MÁSODIK RÉSZ. TÖRTÉNET, MELYNEK SOHA SINCSEN VÉGE.

I.

Blanka egy uj világot látott maga előtt, külömbözőt mindentől, a mit eddig ismert.

E kis sziklazug, saját különszerű életével, jól el van rejtve szem elől, semmi fővonalnak útjába nem esik. Az ő útja, egyedül az ő útja, az a híd Borévnél az Aranyoson át, egyedül az ő számára, az ő költségén épült. S ez a híd is megtekintésre méltó. Száz esztendős az már s annyi idő óta tartja erős járma alatt a rebellis folyót, mely e tájon, mint egy rakonczátlan bérczpatak rohan sziklamedrén alá, partjait szakgatva s sziklaszigeteket szed és rak le kénye-kedve szerint innen amoda. Hidoszlopai valódi római helepolisok, megtöltve kövekkel, egész alkotása tömör, mammuthszerű, furfangos.

Napjainkban kényelmes országút vezet már e hidig az Aranyos partja mentében, a meredek sziklaoldalba vágva és építve; ez út kapuja a bálványként felmeredő sziklacsompó, mit a népmonda Leánykakőnek nevez. Történetünk idejében azonban még csak egy lóháton járható sziklaösvény vezetett végig az Aranyos szorosán Várfalvától Borévig, s minden terhet a lóhátra tett «kerezs»-ben szállítottak ez úton. Egy hosszú bérczfolyosó volt az, változatos szinű sziklatömegekből alkotva, – valóságos ördög útja.

A borévi hidon túl aztán már kezdődik a toroczkói út. Egy útvonal merő vasból készítve. A mi századok óta kikerült vassalak a kohókból, abból van verve egy fekete chaussée az Aranyostól egész a Kőig. S ez út mentében emelkednek Toroczkó kincstárai, a vasbányák, kohók, hámorok, a félévezredes munka tanujelei, a körülöttük félkörben felmagasadó fekete döbörök, a kihányt vassalak halmaza, melyben némelyik hámor úgy el van mélyedve már, hogy a teteje nem látszik ki, csak a kürtőjéből fellövelő láng hirdeti, hogy ott Vulkán legényei dolgoznak. – S a földalatti zuhogás, dübörgés megmondja, hogy nehéz munkát végeznek: a vasat tanítják engedelmeskedni.

A hidnál Barnabás bátya fogadta Blankát és az érkező négy testvért. Kocsikkal jött eléjük, s mikor a menyasszonyt üdvözölte, azt versben cselekvé. El is pirult miatta. Ő magyarázta aztán Blankának azokat a földbe lebujó házfödelek titkait: az ott a Mezőségbánya; ez a Prudentia, ott következik a Washington; ez a Hermány, az a Czibulás Gárgyás, az a nagy csoport ott a Hármas hámor; ezek itt a mi hámoraink és bányáink, mint megannyi lesben ülő sárkánynak, úgy fénylik a szemük! Barnabás bátya poétai hajlamú ember volt, szerette a költői hasonlatokat.

Egyszer aztán a Hármas hámort elérve, az útkanyarodásnál megnyilt a tekintet előtt Toroczkó völgye.

Ehhez már nem kellett szóbeli magyarázat. Blanka önkénytelen bámulattal csapta egymásba két keze ujjait, felsóhajtva: «Istenem! beh szép!»

Egy óriási bércztömeg, fehér, mint a csontkoponya, emelkedik fel meredeken s hosszú, egetemelő sánczfalat képez a völgykatlan előtt, melyet a másik oldalon rengeteg erdőkkel borított hegyláncz zár körül. A kopár szirtfal a «Székelykő», történelmi ősemlék, barlangjaiban a bronzkorszak emlékmaradványaival, tetején az ős székelyvár düledékével, mely Dzsingisz khán fiának hordáival daczolt egykor; a mongol és székely nyilak hegyeit most is felturja még az ekevas: a mongol nyila lándzsás volt, a székelyé szakállas.

De e kopár szirt lábánál, mint egy amphitheatrum páholysorai, mint a Colossæum karzatrétegei emelkednek egymás fölé az emberkéz legszebb remekei: a csinált szántóföldek. Az ember földet csinált a kőből. Lépcsőzetes karzatokra vágta a sziklát, megtörte porrá, keverte kövérítő anyaggal s kényszerítette a követ átalakulni kenyérré. Mint egy óriási etagère, a mit megraknak virágcserepekkel, úgy tünik föl a Székelykő. Négy ötöde meztelen, holdhideg sziklafal; az ötödik egy virágágyakra felosztott kert. Hasonló szépet csak Lombardiában, vagy Toscanában lehet látni. A késő őszi vetés táblái szép zöld keretet képeznek a város körül, mely a völgy katlanát foglalja el, sűrű gyümölcserdők közé rejtett házaival, mik közül magasra emelkedik ki az egyistenvallók tornya, aranyos gombjával; az alkonyi nap bibor sugarai ragyognak róla vissza. S ugyanezen sugarak arany ködöt szőnek az egész csöndes völgy fölé, bezománczozva a házak fölött elterjedő kékes füstfelleget.

«Ez a mi otthonunk», sugá Manassé Blankának.

S az a túlvilági ragyogvány a nő szemében hirdeté a boldogság végtelen tökéletességét, a miben lelke kéjeleg.

Ez volt egész életének ábrándja mindig. Ilyennek képzelte, álmodta, ilyenné szinezte ő ki a paradicsomot. Elzárva, elrejtve a világtól; – boldogság, mely nem beszéltet magáról.

S e boldogság tanujeleivel találkozott e pillanattól fogva szakadatlanul. Annál a szép koronás fűzfákból képzett sétánynál, mely a patak partján vonul végig, lovas legények jöttek üdvözletükre, sajátszerü rókaprém-galléros kaczagányaikban, s a piaczon, hol a hatalmas patak három ágú vizsugárban szökik ki a sziklából, nagy néptömeg fogadta őket, melynek épen akkor adta tudtára Sándor bátya, a népszónok, a Manassé által szerzett békességet a felkelőkkel. Mindenki meg volt azzal elégedve. A szekeret megállították s Manasséhoz tódultak, hogy kezeit csókolják. Blanka kezébe virágcsokrokat erőszakoltak az odacsoportosult leányok. – A férfiak délczegek, a leányok szépek mind.

És viseletük oly sajátságos, a mi sehol a világon nem található másutt. Az csak egy, a világtól elválva élő kis népecskének saját képzeletéből származhatott, a ki kereste a festőit, az eszményi szépet, s csinált magának egy oly divatot, a mit nem lehet utánozni. Hogy miért nem lehet? Azt megtudta Blanka későbbb.

A nép áldása közben hangzott a toronyból a harangszó. Ez már olyan igazi harangozás volt, a milyen Áron bátyának tetszett. «Egy! Egy!» A harang, a hányat kondul, annyiszor megfordul tengelye körül.

S ez üdvözlő kondulások tovább kisérik a kedvesen fogadott vendéget, végig a csinos kőházak sorain, miknek ablakain vastáblák, pitvaraikon vasajtók vannak; egész az ősi házig, a hol az utolsó két honmaradt testvér fogadja őket: Bertók bátya a legöregebb és Anna, Manassé ikernővére.

A két nőt nem kellett egymásnak bemutatni. A találkozás pillanatában egymás keblére borultak s csak azután néztek jól egymás arczába, mikor már azok egymás könyeitől voltak nedvesek.

Blanka meg volt lepetve; de kellemesen. Ő egy fájdalmaktól földúlt arczot vélt találni, a korai csalódás hervasztó emésztődésével, s talált helyette egy életvidám, ragyogó kék szemű, telt, piros arczú, szőke fejecskét, körülhullámozva göndör arany fürtökkel, a kinek még a sirása is olyan, mintha kaczagás volna.

Annán kívül még több asszony is volt a háznál. Rebeka, Bertók felesége: egy magas, nyulánk termetű matróna; szelid, nyugodt tekintetű bibliai alak, és Zsuzsánna, a népszónok tűzről pattant menyecske felesége; aztán még egy csoport apróbb-nagyobb gyerek, leány, a kik mind egyszerre meg akartak ismerkedni Blankával; a kis fiuk hozták neki mutogatni irásaikat; a leánykák dicsekedtek neki a babáikkal, s a kis ölbeli baba kivette a szájából az árpaczukor-darabkát s azzal kinálta meg. S aztán mentül jobban hajtotta róla és szidta a sisera hadait Zsuzsánna, azok annál jobban lármáztak körülötte, mig végre a család legokosabb asszonya: Rebeka bemenekíté őt egy oldalajtón át egy mellékszobácskába, a hol már el volt készítve Blanka számára az utolsó részletig minden új öltözet. Az asszonyi gond kiszámította, hogy a ki azon úton jött Toroczkóra, melyen Blanka, annak legelső szüksége lesz az öltönyváltás. S ezt nem hozhatott magával.

Blanka azon csodálkozott leginkább, hogy minden úgy hozzáillik, mintha testére volna szabva. Rebeka megsúgta neki: Manassé előre megirta, hogy Blanka termete Annáéhoz hasonlít. – Tehát ő most Anna öltönyeit viseli.

És viselte azután az egész ház szeretetét. S az annál a háznál sok volt. Ebben a nagy köztársaságban, melyben senki sem volt elnök, egy törvény volt csak: a szeretet; az volt az alkotmány, a biró, az volt a király. Az osztotta föl a munkát és a jövedelmet; az gondoskodott kinek-kinek a szükségeiről; az örökösíté meg az együtt maradást. Se asszony, se férfi, se gyermek nem czivódott itt egymással soha. Pedig emberek voltak ők is, szeszélyeik, indulataik csak úgy voltak, mint másnak. De a szeretet volt közöttük a törvény. A haragvónak nem volt a ki ellentmondjon, s kibékíté a szeretet.

Ez volt a föltalált paradicsom legdrágább gyümölcse.

II.

Az örömnap szokás szerint nagy áldomással végződött; meg voltak híva a családi lakomára a város notabilitásai: az őscsaládok fejei, kiknek eredetét egy erdélyi tudós a Makkabæusokig vezeti fel, a lelkész, a birák, a tanárok s a nemzetőrség altisztjei. A nagy családi étterem egészen megtelt velük.

Blankának volt mit bámulnia Zsuzsánna néne gazdasszonyi talentumán, kinek azon a feladaton kivül, hogy egy nagy társaságot közmegelégedésre ellásson mindennel, a mi kivánatos, még arra is figyelmének kellett lenni, hogy az asztal vendégeinek minő kényenczkedéseit kell kielégíteni. Mert a hány ember, annyiféleképen szereti az ételt elkészítve látni. Egyik tejszinnel óhajtja a puliszkát, a másik kászuturóval; egyik pörkölve a malaczot és paprikás lében, a másik ropogósra sütve nyárson. Rétesben, bélesben, s a toroczkói «somodi»-ban pedig a hány ember, annyifélét kiván. Tisztelendőnek, biró uramnak saját kedvencz ételeik vannak, a mikről nem szabad megfeledkezni. Az egyik tanár is, tiszteletes Vernezs uram, kivételt képez. – Magában a családban a legöregebb bátya egész háza népével együtt vegetarianus. Azoknak csak növényi eledelt szabad feladni; ők soha hust nem esznek. És a többiek, kik velük egy asztalnál lakomáznak, nem akadnak fel e különösségben; nem boszantják őket kinálgatásaikkal, nem gúnyolódnak velük: ők a mellett egészségesek és meg vannak elégedve.

A tanár azonban nem veszi igénybe a maga részére a gyülekezet tolerantiáját. Vernezs uram hódítani, küzdeni és téríteni akar a maga meggyőződései mellett. Ő a környékbeli vegetarianusok doktora és patriarchája. Csak a csontja meg a bőre; de az eltörhetlen csont és elviselhetlen bőr, a minek semmi sem árt meg. Ő az igazi orthodox vegetarianus! Még a növényfélét is csak nyersen eszi, soha se megfőve, vagy sütve. Az ő osztályrésze a gazdag lakománál vékonyra szelt retek, hosszúra hasgatott murok; élő állattól nem fogad el egyebet, csak a mézet. Kenyerét apró derczepogácsák képezik, minőket gazdasszonyaink kenyérélesztőül szoktak megaszalni a napon. S minthogy épen Áron bátya mellé került az asztalnál, még kötődik vele, kinálgatva őt a nyers sárgarépájával, a mit ez, nemzeti büszkeségből, utál akármi alakban.

Blanka ájtatos kegyelettel figyel e rendkívüliségre; azt hiszi, hogy ez valami vallásos fogadalom. Áron bátya, ki vele szemben ül, észreveszi ezt a gondolatot az arczáról, s nevetve mond neki:

– Azt ne gondold ám valahogy, drága briliántom, hogy a nyers gyökérevés a hitágazatunkhoz tartozik, mert akkor én rég kikeresztelkedtem volna belőle; vagy elmentem volna egy olyan világrészbe, a hol a fán terem a rostélyos.

S hogy hitvallása becsületét megmentse, kapott is a tányérjára egy olyan darab sült hust, mint maga a tányér, a miből a piros lé kiszivárgott, a mint a villát beleszúrta.

– A ki pedig az állat vérét megkóstolja, mondá a tanár, az az embervérre is rászomjazik.

– Már pedig a tanár úr lakomáiról szoktak a vendégek véres szájjal hazajönni, vágott neki vissza Áron bátya.

S minthogy e fölött az egész asztal népe nevetett, Áron bátya megmagyarázta a czélzás értelmét Blankának. Vernezs tiszteletes úrnak keresztneve is van: Lajosnak híják; a nevenapját ő is meg szokta tartani; a vendégeinek olyankor felhord mindent, a mi csak jó és drága: nyers murkot, burgonyát, zöld mandulát, borsót s végül egy tál jó érett paradicsomalmát. A ki ebből eszik, bizony véres lesz tőle a szája.

A tanár úr ezt is komolyan vette.

– Csak egy évig laknék ön a növények országában, soha sem kivánkoznék onnan többé vissza.

– Hiszen én is szeretem a növényt – a sült mellé, mondá Áron bátya, kezébe fogva egyet azon szárastul föltett zöld hagymák közül, a mik különösen az ő számára voltak rendeltetve.

– És tudja-e ön, szólt a tanár, hogy azon hagyma, mely ez évszakban már ritkaság s egyedül az ön kedveért termesztetik, egyike a legritkább növényeknek, a mik egy botanikus érdekeltségét felkölthetik: ez az «allium obliquum», a mi egész Európában nem jön elő másutt vadon, mint a tordai hasadékban. Bölcsője az Euphrat vidéke. Valószinűleg Carus Cæsar legiói hozták onnan magukkal, azok honosították meg Salinopolis vidékén.

Áron bátya bekapta a hagymát.

– Né! bizonyára mondom, valóságos perzsiai íze vagyon neki. Mintha csak ahajt szakították volna Semiramis kertjéből. Kóstold meg rózsaszálom, milyen fölséges.

Ez a kinálás Blankának szólt.

Csak akkora kis hagyma volt az, mint a legkisebb mogyoró.

És mégis, mikor Blanka mosolygó ajkaihoz vitte Semiramis és Vasthi királynő kedvenczét, nagy, beszélő szemeivel Manasséra tekinte félre.

S csak hárman értették meg e tekintetet: ő, Manassé és Áron bátya.

Mert Semiramis és Vasthi királynők óta mind a mai napig mindig a Salamon pecsétje volt a női ajkon a hagyma.

Vasthi királynő azzal veszté el koronáját, hogy férje, Ahasvér király hivására azt izente neki vissza: «ma hagymát ettem».

– «Mi ketten» ne féljünk tőle, szólt ravaszul hunyorogva Áron. Én élhetek vele holtig, te pedig tizenegy hétig.

Blanka elértette azt. A Székelykő völgyében a vőlegény és menyasszony az eljegyzés idején át végtől végig az utolsó napig tanulják egymást – tisztelni. Az első csókot az esküvő után váltják.

Anna segélyére akart sietni Blankának: most már ő is elértette a példálózást.

– Áron bá! Az nem lesz olyan hosszú idő.

– Nézd, a kedves galambocska, hogy akarja tanítani a vén baglyot: merre kelljen botorkázni a sötétben? Hát számláljunk, édes mézem. Holnap bejelentjük az esperesnek, hogy Blanka hugunk egyházközségünkbe akar átlépni; a törvény azt rendeli, hogy két hét mulva újra meg kell jelennie ugyanott s ismételni elébbi elhatározását. Ez két hét. Aztán jön hat hét a válóperre. Egy krajczárral sem adják alább. Ez már nyolcz. Aztán még a háromszori kihirdetés. Tizenegy. Bizony hetvenhét napig lesz te neked éjjeli, nappali társad a mi kedves virágszálunk.

Mire Blanka és Anna szerelmesen megölelték egymást.

Blanka nem is lett rossz kedvű.

– És én még öt napot adok hozzá.

– Hogy hogy?

– Úgy, hogy én nem megyek holnap mindjárt az esperes úrhoz, hanem megvárom előbb a vasárnapot; elmegyek a ti egyházatokba, végig hallgatom a szertartást s csak azután nyilatkoztatom ki, hogy híve akarok lenni e gyülekezetnek.

Áron csak elbámult ezen az okos beszéden. Sehogy sem illett az arra az ártatlan, semmi bölcseségre nem formáltatott ajkakra, a mik azt elmondták.

– Hallja ezt, nagytiszteletű úr! szólt oda az esperesnek. A mi oltári szentségünk nem akar egyik templomból a másikba átköltözni, a míg meg nem tudja, hogy ott mi lakik? Bizonyosan nagyon megrémítgethették szegénykét, a kik le akarták beszélni. Hogy mi kis gyermekek vérét használjuk az áldozathoz? Hogy a Bafomet bálványt térdepeljük körül? Hogy a Jézus Krisztusnak, a mi szerelmes urunknak viaszkból épített alakját gombostűkkel szurkáljuk szive táján?

– Eredj, nagy bolond vagy Áron! csattant fel erre Anna, s meghajítá bátyját egy kis galambkával. (Szokása volt asztal fölött kenyérgalacsinokból apró madárkákat alkotni remeklő ügyes ujjakkal, és futó nyulacskákat, egérkéket. Egy ilyen plasztikus alakot hajított Áron felé.)

– Senki sem szólt mi rólunk Blankának semmi rosszat, mondá Anna; de Manassé bizonyára megmondá neki, mikor a kezét megkérte, hogy a mi egyházunk nem átjáró ház találkozni akaró szivek számára; nem asylum más vallás elitéltjeinek. Ismerje meg elébb az Istent és az embert, kivel e ház megtelik: azután kérjen benne magának helyet.

Blanka elbámulva tekinte Annára.

– De hát hogy tudod te ezt, hogy Manassé hozzám így szólt? Egyedül voltunk; sík tenger közepén; száz meg száz mérföldre innen. Se madár, se felhő nem járt fölöttünk, hogy elhozhatta volna hozzád, a mit Manassé beszélt.

– Hát nem tudod, hogy nekünk kettőnknek van egy lelkünk? mondá Anna, s aztán kezét az asztalon átnyujtva Manassénak, sokáig néztek egymás szemébe, azzal a mondhatlan gyönyörérzettel, a miben egy kétfelé osztott lélek kéjeleg, midőn saját felével ismét összetalálkozik.

A nagytiszteletű úr kenetteljes áldomása ismét helyreüté a derült hangulatot; költői virágokat s bibliai forgácsokat használt hozzá; – igen szép toaszt volt.

Mire az áldomások egész sorozata következett, vigak és lelkesültek, egyszerűek és felczikornyázottak; és egyetlen egy hang el nem árulta az egész asztal fölött, hogy a mai nap ünnepélye több, mint egy vidám eljegyzési lakoma: – ez egy komoly népünnep, a Toroczkó és a dakoromán felkelők közötti békekötés áldomása. Mindenki tudta, hogy az egyetlen vendég előtt ezt el kell titkolni, – a míg lehet.

III.

– Tehát nyolczvankét napig leszek a te éjjeli-nappali társad! szólt Blanka, Annát szivéhez ölelve, midőn késő éjjel kis hálószobájukban egyedül maradtak.

Úgy örült annak a gondolatnak, mint egy gyermek.

S a hogy a gyermek szokta, első dolga volt annak a kis szobának, mely új otthona lett és lesz sokáig, minden titkaival megismerkedni.

Megismerkedett a könyvekkel, a mik Anna asztalán sorba voltak rakva. Az rá nézve mind érdekes ujdonság volt. (Ő előtte oly gondosan eltitkolták eddig, hogy van magyar irodalom a világon.) Azután a himzeteket kutatta föl. Azután Anna kanári madarával ismerkedett meg, mely a lámpavilágra egyszerre elkezdett énekelni. Majd meg előkutatta valahonnan társnéja rajzmappáját. Anna igen szépen rajzolt, aquarelljei remekek voltak. Hogyne? neki mindent kell tudni, a mit Manassé tud, hiszen egy lelkük van. A szoba falai is mind az ő rajzaival vannak tele, igen egyszerű fekete rámákban. Oh mi kedveseknek találja azokat Blanka! Nem győzi őket végignézni. Hiába unszolja Anna a lefekvésre; késő már az éj! Azt mondja, nem álmos. Mindent meg akar látni előbb.

Egyszer aztán visszadöbben. A lélekzete eláll. Egy kis tojásdad, gömbölyü rámában pillantott meg egy képet, melynek látása vérét megfagyasztja. Egy szép, eszményi férfiarcz. Az ecset, mely azt lefesté, szeretet melegéről tanuskodik. Élethűség és eszményítés találkozik benne. A szemek ragyognak, az arcz büszkén mosolyog, az egész tekintet csábít. Ez Vajdár Benjámin képe.

Sírbolti rém nem ijesztheté meg Blankát jobban, mint ez a kép.

Hát még e rejtett paradicsomba is be tudott az jutni, hogy ott is üldözze őt!

Anna észrevette Blanka arczán az önkénytelen indulatkifejezést, s mikor annak zavart tekintetével találkozott, mélyen felsóhajtott:

– Manassé szólt neked ő felőle?

– Én ismerem őt jól; szólt Blanka, s nem birta idegeiről eltiltani a borzadály végigreszketését.

A leány két összetett kezébe szorítva Blanka kezét, könyörgött neki oly gyöngéd, oly búbánattelt hangon:

– Oh kérlek, ha valami rosszat tudsz felőle, ne mondd el azt nekem!

– Te most is szereted őt? kérdé Blanka, szánalommal és megrettenéssel.

Anna ágya szélére roskadt, s két kezét térdei közé szorítá. Szép, göndör fürtei, mint a gyászfűz ágai a síremléket, takarták el arczát.

– Ő engem megölt. Ő sok olyant tett, a mit férfinak, becsületes embernek nem szabad tenni; és én még sem tudom gyűlölni. «Tegnap még szerettelek, holnap már gyűlölni foglak!» Lehet azt mondani, lehet azt megtenni; de nem lehet azt – érzeni.

– Szegény Annám! suttogá Blanka, s eltakarta arczát e kép elől, mint a ki fájós szemét őrzi a szúró lámpafénytől.

– Én tudom, hogy ő becstelen! szólt titkos suttogás hangján Anna. Asszonyok vannak itt, kik mindent elmondanak. Azt hiszik, meggyógyítanak vele. Mit ér az? A ki igazán beteg, nem lehet azt rábeszéléssel meggyógyítani. Hányan voltak már, a kik vártak egy messze elutazott alakra. Vártak rá, míg az körülutazza a földet, a világot, s várták, hogy a ki az egyik égsark felé elment, a másik felől majd visszajön. És azalatt nem szüntek meg szeretni.

– Ha csak a földgömb feküdne köztetek! súgá Blanka.

– Igaz! mondá Anna, arczát a tenyerébe nyugtatva. A földgömb nem olyan véghetetlen, mint egy bűbájos arcz, mely két szív közé áll. Azt nehezebb körülvitorlázni, mint a világot. Az hosszabb út, mint a tengerészeké.

– S ha csak egy bűbájos arcz állna köztetek, rebegé Blanka, leülve Anna mellé, s annak a fejét keblére vonva.

– Azt is tudom. Az egész világ áll közöttünk. Az ég és a pokol. A becsület, hit, hazaszeretet minden törvénye szakít el egymástól minket. Én nem mehetek oda, a hova ő. De ő jöhet oda, a hol én vagyok.

– Te azt hiszed?

– Mint az egy Istent! szólt fellángoló szemekkel Anna. Nem. Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet, hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyűlölve, eltaszítva, ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, a kit senki se szeret többé: fog találni egy szivet, a ki soha se szünt meg őt szeretni; s a kinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, a miket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, a miket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem!

S e szónál a leány alakja felmagasodott és arcza ragyogott.

Egy angyal, a ki egy ördögöt szeret!

– Lásd, szólt Blankának, a képre mutatva, mely most is immortelle-koszorúval volt körülfonva. Ez a kép itt szobámban (akarata ellen), tanuvallomást tesz mindennap arról, hogy a mi családunkban mily végtelen nagy a szeretet. Testvéreim mind gyűlölik őt, és mégis, mert tudják, hogy én még most is szeretem, nem dobják e képet a tűzbe, a pocsolyába: itt hagyják szobámban. Nem bántanak meg azzal, hogy egy más alakot hozzanak elém, a ki nálánál jobb, hogy őt elfeledtessék velem. Tudják, hogy mennyire szeretem, s kimélik azt, a mit más meg sem ért. Oh, kérlek, ha neked is van okod őt gyűlölni, tűrd el az ittlétét, a hogy a többiek eltűrik és ne lásd meg!

És Blanka most még jobban gyűlölte azt az embert. Eszébe jutott a szép Cyrene s összehasonlítást tett a két alak között. Hogy amaz maradhatott a győztes!

– De lásd: én sem vagyok háládatlan irántatok, szólt mosolygó arczczal Anna. Nem lát engem senki kisírt szemmel; nem keverem senki jókedvébe sóhajtozásimat. Derült vagyok, érdekel minden, a mi körülöttem történik. Arczom sem ijeszt meg senkit panaszt tevő halványságával. Nézd, milyen piros vagyok: akár csak te magad.

S Blankát a tükör elé vonva, odaszorítá arczát annak az arczához, s aztán vitatkoztak egymással, hogy melyikük pirosabb?

– Pedig te boldog vagy. És boldog fogsz lenni! mondá a leány. Manassé paradicsommá teszi rád nézve a földet. Oh, ha te őt egyszer úgy megismered, egész a szive fenekéig, a hogy én ismerem.

Blanka nem állhatta meg, hogy gyöngén el ne nevesse magát. A nővér jobban akarja ismerni testvérét, mint ő: a szerető!

Anna pedig elkomolyult.

– Tán nem hiszed? Láttad őt már haragudni? Ellenféllel szemközt állni?

– Láttam.

– S mit tett akkor?

– Homlokán két égő folt támadt olyankor.

– Az, az! És tovább?

– Szemei kigyulladtak, arcza kővé látszott meredni; melle küzdött a rajta fekvő rémmel, míg lassan ő lett a győztes; arczvonásai kiderültek, elmosolyodott s aztán hideg vérrel szólt tovább.

– Akkor nem láttad még az igazi szenvedély arczát nála, a hogy én láttam őt, mikor az őt megbántott erős férfit félkézzel felkapta övénél fogva s úgy vágta a lábaihoz, hogy egész atyafiságának kellett összefutni, hogy őt fölszedje a földről. Mikor haragjában szól, megrettent vele egy sokaságot, s minden fegyver úgy otthon van kezében, hogy meg nem mérkőzhetik vele senki. Ugy-e, ilyennek te nem ismerted őt még?

– Nem; szólt Blanka elámulva.

– És lásd, mikor a gyász megesett házunkon, a mi menyasszonyi koszorumra az özvegyi fátyolt akasztá, egész családunkban nagy felháborodás támadt. Bátyáim esküdtek, hogy megölik azt az embert, a hol összetalálkoznak vele. Csak Manassé hallgatott. A többieket nem kisérlém megengesztelni. Tudtam, hogy haragjuk őszinte ugyan, s ha megsértőjüket kézrekaphatnák, annak rossz vége lenne. De ők nem mennek utána a világba, hogy őt keressék. Toroczkói embernek már Erdélyből kimenni is: külföldi út; Bécsbe, Rómába erővel sem hagyja az magát vinni. Hanem Manassé bizonyosan találkozni fog vele; egy városban laknak, egy világkörben élnek, utaik keresztezik egymást. És ő hallgat. Őt vettem elő. Szobájába mentem; még rajtam volt a menyasszonyi ruhám. Manassé útra készült; épen egy pár pisztolyt akart eltenni tokjába. Az egyik pisztoly a kezében volt. Én odamentem hozzá, vállára borultam s azt mondtam neki: «Manassé, lelkem! Fogadd meg nekem, hogy nem ölöd meg azt az embert; nem pusztítod el nyomorultul! Mert az énnekem fájna.» Manassé rám nézett, úgy, a hogy te mondod: lángoló szemekkel; homlokán az a két vörös folt kigyulladt, arcza olyanná lett, mint egy márványszobor, s a míg melle zihálva küzdött a rajta fekvő dæmonnal, az alatt annak a pisztolynak a csöve, a mit kezében tartott, e szörnyű önküzdelem közben rettentő öklei között meghajlott, mint egy viaszgyertya, és úgy maradt. Én bámultam és kaczagtam, «lásd, nem is lőhetnél vele többet! Isten és önmagad álltok mellettem: ne öld meg, ne pusztítsd el». És akkor megölelt, megcsókolt, s aztán öklét feltartott hüvelykujjával égnek emelve, mondá: «Fogadom neked, hogy nem ölöm meg, nem pusztítom el őt, mivel hogy az a te szivednek fájna!»

Mennyire felmagasodott Blanka lelkében e vallomás alatt Manassé alakja! Eddig csak felét látta annak. Az ikertestvér lelke volt a kiegészítő rész. Eddig csak bámulat tárgya volt előtte az önuralom, melylyel Manassé a boszúállást elutasítá magától; azt hitte, rideg, vallásos dogma annak a kútfeje: most aztán megtudta, hogy a mi azt az elátkozott embert védelmezi, a mi azt, mint az Iliász és a Niebelungen hőseit sérthetlenné teszi, az egy szeretni soha meg nem szünő szívnek örök varázslata; egy sóhaj, egy néma imádság burkolja körül az átkozott dæmont, a mit kard, golyó keresztül nem járhat. Manassé a szerető nővérnek adott fogadalmat emelte hitágazattá.

Most már imádta őt az asszony.

IV.

Blanka boldogsága Utopiáját találta fel az Annával megosztott kis szobácskában.

Nem is gondolunk arra, minő kincs két rokonszenves nő egymásra nézve.

Szeretőt találni: mindennapi dolog; de testvért találni: a sors kegyenczei számára tartogatott szerencse.

A ki előtt egy nő, szivének legrejtettebb titkait elmondhatja, s a ki azt megérti: azokat az ezerféle apró bajait a női szívnek, a miknek felfogásához még a legodaadóbb férfikedélyben is hiányzik az érzék; azokat a nevezetes gondokat, a mik a férfira nézve bohó semmiségek, de miket egy másik nő teljes értékükben méltányolni tud. Aztán a leghívebb, a legszeretőbb férfi is nem ismer egyenjoguságot: ha meghallgatja is a szeretett nő panaszait, aggodalmait, ha talál is rájuk vigasztalást, de a maga baját viszont nem panaszolja el neki; nem engedi a homlokát elülő felhők titkait kitalálni; búját, keservét tartogatja magának; megcsalt reményeket, megtorolhatlan sértéseket büszke elmondani az ő szerelmese előtt; bezárja a száját s csak magában évődik; – míg a rokonszenves nőszív a vele közlött panaszra a saját panaszával felel, kitárja a maga világát, engedi a testvérlelket egészen beleköltözködni.

Blanka és Anna egész hajnalig nem aludtak el; mindig volt egymásnak mit beszélniök, alig várhatták, hogy a selyemszálakat, a mik éltük eseményeit képezték, úgy keresztül-kasul szőjék egymáson, hogy azokból utoljára egy szétbonthatlan mintarajz alakuljon.

Hogy közleményeikben Manassé és Benjamin volt a két főalak, az természetes. Mindketten megegyeztek végre abban, hogy a ki Benjamint oda fogja kényszeríteni, a hol őt Anna akarja látni, az Manassé leend.

Hanem azért mégis felébredt Blanka, mikor az első napsugár besütött az ablakán s az ódon üvegkarikákon keresztül biborpiros világát odaveté az ő ágyára. Annát is felkölté.

– Nézd, már hajnal van.

– Pihenj még édes; súgá neki Anna; ez még csak az «első hajnal». – A Keresztesmezőn jött még csak fel a nap.

S néhány percz mulva eltünt a biborsugár a falról, s ismét úgy lett, mintha bealkonyult volna. Blanka szempilláit lecsukta az álomtündér.

Jó egy óra mulva aztán Anna ébreszté fel őt.

– Most van nálunk hajnal, kedves.

Akkor villant ki az első lángsugár a Székelykő fölött, s most már Anna vánkosaira sütött az.

Toroczkón kétszer látják a napot felkelni, nem kell e tüneményért Ava Saxa szikla előfokára vándorolni.

A férfiak már nem voltak otthon a háznál, mikor Blanka és Anna hálószobájukból előjöttek. Manasséról azt mondták, hogy a családi birtok ügyeinek rendezésében jár. Annál nagyobb dolga is volt: elrendezni a békeegyezményt szülöttevárosa és a dákoromán fölkelők között.

Reggelizés után a meleg őszi verőfényen kisétált a két fiatal hölgy a kastély parkjába, melynek berendezése műértő kézről tanuskodott. Apró mulatóházak, darázskőből rakott grották, teleültetve havasi virággal, csörgeteg patakok, hattyúktól átszelt halastavak élénkíték az őspagonyt; a remontanrózsák utóvirágai búcsúztak a muló esztendőtől, s százados vadszőlőtő még sárguló lombbal koszoruzta be az óriási tölgyfát, mikor már annak a saját levelei rég lehulltak. S ez a tölgyfa takarja be azt a csendes halmot, hol az apa és anya hamvai nyugszanak. Előtte egy fehér obeliszk áll, azon e szók: «a legjobb szülőknek!» s alatta a kilencz testvér neve. Azt a tölgyfát pedig még a nagyapa kedvencz szajkója ültette. A fecsegő madár mikor gazdáját eltemették, utána ment, s a domboldalba, a hova eltünni látta, egy makkot dugott el a csőrével: abból nőtt a tölgyfa. Minden fának, minden kődarabnak története van itt, s egy-egy mohos szikladarab emléke felvezet az Árpádok és első honfoglalók korszakáig.

Majd a nyáron, a nagy pünkösdi népünnep alkalmával el fogják vezetni Blankát a Székelykő tetejére is, a hol az ősi Székelyvár utolsó sánczfala fönnáll még, a miről annyi hősrege beszél, annyi népmonda dalol még. A magyar nép legrégibb mythoszának bölcsője, oltára ez a völgy, ez a bércz.

Dobszó szakítja félbe a beszélgetést.

A «Kő» felől, porfelleget verve közelít egy harczias csapat. Blanka és Anna a parkot átszelő patak hidjára felállva nézik az előttük elvonulókat.

A toroczkói nemzetőr dandár két szakasza az, mely a megkötött békefrigy után a sziklaszoros oltalmából visszatér. Egyik szakasz hajlott korú férfiakból áll, a másik tizenhat éven aluli ifjakból. A mi e két életkor közé esik, az elment honvédnek. Jól vannak fegyverezve mind: hogy miként látták el magukat szuronyos lőfegyverekkel? az Áron bátya titka. Felvonulásuk példaszerü és a rendes csapatokhoz illő. Az ifjak szakasza az akkori idők harczi indulóját énekli.

Blanka tenyerébe tapsol, azt gondolja, népies mulatság ez.

Pedig ha Manassé közbe nem jön, ma és holnap ez éneklő ifjak egy harmada ott festi vérével a Kő patakának megáradt habjait.

Most aztán az a kis sziklaöböl akár egy bűvös üvegharang alá volna letakarva. A négy égsark felől mindenünnen fognak felé tódulni a pokoltól szabadon eresztett szörnyetegek. Ezt bűvkör veszi körül, nem törhetnek át rajta. Szétmállanak, köddé válnak, mikor határát érintik.

Az alatt a sziklasziget boldog védenczének elég ideje marad uj hazáját megismerni.

Mindenütt együtt járnak Annával s az minden háznál otthon van. A holdsziget városkája sajátszerű kis telep ezen a világon.

Magára hagyatva; körülvéve elhanyagolt, messze visszaesett idegen népfajtól, mely faviskókban lakik, rongyban jár, sötétségben lát; – e kis darab föld egy önmagából született kultura telepe.

Minden saját teremtménye, mint Japánnak, Chinának, vagy az Inkák birodalmának.

Rendes város, a melyben nincs se prókátor, se orvos. S a pört mégis eligazítják s a nyavalyát mégis meggyógyítják. Boltja nincs, de azért mindent megtalálni benne, a mi az élet kényelmére szükséges. Ismeri a pompát, a fényüzést: de azt mind maga állítja elő; a határán túl nem kér senkitől semmit. Szeret jól élni, vigadni: de egyetlen csapszéke nincsen! az idegen számára vendégfogadó minden ház; az ottlakó pedig mit keresne a korcsmában?

Azt mondják, hogy lakói valaha (ötszáz év előtt) németek voltak, eisenwürzeli települők; de most a legtisztább, a leghibátlanabb magyar nyelvet beszélik.

S a kis maroknyi népnek tanodái vannak, mikben philosophiát és költészetet oktatnak. Külön osztályuk van a mechanikai és technikai tanulmányokra. Leánynöveldéjük legrégibb az országban.

Blanka elbámult, mikor meglátogatta a szegény nép gazdagságát. Mert az gazdagság.

Alacsony házikó a gymnasium és növelde. Valahány angol utazó ott járt, mind belecsapta még a homlokát a bejárat alacsony szemöldökfájába. Mert valamennyit figyelmeztették bár előre a bemenetkor, hogy vigyázzon az ajtóra: azt őseik háromszáz év előtt apró emberek számára építették; de a mint odabenn az egyszerű parasztfiukat a classicusokból felelni s a parasztleányokat zongorázni hallotta, bámulatában mind elfeledte a fejét kijövetkor aláhuzni.

Szerencsére Blanka nem nőtt olyan magasnak.

S a kis sziklaváros nem éri be azzal, hogy a maga gyermekeit nevelje, még idegeneknek is menedéket tár fel. Szegény székely fiuk messze földről vándorolnak Toroczkóra s ott adnak nekik ingyen kenyeret és tudományt.

S hogy mulatsága se hiányozzék a kis szigettanyának, még azon a héten szombat este, azok az emberek, a kik egész héten át dolgoztak, ellenség előtt álltak, Blanka tiszteletére nagyszerű hangversenyt rendeztek ott abban a tanodaházban, hogy arra a herczegi úrhölgy azt mondá, hogy olyan szépet nem hallott életében.

– Látod, mond Anna, ez a mi Scala-szinházunk!

V.

Blanka egészen új életmódot talált maga előtt: teljes ellentétét az eddiginek.

A Cagliari-palotában egyedül, elhagyottan élt, a világtól számkivetetten; környezete zsoldért hizelkedő, alattomban ellene áskálódó, kémkedő, renyhe had. Egyedüli látogatója a csábító szép kisértet, a vetélytársnő, a bűbájos dæmon; hálótársnője a zengő szoborkép; künn a társaságban cselszövény, hazug barátság, álszenteskedés, hizelgő irigység, s áldozatai fölött kaczagó boszúvágy. – A templomban bársonyba öltözött hölgyek, kik az imakönyvbe nézve suttognak egymáshoz forró szerelmi kalandokra s jéghideg politikai merényletekre kiadott jelszavakat: míg fenn a chorusban magasztos hangok éneklik Palestrina himnuszait, s azalatt a reducik a pápák síremlékeihez köszörülik orgyilkaik pengéjét.

Itt pedig egy közös házban lakó testvércsalád, melynek minden tagja munkában tölti el a napot s jól megszolgált kenyerét a közös asztalra felhordja. Minden öröm és gond közös mindenkivel. Az új családtag pedig kegyencze mindenkinek, a kinek az első belépése óta a ház küszöbén kedvét keresi a ház apraja és nagyja. Még dolgot is találnak a számára: tudják, hogy neki ez is öröm lesz. Az első naptól kezdve úgy szeretett volna segíteni mindenkinek: a konyhán sütni, főzni, a kertben a konyhanövényeket télire elrakni; a majorházban a baromfiakat etetni; odabenn a gyermekek számára ruhát szabni, varrni; – de ezt mind nem engedték neki. Ehhez vannak mások, a kik jobban értenek. Találtak aztán ki a számára valamit, a mi egészen neki való volt. A családi számvivőséget. Kapott egy nagy könyvet, a mibe az ő feladata volt följegyezni a napi kiadásokat, a mosásba adott fehérneműt, a cselédek előlegezéseit, az apró bevételeket és a többi. Valami prózai lélek számára végtelenül unalmas feladat; de egy költői kedélynek valódi mulatság. Az annak olyan, mint a szárazföld a tenger istennőinek. Az egymás alá rakott számok: a sorok rímei s az egész teletölt oldal, végén a «summá»-val (ha jól kiüt) a legsikerültebb poéma! (Mikor én mulatni akarok, akkor én számadást csinálok.)

Következett aztán (a munkanapok végén) az Úrnak napja, a vasárnap.

A mi után Blanka oly régen óhajtozott.

Egy ünnep abban a házban, a melyről Manassé azt mondta, hogy az nem átjáró ház találkozót tartó szerelmesek számára.

Vajjon milyen lehet az ő templomuk? milyenek az ő szertartásaik?

A ki Rómából jön, ugyan mire lehet az még kiváncsi templom dolgában? Találhat-e az még a toroczkói völgykatlanban valami újat?

Találhat.

Egyszerű fehérre meszelt négy fal, sima boltozattal. Két karzat a két végében, közepén a szószék, az előtt az Úr asztala.

Férfiak és nők, legények és leányok mind külön ajtókon jönnek be az Úrnak szentelt házba. Legelébb az ifju legények. Azok elfoglalják a karzatokat, az orgona karzatát a tanulók. Azután belépnek a családos férfiak életkor rende szerint. A legelső padsor szemben a szószékkel az előljáróké, a nép elnevezése szerint a «nagy fejüeké».

A szószék melletti baloldali padsorokat a város tekintélyes családjai foglalják el. A legelső pad magával az Adorján-családdal teli van: egy másik a Zsakókkal, harmadik a Boslákkal, kiknek neveit, mint alapítókét, az iskolák aranykönyvei tartják megörökítve.

Blanka most látja a toroczkóiakat először ünnepi öltözeteikben. Hétköznap durva munkásöltöny van rajtuk, a férfiakon a ködmen, az asszonyokon a «muszuly».

Valami sajátságos, sehol másutt fel nem található viselet a toroczkói, csupán egy város népe számára kigondolva: valami vegyüléke a németnek és magyarnak.

Fekete, báránybőrrel prémezett dolmányok a férfiaknál, ezüst foglalatú carniol és amethyszt-gombsorokkal, miknek nyitott eleje közül kilátszik a finom bőrmellény, arra tarka czikornyák hímezve selyemmel, aranyfonállal; a derekat tenyérnyi széles piros bőröv szorítja át, szines szironynyal gyönyörűn kivarrva, s a délczeg öltözet fölé van vetve panyókául a sujtásokban gazdag kaczagány, magasra fölálló rókaprémgallérral, azt hatalmas ezüstcsattok tartják összekapcsolva a mellen: két oldalt hat sor ezüst boglár.

Ez a nép fényűző! Jól teszi! Saját tenyere izzadt értte, a miben pompázik.

A mint a férfiak helyet foglaltak, jönnek a házas nők.

Páris minden divatja nevetséges erőködés ahhoz a fantáziához, a mivel e földműves nép asszonyainak jelmezei dicsekesznek. A menyecskék islógos ingpatyolatja, a csipkék, hímzetek, fodrozatok remek összeállítása, az eszményi vállfüzők, zsinórövek, a prémes palástok, a redőgazdag fersingek, a classicus ránczvetésű gereznák, a selyem előkötények: kimeríthetlen változatait mutatják föl az asszonyi szép izlésnek, a mit tökélyre emel a fekete csipke-főkötő, festői hajlásokban átkötött fehér fátyolkendőjével.

Mikor a nők helyeiken ülnek, akkor jönnek be végre a negyedik, hátulsó ajtón a hajadon leányok, egyszerre, párosával, s két oldalt a nők háta mögött foglalnak helyet. Utoljára jönnek a gyermekek. Gyönyörű phalanx! Murillo és Bernini angyalai: csakhogy elevenen.

Ez a toroczkói templom pompája!

Róma templomainak falai ragyognak a művész remekétől, de népe rongyos és szurtos. A toroczkói imaház falai meztelenek, de népének arcza ragyog a boldogságtól: az aranyat, a selymet, a dicsekedő pompát nem a szent szobrok, hanem az emberek viselik.

Az volt a Canova, az volt a Michel Angelo, a ki ezt a kődarabot kifaragta ilyen szobornak!

Egy durva, idomtalan kődarabot, mit a vaksors Ázsiából, vagy a finn pusztákról, vagy ki tudja honnan, szeszélyében ide hajított. Az «ember» boldogsága, a nép pompája az Isten házának legnagyobb dicsősége!

Az egyszerű ének után a lelkész föllép a szószékbe s beszél a gyülekezetnek – nem a csodákról, nem a mysteriumokról, hanem arról, a mit mindenki megért: hazaszeretetről; embereknek egymás iránti kötelességeiről, a munka áldásairól, Isten végtelen irgalmáról, a jótetteknek önmagukban föltalált jutalmáról.

Imájában megemlíti Jézust, mint Istennek szerelmes fiát, embereknek követendő mintaképét.

És nem tagadja meg az üdvöt és paradicsomot azoktól, a kik más úton, más csillagok vezetése mellett indultak azt fölkeresni.

Azután hazabocsátja a gyülekezetet.

Legelébb eltávoznak az egyház vénei, a férfiak, akkor felkerekednek a házasnők, s azok mögött akkor egyszerre előtünnek Toroczkó drága kincsei: az eddig rejtve volt hajadonok.

Hat hosszú padsort töltenek meg egymás végtében.

Mintha a «szépek könyvei», az almanachok sorbaszedett czím-arczképei elevenültek volna meg, úgy tünik elő száznál több eszményi arcz és alak egy csoportban.

Viseletük harmonikus egysége a fehérnek. Fehér irhabőr ujjatlan mente, fehér, kézcsuklóig érő bő patyolat ingujj, fehér, sűrűránczos fersing, s az arcz körülkötve fehér fátyolkendővel. S az arczok ábrándképei a szépségnek, gyöngédek a színben, nemesek a vonásokban, változatosak a kifejezésben, csak a szűz szemérmetességben hasonlók egymáshoz, mintha mind egy családhoz tartoznának.

Hanem a hosszu hófehér sorban aztán feltünik egy-egy fényalak. Egy leány, a ki már menyasszony. Társnői fellegalakja között ezeregyéjszakai tündér. Viganójának bíborpiros kösnyői; aranynyal-ezüsttel gazdagon kihímzett vállfűzője, aranynyal áttört piros zsinóröve; a vállait, nyakát, keblét elfedő széles gazdag csipkék, az övébe feltűzött, hosszan lecsüggő színes selyemkendő, a felhajtott orrú piros szattyáncsizmák, a kézcsuklóit szorító gyöngyhímezett kösöntyük a népviselet remekét tüntetnék föl; de a homlokára tett párta még ezen is túlemeli azt, a tenyérnyi széles arany paszománt, mint egy korona fogja körül a ragyogó tekintetű főt, körüllebegve vállig leomló tarka szalagoktól, a mik közül büszkén kiválik az aranyvirágoktól rezgő mátkabokréta: a menyasszony büszkesége.

Blanka nem állhatta meg, hogy egy ilyen szép menyasszonyt templom után oda ne csaljon magához, apróra megbámulni araköntösének ragyogó pompáját.

Mind igazi arany s igazi drágaság az.

És a mit az rejt: a szív is olyan arany és olyan drága.

Blanka azt látta, hogy itt százan vannak, a kik versenyeznek vele szépségben és szívjóságban. Jó szerencse, hogy még sem vetélytársak.

– Honnan veszi ez a nép ezt a pompát? kérdé Annától, bámulattól elragadottan.

– Saját munkája ez mind.

– A csipkét, hímzésgazdagságot értem; ezt maga készíti: de hol veszi ezt a rózsával és liliommal kevert arczszínt! e gyöngéd modort, e szelid, finom hajlékonyságot?

– A toroczkói férfi nem engedi asszonyát, leányát durva munkába elegyedni; nem küldi a mezőre dolgozni. Kiméli és őrzi a napsugártól. A nő csak házi munkát végez.

E szóban van a civilisatio ideálja kifejezve.

– De ha a toroczkói férfiak asszonyaik, leányaik finom szépségét nem engedik a napsugártól elbarnulni, ha selyemben, csipkében, aranyhímzett patyolatban járatják őket, ha növeldéket, tanodákat tudnak fentartani, micsoda mesebeli tündér kölcsönöz nekik erre elég gazdagságot? ezt kérdé Blanka Annától.

– Annak a tündérnek neve: a munka. Toroczkón, az Úr napjait kivéve, nincs pihenő nap. Mikor a természet téli álmát aluszsza, akkor a toroczkói férfiak lemennek a föld alá, ott folytatják a munkát. Azok a füstokádó fekete sánczok az út hosszában az ő kincstáraik: a vasbányák, a kohók. Több mint félezred év óta hordják fel a vasat a bányákból s az messze földön hirhedett legjobb vas. És minő fáradsággal termelik és készítik azt el! Egyszerű, öneszükből feltalált gépeiket egyedül a patak hajtja, a legtöbb munkát emberkéz végzi, századokról-századokra pihenés nélkül. Ez az ő kincshordó tündérük. Nyáron át nehéz fáradsággal mívelik a sziklába vágott szántóföldeiket, s ha rossz időjárás, jégeső, fagy elpusztít mindent, a mit a föld fölött talált, megmarad a mi a föld alatt van: a vas, s a mi az arany kalászban elveszett, visszaadja a vas. Ez mindig egyformán terem, annak mindig van ára. Toroczkónak vasba van vésve a multja, vasra van építve a jövendője.

– És én azt hiszem, hogy az a vas benne van itt a légben, a vízben, a növényben és az emberek szivében, lelkében is.

– Úgy van! felelt rá Anna büszkén.

Az ünnepélyes ájtatosság után Blanka felkérte Bertók és Áron bátyáit, hogy menjenek el vele tanukul a lelkészhez. Ott kijelenté áttérési szándékát. Tudtára lett adva, hogy két heti időt szabott a törvény elhatározása meggondolására. Ha változatlan marad az, jelenjen meg ott ismét.

– Még két hét! sóhajtott fel Blanka. S aztán még hat hét a válóperig!

Áron meghallotta azt a sóhajtást.

– Én abból tudnék lealkudni valamit, ha nagyon szorítanók.

– Hogyan?

– A törvény azt rendeli, hogy annak, a ki válópert indít, vagy itt kell lakni Erdélyben, vagy pedig itteni birtokosnak kell lennie. Ha tehát itteni birtokos lennél, akkor nem kellene tovább várnunk, mint míg a consistorium összeül, s kimondja, hogy a római curia által hozott itéletet érvényesnek találja az elválásra nézve: az újra összekelésre aztán nem kell engedély.

– Hát mit kellene tennünk?

– Valami kis viskót kellene megvásárolnod itt Toroczkón.

– De én nem tudom, hogy van-e nekem pénzem?

– Hogyne volna.

– Manassé mondta?

Áron meg volt akadva. Azt nem felelhette, hogy Manassé «mondta», mert ez hazugság lett volna: az igazat sem árulhatta el, hogy mit látott és olvasott Manassé tárczájában? mert akkor minden egyébről föl kellett volna világosítani Blankát; tehát igazi székely óvatossággal azt felelte e kérdésre, hogy «mondódott».

Ennek aztán Blanka nagyon örült.

– Volna annyi pénzem, hogy megvehetnék rajta egy vasbányát?

– Micsoda? Te egy vasbányát akarsz venni? Te drága kincs.

– Igen. Manassénak hozományul. Ő azt mondta, hogy új pályát akar kezdeni: bányász lesz.

– Tehát veszünk egy vasbányát; azt a te nevedre kereszteljük s az akkor mindjárt gyémántbánya lesz.

A vétel még az nap megtörtént. Egyikét a városhoz legközelebb eső tárnáknak elkeresztelték Blanka nevére, s kocsikon kimentek azt átvenni.

Maga Blanka is leszállt az aknába, új birtokát a föld alatt megtekinteni.

Egész gyermek lett az örömtől.

Pedig biz a vasbánya nem valami költői képzelmet felmelegítő látvány.

Estére az áldomását is megülték a birtokbavételnek. Mert az egy Istent hivők és az angol puritánusok között az a nagy különbség van, hogy a míg ezeknél a vasárnap a zárkózottság rideg napja, addig amazoknál az öröm és vígasság határideje. Akkor a leányiskola termeit kiürítik, átalakítják tánczteremmé, czigányt hozatnak s hajadonok, menyecskék és ifjak esti harangszóig tánczolnak ártatlan jókedvvel. Korcsma, tivornyaház e városban nincsen. A mulatság a falu véneinek gyönyörködő szemlélete mellett folyt le.

Az Adorján-házban is mulatság volt tehát ezen a napon. A bányavásár áldomását ülték. Áron bátyának is nagy kedve csucsorodott, hogy lehetett tréfálni vele.

– Ma nem lehetne tőlem olyat kérni, a mit meg ne tennék.

Blanka és Anna szaván fogták szegényt.

Régóta suttogtak egymással titokban valamit, a mi a szemjárásból s a félbeszakított beszédekből itélve, nyilván Áron bátya ellen tervezett cselszövény volt.

Csaknem egyszerre szólalt meg mind a kettő.

– Áron bátya! szavadon fogunk.

– Meg kell tenned, a mire kérünk.

Most már Áron megszeppent. Igazi székely volt, a ki tudja, hogy az igéret: adósság, s azért jó azzal takarékosan bánni.

– No – de csak egyet kérjetek, mert többet nem igértem.

A két hölgy egyik a másikat nézegette, hogy szóljon.

– No már tudom, hogy miben mesterkedtek? Látom arról a te fitos orrocskádról, Anikó hugocskám, hogy mi bolondra akarsz rávenni? Azt akarod, hogy tánczoljam el az igaz székely tánczot!

Az pedig egy igen furcsa táncz, arra a nótára, hogy: «Az én csizmám disznóbűr!» Hires jó kedvének kell lenni a székelynek, hogy azt valakinek bemutassa; mert az nagyon tréfás táncz. Komoly annak, a ki járja, de a ki nézi, mindig kaczag rajta.

– Hamis a zuzád! Már el akarod velem járatni! Pedig megmondám, hogy nem tánczolom el, míg lakadalom nem lesz a háznál. Csitt, te leány! Szólj te asszony! Inkább a te kivánságod teljesüljön.

Blanka bátorságot vett magának a biztatást fölhasználni.

– Hát épen az én lakadalmamra akartunk valamit kérni.

– Mit hozzak rá gyémántom? Elhozzam a kolozsvári Salamon bandáját? hozassak csimpolyást?

– Csak azt szeretném, ha együtt lenne akkor az egész családunk.

– Hisz az meglesz.

– Dávid is?

– Az is itt lesz. Urlóbot kérünk neki három napra.

– Hát akkor az, a mire mi ketten kérünk tégedet: hogy – hívd meg a lakadalmamra Zenóbiát is.

Az öreg székely azt gondolta, hogy ez elől az orozva tett megtámadás elől legjobb menedék lesz a futásban. Megfordult s megszaladt.

De a két asszonycseléd elfogta s nem ereszté ki a keze közül. Exequálták rajta az igéretet.

Akkor aztán elkezdett alkudni.

– Inkább eltánczolom az igaz székely tánczot.

– Nem! Nem!

– Inkább elhozom a Salamon bandáját Kolozsvárról.

– Nem kell! Nem kell!

– Inkább elmegyek a püspökhöz, elhozom a dispensatiót a számodra, s két héttel megrövidítem a várakozási időt.

Blanka aztán olyan szépen kérte.

– De mikor, látod, azt már nekem meg is igérted.

– Nagy bolondság volt tőlem! De még nagyobb tőled, hogy rá emlékezel. Hiszen ha igértem, hát meg vagyok fogva. De látod, Salométól sem volt szép, hogy apjától, Heródestől, Keresztelő János fejét kérte ajándékba.

– De hisz én nem kérem tőled senkinek a fejét.

– Mit tudod te azt?

– Oh tedd meg a kedvemért.

Áron bátya megfenyegette keményen a görcsös mutatóujjával Anikó hugát. Könnyű volt kitalálnia, hogy az beszélte el Blankának Dávid és Zenóbia szerelmi idylljét: aztán meg azt is, hogy ebben a családban Áron bátya a «tribunus plebis»; ő gyakorolja a «vetót», s a melyik testvérének a házasságába bele nem egyezik, annak nehéz állapotja van. Ezt kell meghódítani.

– De rögtön velünk kell jönnöd a szobánkba. Ki tudja, mikor kapunk megint ilyen jó kedvedben. Mi már megirtuk a meghivást.

– Már előre megirtátok?

– Mind a ketten egy levélben.

– Meghívtátok Zenóbiát?

– Igen.

– Akkor az apját is meg kellett hivnotok, Cipriánt.

– Természetes.

– Természetes. Biz az nagyon természetes. Hát már most én mit csináljak?

– Jer és ird alá te is a levelünket.

– Este van. Nem látok.

– Hozunk pápaszemet.

– Akkor hát inkább látok.

S a két ifju hölgy addig nem ereszté el Áron bátya karjait, míg át nem ment velük közös szobácskájukba. Ott alája tolták a himzett tabourettet, kezébe adták az irótollat, meglineázták előtte a helyet a papiron, a hová a nevét kell pingálnia, s széles vállára fektették két felől a fejecskéiket, mindaddig, a míg a levelet aláirta.

Megtörtént. A toll utolsó vonása olyan tintakartácsot fecskendett maga körül, hogy az tökéletesen kifejezte Áron bátya érzelmeit ebben a pillanatban.

– El sem olvastad, mit irtál alá! enyelgett vele Blanka. Hátha halálitélet volt?

Áron ránézett szörnyű komoly arczczal, s széles tenyerét rátéve a levélre, szomorúan mondá:

– Minden bizonynyal az volt.

Aztán megcsókolta Blanka kezét s azt mondá neki:

– Nagy bolondságot csináltam mai nap. De hát a te kedvedért még azt is megteszem, gyémántom.

Azután gúnyoros nevetéssel fordult Anna hugához, hozzája intézve a szót.

– Tehát Manassé menyegzőjén poharat koczczintunk egymással, én és Ciprián! – A zalathnai napok után!

Anna fehér lett, mint a fal.

Blanka arcza örömtől ragyogott.

Anna már tudta, hogy mit jelent – a zalathnai napok története?

De Blankának még nem beszélt róla senki.

Hadd örüljön még!

VI.

Mik voltak azok a zalathnai napok? Egy névtelen történet, minőket földdel betakarni szeretünk, s a kizöldült pázsitot nem bolygatjuk fölöttük. Azt mondjuk: a végzet keze volt; annak méltóztatott egyszer az «embert» mint elemi csapást mutatni be a világnak. Árvíz, jégeső, tűzokádók lávája emberalakban.

Hogy Toroczkó új vendége előtt titokban lehetett azt tartani, a mi hozzá oly közel történik, annak igen egyszerű magyarázata van. Nem voltak hirlapok. Kolozsvárott a sajtó megszüntette működését, s Magyarország felől nem volt postajárás.

Olyan idők voltak.

Hanem ha távolabb elmegyünk a szinhelytől, majd ott megtudunk belőle valamit.

Caldariva marquisnő ez idő szerint Bécsben időzik.

E nő jellemének megértésére el kell némely előzményt mondanunk.

Férje Caldariva marquis valóságos nápolyi főnemes volt. Keze által a szép Cyrenéből valóságos marquisnő lett. S a nápolyi udvarnál ez elég czím volt az elfogadtatásra. Igaz, hogy Caldariva Rozina ellen nem is lehetett akkor semmi olyan vádat felhozni, mely előtte a magasabb társaságok bejáratait elzárja.

Mikor a marquist az a baleset érte, melyet már említettünk, a gyászos özvegy Rómába költözött. Ott ismerkedett meg Cagliari herczeggel, a kinek azután később bizalmas barátnéjává lett.

Még Rómában nem érezte a viszonyok semmi közvetlen hatását az életben. Diplomaták és főpapok csak úgy látogatták salonjait, mint azelőtt s a vatikáni fejedelem mellett nincs fejedelemnő, a ki scrupulosus legyen megválogatni a hölgyeket, a kik előtt nyitva vagy zárva kell lenni a «boscaretto»-nak.

Hanem a mint Cagliari herczeg felköltözött Bécsbe s a szép marquisnő is egyidejüleg a fővárosba tette át székhelyét, nagyhamar tapasztalá, hogy az ottani magas regiókban sokkal hidegebb a levegő, mint az olasz kapitálékban.

Caldariva marquisnőnek nem volt elég a magas czím, hogy minden ajtó megnyiljék előtte. A bizalmas viszony közte és Cagliari herczeg között olyan volt, mint a pókháló a korona ágain. Azt le kellett onnan tisztítani.

A marquisnő bizonyos volt a felől, hogy a herczeg nem tud az ő bűvköréből menekülni soha többé: azért azt a tanácsot adta neki, hogy házasodjék meg.

Ő maga választotta ki számára, a kit nőül vegyen: a kolostorból csak akkor kikerült Zboróy Blanka grófkisasszonyt.

Tudta előre, hogy ez igen szerencsétlen házasság lesz, s számított rá.

Annyi czélt elért vele, hogy a herczeg megnősülése által a saját hirnevének hiányosságai, úgy a hogy, tatarozva lettek. A külső tisztesség meg volt mentve.

Cagliari herczeg, mint diplomata igen becses személy volt a sorsintéző körökben: közbenjárása által sikerült egy meghivót kieszközölni Rozina számára is egy udvari bálba.

Az akkori bécsi udvari bálok feszes etiquetteje erős ellentétet képezett a nápolyi mulatságok kedélyes fesztelenségével szemközt.

A szép marquisnő elég érzékkel birt észrevenni azt, hogy őt ott lenézik. Ez még nem elég erős szó. Nem látják meg.

A sorba állított szép élő karyatidák mindenfelé fordulnak, csak ő feléje nem.

A feszes rendben fölállított cercle átelleni oldalán megpillantja az ifju Cagliari herczegnőt. Valóságos gyermek még. Mosolyog, köszönget jobbra, balra, hanem mikor átellenesére kerülne a tekintete, – akkor lesüti a szemeit és elkomolyodik, vagy átugorja azt tekintetével.

A marquisnő megjegyzi magának, hogy ez a nő tudja azt a mesterséget, hogyan kell valakit meg nem látni? annyira meg nem látni, hogy vonásaira se emlékezzék, ha valaha összejön vele.

Azután elkezdődik a táncz. A vendégcsoport közül felszinre kerülnek, a kik eddig háttérbe voltak szorítva: a fiatal hadnagyok és cancelláriai fogalmazók, a kiknek feladatuk az ünnepély tánczrendi részét gyakorlativá tenni, a szertartás mestere bemutatja őket a szép élő szobroknak is; azok egyenkint lejtésre kelnek, selyemuszályaik kört seprenek a sima parquetten, – csak a szép Cyreneért nem jön senki. Az egész walzert végig nézi.

Most a zenekar a franczia négyes előjátékát hangoztatja: az ifju urak sietnek foglalkozni, a tánczoszlop alakul; a szép Cyrene megint ott marad, mintha ő volna egyesegyedül márványból.

Ekkor egy festőmintának való szép ifju alak válik ki a tétlen vendégtömegből s a szertartás rendezőjével odavezetteti magát a marquisnőhöz.

«Vajdár Benjámin úr.»

Ohajt abban a szerencsében részesülni, hogy a szép urhölgygyel egy chassée croiséet ellejthessen.

Ez a szerencse megadatik neki.

Ettől a pillanattól fogva rabja volt Vajdár a szép Cyrenének.

A franczia négyes jó suttogási találkozó. A szövevényes csoszogó táncz alatt annyira mentek egymással, hogy a marquisnő felhatalmazta Vajdárt, hogy őt meglátogassa.

Ez ifju az ő reputátióját mentette meg, mert a hivatalos báli tudósító kénytelen lesz a marquisnő nevét is fölemlíteni, midőn a française tánczoszlopának résztvevőit az az utókor számára megörökíti.

Diadalát csak az utolsó táncz-ábra zavarta meg. A «láncz»-ban minden találkozó kezét nyujtja egymásnak sorba, s mikor Cagliari herczegnő találkozott a szép Cyrenével, csak a legyezőjét nyujtá neki, és megint nem nézett rá.

Talán egész öntudatlanul tette. Talán másnak sem adott kezet. Talán nem is tudta, mennyire megsértett akkor egy nőt? Talán azt sem tudta, hogy az egy olasz nő, s az olasz nők között az, a kit a világ a «szép Cyrene» névvel tisztel meg és gúnyol?

Azt pedig, hogy minő átkos ellentéte van ezen nő csillagának az övével, bizonyára ép úgy nem ismerte, mint a hogy nem ismerik az angyalok a hét fő bűnt.

Nem sok időre ez első találkozás után Vajdár Benjámin elhagyta a szerény subalternus állomást az udvari cancelláriánál, hogy Cagliari herczeg magántitkárja legyen.

Azon időkben egy dúsgazdag főúr magántitkárjának állomása a legnevezetesebb közhivatalokkal versenyzett.

Vajdárt kora ifjuságától kezdve üldözte az élvvágy, a gyönyörvadászat, az urhatnámság. Ezeknek a rossz ösztöneinek sok lelkiismeretbeli kérdést alárendelt.

Menyegzője ki volt már tűzve Annával s ő az utolsó napon irta meg, hogy visszalép. Az egész család együtt volt már, vártak reá, s helyette a kegyetlen levél érkezett meg.

Azt nem is tartotta szükségesnek tudatni egykori jótevőivel, hogy egyuttal hitét is megváltoztatta. Ez nagyon természetes volt. Cagliari herczeg nem tarthatott unitarius titkárt.

De átesküdött volna ő már akár phansigarnak is, a mióta annyira elveszté eszét, hogy a főurának mind a feleségébe, mind a barátnéjába belészeressen.

A marquisnő ismerte mind a két őrültségét s táplálta mind a kettőt, kápráztató reményekkel.

Vajdár, mikor valami gyönyörvágyat kellett kielégíteni, nem igen volt scrupulosus annak megszerzésében.

Az úrkodás és bonvivant életmód a fiatal embert odatántorítá, hogy megismerkedjék az uzsorásokkal.

Azok pedig előrevigyázó urak. Tudják, hogy egy fiatal hivatalnoknak, a ki hazulról semmit sem várhat, nem sokat ér az aláirása.

Benjamin nem sokat tusakodott magában a lelkiismeretével, hogy a hozzá legközelebb eső jó barátja nevével adjon a saját magáénak nyomatékot. Utánozta Manassé nevét a váltóján. Hiszen leendő sógora volt és igen jó ember, a ki ha megtudná is, megbocsátana érte; de meg hitte is, hogy az soha sem fog napfényre jönni. Az uzsorás becsületes ember, a kinek a szavában bizni lehet. Ha egyszer az megigérte, hogy a letett váltót senkinek nem fogja mutatni: hát akkor nyugodtan lehet aludni felőle.

Mikor aztán a herczegnél hivatalba lépett s egyszerre nagy pénzelőleget kapott, az első dolga az volt, hogy az uzsoráshoz siessen, azokat a bizonyos váltókat kifizetni.

A pénz férfia megvigasztalá nagyon: nem kell már azokat kifizetni. Neki bizony egy kis pénzzavara volt; szüksége volt a jó papirjait folyóvá tenni: a letett váltókat elvitte ahhoz az úrhoz, a kire utalva voltak, s ez igazi gavallér ember, kifizette azokat első látásra.

Benjámin meg akarta enni az embert dühében!

Az ő hamisított váltóit annak az embernek a kezébe juttatta, kinek a testvérét ő épen az idő alatt oly csúful meggyalázá. Odaadta a nyakára hurkolt kötél végét a legkeserübben megbántott ellenségnek.

Ez ember őt most üldözheti az egész világon keresztül s még csak azzal sem segíthet magán, a mivel férfi férfi ellen szokott föllépni, ha egy lánczot ketté akar szakítani, mely őt akadályozza: még csak meg sem ölheti. Hisz a kihivásra elég annak fölmutatni a hamisított váltókat s nem lehet párbaj.

Manassé pedig kerülte őt e nap óta.

Vajdár megjelenése a Cagliari-palotában nyilt kitörésre hozta a herczegi házastársak közt lappangva izzó ingerültséget; egy délután a herczegnő elhagyta a palotát s egy nevelőintézetbeli barátnéjához menekült Magyarországba. Onnan indítá meg a válópert férje ellen.

A közbejött nagy politikai fordulatok aztán fölforgattak minden eddig létező rendet. A világnak nem volt gondja a herczegek magánéletében előforduló botrányokra, s a főudvarmesterek, a mióta a «tisztelt polgártársak» talpai otthagyták a nyomaikat a fényes parquetten, nem válogattak többé olyan nagyon a marquisnőkben.

A herczeg válópere – még inkább a római események – aztán Rómába szólíták a herczeget, titkárját és barátnéját.

Az a gondolat a marquisnő agyából került ki, hogy megfordítsák az eddigi viszonyt a két nő között, s az elválás után Blankát Vajdárhoz adják nőül, kit a szerelemszomjas herczeg kész volt fiává fogadni – ilyen eredményért.

Hanem aztán önmaga elrontotta megint az egészet. Lehet, hogy Blanka miatt nehezen kivihetőnek találta a cselszövényt. Nyomára jött Blanka vonzalmának Manassé iránt. Most azután más tervet főzött ki. Egészen nagyra nevelni Blanka szivében azt a szenvedélyt s bukott nővé tenni őt általa.

A curia itélete a válóperben a marquisnőre nézve is kényelmetlen lett. A herczegnek nem lehetett újra nősülni, a mig elvált felesége él.

Most már nem volt elég, hogy megalázza, összetörje azt az asszonyt, most már az kellett neki, hogy el is temesse.

Úgy is halott volt már. Annak egy nappal több, vagy kevesebb ezen a világon nem sokat számít már.

És akkor egy csodatevő varázsló rábeszéli ezt a halottat, hogy hagyja el a sírboltot s kezdjen el egy új életet az Isten szabad ege alatt s az bejelenti egész naiv őszinteséggel, hogy ő neki bizony megtetszett ez a szép világ s visszaküldi koporsóját az elvált urának, az özvegyi évdíj aranyaival s a szentszék itéletének papirhamvaival együtt.

Már most mi vár erre az asszonyra?

VII.

A szomorú évben is voltak, a kik mulatni szerettek.

A míg a Tisza partján, a Kárpátok között, az erdélyi havasok völgyeiben folyt a vér, a nagy császárvárosban csak úgy nem maradt el a farsang, mint más esztendőben. S a tánczvigalmak legelsője, a mit a hirlapi fáma előre elhiresztelt, a Caldariva marquisnő tánczestélye volt. Még akkor a gazdag főurak voltak a társadalom tónadói; az egyenlőség korszaka nem tolta helyükbe a – fényüző finánczbárókat.

Az olasz asszony izlése túlfinomitá a megszokott mulatságot. Az ő termeiben nem csak tánczot és pezsgőt talált a vendégsereg; hanem isteneknek való mulatságot is. A kor hirhedett művészei voltak megnyerve az estélyek számára; a hasonlíthatlan Alboni, a hegedüművész Vieuxtemps, kit kétszeresen érdekessé tett az, hogy Budapesten a magyarok, a miért szerződése ellenére a német szinpadon is fellépett, kifütyülték; Elszler Fannynak egy fiatal növendéke (állítólag leánya), ki félévi ragyogás után a művészi pályáról végkép letünt, s a mi legnagyobb zajt ütött azon idő tájon Európában, Kobler automat-szinháza, melynek alakjai minden gépezet nélkül tánczoltak, lejtettek, maig is kitalálhatlan mechanismus bűvészete hatalmával. Ezeket mind egyesíté a Caldariva-palota estélye, melyre a bécsi társaság színe-java hivatalos volt.

A mulatság fényes volt és hevélyes. A házi nő ünnepelt királynője volt a mulatságnak, a kit mindenki tömjénezett.

Csak az volt a kérdés, hogy ki ez a «mindenki?»

Mikor az utolsó vendég is búcsút vett s a zenekar a finale ábrándját hangoztatta, a ház úrnőjét karonfogva vezeté Caldariva herczeg pompás boudoirjába.

– Hogy van ön megelégedve az ünnepélylyel, királynőm? kérdé a herczeg dicsekvő hizelgéssel.

– Sehogy sem, felelt rá a marquisnő, legyezőjét, karpereczeit lehajigálva az asztalra.

– Mi hiányzott belőle?

– Az emberek.

A herczeg elbámult.

– Én azt hittem, hogy az ön termei tele voltak.

– Igen. Majmokkal.

A keztyüt, mely nem akart könnyen lejönni kezéről, lerepesztette, úgy tépte le róla.

– Nem vette ön észre, mondá a marquisnő, hogy egyetlen egy udvarképes alak nem volt a megjelentek között. Még az udvari szinház tagjai is kimentő leveleket küldtek a saját becses személyeik helyett. Épen azok, a kiket akartam itt látni, tündököltek jelen nem létükkel.

– Az udvarnál gyász van. Szépíté a dolgot a herczeg.

– Nálam van a gyász, uram, nálam! mondá a marquisnő indulatosan, s gondatlanul szórta le hajfürtéből a gyöngysorokat, nyakáról a gyémánt rivièret, s hogy corsettejétől hamarább szabadulhasson, ollóval vagdalta szét a füző selyemzsinórt, s aztán a földretaposott bálruha helyett egy bő burnuszt kerített magára. Meddig fog e megaláztatás még tartani?

A herczeg boszúsan vont vállat.

– Én oka nem vagyok.

– Hát ki?

– A római curia, mely megtiltotta megházasodnom.

– Önnek legnagyobb örömére.

– Ön igazságtalan hozzám, Rozina. – Tudja, hogy mennyire szeretem.

A marquisnő ajkait pittyeszté, s lehütő tekintettel nézett a maga bolondjára. Olyan rút szájat tudott csinálni és kiállhatatlan órredőket, mikor boszús volt, hogy az embernek rosszul esett reá nézni.

– Esküszöm önnek, mondá a herczeg, hogy a mely napon elvált nőmnek halálhirét veszem, másnap kihirdettetem eljegyzésünket.

– Ezt tehette volna ön, mielőtt azt a nőt elvette.

– Nem önnek a tanácsára vettem-e el?

– Akkor még nem ismertem az itteni szokásokat. Azt hittem, hogy jobb lesz szabadnak maradnom. Önnek a házában lesz egy hosszantűrő martyr, a kinek a hallgatása elfed minden titkot, s az nekem szabadalmat ád. Nem tudtam, hogy itt még az asszonyok számára is van titkos rendőrség. De hát utoljára is nem tudott ön végkép megszabadulni ettől az asszonytól?

– Én mindent elkövettem, hogy a curia kedvezően itéljen. Követtem önnek a tanácsát, hogy a nőt a kegyelem útjára vezessem. Mi hiusítá meg mindezt? Most ki van ránk mondva az itélet. A meddig ez a nő él, addig sorsunkat el nem fordíthatjuk.

– És meddig fog még ez a nő élni! – kiálta fel szikrázó dühvel a halavány alabástrom alak.

A herczeg hidegen felelt:

– A meddig Istennek tetszik.

A szép Cyrene közel simult hozzá, s fejét vállára téve, halkan sugá fülébe:

– Tudja ön, hol van most az az asszony?

– Nem tudom, szólt a herczeg, arczát félrefordítva, mint a ki nem mond igazat.

– Lássa ön: én nem bocsátom el őt olyan könnyen a szemem elől. Ön otthagyta őt Rómában, jól odalánczolva őt börtönéhez. Feje fölött kifent kések, lába alatt kaszatömlöcz; árulók, orgyilkosok körülötte; lázadás, gyujtogató népharag közepett. Már ott ugattak az ablaka alatt Jezabel kutyái! Én tudtam, hogyan kell ettől az asszonytól megszabadulni.

– Ön remek nő, Rozina.

– Ekkor egy ember, a ki senki – egy pont, egy zérus, közé csap a játéknak s halomra dönt mindent. Igen, mert ez a senki, ez a pont, ez a zérus mégis volt valami, mi több egy herczegnél, egy fejedelemnél: – egész férfi! Ez elvitte magával Rómából azt az asszonyt.

– Szerették egymást.

– Azt gondolom. – A sors másodszor is belevezette őket a kelepczébe, a miben annyi más ember otthagyta az életét. Triesztben három óráig voltak a haditörvényszék és rendőrség hálófonalai között. Ha négy óráig maradtak volna ott, bizonyosan megfogta volna őket a háló. Csak az útleveleiket kellett volna hamarább elolvasni valakinek, hogy megtalálják az okot, a miért az ember a czinterembe vándorol. Azonban, mire ez valakinek az eszébe jutott, akkorra már az az ember, az a semmi, az a férfi! elvitte őt magával. Gyalog mentek a Karst sziklaösvényein keresztül.

– Nagyon szeretik egymást! mondá a herczeg.

– Olyan nagyon szeretik egymást, hogy nem fognak öngyilkosokká lenni, hanem tovább élnek, hogy tovább szerethessék egymást. Eleinte azt hittem, hogy úgy fog végződni a drámájuk, a mint hasonló kedélyű embereknél szokott. Turbékolnak, epedeznek, édelegnek s mikor azt látják, hogy nem lehetnek boldogok, hogy a sors ellen hasztalan küzdenek, akkor egy szép este bezárkóznak egy szobába s reggel mint szép halottakat találják meg őket. Még mást is reméltem. Hisz nem vagyok oly kegyetlen szivű. Azt hittem, el fognak szökni együtt más világrészbe. Onnan majd egyszer a nőnek halálhirét fogjuk venni. Nem lesz igaz: ők álnév alatt elrejtőznek, de nekünk a hivatalos hír elég lesz bizonyítékul. Cagliari herczeg keze felszabadul a rávert bilincsből s akkor aztán válaszolhat arra a kérdésre, hogy vajjon a szép Cyrene több-e rá nézve, mint egy szép játékszer?

– Rozina, esküszöm önnek!

– Fölösleges eskü! Legalább egyidőre az. Ön megkapta Zboróy Blanka levelét?

– Nem kaptam.

– Dehogy nem, a mit még Triesztből irt önnek novemberben.

– Nem jutott el hozzám. Én még a deczemberi havi illetményét elküldtem neki Vajdár által Rómába: ötezer skudit.

– Hahaha! Önnek derék fogadott fia van, mondhatom. Önnek a leveleit utasítás szerint ő szokta fölbontani. Erre az egyre elfeledte önnek a figyelmét fölhívni. Annak aztán megint nem ő lesz az oka, ha a mostani olaszországi állapotok mellett egy ötezer skudis küldemény, mely a czimzettre nem talál, úgy elvész, hogy nyomára nem lehet akadni. – Ez igazán geniális kölyök!

– Kitelik tőle ilyen escroquerie.

– Hanem azért ne veszszen ön vele össze. Nekem vett rajta gyémántokat. A családban maradt a vagyon. Arról a levélről nekem már novemberben tudomásom volt.

– No, és szabad nekem «is» megtudnom, hogy mit írt nekem a herczegnő?

– Azt, hogy lemond az apanageáról, újra férjhez megy, s minthogy ez nem megy templombontás nélkül: áttér a jegyese hitére.

– Ebben az az örvendetes, hogy nekem megmarad a hatvanezer skudim.

– Fi donc! Ha Mayer bankár mondaná ezt! De egy Cagliari herczeg!

– Én ezt a hatvanezer skudit ezentul önnek adom, szólt a herczeg, hizelgőn fonva karját a szép hölgy vállai körül.

– Uram, ne érintse ön a kezemet! szólt az, elhárítva magától az ölelést. Ha volt bátorsága «egy» nőnek azt mondani önnek a szemébe: itt a herczegi koronád, meg az aranyaid: szedd fel! nekem nem kellenek, én akarok egy «egész» embert, a ki nekem uram és királyom! hát akadhat ön még egy második nőre is, a ki ezt szintén megteszi.

– De hát mit kíván? Csináljam én is utána azt, a mit Zboróy Blanka tesz? Legyek önnel együtt protestánssá, hogy aztán mi is megesküdhessünk?

– Bizony, majd azt mondtam rá, hogy tegyen úgy! Úgy hiszem, hogy ha egyszer az «advocatus diaboli» előtt védeni kell a földön elkövetett bűneinket, az ön tréfájára könnyebb mentséget találna, mint a mit én tervezek.

– Ön valami tréfát tervez, Rozina?

– Nem is rosszat. Hogy a szerelmes pár czélt érhessen. Toroczkóra kell haza jutnia. Nyomrul-nyomra kisértem eddig az útjokat. Erdély felé tartanak, annyi bizonyos. Ott a hegyek között van a galambpár fészke, a melyben meg akar huzódni. S azok a körül fekvő erdők most tele vannak kányákkal, héjákkal!

– Ön arra gondol? szólt akadozó szóval a herczeg.

Az öreg roué szerette magát kegyes embernek mutatni, a ki fél az éjszakai rémektől, hisz a babonákban. Nem szerette, ha egy szép hölgy halálról beszél előtte.

– Még most csak gondolok; szólt a szép Cyrene. S lehet, hogy a gondolatom is teljesül. De ha nem úgy lesz, akkor majd tenni is fogok.

Azzal elővette azt a nagy katonai térképet, melyen Erdélynek minden hegye, völgye, még elszórt csárdái is mértani pontossággal vannak följegyezve. Több hely beleszurt gombostűkkel volt megjelölve.

– Itt a völgykatlanban fekszik Toroczkó. Körülötte ezeket a pontokat tartják megszállva a fölkelők. Hallott ön már valamit a viselt dolgaikról?

– Borzasztó meséket.

– Azok nem mesék s borzad tőlük, a kinek gyönge szive van. Én nem. Mit gondol ön, hogy ha egy ilyen borzasztó mesének a szinhelyére tévednének a mi menekültjeink, mi történnék velük?

– Arról álmodni sem szeretek.

– Ott nem védi meg őket az angyali szépség. Azok ott gyorsan itélnek és végrehajtanak.

– Valóban?

– Valóban! Valóban! Ön olyan hangon mondja azt, mintha egészen másutt járnának a gondolatjai. – Meglehet, hogy önnek a felesége már ebben a pillanatban valamelyik kutnak a fenekén fekszik.

– Az rettenetes volna!

– Rettenetes csak az volna, ha igaz lenne s nem volna senki, a ki a tényt be tudja bizonyítani. Erről gondoskodtam én.

– Ön borzasztó nő, Rozina!

– Ne rémüljön el! Én nem tettem semmit. Én csak engedem őket menni a maguk utján. Ha elbuknak, nem az én hibám. Én csak arról gondoskodtam, hogy ha balsorsuk utóléri őket, erről bizonyítvány legyen a kezemben. Csak nem tart ön Fredegondának, Lady Macbethnek, Borgia Lucrétiának?

– De hát hogy akar ön adatot szerezni?

– Igen egyszerű úton és módon. Erdélyből minden ily rémeseményről a legrészletesebb tudósításokat küldik meg a hadügyminiszteriumnak.

– Ki küldi azt?

– Olyan hű emberek, a kik a hadviselésnek azt a nemét rosszalják. Azokban a tudósításokban fel vannak sorolva az áldozatul esettek nevei mind! Én e leveleket megkaptam másolatban.

A marquisnő felnyitá pompás, teknönczhéjjal kirakott szekrénykéjét s egy rózsaszín szalaggal átkötött iratcsomagot vett ki belőle.

A herczeg tetteté, hogy összeborzad, mikor azt az asztalkára letette eléje.

– Ne ijedjen meg, herczeg. Nem lehet ez iratokat olvasni. Titkos irásjegyekkel vannak fogalmazva.

De a herczeg mégis fölkelt az asztaltól, mintha egy sírboltot nyitottak volna ki előtte, s annak a kisértetei emelkednének ki eléje.

A szép Cyrene vette észre a hatást, s most már úgy tett vele, mint az állatszelidítő a meghunyászított oroszlánjával, mikor a nyers hust szájához veri s korbácsot ad neki helyette.

A marquisnő felnyitott egy iratot s nevetve olvasott fel belőle egy pár sort. Az természetesen úgy hangzott, mintha sanscrit nyelven lett volna irva: semmi értelme nem volt. A herczeg fülében mégis úgy hangzott az, mint valami rettenetes varázsmondat.

Aztán csábító mosolylyal dült oda a vállára a szép hölgy, s bársonyujjaival megczirógatva az állát, azt mondá neki:

– Hanem ha egy kellemes éjt akar ön az oldalam mellett eltölteni, ha van önnek vágya egy rendkivüli, nem mindennapi emberek számára fentartott gyönyörben részesülni, akkor szerezze ön meg nekem a hadügyérségtől e levelezések titkos kulcsát. Akkor ketten egymás mellé ülünk. Ön nekem kibetűzi az iratok tartalmát. Gyönyör és borzalom küzdenek egymással. Meglássuk, melyik lesz erősebb? – S ha aztán «egy nevet» talál ön felolvasni előttem, a melyre várok: akkor majd megtudja ön, hogy milyen az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának a lábát csókolja.

A herczegnek a hideg veríték gyöngyözött a homlokán. A hölgy leveté magát a kerevetre, állát tenyerébe fektette és kaczagva ingerkedett.

– Nos, uram, az idő még nem késő; csak éjfél után három óra. Ilyenkor legjobban lehet a hadügyminiszteriumban értekezni valakivel. Kevés ember van jelen. Legjobb óra a bizalmas kérdezősködésre. Én visszavárom önt, ha tetszik visszajönni. Ha alva talál, csak e szót mondja: «erdélyi hirek» s én fölébredek és figyelni fogok. Visszavárom önt. Adieu!

A herczeg sietett tőle menekülni.

S aztán hajtatott, nem a hadügyminiszteriumhoz, hanem a Sperlbe, a hol még akkor tánczoltak a herczegasszonyok, a kiknek csak keresztneveik vannak.

VIII.

A marquisnő a komornájának csengetett.

Különösen fanyalgó kedvében volt. A míg a fiatal leány dolgait végezte úrnője körül, az minden rigolyáját éreztette vele, a mivel csak egy bálból kedvetlenül hazatért asszony rendelkezik.

Mikor a haját kibontotta, minden kis hajmeghuzásra felkiáltott s tenyerei gyorsaságával fenyegetőzött.

A komorna gondolta magában: «ma megint drága napunk lesz: egész reggelig nem hagy lefeküdni, folyvást talál valami parancsolni valót».

Ekkor az óra tizet ütött.

A marquisnő olyan mozdulatot tett, mint a ki meg van lepetve, s az órára tekintett.

A komorna kapott rajta, hogy valaki mást fognak szidni, nem őtet, pedig most megérdemelné, mert a marquisnő gyors mozdulata következtében ugyancsak berántotta a bontó fésűvel a haját. Igyekezett árulkodni a másikra.

– Bolond óra ez! Hármat mutat s tizet üt. Ritkán üt és akkor mindig tízet.

– Hallotta ön már ezt az órát máskor is ütni? kérdé a marquisnő bizalmasra váló érdeklődés hangján.

– Csak az imént is egy órakor éjfél után, hogy a kandallót felszítani bejöttem. Akkor is tizet ütött.

A marquisnőnek bohó kedve támadt egyszerre, nevetett.

– Ez egy nagyon régi óra. Az ütőgépezete elromlott s semmi órás nem tudja megigazítani. Akkor üt, a mikor eszébe jut. Pedig zenemű is van benne, a mi háromféle operából játszik. Menjen oda Fanchette, nyomja meg azt a veres korállgombot az oldalán.

A komorna tette, a mi mondva volt s arra az ódon óra elkezdett egy minden divatból kiment nótát nagy álmosan leőrölni.

A marquisnő erre csupa nyájasság és figyelem lett a komornájához. Azt mondta neki, hogy késő az idő, ő már álmos, most hagyjon mindent szerteszét heverni, s úrnője haját félig felbontva, menjen aludni s holnap délig be ne jőjjön.

«Igazán szeszélyes asszony!» mondá magában a komorna, a mint megcsókolta azt a kezet, melyet az imént a tenyerével megfordítva, most pedig kegyteljesen nyujtának felé, s aztán sietett megfogadni az utasítást.

A marquisnő pedig, a mint egyedül maradt, félig szétbomlott hajfürteit egy kis csipkefőkötő alá szorítva, az órához sietett.

Az egy ügyes antik-utánzat volt, a minőt Velenczében gyárilag készítenek, czifra faragványu álló tokkal, Jean Jouvence modorában. Műértő az első tekintetre kitalálja, hogy nem igazi antik.

A marquisnő egy kis aczélkulcscsal fölnyitá az óraállvány ajtaját s aztán elkezdett nevetni.

Nevetésére másik nevetés felelt s az óraajtón át belépett egy férfialak. Vajdár Benjámin volt. Az antik óra csak egy rejtett bejárat álczája volt! az óraütés a jel, hogy a kit várnak, itt van, s a zenehang a felelet, hogy várják, bejöhet.

A látogató meg akarta csókolni az úrhölgy kezét, az pedig a helyett a kezére ütött negédesen.

– Megjöttél, bolondom.

– Ma már másodszor vagyok itt.

– Olyan sürgetős?

– Megkaptam a levelek kulcsát.

– Ah! – Most egyszerre villogni kezdtek a szép hölgy bágyatag szemei. Ez már kedves szó. Úgy ülj ide mellém, kis szamaram.

Ez a szó egészen átváltoztatá a nőt: minden tagjában nyugtalanság, minden vonásaiban izgalom látszott. Odavezette karöltve Benjámint a kerevethez, mely előtt egy gyöngyház-mozaikkal kirakott asztalra dobva hevertek az említett levelezések s odavonta őt maga mellé.

– Te már készen tartottad az iratokat? kérdé Benjámin.

Rozina hamisan nevetett.

– Jupitert riasztottam el velük az imént. (A herczeget egymás között Jupiternek hívták). Nagyon földi gondolatjai voltak ő istenségének, s olyankor semmi sem téríti vissza olyan gyorsan az égiekhez, mintha a halálról beszélnek előtte. Az is elég neki, hogy tőlem elfusson, ha a fehér köntösömön fekete csipkét lát. Mi lássunk hozzá, mi van a kriptaajtón belül?

A nő szinte lázban volt az izgalomtól, a mint e fárasztó, lassu munka lepergett előtte. A cryptografia kulcsával egyenkint kellett a szavakat kibetűzni. Eleinte oda tette a két kezét Benjámin vállára s úgy leste a kibonyolított szavakat és mondatokat, annak a vállán keresztül nézve. Majd nem találta ezt elég kielégítőnek, akkor odaült vele szemközt, hogy a felolvasó arczvonásairól olvashassa előbb a kitalált szavak értelmét. Odatámasztotta arczát a tenyerébe, úgy bámult az irásfejtő ifju ajkaira. Szemeiben, mint bűvös tűz, ragyogott a lámpa fénye.

S a fölnyitott lap valóban megannyi kriptaajtó volt s a kibetűzött sorokon, mint lépcsőkön szálltak föl belőle a sötét éj kisértetei.

Az első lap szólt a zalathnai vértanukról; a preszákai mező borzalmas jeleneteiről, mikben egy szép, virágzó bányaváros népe lett kiirtva: férfiak, aggok, nők, gyermekek; hatszáznegyven lélek. Mind királyi hivatalnokok, bányatisztek családjai. Csak ketten maradtak élve. Egy anya, ki egy lándzsadöféstől tetszhalottan maradt ott, aztán fölocsudott, a holtak mezején föltalálta kis gyermekét, az is tetszhalott volt, feléleszté a pataknál s elvánszorgott vele az erdőbe, s itt megmenekült. Az okirat elszámlálja az áldozatok neveit.

– Ne olvasd ezt végig! mondá türelmetlenül a marquisnő.

– Borzasztónak találod? A többi is ilyen lesz.

– Nem! Hanem ez még nem érdekel egészen. Mikor ez történt, még akkor «ők» Rómában voltak.

Következett a második levél. Ebben a sárdi rémnapot írják le, egy megmenekült özvegy elbeszélése után.

Azután a borbándi, kisfaludi catastrophák.

Azután a benedeki vérkrónika. Mellékelve mindenütt az áldozatok névsorozata. Egy-egy túlélő mindenütt maradt fönn, véletlenül, csodamódon megmenekülve, hogy legyen a ki a nagy romlást a világnak elbeszélje. Igenből a református lelkészt hagyták élve, azzal a szóval: «eredj és mondd meg a népednek, hogy mit láttál a krakkói lovardában!»

A kisenyedi mészárlásból egy úrnő, a ki kútba ugorva menekült meg, kis gyermekével keblén.

Egy fiatal úrleányt egy csimpolyás mentett meg azzal, hogy testvérének adta ki. Benedeken egy kiirtott földesúri család kisasszonyát szabadítá meg egy jószivű czigánylegény az által, hogy nőül vette.

– Hisz ez valóságos regény! mondá a szép Cyrene.

De még milyen regény! Dumas «ezeregy kisértetén» is túl tesz.

Hanem az egyformaság kezdé untatni. Ásítozott.

– Ezek mind igen régi történetek. Mi történt később?

A közben a kiterített térképen veres zászlós gombostűkkel jelzé a rémhadjárat előrenyomuló strategiai pontjait.

Iszonyú hadjárat! Az elesettek életkora is föl van jegyezve. A férfiak mind negyven éven felül, a gyermekek mind tíz éven alul. Harczra való férfi nincs köztük. Legnagyobb szám a nőké.

S mit vétettek?

Azt, hogy magyarok voltak és urak (vagy németek; de urak.)

S a szép Cyrene (most majd azt irtam: «Európa») azt mondta rá: «sajnálom, de ki tehet róla?» (Hiszen a kik megölték őket – nem voltak törökök!)

«Folytassuk!»

Pedig Benjámin maga is ki volt fáradva a munkában.

Azokat a feldult helységeket ő mind jól ismerte. Igen sok vérrel irott név tulajdonosával jó barátságban volt, házánál mulatott, a háziasszonynak kezét csókolta, kisasszonyával tánczolt.

S azok most – a kút fenekén!

Hisz’ mégis végigfut az embernek a hátán a borzadás, még ha a szép Cyrenével szemközt ül is.

– Fázol tán? Kiszáradt a torkod?

A szép hölgy maga hoz neki egy kristálypohárban villogó zöld chartreuset, s hogy annál édesebb legyen, maga is beletorkoskodik. S aztán oda ül mellé. Talán ha a karját a válla körül fogja fonni, az még jobban fölmelegíti?

Menjünk tovább! Merre veszi futását a jégvihar? merre özönlik a láva, a minek neve «ember»?

Következnek a tudósítások a későbbi időkről.

Nagy-Enyed!

– Azt hiszed, hogy Nagy-Enyed felé mehettek csak Thoroczkóra?

– Okvetlenül arra kellett venniök az útjokat. Ez a kényelmesebb és rövidebb út. Deés és Kolozsvár felől a leghevesebb harczok színhelyén át kellett volna végighatolniok s Kolozsvárott a legrosszabb helyre jutottak volna: ott bizonyosan elfogják őket.

Tehát mi történt Nagy-Enyeden?

Az, hogy egy nagy népes város: a culturának egyik végőre, ki lett törülve hosszú időkre a létezők sorából.

Sírbolti rémek egész tábor számra?

Rémdráma, mely előtt Neró, mint egy bukott komédiás, futhat el a szinpadról; a fölséges nép túltett a fölséges Cæsaron!

S a szép Cyrene ereiben is római vér folyik.

Az Agrippinák és Faustinák vére, a kik a halálordítás közepett letépték fejükről a rózsakoszorút s lehajították a gladiatornak.

Hétszázan menekültek meg az égő városból az erdőkbe. A hogy az éjjeli orvtámadás ágyaikból kiverte, öltözetlenül, mezitláb, fegyvertelenül, januári csikorgó hidegben.

Hova akarnak menekülni?

Legközelebb van nekik Toroczkó.

Tovább! tovább!

Üldözőik rémtábora mindenütt a nyomukban van.

Vajjon megmenekülnek-e előlük?

Vajjon «ők» közöttük vannak-e?

Most egy új tudósítás következik.

Ez azon kezdi, hogy Kolozsvárt visszafoglalta Bem, s egyik alvezére Tordáig nyomult.

A hírlapok nem beszéltek erről. A közönség a hadjárat felől a legtökéletesebb tudatlanságban volt tartva.

Hah!

Itt a kibetűzött név, a mit kerestek: «Adorján».

– Manassé? kérdi mohón a marquisnő.

– Keresztnév nincs mellette.

– Olvasd hát!

– Egy Adorján és négy magyar mágnás, még hét huszárral és husz honvéddel elindultak Tordáról a Nagy-Enyedről menekülőket megszabadítani s Toroczkót megvédni.

– Harminczketten, tízezer ellen! Ne motozkálj a betük között oly lassan! Siess!

– Felvincznél rábukkantak a felkelő táborra, mely a nagyenyedi menekülteket üldözni s Toroczkót megrohanni sietett. A harminczkét ember nem várta be, míg a mögöttük járó főcsapat utánok érkezik, közéjük vágott a fölkelő seregnek.

– Őrjöngők! Tovább! tovább! Mi történt Adorjánnal?

– És szétverték az egész tábort.

– Harminczkét ember egy egész felkelő sereget.

– Igy szól a hivatalos jelentés. A támadók részéről csak egy lovas esett el.

A marquisnő nem akart hinni az irott betüknek.

– Hogyan? Harminczkét ember egy egész felkelő tábort? Az talán csak annak előhada volt.

– Meglehet. A tudósítás tovább szól. Délre megérkezett a gyalogság, két század honvéd és aranyosszéki nemzetőr. Azon az éjszakán hétszáz menekültet, nőt, gyermeket, félig megfagyott alakokat szedtek össze az erdőkből. Azokat szekerekre rakták és hajnalban megindultak velük Torda felé. Vincznél maguk előtt találták teljes hadi rendbe felállítva az egész felkelő sereget. Neki vágtattak s utat törtek maguknak s az egész szekérsornak a hétszáz nyomorulttal, tízezer emberen keresztül.

– S megmenekültek mind?

– A magyarok részéről csak egy huszár esett el. Ellenfeleik szerteszét oszoltak.

– Lehet-e, hogy most ezek megtámadják Toroczkót?

– Ez a sereg, mely Enyed körül táboroz, bajosan. Onnan csak egy szűk sziklaszoroson át lehet bejutni a toroczkói völgybe, a hol még a legrendezettebb hadsereget is agyonverhetik aláhajigált sziklákkal a védelmezők, a kiket meg sem lehet közelíteni. Hanem egy másik felkelő tábor, mely Aranyosszék körül tanyáz, meglepheti őket a Székelykő felől, ha annak a feljáratai nincsenek őrséggel ellátva. Még erről a táborról nem kaptunk tudósítást. Azonban még egy levél van hátra.

– Pihenj meg. Igyál még egy pohár liqueurt. Én hadd szíjjam ki addig a magam mézét e rettenetes méregvirágból. Milyen borzalmas képek! Látni ezeket az útfélen fekvő nőalakokat, ruháik letépve, meztelen fehér keblükön a halálos sebbel. Rettenetes gondolat. De hinni azt, hogy hátha az «ő» szelid madonna-arcza is ott van azok között, a kik véres mintájukat ott hagyták a fehér hóban. Mellette két imádója, a kik csókjára vágynak: a holló és a farkas! Ah mi gyönyörteljes ábránd!

Még is összeborzadt erre a szóra. A nőszív soha sem romlik meg annyira, hogy a rosszat, a mit tesz, meg ne bánja. Azért megteszi.

– Nem! Nem vagyok olyan rossz. Nem kivánom neki ezt a sorsot. De azt igen, hogy mentse meg őt is hódító szépsége. Találjon egy parasztlegényre, ki őt a mészárlásból azzal menti meg, hogy feleségül veszi. Zboróy Blanka grófnő, Cagliari herczegnő egy pakulár felesége. A ki aztán maga könyörög, hogy tegyék az ő nevét is a halottak lajstromába! Akkor aztán hadd éljen, ha el van temetve.

A szép Cyrene annyira meg volt elégedve magával, a miért ily nagylelkű megoldást tudott feltalálni, a miért magát rajta kaphatta egy nemesszívű gondolaton, hogy önteltségében megcsókolá saját hófehér vállát.

– Te még is jó lélek vagy Rozina! mondá magának hizelegve.

Jól kiérdemelt hizelkedés.

– Nos! Kis bolondom. Még egy levél van hátra. Nem vagy még álmos, kis kutyám?

Benjámin egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne legyen e valósággal kis kutyája a szép Cyrenének? A delnő hátravetve magát a kereveten s két felemelt karjára nyugtatva fejét, lustán letapadó szempilláival oly élveteg képet mutatott, hogy a fölött az ember elfeledheté az egész hadjáratot, szörnyeteg mészárszékeivel együtt. Benjámin gondolkozott rajta, hogy ne dobja-e az utolsó levelet az asztal alá?

Küzdött benne a vérszomj és a gyönyör dæmona egymással az elsőbbségért. A vérszomj győzött.

– Lássuk az utolsó levelet is.

Ez a monasteriai főhadiszállásról kelt. Az itt összegyűjtött felkelő tábornak kellett Toroczkót megsemmisíteni.

A legelső sorok olvastára a legnagyobb érdekeltség lepte meg a delnőt.

Adorjánokról volt szó!

Odaült a szék kartámlányára, hogy jobban belelásson a megfejtett iratba s ujjahegyével kisérte a leirt szavakat, míg szőke fürtei, a főkötő alól kiszabadulva, a felolvasó arczát beárnyékolták. Az alabástrom arczon végigvonaglottak az indulatkifejezések csodái.

«Egy Adorján odament a felkelőkhez békét ajánlani. Azt elfogták, meglánczolták.»

«Egy másik Adorján jött utána: kérni a fölkelőktől a békekötést és elfogott testvérét. Azt is a másikhoz lánczolták, nem irgalmaztak.»

«Ekkor jött egy harmadik Adorján. – Manassé.»

– Ah! Végre hát Manassé!

A szép hölgynek összeszorított két fehér fogsora kivillogott felvetett piros ajkai közül, míg szemei kerekre felnyilva lesték a megszülető új sort.

«Olaszországból jött, egy szép hölgyet kisérve, a ki menyasszonya.»

– Megvannak!

«Azon a napon, melyen a magyar seregek Kolozsvárt elhagyták, indultak ők el, a hegyi utakon. Éjjelre Ciprianu házába szálltak meg, a ki a fölkelők egyik főnöke s az Adorján-ház elkeseredett ellensége.»

– Az elfogta őket! sietett a marquisnő a még ki nem betűzött sor talányát megelőzni.

– Nem. «Az megmenté őket s erdei járatlan utakon keresztül Magyar-Peterdig vezetteté.»

– De hát bűvészek azok az emberek? Varázslatuk van?

«A menekülők a tordai hasadék Balyika barlangjában tölték a következő éjt.»

– Hol van az? Mutasd a földabroszon!

– Itt.

– És a Monasteria?

– Az meg itt.

– Hisz itt két ember a könyökével éri el egymást.

– Ugy van. Mintha egy házba szálltak volna, az egyik a földszintre, a másik az emeletbe.

– Tovább, tovább! szólt a delnő, türelmetlenül ütve tenyerével az asztalra.

«Minden útjok el volt zárva a Toroczkóra jutáshoz. Ekkor Adorján Manassé éjjel felment a Monasteriába s megjelent a fölkelők főhadiszállásán.»

– Vakmerő!

«A haditanács már készen volt a támadási tervvel. Volt tízezer fegyveresük. Vártak egy segédcsapatra, mely rendes katonasággal, ágyúkkal ellátva támadja meg más oldalról Toroczkót, azt pedig nem védte több háromszáz nemzetőrnél.»

– Manasséról olvass! És asszonyáról!

«Adorján Manassét megérkezésekor elfogták s bezárták. Két bitófa föl volt már állítva a két testvére számára, reggelre felállították melléjük a harmadikat is.»

– Úgy, úgy! És az asszony? Az asszonyt nem találták meg?

«Reggelre Adorján Manassé rábeszélte a fölkelők vezérét, hogy kössön békét Toroczkóval: maradjanak jó szomszédi frigyben, s őt és testvéreit bocsássák szabadon. A vezér megkötötte a frigyet, pazsurákat adott az Adorján-testvéreknek s Manassé arájának, azok hazajutottak Toroczkóra; a felkelők pedig visszatérek falvaikba.»

A delnő felkapta az egész iratcsomagot s oly dühvel vágta azt le az asztalra, hogy a légcsapástól az argandi lámpa kialudt. S csak a boltozatról lefüggő éji lámpa világítá még be a szobát.

Mint egy felbőszített szép nőtigris, úgy szökött fel helyéről, s végig futott szobáján, meg visszatért, főkötőjét ledobta fejéről, hogy hajfürtei mint arany kigyók omlottak vállaira.

– S mi történt tovább? Mi történik Toroczkón?

– Több tudósításunk nincs.

– Nincsenek ott kémeitek?

– Thoroczkón nincsenek árulók. Egy volt. Azt már magadévá tetted.

– S te nyomorult, nem osztod azt a dühöt, a mi engem képessé tesz arra, hogy pofon üssem magát az ördögöt! – Nem. Nincs többé ördög! Más gyáva csak odáig tudta vinni, hogy istentagadóvá legyen: – én az ördögöt tagadom meg. Kihagyni őket siklani a körmei közül! Hát már most kiben bízzék még az ember?

Benjámin megkisérté enyhültebb kedélyhangulatra bírni a gyönyörűséges szép furiát s kapott tőle a kisérletért egy irgalmatlan nagy pofont.

– Nesze!

– Köszönöm. Ez hát az enyém. Egy négyszem között adott pofonért, ha szép hölgy adja, nem haragszunk. Az egy váltó.

– Még pedig nem hamis.

– «Értéke» egy mennyország!

– Pokolban akarod-e megtalálni a mennyországot? Te hidegvérű reptil! Mikor azokat a jeleneteket olvastad előttem, a mik alatt valamit éreztem Báthory Erzsébet gyönyöréből, a ki ifju leányok vérében fürdött, azt véltem, lángba borulok s megégek azzal együtt, a ki lángkörömbe lép. A kisértetek orgiájába vitt oda képzeletem s gyilkossal s legyilkolttal karöltve jártam a bőszült danse macabret. Nem érezte szivemhez szorított fejed a vad feldobogást? Vége van. Eredj haza s igyál szódavizet! Most jégbálvány vagyok. Ez a hír méreggé változtatott bennem minden életnedvet. Ha megharapnék most valakit, meghalna tőle, mint a csörgő kigyó fogától. Gyűlölet, utálat minden gondolatom. Beteg vagyok. Halálos beteg. A nehézkór előjeleit érzem. Valakin ki kell töltenem boszúmat. Ne óhajts ilyenkor megismerni, mert rettenetes vagyok.

Benjámin mozdulatlanul állt a szép dühöngő előtt. Az kezébe fogta a csengetyűzsinórt.

– Rozina, ön cselédjét akarja híni? – kérdé Benjámin elkedvetlenülten.

A delnő másik kezével közelebb vonta őt magához s erőszakosan elfojtott hangon suttogta fülébe:

– Gondolj rá, hogy van egy ember, a kinek egy kötél van a kezében, a minek a hurokja a te nyakadra van szorítva, s a ki annálfogva tégedet, a mikor neki tetszeni fog, a sárba, a mélységbe leránthat; a ki elől hasztalan emelkedel a legmagasabb polczra, rád talál, lába alá tapos. A ki miatt nem lehetsz boldog soha; kiránt a hitvesed, a gyermeked karjai közül, a mikor legboldogabb, legkevélyebb fogsz lenni. Aztán gondolj rá, hogy van egy asszony, a ki tégedet arczul ütött, nem úgy, mint én: enyelgő kézzel, de halálra sujtó szóval, a ki téged felismert, kikaczagott s a ki utamban áll nekem, mint egy áthidalhatlan mélység, mint egy elolthatatlan tűz. A ki miatt kell éreznem a mérges nyilak legmérgesebbjeit, az emberek gúnymosolygását, a ki miatt börtön rám nézve ez az egész világ, mert azokon az ajtókon nem léphetek be, a miken belül egy más világ van: az én világom. A míg ez az asszony él, addig rám nézve nincsen nappal: csak éjszaka szabad az arczomat megmutatnom. S te az én mosolygásomat akarod látni, a míg ez asszony él?

Vajdár hallgatott.

– Te! Gondolj reá, hogy ez a két ember talán most a lopott boldogsággal mámorig lakozva, egymás álmait őrzi s talán e perczben hizelgő néven szólítja egymást s felel rá gyönyörittas örömmel… Ah! Pokol!

A szép hölgy indulatosan dobbantott lábával.

– Tépni, harapni, körmeimmel hasogatni van kedvem ezen az éjszakán! Mondani olyan sértő szavakat, a miktől a köny kicsorduljon! Ütni olyan sebeket emberek testén-lelkén, a mik be ne gyógyuljanak soha. – Nos, mit tudsz vigasztalásomra mondani, te gyáva? – Meddig él még ez a két ember?

Vajdár néma maradt.

A delnő most változtatta a hangját, az indulat-kifejezést. Mesterkélt ájtatosság hangján kezdett beszélni.

– De hát nem istentelenség-e az, a mit ők cselekesznek? A szentegyház örök törvényeit megszegve! A pápa tilalmát, a szentszék itéletét lábbal taposva. Ők a bűnösök, a kik előlem elbujnak, nem én, a ki őket üldözöm. Ők lázadtak föl az Isten ellen. Ők sértik meg a szentséget, a tiz parancsolatot. A sakramentumot meggyalázzák. A ki őket megöli, csak a boszúálló Isten itéletét hajtja végre.

Vajdár nem szólt rá semmit.

A szép Cyrene látta, hogy ez olyan ember, kire sem az Istennel, sem az ördöggel nem lehet hatni. Ennek csak egy fetishe van, a minek meghódol: – a nő!

A szép Cyrenében abból is volt.

Kezével keblébe nyult s a szétbontott hímzetfodrok bűbájos rejtekéből egy zsinórkán függő aczélkulcsot vont elő.

– Te! súgá Benjáminnak, s egy perczre mosoly derengett arczán. Ez a kulcs azé leend, a ki nekem hírül hozza, hogy az a nő halva van.

Azzal megcsókolta a kis kulcsot, s aztán Vajdár ajkaihoz értette azt, hogy az is csókolja meg.

– Mit szólsz?

Vajdár halkan, csendesen felelt.

– Én csak gondolni szoktam és tenni.

– Tehát a rivederci!

Azzal megrántotta háromszor erőteljesen a csengetyüzsinórt.

Ez világos utasítás volt Benjáminnak, hogy siessen távozni azon az úton, a melyen jött.

Az óraajtó becsukódott, s az óra ismét ütötte a tizet.

A szobaleány rohant be ijedten: fél papucsa a kezében, hálófőkötője a nyakában. Azzal aztán kezdődött a drága mulatság. Minden cselédet felvertek, a kit kéz ügyében kaphattak, megvertek; inasokat, kocsisokat éjnek idején orvosokért kergettek, meghozott gyógyszereket földhöz csaptak; semmi élő teremtésnek nem kegyelmeztek.

A marquisnőnek ez a bál-nap a legszomorúbb napjai közé tartozott.

IX.

Vajdár Benjámin, hogy méltó catastrophával végezze a megkezdett tragédiát – sietett a Sperlbe.

Ott jó ismerőse, a főpinczér közlé vele azon nagybecsű titkot, hogy főnöke is itt van, valamelyik cabinet separéeban soupézik, két rangjához illő úrhölgygyel.

Benjámin benyitott hozzájuk.

– Tudtam bizonyosan, hogy idetévedsz! szólt nevetve a herczeg, a mint őt belépni látta. Nézd, teríttettem is számodra.

A kerek asztalnál volt még egy negyedik számára való ülés.

Abban az évben legújabb párisi divat volt a «fleures animées»: az egyik delnő éjviolának volt öltözve, a másik tulipánnak. Egy gazdag lakoma romjai hevertek az asztalon. A tulipán-marquisnő kezében tele pohár, melyet már az ajkaihoz emelt, de nem tudott kiüríteni a kaczagás miatt.

– Ime egy tékozló fiu, a ki elhitette magával, hogy én az ő apja vagyok! szólt a herczeg, a minden feszély nélkül közéjük települő Benjáminra mutatva.

Ekkor észrevett rajta valamit.

– Te! Neked az egyik pofád vörösebb, mint a másik.

– Igen, féloldali hideglelésem van.

– Féloldali hideglelés! Soha se hallottam ilyennek hírét. Gyógyíttasd magad, fiam!

– Azt teszem; szólt Benjámin, odatartva poharát az éjviola-marquisnő elé, ki azt teletölté pezsgővel.

– Megállj csak! Mielőtt azt a gyógyszert bevennéd, hadd tartsak egy kis orvosi kikérdezést. Van-e még sok pénzed abból az ötezer forintból, a mit a volt feleségem deczemberi havi illetményeül átvettél?

– Épen arról akartam beszélni, szólt Vajdár, a késfokát a túlhabzó pohárra téve. Kérem a januári illetményt, de rögtön.

– Rögtön-e? talán még ma?

– Igen. Még ma.

– S nem volna tudomásod róla, hogy a feleségem még novemberben megirta nekem, hogy más vallásra tér, újra férjhez megy, s az apanageáról a levél keltétől fogva lemond. Nem jutott a te kezedhez az a nekem szóló levél?

Benjámin vállat vont, zavartalanul facsargatva a czitrom nedvét az osztrigára.

– Bizonyos voltam felőle, hogy Cagliari herczeg, a ki minden izében nemes ember és gavallér, azt fogja mondani e levélre, hogy «az nekem mindegy, mit tesz az asszony, de a míg az én nevemet viseli, addig nem szabad besároznia a czipőit a gyalogjárással».

– Bravó. Ezt jól adtad. Tehát már most még ki is házasítsam, ugy-e? Erre kell a januári illetmény?

– Nem erre kell, hanem valami másra.

– Mi az a más?

– Eh, most ne beszéljünk arról; ne rontsuk el vele a mulatságot; majd reggel.

– Én most akarom hallani.

– De vajjon a grófnők akarják-e?

– Marquisnők! Te naplopó. Az a kérdés, hogy érdekes-e?

– Érdekes! de nagyon erős.

– Ah! Piquant! Interessant! Csak ki vele. A marquisnők szokva vannak ahhoz.

A két delnő kiváncsian vonult közelebb. Az éjviola legyezőjét vette kezébe.

– Tehát röviden ez az eset, szólt Benjámin, hogy a szép Blanka herczegnő e perczben halva fekszik.

A herczeg hátrahökkent.

– No, fiu! Az ilyen bolond tréfákat kikérem magamnak. Ismered gyöngeségemet, hogy nem szeretem, ha a halált emlegetik előttem. A hol arról beszélnek, onnan eltávozom.

– Kérdezve volt, s én a kényszerítésnek engedtem. Szivesen elhallgatok.

– De nem! Vondd vissza! Mondd, hogy nem igaz! Csak tréfálni akartál velem.

Vajdár fölállt és meghajtá magát mélyen.

– A tiszteletlenségnek ily fokát az én uram és jóltevőm irányában nem hagyom magamról föltenni.

– No, ülj helyedre, ne bolondozz. Hol fekszik halva?

– Valahol az útfélen, Nagy-Enyed és Felvincz között, elterülve a havon, átszúrva lándzsadöfésektől.

– Hisz ez őrült beszéd.

– Lehet, hogy az, de való. A hadügyminiszteriumhoz hiteles tudósítások érkeztek W–r tábornoktól a mészárlásokról, miket ő rosszal. E tudósításokat én olvastam s szolgálhatok a részleteikkel.

És aztán elmondott nehány eseményt a pokoli hadjáratból, a hogy azt ember ki nem gondolhatná, ha ördög nem sugalja.

A tulipán-marquisnő a háta mögé önté a fölemelt pohár tartalmát s az éjviola egészen beburkolta magát shawljába. A hamis marquisnőknek jobb szivök volt, mint az igazinak.

– S honnan gondolod, hogy Blanka is ez áldozatok közt volt?

– Fel vannak jegyezve a legyilkoltak nevei.

– Ez rettenetes volna.

– Mindenek fölött azonban Cagliari herczegnek az az első teendője, a mivel saját magának tartozik, hogy megölt nejének holttestét fölkerestesse és idehozassa Bécsbe, hogy ravatala saját palotájában legyen fölállítva, s koporsóját onnan vigyék el a családi sírboltba.

A herczeg fölugrott helyéről.

– Ravatal, sírbolt, gyászmenet? Gyönyörű éjszaka ez, mondhatom! S ha ez csak farsangi tréfa tőled…

– Excellenza. Ha ez tréfa volna tőlem, úgy olyan tréfa volna, a miért valaki a magához hasonló ranguval élethalálra megverekszik, az alatta állót pedig korbácscsal kergeti ki a házából. Ha bizonyossá akar felőle lenni: ime odaadom a tudósítások cryptografiai kulcsát: a másolatokat ott találhatja ön ez órában egy olyan helyen, a mely az ön számára mindig hozzájárulható. Győződjék meg saját szemeivel.

– Nem! Nem! Vidd innen a kriptaajtó nyitogató kulcsodat. Én hozzá nem nyulok. Én végig nem betűzöm a megölt emberek neveit. A két kezem olyan hideg lett egyszerre, mint a jég. No ez szép mulatság volt ma! A végét itt hagyom neked.

– A miben nekem nem nagy gyönyörűségem lesz. Még ma akarok indulni Erdélybe. A dologgal sietni kell.

– Tehát csakugyan komolyan akarod?

– Komolyan akarom önnek idehozni Zboróy Blanka herczegnő holttestét. S az most nehéz feladat lesz. Galiczián, Bukovinán keresztül kell kerülnöm Erdély északi határába: ott sírokat feltöretni, száz közül az igazit fölkeresni; ólomkoporsóban, szekéren, vasut nélküli három országon keresztül ideszállíttatni. Ahhoz ember kell, a kinek a szivében vas van.

– Meg egy másik ember, a kinek a zsebében arany van. Most egyelőre átadom a tárczámat, majd utasítani fogom az ismerős bankházat Czernoviczban, hogy nyisson számodra hitelt, előre nem látott esetekre nézve.

A nehéz feladat legnagyobb részét pedig elhallgatta Benjámin az ő fogadott atyja előtt; azt, hogy a hazahozandó szép hulla még most piros arczczal és ragyogó szemekkel látja naponkint kétszer felkelni a napot a toroczkói völgyben s nem is álmodik felőle, hogy készítik számára az ólomkoporsót.

A herczeg már leküzdte magában az első borzalmat. Könnyelmű, élvsóvár ember volt, a ki hamar ki tudott alkudni a balsorssal. Azt hitte, hogy azáltal, ha bőkezüen gondoskodott egykori neje pompás temetéséről, lekenyerezte annak a «maneseit». Képzelmét most az a gondolat hevíté, hogy ha ő most Blanka halálhírével vissza fog menni a szép Cyrenéhez: milyen lesz az a nőoroszlán, a ki az ő meghódítójának lábait csókolja? Ez olympi élvezet lesz az itt hagyott triviális mulatsághoz képest. A mi maradjon Benjáminnak.

Búcsút vett a két istennőtől, s tárczájával együtt átruházta teljhatalmát Vajdárra s aztán hajtatott Caldariva marquisnő palotája elé.

Hintaja nem mehetett be a kapubejárat alá, mert azt már egy szemközt álló fogat tartá elfoglalva.

A kapus felvilágosítá róla, hogy a doktor van itt.

– Ahá! A szokott betegség! mondá magában. Azoknak az asszonyoknak a baja, a kiknek az egész világ «fáj», s minthogy az orvos nem tudja az egész világot olyanná csinálni, a milyenné ők akarják, tehát a baj kínos és gyógyíthatatlan.

Ezúttal azonban azt hitte, hogy ő hozza magával a biztos gyógyszert, a minek hatása csalhatatlan.

Az előszobában meglepte az, hogy a hány szobalánynyal, inassal, komornával találkozott, annak egyik pofája mind pirosabb volt, mint a másik. Epidemia volna tán már e féloldali hideglelés?

A hálószoba szőnyegajtajában szemben jött rá az orvos, meg az orvosságos üveg. Az üveg repült magától az orvos feje felett. Majd a herczeg orrát találta el.

– Mi baj van? Be lehet menni? kérdezé a herczeg.

– Oh igen, felelt az orvos komolyan. Erős vértolulás az agyhártyákra, ideges nevralgia. A beteg oly állapotban van, a midőn az orvosnak is tanácsos mind a két kezén egyszerre tapintani meg az üteret, miután bizonyos nemét a vidtáncznak fejleszti ki, a mi csak a kezeket lepi meg, a miknek ellenállhatlan ideggörcsük van, a hozzájok közeledő arczának tenyereikkel gyors érintkezésbe hozatalára. Bemehet a herczeg. A baj nem veszedelmes; de jól fogja tenni, ha egyszerre mind a két kezét megfogja a betegnek, midőn kezet csókol neki s aztán el nem ereszti, míg közelében marad.

A herczeg úgy tett, a hogy utasítva volt. Beléptekor a szép Cyrene azzal foglalatoskodott, hogy vánkosáról tépte le a hímzett fodrokat. Éjszekrényén már nem volt tárgy, a miből hajító eszközt lehetett volna csinálni. Mikor meglátta a belépőt, egyszerre hátat fordított neki s holtnak tette magát.

A herczeg lábhegyen lépett hozzá. Ismerte a jelszót, mely őt életre fogja támaztani.

– Rozina. Nőm, Blanka meghalt.

E szóra egyszerre visszafordult a fekvő hölgy, s arczán, szemeiben dæmoni öröm világolt, a harag és öröm ellenmondó vonásaiból támadt gyönyörű meduzakép.

Most már lehetett bátorsága a herczegnek a két kicsiny kéz után nyulni s mind a kettőt biztosítva, egyiket a másik után megcsókolni.

– Hol? Mikor? Hogy? kérdezé a hölgy.

– Nagy-Enyeden. Meggyilkolták.

– Eh! őrült beszéd! mondá a marquisnő, s a herczeg vette észre, hogy a kezét szeretné saját rendelkezésére tartani. De nem adta neki vissza.

– A mit ön meg akart tőlem hallani: meghoztam.

– Ki mondta azt önnek?

– Az én kedves fiacskám, az ön kedvenczkéje, Benjámin. Most olvasta a hadügyminiszteriumhoz érkezett tudósításokból. Onnan jött egyenesen hozzám, a jó fiu.

A marquisnőben forrott a méreg.

Ki akarta szabadítani a kezeit erőszakosan; de a herczeg nem bocsátá el.

– Igazat mondok önnek. Szavamat adom rá, hogy úgy van. Pénzt is adtam rá Benjáminnak, hogy rögtön utazzék Erdélybe s a szegény szerencsétlen nő maradványait szállítsa Bécsbe.

– Oh! Bocsássa ön hát el a kezeimet!

– Mit akar ön, kedves Rozina?

– Mit akarok? szólt a nő, s elkékült ajkán tajték kezdett habzani. Hát egy imádságot akarok – mondani – a szerencsétlen asszony – lelki üdveért. – Engedje, hogy a kezeimet imára kulcsoljam!

Már erre a kegyes czélra csakugyan szabadon kellett becsátani a kezeit.

Pácscs!

Abban a pillanatban aztán a herczeg is megtudta, hogy milyen az a féloldali hideglelés!