglő előtt mennyi közönség, ülnek, állanak, tolongnak, néznek, integetnek.

És végig az Andrássy-ut medrében két szorongó sorfal és a két járdán zsufolt séta és hangosság végig és világosság és kiváncsiság és mosoly mindenütt, mosoly, mintha egy közös mosoly lenne, édes verőfény a kivilágitástól fehér orcákon. És éljenzés harsan és dal jön és huzódik és az ut közepén emelkednek a zászlók és inognak az áttetsző lampionok előre, katonabanda zendül és zug el, egyforma katonák sorai jönnek és polgárőrök, apró biciklisták, gyerekek, fiuk, emberek, leányok összefogózva, párok egymáshoz szorulva, szük utcák sovány lakói testes feleségekkel, öreg emberek, sötétruháju fonnyadt nénik, oh mennyi mindenféle ember és mind az egyszerüek, a dolgozók, küzködők, alázatosak, hivők közül valók és dallal, zenével, kiáltások közt vonulnak és tünnek és ugy mennek el, mintha valami görditené soraikat, és ugy hullámzanak, mint a viz.

És a lampionok fölöttük, óh a lampionok, elvarázsolt szineikkel, andalodott derengésükkel. És lassu kocsik usznak kétfelől, fehér nők ülnek bennük és kék tisztek és az ablakokból mindenütt kihajolnak és zsebkendők repdesnek és ugy érzem, mintha a boldogság elé vonulna az emberek processziója…

Egy cifra kis messenger boy itt mellettem a bciklijének dül és a sipkáját nyujtogatja a menet felé és visit: éljen! éljen!

Drága, meginditó, gyönyörü este. Tekintetem fellopózik a sötétkék égre, hátha véletlenül megláthatnám a jó istent, amint éppen lepillant csillagos ablakából. Teremtő jó Isten, nézzed örömünket, segits meg bennünket.

HANT

Mindennap a halál ködében kezdünk járni s most, most mindig ugy van körülöttünk a halál, mint a nagy hó téli reggelen. Oh mindig másról beszélünk. Most elment innen egy ember és oly csodálatos mély csalódást okozott nekem azzal, hogy eltávozott. Ő mintha örökké itt lehetett volna.

Szegény jó Tauszk tanár ur. Olvastam, hogy már el is temették. Nincs itt. Hogy lehet az? Annyi beteg van, s annyi betege van. Ott van a rendelője az Andrássy-uton, olyan mint egy miniszterium. Folyosó, váróterem, jobbra-balra külön termek, sürgős és fontos, hiu és halk s fehérbe öltözött személyek, titkár, orvos, orvosnő, gépirókisasszonyok, szobaleány, aki bejelent és aki nem jelent be. Mindenfelé ülnek fauteuil-ökben, pamlagon, sétálgatnak, állanak, várakoznak, köhécselnek vagy maguk elé merengenek. Hölgyek, férfiak, gyermekek. Minden percben csöngetnek, bejön valaki, tanácskozik a csöndes szobalánynyal, számot kap, várni kezd. A váróterem, folyosó falai teli festményekkel. A képek közt primadonnák bekeretezett fotografiái, a fotografiákon ajánlás karcsu, karmos betükkel: „A drága jó Tauszk tanár urnak.“ „Az én legkedvesebb barátomnak.“ „Az aranyos professzor urnak.“ „A legjobb embernek a világon.“

Egyszer fönn jártam a tudós tanár urnál. Egy szegény beteg elhelyezéséről volt szó. Tauszk tanár ur tudja bejuttatni a szegény tüdőbajosokat az Erzsébet-szanatóriumba. Azután beszélgettünk. Tauszk tanár urnak nem volt hangja. Ugy beszélt hang nélkül. Néztem a rengeteg könyvet, amelynek aranyos sarkai ragyogtak sorban, sorban a könyvespolcokon. Tauszk tanár ur odajött egyik polchoz, az egyik lábát huzta járás közben. Tauszk tanár urnak csonttuberkulózisa volt. A gégéjében is tuberkulózis volt. Tauszk tanár ur elhuzta a kezét egy sor nagy könyvön és suttogott:

– Ezt mind én irtam. Nézze… mind… hát mit ér…

Legyintett és elfordult.

A könyvekhez voltam hajolva, elfuttattam a szemem a cimeken: Analizis… A légzőszervek hurutos… A belbetegek… A hazai… A tuberkulózis… Therapia…

Az Andrássy-utról fiakkerpattogás hangzott fel az ablaküvegen át s autók tülköltek, a vadgesztenyék lombja felkukucskált az ablakba. Tavaszi nap volt. A professzor lenézett az utcára, homlokára néztem és szorongva gyanitottam, hogy Tauszk tanár ur is tudja a titkot, hogy az élet boldogtalan.

Tauszk tanár ur hires ember volt. A gondolkodásnak, a munkának és a jóságnak adta magát. Száraz, finom termetében csak annyi erő volt, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy gyógyitson. Mindig, mindig gyógyitott és gyógyithatatlan volt. Tauszk tanár ur sorsa olyan volt, mint a költőké, akik végig szenvednek és csak azért élnek, hogy gyönyörüséget osztogassanak. Tauszk tanár most meghalt, ötven éves korára. Mily különös meghalni most. Nem kiváncsinak lenni a háboru végére, a békeföltételekre, az országok tombolájának eredményére. Mintha valami lenézés volna a világgal szemben. Részvétlenség. Oh nem, csak mély szórakozottság, és fáradtság, fáradtság, amely elnyujtózik a végtelenben.

Mégis, el volnék ragadtatva egy jó istentől, aki egy örök semleges, boldog államban, a mennyországban most gyöngéd meglepetésben részesitené Tauszk tanár urat. Ha Tauszk tanár ur ott a gyöngyvirággyepen frissen tudná mind a két lábát emelni s találkozna a hangjával s ugy haladna előre, mint egy ifju vándor, édes és vidor nótával.

ÁLMODTAM

az éjszaka, olyan különöset és rosszat álmodtam… azt hiszem a szivemre fekhettem, olyankor álmodik nehezet az ember. Ugy volt, mintha egy nagy városban, talán Berlinben vagy Londonban fölkeltem volna és kiléptem volna az utcára. Szabályos, unalmas nagyvárosi utca volt, bérpaloták, szinház, boltok, villamos, autók, kocsik, rengeteg járókelő. Emlékszem, az első pillanatban furcsának találtam, hogy mindenkinek, akit látok, milyen öreg arca van. A kis fiuknak és a kis leányoknak is, akik az iskolába siettek, csupa ránc volt az orcájuk és a fiatal uraknak és az elegáns nőknek is és a tarka kis cselédeknek is és a biciklin futkározó boyoknak is és a kávéház terraszán forgolódó apró pincérfiuk is olyanok voltak mint a mesében az erdei törpék és minden ember és minden asszony egyformán roppant öreg volt. Ujságokkal futott felém egy rövidnadrágos vén rikkancs, ujságot vettem, kinyitottam, tele volt politikával, irodalmi és szinházi eseményekkel, mulatságok és kongresszusok és lóversenyek hireivel és valahol az ujság közepében a Hirek rovatának végén egy apró betükből nyomtatott sort olvastam: „A világháboru változatlanul folyik“.

Fölemeltem a fejem az ujság lapjai közül, a fülemet oly bántó szapora kopogás ütötte meg, amilyenre a harctérről emlékeztem. Csakugyan géppuska volt. Egy fényes cipőáruház ajtajában térdepelt a géppuska, egy férfi hasalt mögötte és egymás után nyomta és nyomta a géppuska elsütő készülékét s a géppuska mellett a megüresedett töltényheveder kigyózott tova. Egy rendőr állott az utca közepén, odamentem hozzá.

– Nézze csak – mondom – mit akar az az ember?

– Melyik?

– Az ott ni. Nézze már mit csinál.

– Mit. Semmit. Tüzel.

A cipőáruházzal szemben egy másik, éppen olyan fényes cipőáruház volt, a kirakata be volt töredezve, az ajtóban orditó és vérző emberek állottak és bukdácsoltak egymásra.

– Borzasztó – mondtam a rendőrnek. – Emberekre lőnek.

– Ez a támadás várható volt – magyarázta a rendőr – az az üzlet, amelyiket lövik, tegnap leszállitotta az árait. Ilyen a konkurrencia.

Megragadtam a rendőr karját.

– Pardon egy percre – szólott a rendőr, kihuzta a karját a karomból, fölemelte és a kezében tartott hatalmas ismétlő pisztolyból három lövést tett egy egyfogatu bérkocsi kocsisára. Az utcán két-három kocsi állott egymásnak szorulva s a kocsisok orditottak egymásra. Az a kocsis, akire a rendőr rálőtt, lebukott, a kocsi alól másik kocsis jött fel, fölült a bakra és nyugodtan tovább hajtott.

– Rendnek kell lenni – mondta a rendőr. Ez a betyár nekihajtott a másiknak.

Még föl sem ocsudtam meglepetésemből, megint géppuska kalapált a fülembe, de más irányból. Hátrafordultam, hát egy kávéház terraszáról lövöldöznek át a szomszéd kávéház terraszára, s onnan is visszalövöldöznek géppuskából. Mind a két kávéházban a vendégek egymásután potyognak az asztalok alá.

Egy lassu ősz polgár sétált felém, elébe szaladtam és könyörögve érdeklődtem:

– Jó uram, mi történik itt? Háboru van, itt, a városban, fényes nappal?

– Oh – legyintett mosolyogva az ősz polgár. – Ez a két kávéház irigyli egymástól a vendégeket. Ritkitják egymás közönségét. Nem valami szellemes, de igen gyökeres megoldás.

Az ősz polgár otthagyott, mosolyogva, fejcsóválva sétált tovább. Csodálkozott rajtam.

– Hordár! Hordár! – hallatszott a magasból egy visitó hang. Egy emeleti ablak nyilt ki, egy szobalány csapkodott a két karjával.

– Ide egy golyót hamar, nem lehet kijönni a nagyságával!

Egy hordár fölnézett, elővette a zsebéből a revolverét, lelőtte a szobalányt. A szobalány lezuhant. Abban a pillanatban egy vastag hölgy sikoltozott már az ablakban:

– Ezek a mai cselédek! Nem birom ki! Nem lehet kitartani…

A hordár a nagyságát is lelőtte.

Két sebesültvivő jött ki a kapu alól hordágygyal. Sok ilyen sebesültvivő ember sürgött az utcán előre-hátra. Közben a viceházmester nyugodtan sepert a kapu előtt. És az emberek sétáltak és siettek és itt-ott lövések dörrentek. A villamosmegállónál a kalauz kihajolt a kocsiból s a tolongó tömegbe lőtt, aztán csöngetett és a kocsi ment. És közben sütött a nap, egy pár percig esett, megint kiderült, az égen eszményi felhők virágzottak. A nap fényes fényében a piros és kék boyok rikitottak futó kerékpárjaikon és jobbra-balra való iramlásuk alatt folyton kinyujtották egy kezüket és pisztolylövéseket váltottak. Egy szépen öltözött urral ütköztem össze, látcső függött a nyakában. Azt hittem ismerem, örömmel kaptam a keze után:

– Oh, barátom, világositson fel az istenért…

– Szinházba megyek, hagyjon békén – ripakodott rám és tovább szaladt, de lövés érte és elterült a járdán. Egy bazár bájos kirakatára meredtem s a szemem egy paprikajancsin akadt meg, akinek piciny játékpisztoly szorult a hóna alatt.

Alkonyat volt, oly aranyos homály, oly bus és boldog tündöklés borult a város fölé, mint a tavak fölé, mikor az est megindul. Vergődtem az idegen tömeg közt, mindenütt puffogtattak körülöttem s holttesteken bukdácsoltam a járdán. Akkor kinyitottam a mellemet, kivettem a szivemet, az állam alá tettem, levettem ajkamról a sóhajt és elkezdtem játszani. A vékony nyirettyü járt föl és le a szivemen, a tengerek messze-messze hallották, láttam hogy rendülnek, dülnek kétségbeesett partjaik között, s láttam hogy a Szaharán egy zöld oázon a körbeálló pálmák előrehajolnak és összeteszik fejüket, láttam hogy távol egeken vándorló madarak megállanak, visszafordulnak és mind felém szállanak, láttam hogy elhagyott sziklás szigetek az oceánban feljönnek és visszasülyednek, láttam hogy sötét, magas halmok elnyulnak és epedő lágy vonalakkal mulnak el a földön s láttam hogy végtelen, tiszta mezőn patakok indulnak innen is, onnan is, és tétova ezüst sietéssel keresik egymást.

– Miden megindul, – gondoltam – minden szót fogad, csak az ember nem. Minden, ami messze van, hallja a szivem hangját, és aki mellettem áll, süket.

A lámpák az utcán kisütöttek, fehér világosság lett, leeresztettem a vonót és ugy néztem, hogy az emberek mit müvelnek. A fénytől megelevenedett a forgalom, a mellékutcákból sürün jöttek elő a népek, minden ember pisztolyt tartott a kezében és minden irányban lövöldözött. A nagy boltok és a szinházak felől a géppuskák ugattak. És az emberek előttem jaj nélkül estek, hullottak folyton, folyton, s uj emberek pattantak föl helyükbe. Csodálkoztam azon, hogy én mindig élek és szédülettel néztem ezt az olvashatatlan potyogást és láttam álmomban magamat mint kis fiut, mikor egyszer a tornácon állottam a zivatarban és bámultam az udvarra, melyet a viz ellepett s a vizen az esőcseppek apró, muló körökben ugráltak és tüntek végtelenül, örökösen. Soká néztem ezt, soká és müveletlen képzelettel azt találtam ki, hogy ezek az esőcsöppek az emberek a világon és lelkemet nehéz nyugtalanság fogta el és fogva tartotta.

RÓZSIKA

Tudunk szép románcokat, legendákat, bibliai történeteket, meséket, amelyekben a hitnek, szerelemnek, hüségnek, szeretetnek tulzásai szárnyalnak, sejtett és költött példák, dicső és jóságos leckék, melyek lebocsátkoztak lelkünk legmélyére és ott bántatlanul szenderegnek. Az anyai szeretet a sirban is nyugtalankodik és éjfélkor felkél és fut, fehér reszkető árnyék, a három árvához. Az eltemetett két szerető szivéből virág nő és a két virágszál a sir fölött megöleli egymást. A szegény asszony elmegy a bucsura, az erdőben elébe áll a haramia: „Mit viszel a szüz Máriának?“ – „A szivemet egyebem nincsen.“ A haramia felhasitja a szegény asszony keblét, kiveszi a szivét, a kezébe teszi a szegény asszonynak: „Nohát vigyed a szivedet a Szüz Máriának.“ A szegény asszony feláll és megyen tovább az erdőn a kezében a szivével… S halott kisasszonya fehér ruhába öltözik s csolnakába lefekszik és behunyja a szemét és összeteszi a két kezét a mellén és Lancelot lovagra gondol és meghal és a csolnak uszik a folyón a holt kisasszonynyal Lancelot vára felé… Shalott kisasszonyt Tennyson idylljei közt olvastam, Rózsikát ma este olvastam az ujságban. A tizenkilenc éves Rózsikának Nagyváradon meghalt az anyja négy héttel ezelőtt, Rózsika hazament a temetés után és lefeküdt az ágyba és elaludt és négy hétig aludt egyfolytában és négy hét után meghalt csöndesen, anélkül, hogy egy pillanatra visszanyerte volna eszméletét. Az orvosok, akik négy héten át hiába élesztették Rózsikát, a nagy fájdalomtól való idegkimerültséggel magyarázzák Rózsika négyhetes alvását és halálát. Rózsika négy hétig aludt a fájdalomtól és akármennyire kimerült volt az idegrendszere, a csodálatos beteg alvásban agyveleje valami gyöngén mégis müködött. Rózsika álmodott és bizonyos, hogy meghalt anyját látta álmaiban s csak a menyországban láthatta, ahol semmi sincs, mert mindent agyonragyog az aranyfény, ahol örökké ugyanazt az édességet trombitálják az angyalok s ahol a boldogok mosolyogva sétálnak. Rózsika, aki Nagyváradon meghalt az anyja után, rokona a szép legendák nem e világról való személyeinek. Rózsika egy érzés végtelensége, mely nem fér meg a véges élettel. Rózsika neve itt rejtőzik az ujságban, a nagyvilág herce-hurcája közt, és mikor tovább lapozok, az ujságpapir zörgésétől és szelétől föllibben, mint gyönge fehér pihe és tétován száll feljebb, fel, fel, az arany menyország felé.

MI UJSÁG,

no mi ujság? – kiváncsiskodnak az emberek, tolonganak a kiadóhivatalok kirakatainak lázitó fényében az óriási friss betük előtt, beléhajolnak egymás lappéldányába, s ráköszönnek egymásra, mintha kedves egészségük iránt érdeklődnének kölcsönösen: mi van Görögországgal? S az ajkak fölött sziszeg egy közös szó beszéd közben: Venizelosz. Mint a járvány napjain mindenki azt mondogatja: tifusz, tifusz. Mennyit csuklott ez a ravaszságok között megőszült távoli férfiu, kit fővárosok, országok és földrészek annyi szenvedélylyel emlegettek most egy pár nap alatt. Venizelosz, Venizelosz. Mennyi chiffre-ben rejtegették ezt a szót most, mennyi szedő zongorázta le hirtelen Európa és Amerika nyomdáiban, s a szájak, a privát emberi szájak mennyit adogatták egymásnak. A fej ezernyi apró összejátszó gondolatából, a külön élet ki nem mondott érdekeiből, a lélek remegő nyugtalanságaiból, a sziv meleg és türelmetlen dobolásából egy szó alakul: Venizelosz. Ki gondol vajjon olyankor, mikor olvassa és kimondja, egy élő emberre, akinek Venizelosz a neve? Mi mindent éreznek, képzelnek, várnak, remélnek, sejtenek, mikor csak annyit mondanak: Venizelosz. Mintha mindenki egyebet akarna mondani, a szemek mást jelentenek, egyetlen élet végtelen összefüggését e világgal, s az emberek mintha tolvajnyelven beszélnének egymással, mikor azt mondják: Venizelosz. És a népek elferdült érdeklődése arrafelé kapkod most, lefelé a Balkán aljára, a jobbra-balra kapaszkodó kis földdarabra s a tengerben össze-vissza legelő apró szigetekre: Görögországra.

Ez gyötör és ingerel most, ez a kérdés és ez a rejtelem. Venizelosz megbukott, uj miniszterelnök jött, Szalonikiban partra szállottak az entente csapatai, a görög király sógora a német császárnak. Mi lesz? Ez az egész jószivü világ, amely ugy szeretné a háboru végét, megint háboruért eped, csakhogy mind a két pártja a világnak a másik ellen gondolja a háborut. A fantázia ma görög uniformist kezd szinezni, görög tábornokok és rongyos görög helységek neveinek bevonulását várják az olvasó szemek és görög vért, ami végig folyjon az ujságlapok margóján, ahol még hely van.

Görögországon csüggünk és tépelődünk, a vizszintesen tartott tenyerek a szemek fölé emelkedtek, mindenki Görögország felé néz. Mintha közben itt semmi rendkivüli nem történnék, mintha Németország, Anglia, Franciaország, Oroszország és Olaszország hadseregei nem fogyasztanák egymást minden órában, amely jön és mulik, mintha a mi rózsás egünk fölött a béke angyala boldog unalomban ütögetné a száját, hogy édes ásitozását leintse. Mintha igaz se lenne, hogy Európa fölnevelt világa is háboruban vergődik. Talán nem is igaz. Én ma is azt hiszem, hogy egy európai háboru lehetetlenség.

VÁLASZ

Barátom, hogy vagy? – érezz e két kis szó közt, kérlek, egy igazi meleg szivdobbanást. Hogy vagy? Én élek, azaz megvagyok. Ugy-e, rossz néven veszed, hogy rózsaszin kártyáidra és plajbászszal irkált leveleidre nem válaszolgatok. Ne haragudj rám. Mindig válaszolok én neked hüségesen, szeretettel és mulatságosan és kimeritően, mihelyt a postádat elolvastam, csak nem irom meg a válaszaimat. Négy oldalas leveleket futtatok el a fejemben és nem teszem papirra. Nem érek rá, hidd el, hogy nem érek rá levelet irni. És bevallom neked, örülök is neki, hogy nem érek rá, mert mindig attól félek, hogy ha a levélpapir fölé hajlok, kiömlik rá az egész szivem. Minden levélpapiros fehér kisértés nekem, hogy valahova, valakinek, akárhova elkezdem irni azt, aminek vége-hossza nincs, az egész életet, mindent, mindent a világon, minden gondolatot, amelyeket koponyám fogolytáborában őrizek s amelyeket nem szabad soha senkivel közölnöm, tiltja a gyöngédség legszigorubb cenzurája. Fáj a levélpapirt látni s rejtegetem magam elől.

Hogy vagy kedves? Itt semmi ujság. Minek kérded mindig, mi ujság Pesten? Mit meséljek neked? Azt hiszem, semmi ujság nincs Pesten. Ugy látom, a Duna két partján terül el ez a város éppen ugy mint azelőtt s Buda és Pest nem cseréltek helyet. Mikor a nap megszünteti a világitást, a lámpák szoktak feljönni. Az utcákon ugyanazok a barna meg sárga villamosok hajszolják egymást ugyanazokkal a csengőhangokkal. A lakosok utálják a kofákat, a kofák gyülölik a lakosságot s a kettő közt dagadoz a kárörömtől a drágaság. A szinházak előkészületeket tesznek, vagy befejezik előkészületeiket. A mulatóhelyek ujabb bohózatocskákat sajtolnak ki, mint a plakátokon megfigyelhető, az emberek érintkezésének és a házasságnak és a házasságtalanságnak tökéletlenségeiből. Minden házszám ott van a helyén. Ismerőseid és ismeretleneid édes mindnyájan továbbra is járnak körbe magánéletük körletében, mint a molnár lova a szárazmalomban. Ki jól érzi magát, ki rosszul. Mindenki mindennap idősebb lesz. Ezt nem látni napról-napra, de én tudom. Minden egyforma mindig. De minden meg fog szépülni, mire visszatérsz.

Kedvesem, a világ mindig az, amit magad körül látsz és hallasz. Féltett fotografiák rejtőznek a szived fölött és szived ott rejtőzik melledben. Életed magadban van. Szép az ősz, ugy-e? Nem gyönyörü a titokzatos és magasztos erdőn át menetelni? Milyen jól esnek a legénység nótái, nem? Ha az emberekkel, az ugynevezett parasztokkal beszélgetsz, nem olyan, mint meséskönyvben, dalgyüjteményben és a bibliában lapozgatni? Igazi könyveid is vannak biztosan. Tudom, hogy szeretsz olvasni. Leveleket is irsz. Van mindig cigaretlid? Elnézed néha a train végtelen ekhós szekereit és akkor unatkozni kezdel. Nézegeted a terepszakaszokat, tereptárgyakat, mind a magassági pontokat? Ez mind a természetből való és csodálatos.

Van egy nagy titkom, amiről itt senkinek nem szólok, de neked bizalmasan beszélhetek erről, mert te ott vagy és azt a területet valamennyire mentesitették a törvényektől és a szokásoktól. Te: az égen felhők menetelnek nappal és éjszaka csillagok táboroznak. Érdekes ez. Határtalan érdekes. Hallatlan. Engedd tágulni a két szemedet, tekinteted e tünemények közt és értelmed közt csodálatos összeköttetést létesit. Ha elámulsz és ha gondolkozol, életed tevékeny és értékes. Érezz, eszmélj. Mennyi öröm támad az emberben magától, mint ragyogó fehér tajték a tengeri viharban. Lelkedben áldottan fölszerelt segélyhely van, siess el gyakran oda. Engedd meg, hogy az álomra fölhivjam figyelmedet. Az embernek szabad levegőn tapasztalataim szerint szép és kedvező álmai vannak.

Köszönd meg ezeket az álmodott szépségeket és jóságokat. Mig fel nem ébredtél, az álom csak olyan, mint az eleven élet. Elhiszed, hogy ez nem bolondság? Én bizony Isten őszintén igy érzem. Ami kellemeset álmodtál, beleirhatnád a naplódba, mint viszontagságaidat. És vedd ugy, mintha mindig válaszolnék kedves leveleidre. Ne hanyagolj el te is engem, ne állj boszut, ez nem volna szép tőled. Irj, lelkem, ezután is, mennél gyakrabban, várom és óhajtom hiradásaidat. Elteszem minden leveledet, nem hányom el. És most már majd válaszolok, de igazán… Ölellek mind a két karommal, isten áldjon meg.

ADD A KEZED

ÁPRILISI NAPON

A nap megsüti arcomat. Olyan jó. Meleg van, de nincs melegem. Milyen könnyü, milyen kellemes, milyen szabad, milyen tiszta a levegő. Százszoranyit kér egyszerre a lélegzetem, mint amennyi a tüdőmbe belefér. Lehellek mélyen és bensőm szorong. Mily kék idő, mily szép idő. Hullámok járnak, gyürüznek, kergetőznek rajtam, körülöttem, fölöttem, tündéri tenger. Mi ez az uj levegő, emlékszem rá. Mintha ez lenne a boldogság. Oh az ég. Mintha a kékség fény volna, mintha a fény kékség volna.

Mosoly alatt a világ. Szél jött, arconlegyintett, felhajtotta egy parasztlány viritó sárga keszkenőjét a fején, a keszkenő alatt ragyogtak az ölelkező hajfonadékok. Emlék és vágy kapkod, hányszor éreztem a levegőben a langy futó tavaszi semmit, hányszor kerültem elébe világéletemben e fuvalomnak; megállok, ámulok és szédelgek az örökkévalóság forgásában.

Honnét szaladtál elő tavaszi szél? Bájoló fehér selyem tépések a kék egen, meglepő zöld felhő a fák fekete ágaboga körül. Mi az, lombozat? Vagy zöld fátyol, árnyék, tünő friss képzelet? Mező, zöld mező! Ujulás, öröm zöldje! Zöld csodálkozás. Kiváncsi füttyök és neveletlen trillák a levegőben és a barázdák közt a földön. Fölérzek és bágyadok és homályosul és feltündököl és rezeg köröskörül a világ és érzem, hogy bennem egy istenadta valaki szállani vágyik fölfelé és vonaglik és rogyadozik. Szivem elszorul és fáj, mint a boldogan parázsló parázs. Körülnézek és egy szóval szeretnék kimondani mindent. Tavasz!

Tavasz… gyönyörü fájdalom a szóló ajkon. Tavasz. Csók a szavak közt. Tavasz. Vidor, csacsi kis ablakok, énekkel körbe andalgó tarka gyermekek, siető népek, nevetés, sárga falak világossága, fehér házak örömfénye. Tavasz. Végtelen lágy áramlat körülöttem, micsoda jóféle izzel tömöd tüdőmet, lelkemet? Honnét ömölsz? Miből vagy? Honnét jöttök kékes-zöldes patakok, oly tisztán, mint a tisztaság, hegyi vizek, mezei vizek, erdő, völgy, árok erei, ragyogó csavargók, vig bujdosók, kik csevegve mulattok egyedül utakon.

Tavasz. A gólya leszáll a kéményen a kerékre. Szürke nyul ugrál tova a fekete göröngyeken. A sok fogoly rrrr, egyszerre rebben föl a mély barázdából. Összerezzennek a nádak és a nádasból kiuszik a vizen tiszta feketén a szárcsa. A galambok körülsétálnak a duc párkányán egyik a másik nyomában. Gólya, daru, fogoly, szárcsa, fürj, rigó, fecske, pacsirta, veréb. És minden madár a világon. Kolibri, elragadó ékszerecskéje a teremtésnek.

Tavasz. A kutyák átbujnak a kerités alatt, előrohannak, hencseregnek egymáson a porban és marakodnak és nem harapják meg egymást. A tyukok ugrándoznak a létra fokain, a fényes kakas kapkodja szárnyait és kiront az utra. A kis vak macskák vonaglanak és fénylenek a napon egymás hegyén-hátán. A legelő lovak elrántják a leláncolt béklyót és zörögve nyargalásznak. A piros csida körbefutkos és a nyeritést tanulja. A bika megvadul a réten, öklel, ágaskodik, elszáguld.

Tavasz! Egyszer csak egy fehér pillangó remeg elő az erdőből és tétováz a szabadban és elvész. Az ürge kibujtatja a fejét a lyukból, kisétál, piszmog és visszaszökik. Tarka kerek kavics elmozdul a fa tövében, két gyufaszál nyulik kétfelé. Csigabiga.

Tavasz! Kék hajnalon a völgyben bokrok és fák dermednek álomba takargatva, tündérek kerengélnek köztük ajkukra tett ujjal, lábujjhegyen. Aki odanéz, nem látja. Rózsázik a hajnal, a madarak csodálatos zenebonát csapnak, kigyullad messziről a táj, fölkerekedik a tündöklő nap, világos lesz. Minden kiderül, megjelenik és bámulja egymást.

Az üvegház csillogó üvegfalát feltámasztják. Piros, kék, viola, fehér virágok. Virágok. A zöldült gyepet fénylő sárga foltok futják el. Virág! Fehér szórakozottság a mezőn. Virág! Lila borulat a réten. Virág! Sok-sok sárga kutyatej. Fehér margaréta sokasága. Lila kigyóhagyma serege.

És mindenféle mezei virágok, vadócok, fák tövében, bokor alján, árok oldalán, viz között szorongó haszontalanok, csitri, madárhur, kikirics, földike, mentsvirág, gólyahir, tunikavirág, csillaghur, sülyfü, tavaszika, sárika, természet kis taknyosai, parajak, csalánok, bojtorján, mindenféle dudva, gyom, kik kijöttök és harmatosak vagytok és melegedtek a napon. Mit akartok? Minek vagytok? Tik minek jöttök a világra? Fölpattan egy piros pont és elröpül. Szárnya van. Katicabogár. A fü alatt hangya nyüzsög, egyforma fekete és vörhenyeges hangyanép, és százféle fekete, sárga, kék, zöld, barna bogár ugrál, futkos és repdes a füben.

Majd a vékony szitakötők is eljönnek, halkan zugnak tova és a szerelem egyetlen napján him és nőstény egy aranyzöld gyürüben egyesülve kering a nap fényességében.

Tavasz! A nap süt, minden ujul, éled, virágzik alatta. Semmi közötök hozzánk, nap és felhők, fák és virágok, füvek, bogarak? Tavasz nem adsz ránk semmit? Nem tudsz felőlünk semmit? Mi emberek vagyunk, boldogtalanok vagyunk. Fehér margaréta, sárga kutyatej, te durva, de jószagu istenfa és te legközönségesebb füszál és ti bogarak, ti boldogok vagytok? Ti nem vagytok boldogtalanok, mert ti nem akartok boldogok lenni. Ti csak éltek. Honnan van a mi minden bajunk? Talán onnan, hogy beszélni tudunk. Az egész teremtésben csak az ember beszél. Se állat, se növény nem beszél. Nincs az emberen kivül, ami a földön felkiáltana: Istenem!

Tavasz. Boldogság. Felléhlzek és a világosság sötét lesz körülöttem és a szivemen fájdalom fájdalomra rogy, mint éjjel a hold fölött fellegek.

Az égszin eget hirtelen homály futja el, árnyék száll a mezőre és remegni látszik minden és mintha szinüket vesztenék a szinek. Azután kiragyog a nap megint és mosolyog az ég.

Tavasz. Én meg akarok halni, mert örökké szeretnék élni.

Nyakam nyugtalankodik, fészkelődik a kemény katonagallérban és tekintetem minduntalan az ég felé epekedik. A polgári öltözetben is végtelen nyugtalanság fogott el néha és nem értettem, hogy kerültem az emberek közé.

Oh tavasz. Ugy sajnálom magamat, ugy sajnálok mindenkit a világon.

Tavasz, tavasz. Mit érezni a levegőben? Kedves, könnyü és oly édesen nyomasztó a levegő. Mintha óriási fellegek hömpölyögnének távolról. Láthatatlan fellegek áradnak, ha látnánk őket, ezer szép szint elbájoltan bámulnánk rajtuk. A virágok illatai jönnek nyárára. Hömpölyögnek a föld felé, összezsufolva, csodálatos szállitmány. A mennország raktárait fölnyitották, onnét ontják az illatok fellegeit.

Már virágban a szilvafa. Már a délignyitó kitakarja magát. Már az égő tulipán kigyullad és a hüs buzavirág kékleni fog mindjárt. Oh tavasz, juhásztasd az erdőt, tedd kezessé a mezőt, lágyitsd a föld szivét, az áldott nyarat hivogasd, csalogasd. Virágozzatok virágok, illatozzatok illatok. Oh istenem, ha lehet, sokkal több virág legyen most, mint másszor. Ha teheted, áraszd el virággal a földet sürübben, virágozd be a pusztát is, az ugart is, a szikföldet is, a homokot is, a köves talajt is, a mostoha mocsarat is. Ragadjatok el virágok a földön, rózsák bontsátok, ontsátok leveleiteket, szél hurcold szép szagukat, hódits, bódits, altasd az az észt, cukrozd a szivet.

Madarak, az idén ne kiméljétek a torkotokat, ne merengjetek hallgatag estefelé, mindig csak csácsogjatok, fütyörésszetek, hangicsáljatok, gyakoroljatok mindig. Teljes cigánybandája a nyárnak, ti is, tücskök, zugó bogarak, méhek, darazsak, siesstek elő apró zeneszerszámaitokkal és éjjel-nappal muzsikáljatok. Szép szitakötők, bájoló pillangók százféle divatban, szálljatok elő szaporán, töméntelen, annyian legyetek legalább, mint a lehulló falevelek őszszel.

Buza, hazám oceánja, zöld tenger zöldülj, hullámozzál, dülöngj, viharozzál, rengedezzél, hadd menjen hátadon életünk bárkája.

Délignyitó és árvácska, füszál és dudva, pillangó, falevél és futkosó bogarak. Mutassátok magatokat. Ó, ha megtanitnátok az embert örömmel élni és édesdeden elmulni.

KIS MAROSFFY

Ugy tünik, hogy már olvastam a minap, de oly fáradt és kábult az ember mostanában, ha az ujságot olvassa, hogy néha szinte visszaejti a szem a betüket, be se viszi a fejbe és mintha a szavak elvesztették volna értelmüket és a számok elvesztették volna sulyukat. A kis Marosffy. Igen. Ma reggel a gyakorlótér gyepén emelgetett a szél egy viseltes ujságlapot, fölvettem és egy pár lépést sétáltam vele. Elolvastam az egyik oldalán, hogy Marosffy szinész a harctéren szerzett betegségében meghalt. Aztán eleresztettem a facér papirost, a szél tovább kapkodta, valamelyik rigó füttyöt gurgulyázott a melegedő reggelben. És fölemeltem a fejem és ugy tetszett, mintha elillant volna mellettem a kis Marosffy és eltünt volna hátul. Meghalt. És arra a gondolatra, hogy meghalt, mintha mozdulni akart volna a szivem, de nem tudott, mert egy idő óta, hónapok és hónapok óta valami nehezék nyomja a szivemet, az alól érzem dobogni.

Most meghalt a kis Marosffy? Villanykoszoruk gyulladnak föl, zsibongás kél, zenélnek, nóta és kacagás fuldoklik, sötétzöld pezsgős üvegek dülnek és fehér hab hull le rajtuk, székek tolódnak és a táncház zagyva tömegében egy kosztüm derekát fogja és forogva siklik el Marosffy. Egy nem nevezetes müvész, egy vidám soványság, egy fiu, aki egész éjjel táncol és folyton nevet, egy könnyelmü és felületes vendége az életnek. Az éji varietékben láttam s tudtam, hogy Marosffynak hivják. Vidám feje, fürge termete mint a tangó, macsics és twoo-step törvényeinek eleven rajza inog, ugrál és simul tova a parkett groteszk nyüzsgésében az asztalok között.

Mily csodálatosan vonzotta szemeimet az ifjuság éjszakáin a mulató-paloták szorgalmas, zajos, bolond és céltalan nyüzsgése, mily páratlan derüt leltem ott, mily kellemes esztelenséget és mennyi groteszk fájdalmat a kis szinpadok és páholyok s chambre separéek diszitéseiben, a hölgyek képzelődő kosztümjeiben, a kerge életöröm lármájában, az éji keringőkben, melyek a sötét pianino sárga fogain vonaglottak s melyekbe a kis zenekarban a triangle ugy csilingelt bele, mint a gyermekkor elmult szivverése. A kis Marosffy. Göndör haja van és képe nevetésre szerkesztődött és nagy kiváncsi két füle van s ez a két nagy fül a földi élet kakofon zengéséből csak az amerikai tánczenéket és a nők bolondos sikolyait füleli. Egy éji faun. Marosffy meghalt? Mi az a halál? Mi az most meghalni? Nem tudom ezt a vidám fiut, akit láttam életemben, ünnepélyesen megmerevült orcával, áttetsző viaszfülekkel elgondolni. Nem az a halál most aminek tanultam. Nem az aggastyánok elalvása, nem a betegek katasztrófája, nem a szerencsétlenül jártak torz lehanyatlása.

A férfiak halnak most a világon, töméntelen tömegben dülnek és dülnek előre és tünnek el. Az ifjuság, husz és negyven esztendő között. Akiké az élet minden ereje és kedve. Mi ez, istenem, mi ez? Megrenditő mozgalom, széditő tolongás, valami tüntetés félelmes és elragadó áradata… Mintha egyszerre itthagynák a világot és szöknének. Egy férfiőserdő, egy férfitenger, hova ment?

Kivándoroltak, elpályáztak, elillantak és valahol másutt megint együtt vannak és tovább üzik életüket, vagy inkább más életet kezdtek. A kis Marosffy is megszökött velük, közéjük furakodott és elosont velük, kiszökkent könnyü és bizarr tánclépkedéssel innen, mert itt már nem mulatnak.

MAGNOLIA

Nagy sárga virág, idegen virág, ma terád emlékeztem bánkódva, magnolia. Pünkösd napja volt ma és szemem előtt pirultak a pünkösdi rózsák és én csak terád gondoltam, távoli virág, magnolia. Néztem magamat emlékezetben, hogy forgatlak a kezemben és nézlek és emelgetlek arcomba, egyetlen szál nagy magnolia, kit a Posillipo fölfelé huzó utján szakasztottam és szineden álmékodom ma és illatodon révedezek. Magnolia virága olyan furcsa virág vagy. Olyan vagy, mint egy könnyü sima citrom, mint egy üres sárga rózsa, mint egy kemény és csukott sárga tulipán. Sárga vagy és szined a csodálatos sárga szineknek ájult képzelgése. Oh szép vagy magnolia, mint szivem álma és illatod nehéz és mély, mint a boldogtalanság. Oh nagy sárga magnolia, mely elhervadtál kezemben egy májusi nap délután és alkonyat között, mig fogtalak.

Hüvös selyem tested foltokat kapott és elpetyhüdt és összement és szined elfáradt és halálozott és nyomasztó szagod keserü lett, beteg, lehangoló és émelyitő és a bérelt csónak széléről leengedtem kezem és a kék tengerbe hullattalak, magnolia virága és elmultál előlem a hullámokkal.

Gyönyörüségnek és romlásnak, bódulatnak és fájdalomnak virága, szenvedélyes és gyászos virág, hallatlan sárga virág, szépséges és kétségbeejtő virág, egyetlen magnolia. Mintha életemben termettél volna, mintha szivemből nyilottál volna ki.

Nápoly, ifjuság kikötője, rózsaszin paloták, drága kertek, néma fekete batárok, bennük tovamuló barna hattyuk, titokzatos, gőgös és szomoru principessák. Különös bő sapkáju fekete és arany tisztek, ragyogó szemüek és ragyogó foguak és szennyes, sötét, csuf közkatonák és durva némberek. Viruló és zendülő utcák a nap fényességében. Oh, kinlódó hosszu sikátorok, gajdoló szegénység, ablakokban rikitó rongyok, nyomoruságnak lázadó zászlódisze, forróság, büzhödt levegő, tisztátalan népség, szemérmetlen gyermekek féregnyüzsgése, csuf és szerencsétlen élet, kántáló siralom, oh Nápoly.

Vezuv, dermedt fekete sara a lávának a virágos hegyoldalon, a narancsfák felett.

Pompeji gondolkodó elhagyott oszlopai, tört szobrai, repedezett kéjenc falfestményei, fekete kővé vált emberi testek kétezer év óta arcra borulva a földön a halál muzeumában.

Oh édes olasz dal, mely alamizsnáért esedezel a szegénység ápolatlan fogai közül és kisérteted magad a kin mandolinjának éles hurjain a szomoru piszkos kezektől.

Róma, Róma, remek ünnep, örök bámulat, mult dicsően merevedő homlokzata, álomban álló márványalakok, festett képek mennyei merengése, szépség hallatlan csarnokai, husvét, fény és virágzás, üdvözült zugás, elborult alkonyi tódulás a Pinción, ájult hajsza a hiuság sima és égő utján, kéjes és boldogtalan örök roham a semmi felé.

Anda tájak, égnél kékebb ég, boldog levegő, virágok, virágok, és por, ostobaság, gonoszság és szerencsétlenség. Itália, elfeketült oázis, süvöltéssé és jajjá vált cukros ének, elveszett pihenő, elromlott gondolat, elrabolt vigasz, bukott illuzió, elszakadt nosztalgia, Olaszország, fájdalom, utálat.

Velence, ábrándnak, önfeledtségnek, könnyü kéjelemnek, nevető kalandnak, rejtélyes álomnak Velencéje. Velence, csóknak és árva sóhajnak Velencéje, piros és sötét Velence, elmulásba zuhant karneválok, márványfalak alatt szennyes kanális, hazug Velence, kéjes, gyönyörü, bünös, unalmas és gyászos Velence, oh bájoló és borzasztó. Magnolia virág, drága virág, szomoru virág, csodáltalak és szagoltalak, borzongtam tőled és ugy fájt és ugy fáj a szivem. Én az élet ölelésére siettem és elrémültem tőle és a halál udvarlója lettem.

OH D’ANNUNZIO,

milyen igazat adtál most énnekem. Én könyvek fölé borult ifjuságomban a te könyveidet is olvastam és nem szerettelek meg és nem tettelek a nagy irók közé képzeletem szoborcsarnokába. Csak hallgattam és figyeltem és unatkoztam, mikor a világ tégedet ünnepelgetett. Elhiszem, milyen nevetséges, hogy itt megszólitalak és beszélek hozzád, mintha értenél magyarul és mintha te elolvasnád, amit én irok és mintha adnál valamit arra. Én tudok rólad tücsköt-bogarat s agarat, te meg azt se tudod, hogy én a világon vagyok. De én azért a világon vagyok és el se hinnéd, mennyit érzek és gondolkozom én is magamban itt az élet napjaiban. Most is csak magamban veszekedek itt és ugy teszek, mintha hozzád szólanék és te hallanál engemet.

Szabad és jól esik ez a bolondéria nekem. Én tehát a levegőn keresztül azt mondom neked, hogy nem vagy az a nagy költő, akinek ünnepelnek és akinél még ezerszer nagyobbnak érzed magadat, oh nem, egész biztosan tudom, hogy nem.

Te nagyon rossz ember vagy, kérlek, mert az embereket háborúba csábitod. Oh hisz ez majdnem bók s az, hogy gonosz vagy, egy karcolást nem ejtene hódolatom feléd ivellő márványhidján, ha valamikor is hódoltam volna neked. Irigyelhető inyence vagy az életnek, zseniális önző vagy, müvész vagy, brilliáns kéjenc vagy. Elragadó állat vagy, de elég közönséges lélek vagy, az Isten szelleméből és szellemességéből nem igen van a lelkedben, te piros ballettáncosa a világirodalomnak. Szerencsés vagy és ha egy éjszakát sétálnál velem egyszer egy kertben, bevallanád nekem, milyen boldogtalan vagy. Oh, sokat tudnék veled beszélni, de most ugy sietek… Azt a hitemet vágyódtam közölni veled, hogy nem vagy a teljes, igazi, tiszta nagy irók közül való, nem vagy te a végtelenség kedves gyermekei közül való, mert te rossz ember vagy. Itt a földi rendetlenségben sokat töprengtem egyedül valamilyen lelki harmónia kedvéért és töprengéseim után olyanformán gondoltam, hogy a legnagyobb irodalmi és müvészi remekléseket a jóság hozta a világra.

Egy tolsztoji, egy flauberti regényt, Dante poklát, Homérosz Odysseiáját, Göthe Faustját. Cervantes Don Quixote-ját, schopenhaueri filozófiát, egy beethoveni szimfóniát s egy bájoló Delmet-chansont, egy michelangelói freskót, eszményi Phidias-szobrot, a leggyönyörbbb épitményeket és a legcsodálatosabban szerkesztett kerteket, mindent, ami a legszebb, a jóságnak köszönhetjük. A kiszemeltek tehetsége az emberek felé árad. A legtengernyibb talentum hiusága és becsvágya nem adna örökös szépet, ha nem jóságból adná. A jóságnak kell lenni, ugy sejtem, a legelőkelőbb érzésnek, a legfölényesebb szempontnak, a legtökéletesebb önzésnek.

A világ irodalmának és müvészetének legmegmaradottabb alkotásai lehellik, árasztják magukból a humanitást, szánalmat, vigasztalást az emberiség felé. Annyi szépséget, gyönyörüséget, amennyi a magas müvészetekben van, miért nem tartanak meg magukban és maguknak a mesterek, miért hozták elő magukból gyötrelemmel és miért terjesztették hitvány embertársaik elé. Mert jót akartak velük. A müvészet jótékonycélu, a müremekek jótétemények. Felettünk magasan, a felhők alatt légüres tér van, az teli van isteni levegővel, jósággal. Aki az élet fölé száll, ezt a levegőt szivja. A gyönyörü csillagok, ugy érzem, csupa jóságból mutatkoznak nekünk. A jóság a mesterek mestere. Ah sietek, tele van a fejem és szivem és nem érek rá kibeszélni magamat.

A jóság a legerősebb erősitő, a legüditőbb füszer az élet szerencsétlensége, utálata, bánata és unalma ellen. Én tudom, hogy a hercegnék és grófkisasszonyok igazán jóságból ápolnak a kórházakban. És a munkában nem durvulnak, nem csunyulnak, nem fáradnak el és nem unatkoznak… csodálatos hatásu források bujdoshatnak a lélek mélyében. Miért esik oly jól kockacukrot tartani a ló szája elé? Miért oly kellemes nézni, hogy iszsza a cica a tejet? Miért esik oly jól a tenyérnek, ha a kutya nyalogatja?

Oh D’Annunzio, te müvész vagy és a háborut kivánod. A háboru az ostobaság szüretje, a müveletlenség szellemi kéje, a bénaságnak, a szemétnek, romoknak, hulladékoknak kiállitása és lárma, lárma. Müvész vagy és szépség kell neked és csönd és figyelő világ. Szép a háboru? Kivánatos müvészi igényeidnek?

A háboru csinált szenvedélyei, felületes csodálatossága lefogják és eltöltik a te szivedet és fantáziádat, oh D’Annunzio, az örök és rejtelmes teremtés világában, amelynek oly fogékony és elmulandó vendége vagy?

Én elhiszem, hogy őszintén és fájva lángolsz költészeted tüzében. Mert nem éreztelek soha magasabban, mint amilyen magasak az erkélyek.

Oh D’Annunzio, árulója és betyárja vagy a költészetnek. Utálnálak tégedet, ha nem kimélném magamat az utálat kellemetlen érzésétől.

Mi vagy te, vörös, csontos, kopasz hegedőse a háborunak a talján városokban? Némely pillanatban valami földöntuli értelmet sejtek lényedben s ugy tünik, hogy nem az entente-nak, hanem a Halálnak, a legvégső és mindent megmagyarázó, megoldó, megnyugtató jóságnak vagy a megbizottja s arra hivattál el, hogy uj boldogtalan nyájakat hajts az elmulás békés karámja felé. Egy pillanatig dermedten és megindultan gondolok rád.

Oh, D’Annunzio, ilyen végtelen nagy és ilyen földöntulian emberséges nem vagy te. Rossz ember vagy és nem vagy nagy költő. Nem kellesz nekem. Nem vagyok kiváncsi reád. Sajnállak, mint mindenkit, mert élsz és mert meg fogsz halni.

IVÁN

Estefelé a fáradt utcán egy szürke keztyüt tettek a vállamra. Megfordultam. Egy sápadt kis hadnagy állott szembe velem sötétkék bluzban, rózsaszin parolival a nyakán, fekete pantallóban. Az egyik keztyüje a vállamon volt, a másik keztyüjével botra támaszkodott. Két szelid kék szem tekintete fogózott a szemembe:

– Te vagy?…

– Én vagyok.

– Nem ismersz meg? Én vagyok… Iván.

– Iván! Te vagy? Hogy vagy? Mit csinálsz?

– Még egy kicsit bicegek, de már jól vagyok. Holnap megyek lefelé, Olaszországba.

– Megsebesültél?

– Már háromszor.

Iván… a neve hirtelen mély visszhangot vert a szivemben és ugy éreztem, mintha sok-sok csengő csengene igen távol egyszerre, sürün, édesen és mégis fájdalmasan. Egy földszintes fehér iskola derült fel tavaszi napsütésben, a fölsepert nagy udvar reggel lármával, rövidnadrágos kis fiukkal és tarka kis leányokkal. Egy nagy labda repül fel a levegőbe és fölnéznek és szaladnak. Iván… egy szelid, szöszke, gyönge kis fiu, osztálytársam. Husz év. Az ifjuság elfutott. Talán az egész élet eltelt. Itt áll Iván.

– Hol jártál?

– A nyáron Oroszországban, azután Boszniában, azután Szerbiában, azután a télen Galiciában, a Kárpátokban…

– Hát ezt hol szerezted?

Észrevettem a mellén a Signum Laudist.

– Ezt? Bukovinában.

Oly bágyadtan néz. Bukovinában… Beszél, szavai keringenek a fülem körül, városok, földek, országok usznak el, mintha mondhatatlan gyors vonaton mennék. Szemem előtt végtelen messze egy sárga torony áll, egyetlen igaz torony, a mi tornyunk, mikor Iván meg én nem láttunk még azon tul semmit a világból.

Sóhajt és mosolyog:

– Emlékszel még, mennyit játszottunk katonásdit?

– Én mindig török voltam.

– Én magyar. Most mindaketten magyarok vagyunk.

Bucsuzni kezdett, nyujtotta a kezét, még sok elintézni valója van, holnap már menni kell neki.

– Hova is visznek, Iván?

– Lefele, Olaszországba.

PARK

Fák, összeölelkezett sürü bokrok, egy darab zöld gyep. Zöld lombok, levelek mindenütt, világos és haragos zöld meg sárga, pazar, szertelen, eláradt levélvirulás, zuhataga és felhőzése a faleveleknek és a lombok hasadásai és a levélsürüség lélekzetei közt távolról kéklő kék ég, édes, fényes tiszta levegő. Homályos zöld árnyai fáknak, bokroknak, elborult foltok a gyepen, s a leveleken a nap arany pillantásai, s arany tallérjai, arany loccsanásai a gyepen s az uton, amely a képen átmegy s elhajlik s elvész a fák között…

Szinyei-Merse Pál festette. A katalógusban az a cime: Park. Olyan végtelen ez a nagy kép, mint a természet. Az arany ráma négy oldalról támadja, szoritja ezt a nyarat, hogy ne özönöljön el, hogy kép maradjon, aminek pingálták.

Ah Istenem, ha nyugalmam és figyelmem volna ezeket a szineket szinezni szavakkal, hogy hódolni próbáljak e Szinyei-kép müvészetének. De csak a naptól sütött tiszta utat tudom nézni és nézni, mely eltünik a sürüségben és láthatatlanul visz tovább, messzire, az ismeretlen tájra, álmodott távolokon végestelen-végig, valahová a boldogság táruló kapujába. Az élet drága fájdalma esik rám. Elosonnék és kibujnék a nehéz érzés alól, elhuzom tekintetemet a képről s a többi képeken sétáltatom el, amelyek teremről-teremre a falakon némulnak, figyelnek, álmodnak.

És a muzeum klasszikus falain révedek el, de a hüs, magas falakról csak visszamegy még a szemem a Park utjára, nézni, nézni, mig végre jól esik a szenvedés, amit a könyörtelen szépség bocsájt az ember lelkére.

Mintha ez a ragyogó tiszta ut a képen, amelyen senki nem jár, mintha most hirtelen néptelenedett volna el. Mintha erről az utról szökdöstek volna szerteszét az emberek, erről a szelid, aranyos, nyári utról, mind akik csikorgó vasutakon, agyongázolt hühós országutakon, sziklák borzadályos kapaszkodóin hajszolják egymást. Mind elhagyták ezt a napos utat, mintha közelebbi utakat találtak volna egyszerre valahová, ahová életünk igyekezik… Itt van a Szépmüvészeti Muzeum kiállitásán a falon a mester portraitja is, aki a Parkot festette. Ferenczy Károly müve: Szinyei-Merse Pál arcképe. A hóhaju és rózsaarcu férfiu bizonyára élő személyében is ily hallgatag ül és ily szeliden néz kék tekintetével. Milyen csalódás e homloknak s e kék szemeknek az emberiség vihara. Milyen sértés, mily gyógyithatatlan bántalom a müvészetnek az a megoldás, amit az egymás mellett küzködő népek maguk közt kitaláltak. A romok, roncsok és a vér milyen mély veresége azoknak, akik az élet hibáit szépséggel takargatják, szépséggel szórakoztatnak, szépséggel csillapitanak, szépséggel vigasztalnak és ápolnak.

Lépések kopognak mindenfelé, ruhák suhognak, kardok és sarkantyuk zörrennek. Tisztek forgolódnak, nézegetnek, akiknek kitüntetés világit a mellén, akik a háborut látták és eljöttek tovább gyönyörködni a müvészetben. Oly mondhatatlan hangulatot ad ez a békéből való csarnoknak. A publikum jön-megy teremről-teremre, álldogálnak, diskurálnak, duruzsolnak, mégis milyen csönd van itt. A festmények, bronzok, rajzok ontják magukból egy eszményitett világ varázsos hallgatását.

Csodálatos harmonia és ünnep ez a kiállitás. Ezeket a gyönyörü festményeket, szobrokat mind ingyen adták a müvészek, legjobb müvészeink legjobb müveiket, s mügyüjtők elküldték holt mesterek drágábbnál-drágább képeit, s családok feláldozták féltett müvészi ereklyéiket. Mert ez a kiállitás az élő nyomoruság segélyhivására sorakozott, az oroszoktól elpusztitott sárosi falvak hajléktalanjainak javára sorsolják ki a muzsáknak e becsességeit. És a szépség hideg falai között mintha valami mély és melegitő illat terjengene itten, a jóság tömjénje.

HÁBORU JÁTÉK

A Háboru Játék a vurstlin folyik, körülbelül öt négyzetméternyi területen, közvetlenül a Barokaldi-féle Néparéna mellett és az Első Magyar Barlangvasut szomszédságában, amelyen bohó ifjukoromban nem egy szép utazást tettem. Ez, már mint ifjukorom nem tartozik a dologra, lehető szemléltetően és röviden szándékolom e helyen a Háboru Játékot megörökiteni, hizelgő adalék gyanánt ama historikus számára, aki valaha ez ujságlapokat szagolja és élete unalmában mindenfajta változatok után böngész, amelyek a jelen időkben az emberek világában előadódtak messze a drótsövények és lövőárkok mögött.

Ugyanezen világtörténeti itész előtt, aki a sárgulandó ujságpapirosról a futó kis szintelen papirmolyt elfricskázza, vagy a körmével agyonnyomja, tartozom tisztázni magamat azon vádoló látszat alól, mintha én e gyászos időkben mulatozni jártam volna a mulatozók közé. Oh nem, csak egyszer bolyongtam a vurstlin, egy vasárnap délután a háboru alatt, s nem hintáltam, s nem élveztem a ringlispil arany kocsijában, csak néztem magam körül s szomorodott szivvel mentem el a szegénység szórakozó barakjai közül, valamint az uri népek mulatságainak csarnokaiból is olyan hangulatban távoztam sokszor, mint valódi szerencsétlenségek szinhelyéről.

Hát a Háborus Játék ilyen: az elrekesztett kis négyszögletes harctéren öt óriási pléhfigura áll, egy-egy karóval megszilárditva hátulról. A mellükre mázolták sorba: Angol. Francia. Muszka. Talián. Szerb. Mind az öt bábra a maga hadseregének egyenruháját pingálták s mind az öt ellenség feje hüségesen viseli nemzeti jellegét, igy a muszkának nagy veres körszakálla van, az angolnak pakombartja, a franciának kecskeszakálla s az olasznak légy az alsó ajka alatt. A szerbnek csak bajusza van, de annak az arca a legborzasztóbb. Mind az ötnek a szája tátva-nyitva, azoknak a falapdáknak a befogadására, melyek a pulton hevernek. Igy állanak a monarchia ellenségei egy sorban, tátott szájjal és rémült nagy szemekkel. A pult fölött tábla, a táblán nagy piros betükkel: Háboru Játék. És alatta ez: 10 Dobás 6 Fillér. Az entente és cinkosai mögött magas drótháló, amely a célt tévesztett lapdákat nem engedi tovább repülni, hogy a harctér mögött el ne trafálják saját honfitársainkat.

– Csak hat fillér tiz labda, csak hat fillér – buzditja a bámészokat a Háboru Játék gazdája, egy kis gyönge civil, – tessék, tessék urak, üzsd, nem apád, – hadarja szenvtelenül – a legtöbb találat éremmel lesz jutalmazva, tiz labda csak hat fillér.

A haditerület oldalfalán ott csüngenek egy fölfeszitett vásznon a pici vitézségi érmek nemzeti szalagocskával. Egy-két fiu huzakodik a pult előtt, a falabdák nagyokat koppannak a pléhbábok fején, mellén. A szájba nehéz beletalálni. A néző több, mint a kombattáns.

– Üzsd, nem apád, hat fillér… – panaszkodik a mutatványos, olykor félrekapja a fejét s állandóan irigy szemeket vet a rézsut szemben levő pavillonra, melynek lépcsőzetén nagy tömeg előtt rekedten dicsőit a kikiáltó egy zöld fátyolokba takart kéz- és lábnélküli kisasszonyt.

A Háboru Játékot hallgatag nézi két felkötött karu huszár, nem elegyednek harcba. Éppen mikor tovább akartam sétálni, a muszka bekapta a fagolyót a szájába. Egy kis vihogás volt, s a muszka a nagy golyóval a szájában oly furcsán nézett, vigan és kétségbeesve, mintha gombócot enne és nem tudná lenyelni.

EMLÉKSOROK

Talán itt közöttünk vándorol, jár-kel, utazgat és forgolódik egy ismeretlen, az örökkévalóság emberarcu képviselője, az egyetlen, aki nem szól hozzá semmihez, nem tartozik senkihez és sehova, kiben a szenvedélyek csapjai nyitottak és hidegek, kinek fejében az örök eszmélet fehér gyetyalángja mozdulatlanul ég, kinek földi utja gondtalan és bajtalan tanulmányut, aki fontos és titkos megbizatással keveredett el köztünk, ki az öt földrészen tuli illetőségü. Kinek szemei mindig lefelé néznek, mert az emberek lelkének a fenekére néznek, s ki pillantásaival jegyzőkönyveket jegyez teli. Ki mint fegyvertelen és sebezhetetlen fölfedező vonul el a világon, ki hozzánk hasonlóan öltözik, de kém, kémje az emberi életnek, ki közülünk való, de uralkodó, aki álruhában jár és hallgat minket és ügyünket-bajunkat vizsgálja.

És elevenen s elfáradatlanul lép át a következő emberöltőbe és eltávozik a jövőbe és óráktól nem üzetvén és évektől nem sulykoltatván, s reményektől és emlékektől nem zavartatván, csendben-rendben feldolgozza véghetelen anyagát és majd megtartja beszámolóját két kitárt karral, elefántcsont-homlokkal fordulva az emberiség felé, amely a fénylő fehér homlokról érezi a napsütés meglepetését.

Ő majd elmeséli a lábujjhegyen álló emberözönnek, amely megszámlálhatatlan kezeiben becsukva tartja a világtörténet könyvét, hogy mi volt az európaiak háboruja és mi volt a balkániaké és a japánoké és az amerikaiaké és mind, mind, a tatárok háboruja és a kereszteseké, a velenceieké, a móroké, a hunoké és a rómaiak háborui és a hellénekéi és a pun háboruk és a Karthago háborui és a judeabeliek háborui s az ammoniták és a filiszteusok háborui, mind. És ő el tudja beszélni mind a volt forradalmakat és zavargásokat és a párbajokat. És ő ki fogja majd deriteni, hogy ez a tömérdek millió Kain mind Ábel volt, aki megölette magát testvérétől.

Ő feltakarja a világot és megmagyarázza, hogy minden rendetlenség és tökéletlenség a halál miatt van. Ő feltöri minden szavunkat, s megmutatja, mit jelentenek, ő elébe világit minden lépésünknek és kideriti, hogy hová igyekszünk mindig. Ő felmutatja a falevelet s minden ember megismeri, hogy az az ő arca. Ő felfedezi az emberek előtt életük főbaját, az elmulást és kigyógyit mindenkit és ő meg tudja adni a legigazibb és legnagyobb vigaszt, a halál vigaszát. Ő kirakatot rendez a napokból és bazárt nyit a pillanatokból az emberek szeme elé. Ő megfejti a vágyakat és a bánatot. Ő rávezet arra, hogy mit értettünk mindnyájan az alatt, hogy boldogok akarunk lenni. Ő minden teremtményt meg fog lóbálni a végtelenség hintáján. Ő a legnyomorultabbat is, akinek semmije sincsen, csak baja, elkalauzolja a lélek pazar és mulatságos városligetébe. Ő az élet fájdalmát be fogja oltani minden ember mellébe, s a türelmet minden ember karjába, mint most a tifuszt és kolerát oltják be. Ő a szenvedéseket virágokról fogja elkeresztelni, ő a könyekre és a sóhajokra a gyöngyök és karkötők becsét fogja ruházni. Ő elterjeszti a főurak közt és a koldusok közt egyformán a csodálkozás világnézetét és ő megalapitja az utolsó vallást: a jóságot. Őt költőnek fogják nevezni, és ő magát igazi embernek fogja vallani és ő utána nem lesz több költő, mert mindenki ilyen igazi ember lesz. Ő olyan könnyüvé teszi majd az életet, mint amilyen könnyü most a halál.

AZ ÉSZAKI TENGER

A város végén az Angyal-féle korcsmában, ahol megfordultam, egy huszárt láttam mulatni. Zene mellett mulatott, a falnál állott a zenélő automata, akibe egy hatost kell beledobni, az zenélt a huszárnak. A huszár az automata előtt illegette-billegette magát, összeveregette egyenes, zord sarkantyuit, a jobbkezével a tarkóját ütögette, a ballal meg szeretettel fenyegette az asztmatikusan muzsikáló automata-szekrény bádogsipjait. Egymagában mulatott délelőtt a korcsmában, egy pohár sárga sör állott mellette az asztalon. Se cimbora, se fehérszemély nem kellett, hogy viditsa. Szép magyar arcán a háboru vas szine és kifejezése.

A ló az ő barátja és babája a veszedelem. Angyal ur a kassza előtt könyvelt egy nagy noteszbe közönyösen, s a falon a kalitkában kanári madár hallgatott. Ugy látszik, az itt a rend, hogy ha az automata szól, a kanárinak nem szabad fütyörészni.

A huszár, mikor észrevett, megállott, szép haptákot vágott. Láthatta, hogy szivesen nézem őtet s vidámságában kedves bizalommal szólalt meg:

– Harctéri fiu vagyok én… ur. Kék ruhába vagyok, azér huszár vagyok.

Éltesse az Isten kék ruhába is. Illett megkérdezni, merről jön, hová megy.

– Itt voltam a kádernél egy hétig, de megyek már haza.

– Hova haza?

– Vissza Dunabürbe.

– Dunabür, hol van az?

– Itt van ni kérem, erre.

Térképet huzott elő a zsebéből, kihajtogatta, az orosz harctér térképe volt. Megmutatta rajta Dünaburgot. Azután feljebb vitte az ujját, egész a szélére a térképnek, a tenger kékségét ütögette meg az ujjával:

– Meg ide szándékolok még elmenni. Ehe az Északi tengerhe.

A szeme rajta ragadt azon a kék szinen a térképen.

– Nem látott még tengert, ugy-e?

– Nem, még sose. Azér akarom most látni, kérem. Földet, tanyát eleget láttam életembe. Tengert csak egy ember látott a századból, az mint civil Amerikába szok dógozni. Most már közel járunk. Ha annyit bajoltam, már ezt a tengert megérdemlem, hogy meglássam.

Meg, meg, szegény magyar huszár, jó magyar huszár. Bárcsak meglátnád a gyönyörü tengert. Szeretnék ott lenni, mikor a partján megállasz és szeretném hallani, milyet tudsz káromkodni, mikor megpillantod az Északi-tengert.

JUNIUS 16

Talán azért süt ugy a nap, mert melegen érez, az ég az emberek iránt. A nap talán az ég szive.

A hold pedig a lelke az égnek. Milyen csodálatos mosolylyal révedez éjszaka a hold fönn a kék mezőn a csillagok arany margarétái között. Milyen zavarba ejtő, tiszta és megszokhatatlan mosolylyal vonul, lebeg, fut a hold az égi felhők könnyü fátyolai alatt és világit és ragyog és vonz és bájol és kecsegtet és száll tova, tovább és végtelenül mosolyog. Mit akar tőlünk?

Mennyi pazar virág gyuladt fel az idén a kertekben, a mezőn, az árok szélén. Özön virág. Soha ennyi virág. Mennyi vér szakad a földön, mennyi sóhaj jár, mennyi köny permetezik. Érted te a virágot? Tudhatod, hogy van az, hogy ennyi szin és illat van? Csak látod és érzed és jól esik. A föld talán válaszol nekünk, szól hozzánk, beszélget velünk és a földnek szavai nincsenek, csak virágai.

Milyen szépek az asszonyok és a leányok, szent Isten, milyen szépek. Mintha soha ilyen szépek nem lettek volna. Mennyi fájdalom a szivekben, mennyi gyász a lelkekben, mennyi félelem, mennyi nyugtalanság, mennyi lehangoltság, mennyi borzadály, mennyi sajnálat, mennyi irgalom. Soha ennyi nehéz és gyötrő érzés nem bujdokolt, nem ragadozott, nem áradt, nem rengett a világon. Milyen szépek a nők az idén…

Ki tudja, honnan vannak a felhők ámitó szinei és alakulatai estefelé? Ki érti, ki tisztázhatja, ki mondhatja el a felhőket? Ki fordithatjta le a felhőket? Honnan, miből, miért tünnek az égen felettünk ezek a nevezhetetlen szinek, ezek a mindenre emlékeztető és semmihez nem hasonlitó gyönyörü tünemények? Talán a földön elszállott, összetapadt és együtt fölremegő milliótlan millió sóhajokból keletkeznek mindennap a felhők, az emberi szivek bánatának örökösen ömlő kéményfüstjéből, amely az álmoknak és az elégett vágyaknak ezerszinü tündéri hamvait viszi el.

Talán a szemeknek az ég felé szálló tekintetéből varázsolódnak a felhők, a csalódott, epedő, áhitatos, remélő, könyörgő szemek pillantásainak ereje és képzelete vetiti a felhőket? Talán mindaz a szerelem, kellem és öröm látszik az ég felhőiben, ami azoké lett volna, akik meghaltak korán és életük eltört és minden amit vártak, elmaradt? Ott van. Ott van minden földi tárgynak, dolognak, gondolatnak az ideálja, az igazi arca, ott van a felhőkben minden érthetetlen tökéletlenség elsimulva és kiigazitva, ott van tükörképe az egész világnak, délibábja, minden földi formának álma és álma igazi életünknek, amelyet idelent, ahol vagyunk, irtózatos meglepetésünkre meg nem kaphattunk.

HAZATÉRŐ NYÁJ

Oh Troyon festménye, ami itt előttem megy, porzik, kolompol, béget és mulik tova… a nyáj hazatér estefelé. Megállok az országut szélén és engedem szemembe és szivembe tolulni egymásután a juhok arcait, ezeket az egyforma, lágy, csekély homloku, engedelmes szőke arcokat s képek tünedeznek emlékemben, arany rámák ragyognak fel körülöttük, látom magam merengeni néma muzeumi csarnokokban Párisban, Londonban, Moszkvában, Nápolyban, Bécsben, Berlinben s valami fényes és szelid és talán csak álmodott boldog világ panaszkodik és bánkódik bennem.

A vezérürü jól elől van már, a kolompja szórakozottan hallik, fakul és gyengül és mennek a juhok határozatlan, torlódó sorai egyik a másik után, port vernek, a vékony juhlábak csak mint árnyékok futkároznak el a porban, test-test mellett halad a nyáj, mintha össze lennének ragadva és olyanok, mintha nagy darab világos göröngyök lennének, mintha a föld megindult volna és menne előre. Az országut mellett fák állanak, mozdulatlan fák, zöld fák, akik a földből felkeltek és állanak egy helyben és mind más formájuak és mind olyan egyformán csodálatosak és szépek. A fáknak nincs háboru és a huzódó juhoknak sincs háboru és a fecskének sincs háboru, aki a fák fölött elcsapott éles szárnyán a levegőben és magasra röppent és eltünt és a fellegeknek sincs háboru, melyek odafenn megnyitották alkonyati szinjátékukat.

– Mee-bee-mee-bee… mindig kinyilik a szájuk és bégetnek. Egy juh elkezdi és a szomszédja a sorban átveszi tőle és az egész sor utána béget és a következő sorban is elkezdi valamelyik. Me-e-e, be-e-e, némelyiknek oly meglepő emberhangja van, ugy hangzik, mint mikor az emberek a mutatóujjukkal az ádámcsutkájukat ütögetve utánozzák a bárány hangját. Oh, a kis bárányok a sorok szélén, futnak, kapkodnak, botolnak gyönge lábaikon a felnőttek mellett és itt-ott elmaradoznak, mire a puli sebesen előgurul, mint valami fekete gombolyag és visszaugatja őket és a báránykák rémülten iparkodnak tovább. Némelyiknek alig nőtt még gyapju gyönge és finom kis testén és a porból szálló ártatlan hangjuk a lélek legérzékenyebb rétegeibe furakodik. Miért hat az emberiség képzeletére oly gyöngéden a bárány s a juhok nyája? A Biblia miért van teli ezekről az állatokról való példázatokkal, a mennyországot miért pingálják bárányokkal és mért teszik annyit a legelésző és estefelé megtérő nyáj képét a piktorok a vászonra?

Mennek és mulnak és tünnek a nyugtalan, tolongó, bégető sorok és mind a juhok minden lépésnél le-leejtik a fejüket, mintha valamit folyton helyeselnének, mintha mondogatnák: bizony, bizony, bizony… Mennek, mennek, négy-ötszáz juh is mehet ebben a nyájban, de mintha ezer meg ezer volna, meg millió, oly végtelenül sürü és egyforma, ahogy tovamulik előttem és a nyáj háta mögött elballag egy magos, sötét, lehajtott fejü ember, a pásztor. Bocskor van a lábán, meztelen, porszinü, vékony lábaszárát fekete köpenyeg veri, valami régi-régi uri köpenyeg lehetett, az isten tudja hol vette, háromszoros gallérja van a köpenyegnek, a szél hajtogatja. A lekonyult karimáju ócska kalap alól nem igen látszik a pásztor képe, csak a morc bajusz, őszes szakállfolttal összekeveredve. Hosszu botját tologatja maga előtt s eltünik az eltünő nyáj után a porban, a homályosság felé, az éj felé, hazafelé…

FALUSI UTCA

Kétfelől sorban a fehér házak, egyforma kis házak, a végtelen magos kék ég alatt hunyászkodnak csendesen. Ez a széles, hosszu, göringyes és poros föld a falu nagy utcája. A végiben a templom, mintha megállitaná a feléje járuló házakat. Régen meszelt fehér templom, kis templom és olyan egyszerü, mintha egy iskolás gyermek rajza lenne. Egy-egy ház előtt letett vastag, holt faderék, akin az öregek szoktak üldögélni, engedelmesen várván a nap lementét. Cséplőgép bug egy hangon és a rosta zakatol izgágán. Valamelyik udvarban masinázzák a buzát. A keritések mögött meg a háztetők mögött mindenféle nyugtalan kazlak, boglyok, felhordott asztagok emelkednek, mint valami földre telepedett szalmaszin fellegek.

A fehér házak tövében icipici leányok ülnek, két-három-négy esztendősök, sorban, szöszke porontyok, mennyei ártatlanságban felhuzott és széjjelnyitott térdekkel. Feketekendős öreg asszonyok mutatkoznak a kapukban, eltünnek. A házak mellett két nagyobbacska leánygyermek megy egymás mellett, hat-hét évesek, hosszu öregszinü rokolyában, pruszlikban, bekötött fővel, komolyan, mint apró cselédek, mint Törpeország parasztasszonyai. Meg kisfiuk ácsorognak, tekeregnek a házak közt csapatosan, sokszor mezitlábos, porban nevelkedő-növő gyerek, némelyiken huszársipka van, némelyiken bakasipka, egy gyereken kerek német katonasipka… ha megkérded őket: hogy hinak fiam, felnéznek és mind megmondják, hogy Jancsi, Jóska, Pista, Misi. Akad köztük, akit Lukácsnak hinak, meg Demeternek. Ilyen kis fiut. Mi kell nekik? Egy krajcár. Mennyi gyerek, mennyi, hemzsegnek a porban, felnőnek embereknek, kellenek a munkának, a szegénységnek és minden sorsnak. Itt vannak már, készenlétben, nőnek.

A virágtalan akácfák álldogálnak, dülnek a kiskapuk előtt, a házak körül. Leveleiken a nehéz por fekszik és hosszu szalmaszálak lógnak a lombok közül lefelé. Egy leányzót nem látni semerre, egy menyecskét nem látni jönni vagy menni. Hol járnak az eladó lányok, hol vannak az asszonyok? Mintha elbujtak volna, elbujdostak volna, mintha összecsődültek volna messzi csendes völgybe, vagy a sötét erdőbe, ott siránkoznának együtt egymás vállára hajladozván.

Egy idős ember ballag magában az utca közepén a templom felől. Toldott-foldott öltözetben van. Száraz és görbehátu öreg, kék kötény van előtte, papucs a lábán, drótozott szemüvegje van, mint a kövezőknek. Különös ember, minden faluban van ilyen, se nem paraszt, se nem mesterember, de bizonyosan szántott-vetett életében, alkalmasint ért minden furáshoz-faragáshoz, tud karikát tenni a disznó orrára, talán a beteg állatok kezelését is érti, patkányirtást is elvállal és ha koldus, vagy szegény vándorló hal meg a faluban, a test mellett ő szokott virrasztani.

A szegény házak közt egy sárga urilak áll az utcában, vaskerités mögött kertben. A kert ágyai közt felkötött karu tiszt sétál lassan, mellette fehérruhás hölgy… mint régi, régi és olcsó képeken, amilyeneket kispolgári lakásokban lehetett látni, meg a képkeretező üzletében politurozott széles piros farámában, reprodukcióban. Az égen odafenn a délután felhőzetében egy-egy álmélkodásra gerjesztő ragyogvány hasad. Egy csirke sikoltva szalad keresztbe az utcán. A disznók közelednek vágtában, egy vörhenyes, sárszinü és feketeszinü durva társaság, röfögve, horkolva, szuszogva, dühősen, szorongva és üzve egymást, s fejüket le-lekapva a földnek, mintha valami szörnyü kalandból menekülnének. Elporzanak. Azután lágy kolomppal és csengő csengővel egy-két-három tehén kezd felsétálni az utca végiből a poron által, fehér, jóságos, balga tehenek és az első már befordul egy kitárt kapun. Az estéli homályosság kezdi betakargatni fátyolába az ákácok tetejét és hirtelen eláll a cséplőgép bugása.

EGY ÖREG EMBER

Ideki ül a tornácon a pitvarajtó előtt egy kisszéken. Kötényt vagy mit varr, egy toldott-foldott kék rongyot. A feje mélyen lesülyed a kebelébe, fáradt, vén kerek kalap van a fején, a kalap alól zsinór buvik ki, körülfogja az öreg ember arcát az álla alatt. Hátul a kalap karimája alatt az öreg ember hamuszin haja kunkorodik, rendetlenkedik. Csupa ráncból való fakó ujjasának zsiros karjain a napfény fickándozik, ahogy az öreg ember a jobbkezében a tüt emelgeti és a balkezét arráb-arább tolja a kék rongy alatt. Az öreg ember két nagy, lágyszáru, fénytelen csizmájának a feje mozdulat nélkül áll fölfelé a tornác szélén és bámul talpával a csendes kis udvarba. Az udvar végében piszkos szalmadombon a csirkék járkálnak, piszmognak, kaparásznak, egyet-egyet csipognak, megállnak, tovább forgolódnak és kapkodnak lefelé a szemétbe. A nyári délután unalmának örök képe.

Az öreg embernek a két kezét nézem, amelyek járnak és ha megállanak munka közben, akkor látni, hogy rezegnek folytonosan. Mintha nem is a vénségtől rezegnének, mintha csak azért rezegnének, hogy ne pihenjenek, mert ezek a kezek dologért teremtődtek és a sirig nem akarnak megnyugodni. Nagy, durva kezek, kemények, sötétek és mégis tiszták, olyan a szinük, mint a napon megégett és megfeketült buzakalászé. Csupa ránc, ércsomó, pikkely, gödör az öreg ember kezefeje, ha soká nézem, olyan mint a hold fotografiája, apró hegyek, völgyek, utak élettelen végtelenje. Az öreg ember pápaszem nélkül öltöget. Olykor köhint, valahonnét mély mélységből, hosszan és gyöngén, ahogy az aggastyánok köhinteni szoktak.

– Mit varr azon a rossz kötényen, öreg apó?

Az öreg emeber fölemeli rám lassan a fejét:

– A rossz kötényt kell varrni, a jót nem kell varrni.

Azon a hangon beszél, amelyen köhintgetett, ha a hangnak szine volna, ez olyan lenne, mint a hamu szine.

– Hány esztendős, öreg apó?

– Nyolvannyolcat adott eddig az Isten.

Nyolcvannyolc… Az udvar közepén egy sárga kéve áll a földön, szalmaöv karolja a kéve derekát, széles, magos, kerek kéve, gyönyörü kéve, tetejében a kalászok hajlanak ide-oda gyengéden, aranynyal süti a nap a kévét, olyan a teteje mint egy korona.

Az öreg ember visszaeresztette a fejét, varr.

– Lát jól, öreg apó?

– Látom, amit látni lehet. Csak azt nem látom, amit látni nem lehet.

Hallgatom és hallgatok egy darabig és nézem az öreg embert.

– Szép hosszu időt engedett magának az isten.

– Szolgálok, mig szolgálni kell. Kinek hamarabb kitelik, kinek sokára. Az onokám most hótt meg a háborúban.

– Annak kitelt.

– Annak ki.

Hallgat, azután megint felnéz.

– Fogyik a nép. Az öregeknek kell tán szolgálni a fiatalokér is, akik meghóttak.

Olyan a két mély kis kék szeme, olyan kék, olyan homályos és olyan fényes és gyönge és érthetetlen, mint a csecsemőké, akik a bölcsőből néznek az emberre.

1915 AUGUSZTUS 24

Néhány felhőt láttam ma este a kelő hold környékén. Nem tudnám megmondani, milyenek voltak, az emberi értelem és ügyesség a felhők szineit se szóval megnevezni, se festékkel utánozni még ez ideig nem tudta. Nem tudom, valami rózsálló és kékellő fodrok iramlása volt az elszoruló alkonyati ég hallatlan szürke selymén, néhány véletlen, következetlen felhő, egyszerü égi tünemény, semmi. Csak nekem volt ez a néhány felhő rendkivüli dolog, élmény, esemény. Ugy éreztem, csak én magam látom őket, és csak nekem magamnak jelentek meg, légyottra jöttek a megbeszélt helyre, a holdhoz közel.

És hogy fölnéztem, megdöbbenve és szorongva kezdtem emlékezni rájuk, erre a néhány egymáshoz simult felhőre, hogy a mult őszszel láttam őket az égen ugyanezekben a szinekben, ugyanezekben a földietlen formákban, vagy tavaly tavaszszal, vagy még azelőtt, egy elmult napon. Képük visszaderengett bennem valahonnét az emlékezet tengerfenekéről. Olyan sajátságos perceim voltak, oly kimagyarázhatatlanul történelmiek és ünnepélyesek. A szépségnek és fájdalomnak roppant nyomását szenvedtem szivemen. Néztem, s a felhők alakultak és elfakultak és elfoszlottak. Mi volt? Semmi sem. A felhő nem esemény, semmiféle felhőalakzatokról nem emlékeznek meg egy szóval sem a mindennapi hadi jelentések és az ujságban sem emlitik meg soha, hogy az égen micsoda különös szinalakzatok váltakoznak egy nap alatt.

Soha meg nem jelennek az ujságban, de odafenn az égen megjelennek minden istenadta nap, senki le nem tagadhatja. Én nem tudom, kinek és minek higyjek a világon, én nem tudom, mi a legszebb és legérdekesebb és legtanácsosabb, szemeim most is felkivánkoznak és csodálattal maradnak veszteg most is a felhőkön, és a harctéren vergődvén előre-hátra a harcolókkal, mindig föl kellett néznem, mert a mennybolt nyitva volt és a sortüzek és ágyulövedékek itéletnapi koncertjei közben észre kellett vennem a felhőket, hogy ott vannak és olyanok, mint örökösen. Oh ugyanolyanok és ugyanazok voltak, mint azelőtt, más világban, az ugynevezett békében, mikor nem égett annyi ház egyszerre, csak itt-ott egy malom, egy-egy kigyulladt gunyhó, vagy felgyujtott polgári ház, vagy gyár, amelyben robbanás történt.

És mikor az emberek nem lövöldöztek igy tömegesen egymásra, csak egyes emberek lövöldöztek, akik párbajra állottak fel, meg a rablógyilkosok, meg a boszuálló szerelmesek, meg a megcsalt férjek, meg a kétségbeesett családirtók, meg akik hirtelen megtébolyodtak, meg akik öngyilkosságot követtek el. Vajjon egy katasztrófa nem olyan rettentő-e, mint ezer egyszerre, vajjon egy halál nem olyan megdöbbentő-e, mint százezer halál, vajjon egyetlenegy munkásnak a karja, melyet a gépházban leszakitottak a szijak, nem olyan elriasztó és igazságtalan-e, mint tizezrével levágott karok, vajjon rend és béke van-e a világon, mikor csak egy bányásznak oltja ki a szemevilágát a robbanás. Kinek volt jussa ebben megnyugodni, ki tudott erre vigaszt és mentséget? Egyetlenegy boldogtalan ember vajjon nem annyi-e, mint hogy boldogtalan az egész világ? Hát szabadna egy ember életének boldogtalannak lenni az isten csodálatos szép világán?

Az emberek életéről nem vágytam szólni, csak felhőkről, amelyeket a hold közelségében láttam s amelyek multak megállithatatlanul, mig néztem őket, oszlottak, tüntek, mint a gondolat az ember fejében egymásután, mint a benyomások, mint az emlék, mint a lépések, mint a lélegzés és szivverés, minden.

HÚSZÉVES FIÚK HALÁLA

ESERNYŐK

Délután elkezdett dörögni és hirtelen elborult és oly nyugtalanitó sötétség lett, mint a Rigoletto utolsó felvonásában. Dühös fuvás söpörte le a tetők beteg cserepeit és csapkodta a bizalmas nyitott ablakokat, csattogás, csörömpölés közt vágta az utcákat rézsutosan a felhőszakadás. Óh az emberek riadalma, mint a hangyáké a kertben, mikor öntöznek. Illannak, repülnek szerteszéjjel a járdán, a kocsiuton, szinte usznak ázott, halványodott alakjaik az eső sürüségében. A konflisok gebéi vágtatnak, a viaszkosvászon lebernyegbe és csuklyába borult kocsisok állanak és dülnek előre a bakon és rontanak szembe a förgeteggel, mint valami elbusult duhaj harcosok az ókor keserü háboruiból.

És mennyi fekete kör alacsonyan a sötétbarnán omló fellegek alatt: esernyők. Terpeszkednek, feszülnek, vergődnek, inognak, osonnak a fekete körök. Lehuzott fejek, hajlott hátak, csapzott szoknyák, remegve futó nadrágszárak az esernyők alatt. És a kapualjakban összeszorult apró társaságok, véd- és dacszövetségek, öt percre szóló testvériesülések. És a kapualjakban is esernyők, kifelé tartott esernyők, mennyi esernyő. Oly meglepő, nem tudom mért, hogy az emberek ma e sötét, hitvány pajzsok alatt nyugtalankodtak, bátorodtak és dideregtek és borzadtak. Dörög az ég, mormol, hömpölygteti érthetetlen szidalmát. A szemek gyáván, aggodalommal s oktalan büntudattal leskelődnek az ég felé s a széltől rángatott záporba merednek. Itt valami nem változott, a legnagyobb morális hatást a mennyek ágyudörgése kelti az emberben és a szél csinálja a leghangosabb riadalmat a lélekben és az egyszerü, természetes villámlás hasitja a legmélyebb ijedelmet bennünk.

Ez a délutáni sötétség és szilaj zápor s a házak s a falombok szine és az utca zavara és hangjai oly különös volt nekem, rég átélt és elzajlott perceket futtatott el emlékemben és figyeltem muló hangulatomat s érzéseimet lestem. Az élet szokatlan rövidséggel fenyeget, oh siessünk, kapkodjunk, érezzünk sokat, sokat s többet éltünk, mint az évek száma állitja rólunk. Nincs egyebünk a világon, mint érzéseink, ugy sejtem, hiába nyujtogatjuk kezünket kifelé s csak a saját szivünket ölelhetjük át igazán. A felhőszakadás perceiben az esernyők közé szorulva a kapualjba a franciák fővárosában voltam, mert ott is volt egyszer egy ilyen zápor egy tavaszi délután. Éreztem és láttam azt a napot és hihetetlen volt elhinnem ma, hogy más világ van és elvesztettem volna annyi mindent. Amim egy napig, egy óráig volt, eltilthatják nekem vagy kitilthatom magamból? Lehet azon változtatni?

Van Franciaországom, mert volt s van Olaszországom, Angliám, Oroszországom. Minden amit láttam, és minden amivel barátkoztam, az enyém maradt bántatlanul. És Japánom is van, mert képzeletem és vágyam ott bitangolt. A mostani francia fővároshoz és a franciák országához és a többiekéhez semmi közöm. A mostaniak nem is igazak, nem hiszem őket, nincsenek. Oh de szeretnék sokat firkálni, csöndben nyugodt falak között. Vagy inkább beszélgetni szeretnék mindenkivel, irni olyan nehéz. Jaj, beszélni még nehezebb az emberekkel, milyen nehéz, istenem, milyen kevesen fogadják el a legegyszerübb szavakat. Milyen hihetetlen, hogy valaki ne értse meg az embert. Hogy lehet, hogy nem mindenki olyan, amilyen én vagyok?

NAPRAFORGÓ

Ez az a szeptember, amikor a föld orcái elváltoznak, hideglelősek és lázasak lesznek és szederjes szinüek… szeptember, alig merem kiejteni e sápadt és alélt és nehéz s oly sajátságos szót. Szeptember vége van. Jó lenne hamar másra gondolni, csak lopva szivok egy sóhajt, mint egy szivbajos uriember, akinek az orvos eltiltotta a dohányzást, szippant a nemes és nyomasztó havannából. Sokszor nem merek egy pár percre eltünődni, sokszor gyönge vagyok ahhoz, hogy gyönge merjek lenni. Kezdenek a levelek lelopózni a fákról, az ősz arany teritéke vár, a lombok és bokrok és mezők zöld szineinek végtelen tárlata készül, a szelek indulnak felém, a gyászos és boldogságos ősz tája és lelke jő, igérkezik, fenyeget. Menekülni szeretnék, elutazni előle egy lehetelen vonaton valamerre, de hová, ameddig mehetnék, mindenütt szeptember van.

Milyen árvaság itten embernek lenni, a levegőt a szivbe lélegzeni és nézni és mindig gondolkodni. Némely pillanatban segitségért kiáltanék, ugy rémlik, csak magam maradtam embernek a földön, a többi mind elvarázsolódott és csak hasonlit azokhoz az emberekhez, akiket azelőtt ismertem, de hiába szólitanám meg őket, másról beszélnek. Mintha más teremtések lennének, idegenek, egy nem igaz, egy eszelős világot hurcolnak itt szerteszéjjel a földön, szavaik fonákok és tekintetük elferdülve csüng távoli dolgokon, amik nem ide tartoznak a napsütés alá. És ami itt van, azt nem látják, a levegőt a tüdejük nem érzi, nem sejtik, hogy ég borul felettük, nem tudják, hogy füre taposnak, nem veszik észre, hogy fa az, aminek nekimentek, ezt mind nem kérdik, mindez nem kell nekik, nem látszanak tudni minderről.

Hangtalan csöndes mezőn felejtem szemeimet délelőtti órán, édes hüs levegőben, a nap oly hizelkedően, melengetően néz a földre, ahogy betegekre szoktak mosolyogni. Napraforgók ágaskodnak imitt-amott, gyenge száron óriás virágok, sárgájuk tüzel és barnájuk elsötétül. Mintha nem is a száruk tartaná őket, mintha dermedten függenének mint bámész és buja tünemények a levegőben. Elkésett fehér pillangók dideregnek ide és tova és egymásután egy kukoricásba tünnek el, egy száradt szinü sovány és vigasztalan rengetegbe, mintha ott várná valami ünnepély őket, valami otthon és életöröm. Meg-megrezegnek a kukoricaszárak aszott, megtört nyurga levelei, s a levelek közül szintelen füzérek epekednek jobbra-balra, az érett vastag csövek beburkolózva rejtőznek itt-ott. A kukoricás oly elhagyatott, oly egyforma, oly nyugodt és oly nyugtalan egyforma látvány. Az unt szinü és össze-vissza hajló sürü levelek és füzérek, ezek hideg őszi estén mily kisérteties zenét rezgetnek kapkodva és összeverődve a szélben. Ki hallgatta már?

Most csend van, s a szárak alatt a göröngyök közt testes sütőtökök nyugosznak, erős sárga szinekben, viritva és boldogan. És a kukoricás mögött távol zöld fák állanak, hosszu sor fa és erre-arra magános fák és nagyon távol egy fasor álldogál. Mind másforma körvonalakkal. Mind egy-egy egyéniség. Fák. Mily mozdulatlanok. Mily összetartók. Mily magánosak. Mily szép mind. Milyen nagy minden fa. Milyen néma mind. Mind él. Mind áll az ég alatt és sütteti magát a nappal. Senki nem szól bele, nézhetem a fákat, gyönyörködhetem bennük, ünnepelhetem őket. Oh mint nyomasztó példák állanak a földön előttem, mint méltóságok, akiket hiábavaló sóvárgással irigyelhetünk, mint felsőbbrendü lények, akiket bámulhatunk. Mint tökéletes lények, mint a teremtés igazi koronái, ugy állanak a tájon a fák, a létezés ámulatában, elcsábithatatlan nyugalomban, erősen és bölcsen és derülten.

Egy nagy tábla tiszta fekete szántás terül a tájon. Csak ez a gyönyörü fekete föld olyan nyugodt, mint a fák. S itt a lábam körül a gyepen halványkék virágocskák frissülnek a makacsul ragyogó zöld fü közt, kis kiváncsiak és vidámak, most hirtelen kinyiltak még, sunyitanak, köszöngetnek és itt vannak, amig az ősz türi őket. És a napraforgók a dél felé engedékenyen hevülő napsütésben felgyulnak, lázadva és rajongva tüzelnek a hervadástól fogantatott tájon s mint gyulladásos, szenvedő és szenvedélyes s megrenditő nagy szemek bámulják a fényes napot.

ŐSZI REGGEL

Lágy és tiszta, habos szürke selymekkel teli az ég. Végtelen vég drága felhő-selyem. A nap nem látszik sehol, pedig világos van, csak valahol a selyem égen gyengéden tündöklik kifelé valami szórakozott mosoly s aranynak és gyöngyháznak sejtelmét hinti maga körül. Varjak kerengenek magasan, a hervadás csalogányai, kárognak egyformán, sürün és mégis oly álmosan. Hangjaik és szárnyaik oly vontatottak és feketék, mintha a sötét kántálást látná az ember, mintha a szárnyak hallatszanának.

A hüs, tiszta tájon felocsudott reggel hallgat és csodálkozik. A zöld mezőn hamuszin szénaboglyák nyugodnak, s mintha még álmodnának. A fü közt vértelen kórók, dudvák, elaszott virágszálak dideregnek. De a fü milyen harmatos, milyen eleven, milyen ragyogó zöld, pedig ősz van. És a fák milyen elvarázsolt, boldog szinekkel haldokolnak. Vannak piros fák, sárga fák, bronzzal levelező fák, oly dermedten, eszméletlen gyönyörüségben állanak, mint valami tulvilági májusban. Távol és távol igy állanak az ősz kimondhatatlan fái, szebbek önmaguknál s mintha levelei virágok lennének, sárga és vörös és arany virágok. Ki tudja, mi gyönyörübb és dicsőbb nekik, a tavasz vagy az ősz?

És mennyi más ujult, csodálatos, üde és fényes szin ámul a földön körös-körül. Apró veteményekben, szőlőkben, kis kertben. Mily bágyadt és mily tündöklő szinei az imádott ősznek. Milyen violaszinek, milyen kékségek, milyen rózsállások és aranynál aranyabbak. Egy messzi kerités mögül sárga őszirózsák viritanak elvakultan.

Egy szekér jön ki a néma fehér faluból. Két csendes, hitvány pejló hozza lassan, lassan. Minden lépésnél ejtegetik, emelgetik nagy fejüket, mintha tanakodnának egymás közt valamin, az ő egyforma életükön talán. Jönnek, jönnek, közelednek, a szekér zörgése is hallik már a csöndes reggelben, s a párájuk látszik, hogy futkos lefele az orruk előtt. Egy sötétkék asszony ül a szekéren meg egy agyagszinü ember. Egy parasztasszony meg egy orosz fogoly. Az aszony hajtja a lovat. A fejük mindig egymás felé fordul. Beszélgetnek, ugy látszik. Az orosz a két öklét a két térdén pihenteti, gyöngén rázkódik az alakja a mozgó szekéren. Mennek ki a földre, őszi munkára. Közel jönnek, látni, hogy az ember mosolyog. Magyarországon tanult meg mosolyogni.

LEVÉL MAGYAR HADIFOGOLYHOZ

Barátom, ismerősöm vagy ismeretlenem, bajtársam, ki a végtelen Szibériában merengsz magad elé, vagy viruló olasz szigeten hervadozol, kinek fáradt alakja és halvány arca jön elém mint ködfátyolképen, tehozzád vágyakozom szólani, hátha ez irott szavak elhangzanak odáig. Hátha ez a neked tiltott honi ujság valahogy a kezedbe kerülhet, talán a csomagoló papirosok közt, talán mint leleményesen rejtett dugáru, mint valószinütlen véletlen, mint csodákon át végződött fehér madár ereszkedik le tán elébed s te elolvashatod. Milyen jól eshetnek neked az ujság nyomtatott betüi, melyekből Magyarország harangjai hangoznak s dal kél és sóhaj száll. Ugye milyen üdvös a szó, ugye milyen áldás a betü. Ugye milyen jóféle hang hallik szivedbe ebből a fekete nyomtatásból, amelyben valaki, aki se inged, se gallérod, kérdez: hogy vagy?

Te irod haza: jól érzed magad. Neked tilalmas a vallomás, a harag és keserüség és panasz neked tiltott dolgok. Itt-ott a szellem nyomorában kiravaszkodott hamis szavakkal csened sok hadijelzéssel és pecsételésekkel érkező levelezőlapodra, hogyha koplaltok, fáztok s embertelenül bánnak veletek.

Te szenvedsz, pedig ártatlan vagy, te fogoly vagy, pedig meg nem botlott férfiu vagy s tagja egy szabad és győzelmes nemzetnek. Te Európában születtél s elfoglaltad itt sorsodat s most mióta és mióta egy más földrész egén álmélkodol. Te tudod, hogy a napok elmaradnak a hátad mögött s nem jönnek megint bocsánatkéréssel elébed. Te alvás nélkül való éjszakákon s alkonyatok csüggedt unalmában már föleszméltél és te kitaláltad már, hogy az élet véletlen és benne minden véletlen.

Te fölmentetted magadat pályádnak és életkorodnak kiszámitott programja alól. Te megköszönöd a felgyulladó napot és elfogadod a leárnyékozó estét. Te megfoltozod idődet váratlan munkával, s megtanulsz hangszeren játszani, s magad fabrikálsz neveletlen zeneszerszámot, tamburát és furulyát, s polirozatlan sakkfigurákat és táblát készitesz, vagy dominójátékot, durva kis falapokból, amelyekbe a pontokat tintával pingálod vagy tüzes dróttal égeted. Tucat kártyát is szerkesztesz s rajzolsz, ha a kártyacsomagot nem sikerült a hátizsákban magaddal hozni. Te idegen nyelvet tanulsz, amelyet nem óhajtottál s nyelved csodálkozva tapogatja a jövevény szavakat, amelyek az idegen nemzet millióinak és millióinak kihült ajkain elhaltak már.

Te sokat sétálsz és te mindig ráérsz és nézted sokszor sokáig az előtted álló fát és a horizon halovány hajlatát és te hosszukat gondolkozhattál. Teveled észrevétette magát a természet, szórakoztatott, foglalkoztatott s megtéritett és te hiszel már a költőknek, akiket gyermekkorodban szavaltál s később nem olvastál, vagy nem sokat adtál rájuk. Már nem csodálod ugy, hogy valaki jajveszékel, akinek nem fáj a foga, s bánatot mond, mikor nem hagyta el a szeretője s beléragad a halálba értelmével, mikor egészséges mint a makk, s minden őt kérdezi, s mindennek ő felel, s érted már, hogy érezheti szivében a duslakodás, fenség és boldogság pillanatait valaki akinek semmije sincsen. Te már érted a költőket, akik a világ békéjében elszenvedték a világ háboruját s akik ma könyeiket az iróasztal fiókjába hullatják.

Te most barátja leszel annak, akinek bajtársa voltál és barátodnak testvére leszel. Te elmondod reggel álmodat és este életedet. Te bizalmas és őszinte vagy. Te kiismered magad a beszélgetés patikájában, te tudod a szavak karátjait, mint az aranyláncokét. Te sokat sóhajtasz és megfigyelhetted, hogy a sóhaj följebb emeli a szivet és közelebb hozza a fejhez. Te rákaphattál arra a szédelgésre, hogy könnyiteni tudj a másiknak a szivén, mikor a tied épp a legnehezebb. Te megszerethetted a jóság erősitő és üditő sportját. Te sokszor bemégy a tréfa és játék bazárjába.

Érdekelni fog talán, hogy a félkaru Cervantes Mihály, ki öt évig sinylődött mór hadifogságban, ez alatt az idő alatt irta a Don Quixote cimü nagy könyvet, amelyen a legtöbbet lehet könnyezni s a legtöbbet kell kacagni.

Oh Oroszország keletén oly közel vagy Japánhoz s eszembe jut véletlenül Buddhának egy mondása, szeretném közölni veled, ha nem ismernéd: „A szerencsétlenségek az életben hegynek csucsai, ha az ember a legmagasabb csucson van, megpillantja maga fölött a tiszta kék eget“. Nekem ez nagyon tetszett.

Mennyire lemélyedt és elnyujtózott lehet egy-egy érzés benned. Oly kiváncsi vagyok azokra. Milyen kut a te lemondásod. Mily végtelen hosszu tud lenni a te reményed sugara. Milyen ezerszer imádandó gyönyörü hazát látsz a honvágy kék messzilátóján. Menyasszonyod az ablakban vár. Feleséged van? Ő a türelem és epekedés izeit izleli s szépsége az álom üvegházában nem hervad, mig hazatérsz.

Várunk tégedet. Szenvedéseidet összegyüjtöd és hazahozod és mesélsz és beszélsz majd. Csönd lesz az országban, mindenki titeket hallgat. És mindent felirnak rólatok „vaspennával és ónnal a sziklafalba“ – ahogy a bibliában mondódik a Jób könyvében.

OKTÓBER

Kis barna kalapok tünedeznek, meg fekete meg kék kalapocskák, nehéz bársonyból könnyü kalapok, komoly posztóból vidám kalapok, lágy és pazar ellipszisek, félrebillent kerek tányérok, süvegecskék, kalpagok, amelyeket fátyolok tündéri drótkeritései függenek körül s a kalapokon rezzenő tollak, szalag és tüll ingó-bingóságok, kitalált levelek és holt gyümölcsszemek, szórakozottsága a formáknak, babrája a kellemnek és hiuságnak, elvarázsolt oktalanság, gondos semmiségek, mindenféle tiszavirág-fantaisie… s a kalapok alatt a bájoló kis arcok tünnek az este télies hangulatában, amit e kalapok s az elkomolyult ruhakelmék ontanak.

Felujult üdeséggel, édes meglepetéssel sietnek, suhannak tova a könnyü teremtések, a szépség és ifjuság ékes madarai a meghült és elfeketült őszi estén, amely alá sietve gyujtja a város ablakait, kirakatait, utcai lámpáit és világitó óralapjait. S mintha csak nekik szolgálna és hizelegne minden világitás, hogy minden kávéház, minden kirakat, minden ivlámpa előtt előujuljon kalapjuk és orcájuk és pánttal összehuzott köpenykéjük és bátor szoknyájuk, amely bokáig sem ér és ragyogó nyulánk topánjuk, amelyből vékony lábukszára vakmerően szökik fölfelé. Hatalmas hadi reflektorok, forduljatok ide messziről, nézzétek a lányokat, kapjátok föl fénykévéitekbe szépségüket és adjátok át a megdöbbent gyászos tájaknak.

Oh sietnek haza és beszélnek sürgősen s mikor beszélnek, az olyan, mintha két ajkuk folyton elragadtatva puszilózna. A szavak konfettijét szórják a levegőbe. Ha elillannak mellettem, hallom, hogy kommissziózásról, kelméről, diszitésről beszélnek. Milyen szép a szájuk, ajtó, melyet a mosoly kilincse nyitogat. Ők mintha nem tartoznának az emberiséghez, amely annyira szerencsétlen. Ők most is Bybyk, Cicák, Nyuszik, Csunyik. Sohase akarom végiggondolni, hogy ők is emberek s át kell esniök az élet nehéz eseményein s a létezés átkozott és áldott utolsó kalandján. Nem, nem.

Ők bántatlanul suhannak el köztünk és édesen elfeledkezve nevetgélnek most is, s mosolyuk s pirjuk és szemük olyan mint a bálban, mikor a négyes előtt a szünetben andalodott vidámsággal körbe-körbe sétáltatják magukat.

Mi történik most az ő szivükkel? Nincs senkijük, akiért fájjon? És akinek véletlenül senkit sem kell sajnálni, nem sajnál mindenkit? Talán piros kis émail-szivecske az ő szivük, olyan, a milyet az ékszerészek árulnak. Csak olyan lenne. Csak ne horpassza be és ne karcolja semmi a világon. Olyan szép az, hogy ők olyan szépek. Olyan csodálatos ellágyulás a teremtéstől, hogy ők is vannak és olyan kegy, hogy ők is láthatók. Olyan jó, hogy a süketek látnak. Olyan jó, hogy a vakok hallanak és szeretik a hangszerek zenéjét. Járj békével, kedves olvasó.

PIACTÉR

Vannak istenadta hangulataink, egy-egy fátyol, amelyekről azt hisszük, régen szétszakadoztak s amelyek megint és megint kibomolnak valahonnét s a képzeletre loppal ráterülnek. Más városban ugy néz körül az ember, mint egy uj világon, ahol egész mást lehet tán kezdeni. Ez a piactér itt ma este a távoli székely városban világosságával, sürgésével, korzójával, kocsizörgésével s minden hangjával oh annyiszor feledett s óhajtott idegen élet varázsával vesz körül. Mintha ezek a sorban, melegen fénylő ablakok csukták volna maguk mögé az öröm titkát s mintha ezek a sötét háztetők az életnek valami kedves álmát takarnák. Annyifélék a piactér házai, az egyik fáradt kis ódon palota, a másik friss bérház, a harmadik alacsony hosszu zöld ház s van régi családi lak, amely a barok kecsességeit tartogatja, s van nagy közönyös barna szálloda, s kedves uj magyar ház s van ház modern stilü s van amelyik a német izlés erőszakának engedelmeskedik s vannak egyforma nyugodt kis vidéki házak, akik semmit nem akarnak.

Ha majd csöndes éj lesz, ezek a házak az ő érthetetlen némaságukban talán beszélgetni kezdenek egymással, mult időkről s mai időkről, régi lakosokról és maiakról, a családok s magányosok napjairól, amelyek annyi minden más és más véletlennel folytak és folynak, csak végződni végződnek egyformán.

A világitó kirakatok előtt jönnek-mennek, sétálgatnak a járdán a népek szembe egymással, asszonyok, leányok, tisztek és mindenféle katonák és polgáremberek és gyermekek és siető cselédek, mint mindenütt a világon. Itt is szalutálgatnak, emelik a kalapot és mindenfelé csevegnek. Kihallik egy-egy hangos jó estét! a sürü sétálásból s ez eszembe juttatja azt a régi gyanumat, hogy az emberek alapjában véve mind jók s jóknak készülnek lenni örökösen egymáshoz, s a legszórakozottabban is jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjt, jó étvágyat, jó mulatást, jó utat tudnak egymásnak kivánni. Ha nem lennének a természettől jók az emberek, a köszönésnek ezt a formáját régen elvették volna vagy el se kezdték volna. Itt is kivilágitják estére kirakataikat a mindenféle fegyvernemhez tartozó boltosok, itt is van női divatüzlet és uri, és füszerkereskedés és csemegeüzlet, könyvkereskedés és gyógyszertár, vaskereskedés és kistrafik és nagytrafik és ékszerüzlet és drogueria és óriás ablaku kávéházak. Itt is nagy táblákról bámészkodnak egymásra az ut két oldalán a boltosok nevei, itt is van Nagy és Kovács és Vámos és Rosenfeld és minden. Hol az a bolt, amelyikben a boldogságot árulják?

Istenem, gyáva aggodalom gerjed az emberben, hátha hiába az egész világ csodálatos szerencsétlensége, hátha hiába minden borzadály és minden részvét és minden félelem és minden jóság s a halál örök megnyugtatása, s az érzéseknek egész kegyes és komor álarcosmenete bennünk, hátha hiába minden zaja a végtelen katasztrófának, hátha a szivünk az a sziv marad, ami volt s benne virraszt minden irgalom és megrendülés és alázat után is a földi élet bájának és tisztaságának álma, s a végtelen szerelem vágyódó vágya, hátha megvan ebben az időben is az ember egész régi szive, mint a köd alatt vergődő tenger?

A piactéren sötét és lezárt bódék hallgatnak s várakoznak a friss reggelre. Két elkomorodott szobor fordul egymásnak a téren, Kossuth Lajos és Bem apó. Az egyik szoboralaknak előre nyulik a jobbkeze, mint annyi szobornak a világon, mintha az elmult imádott férfiak a végtelen időn követelnének valamit. A felhők, az este halvány és sötét és violaszinnel derengő és ezüst gyapjakhoz hasonló felhői a hold körül és a csillagok alatt és mögött itt is oly álmélkodtató ünnepélylyel és lassusággal zarándokolnak a távol virradat elé. A városháza tornyában világitó óralap mutatja magát a hold alatt s a csillagok alatt az utcai lámpák sürüsége ragyog. Mintha egy külön ég versenyezne az éggel, egy külön csillagrendszer, amelyet az emberek csinálnak estéről-estére idelent, mintha utánozni akarnák azt, a mi örökkévaló.

(Egy erdélyi városban.)

MASIROZNAK IDEGEN ORSZÁGBA…

Zenekarral, trombitaszóval, dobpergéssel megy kifelé a városból az ifju menetszázad. Menetközben olykor egy-két percre elhallgat a trombita, a dobszó is eláll s akkor is rendben, keményen lépkednek a bakák, mintha egy hangtalan hang diktálná a lépést nekik: bal, jobb, bal, jobb, egy, kettő, egy… Danolni kezdenek egyszerre. Van egy méla, régi hangu katonanóta, azt éneklik:

Virágokkal rakott nemzeti zászló uszkál a század felett, bokréta virul a zöld sipkákon meg nemzetiszin pántlikák, soknak a vállára meg a mellére is virágot füztek, némely fiu a jobbkezében is virágot viszen, egy szál rózsát, szegfüt vagy egész kis csokrot, mint nyári reggel vizsgára menő kis leányok. A puskák csövéből is piros meg fehér virágok bujnak föl, a puskacsőből, e sötét és szük vázából, ahonnét különben a halál fekete virágja hajt kifelé. A menetoszlop mellett jobbról is, balról is idős emberek menetelnek, akik nem vesznek részt az éneklésben, ezeken parasztgunya van, zeke meg fehér szőrnadrág, ezek nem katonák, hanem a katonák apjai.

Asszonyok is menetelnek a század szélén, nagy vastag sötét kendőkben, felkötött rokolyáik csak térdig érnek, barna és veres a szinük s nehéz sáros csizmáik fölött fehérlik erősen háziszövésü érdes pendelyük. Az anyák ezek, közöttük egy-egy könnyebb teremtés jár, a testvérek. Meghajolva mennek, lenéznek, a hátukon mind batyut, zsákot cipelnek. A menetszázad testi holmija ez, az öreg szülők és a gyenge leánytestvérek viszik ki a vasutállomásra.

Most Szerbiával változott a nóta utolsó sora. Egy pár katona, aki nem figyelmezett jól az együttesre, Oroszországot danolt:

Mennek, megy a zászló felettük, a gyönyörü zászló felett magosan, magosan a felhők vesztegelnek, az ég csökönyösen áradozó felhői, a kibeszélhetetlen csodálatos felhők, amelyeket nem igen néznek az emberek, amelyekről sohasem divat beszélni, mert ezek nem valami különös dolgok, csak felhők az égen s olyik percben az a boldog hóbort lep meg, hogy az egész tarka égi előadás csak egyedül én miattam van, mert nekem mindig olyan nagy örömöm és vigasztalásom telik benne.

Megy, megy a nóta kifelé, a vasutállomás felé. A gyengülő danolásból visszahozza szépen a szél:

Elfutott hirtelen egy kis fejezet emléke a fejemben Plutarchos valamelyik könyvéből. Csak egy semmi epizód a krónikák közt, egy oldal a könyvben, vagy tán annyi sem. Lybia sivatagján állottak Julius Caesar légiói és egy napon valamelyik katona elmesélte, vagy álmodta, vagy kitalálta, hogy több heti járóföldre egy gyönyörü szép tartomány van arra, ami csupa pázsit, a legnagyobb és legszagosabb virágokkal teli s abban a tartományban repkednek a legfényesebb madarak s az emberek, akik ott élnek, mind fiatalok és boldogok. Erre aztán csodálatos vágyódás fogta el a lybiai tábort, minden katonát, ugy hogy kérni és könyörögni kezdtek, addig, mig a vezérek ezekkel a légiókkal elindultak arra, amerre a távolság, az ismeretlenség és a végtelenség ragadta őket. Nincs is tovább felőlük Plutarchosban.

Isten veletek székely fiuk, ó ha tavaszba érkeznétek és elhoznátok haza az élet boldogságát.

(Egy erdélyi városban.)

GYENGE JÁNOS

Gyenge János mint honvéd népfölkelő harcolt a háboruban, addig harcolt: elesett. Bizony a háboru se különb mint rendes életünk: a háboruban is csak küzködik az ember, egyszer osztán a nyaka közé suhint a kaszás. Mert akármi fajta shrapnel, granát csinálja, mégis csak az öreg kaszás az, aki az utolján elvégezi az emberrel. Gyenge János is hát elesett, avval átalkerült ebből a világból a másik világba, ahol semmi sincsen, hát nagyon jól van minden. Egy idő mulva Gyenge János szabadságot kért, hogy azt mondja a csanádját szeretné megnézni, mert asszony, három kis cseléd maradt utána emezen a világon ideátal. Meg is kapta a szabadságot egy huszonnégy órára.

Nagy kutyaugatás, de különben nagy csöndesség volt a községben éjfélkor. Gyenge János ott állott a háza előtt, megkocogtatta a kis ablakot.

– Ki van odaki? – szólott ki az asszony.

– Én vagyok, János.

– Az én uram?

– Hát. Jóestét adjon isten.

– Várjon már, meggyútom a mécsest.

– Ne gyútsad meg Rebekám, ippen besüt a hódvilág. Jóestét.

– Jóestét kedves szivem magának is. Jaj megálljon, nyitom az ajtót.

– Maradjál lelkem, én idekinnről csak megnézlek benneteket.

– Nem jön be az ajtón?