I. ÉLET, HALÁL

IMÁDSÁG

HÁBORÚ

Mint nádszálat a szélvész, valami szédület rázott meg és magamhoz tértem és körülhordozom a világon szemeimet. Sötét van és mindig villámlik és élet van a földön. Fegyvert vettünk a vállunkra és megyünk előre egyforma öltözetben és megy apánk és fiunk, fivérünk, rokonunk, barátunk és ellenségünk… nézzétek, mennyi zászló, a zászlók szinei legszebbek minden szin közt és lobogásuk üditő tünemény. Hallga: éljen, éljen! Zene zúg és ének száll, a zene trombita, az ének Isten áldd meg a magyart… milyen érzésünk hasadozik: szeretjük a hazát, mint egy álmainkból életre kelt asszonyt, halálos szerelemmel. Gyülölünk messzire való tömegeket, amelyek más nyelven beszélnek. Távol dörgés és csattanás, lángnak ivei és füstnek fellegei. Az élet… a puska dördül, a kard villog, a tüz lángol. Nézd, a szemek könyekkel köszönnek egymásnak, nézd, a Nyomoruság processziót tart és a Bőség elébe megy, nézd, kényes dámák simogatják a szennyes koldusokat.

Az élet… mindenkit szeretsz és mindenkit sajnálsz. Az élet az, hogy munkád rendetlen, álmod nyugtalan és aggódol és irtózol és mindig jó vagy és minden óra végén és kezdetén azt mondod: istenem és életedet barátkoztatod a halállal. Érzed, milyen jó a Jóság, érzed, milyen szeretetreméltó a Szeretet, milyen hideg és milyen fekete a Halálfélelem, érzed, milyen mélyre ágaznak az Életösztön görbe gyökerei és a mélyben elvesznek, érzed a Bucsu két markával hogy tudja facsarni a szivből a kint, érzed az Elszántságot fagyni magadban, mint a telet? Ugy-e milyen keserü hullámokat korbácsol a Kétségbeesés, ugy-e milyen édes fehér tejjel itat a Reménység, micsoda tavaszi hóolvadás a Könyörület, milyen hajnal a tengeren a Rajongás, milyen tündökléssel harsonázik feléd a Dicsőség. Nem sajnáltad volna itthagyni ezt a világot, amelyen látogató vagy, anélkül, hogy érzéseit megismerted volna?

A világ csupa érzés, az érzések egy része jól esik, a másik része rosszul esik. Minden jó a tiéd legyen és minden rossz a másé? A rózsát tövisestől viszed annak, akit szeretsz, életedet minden érzésével fogod elvinni az örökkévalóságnak. A fájdalom is élet, az éhség is élet, az alázat is élet, az irtózat is élet. A Sors nem pincér, a Sors tanitó. Mit tudod, mit jelent az élet és mire való minden érzésed? Sóhajts csak: ugy-e jól esett. Ha könyeid legörögnek a szemedből ajkadig és kóstolgatod könyeidet, könyeid édesek. Nem tudod, mi lesz veled holnap. Hogy tudtad tegnap, mi lesz veled ma? Ki igérte meg programodat, tervedet, jószándékodat? Miért tartod rendetlennek a Rendetlenséget? Mit tudod mi a Rend? Nézz föl, a nap ma is szemlét tart az ég felhői felett és a hold feljön sétálni a csillagok között. Amilyen természetes a nap, meg a hold, olyan természetes a te életed. Az élet olyan, amilyen ebben a pillanatban.

Mint a gőg aranylánca megoldódik a gőgösök derekán, ugy oldódik meg a bajosok, bánatosok szivén a tegnapi gond, szégyen és bánat, ami a szivöket szoritotta. Ki teheti magát felelőssé vágyaiért és ki vádolhatja emlékeiért? Ki tudta, milyen a világ? Ha elkérhetném az égből a Föltámadás angyali trombitáját, amelynek zengését mindenütt meghallják majd… hangom a viharban egy lépésre nem hallatszik. Szeretném minden embernek odaadni őszinte lelkemet. Oh nézz körül a földön és a tengeren és csodálkozz, mintha ma jöttél volna a világra…

DÉLIBÁB

– Honvéd… honved… homved – hallatszik messziről ujjongva és szörnyüködve. Szuronyrohamra mennek a katonák. A futó sipkákon nemzetiszin pántlika. A levegőben csillogva ugráló szuronyok fölött nemzetiszin zászló lelkendezik. Nemzetiszin zászló csüng az ágyuszekéren. Trénkatonák léptetnek az ekhós szekerek mellett, egy kis magyar zászlót dugtak a csizmaszárba. Stájer népfölkelők vonulnak át Pesten, piros-fehér-zöld bokréta a sipkájuk mellett. A pétervári hadijelentések a honvédekkel mentegetőznek egy-egy elvesztett ütközet után. A fogságba esett orosz tiszt elragadtatva gratulál a magyar huszároknak. A puhaszivü muszka katona fölemeli a két kezét a magyar katona előtt, azután engedelmesen, bizalommal, boldogan kullog a mi táborunk felé. A vengerszki vitéz ember és jó ember. Bécsben, Berlinben, Itáliában a képes lapokban gyönyrü magyar katonákat rajzolgatnak. Ausztria büszke ránk, a németek rajonganak értünk, ellenségeink félnek szuronyunktól, kardunktól és lovainktól és nevünk ébredez szájukon. Európa képzelete gyöngéden babrál a magyarok nevével. A keserü düh, a mit a nemzetek egymás felé okádnak, kiméli a mi fajtánkat. Ellenfeleink vannak, ellenségeink nincsenek. Felnyiltunk a földről, mint egy vérrel harmatozott szép virág. Oh Istenem, az ég alatt rettenetes vihar jár, amely felzavarja az emberek világát. A térképen az országok szinei remegnek és hullámzanak és egymásba csapnak, mint csudálatos piros, zöld, sárga és rózsaszinü tavak, amelyek összevesztek. Irtózatom és emberi szivem bánata suhan az egész térkép fölött, de féltékenységem és szeretetem két karja Magyarországot öleli. Olyan is ennek az országnak a formája, mint az ölelés…

Az özönviz elmulik, a szelid galamb olajággal száll megint a napfényben és más világ lesz itten. Akik most élünk és sem kis gyermekek, sem ősz emberek nem vagyunk, két világ közt osztjuk el életünket. Istenem, hogy lesz ezután… én a magyar földön állok, onnét emelem föl tekintetemet szépséges felhőidhez és ujitó reménység szivárványozik szemem előtt. Szivem melegszik, ugy érzem, szivem alatt kis kék lángok simulnak fölfelé, azok melegitik. Vágyódásom messzire száll a jövőbe, olyan messzire, amennyire csak szállani tud a vágy madara. Ha a szántás a vért elfelejtteti a földdel, ha a sebek elhalványodnak a férfiak testén, ha a nők könycseppjei mind felszivódnak a mennyországba. Ha a népek élete földerül, megint ismeretségeket kötnek és barátkoznak. Ha megismerkednek mivelünk, mert kiváncsiak ránk és megszeretnek, mert eddig nem ismertek. Ha közel hajolnak hozzánk, akik olyan vitézek voltunk és látják, mennyi kedvesség és nemesség van a magyar arcokban. Oh már nem vagyunk ismeretlenek többé és nem pirulunk, büszkék vagyunk, mert elmult fájdalmainknak megbocsájtottunk és virulunk, mert szegénységünk elveszett és mosolygunk, mint Hamupipőke a bálon. A Lánchid fölött mindig rózsaszin felhők tünődnek, mint a régi szines gravure-ökön, az utcák kereszteződésénél a rendőr egy kis fokost emel minden percben, mire a kocsitenger keresztbefolyó hullámai minden percben megdermednek. A sokaságban, amely a járdán nyüzsög, arany tisztek lépkednek és diskurálnak és magyarúl szól egyik a másikhoz és az amerikaiak megállanak a ragyogó utcai könyvtárak előtt, amelyek régente kávéházak voltak s ahol a szegény emberek szép könyvekbe és képekbe merülve ülnek.

A szálloda ormán nemzeti zászló vidul és minden pillanatban poros autó érkezik a szálloda elé, bőrsapkás urak és barnafátyolos dámák ülnek benne, boldog bőröndök gunnyasztanak az autók tetején és a kapu alól előszalad egy kis huszár, aki az autók ajtaját kinyitja. Az angol nagykövet estélyt ad s a palota előtt kiváncsi tömeg bámészkodik föl a tündöklő ablaksorra. A dunaparti séta a déli verőfényben a világ holnapi divatszineit árulja el. A Svábhegyen és a Gellérthegyen és a Hüvösvölgyben nem férnek egymástól a tulzó newyorki milliárdosok villái. A sötét estén a királyi palota ugy ragyog, mintha csak fényből épitettek volna csupa kockát. Az Opera márványlépcsőin éjfélkor hullámzik lefelé a plasztrón és a diadém és tiz nyelven visszhangzik az elragadottság.

A Nemzeti Szinház première-jeiről a világsajtó referál. Az Akadémián tisztelt tudósaink ülnek és nagy iróink, akiknek könyveit Európa minden nyelvére leforditják. Boldogan várják a költőket és a müvészeket a magyar hercegnő szalónjában, hol a nagyvilág divatos arcai sereglenek és hol szellem, báj és szépség udvarolja egymást. A fashionable Balaton nyarát hétről-hétre remek rajzokban és fotografiákban mutatják be a német, olasz, francia és angol illusztrált lapok.

Az egyenes Alföldön szerteszét piros gyárkémények állanak, mint a jólét csőszei és a közepén az Alföldnek virágos sövény keriti be a Hortobágyot, a drága barbár oázist, amelynek zöld gyepén pejlovaikat futtatják a gyönyörű kék csikósok. Minden paraszt és minden parasztlány olyan pirospozsgás és olyan szép öltözetü, mintha csupa eleven bábok lennének a néprajzi muzeumban. A fiumei nagy fekete hajók, amelyeken a kivándorlást üzték, buzával, borral, paprikával, iparcikkeinkkel és elbájoló csipkéinkkel usznak el a kerek tengerekre. Tájaink, házaink, tulipántos ládánk, cifra szürünk idegen szinpadok diszletei.

Mondáink gyönyörü operák, meséink és táncaink megható, édes balletek. Dalunkat visszaénekelik ránk a tengerek. Vasrácsos városi kertjeinkben megállanak a Baedekerrel sétáló idegenek egy-egy szobor előtt és elolvassák elhamvadt nagyjaink neveit: Petőfi… Széchenyi… Kossuth… Jókai… Berzsenyi… és ünnepélyes tünődéssel függesztik szemüket a dolmányos és csizmás márvány férfiak kiválasztott nemes orcáira, mert mindent tudnak már felőlük.

Az angol leány, akit Helleu rajzol, aki olyan karcsu, mint a füzfavessző és olyan szőke, mint az árvalányhaj és olyan finom, mint a gondolat, távol tőlünk kastélyában fájó és andalitó régi zenét zongoráz, Lavotta dalát a Reményhez. Hosszu fehér ujjai aléltan hagyják el a billentyüket, a kottát behajtja, sóhajt, de csak olyan könnyüt, mint az alkonyattól lehangolódó angyal és kék tekintete elsuhan a kotta födelén és megérinti a Csokonai nevét.

A TROMBITA

Egy sebesült tiszttől hallottam ma egy kis történetet, egy lehelletnyit a világ csatájának viharából, egy levélnyit babérfák sürü erdejéből. És elfutotta a hév szivemet és verset szeretnék irni, olyat, amilyet üde kis fiuk szavalnak a vizsgán. De most nincs türelmem rimet várni. Ezt mesélte a tiszt, aki az ágyon feküdt a fehér kötés glóriájával a homlokán:

– Rohamra mentünk a novoszielicai csatában. Az én századom tiszta szinmagyar volt. Ugy mentek a gyerekek, mintha csak valami tréfás versenyfutás lenne. Mellettem szaladt a trombitás. Szembe velünk meg ugy jöttek a golyók, mint a szunyogok, de annyit sem adtunk rá, mint a szunyogokra. Egyszer csak nem hallom a trombitát. A trombitás felé fordulok, ott fujja dagadt képpel a trombitát, de nem jön belőle a hang. Elkapja a szája elől, belenéz, rázza, leforditja, megint a szájához kapja, fujja, erőlködik, nem hallani. Megyünk előre, a trombitás mellettem van:

– Főhadnagy ur, nem szól a trombitám.

Futunk, a trombitás elkezdi ütögetni az öklével a trombitát, a térdéhez csapkodja, megint megpróbálja, szinte sirva fordul hozzám:

– Nem szól a trombita. Nem akar szólni.

Visszateszi a szája elé, aztán megint hallom, ahogy rekedt hangon kesereg:

– Nem szól ez az istennek se…

Odapillantok, megint fujja, a szeme mered, az arca fakó, a bluzán vérfolt. Hisz átlőtték a tüdődet, fiam – akartam mondani neki, de éppen akkor vágódott el a trombitás és ott maradt a földön. Ha meghalt, sose tudja meg, mért nem jött ki a hang a trombitából.

PÁRIS

A német ágyuk moraja behallatszik Párisba… és a borzasztó Zeppelin-szivar Páris fölött uszik és körülötte röpködnek a német aeroplánok és tüzeső hull Párisra, mint hajdan Sodomára. Hogyhogy nem a francia repülőgépek szállottak Berlin tornyai fölé tüzzel és halállal? A Végzet idomtalan sötét felhője is ott nehezedik a Zeppelin meg a repülőgépek fölött Páris egén és elfuttatta árnyékával a szépség és vigalom városát. Páris… a kormány tagjai, a hiu bourgeois-k, zsakettjük gomblyukában a piros boutonnal, bőrtáskájukkal hónuk alatt elfutottak, a férfiak káromkodnak és veszekednek, az asszonyok nyávogó gyerekeket ráncigálnak föl a vaggonokba a sivár pályaudvaron, a Rue de la Paix ékszerboltjai fakó vasredőnyök alá temetkeztek, a Place Vendôme sarkán összebujtak Paquin mannequinjei s hápognak, mint a cifra madarak, a füstös Montmartre mansard ablakaiban festetlen és elborzadt nőarcok jelennek meg, a Café de la Paix üres, mint egy kihalt pokol, a Champs-Elysées hoteljei lehunyták fehér zsaluikat, a Pavillon d’Ermenonville terraszán a székek az asztalok tetején egymáshoz dülnek, az ópiumtól alélt mondaine autóján kisuhan délben a Boisba, hogy szeptember sárga leveleit megnézze és egy tisztásról ökörcsorda bámul feléje s egy ökör előrenyujtja komoly fehér fejét és mélyen panaszkodik: mbuuh… és az autó visszafordul és a könnyü élet borzong a könnyü selymek közt s egy sóhaj fut el az uj parfum, a Gout de mon petit chien édes és morbid illatában: Mon Dieu… és az operában sötét van és az orchesterben a tokba zárt hegedü hátrafesziti finom, szenvedő kis fejét és huzza a néma hurokat, mig el nem pattannak… és a Luxembourg-kertben a Guignol bódéja előtt üresek a gyerekpadok és a nyitva maradt szinpadon egy kis kockás Harlequin összecsapja két fakarját a mellén és lekonyitott feje koppan egyet a deszka szélén. A boulevard-on falragasz fehérlik és nagy fekete betük rajta: Citoyens! És mellette az Alcazar d’Été plakátja s a közepén Dranem kacagó feje s fején a kis bohóckalap és alatta a legujabb chanson cime: Embrasse moi mon coco… Az uttesten katonák vonulnak s a járda szélén megáll egy bársonysipkás, szakállas szegény piktor, hóna alatt nagy lapos skizz-könyvével és kiveszi a pipáját a szájából. És a kávéház előtt kódorog egy sötét arcu ember lekonyult fejjel, aki elrejtett lebujokba szokta csalni az idegent. És egy szük utcából lesétál a boulevardra zsebredugott kézzel az apache. A patkány kidugja orrát a kanálisból és szimatol. Páris, gyönyörü Páris, naiv ifjuságunk délibábja, szivtelen szive a világnak, fényes Páris, kormos Páris, vidám és lelketlen Páris, illatos és utálatos Páris, hiu és boldogtalan Páris, kéjenc és életunt Páris, látlak-e még valaha.

HONVÁGY

AZ IZSAI KOLDUSASSZONY

Milyen szép történetet hallottam. A komáromi hadikórházba, ahová a környék jószivű asszonyai reggelenkint sürün hordják befelé a csirkét, tojást, pogácsát, mindent amit isten adott, mondom a komáromi hadikórházba bejön a minap egy toldott-foldot ruháju szegény öreg anyó. Két párna a hóna alatt, az egyik vörös kockás, a másik kék stráfos. A két párna közt az öreg anyó sok tarka foltjával, mint egy kubista festmény. Megállitja a káplár az ajtóban:

– Hát maga kit keres, öreg néni?

– Ezt a két párnát hoztam volna a beteg katonáknak a fejök alá.

Megnézi a káplár az öreg anyót:

– Nagyon szegény asszony lehet maga lelkem, hogy van magának annyi párnája, hogy még a katonáknak is hoz belőle.

– Nem is a magaméból van, instálom, nekem magamnak sincsen. Én vagyok az izsai kódusasszony. Kódultam én ezt a két cihát. A vereset Izsán adták, a kéket Szentpéteren. A belevaló tollat, pihét meg a mezőn szedegettem Szentpéter meg Izsa közt, amerre a libák legelnek. Megtépik egymást a libák, meg magától is kiesik egy-egy tollu itt-ott, csak le kell érte hajolni… Ennyi az egész.

SEBESÜLT

Hosszu vészfütty hallik, a körut két járdáján sorfalat állanak a népek. Autó fut el, utána egy másik, harmadik, negyedik, ötödik… Mindnek a kormánya mellett vöröskeresztes kis zászló repked. Szürke katonák ülnek bennük, hatan, heten egy autóban. – Éljen! Éljen! – harapózik végig a járda népén s a szürke katonák a sapkájukhoz nyulnak, ki jobbkézzel, ki ballal. Aki balkézzel szalutál, annak a jobbkarja a nyakába van kötve. A másiknak a balkarján a kötés. A harmadik összefogja a köpenyt a mellén, biztosan a mellén a seb szegénynek. Akin semmi se látszik igy futtában, alkalmasint a lábában esett hiba. Egy golyó az ára ennek a finom kocsikázásnak. A közönség éljenez, az autók szaporán rohannak egymásután az egyforma szürke katonákkal. Usznak előttem, egy katona beleakad a szemembe. A soffőr mellett ül, levette a sapkáját, lengeti az éljenző publikum felé jobbra-balra, kötés a homlokán. Sovány, barna paraszt-képe volt, a szájában hosszu barna szivar fehér szipkában.

A haja hátra-hátracsapott a gyorsaság szelében. Utána néztem, mig csak látni lehetett köszöngető sipkáját és a szájából kimeredő szivart szipkástul. Ez a magyar baka most, hogy kiszállitották a vaggonból, a pályaudvaron rögtön szivart kapott tiszta uj szipkával együtt, meg édes, meleg kávét is adtak neki ott helyben, talán egy szép grófnő nyujtotta neki a tulajdon finom kezeivel, jóságosan nézett rá és mondott is talán neki egy-két kedves szót. Most meg éljenzi a pesti nép a paloták tövében és ő viszonozza jobbra-balra üdvözletüket, mint egy bevonuló uralkodó, aki tudja, hogy az egész ünnep csak ő érte van. A haja repdes a szélben, ez nagyon jól esik s a mellében valami ismeretlen hevületet csinál a puha ülésen való repülés. Soha se ült még autón és ez a fáin passzió és az éljenzés és a fényes város és a kávé ize és a jó szivar a szipkában, mondhatatlan édességet habarhatott a lelkében, valószinütlen gyönyört, olyasmit, amit az emberek boldogságnak neveznek és ami olyan közel jár a halálhoz.

MAJD A HÁBORÚ UTÁN

Az őrszem magában áll az erdő szélén éjszaka. A puskának támaszkodik és néz előre. Sötét van és a világtalan néma mezőn a vezérek vezére sétál gondolkodva, a Halál, lehajtott fővel, fekete posztócsizmájában, nesztelen. Az őrszem őt nem látja. Bámul előre és testében lélekzik a kegyes véletlentől napról-napra engedélyezett élet. Fejében az agy tekervényein futnak, sikamlanak a gondolatok, mint a napsugarak a sáron. Képzelődik. Majd a háboru után… otthon ülnek a lámpa alatt. A kemencében ég a tüz, süti az arcokat. Asszony, gyermek, öreganyó, szomszéd, szomszédasszony mind hallgatják. Mindenki hallgat, csak ő beszél. Hej, Szerbiában… Hát mikor Galiciában… Hát még mikor Ravaruskánál… meg mikor Csernovicz alatt… A szöszke kis fiu, aki az ölében ül, bámészan babrál az ezüst medáliával, ő meg borzolja, simitja lassan, szeliden a kis fiu szöszke fejét. A pipából föl-föl megyen a kék füst és álmodozó barna árnyékot rajzol a fehér falon… majd… majd a háboru után.

A költő, aki e világon csodálkozik és szenved, irtózatának orditásával és fájdalmának jajjaival nem szaggatja le az ég felhőit, nem őrjöng, nem lázit, nem szidalmaz, nem korbácsolja az embereket a szégyen és kétségbeesés mocsarába. Nem szabad most. Nem illik. Mirevaló? Most nem… majd a háboru után.

Az iró anyagot gyüjt, vizsgál, figyel, hallgatózik, adatokat szedeget, figurákat tesz el, sorsokat vesz föl, fantasztikumokat old magában, jegyez. Milyen regények, micsoda drámák… majd a háboru után.

A haditudósitók kalandoznak, látnak, néznek, fülelnek, s a cenzura ketrecében memóriájuk noteszébe skizzelik a háboru árnyait… no, majd a háboru után.

A szerkesztők, akiknek küszöbét elönti a valóságok iszapja, a szocialista, elvei elszánt hivője, a politikus, egy szempont boldog csökönyöse, a demokrata, a választó, a kispolgár, párt, erkölcsi testület, érdekcsoport, minden kis közösség, amely a maga alapszinével huzza be a földet és az eget, mind, mind egy csillapodott gondolattal néz előre: majd a háboru után.

Az épitész, aki összecsukta cirkalmát, a feltaláló, aki elrejtette és elzárta rajzait, a sarkutazó, archeológus, afrikavadász, aki leszerelte hajóját, elrakta böröndjeit, szétszedte fegyvereit, a komponista, aki megkezdett szimfóniája fölött ült a zongoránál és egy napon futó ujjai lankadtan lehullottak a billentyükről és a filozóf és a nyelvész és a historikus és a jogtudós, mind, akik egy világot akarnak magukból kitenni és elnyomottan várnak müveikkel, miben bizakodnak, mit számitanak, mikor jönnek? majd a háboru után.

Vasutak, amelyek el akartak kigyózni, kongresszusok, amelyek egybe akartak seregleni, vállalatok, amelyek föl akartak állani, paloták, amelyek épülni vágytak, kis boltok, korcsmák, mühelyek, amelyek friss névvel, cégérrel ki akartak nyilni, ügyes-bajos kis dolgok, amelyek nyélbe akartak ütődni? Majd a háboru után…

A házasságok, amelyek meg akartak kötődni, csecsemők, akik megszületendők voltak? Szerelmek, amelyek virágzani indultak? Mindenki, aki élete tervrajzát sóhajtva zárta az asztalfiókba, mindenki, aki utazni készült, aki szive regényét el akarta kezdeni, aki egy álmot indult valóra forditani, aki más életutra akart térni, mind, aki nem boldog és boldog akart lenni, mind egy távol rózsázó hajnal felé mereng a nyomasztó fellegek alatt: majd a háboru után…

Majd a háboru után… mennyi ajak ismételgeti ezt a pár szót. Mennyi sóhaj fujdogálja, mennyi szivverés dobolja. Majd a háboru után. Milyen vidék ez, milyen igéretföldje, milyen tündéri táj. Rózsaszin tüzü nap süt majd örökösön és tőle minden élő arcon édes mosoly tanyázik. Verőfénytől aranyos sárga tornyok intenek egymás felé messziről kék lombozatok teljéből. A bájos mező végtelenjében fehér nyájak szelid kolompolása jár és a boldogság elandalodott danolása száll és mulik az égszinkék ég angyalfelhői alatt.

Majd a háboru után… milyen jó, hogy a világnak van mit várni.

ZUBOLY ELESETT

Zuboly. Meghalt. Elesett. Elmeresztem a szemem. Ő meg mindig hunyorgatott. Csodálatos tempóik vannak a szemeknek. Én nem akarattal bámulok el néha, mikor megáll bennem minden szenvedés és szenvedély, mikor elájul bennem az élet valamitől vagy mindentől. Én olyankor nem is élek, mikor ugy elmeresztem a szemem. Egy másik világon vagyok talán. Ő hunyorgott. Beszélt vagy hallgatott, vagy olvasott, vagy irt, vagy nézett valamit, vagy tünődött, laposra és lágyra rágva a cigarettlit ajkai közt. Miért hunyorgott mindig? Tán egy más világ felé kacsingatott.

Meghalt. Az emberek a világon születnek és elmulnak olyan töméntelenül, oly számolhatatlanul, olyan végtelenül, mint ha nézed unalmadban az esőt, hogy esik és a vizes járdán felpattannak és tünnek a sürü esőcsöppek örökösön. De milyen csodálatos esőcsöppek akadnak ebben az emberesőben. Egy-egy fej sétál és forog az állati testek fölött és a tenger hullámzik és vergődik benne örökösön, a gondolkozás. Egy tenger a szük koponyában. Majd szétveti. Hogy szokott fájni az ember feje. És a tenger milyen mély, a sziv fenekén álomrajzu virágai. És ezek a drága nehéz fejek, amelyek az ég felé nyugtalankodnak a gallérból, mennyit ereszkednek lefelé és csüggenek sokáig, mert ir a kéz és a szem felügyel a munka felett. Irni kell. Irni. Egyebet nem is lehet tenni, irni. A fej leereszkedik és sóhaj fujja el a papirosról a port és a toll bele-belekoppan a tintatartóba és hányszor hajlik igy le a fej az életen végig, hányszor és megint és megint és mindig és megint. Az isten deportálja ide valahonnét, egy névtelen tenger opálszigetéről ezeket a lelkeket és itt tintát ad nékik. Tinta. Fekete könnyezése a fehér lelkeknek. Itt volt Zuboly és irt. És hirtelen nincs itt. Hol van? Meghalt. Elesett. Háborúban. Gyermeki képzeletemhez szaladok, trombitaszót esengek fülembe, kirántott kard ragyogását vágyom szemembe és mámoros kiáltással szeretném a fejem bóditani, előre, rajta, utánam és a szivhez kapó jobbkart képzelnék és elragadó attitude-jét az előre rogyásnak s dicső mosolyt az arcon… de nem birom, elbágyadok s kétségbe esem. Zuboly meghalt. Elemér. Miért teremtette az isten? Oh, hagyjanak, nem birok gondolkozni, ugy fáj a szivem, lenyomom a tenyeremmel.

Istenem. Egy barát, aki cserbehagyott. Egy hütelen testvér, aki elköltözött és nem fog levelet irni. Akinek a kezét szoritottam és éreztem melegét és erejét s akivel beszélgettem és ajkainkon át kicseréltük lelkünket, akinek a szemébe néztem, akinek nevetését hallottam, nincs. Megfoghatatlan. Élt és nem él. Az élet ugynevezett delén, mikor legszebb, legerősebb, legtöbb volt, mikor olyan az ember, mint a vándor, aki a halom tetején rajongva tárja kétfelé karjait, egyszer csak lesülyed, eltünik, nincs. Oh rejtelmes összebeszélése a szép, derék, erős és kedves férfiaknak, akik most tömegesen elhagyják az életet. Mintha szöknének…

Zuboly is megy velük. Utána nézek, nem látom, a homályló áradatban elveszett. Fáj a szivem. Fáradtan lehunyódó pilláim gyászfátyolán át látom bukkanni, járni, tünni itt ezt a Budapestre rendelt drága férfialakot, aki költő volt és az igazi világ után éhezett és kapkodott. A rómaiak azt mondták arra, aki meghalt: vixit. Élt. Éltél te Zuboly? Nem is éltél. Itt gázból és villanyból való gömbök közt forgolódtál, szerkesztőségben, utcán, kávéházban, polgári vendéglőkben. E gyári fénytestek közt flangéroz és bujdosik ez az elmult figura, mintha nem is idevaló lenne, mintha az értelem nosztalgiájával a hold és a csillagok örök ragyogása közt akarna mindig lenni. Oh, istenem. Nem tudok mit mondani. A szivemet érzem, hogy fáj, ez minden és nagyon csodálkozom, nagyon és végtelenül. Mind meg fogunk halni, ugy tetszik, mintha hunyt szemmel, botló lábbal, két karunkat előre nyujtogatva és el-elmosolyodva tartanánk előre valahová a zürzavarban, mint a fogócska zajában gyermekkorunkban…

A REPÜLŐK

Ezek csodálatos emberek. Ezek a motoros szitakötőkre pattannak, olyan könnyedén, mint huszár a lovára. Ezek karmaik alól eleresztik a földet és fejükkel fölfelé futnak, a végtelenség érinthetetlen plafondjának. Ezek fegyvert visznek föl magukkal és elszakadva hazájuktól s az egész földtől, melyre rendeltettek, harcolnak a levegőben. Céloznak és megsebesülnek és fogják a kormányt. Ezek odafenn, az esendő gépen távcsöveznek, fotografálnak, térképet rajzolnak. Ezek, akiknek neve és lénye ugyanaz, mint Önnek asszonyom, aki a denevértől összerázkódik. Ön is ember és ezek is emberek. A legeszményibb hur, amely a hárfáról hiányzik, fel van huzva az ő tüdejük és ajkuk közt is. A sóhaj. És szemeik mögött a könyek titkos viztartója várakozik. Emberek.

Ezek nem egy tulvilági kegytől kisorsolt teremtések, nem költők, nem apostolok, nem geniek, nem müvészek ezek és mégis mások ezek, mint az emberek. Más emberek.

Ezek mindennap szakitanak a földdel, amely az embernek az életet jelenti. Ezek bejáratosak a felhőkben, ezek a ködök vendégei, ezek az ismeretlen szelek intimusai. Ezekről oly rettenetes és oly szép dolgokat olvashatni. Ezek a néma égben agyonlövik egymást és lesujtják egymást a földre és amelyik kettőjük közül megmaradt, a lebukottnak fáradságos és kecses sirhalmot készit és hirt ád nevéről és igaz viselkedéséről az ellenségnek és a zsebében talált levelet eljuttatja gonddal és hüséggel olyan helyre, ahonnét a posta hazatalálhat. Ezek oly gyöngédek egymás iránt. Ezek a földön ezt a gyöngédséget nem tanulták. Ezek nagyon szeretik egymást. Mégis, mint a vad madarak, egymásnak csapnak és elpusztitják egymást. Ezek alig elhihető emberek.

Ezek fiatalok, karcsuak, szépek és oly egyformák, akármilyen nyelven beszél az az anya, aki őket szülte. Ezek mind fényes bőröltözetben vannak és bőrsapka szorul a fejükön és egyforma páncélos szemüvegek merednek homlokaik alatt. Ezek kivül-belül oly nagyon hasonlitanak egymáshoz és különböznek másoktól. Ezek idegen tünemények az emberiségben. Ezek repülnek. Ezek mintha fölfelé vágyakoznának és mégis mintha lefelé iparkodnának mindig, mert az életnek csak lefelé van utja. Ezeknek közös szerelmük, közös titkuk, közös mérgük van, amely mámoritó és végzetes. Ezek mintha értenék egymást. Ezek mintha mindig szökésben volnának. Az élet türelem és ezek röpködnek türelmetlenül a halálhoz oly közel, hogy a lehelletét lélegzik.

Ezek édes testvérek, a halál fiai. Oh, szegény Viktor, aki héjjáztál az égben és lezuhantál és csak huszonhat esztendős voltál, barátom, ki mint egy unott ifju utazó távoztál hirtelen erről a világról, miért nem beszélgettem többet és más hangon veled. Szállottam veled, hangtalan ülvén mozdulatlan fejed mögött a szük ülésben és a motor indulatos puffogásától egy szót se szólhattam hozzád olyan pillanatokban, mikor éreztem, hogy két élet oly csodálatosan közel van egymáshoz az ég és föld között. Röpitettél magaddal és te már nem élsz. Azóta sokszor érzem magam ugy, mintha zuhannék veled…

TESTVÉR, ÉDES TESTVÉR

ÁRVA PÁL

MESE

Árva Pál hadapródot beosztották a menetbe. Ugy volt, hogy reggel inditják a századot, hát előtte való nap estefelé Árva Pál még elment egy nagyot sétálni az Andrássy-utra. Vidéki illetőségü volt és nagy passzióval sétált mindig az Andrássy-uton. Most szórakozottan és szorongó ünnepélyességgel lelkében ment magában a népek közt a járdán. Vadonatuj zöld egyenruhában volt, friss sárga lábszárvédő volt a lábán és kurta kardja szürkére volt mázolva. Ment lassan az alkonyat felgyulladt lámpái alatt a világos kávéházak előtt a tolongásban, egyre-másra szalutálva, mert mindig jöttek szembe más katonák, tisztek, ujoncok, népfölkelők, azután meg civilemberek jártak előre-hátra, meg asszonyok, meg gyerekek, meg német katonák, meg lengyelzsidók, meg postások, meg hordárok, meg rikkancsok, meg mindenféle teremtései a jó istennek. Ahogy igy sétál Árva Pál magában, egyszer csak észbekap, hogy mennyi nő jön itt, mennyi szép nő és elkezdte nézni őket. Jöttek lefelé a Dunapart felől a liget felé. Fehér ruhában voltak mind és jöttek sürün, fecserészve és sietve és hullámzottak és multak és szépek voltak és könnyüek és fiatalok és szépek és szépek.

Árva Pál elámult s szédelegni kezdett a feje és az utca lámpái belesütöttek a vadgesztenyefák lombjaiba és a lámpák világosságában a fehér ruhák áttetszőek voltak és Árva Pál látta derengeni a szoknyák alatt a nők lábaszárát és csak nézett és a szive nagyon nehéz és meleg lett, ugy hogy fájt vinni a szivét és hirtelen olyan megrendülten és oly gyönyörüen és oly csodálatosan érezte magát, mintha egy magános vitorla lenne ő végtelen tengeren, arany alkonyat alatt. Erősen fogta a kurta kard markolatát és alig tudott előre menni és ugy hallotta, hogy a szive mögött a rohamjelt trombitálják, de valami tüztrombitán, szivrepesztő mély és édes és boldog hangon. Egyszer csak megálottt a nők közt és mintha álmában élne és álmában cselekedne, eleresztette a kardját és mind a két karját széjjeltárta és odaállott egy dühös szőke bakfis elé, aki épen szembeillant vele:

– Kisasszony… – szólalt meg olvadt hangon Árva Pál – én elmegyek reggel a háboruba. Én meghalok a hazáért. Kisasszony… kisasszony… tessék adni egy csókot.

A bakfis elpirult és rémülten nézte Árva Pált, aki jóképü fiu volt, szép szeme volt és látszottak tiszta fehér fogai, mert ajkai andalodottan mosolyra nyiltak. A bakfis egy ici-picit sikoltott s gyorsan ki akart térni.

– Nevem Árva Pál, kisasszony, nincsen senkim, akitől elbucsuzzak, senki se szeret engemet Pesten, kisasszony, megyek a csatába. Meghalok… egy csókot… egy csókot…

A bakfis le- és fölkapta a fejét és izgatottan a szeme közé sziszegte Árva Pálnak:

– Sz–szemtelen!

Avval el is tünt Árva Pál elől az uszó tömegben. Árva Pál előre tántorgott, de szemei még elragadtatásban ragyogtak és mintha nem ő lett volna, ugy ment tovább és mindjárt megállott egy másik nő előtt, akin szintén fehér ruha volt s akinek keblei fenyegetően duzzadtak elő és mint az előbb, kitárta a karjait Árva Pál:

– Nagysád… én reggel elmegyek a csatába. Én meghalok a hazáért, oh drága nagysád… az élet… a szerelem… háboru van.:: oh gyönyörü nagysád egy csókot… egy csókot… egy csókot.

Árva Pál lehunyta a szemét.

A megtámadott hölgy körülkapkodott a fejével, hebegett és összeszedte magát és felülről lefelé és alulról felfelé végigmérte Árva Pált és tekintetének végtelen gőgjét beleszurta Árva Pál felnyiló szemeibe:

– Saunsz dász zi vájterkommen!

Szegény Árva Pál nem értett németül, csak ott maradt egy helyben állva, sokan feléje fordultak és nézték őtet, de észre se vette, mert mozdulatlan tekintettel nézett az égre föl, a hol sok-sok csillag csillogott aranyosan, rezgő, kacsingató, mosolygó csillagok, mint titokzatos apró fényjelek, amelyeket a mennyországból adnak a földi halandók seregeinek.

A MOSOLY

A TORMA

A torma, mint édes mindnyájan tudjuk, konyhai vetemény s az a hivatása, hogy a tormás virslihez, a sonkához, a tormás hushoz, tormás káposztához való tormát szolgáltassa. A torma azonban egészen másképp fogta föl az ő földi rendeltetését. A torma, mikor a konyhán reszelték, látta a szegény asszonyok, szakácsnék és cselédleányok orrát huzódni, látta szemüket pislogni és vörösleni és hallotta az erős sóhajokat: áááh, áááh, s aztán érezte az ő lágy, friss forgácsa közé hullani a meleg könnyeket. A hideg torma szerette ezeket a meleg könyeket s azt hitte, ő azért van a világon, hogy a könyeket kifacsarja a szemekből.

A torma nézte az emberi életet a konyhában és látta, hogy az milyen szomoru s nem csodálkozott rajta, hogy a szegény asszonyok, szakácsnék és cselédek le-leülnek reszelni őtet, hogy aztán könnyezhessenek. A torma az ő hivatásának tudatában fejedelmien egyenes tartást vett föl s mindig kiemelte a fejét a kosarakból és viaszkosvászon táskákból, amelyekben a vásárcsarnokból vagy a piacról vitték haza a zellerrel, sárgarépával, retekkel, petrezselyemmel, kalarábéval együtt. A torma ezekkel nem érintkezett.

Egyszer csak jött a háboru és itt volt és itt is maradt. A torma életében ez semmi változást nem idézett elő, mert a háboruban is étkeznek az emberek, csakugy mint békében, s őtet csak reszelték tovább. Éppen hogy drágábban adták a csarnokban meg a piacon, de ez a tormát hidegen hagyta. Hanem ahogy a háboru folyt, a torma arra a kellemetlen fölfedezésre jutott, hogy az ő könyeit valaki ő előtte kifacsarja. A szegény asszonyoknak, szakácsnéknak és cselédeknek sokszor már vörös volt a szemük, mikor nekiültek a reszelésnek. Ááh, ááh, – azt hallotta eleget, de a könyek nem akartak hullani a szemekből, egykettő ha jött nagynehezen.

– Ki csalja ki még itt a könyeket, ki kontárkodik bele az én mesterségembe? – morfondirozott a torma és hallgatózott és figyelt és sokszor hallotta: jaj szegény uram, vagy pedig: jaj szegény fiam, meg aztán: jaj szegény öcsém, vagy: jaj szegény bátyám. És látta, hogy az asszonyok, szakácsnék és cselédek hogy szipákolnak, hogy dörzsölik a szemüket s hogy kezdenek kijönni a könyeik, anélkül, hogy tormát reszelnének. Mindabból, amit látott és hallott, rájött a torma, hogy a háboru csinálja ezt és ugy érezte, hogy a háboru lefőzte őtet. A torma aztán keserüen szidta magában a háborout, mig a mérge lecsillapodott s a torma megnyugvást lelt abban a tudatban, hogy övé az elsőség és hogy akármilyen tenger könnyet tud az a háboru kifacsarni, az igazi érdem mégis csak az övé marad. A torma aztán olyan szenvedélytelen megvetéssel gondolt a háborura, mint az istenadta müvész az utánzóra.

MUSZKÁK

Csodálatos idegenek vonultak el ma estefelé a köruton. Orosz foglyok. Vagy száz muszka lassan, négyes sorokban és a csapat előtt és oldalt és utána egypár öreg magyar baka hosszu szuronynyal az ég felé. De furcsa egy világ istenem, az ember nem akar a szemének hinni. Muszkák ballagnak a nagyköruton, a cár katonái és a cégtáblák a boltok felett éppen olyanok, mint tegnap és a betük nem ugrándoznak le róluk és nem fordulnak fejjel lefelé.

A járdán megállottak az emberek és a csendesen menő sebesült katonák is arra forditották a fejüket és merengő szemükkel követték az orosz foglyokat és leeresztett haju kisasszonykák, tavaszi csitrik is megállottak és csengtek egymás közt: Jé, gyerekek… és a kávéház előtt ülő vendégek felállottak és egymás válláról nyujtogatták a nyakukat és a szaladó villamosban az utasok az ablakra nyomták az orrukat és a foglyok menete körül rikkancsgyerekek és cserkészek siettek lelkendezve, nagy idők kis tanui. A muszkák pedig mentek egymás mellett és után, nem vigyáztak a rendre, görbék voltak soraik és némelyik sorban hatan mentek, némelyikben meg csak ketten és sokan csámpásan jártak és egyiknek-másiknak folyton botlott a lába a gacsos csizmában.

És szürkék voltak, mert földszürke az ő uniformisuk, a sapkájuk és hosszu, bő köpenyegük, amelyet kötéllel szoritanak meg a derekukon. És kenyeres zsák csüngött a vállukról, az is földszürke volt és némelyiknek zsákja se volt, csak batyut cipelt, vagy csak összekötött zsebkendőt vitt a kezében, az Isten tudja mi volt benne. A zsebkendő is szürke volt a piszoktól és a csizmájuk is szürke volt a sártól, portól és a képük is szürke volt a portól, a mosdatlanságtól, meg az alkonyattól, meg az élettől, földszürke. Némelyiknek kerek szakálla volt, némelyiknek meg még bajusza se volt, olyan kicsi ember volt, olyan kicsi legény és olyan hitvány és oly törött, mintha összegyürték volna és megtaposták volna.

És ahogy mentek egymás után, oly egyformáknak tüntek orcáik, ugy összeragadtak alakjaik, oly egyformák lettek, mint a göröngyök, mint a földszürke föld göröngyszürke göröngyei. Haladtak, ballagtak, másztak és nem beszéltek, egyik égő cigarettet emelgetett a szájához, a másik sodorta a cigaretlit lehajtott fejjel, a harmadik majszolt a kenyeres-zsákból kenyeret, a negyedik a kezében tartott egy nagy karéj sárga kenyeret, azt majszolta, az ötödik is majszolt, nagyon sokan majszolták köztük a kenyeret, a dörgésnek és a vérnek a földjén, a harctéren is láttam jönni, vonulni foglyokat, azok is mindig kenyereztek. Vonultak az oroszok a köruton és egy-egy orosz itt is, ott is emelte az öklét és megtörülte az orrát, mint a neveletlen szegény gyerekek.

És nem is igen nézték az idegen várost, a nagy házakat, a fényesedő kirakatokat, a gyulladó lámpákat, előre néztek, vagy lefelé, vagy ha oldalt is fordult a fejük, nem figyeltek semmire, csak mentek, mentek egyik szürke lábukkal a másik után egyformán és türelmesen, ahogy a tehenek szoktak menni, akiket néha végigterelnek éjszaka a körut kövezetén. Mintha nem is érdekelte volna a muszkákat a város és a nők és a zaj, semmi, ugy mentek, mintha öröktől fogva jönnének igy és a végtelenségig mennének és mintha nem tartozna rájuk semmi ezen a világon, mintha minden eseménye és csodálatossága ennek a világnak nekik mindegy volna, mindegy, nicsevo, ahogy oroszul mondják.

VILÁGTALAN KATONÁKNAK

A SÓHAJRÓL

Az agy gondolkozik, a sziv dobog, a lélek hullámzik, mint a tenger, a szemek néznek, bámulnak, felragyognak és elborulnak és könyekben mosdanak. Az ajkak közül előjönnek az ember hangjai: egyforma beszéd, orditás, kacagás, nevetgélés, dal, hörgés, morgás, dünnyögés, kiáltás, fütty, zihálás, vacogás, szepegés, csettintés, horkolás, köhögés, fuvás, sirás, zokogás, acsarkodás, jajgatás, sikoly, sziszegés, suttogás, csók és sóhaj.

Sokat csodálkoztam életemben a sóhaj fölött. Az ember mind sóhajt. Férfi, nő, gyermek és öreg, ifju és aggastyán, leány és matróna, mind hallottam, hogy sóhajtanak. Szegények és gazdagok, müveltek és müveletlenek, királyok és napszámosok, csendőrök és grófnők, tudósok és cselédleányok, mindenki tud és szokott sóhajtani. Magyarok és franciák és dánok és oroszok és németek és románok és törökök és kinaiak és négerek és indiánok és eszkimók. Minden nemzet, minden vallás, minden fajta, minden szin tagjai sóhajtanak. Mind a szétszakadtan heverő öt földrészben és mind az elpotyogtatott szigeteken élő emberek ismerik a sóhajt. Az egész világ sóhajtoz.

A boldogtalanok, a betegek, a gondban ülők, a rabok, az egyedül hagyottak, az emlékezők, az unatkozók, a merengők mind felsóhajtanak. Az emberek életén végig a lélegzeteik között olyanok a sóhajok, mint a nagybetük a könyvben.

Mélyen magamba szivom a levegőt és lassan eresztem vissza, ez a sóhaj. De ha akarattal teszem, valami kis megerőltetésbe kerül. A sóhaj magától jön és megy, könnyü, észre se veszem, hogy a tüdő valami munkát végzett volna. Jól esik.

A sóhaj belélegzése és kibocsátása mintha kérdés és felelet volna. Mikor besóhajtjuk a levegőt, kérdezünk, mikor kisóhajtjuk, felelünk. Miért? Nem tudom. Meddig? Mindig. Elmult? Örökre. Merre? Semerre. Mikor? Sohasem. Érdekes, ebben a szóban: sóhaj, benne van az a szó, hogy óhaj. És ha ugy mondjuk: sohaj, abban benne van ez a szó: soha.

A doktor a háta mögé áll a derékig vetkőzött páciensnek. A balkeze mutatóujját rá-ráteszi a kulcscsontra, a bordákra egymásután és a jobbkeze mutatóujjával ütögeti és azt mondja:

– Sóhajtson.

A páciens felemeli a fejét, sóhajt. A doktor tovább kopogtat, meleg fejét rányomja a páciens hátára és azt mondja:

– Még. Még. Mélyebben.

Akkor a lehajtott fejjel álló páciens elnéz a fal tapétáira, vagy egy képre, vagy az ablakra és bizonyára valami külső dologra gondol, az életre és sóhajt, sóhajt és a doktor hátul dicséri:

– Ugy, ugy, nagyon jó.

Minden zaj és nesz között, ami az ember ajkáról jön, a sóhaj a legcsodálatosabb és a leggyöngédebb. Legfinomabb zenei hangja az ajkak ezermesteri szerszámának.

A sóhajról az őszi falevél szine jut mindig eszembe, a legszebb szin a világon.

A sóhaj oly rejtélyes, oly könnyü és megfoghatatlan, oly varázsos jelensége az ember életmüködésének, mint a mosoly. A mosoly barátnője a sóhajnak.

Vannak rövidebb és hosszabb sóhajok. Hirtelen, szepegő sóhaj van és van hosszu, nyugodt, kényelmes sóhaj. Van rendetlen, szaggatott sóhaj, mintha sok sóhajt gyüjtött volna össze az ember és egyszerre tenné tul magát rajtuk. Olyan a szaggatott sóhaj, mint mikor a gyerekek lapos kavicsot futtatnak a vizen.

Ugy érzem, ivalaku a sóhaj, mikor kileheli az ember. Milyen hosszu vajjon? Ki mérte meg, milyen hosszu. De kár, hogy nem látszik. Milyen messzire mehet a levegőben? Egy hosszu sóhaj elmehet egy méterre. Ki tudja, meddig akar menni? Hisz mindennek, ami elindul a világon, a végtelenség az álma, minden a végtelenségig szeretne menni.

Lehet, hogy két sóhaj, amely messziről száll egymás felé, találkozik, eléri egymást és összefogózik és együtt marad.

A földről mindenünnen, mindenfelől szállingóznak, szöknek föl a sóhajok. Mennyi sóhaj egyszerre és összekeveredve. Miből vannak? A tüdőből jönnek, lehellet, pára. Hová jutnak, mi lesz belőlük? Képzeltem már, hogy abból a töméntelen sóhajból, amit az emberek egy nap föleresztenek a földről, abból képződnek a fejünk fölött a felhők, amelyek annyira bámulatosak és gyönyörüek.

A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejét az embernek. Talán azért, hogy akkor észrevegyük az eget.

Ki volt az első ember, aki sóhajtott? Az első ember, aki élt. Ádám. Azután Éva sóhajtott. Miért? Mert gyönyörködtek a virágokban és a gyümölcsökben és a madarakban és egymásban és mert nem értettek semmit és mert nyugtalanok voltak. Mert emberek voltak. A sóhajt az ember nem találhatta föl, a sóhajt a teremtés adta.

A sóhaj a biztositó szelepe az ember érzéseinek.

Mily nehéz néha a sziv, csak egy pillanat emléke ejtődött rá, vagy az egész élet borult fölébe. Egy bánat, egy gond, egy gondolat, vagy a világ. Milyen nehéz a sziv. Mintha buzával tele zsákokat raktak volna a kicsi, szivalaku véres emberi szivre, olyan nehéz. És egy sóhaj érkezik, befut, kimenekül és magával viszi a sziv nehezét. Elképzelhetetlen karcsu röppenő hid a sóhaj, mit tud magára venni. Szárny, amely elragadja magával a reményt. Megszökteti a gondot. Elviszi magával a vágyakat, egyiket a másik után, mennyi vágyat visz el a sóhaj a szivből. Szellő, tolvaj szellő, amely besuhan és meg-megfujja a fájdalmat. A sóhaj kimegy az ajkon és a sziv egyszerre könnyü lesz és nyugalmas, mint mikor tiszta hó esik a dombra.

A sóhaj hüs és hü legyezője az apácák ajkainak, a szerzetesek ajkainak, a vén leányok ajkainak és a csalódottak és a reménytelenek ajkainak, akiknek a szerelem édes csókjaiból nem jutott.

A sóhaj hasonlit ahhoz a fellélegzéshez, mikor az ember kimegy az ajtón tavaszszal.

A sóhaj oly hosszu és mély, mint az a lélegzet, amelylyel egy hölgy az ismeretlen parfum illatát felszivja az alig fölnyitott üvegecskéből és lehunyja tőle a szemét. És hasonlit a parasztfiu lélegzéséhez, aki a mezőn hemperegve először megszagolja a keskeny sötétzöld istenfát, amelynek mélységes jó szaga van, pedig a fünél durvább dudvának látszik.

A sóhaj beszél néha. Felsuhantat mélyről, mélyről egy szót, amit eszünkbe se volt mondani: istenem. Egész halkan szokta mondani. Igy is: jaj istenem. Meg igy: istenemistenem. Néha csak ennyi hallik belőle: stenem. És még ezek a szavai a sóhajnak: haj haj. Aj haj haj. És még ez a két szó az övé: oh, ah.

Mit jelent oh vagy ah? Mit akar mondani? Önkénytelen mondja az ember. Ha senkitől gyermekkoromban nem tanultam volna, akkor is élnék vele. Ha egy festmény csodálatra ragadja az embert, akkor ez az oh röppen el az ajkon és az ah. A tengert ha megpillantjuk, vagy elbájoló táj nyilik előttünk, vagy ha megállunk a naplemente megerenditő szép felhői alatt, ha kellemes meglepetés ér, ha a zenében egy gyönyörü dallam bájolja el hallásunkat, ha olvasás közben egy költői szépség lepi meg értelmünket, ha öntudatunkra lecsap a mámor, akkor is oht és aht sóhajt az ember. Az örömnek, az epedésnek, ámulatnak, a gyönyörüségnek, a rajongásnak és a legszentebb üdvnek is az ah és oh a jelhangjai, akár az ijedtségnek, a szomoruságnak, a testi kinnak, az ájulásnak, a bánatnak, a lemondás kiválasztott pillanatának, a gyásznak, a borzalomnak és a kétségbeesésnek. Mi ez az ah és oh? Nem értjük, mert nem szavak. Tul vannak a szavakon. A lelkünk mélyéből valahonnét segitséget kapunk, mikor ki akarjuk fejezni magunkat, s nem birjuk, mert gyámoltalan szavaink meghátrálnak. Micsoda kifejezhetetlen tündöklő viziója a gyönyörnek és a gyötrelemnek mily végtelen nyüzsgése van benne az ohban vagy az ahban. A legnagyobb fájdalomra és a legnagyobb örömre egy kifejezés jön fel a lélekből. Nem cseréli össze vajjon a lélek ezt a kétféle érzést? Nem barátkozik, nem testvériesül, nem ölelkezik össze a mély mélységben az öröm a fájdalommal? Mit tudjuk, mi van odalent. Mi a viz szinén hajózunk és nem látjuk a tengerfenék szörnyeit és virágait.

Sokszor olyan mélyet vágyik az ember sóhajtani, le, le, végig és érzi az ember, hogy ez a sóhaj nem áll meg, csak a tüdő nem engedi tovább.

Mikor kezdődik az életben a sóhaj? Ki nem hallot már csecsemőt felsóhajtani édesdeden álmában, mikor mosolyog és kimelegedett orcái ragyognak, mint két rózsaszin rózsa a napsütésben.

A felnőttek is föl-fölsóhajtanak, mikor alusznak. Talán a halál suhan át az öntudatlan élő testen, mint a szellő a fán az erdőben éjjel.

Unalmában is sóhajt az ember, mikor a fejében nincs gondolat és a szivben szünetel minden érzés. Miért sóhajt ilyenkor az ember?

A sóhaj ragadós, mint az ásitás és a nevetés.

A sóhaj jól esik, nem igaz? Vajon hányat sóhajtottam életemben? Miért nem olvasta meg valaki a világon, hányszor sóhajtott. Hiszen az csupa kellemes pillanat. A drága futékony élet e csodálatos és kellemes pillanatait összegyüjteni és olvasgatni milyen érdekes és becses volna.

Milyen müvészi ötlete a teremtésnek a sóhaj. A sóhajt meg kell köszönni az istennek, mert adta. Oh, ha nem lenne sóhajunk.

A sóhaj a lélek láthatatlan fehér zászlója.

A sóhaj mindig bucsuzó életünk kendőlengetése. A sóhaj a hárfa leggyöngédebb húrja, mely hiányzik róla.

A sóhaj galambposta, az élet és a boldogság közt szálldogál.

FALEVELEK KÖZÉ

Egy pár szót ejthetek talán, egy pár szórakozott szót hullathatok tán közétek a nehéz őszi gondból, csak egy-egy könnyü szót, engedjétek meg, csak annyit, amennyi elsodródik köztetek, akik az uton tovább lebbentek, lehullott levelek. Drága barátaim, sorstársak, az élet édes kis testvérei. Egymás után, hintálva és forgolódva és rézsut, mint a havazás szállottok, lebbentek lefelé és a fa alatt halkan elnyugodtok. Alig merlek most nézni. Mert nem udvarolhatok most nektek, nem kisérhetlek, nem virraszthatlak mély és tiszta magányban.

1915 falevelei, kik itt voltatok és lehullottok. Mennyi elment már. Novemberben járunk. Világtörténelem falevelei. Nem érdeklődtök. Csak az örökkévaló ősz kell nektek. Beléfogóztok a leggyöngébb szélbe is és leereszkedtek és elvonultok varázsos halálotokba.

Messziről intek bucsut. Oh de kár, hogy nem lehetek most egészen a tietek. Bocsássatok meg, ember vagyok.

Oly szépek vagytok, hervadt levelek, oly kifogástalan szépek. Oly csodálatosak. Oly névtelen szinekkel sápadoztok és tündököltök. Oly bánatosak vagytok, oly bájosak vagytok, oly könnyüek, oly testetlenek, oly hidegek és ugy mosolyogtok a napra. Oly elragadtatva, oly eszméletlenül, oly tündérien boldogtalanok vagytok.

Oly illatosak vagytok. Az ember nem is ismerős lelkének mélyeiben, ahová a ti illatotok lejár s ahol kedvelt a hervadt falevél illata. Sohasem desztillálnak illatszert belőletek a parfumeriek kéjes üvegecskéibe.

Mennyit akartam beszélni rólatok az életben. Mindent meg akartam mondani veletek, mint a betükkel. Ugy emlékszem, levelezni akartam élő, elliptikus kis levélpapiron, falevélen. Mennyit szoktam volt tanácskozni veletek, leesett levelek. Mennyit jártam volt utánatok, mennyi közös titkunk volt. Mennyi leckeórát vettem tőletek és mennyi előadást tarthattam volna a hervadás közepén egy puszta virágágy kathedráján. Az ember szavakat kapott és nem lehet elmondani. Milyen meglepő dolog ez. Mit akarhattam? Bizonyára van állandóbb foglalkozás a teremtésven, mint egy embernek lenni, mégis, ugy szerettem volna megdézsmálni az örökkévalóságot. Szerettem volna mindent látni, különösen ami egy pillanatig él. Minden habot. A felhők minden szakadozását. Felturkálni őszszel a levelek tiszta szemétdombjait, s elfogni a sodródó és futó leveleket és mindet megforgatni. Egy hirtelen elsülyedt világban voltak ily határtalan szándékaim, amelyen nem a zajos Szerencsétlenség uralkodott, hanem mikor nőuralkodója volt a világnak, a sóhajtó uszályu Boldogtalanság.

A mulandóság szórja báli konfettijét. A fák borzongnak. Szállanak, röppennek, futnak, tünnek a falevelek. Itthagynak. Hátrálok, másfelé figyelek, lebeszélem magam.

Isten hozzátok levelek. Hova mentek?

AGÁRDI RÓZA ZSEBKENDŐJE

Zászlóval találkoztam, nemzeti zászlóval, feldiszitett zászlóval, virágokba és szallagokba öltöztetett zászlóval, amilyet látsz mindennap ugy-e jó olvasó, ahogy az utca közepén a forgalom közt tünik tova és alatta két tiszta uj katona halad. Viszik a katonák a zászlót, viszi a zászló a katonákat. Megtette a két friss kékszürke honvéd, hogy megállott a kedvemért és leeresztették a drága, nehéz lobogót és megszagolhattam virágait és tapogathattam sok szinü selymeit és gyönyörködhettem minden diszében. Oh, az ilyen zászló! Eleven csokrok és bokréták és nagy selyem keszkenők és tarka vászon- és zefir-kendők és mosolygó szentképek és üveggyöngy-olvasók és csináltvirágkoszorucskák és kis tükrök és himzett kis Házi Áldás és egy rőf csipke és egy darab stikkelés és ragyogó érempénz és aranyporzós anzikszkártya és minden oktalan és lelkes és áhitatos és ünnepélyes tarka holmi, amit háztól-házig a rudra meg a zászlóra aggattak, varrtak, kötöztek és virág, virág, végig virág.

Igy küldik a magyar zászlót a csatába az egyszerü szegény szivek, ez a nép, ez a legkedvesebb és legdrágább nép, ez az egyetlen. Kezem és tekintetem a diszszel terhes és virággal borult zászlóban bolyongott és nem tudnék elszámolni azzal, ami mindent éreztem, csak nagyon észbe kellett tartanom, hogy férfi és katona vagyok, hogy ott az utcán el ne ríjjam magamat. Oh, ez a zászló, én istenem, mintha a földi élet vinné szépségeit, óhajait, álmait és minden kibeszélhetetlen gyönyörü sóvárgását a halál sötét kapuja felé. És babrálván a zászlón csüngő ajándékok sürüségében elfogódott szivvel, egy kék cik-cakkal beszegett fehér zsebkendő huzódott széjjel ujjaim közt és a zsebkendő közepén a magyar cimert láttam kivarrva pirossal és zölddel és körülötte primitiv himzett virágocskák és a zsebkendő sarkában piros selyemből ezt a kis irást láttam:

Agárdi Róza 1. 9. 1. 5. Isten áld meg a magyart

Ezek a paraszt rajzolásu betük is indulnak a világháborúba, Agárdi Róza nevének betüi és az évszám és „Isten áld meg a magyart“.

– Hol kaptátok ezt a zsebkendőt?

– Egy cseléd adta.

Magas isten, tekints le a mennyekből, Agárdi Róza szép zsebkendőjét is látni fogod, mert látsz mindent. Isten áldd meg a magyart és nézd el Agárdi Rózának, hogy egy d-vel kéri, hogy áldd…

KOP-KOP-KOP…

Egy lócára ültem estefelé a Dunapartnak egy egy kis parkozott darabján a Margithid mellett, a pesti oldalon. Magam voltam a természetnek a város üzeméből elhóditott kis területén és körülöttem csend volt, bár a parton lenn a rakodóhajókra zörögve-dörögve guritották a hordókat és a hátam mögött egy pár lépésre egymásután zugtak, csengtek, csikorogtak a villamosok és csattogtak-pattogtak a lovak patái a kövezeten. Mind ez a zaj mintha egy távoli és idegen világ zaja lett volna, amit nem is hallottam, ha nem akartam, mert ott ahol ültem, csend volt, a csend a bokrokból jön igy alkonyatkor, meg az égből, meg az ember lelkéből. Egyszer csak

– Kop-kop-kop…

és a kis közkert sarkán két bokor közül bejön az utra két mankón egy féllábu baka. Elkopog a kavicsos földön és leül a szomszéd padra és a két mankóját letámasztja maga mellé. Egy félperc mulva megint kop-kop-kop, hosszu mankók nyulnak be a bokrok közt, két amputált baka sétál elő rajtuk, kopognak egymás mellett, le se ülnek, kopognak, hallgatnak, sétálnak.

– Kop-kop-kop-kop – rögtön a kert másik sarkából fordulnak be a féllábu katonák, öten egyszerre. Összetalálkoznak a szembekopogó kettővel, megállanak, aztán mind együtt kopognak tovább. Hirtelen a kert harmadik oldaláról tünik elő két mankón járó katona, utána másik kettő, utána három, utána megint kettő, ujra kettő… a kert minden oldaláról egyszerre kezdenek előtünni, kopogni, egyesével, kettesével, négyesével, mind előre-előre hajbókolnak a hónuk alól lenyuló két hosszu mankó között és csatlakoznak és elválnak és megállanak és egy páran leülnek és a többiek csak kopognak egymás mellett és szembe egymással a padok előtt, a virágágyak körül. Csodálatos szürkekék csapat, csupa katona, tiszta öltözetben, megberetvált fiatal orcával és pipa van soknak a szájában és mindnek az egyik nadrágszára fel van gyürve, kötve, varrva. Egyiknek bokáig, a másiknak térdig, némelyiknek a térden is felül. Oh ezek az össze-vissza megkurtitott nadrágszárak, amelyek mind egyforma hosszuak voltak a másik nadrágszárral.

Itt, a szomszédban egy nagy házban hadikórház van, onnan jöttek le vacsora előtt sétára. Tanulnak járni. A gyermekek, akik délelőtt szoktak itt szaladgálni és a dada oltalma alatt tipegni, most otthon vannak és most fektetik le őket. A mankón járó katonák meg-megállapodnak, állanak, nézik a virágágyat, tovább koppannak, koppannak körbe és hallgatnak és az egész kertben senki más emberfia nincs, csak ők, valami megrenditő és valószinütlen kis köztársaság a bokrok közt elvonulva, az alkonyat tiszta és ünnepies világitásában. Az égen varázslatos szép felhők.

Már kivül vagyok a kerten és csak messziről nézem őket. Oh, most mindjárt elhajitják a mankót, a nadrágok vissza fognak ereszkedni, láb terem alattuk, s ők elkezdenek kergetőzni és nevetni fognak. Kiderül, hogy csak tréfa volt, hogy mankón járnak, összebeszéltek, játszottak… hiszen katonák, gyerekek. Csakugyan nevetést hallok, nevetnek. Ők nevettek. Az egyik padon összedugták a fejüket. Bolondoznak maguk közt. Egy baka a botjával rákoppintott a másik fejére.

Elmentem és ugy éreztem, hogy én az én kedvemet otthagytam nekik és ők az ő bánatukat mind nekem adták.

IRIGYELNÉK EGY POLGÁRT,

ha tudnék irigyelni halandót, oh, e polgárt mennyire irigyelném. Látom, mikor bevonulását tartja este a dunaparti étterembe, maga előtt bocsájtván csinos és kellemes nejét, aki merev fejtartással zizzen tova az asztalok közötti mesgyén, rózsaszinben fénylő orcáival, ondulált és oldalt lapitott arany hajzatával s valami engesztelhetetlen közönynyel egyenesen néző szemeiben s termetén feszülő és röppenő halvány selymeiben, mint egy felöltöztetett drága bábu. A polgár egy lépésnyire utána nyomul, jobbra és balra kapkod tekintetével, s ahány tükör az étterem falain, mindbe belepillant s mig kiséri nejét, mint egy uzsorás az ő lábon járó kincsét, mint egy keleti rabszolgakereskedő az ő kivánatos portékáját, tekintete és járása és egész attitude-je azt látszik nyilatkozni: „Ez az enyém, látod? Nem a tied, az enyém. Én ezzel rendelkezem. Kizárólag. Mit szólsz hozzá és hozzám? Nézd. Kéne? Az enyém. Ő Énné.“ Ugy megy utána és ugy néz rá, a hitvesre, mintha az ő találmánya lenne, mintha az ő sikere, az ő pénze, az ő tehetsége, az ő gyártmánya menne előtte.

Leülteti nejét és önmagát az előre lefoglalt asztalhoz, körülhordja szemeit, mint valami ünnepélyen, abban a helyiségben, ahová táplálkozni jött, az étlapot kegyesen átveszi s annyi méltósággal s fontossággal s nyugalommal, gonddal és oly teljes és nagy homlokkal hajol föléje, mint egy uralkodó az elébe terjesztett államügy fölé. Azután elkezdenek enni és esznek.

Irigyelném e polgárt, ha le nem szoktam volna az irigylésről. Az ő feje aránylag nagy, hizott, sima, ránctalan. Bajuszából alul és felül való borotválással bajuszkát varázsolt a borbély. Orcáit kétszer borotválják, egyszer lefelé, azután visszafelé. Ugy hivják ezt: kiborotválni. Homloka sima és feje kopasz és ugy ragyog, mint a rózsaszin márvány. A fülei fölött és mögött és ruganyos tarkóján haja nem látszik, géppel van megsemmisitve, letagadva. Mintha nem is volna haj a világon, mintha a kopaszság lenne a diadal és az ifjuság. Ki ő, mi ő? Gyáros, nagykereskedő, vállalkozó, megvagyonosodott fiskális, birtokos, háztulajdonos, magánzó, ilyesmi. Nyár van, tölti a nyarat.

Ami belőle élvezhető, élvezi. Háború van, tudja. A német tábornokokért rajong, a német szervező tehetségnek hódol, az olaszokat szidja. Most örvend napról-napra az orosz várak omlásának, mikor ujságot olvas. Mit gondol magában a háboru felől? Olykor megfordul a fejében, hogy a háboruban megölik az embereket. Átfutja az elesettek névsorát. Látja a sebesülteket iparkodni az utcai forgalom közt. A vöröskeresztes zászló sokszor meglebben nagy házak tetején, látja. Lát sok-sok gyászba öltözött asszonyt. Mit gondol? Gondolja: háboru van. Gondolja: mindig volt háboru és mindig lesz háboru. Gondolja: a fajok harca. Gondolja: ennek már igy kell lenni. Gondolja: sokáig tart. Gondolja: egyszer majd csak vége lesz. Gondolja: nagy időket élünk. Mindent gondol és mond a dologról, amit hallott valaha s amit szokás mondani, s ugy mond mindent, mintha ő mondaná legelőször. Tud a harctérről adomákat, kapott egypár érdekes levelet. Borzalmas eseteket meséltek neki sebesült tiszt-ismerősei.

Ő él. Az ő élete lerombolhatatlan vár, megdönthetetlen törvény, megingathatatlan szikla a viharos tengerben. A világtörténelem iskolai tantárgy, jó hogy ő már tul van rajta. Az Auguszta-hajón egy estét kellemesen lehet tölteni. Az orfeum meg fog nyilni. Az idén sem igen lesz Flers-Caillavet bohózat. Kár. A szenvedés, a sebek, a kétségbeesés, a nyomor és nyomorékság és a halál, a halál, a halál a világon mind tények, amelyekről ő nem tehet. Ő jól érzi magát, lapos aranyórája egy percet nem késik és nem siet, az ő homlokán a nyugalom vizirásával mintha ez lenne: minden rendben van, ahogy egy kis kocsma ajtaja fölött Páris környékén a cégértáblán ez a felirás van: Tout va bien.

Mi a háború? Mi az élet? Mi az ember? Ő nem csodálkozik, ő nem esik kétségbe, étvágyát, álmát, kedélyét nem zavarja és nem rongálja semmi, ami nem őrá tartozik. Móddal és mértékkel, kellő hővel, kellemes hüvösséggel őrzi, ápolja, biztositja életének egyenlő hosszu napjait, amelyek az örökkévalóság illuziójával jönnek egymás után. Isten éltesse sokáig, rózsába járjon bokáig.

HÜVÖS ESTE

Megborzong az utcai fa lombja, melynek leveleit oly különös világosra festi a lámpafény és összerezzennek a fehér ruhák a járdán a fák alatt és mintha a nyár titkos sóhaja lebbent volna el arcomon, egy hosszu hűs lehellet. Mintha hangja és értelme lenne e sóhajnak, amely a nyári estén jött valahonnét sötétben merengő erdőből, mintha egy szót mondott volna: ősz… és eszembe jutott, hogy ma vagy tegnap már egynéhány fáradt levelet láttam lehullani a fáról és hogy majd most leszállanak, szálldogálnak mind a falevelek sárgán, halványan és aranyosan, a mulandóság bánatos és bájoló pillangói, az idén megint, mint tavaly, meg azelőtt, meg mindig.

Mindig éreztem a leszálló faleveleket, mintha nem is a földre hullottak volna, mintha mind a szivemre estek volna, bőrtől nem védett érzékeny, fájó husára és éreztem éles szélüket és éreztem hidegüket és sulyukat és aztán jól esett terhük, mikor elfeküdtek szivemen. Most irtó nehéz ágyukat vontatnak át ugyanazon a sziven, nehéz fölszerelésü gyalogság menetel át rajta, sürü oszlopokban egymásután és trainszekerek végtelen sorai vonulnak át rajta és lovastömegek gázolnak végig rajta és páncélos automobilok rohannak keresztül rajta és hatalmas vaggonok dübörögnek el rajta és vöröskeresztes kocsik vánszorognak végig rajta.

Ősz, ősz… vajjon csak gondolom vagy érzem, hogy mi az, hogy megint lehullnak a levelek. Oly hüvös volt ma este, az elosonó szél mintha föl akart volna nyitni egy könyvet, amelyet becsuktam s legázolva s összesározva és összevérezve hever szivemben. Mintha fellebbentek volna lapjai, melyeken, ugy emlékszem, csupa kotta van és csodálatos virágrajzok. Az élet énekei és álmai, emlékszem. Oh fájni fog-e a fájdalmak alatt a lehulló falevél az idén. A vadrózsa már biztosan el is hervadt, szeretném megkérdezni a falusi kisasszonyokat, ők jobban tudják.

Ugy emlékszem, már korai nyáron hervad, s mikor virit is, oly bátortalan illata van, s oly vékonyak és gyöngék a szirmai, elég megtapogatni őket, a kezünkben maradnak és a semmitől is leesnek, mindig teli van velük a bokor alja. Sok kis fekete bogár mászkál a vadrózsában, kinozza és emészti, igaz? Drága falusi kisasszonyok, vajjon hogy vannak ők és mit gondolnak. Ó hogy nem levelezhetek és nem érintkezhetem velük, mennyi mindenkivel, csak ő velük nem. Ők a mosoly szolgálói és a sóhaj pártfogói. Az ő szivecskéik szivalakuak és rózsaszinüek. Fejüket lehajtják és kezecskéik összekulcsolódnak, mint ahogy két árva ölelkezik. Az ő tekintetüket, amely olyan, mint a hajnal, otthagyták a férfiak és egeket hasogató zenebonával az elmulás diadalkapuja alá rohannak. Az ő lelküknek ellene vannak a nagyhatalmak érdekei. Oh, leányok.

VILLAMOSON

Tolakodnak, kapaszkodnak, gázolnak, furakodnak, dörzsölik, reszelik, nyomják egymást, mintha át akarnának hatolni a testek egymáson. Keztyük, kezek kapkodnak, karok nyulnak fölfelé, derekak vonaglanak, vállak, fejek keresik az egyensulyt. A kocsivezető elől csönget, csönget, a kalauz is nyomja hátul a csengőt s rángatja a felülről csüngő szijjat és a kocsi indul és lenn még ostromolják az utasok a kocsi lépcsőit s emelkednek és visszahanyatlanak egymás után, mint a szerencsétlen olaszok Tirol hágóiról. És hangok, szavak veszekednek az összezsufolt fejek körül:

– Engedjenek leszállani!

– Ne nyomjanak!

– Kérem engessen!

– Nincs hely!

– Tessék bemenni!

– Kalauz, mért enged föl ennyi embert!

– Szolgálhatok?

– Jaj!

– Szabad kérnem!

– Menjen le a lépcsőről!

– Nem látja, hogy gyerekkel vagyok!

– Szabad!

– Istenem!

– Kérem! kérem!

– Kettő leszállt!

– Istenem!

– Kettő leszállt! Kettő leszállt!

Hallgatni ezeket a hangokat és látni és nézni ilyen közelről a küzdő végtagokat és az arcokat és a szemeket, mily durva sérelem az ember illuzióinak… Ellobog egy pillanatban, mint egy zászló, fejemben a gondolat, hogy ezek itt mind egy nemzet gyermekei, mind, akik itt dulakodnak és gyülölködnek, önzenek és részvétlenkednek s lihegnek és szuszognak egy csomóban, helyet és nyugalmat szerezni egyik utcasaroktól a másikig.

Érezni közéjük szorulva az embereknek ezt a mindennapos sivár összeütközését a legszebb szavaknak ünnepélyes és tragikus évadján… Szent isten, ha valaha beléphetek egy tiszta és csendes világba, amelyről álmomban álmodtam, hogy fogom tudni letagadni majd, hogy a földön villamosok jártak és mentem rajtuk és láttam és éreztem mindezt magam körül. Milyen megsemmisitő tudat, hogy ehhez az emberiséghez tartozom, az ő világuknak és életüknek rabja vagyok, éppen ugy, mint ennek a tömött perronnak, amelyen nyomkodnak és surolnak mindenfelől és a szomszédom is csak kemény könyökömet érzi bizonyára és semmit nem sejt gyöngédségemből.

Itt szorong az egész világ előttem, férfiak, asszonyok, lányok, fiuk, öregek, gyermekek, rendetlenül vergődve együtt egy irányban, igazán mintha az egész világ lenne. Miért nem férnek egymástól, miért szorulnak ugy össze? Mennyi lakatlan sziget van még a tengerekben, mennyi pusztaság a földrészeken, mennyi megszállatlan völgy és hegyoldal, mennyi őserdő, mennyi virágos labirint valahol felkutatlanul, mennyi csodálatos oáz százszinü madarakkal, mennyi érintetlen éden… oh, mintha szivemet taposnák, pedig csak a lábamon áll valaki.

EGY PIROS FELHŐT

pillantottam meg az égen, nagy-nagy vérpiros felhőt, oly szabályosan függött a közepén az égnek mint egy sziv. Megállottam és észrevettem, hogy mindenki ezt a felhőt nézi. Dél volt, az utca teli volt emberekkel, de mind állottak és az eget nézték. Soha nem tapasztaltam, hogy a lakosság az égben gyönyörködjék s alig akartam elhinni, hogy csakugyan egy felhő kedvéért néznek fel ily tömegesen. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet, de oly csodálatos, mint a valóság, amit élünk, azért merem elmesélni. Hát állottam és bámultam. Talán ballon lesz az odafönn, gondoltam, hisz ha felhő volna, mégsem érdekelné az embereket. Csakugyan olyan mozdulatlan volt, mint egy ballon captif s észrevettem, hogy egy kis nemzetiszín zászló függ lefele róla. Megfigyelnek bennünket, gondoltam s elnéztem róla, hogy az ég távolabbi tájait élvezzem. Egyszer csak mintha zugolódás tört volna ki a tömegben.

– Sziv, sziv, sziv! – hallottam mindenfelől s amerre fordultam, mindenki csak azt ismételte: Sziv! Sziv! S az emberek oszolni kezdtek. Nekem már feltünt, mihelyt az égre néztem, hogy a lélegzetem igen könnyen jár föl és le, holott máskor mindig éreztem, hogy a szivemet emeli és sülyeszti a lélegzetvétel s különösen meglepett, hogy ma semmi nehezet nem érzek a mellemben, mialatt az égre nézek, pedig azelőtt ilyenkor mindig a mellembe nyomult az a sötét és édes suly, amit szivfájdalomnak neveznek.

Visszanéztem az égre és láttam, hogy igazuk van az embereknek: csakugyan egy nagy piros sziv áll az égen. A nemzeti zászlócska a szivből lengedezett lefelé. Az égről pedig eltünt volt a kékség, rózsaszinből és feketéből való borulat futotta el az egész égboltot a sziv mögött, talán a sziv árnyéka volt. És a csillagok mind feljöttek és a hold is ott fénylett az égen, dacára annak, hogy idelenn dél volt. És megláttam, hogy a csillagok nem is csillagok, hanem milliom pillantás s mind csábitóan integet folytonosan. A holdban pedig az ezüst arc az volt, amelyet mindig szerettem nézni, csak az arc vonásai változtak és változtak csodálatos gyorsasággal s minden pillanatban más arcot láttam a holdban, s ráismertem összes barátaimra, akik a háboruban elhagyták az életet és megismertem sok-sok más embert, akik meghaltak még a háboru előtt s akikkel érintkeztem mig éltek s láttam még ezer meg ezer idegent, akiket valaha látásból, fotográfiáról vagy hallomásból ismertem. Ezek az arcok mind csak alig egy pillanatig tüntek át a holdon és mind fényesen mosolyogtak azalatt. És ugy hallottam, mintha beszélt volna a hold és azt mondta volna a mosoly hangján:

– Én oly boldog vagyok.

Én felkérdeztem:

– Te azért mosolyogsz, mert halott vagy?

– Mindig mosolygok – mondta a hold. – A nap szenved, mind a pokol.

– Minden azért van, mert meghalunk? – kérdeztem megint, pedig ugyis tudtam, hogy azért van minden.

A hold talán nem is hallgatott ide, csak ezt mondta:

– Minden virág… és többet nem is hallottam, hogy szólt volna.

Hanem észrevettem, hogy idelenn esernyők pattannak ki egymás után, s az emberek mindenütt sietnek és a nők sirnak és az idős férfiak szitkozódnak. Meleg és sötét cseppek potyogtak az égből, oly nehezek voltak, mintha köny és vér esett volna és mintha mindez a szivből hullott volna. A kezemre is esett sok s onnét a földre pottyant s láttam, hogy nem vér, se nem köny, hanem csupa apró sziv esik, eleven, forró, szivszinü és szivalaku kis szivek. És a levegőt egészen elsötétitette a sziveső, mintha az egész világra hullott volna. S láttam, hogy hegyekről, partokról és hajókról nagykaliberü lövegek csövei irányulnak felfelé és mind az égen álló szivre kezdenek tüzelni. Az utcán pedig hirtelen szuronyok sürüsödtek föl és a kis szivek mind a szuronyok hegyébe hullottak.

Azután elveszett mindez, a nagy piros sziv sincs az égen, nem látom a nyomát se, hogy most fölnézek, csupa fehéres felhő időzik itt-ott a tiszta kék mennybolton s a lélegzetem megint éppen ugy jár föl és le régi terhével, mint mindig.

AZ ORCHIDEA

A vásárló nagyságák elmentek kiki haza, a kofanépek is elpakoltak, minekutána ez utóbbiak az előbbiekkel és előbbiek az utóbbiakkal kizajongták és kiveszekedték magukat és megint kölcsönösen meggyülölték egymást mindörökre. A piacon csönd lett. Jött egy kis szél, ott szaglászott a piac földjén s összefujkálta a piac szemetjét, petrezselyemlevelet, gesztenyét, gyürt ujságpapirt, tyuktollat, tojáshéjat, paszulyszemeket miegymást. Ezek mind azt képzelték, hogy ők ilyenkor a saját akaratukból jönnek össze, s ahogy igy egy csomóban találkoztak, rögtön vidám beszélgetés indult meg közöttük.

– Mit szólnak a sikereimhez? – tört ki egy sima barna babszem. – Literem ma hetven fillérről nyolcvanra emelkedett.

– Literünk, én is itt vagyok – szólt bele egy másik babszem, amely ugy hasonlitott az elsőhöz, igazán, mint egyik babszem a másikhoz.

– Én nem is tudom, tényleg, hogy lehettem azelőtt olyan olcsó – kényeskedett megint az első babszem. Aztán hizelegve fordult egy piciny sáros és összeaszott citromhoz:

– Ah, de rég láttam. Hogy van drágám?

– Jól kedvesem. Jól esik az embernek, ha körülrajongják, – sápitott a citrom.

Egy tépődött bőrü piros krumpli gurult arra.

– Kisztihand! – köszönt a tojáshéj felé. – No, hogy adták ma nagysádat?

– Huszonhat, vagy huszonnyolc, vagy harminc fillér, nem tudom már, oly szórakozott vagyok.

– Emlékszik nagysád, mikor még örült a garasnak?

– Kérem, kiméljen, – rezzent össze a tojáshéj – nem akarom, hogy a multamról szóljon.

– Ne rázd a rongyot, hallod-e, – intette le a krumpli – nézd meg az én kilóm mennyiért kelt máma! És holnap meg holnapután! Várjatok csak, majd megmutatom én, ki vagyok, mi vagyok! Hogy vagy, kedves galambom? – fordult tovább kedélyesen egy hagymához.

– Élem boldog világom – mosolygott rá a hagyma. – Nyolcvan fillér, egy korona, egy korona husz… oh milyen kék az ég, csupa illat a lég, csupa illattararalla, lalalla…

Egy orchidea-szirom remegett feléjük, megpihent halkan mellettük, észre se vették. Csak egy kis gyapjucsomó akadt belé, aki arra ugrált s nekiment s odadörgölőzött az orchidea-sziromhoz.

– Aunnye de tekeri az orromat a szagod, – mordult rá – mit keresel itt?

– Nem tudom – lehellte az orchidea.

– Miféle szerzet vagy? – ripakodott rá megint a gyapju.

– Orchidea – suttogott a fáradt fehér szirom s elpirult.

– Orchidea, c! – mérte végig a hagyma s gőgösen elpirult.

– Én ezt a nyavalyát ki sem tudom mondani – szólt a gyapju. – Olyan áram van nekem máma, hogy még az aranynyal se cserélek. Bijon! Husz pengő, harminc pengő egy birkáról való! Csuhaj la! Innye de nem állom a szagod rózsám!

– Bocsánat – vergődött az orchidea-szirom s alig birta magát kiszabaditani a szőrcsomóból.

– Itt Pesten koronában beszélünk, – kiáltott a gyapjunak a krumpli, – hallja kend, ne pengőben beszéljen.

– Én faluról jövök barátom, faluhelyen csak a pengő járja. Husz pengő, harminc pengő, meg majd negyven! Ica te Sári te!

– Ne tolakodjon, nézze csak, – szólt rá az orchideára a paszuly – idejön és mindjárt a petrezselyem mellé dörzsölőzik.

– Ki ez itt, – nézte le a petrezselyem a keskeny szirmot – ahá az a virág, amit itt árulnak mindig az utolsó bódéban. Ismerem. Itt mindenki tudja, hogy magát ma reggel is tiz fillérjével kinálták. Remélem, most már nem hordja oly magosan a fejét!

A tojás meg a paszuly jóizüen nevettek.

– Ki törődik ma magával? – szólt oda egy cipősarok.

– Valamikor nagyon adta a bankot – mondta a krumpli.

– Én… oh soha… csodálkozott az orchidea-szirom s csak nézett körül s nagyon szenvedett.

– Kicsoda-micsoda maga máma, mit gondol? – támadt rá egy eltaposott darab sülttök.

– Én mindig csak virág vagyok – mondta nyugodtan az orchidea-szirom.

Jött egy szellő. – Oh – örült a szirom, felszállt a könnyü szellőre s otthagyta a társaságot.

SZIVBŐL

HÁLÁT ADOK NEKED

te aranyfényből és felhőből való, te megközelithetetlen, te elgondolhatatlan, te lerajzolhatatlan, te végtelen, te lehetetlen és eltagadhatatlan, te mindennél több semmi, te rettenet és menedék, te széltől rugdosott csónak égignyuló vitorlája, te csodálatos szó, amely a legboldogtalanabb és legboldogabb pillanatban az ajkakon terem, te mélységes mélységből, gyermekkorból lélekző sóhaj kisérő rebegése, te templomok gazdája, te felhők festője és virágok tervezője, te csillagok és illatok feltalálója, te erdők, hegyek és sivatagok diszmestere, te tengerek és földrészek vállalkozója, te nyárnak és télnek gazdálkodója, te minden tökéletlenségnek, kórságoknak, bénaságnak, vak szemeknek, földrengésnek és árviznek, fagynak és vulkánnak és minden bánatnak és jajveszékelésnek és sóhajnak minisztere, te egeknek fentartója és életnek üzője, te engesztelhetetlen pártfogó és jóságos ellenség, te csodálatos, kiről azt képzelem néha, hogy te vagy a Halál, hálát adok Neked, hálát adok Neked.

Hálát adok ezekből a szemekből, amelyek zászlókat láttak tegnap és ma a házakon. Oh, zászlók tarkázták és vidámitották itt a magasságot felettünk, ahonnét gyászfelleg borul. Ma május volt és örömet láttam és örömet hallottam. A nők orcái a virágok mosolyához pártoltak és az ablakok a napfényhez szegődtek. Ime huzza és viszi magával megesett szivemet az emberek lelkendezése, akik között élnem kell. Hálát adok Neked a mai könnyü és hangos beszélgetésekért, az összekulcsolt kezekért, az utcai sietésért, a tört férfiak reményéért, akiknek őszes fejére katonasipka esett, akik megszeretnének maradni és akik ma derült arccal vezették vidor kis fiaikat.

Hálát adok Neked ma ebből a szivből, amely az örömet kerüli és a szenvedést óhajtozza, és amelynek jobban fáj a szépség mint a bánat. Hálát adok Neked az éljenzésért ami hangzott ma, hálát adok Neked azért, hogy adtál egyetlenegy vigasztaló pillanatot a feketébe öltözött asszonyoknak.

Hálát adok Neked ebből a lélekből, amely senki emberfiának kárát, baját nem várja, hálát adok Neked messzi halandók miatt, akiket nem ismerek, akiket ellenségnek nevezek s akiket szeretek. Hálát adok Neked egy kiszámitott darab föld miatt, egy koszoruformáju ország miatt, amely hazám és világom és életem. Hálát adok Neked gépekért és gépezetekért, amelyek képzeletemet untatják és lelkemet elcsüggesztik.

Hálát adok Neked ezekből a szemekből ujságlapokon örvendező számokért és betükért, amelyeknek feketesége és rendje rosszul esik pillantásomnak. Ezekből a szemekből, amelyek sokszor unják az egész földet, amelyeknek a föld minden csodája mintha csalódás lenne, amelyek az ég felhőit keresik és kisérik és amelyek a rövid életben szeretnek sokszor hosszasan lecsukódni.

Hálát adok Neked ezekről az ajkakról, amelyek mindig elfelejtenek, mintha soha nem tanultak volna és tudnak tégedet, mintha veled nyiltak volna a világra és a sötét éjszaka álmatlan óráján magányomban és őszinteségemben maguktól suttogják nevedet, Istenem, Istenem.

AZ ÜZÉR MEG A KATONA

Az üzér üzérkedett ezen a világon és azután meghalt, mert mindenki meghal egy napon vagy egy éjszakán. Hipp-hopp, az üzér a másvilágon találta magát. Ott állott egy édesen zsibongó rózsafa-alléeban, amelynek végét és kezdetét látni nem lehetett, melyen előre-hátra egy csodálatos vásár tolongott, nők és férfiak, akik mind olyanok voltak, mint a földi emberek, csak még sem olyanok, öltözeteik és orcáik messziről jellemzőek voltak és oly bánatosan és ünnepélyesen el voltak varázsolva, ahogy a muzeumokban és plasztikonokban szerepelnek az emberi figurák és olyanok voltak, amilyeneknek álmunkban tünnek nekünk néha az emberek. Valami derengő homályosság uralkodott az alléeban és a földig rózsákkal benőtt rózsafák fölött magasan orgonából, violából és ákácvirágból való felhők függöttek. És muzsika terjengett a széles és nyüzsgő ösvényen, édes és édes zene, mintha milliom halk s vigyázatos csengettyü lopakodna az alvajárás nyomában. És kétfelől e rendkivüli uttesten tündöklő felhőszövetekből való sátrak sorakoztak s a sátrak nyilásában, amelyek a hajnalhasadáshoz hasonlitottak, szóval ki nem pingálható bájos és gyöngéd leányalakok forgolódtak, vállaik fölött fehér szárnyak borultak s kacsóikban holdfényből való tollseprük repestek, amelyekkel csillanó-villanó holmikat legyezgettek, leirhatatlanokat, amik opálból, gyöngyházból, föniciai üvegek fényéből és halszinekből való tálcákon és tálakon terültek. A végtelen tömeg jajveszékelve és ujjongva hullámzott ezek között a sátrak között.

Az üzér előrevergődött s rogyadozott a tolakodásban. Roppant kinnal tudott csak egy-egy lépést tenni, mert mind a két keze tele volt táskákkal s a mellén is és a hátán is kofferek csüngöttek. Ezek a kofferek mind teli voltak pénzzel, aranyakkal, ezüst pénzdarabokkal és nickellel és rézpénzzel. Megállani próbált s le-letette a podgyászát a kezéből, de egy fényes és haragoszöld zsandár ilyenkor rögtön tovább kergette s a kofferek nem akartak elválni tőle, visszakusztak a lábaszárán s a kezéhez ragadtak és ő kénytelen volt tovább magával vonszolni őket.

– Hordár! Hordár! – nyöszörgött és rikácsolt az üzér s erre köröskörül mindig felkacagtak itt-ott pirossipkás ősz hordárok, akik a rózsafák közt kötött hintán hintáltak. Egyszer csak egy katona sétált szembe vele, tiszta, vidám kék ruhában, fegyver nélkül, csak a borju volt a hátán.

– Jaj, kedves katonabácsi, – mosolygott arany fogaival a pohos vén üzér a fiatal szép katonára – drága katonabácsi, segits nekem. Segits cipelni ezeket a nehéz bőröndöket, majd megszakadok alattuk. Mind teli van pénzzel. Ha egyet elviszel, a másikat ajándékba adom néked.

A katona tagadólag csóválta a fejét.

– Kinek-kinek a maga terhe – mondta szeliden.

– Te mit viszel abban a bornyuban?

– Én amit a háboruban gyüjtöttem. Félelmet és fáradtságot, éhséget, didergést, szomjuságot, sóhajt és könnyeket.

– Nehéz, mondd?

– Oh, egy csöppet sem. Inkább nagyon is könnyü.

– Te, megveszem a bornyudat. Én ugyis szoktam bőrt venni. Mennyit adjak érte? Kell ezer forint?

A katona mosolygott.

– Jaj te, én meg ezt a rengeteg pénzt gyüjtöttem a háboruban – siránkozott az üzér.

– Kikkel harcoltál?

– Vásárlókkal, ügynökökkel, termelőkkel, kupecekkel. Lisztet, szalonnát, bőrt, gyapjut, cukrot, zabot, tejet, mindent vettem és megdrágitottam és drágán eladtam és megint vettem és még jobban megdrágitottam.

– Hát miért?

– Miért? – nyögte kidülledt szemmel az üzér és megrázta táskáit. – Ezért ni. A pénzért. A pénzért.

Aztán megint meggörnyedt és verejtéke hullott a homlokáról. Körülnézett és bekiáltott egy sátorba:

– Hé, mit árulnak itt? Mik azok a csodálatos micsodák azokon a fényes tálcákon? Miféle cikkek ezek?

A szárnyas elárusitónő szaporán elősorolta áruit:

– Jóféle izek, illatok, pihenés, álom és csók és jókedv és boldogság. Tessék választani kérem!

– Egy kis pihenést, csak egy kis pihenést… – nyöszörögte az üzér.

– Mennyi tetszik? Egy vég pihenésnek az ára egy rőf fájdalom.

– Azt nem hoztam…

– Egy deka részvétért egy mázsa tiszta nyugalom kapható.

– Azt se hoztam. Csak pénzt hoztam. Pénzem van.

Az elárusitónő édesen felkacagott: – Pénz!

– Pénz, pénz! – fuldoklott az üzér. – Mennyi kell?

Az elárusitónő megharagudott.

– Hallgass és takarodj! – mondta. – Mit gondolsz erről a boltról? Pénzért akarsz itt vásárolni? Utálatos csaló!

Az üzér kétségbeesetten verte a homlokát:

– Hát mit érek most vele? Mért gyüjtöttem? Mért kell itt magammal hurcolni?

Aztán gyámoltalanul kérdezte a katonát:

– Mondd, téged kiszolgálnak?

– Oh hogyne, mindent kaphatok, amit szemem szám megkíván. Száz csókot adnak egy sóhajért, egy csöpp verejtékért egy éjszakai gyönyörü álmot, egy könycseppért meg annyi boldogságot, hogy bele se fér az emberbe.

– Jaj, ha én ezt tudom, – ette magát az üzér – jaj, hogy én ezt nem tudtam. Ezt nem vártam, ez borzasztó, borzasztó!

– Borzasztó? – riadt fel a háta mögött a haragoszöld rendőr hangja. – Már megint megálltunk az uttesten? Gyerünk, gyerünk, mozgás!

Az üzér gyötrődve füzte a karjára pénzes táskáit és tovább kezdett vánszorogni és közben hangosan lamentált:

– Hogy mégegyszer kelljen az embernek élni! Hogy ilyen világ is van! Ki hitte volna! Jaj, jaj, jaj.

A rendőr vidáman lökdöste előrébb:

– Nem hitted kis öreg? Azt hitted, odalenn már végeztél? Azt hitted az a rend? Azt hitted, az az igazi? Te szemtelen te! Ne félj, majd gondom lesz itt rád, te csirkefogó! No, csak ne állj meg, tovább, tovább…

– Ajj, jaj, jaj, – nyavalygott az üzér, egy tucat böröndjével bukdácsolva a fényes és csodálatos uton és ugy csavarta körbe a fejét kinjában, mint mikor a kávédaráló masinának a gombját csavarják, csavargatják köröskörül.

MÜVÉSZET

Mit látok, a házmester leánya kinn ül a kapualjban és olvas. Egyik térde a másik fölött, kezei a könyvet tartják ölében, feje le van hajolva s orrocskája mozdulatlanul céloz a nyitott könyvbe. A kocsiuton zúg a forgalom és trombita reccsen, katonacsapat trappol el a kövezeten és a járdán mulnak össze-vissza a járó-kelők és köztük kardok zörrennek és mankók és botok koppannak egyenlőtlen és bánatos tempóban… és a leány feje nem mozdul, tekintete, képzelete, szive, egész csekély és csodálatos élete ott szórakozik, lelkendezik, szenved és szenveleg a divatjamult piroskartonfedelü könyvben, amelynek sarkán látni a ráragasztott fehér cédulácskát, mert a könyv kölcsönkönyvtárból való és egy nagyon rossz regény, esküszöm.

Alkonyatkor a mozi tündérien kivilágitott pénztárhelyiségében nyomják az emberek egymást a kasszától. Mi a csudát berregtet a filmmasina géppuskája a vászonra? Semmi rendkivülit, dr. Gar el Hamát, vagy egy vontatott dán tragédiát, vagy egy korlátolt detektivtörténetet, vagy egy andaluziai tájfelvételt, csakugy mint tavaly, mint azelőtt. És az emberek figyelni tudnak és szórakozottak tudnak lenni és borzongani tudnak és fantáziájuk leissza magát a mozi kitalált és élettelen darabjain. Most, mikor a háboru háborog a világon, felrobbant hidakon szakadoznak széjjel az emberek és torpedók nyilalnak a tengerben és széjjelhasitják az élettel és gazdagsággal telt hallatlan hajókat és a levegőben aviatikusok irgalomtalan párbajai búgnak és bombák csapkodnak tömegek és tornyok közé és a zajnak, tüznek, rombolásnak és halálnak lázban nem sejthető, talán csak tébolylyal szenvedhető pokoli vizióit produkálja a valóság.

És este kinyilik egy-két szinház és a publikum épen ugy érdeklődik, élvez, örvend és elbusul a vigjátéknak, a drámának s az operettenek helyzetein és fordulatain és szövevényén. És a darabok épen olyanok, mint voltak a háboru előtt, az ugynevezett békében.

És a harctérnek pazar és megrenditő fotografiáit nézegetik az emberek a lapokban és a szemüket jobban vonzza a hüséges fölvételek közt egy-egy müvész harctéri rajza, amelyen egyéb sincs sokszor, mint egy pipázó katona, egy holt ló, vagy egy pár trainszekér és fák.

És beszéltem egy nővel, aki azt mondta, hogy életében annyit nem olvasgatott verseket, mint amióta háboru van.

Az emberek nem hagyták el a müvészetet és a müvészet nem hagyta el az embereket. Titokzatos és örök tendencia van az emberek lelkében, amely mindig kezesen bolyong a képzelet után és hagyja lebeszélni magát a valóságról és vinni, csalni, s eltévedni az élettől és mintha az emberek nem is hinnék igazán azt, ami igaz, és mintha önmagukat és a világot a föld felett és attól messze és azon tul sejtenék és keresgélnék. Oh, mily szép és csodálatos dolog ez és milyen jó és milyen örök.

Milyen jól esik a piktornak festeni, most még jobban esik és milyen jó irni, mikor lehet, istenem, ezt hozzád sóhajtom. Ha lenne beleszólásom az emberek életmódjába rábeszélném őket, hogy minden áldott alkonyatkor nézze most mindenki legalább egy pár percig a felhőket, amelyek az égen megjelennek. Mert olyan mámoritóan és nyomasztóan szépek és mert nincs semmi bennük. Jó éjt, szép álmokat…

KI TUDHATJA,

mit rajzolnak, vagy mit irnak a lomb nélkül maradt fákon a sürü, vékony, összevissza nyulkáló és hajladozó ágacskák? Ki tudja, nincs-e valamely ismeretlen rend e finom fekete ágazás rendetlenségében? Ki tudja, miért ilyen ez és ki tudhatja, mi az értelme ennek. Régi családi lapokba szoktak volt ilyen képrejtvényeket rajzolni, ahol az ágak-bogak közt lappangó vadászt vagy kutyát kellett megkeresni. Ki találja meg azt a titkot, ami a természetben ül a tar fák csodálatos rajzában?

Ki tudhatja a magas levegőrétegekből hangtalanul leizent hópelyhek chiffre-jét elolvasni? Ki tudja, vajjon a hópelyhek elillanó alakzatai mit jelentenek. Talán hetük voltak, talán a boldogság ábécéje. Most nyilladoznak, hajtanak kifelé egy végtelen távoli füvészkertben a jégvirágok s egy reggelre egyszerre itt teremnek az ablakokon kifejlődve, kivirágozva, eszményi hidegségükben, dermedt tökéletességben. Hol tervezték a jégvirágképződményeket? Honnan való flóra ez?

Ki tud eligazodni a sár összezavart nyomain, ki tanulhatja ki a hajnali hidegtől összehuzott sár tetején a pókhálózat tervrajzát? Ki érti a felfagyott föld görcseinek, gyürődéseinek és ráncainak végtelen szerkezetét? Ki tudhatja, mennyivel véletlenebb ez, mint minden a világon?

Ki tudhat elmenni a folyó viz hullámainak göngyölegjein s ki tudhatna kiokoskodni azokon a hajlatokon és remegéseken, amelyek a viz szinén játszanak? Ki tudja a mosoly szabályát, mikor ered és gyöngéden kettéágazik orcáinkon, a legédesebb elragadtatásban, vagy a lemondás egy hervatag pillanatában, a fájdalomban a vigasz és részvét szavai után s a szenvedés ájult tulzásában? Ki van otthon az ujjlenyomat labyrinthjében, amelyet az ugynevezett bünösök ujjairól csinált fölvételek szemünk elé tárnak?

Ki előtt világos a zöldelő és elfonnyadó falevél erezetének rajza s az ember kezének erezetét ki magyarázza meg? Ki van tisztában a tenyér arabs vonalaival, ki járt olyan iskolába, ahol megtanulhatta elolvasni a homlok redőinek vizirását, s ki tudhatja kibetüzni a megvénült emberek és asszonyok ráncait ajkaik körül és egész arcukon és nyakuk bőrén? Ki lát el a sugarak irányában, amelyek a nevető arcon a szemek külső szögletéből szétszaladnak?

Ki tudja mindannak az igazi értelmét, amit kiáltozunk és beszélünk s amit mind nem mi találtunk ki, csak egymástól s az előttünk élt emberektől tanultunk? Ki tudhatja, mit akarnak mondani a szavak? Ki él olyan nagy csendben, hogy hallgatózhat, mit visszhangoznak az ajkak lármájára a lélek csarnokai?

A KARÁCSONYESTI CSENGŐ

Csililing, csing, ling… mama, gyermekek, ni de gyönyörü a karácsonyfa. De csodálatos tündöklő zöld torony. Mennyekbe induló sürü karcsu emelet. Fénynek és boldog titkoknak szökőkutja. De szépek a zöld tülevelek közt surranó és vonagló aranyfonalak. De ragyognak az aranycérnán csüngő aranydiók, az ezüstcérnán csüngő ezüstdiók, de édesen jubilálnak az üde gyertyácskák, s de örömmel pityergik tiszta fehér könycseppjeiket. Jaj, mi lehet a felaggatott skatulyákban, hát a fa alatt a tokokban, meg az átkötött csomagokban. Mennyi szépség, mennyi ujság, milyen kincsek, milyen gyönyörüség. Istenem de szép.

Csililing, apának is van karácsonyfája. Épen ilyen nagy. Aranylángu meleg gyertyácskák egyenesednek dus ágain és az ágakat lehajlitja a ráakasztott sok ajándék. Megkapta, amit küldtetek, mindent és a bajtársak is meglepték ajándékaikkal, mert odakinn ugy szokás a szeretet ünnepén, hogy valami jóval és széppel meglepik egymást. Ők mindig részesitik egymást jóságukban és kedvességükben, mert őközöttük mindig szeretet van, tehát mindennap ünnepük is van. Ők most szent énekeket énekeltek együtt, azután vacsorához ültek. A karácsonyfa a lámpájuk. Bort isznak a vacsorához, kocintgatnak, aztán feketekávét isznak és azután illatos piros teát is és vidáman füstölnek és szépen beszélgetnek. Apa tirátok gondol. Az ő karácsonyfáját is telifűzik az aranycérnák. Egy hosszu aranyszál elindul arról a fenyőágról és jön a ti fenyőfátok felé és a ti fenyőfátokról is elszalad egy aranyszál és összetalálkozik a másikkal a távolság és az éj közepén és összefogóznak és összekötődnek. Arany telegráfdrót huzódik köztetek és apa közt és továbbitja ide is, meg oda is a szivdobogás kopogtatásait. És a két karácsonyfa fehér kis gyertyái nézik egymást messzi-messziről és az aranyló lángocskák emelkednek, ágaskodnak folyton, ugy jeleznek egymásnak. Látjátok?

Elolvad a tél és a mezőről meleg szél szalad be az utcára, az ablakok csillognak, a föld puha és fekete lesz és a kövezet szélén zöld hajak bujnak elő a földből. Teli lesznek az ágak is a fákon zöld pettyekkel. És apa hazajön és itthon marad. A szekrényből kiakasztja az azelőtti ruháját és fölveszi és a kalapot teszi megint a fejébe és a kezébe fogja a régi sétapálcát, ugy fog járni. És kezén fogja kis fiát és kis leányát és megy velük sétára a városon kivül, mert olyan szép idő van. És a sétapálcával mutatni fogja a gólyát és megmondja a mezei virágok neveit, amelyek az uj gyep közé felkukucskálnak a földből.

És megmondja, hogy hijják azt a községet, amelyiknek a tornya idáig piroslik és elmeséli, milyen szép városok vannak messzebb és még messzebb. Apa elvisz majd titeket a városi kertbe is, ahol hattyuk és ragyogó sötétzöld kacsák uszkálnak a kis tóban és apa morzsát szór nekik és ugy gyönyörködtök bennük. Apa mindig játszani fog veletek és olyan jó lesz mindig hozzátok, amilyen még nem is volt, s oly szelid lesz, mint mama. Apának szakálla lesz, mikor hazajön, de atttól nem lesz az apa kinézése szigoru, hanem olyannak fogjátok látni apa orcáját a szakállban, mint egy fehér szivet. Apa olyan boldog lesz és ti is olyan boldogok lesztek.

Apa szenvedései világitanak majd a két válla felett, mint a két nagy égő gyertya, amelyek a mennyországi báránynak a hátából nőnek ki, ahogy látszik a szines templomablakon az átlátszó képen. Sokszor, ha apára néztek, a Jézuskára fogtok gondolni, aki karácsony éjszakán született egyszer és olyan üde szép gyermek volt, mint te vagy, apa kis fia és azután felnőtt és szakállas orcája lett és annyit szenvedett idelenn földünkön, mig a mennybe nem szállott.

NAP NAP UTÁN…

A reggeli fényes nap felkölti az élőket és a hold este jő és mindent megint elaltat. Minden éj megvárja a reggelt és minden nappal leszolgál hüségesen estélig. Az örökkévaló idő adogatja a napokat egymás után egyenkint, az óceánt cseppenkint, szemenkint a Szahara homokját. Az emberek előjáratják a napokat, olvassák, számozzák és neveiken szólongatják őket és azt mondják: itt van Kisasszony-napja és örvendezve köszöntik és elbocsájtják és várják utána a csütörtököt és a szombatra a vasárnapot és azután megint a többi napot, amelyekre neveket tettek, mint ahogy a lovakra is neveket kiáltanak és számokat sütöttek rájuk, számokat ragasztottak házaikra és neveket szurtak föl a felhők alatt epekedő tiszta hegycsucsokra. És neveket akasztottak a csillagokra, elnevezték a csillagokat is nevekkel, ahogy önmagukat elnevezték és mind hurcolják külön-külön nevüket magukkal jártukban-keltükben a földön.

Milyen egyformák ezek a napok is és ezeknek a napoknak éjszakái is. A két elhagyatott testvér-csillag, amely agyvelőm elzárt felhőzetéből a világba kileskelődik, nézvén nézi mindennek következését és rendességét. Csak valami felelne nekem, istenem. Csak a fák megmozdulnának egyszer és tennének egy lépést. Csak az itthagyott sápadt, fityegő levelek megkapaszkodnának az ágakon és hirtelen visszazöldülnének. Csak a csillagok ne ragyognának minden este örökös rendetlen rendjükben, csak behunynák magukat, vagy valahogy máskép viselkednének egyszer. Csak a házak csinálnak egy reggelre hátra arcot az utcán, csak egy járda siklana ki, csak egy elmult nagy ember szobra nyitná ki ajkait és szólna rá a járókelőkre, csak a gyufám ne gyulladna meg, mikor a skatulya oldalán végigrántom, csak valami apróság lázadását látnám, csak akármi kiigazodást látnék.

Csak az uj nyomorékok miatt legalább a régi nyomorékok egy napon mankó nélkül és faláb nélkül jönnének elő a külső városrészekből és tárt karokkal ujságolnák, hogy ők meggyógyultak. Csak az emberek máskép köszönnének és máskép beszélgetnének és máskép néznének egymásra szemeikkel. Csak egy bő, habzó és fehéren füstölgő meleg forrás csapna fel egy délben a kocsiut kövezetéből. Csak divatba jönne az emberek közt könyekkel sétálni az utcán. Csak más tekinteteket vetnének megszokott egyforma szemeik egyszer az égre és mindenre az ég alatt, másfélét, mást. Csak egy valaki, amint megy magában hangtalan, megállana a járdán és azt mondaná hangosan:

– Óh!

LENGYELORSZÁG

IMÁDKOZÓ ZSIDÓ A VONATON

Huzódik a vonat a Rákosmező szélén a töltésen. Futnak a kocsik a mozdony után a hátrafelé gurigázó füst alatt, fekete és szürke és vörös vaggonok egymásután, régi friss krétairás az oldalukon és bennük és fölöttük katonák, szénafelhők, ló, mozgókonyha és szürke meg zöld szekerek, ponyvák, minden. Milyen fürgén mulik az ember szeme előtt a hosszu vonat, mily gyors és szabályos zakatolással kergetőznek a nehéz kerekek… hol van a világ tüzvésze és zürzavara? Ni, hogy fut a vonat a végtelenségig egyenes sineken. Sok-sok vonat szalad itt mindig előre is, visszafelé is, mind olyan biztosan és serényen, én nem tudom, mintha soha ilyen ambicióval és jókedvvel nem szaladgáltak volna a vonatok a földön.

A teherkocsik után személykocsik jönnek, első osztály, második, harmadik. Az ablakokban katonák, kevés civil, egy-egy női fej. Az utolsó kocsiban, a lehuzott ablak mögött, a szapora fejek közt egy álló alak, egy fehér-fekete utas, kifelé néz és a fejét ingatja a mellére. Zsidó ember, aki imádkozik a vonaton. Imádságos köpenyegét a fejébe huzta, a homloka közepén a fekete bőrből való kocka látszik és olyan, mintha egy sötét és kemény gondolat ült volna ki a homlokára. Utána nézek, mig látom, ennek az utasnak, aki hajbókol gyöngéden előre, körülbelül a vonat zakatolásának taktusára és folyton beleveri a fejét a szivembe. Oh, akármi csekélységnek, amit látok, különös jelentőségét érzem ezekben az időkben. Láttam gyermekkoromban is vidéken a vonaton reggel imádkozó zsidókat és láttam Lengyelország vasutjain, mikor utaztam és most ennek az egynek annyit tudok engedni érzéseimből…

Áll az ablakban, nem tudja, hogy nézi valaki a mezőről, s nem törődik vele, hogy a kocsiban benn bámészkodnak rá az emberek. Idegen az idegenek között, magában, néz kifelé az elmuló tájra, értelmes, csalódott feketefényü szemeivel tán a mezőt se nézi, s nem veszi észre a lépkedő katonákat és a vágtató lovakat, teli van istennel és egy távoli babonás világgal, a honnét jön és ahová megy a harmadik osztály Ahasvérja. Egy elkésett teremtés, aki soha meg nem érkezik. Az imádkozó lepelbe, a feketecsikos fehérbe fogják betakarni halottaiban. Ez a szentelt lepel az ő estélyi öltözete, az ő jelmeze az ünnepélyen, az ő diszmagyarja. Áll az ablakban, utazik, tünik, muik az idegen világon átal, hajbókolván az irgalmatlan és irgalmas isten felé s szenvedélyesen burkolózik imádkozó köpenyébe, életének és halálának sátorlapjába.

A HALÁL

Sötét, kerek domb tetejében áll magánosan. Erőtelen kék szinü domb mögött az ég, csak annyi világosság van, hogy a domb fekete emelkedése látszik és a dombon az ő alakja. Magos, csontos, fekete és egy kicsit hajlott, mint egy kemény aggastyáné, aki már össze akar roppanni. Hosszu bő köpenyeg van rajta, a szél lebbenti a köpenyeget. A hold az éjszaka fölött bujdokol, szürke felhők háta mögött, gyönge sarló, csak mintha árnyéka lenne az igazi fényes holdnak. A csillagok mind elszöktek. A dombon szél jár, sziszeg, hosszukat füttyent, sóhajtoz, szüköl és a domb peremén össze-vissza hajladoznak a magas töviságak, kórók és hosszu vadfüvek és remegnek a szélben, mintha félnének és előre-hátra nyulnak, feszülnek, mintha ki akrnák tépni magukat a földből és el szeretnének menekülni.

Ő járni kezd ritka lépésekkel a domb tetejében és meg-megáll. Felteszi a köpenyeg csuklyáját a fejébe. A háta mögött háromszögü tábori sátor látszik, alig látszik, mintha ködből való lenne csupán. Lennről mindenfelől mormolás, zugás, pukkanás hallik mindig.

Ő megállapodik járásában és áll egy helyben és hallgatózik. Azután hátranéz és suhog valamit és arra fölkelnek, előjönnek a sátor tájékáról ketten-hárman és megállanak előtte és csákójukhoz emelik jobbkezüket. Ő kérdezi:

– Hány óra?

Azok előveszik arany órájukat és mutatják. Sápadtan csillan meg az arany szine. Visszateszik zsebórájukat. Csöndesek, mint az árnyékok. Az egyiknek az alakja Napoleonéhoz hasonló, a másiké Wellingtonéhoz. Többen-többen lesznek a magos fekete köpenyeges alak körül, egyik a másik után teremnek ott és körülállják, mint fővezért a vezérkar. Ezeknek egynek sisak van a fejében, másiknak kucsma, harmadiknak korona. Ez talán Julius Caesar, amaz mintha Xerxes lenne, emez Attila, az meg ott Batu Khán.

Az Ő egyszerü fekete alakja a középen leül a földre és köpenyéből előhuzza a térképet és maga elé teriti és fölébe hajol. Nagy-nagy térkép, az egész világ rajta van azon. Az égen kiszakad a hold a fellegekből és világit a térkép fölött. Ő nézi.

Azután fölemelkedik és nyujtózik és ásit és összehajtogatja és elteszi a térképet. Fölnéz az égre, körülnéz lefelé a dombról. Megszólal:

– Ó, de unom már, de unom már.

Int a karjával, mind oszolnak. Ő lenéz a csizmája orrára gondolkodva. Azután utánuk fordul:

– Takaritsa meg valaki a csizmámat.

Napoleon visszafordul, lehajol, tövist, füveket tép egy csomót, letérdepel Ő elébe, surolja a csizma fejét, torkát, szárát. Ő áll és lassan mondogatja:

– Mennyi vér, mennyi vér, mennyi.

Sóhajt és mintha összerázkódna. A dombon a száraz növények mind a földig kushadnak és rázzák és kapkodják magukat, mint a kétségbeesés. Napoleon föláll és meghajol. Ő szól hozzá:

– Menj. Pihenni akarok.

Napoleon tiszteleg és megfordul és elkullog és eltünik a többiek után. Ő leül a földre és egy pár szót beszél, mintha panaszkodna valakinek:

– Ha én magam is meghalhatnék.

Lecsüggeszti a csuklyát a mellére és mozdulat nélkül marad igy egy kis ideig. Azalatt odalenn eláll a mormolás, halk süvités, bugás minden hang, ami hallatszott elébb. A füvek, kórók is megnyugosznak.

Egyszer csak megrándulnak vállai, fölrezzen, fölemelkedik a csuklya a nyakán. A domb alatt erre is, arra is hirtelen elkezdődik tompán és mélyen:

– Bumm. Bömm. Bmm. Mm…

AZ ÉLET

kél és elzajlik mindennap a határokon belül. Ez az örökös szennyes árviz, amely visszatarthatatlanul vonul a mulandóságba. Ez a rendezhetetlen rendetlenség, ez a kinlódó és könnyelmü végtelen vásár, ez az óriási vitája a tanácstalanságoknak, ez a lebilincselő és rémitő kerengése szépségnek és fájdalomnak, szerencsének és nyomoruságnak. Ez az össze-vissza, pecsétekkel teli impurum, amit soha le nem tisztáznak. Az emberek élete. A mindennapi élet. Ujságok jelennek meg most is és az ujságok lapjaikon, mint a tükörlapokon, felkapják és mutogatják válogatás nélkül, ami van köröskörül.

Oh, azokra gondolok mindig, akik odakinn a határokon és a határokon tul vándorolgatnak, kiszolgálják a fegyvereket és tesznek-vesznek a nyomasztó ágyudongás alatt. A tábori posta mindennap elhurcolja közéjük az ujságokat és ők a háboruban mindig olvasnak ujságot. Féltékenyen és aggva jár a szemem, ha ujságot olvasok, a cikkek és a hirek fölött, tudom, hogy ezeket a dolgokat ők is megtudják… Nincsen zsir, nincsen cukor, mindenütt marakodnak a hiányok és a drágaság miatt és üzérségünk mindennap uj ütegeket állit fel, amelyek pusztitó tüz alá veszik a szegénység fedetlen állásait.