MÁSODIK RÉSZ. TÖRTÉNET, MELYNEK SOHA SINCSEN VÉGE. (continued 2)

X.

Az arczul ütött alak egy herczeg volt. És egy római. És egy dæmon.

Ez nem az a frivol szerető, ki a bársonykéz arczcsapására azt mondja: «annál jobb! a nő ütése egy váltó; értéke egy mennyország!»

Ha Caldariva marquisnő azt akarta megtudni, hogy milyen az ördög, a kit arczul ütnek, maga előtt láthatta azt. E perczben Jupiter valóban Jupiter volt: az, a kinek láttára a kiváncsi Semele szörnyet halt!

A szép Cyrene ijedtében két felemelt karját keresztbe tette arcza elé.

S a megsértett bálványkép, mély, rezgő hangon (mintha még mindig az ütés vibratiója alatt reszketne) szólt hozzá:

– A mit én mondtam, az úgy van. – Vajdár ez órában indul még Erdélybe s onnan Zboróy Blanka holttestével fog visszatérni (s közben jéghideg kezét a szép hölgy lepletlen vállára tette).

E szóra a hölgy odaveté magát Cagliari nyakába fekhelyéről, szenvedélyesen átölelte azt két karjával s megcsókolta a homlokát s onnan elkezdve aztán végtől-végig csókolta őt, le egész a lábai hegyéig, s ott maradt a lábainál, arczon fekve és térdeit ölelve, zokogott, bocsánatért könyörgött, fuldokolt, vonaglott.

Cagliari felemelte őt s kérte, hogy legyen nyugodt; mert indulatoskodásával még betegebbé fogja magát tenni.

A hölgy arczát vánkosába temeté, hogy sirását erővel elfojtsa.

– Én értem az ön türelmetlenségét, Rozina, szólt hozzá Cagliari halkan. Ön Nápolyban udvarhölgy volt: kegyencze a koronás főknek s itt Bécsben nem akarják önt meglátni. Ez annyi, mint szellemileg halálra itélve lenni, az élők sorából kitörülve lenni. Ön el van telve keserűséggel mindazok iránt, a kiknek kegye önt boldoggá tenné. S a kinek tehetsége is, akarata is van hozzá, hogy önnek azt a boldogságot megszerezze: az nem mozdulhat. Hozzá van lánczolva egy asszonyhoz, a kinek halálbűne az, hogy él. S ön azt hiszi, hogy ez csak ön előtt halálbűne. S hogy engemet csak az ön szenvedése érdekel; azért könnyen veszem azt, s hagyom a sorsot folyni, a hogy neki tetszik. Ha megigéri ön, hogy nem sír többet, hát még mondok önnek valamit.

– Nem sirok.

– Mosolyogjon rám egyszer.

– Megbocsát-e?

– Ha mosolyogni fog – – Ön elragadó szép!

– Megbocsát-e? ismétlé, sima kezével végig czirogatva az imént megütött arczot.

– Azért igen. De hogy saját arczára vörös foltokat szerzett a sirással, nem addig, míg azok el nem múlnak. Ejh, ilyen vörösre sírni a szemeit!

A szép hölgy nevetni kezdett s többé nem voltak a szemei vörösek.

– Már most hallgasson rám nyugodtan, s attól, a mit én önnek el fogok beszélni, meggyógyul ön, mert az erős narcoticum.

Cagliari leült a karszékbe a marquisnővel szemközt.

– Én jobban akarom, mint ön, hogy Zboróy Blanka ravatala körül égjenek a viaszgyertyák a Cagliari-palota czímertermében. Indokaim vannak rá: erősebbek, mint önnek. Az ön indoka csak egy méhecske: döng, míg nem háborgatják a mézszívásban, s csak akkor ereszt fulánkot, ha fölingerelték; az én indokaim viperák. Ön egy nőt el akar veszteni, mert miatta asszonyi büszkesége van megalázva. Erre még az evangeliumban is találni fölmentő szózatot. Még ettől a gondolattól az ön homloka ilyen tengersíma maradhat, mint most. De az én homlokom redőiben a Gaderénok «legiója» lakik. A miről ön még csak álmodik, azt én már régen cselekszem. Hogy Zboróy Blankának vissza kell adni azt, a mi az ő uráé: holttestét, ez az itélet ki van mondva. Négy fal között arczul ütheti egy asszony azt, – a kit szeret.

(A szép Cyrene engesztelő csókkal érinté a herczeg kezét.)

– De hogy arczul üssön egy nő az egész világ szemeláttára egy Cagliari herczeget, hogy a szeme közé csapja a szent szék itéletét, mely őt többé nem tartja fogva, de engemet igen, hogy kitörülje nevemet neve elől s helyébe irja egy székely góbé családnevét s aztán mosolygó arczczal járjon-keljen a világban, megütve ostorral az én haragom fenevadait: az nem fog idyllen végződhetni. Ez a tréfa polgárok között megjárja, de a Ferrarák utódainak asszonyok számára is vannak pokolgépeik. Nem alszik ön el beszédemen?

– Hallgatok és gyönyörködöm! monda a nő s ébrenléte bizonyságául elkezdé egyik hajfürtét Cagliari egyik ujja körül csavargatni.

– De én nem alázom meg magamat azzal, hogy a haragot, a megbántás keserű érzetét is fölvegyem indokaim közé. Hideg vérrel, érzéketlenül bánok el vele: akár egy anatom. Nekem szükségem van arra, hogy ő ne legyen! Asszonyok gyilkolnak gyűlöletből. Nevetséges! Mi, a kik megszoktuk ezerekben játszani: legyen az arany, vagy emberélet, csak nem jövünk felindulásba, ha «egy» aranyról, vagy «egy» emberről van szó. «Le jeu est fait.» Tizezer emberrel be kell tömni egy sánczárkot. Le jeu est fait. Talán az, a ki ki tudta adni a parancsot, hogy Florenczet fel kell gyujtani congrev-röppentyükkel, ingadozni fog, ha el kell rendelni, hogy Zboróy Blanka ravatala körül gyujtsák meg a viaszgyertyákat?

A marquisnő egészen elfeledte, hogy baja van. Szemei ragyogtak.

– Én nekem az a játékom, hogy összeveszítsek egy országot a másikkal, uralkodókat népeikkel, mert az az én világom, életpályám, elementumom. Utamban meg nem állít a tenger. S egy asszonyi könycsepp nagyobb víz akar-e előttem lenni a tengernél? Szép játék ez, és igen nagyban megy! Tudja meg, hogy én iszonytatót vesztettem benne. Engem ez a politikai nagy hazárdjáték már leszállított jövedelmeim egy harmadára. Az előtt évenkint másfél millióval rendelkeztem; most csak féllel. Romagnában elkobozták birtokaimat; Magyarországon felszabadították a parasztjaimat; a zűrzavarban állampapirjaimon roppant összeget vesztettem; az alkotmányos élet kivert rendes sphærámból. Új emberek jöttek, a kik félretolnak s most csak félmillióm van egy évre, másfél helyett. Ha egy nyomorult hivatalnoknak lefoglalják fizetése két harmadát s aztán egy harmadából kell neki megélni, az nem szenved oly kínokat, mint egy úr, a kit másfél millió jövedelemről félmillióra szállítottak alá. Koplalni, mezitlábos porontyoknak kenyeret, tüzelő szenet nem tudni teremteni, nem olyan rettenetes, mint érezni egy nábobnak a decadentiát. – Elvégre is azt, hogy az ember rongyosan járjon, pinczében lakjék, azt meg lehet szokni. De a hanyatlást – soha! Hogy én, a ki eddig az epsomi, longchampsi mezőnyökön hat versenyparipával irattam be, ezentúl csak kettőt küldjek oda, hogy ki eddig olyan társaságban játszottam a piquetet, a hol louisdorban ment pointja, ezentúl keressek olyan kompániát, a hol csak tallérban játszanak? – Hogy a ki eddig egész udvari kisérettel utaztam, ezentúl nagy szerényen egy titkár meg egy komornyik kiséretében járjak, keljek? Hogy a kinek termeiben eddig a világ első hirhedt művészei jelentek meg, ezentúl a bécsi streich-quartett s a karinthi kapu énekesei mulattassák a vendégeimet? Hogy félbehagyjam a fogadalmi templomot, a mit őseim uradalmi székhelyén tizenkét év óta építtetek; vagy megrakjam azt Thorwaldsen művei helyett egy bécsi kőfaragóéval? Hogy a ki eddig minisztereket, főpapokat, tábornokokat köteleztem le magam iránt, most beérjem egy fakó journalista subventionálásával, ki elveimért papiros fegyverrel harczol? Ha meggyűlöltem valakit, hadat vittem az országára, s ha megszerettem valakit, várost csináltam a falujából, s most én se tudjak máshoz nyulni, mint pokolgépecskéhez, gyémántos katulyákhoz? Sőt utoljára még azt mondjam annak a nőnek, kit imádok: «Kedvesem, eddig két palotában laktunk, ezután lakjunk egyben!»

A szép Cyrene felkaczagott; oly képtelenség volt mindezt még csak fel is tenni!

– És a mi mindezek közt a leglehetetlenebb, hogy én a bankáromat, a háznagyomat mind beavassam hanyatlásom titkába, s megkérjem őket, hogy rendezzék ezentúl a háztartásomat egy harmadára, hogy adják el képtáramat, muzeumomat, s gyémántgyűjteményem két harmadát, pótolják másolatokkal, hamis kövekkel a hiányzatot. Nem! Nem! Azt, a mit önnek most elmondok, nem hallotta még tőlem senki, és nem is fogja megtudni senki. Mert én tudok segíteni magamon s nem tűröm az elmerülést! Akárkinek vérébe kerüljön az! Mert higyje el ön nekem, Rozina, hogy az a brigante, a ki az utszorosban a közeledő maillepostra les, s a maga mesterségét nem nevezi máskép, mint «affare d’un colteletto», nem olyan mindenre elszánt ember, mint egy grand seigneur, a kinek az elébbi harmincz millió helyett tizből kell megélni. Ha ezt másnak mondanám, megrettenne tőle: ön egyedül van beojtva a belőlem kisugárzó contagies ellen.

Ez a szó azt az ötletet adta a delnőnek, hogy a mint a herczeg kezén a mutató ujját arany hajának egy tincsével körülszorítva tartá, hirtelen egy arany melltűvel beleszurjon ez ujj hegyébe, s aztán a kigyöngyöző vércseppet ajkával felszívja.

– Hadd menjen át az én szivembe a te véred!

Most azután egészen közel hajolt hozzá a herczeg, hogy suttogva beszélhessen vele.

Az ernyővel letakart éjlámpa sugárbűvköre megvilágítá mind a két főt. A tündérszép női arcz egészen a fölé hajló dæmon-arcz befolyása alatt állt már; annak az indulatkifejezései idomíták az ő arczvonásait, annak a szemei delejezték az ő szemeit, annak az ajkai kényszeríték mosolyra, bámulatra, extasisra az ő ajkait. Egészen hatalmában volt annak az embernek, ki a rombolás, a kártevés vágyában oly vulkáni magasban állt felette! Vulkánhoz, a tűzokádóhoz csak Venus mehetett feleségül. Más nő irtózott volna tőle.

– Most következik az a nő, a kiről beszéltünk. Szólt suttogó hangon a herczeg. Mikor hozzám adták a testvére feleségül, egy szerződést irattak alá velünk, mely szerint ha a házastársak bármelyike elébb meghal, annak a vagyona a túlérőre marad. Ő fiatal volt, én idős. Az előny az ő részükön. A válóper kimenetele nem semmisíté meg a szerződést: azt a felbonthatlan sacramentum őrzi. Ha Zboróy Blanka meghalna, testvérei kénytelenek volnának a birtokát kiadni: a miben az én helyzetem annyival előnyösebb, minthogy az egész család erősen belekeverődött a forradalmi mozgalmakba Magyarországon.

– De hisz az ő birtoka csak egy millió. (Ez védelem volt.)

– Ne higyje ön. Csupán ennyi után fizették neki a testvérek a kamatot; valóságban ötször annyi az.

(Ez sulyosítja a vádat!)

– No de – még én nem vagyok az «uj Pitaval» hőseinek gallériájába felvételre megérve. Én nem keverek «örökségi porocskát». Choiseul-Praslin herczeg sem vagyok. Várhatok türelemmel az én kedvező esélyeimre. Lehet, hogy egy dühös szerető egyszer megöli e makacs asszonyt; lehet, hogy önmaga vet véget szerencsétlen életének. Rómában néha már csak egy hajszálnak kellett volna elszakadni, hogy tragédiájának vége legyen. Egy véletlen, egy ösztönszerű sugallat, hogy egy órával hamarább tünjék el palotájából, mint azt a római nép az éj sötétében megrohanja, – s most – a napi rendre tértünk volna át fölötte. Azonban most egyszerre egy bolond ötlete támadt ez asszonynak. Ő férjhez akar menni. – Jó! – A kettőnk közötti viszonyt ez nem változtatja meg. A római curia itélete felül áll minden törvényen s az nem veszi tudomásul az ő új házasságát. Ha meghal, mint Cagliari herczegnő hal meg. Igen, de a protestáns canonok meg azt követelik, hogy térjen ki a római egyház kebeléből, ha első férjétől elváltnak akar tekintetni. S ha ezt megteszi, akkor elveszti a saját jogát a birtokaira, a mik a hagyományozó végrendelete szerint csak római katholikus utódokat illetnek, s akkor nem csak ő rá nézve, de rám nézve is köddé foszlik szét az egész Zboróy Eldorado.

A nő mindkét karjával magához vonta a herczeg fejét, hogy a fülébe sughassa:

– Meg kell neki halnia, mielőtt másodszor nővé lehetett volna.

– Odáig – egyedül – neki – magának. Szólt, egyenkint megnyomva minden szót a herczeg. Alkudhatik a sors velem. Beérem azzal az eredménynyel, hogy Vajdár meghoz egy ólomkoporsót, a szerencsétlen martyr-halált szenvedett asszony hullájával. Annak herczegi pompával adok végtisztességet s síremléke művészremekül fog állni fogadalmi templomom oltárának jobb oldalán. Halála minden évfordulóján gyászmise lesz teljes pompával a szent István székesegyházban. Gyilkosait üldöztetni fogom, s azokat az előljárókat, kik a balesetet megakadályozhatták volna, földönfutókká teszem.

A szép Cyrene kaczagott, mintha csiklandták volna. Nevetni való tréfa. Mikor az ördög mosdik!

A herczeg maga is elmosolyodott.

– Ez tréfa. Ezen még nevethetünk. De hogy ha megtörténik az, mit arczulütésnek neveznek, akkor olyan katasztrófa fog következni, a mit a krónikákban fognak fölirni vörös betükkel. Hunyd le a szemedet és úgy hallgasd most, a mit mondok, mintha álmodnál… Ha Zboróy Blanka elhagyja ősei hitét,… megesküszik egy új férjjel,… akkor nem elég neki magának meghalni;… hanem meg kell halni annak a férjnek, a ki őt elvette;… meg a papnak, a ki őket összeeskette,… az egész családnak, az utolsó gagyogó gyermekig, mely őt tagjául befogadta;… a násznagyoknak, tanúknak, a kik szertartásán jelen voltak;… az énekes deákoknak, a kik az alkalmi zsolozsmát énekelték;… a násznépnek, a ki a menyegzői lakomán vele egy asztalnál evett és ivott;… meg kell halni az egész népnek, mely az ablakon kinézett, míg a násznép végigvonult, és a ki csak azt mondta róluk: «milyen szép egy pár!»… És meg kell halni annak az egész városnak, mely annak tanuja lesz vala!… Földig kell romboltatni a templomnak, a hol az megtörtént, és a háznak, mely az anyakönyvet őrzi, hogy ne maradjon egy élő, a ki azt mondhassa, hogy látta Zboróy Blankát az egy Istent hivők templomából kilépni! ne maradjon egy papirlap, mely tanuskodjék az ő hitehagyásáról!… Nekem van erre módom… A mit az egyik római nép meg nem tett, majd megteszi a másik római nép!… Traján dédunokái elvégzik az én számadásomat Attila dédunokáival… Nos? Meggyógyítottam-e önt?

A hölgy nem felelt. Elaludt.

A magánál hatalmasabb dæmon igézete alatt zsibbadtan, aléltan menekült az álom világába s ott talán egy ártatlan gyermeknek álmodta magát, a ki pillangót kerget, s ha megfogta, megszánja: elereszti.

A herczeg az elfogadó teremben ismét összetalálkozott a visszatérő orvossal.

– Már jobban van. Elaludt. Mondá neki.

– Bizonyos voltam felőle, szólt az orvos. Az én «laudanum Sydenhamiim» az ilyen bajoknál csalhatatlan.

A herczeg ráhagyta, hogy úgy van.

XI.

A kis holdsziget városkájában ez alatt gondtalanul készültek a közeledő örömnaphoz. S az gyorsabban közeledett, mint kiszámították; a tizenegy hétből hat el lett engedve. A consistorium Blankát szabályszerüen elválasztottnak tekinté Cagliari herczegtől, a római egyházjog házassági akadályait a protestáns canonok el nem ismerik: Blanka abban az órában szabad volt, a melyben az egy Istent vallók községébe átlépett. S ez hat héttel rövidíté meg a várakozást.

A fenmaradt idő épen elég volt arra, hogy Áron bátya a tervezett meglepetést elkészítse a kedvencz számára.

Az ősi udvartelken egy külön álló házikót két szobával, meg egy konyhával rendezett be épen arra a mintára, a hogy a toroczkói gazdák lakásai vannak ellátva, czifrán faragott keményfabutorokkal, körül a falon végigfutó fogasra sorba felaggatott mázos kancsókkal; ősrégi tálassal, miken parasztremek kőedény és czintányér pompázott. Ágynemű, függönyzet, ágymenyezet mind parasztleánykéz hímezte munka; egy boldog, istenáldotta nép fényüzésének teljes tárlata. Még a kakukkos óra is parasztember munkája benne, s az a gyönyörű vaslábakon álló kályha olyan igazi hazai sötétkék porczellán, a milyent csak egy toroczkói bányász házában lehet látni.

Ezeket a szobákat majd csak a menyegző napján fogják Blankának megmutatni, mikor a kérő násznagy befejezte verses feleselését a kiadó násznagygyal. Áron bátya lesz a kérő, Bertók bátya a kiadó násznagy.

Három vasárnappal előre hirdetik már azt az örömnapot. S az első vasárnap már felgyülekezik a vőlegényi házhoz a város fiatalsága. (Gyermekek ezuttal csak: tizenhat éven alul, a többi messze van.) Üdvözletüket átadják: megvendégeltetnek; aztán felállítják a magas szálfát a ház szöglete elé, tetejében a felpántlikázott fagyöngybokorral: a közelgő menyegző hirdetőjét.

Az egész város meg van híva erre a napra. Kell az a három hirdetés köze a sok sütésre-főzésre, mert a milyen hosszú az a pajta, úgy lesz az két sor asztallal, négy sor paddal benépesítve, s vasárnap kezdődik, kedden végződik a mulatság, a dinomdánom.

Csak valami baj ne jőjjön közbe!

A két fiatal hölgy örömét megkétszerezte a készülődés. Blankának úgy tetszett mindaz, a mi itt ő miatta történik. Egész nap majd fölvették a házat dallamos szavukkal.

És ezalatt Áron bátya minden este följárt a Székelykőre s onnan nézegetett szét, mely tájon látszik ismét tűzvörösség az égen? s aztán találgatta magában: ott mostan Borbánd ég; emitt meg Sárd, – amott Magyar-Igen; – ez a nagy vörösség az égen nem lehet más, mint Nagy-Enyed veszedelme.

Reggel pedig beszélt az ifju hölgyeknek a lakodalmi öltözetekről, s ő adta nekik a tanácsot, milyen hímzést készítsenek a «füzőre», hogy varrják ki igazi toroczkói divat szerint a fersing szegélyező kösnyőt.

Dehogy árulta volna el előttük, a mit éjszakánkint látott.

– Vajjon eljönnek-e ők? kérdezé egyszer tőle Blanka.

– «Állunk elébük!» kiálta föl Áron, nagyon is fölemelve az öklét.

Blanka rábámult s aztán elnevette magát.

– Én Dávidra meg Zenóbiára gondoltam.

– Vagy úgy! Áron persze más valakire gondolt.

– Elküldted nekik a meghivónkat?

– Hogyne küldtem volna, brilliántom. De még vőfély által küldtem. Rá is talált mindenik vőfély a meghivottjára. Az egyik hozott nagyobb bizonyságul egy szép selyem kendőt, a másik meg egy pár pisztolyt.

– Pisztolyt?

– Hát kinek mije van, azt ajándékoz. Dávid csak nem adhatott neki selyemkendőt, mert az ott nem terem.

– S azt izenték, hogy eljönnek?

– De azt ám. A leány azt mondta, hogy ha ezer ördög is áll az útjában, mégis eljön a lakodalmad napjára Toroczkóra. A fiu meg azt izente, hogy ha az egy Isten megsegíti, hát akkor semmi sem fogja visszatartani. Ezekkel a szavakkal biz ők! Hát kinek milyen az erkölcse! Kit hogyan neveltek! Hanem hogyha megigérte, mind a kettő itt lesz; mert kemény szivű ember mind a kettő.

Pedig akkor már nehéz volt az igéretet beváltani, hogy valaki – a szomszédból vagy távolból – Toroczkóra el fog menni, lakodalmat ülni.

A menyegzőt megelőző héten «fél tél napját» ünnepelte Toroczkó. Ez az ősi kegyelettől felavatott ünnep még azon korszakból maradt fenn, a mikor egész Toroczkó római katholikus volt. A bányászok védszentjének volt az áldozva, öröm és hálaadás napja. Még most is ünnep minden háznál. Hálaadás annak a bölcs teremtőnek, a ki két hazát adott a maga kegyencz népének: egyet a föld fölött, a másikat a föld alatt, s megengedte, hogy a kik áldásnak tartják a munkát, nem pedig a paradicsomból kiűző átoknak, még a tél jege alatt és az éj sötétjében is folytathassák emberi küldetésüket, a vas emberek, a kik vasból élnek, vasat teremtenek. Még a pénzt is, a mit másutt «aranynak, ezüstnek» neveznek, ők úgy híják, hogy: «vasat! vasat!»

Blanka ezen a népünnepen a toroczkói menyecskék divatjában jelent meg. Fölvette az islóggal kivarrott sípujjas inget, apróra ránczolt kézelőjével, a zöld fersinget a hímzett piros kösnyővel, s a tarka madarakkal kivarrott vállfüzőt; meg a csipkés kötényt. Azzal is legszebb volt valamennyi között. De nem is maradt el a lakodalmáról egy magával jól tehető lélek sem a városból.

Pedig a toroczkói menyegző nem aféle divatos házasság, a hol a mint vőlegény és menyasszony hátat fordíthatott az eskető papnak, vagy jegyzőnek, siet felülni a vasutra s elszaladni a házától, rokonaitól, ismerőseitől; a toroczkói nép, a hogy összetart a munkában, úgy az örömét is szereti megosztani az egész községgel.

Az utolsó kihirdetés vasárnapján ott van az egész jó baráti sereg (egész tábor) a vőlegényi háznál, mely most egyuttal menyasszonyi ház is. De a lakoma most még nem a házasulók gondja. Most a vendégek adnak «búcsúvacsorát» a leendő új párnak; minden vendég magával hozza a sült tyúkot és a rétesalakú somodit. A vőlegény csak a bort adja hozzá. De azt sem ingyen. Minden ember a maga pénzeért iszik s azért meggondolja, hogy mennyi szükséges a jókedve föntartására? Az összegyűlt pénzt aztán odaadják az iskola szükségeire. Semmi se vész itt kárba.

Hétfőn reggel kezdődik aztán az igazi menyegzői ünnepély. Korán reggel már taraczkdurrogások ébresztik föl a várost; lovas ifjonczok nyargalják be az utczákat, a két vőfély trombiták kisérete mellett hordozza végig a mátkatálat, a mit a vőlegény és menyasszony kölcsönösen egymásnak küldenek. S aztán a harangszóra megindul a nászmenet az örömünneplő háztól az Isten házáig: elől az öregek, azután az ifjak, leghátul a nők, középett a vőlegény, mellette két testvére, mint vőfély és a menyasszony két nyoszolyójával: az egyik Anna, a másik Susa néne. Rebeka néne otthon maradt örömanyának.

Az egyházban a tanuló ifjak zsolozsmája fogadja őket, s aztán az egyház embere tart nekik egy olyan beszédet, hogy azt, a míg éltük tart, soha el nem felejtik. Csak azután kérdezi meg tőlük, hogy igazán szeretik-e egymást? Akkor meg is áldja őket az Isten.

Mikor ismét kilépnek a templomból, a leánysereg elhalmozza őket bokrétáival. Télviz idején ablakaik virágkertjét fosztották meg, hogy megmutassák, milyen nagy az ő szeretetük.

S az egyházi szertartással még nincs vége a menyegzőnek. A mi aztán következik, az egy darab népszinmű, a mit a népköltészet muzsája maga szerzett: az ifjak futása a nász házáig a menyasszonyi kalácscsal, a ki legelőbb odaér a fiuk közül, az kapja a menyasszony hímezte selyem nyakkendőt; aztán jön a két násznagy körmönfont verselése a menyasszony fölötti alkudozásban, végre a kérő násznagy marad győztes; de csak úgy, hogy a vőlegény megfogadja, hogy a menyasszonynak «atyja helyett atyja, bátyja helyett bátyja fog lenni, s megőrzi, mint a szeme világát». Erre aztán a fiatal leányok a menyasszonyt veszik körül, szép biztató nótákat énekelnek a fölvidítására, úgy veszik rá, hogy nyujtsa kezét az ő szerelmes vőlegényének. A nyoszolyók aztán bevezetik őt a vőlegény házába; abba a kis udvarlakba, a mit Áron bátya lopva rendezett be az ő számukra. Se Manassé, se Blanka nem tudtak arról semmit. Milyen nagy örömet szerzett nekik vele! Blanka álmai paradicsomában találta magát. S mikor aztán az aranycsipkés főkötőt feltették fejére a nászasszonyok, s kilépett ismét, egy üdvözlő, hódoló, megbecsülő néppel tele udvarba, kis háza küszöbén, kézen tartva attól a férfitól, a kinek ő ez órától fogva Isten és emberek előtt asszonya, világa, királynéja, akkor úgy tetszett neki, mintha ez már az örök üdvösségnek e földön kiadott előlege volna.

S a mint az új pár megjelen a vőlegényi ház ajtajában rázendítik az ifjak és leányok a zsolozsmát:

Szegény poézis biz ez, a dallamát sem szerzette Palestrina; de mégis nagyobb az a koszorús költők és mæstrok minden mesterműveinél.

«A te pálmaleveled újra visszaszállt rám!» súgá Blanka halk, szerelmes hangon férjének.

Aztán hozzáültek a lakomához.

Ötszáz vendég volt a háznál. Ötszáz vendég, a ki holnap estig itt akar mulatni. Lakoma lesz bőven, jókedv, a mennyi e napra illik. – Csupán egy baj van.

– Jaj, igen nagy baj van! sopánkodik Áron bátya.

– Talán valami baj érte őket? szólt ijedten Blanka.

– Kiket?

– A kik még hiányoznak közülünk: Dávid és Zenóbia.

– Oh, dehogy azokról van szó édes mézem! Majd előkerülnek azok, ne féltsed őket. Ha meg nem jöttek az esküvőre, majd meghozza őket a «púpos kenyér»; majd itt lesznek a lakodalomra; s ha akkorra se érkezhetnek, majd megjönnek a «kárlátóra», vagy legkésőbb a «tyúkverőre». Nehéz ám most az utazás télviz idején; a szél befútta hóval az utakat. De hidd el, hogy megkerülnek, mert megigérték. Hanem az a baj, hogy nincs czigányunk! A honvéd urak elvitték magukkal a bandát; azt mondták, hogy nekik jobban kell a háboruban a muzsika, mint nekünk itthon. Csak az iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fuvó muzsikájuk van, s azon sem tudnak egyebet, mint indulókat, hymnusokat, halottkisérőket, a kin a «hopcziher» tánczoljon. A fiatalság nem tudom, hogy járja el a lakodalmon a «kuferczest», ha nincs czigány.

Egy kis Adorján fiu a Zsuzsa néne ivadékából, a ki nagyon szeretett a Blanka néni szép köntöséhez ragaszkodni, belekottyant a beszédbe.

– Hogyne volna itten czigány: Áron bá! hát a Lányi?

– Oh, te jámbor kis Miska te! hogy az Ur nevelje meg a termetedet akkorára, mint a mekkora szájat adott hozzá! Biz ide hoznád azt a «fél czigányt», azt a Lányit, a Blanka nénéd tiszteletére, a ki olyan művészeket hallott már életében, a kiket egyenesen szent Dávid tanított hegedülni. Hiszen csak «félczigány» az.

De Blankának nagyon megtetszett az, a mit a kis Misike mondott. Neki hozzák el lakodalmára azt az egy szál czigányt, ha fél is.

Azt is pedig még a szomszéd Szent-Györgyből kell előhozni, a hol már vegyes nép lakik és így korcsma is van. Abban szokott ő vasárnaptól hétfőig hegedülni.

A lakoma végét járja már, mire megérkeznek vele s behozzák a lakodalmas terembe, a hol már a város előkelői áldomásoznak.

Ritka példány! Most is nyári spenczer van rajta, s azon, a hány gomblyuk, annyiféle alakú gomb; mind a két könyökén másforma szinű folt. Az egyik csizmájának a szára magasabb mint a másiké s mind a kettő ballábra való volt valaha. A mellénye messzire és bőven lecsüng a spenczer alól: az valaha termetes férfié lehetett, míg a ki most viseli, nem magasabb négy láb és három hüvelyknél. Mellette még Áron bátya is óriás. Hanem a kis, tagbaszakadt ember egyenesen és büszkén hordja a fejét s az megnézni való fej! Kondor, sűrű, bozontos haja betakarja a homlokát, csak úgy villognak elő közüle a szemei, az orra kissé félre van ütve, mahagoni barna arczán itt-ott egy-egy csomó ritka bajusz, szakáll irtványai; hanem széles szájának mosolyravont hasadása közül a leggyönyörübb két sor elefántcsont fehér fog villog elő. S ez éktelen pofán annyi büszke önérzet ragyog, mint egy herczegén; több: mint egy művészén. Van is megfelelő eszköze hozzá. Egy hegedü, melynek a srófjai somfából vannak faragva, s nehány betört oldalbordája enyvvel van összetatarozva, a nyaka, a hol egyszer eltörött, szépen összedrótozva s hozzá egy nyirettyű, melynek a szára egy ív alakú meghajtott kőrisfavessző.

De azért hangot ád az, s nincs az a nóta, a mit el ne húzzon rajta. Húzza vigan és keservesen; ábrándosan neki alélva, hátra vágott fejjel és megint tűzre kapva, szügyébe vágott pofával. Nem tanulta ő senkitől, vele született. Mikor aztán belemelegszik a nótába, észreveszi, hogy egy szál hegedű, kiséret nélkül, semmit sem ér, elkezd hozzá énekelni: az énekből trombita lesz; azután egész zenekar. A zenekiséret elnyomja a violon primet, a művész szemei szikrát hánynak, haja repked a homlokán, egész arcza együtt játszik a hegedűvel; aztán a lábai is, a mit elmuzsikál, eldalol, azt el is tánczolja; – négy ember helyett dolgozik, – nem azért az egy huszasért, a mit egy éjszakai működésért szokott kapni, hanem művészi indulatból, az az extasis nem mondva csinált, az valódi lelkesülés.

Valóban, a kik látták a kor legnagyobb művészeit, Ole Bullt, Vieuxtempst, a Milanollókat, Vieniavszkyt, Reményit, zavarban lehetnek, hogy melyiket tartsák nagyobbnak? De ha meglátták Lányi czigányt Toroczkón, annak kellett a pálmát nyujtaniok: a minél ugyan az szivesebben vesz vala egy csomó dohányt.

Blanka tapsolt jó kedvében. Hisz ez művészi unicum! a miért érdemes Amerikából idejönni.

– Csak Dávid és Zenóbia volnának itt már!

Minden jókedvéből ez a sóhajtás zavarta ki.

A félczigányt aztán átengedték a tánczteremnek, a hol az kifáradhatlan orchestrumával minden tánczravágyó kivánságát kielégíté; csak gyantázni győzzék, – mert az igaz, hogy négy czigány helyett muzsikált, de öt czigány helyett ivott.

Este felé már Áron bátya maga is aggódni kezdett, hogy se Dávid, se Zenóbia nem érkeznek. Blanka minden óranegyedben kiküldött valakit az utczára, hogy nézzen előre, nem közeledik-e valaki az úton? Egyik testvérnek állandóul strázsálni kellett a kapuban.

Hogy egy távollevő, a kire várnak, úgy elronthat minden örömet!

Áron bátya kifogyott már minden hitegetésből.

Az utolsó eszközhöz folyamodott.

– No, édes bálványom, mondá Blankának, megigértem, hogy a te lakodalmadon eltánczolom kedvedért az igazi «csűri» székely tánczot. Hát ne sajnáld megtekinteni, mert nem látod ám azt mindennap!

Erre a neszre a tánczosok félreálltak a terem közepéről s nagy kört kerítettek, mert a székely tánczához nagy tágasság kell. Egy tánczossal tele van az egész tánczpad.

Nem hasonlít az semmi ismeretes choreographiai alkotáshoz, nem is lehet azt oly könnyen eltanulni: aczélizmok s tornászati ügyesség kell hozzá.

A tánczos maga dalolja a táncznótát:

S a közben mindig fél lábával földig leguggolva, másik lábával maga elé rug; de a sarkának nem szabad érni a földet, s ugyanekkor egy karját fellöki a légbe, a másikat csipőjére nyomja s a groteszk, hol fölegyenesedő, hol összetörpülő alak, a bohókás vershez, a fintor mozdulatokhoz folyvást megtartja azt a hetyke, magába bizó, mástól semmit se váró székely komolyságot: táncz az és küzdelem egy szín alatt.

A néző sereg átalános tapssal jutalmazza a tánczost, s ugyan kérik, hogy járja el még egyszer. Úgy se tanulja azt el tőle senki.

– Ha az én szép ángyikám, rubintom kivánja, mondá Áron, és a buzdító pillantásra ismét kiállt a középre, eljárni a maga tánczát.

De alig guggolt le először, a mint Sándor testvér oda tör hozzá a nézőkörből, s valamit súg fülébe: a mitől egyszerre magasra ugrik az öreg, s aztán nem folytatja a tánczot, hanem kiszalasztja a hallott szót:

«Megjöttek!»

Senki sem értette azt meg olyan egyszerre, hogy kik jöttek meg? mint Blanka. Egyszerre örömsikoltással ugrott föl helyéről és futott az ajtóhoz. Ő akart legelső lenni, a ki az óhajtva vártakat üdvözölje.

– Ángyom! Ángyom! kiálta Sándor testvér, ne menj ki, ne bocsássátok.

Késő volt. Blanka már künn volt az előtornáczban, melynek nyilt oszlopos homlokzata alól az udvarra lehetett látni.

E tornácz lépcső-följáratánál két paripa állt.

Az egyiken ült Zenóbia.

Blanka lerohant hozzá s megragadá a leány kezét.

– Mégis eljöttél! oh, mint vártunk! No hát szállj le.

Zenóbia nem szólt semmit, s nem szállt le a nyeregből.

– Hát Dávid hol van? kérdé Blanka.

Ekkor Zenóbia megszólalt.

– Itt van.

S azzal a másik lóra mutatott.

Annak a hátára volt felkötve egy fehér lepedőbe burkolt alak. Egy hulla.

– Dávid bátyám! sikolta föl Blanka. Mi történt Dávid bátyámmal?

Zenóbia tompa, rekedt hangon felelt:

– A te bátyád megölte az én apámat s aztán az én bátyáim megölték a te bátyádat. S már most ez ezután így fog menni mindig – mindig – mindig.

XII.

Blanka az ijedtségtől elveszté hangját, néma volt; hanem Anna, ki nyomában jött, felsikoltott és jajszóra fakadt.

Egy erős férfikéz hátulról hirtelen befogta a száját. Áron bátya volt az.

– Ne sírj! Ne kiálts! Ha azok odabenn meghallják, kirohannak s izekre tépik Ciprianu leányát, a ki nekünk vendégünk most.

Anna visszafojtá erőszakkal a sirását, arczát Blanka ölébe temetve.

– Sándor! dörmögé lenyomott hangon Áron. Eredj be gyorsan, s mondd a czigánynak, hogy húzzon egy «vánkostánczot». Mindenki mulasson.

Sándor testvér visszafutott a tánczterembe s rögtön hangzott rá a «vánkostáncz» zenéje, a mihez a szöveget is énekelte Lányi: «Zsidó! zsidó! mi van eladó?»

Ez alatt Manassé is kijött a felesége után.

– Manassé! súgá Áron bátya. Jer ide, segíts a bátyádat leemelni a lóról.

Manassé, mint a kit sziven szúrtak, hörgött fel e szóra. Térdei megroskadtak alatta. Azután egyszerre visszatért lélekjelenléte; odasietett a kötelékeket eloldozni, a mikkel a beburkolt hulla a lóhoz volt kötözve.

Zenóbia az alatt folyvást a nyeregben ülve, csendesen odabeszélt Blankához:

– A felvinczi verekedésnél egyetlen halottja volt a magyarnak; ő volt az. Sokat megölt, őt is megölték. Lova kiragadta még holtan is az ütközetből s elfutott vele az erdőre. Ott őrizte, míg én ott felkerestem. Te meghíttál minket a lakodalmadra, eljöttünk, látod, mind a ketten. Már most behíhatsz hozzátok, s bemutathatsz a vendégeidnek: itt van annak a Ciprianunak a leánya, a kinek a fiai Sárdot, Vinczet elpusztították, s Adorján Dávidot megölték.

– El! El! El! rebegé Blanka, kezét eltaszító mozdulattal emelve Zenóbia felé. Kétségbeejté a rémgondolat, hogy ha most e nőt a toroczkóiak itt találják, haraguk tűzhányó dühében annak a vérével fogják befertőztetni ezt a házat, ezt a várost.

– Távozzál békével, Zenóbia; mondá Áron. Az én népem nem fog üldözni téged. Reggelig mulatni fognak házunknál és nem tudnak meg semmit addig. A mi fölött oly nagy vitánk volt: az mind a kettőnkre nézve elveszett. Nem tartozunk egymásnak többé semmivel.

– Én neked semmivel többé Áron; de a hugodnak és az ángyodnak még tartozom valamivel. Azzal a szép, nagyon szép meghivással, a mit hozzám irtak. Ezért még bizony megfizetek. Eljövök még egyszer, s a mit akkor hozok, azzal lesz aztán minden tartozás leróva közöttünk.

– Járj Isten hirével; monda Manassé.

– Neked pedig azt mondom, Manassé, emlékezzél rá, a mit a Monasteriánál mondott neked a tribun: «Mi békét kötöttünk veletek, megesküdtünk rá, meg is tartjuk. Hanem ha támad egy áruló saját népetekből, attól reszkessetek!» Gondolj gyakran e szóra: Áldjászketye dumnye Zeu!

Azzal megfordította paripáját s kinyargalt a kapun, a szél szemébe hordta a havat. Förgeteges éjszaka volt s neki még az éjjel Borévre kellett jutni – egyedül.

– Hová vigyük a testet? töprenkedék Áron bátya. A ház tele van lakodalmas néppel, azoknak nem szabad ezt meglátni.

– Ide! Ide! A mi kis házikónkba! – mondá Blanka.

– Hová? a te menyegzői házadba?

– Az most üres, senki sincs benne. Ott van egy felvetett ágy, abba lefektetjük.

– Micsoda? A te menyasszonyi nyoszolyádba? a mi halottunkat? Oh én édes Isten atyám!

És úgy kellett tenni. Dávidot a testvér átvitte a kis házikóba, s ott kibontva halotti lepléből, kiteríték a nyoszolyára, a míg elkészül számára a koporsó.

– Most már sírhattok asszonyok.

XIII.

A halál beköszöntött az új házba. Ő volt az első vendég. Egy néma ember érkezett meg, a ki mindent elmond.

Blanka leült az ágy szélére s úgy bámult a halottra.

Meglepő volt a hasonlatosság Dávid és Manassé arcza között. A külömbség csak egy kicsiny kis veres pont a homlokon: egy golyónak a helye. Különben olyan, mint mikor Manassé alszik.

És Blankának a lelkében megzsibbasztotta a gondolatot ez a hasonlatosság.

Ez a holt hasonmása férjének elmonda előtte mindent, a mit eddig titokban akartak tartani. Mi történik a vér és a láng tengerében, mely e szigetvilágot körülcsapdossa. – Ilyen utazók kerülnek onnan haza.

A mikor a Szamos hidján találkozott vele, azt hitte, hogy csak egy dicsőséges harczjáték az, a mibe az ilyen délczeg lovagok elindulnak.

S aztán megemlékezett rá, hogy akkor egy csókot igért neki, Áron bátya kértére; a mire a fiatal hős elpiruló arczczal azt mondá: «majd ha visszatérek dicsőséggel. És ha halva hoznak eléd, csókomat akkor is megadd.»

Ime, eljött az igért csókért.

Lefeküdt az ő menyasszonyi ágyába, félszeme félig nyitva. Tán leskelődik, ha megadják-e a mit megigértek?

S még senki sem merte ez arczot megcsókolni. Anna, Áron, Manassé tudják, hogy az első őt illeti. A menyasszonyt. Az a honvéd huszáröltönyt viseli még; ő a menyasszonyi pompát.

S minél közelebb hajlik föléje, annál nagyobb a káprázat, hogy az maga Manassé, holtan, megölten, jégszoborrá fagyottan. Minden idege megrendül, mikor ráborul és az ő ajkai annak márványarczát érik s a kitörő zokogás görcsei között e nevet hangoztatja: «Manassé!»

Férje gyöngéden odahajol hozzá s magához öleli őt.

Csak akkor tér magához.

Még sem ő az! Nem a halott.

– Oh ne halj meg te! Ne jőjj így elém te!

Egy feneketlen mélységbe szédül alá lelke, midőn arra gondol, hogy Manassé is így fekhetnék most ezen a szomorú ágyon; csak lelket, csak gondolatot kellett volna cserélnie testvérével.

Visszaemlékezett most már a tordai hasadékban tett rejtélyes utazásra s az asszonyi szív csodálatos divinatiói tehetségével egyes vétlen elejtett mondatokból összeállítá a valót, hogy ha Manassé azon az Isten őrizte éjszakán nem a Monasterián keresztül választja az utat, a vakmerőbbet, a nehezebbet, egy fehér kendővel a kezében keresve fel egy ellenséges tábort, hanem az egyszerübbet, a rövidebbet, a tordai berken át karddal kezében törve utat hazáig, hát most ő is ilyen néma utazója lehetne annak a két tengernek.

Aztán helyet adott a másik három testvér öleléseinek.

Lassankint a többi testvérek is átszállingóztak a lakodalmas háztól. Sándor testvér egyenkint szólingatta ki onnan. A vigadó násznépnek nem tünt föl a háziak elmaradozása, ők annál fesztelenebbül mulattak.

Azt pedig, hogy a vőlegény és a menyasszony oly hamar eltüntek, bevett szokás igazolta. Ők siettek a maguk boldogságába, a hol a paradicsom minden örömei várnak rájuk.

Tudták volna csak, hogy minő örömek azok?

– Áron bátya! mondá Manassé, gondoskodjék róla, hogy a násznép semmit meg ne tudjon a szétoszlásig. Ha most kimenne közéjük a hír, a hogy föl vannak hevülve, képesek volnának azonnal fegyvert ragadni, s a kit legközelebb találnak, azon kezdeni el a vérboszút. Mulasson minden ember.

– Te parancsolsz, monda Áron, s ő maga átment a násznéphez. Neki volt valamennyi között olyan vasból öntött arcza, a mi el nem árulja, ha valami fáj oda benn. A fuvóhangszerek rázendítették a bányász-indulót, s ez a zaj elfödte azt a nagy sírást, a mi a kis udvarházban végbement.

A bányászinduló után a násznép lassankint oszolni kezdett. A trombitásokkal együtt kivonult a lakodalmas sereg az utczára, s úgy ment végig zeneszóval, el-elmaradozva kiki a maga házánál.

Csak a collegium diákjai maradtak hátra a cantus præsessel.

Azoknak volt a feladatuk még egynehány hajnali dalt énekelni a boldog pár hálószobájának ablaka alatt, búcsúzóul, altatóul.

Odaálltak karikába a kis ház ablaka alá, s tanakodtak a cantus præsessel, hogy melyik dallal kezdjék? legjobb lesz az, hogy:

– Hallga, fiúk, szólt bele Áron bátya a hátuk mögül, nem azt a dalt énekelitek, hanem ezt a zsolozsmát:

Halott van a háznál!

Blanka az egész éjt a halott mellett virrasztá át. Ez volt első menyegzői éjszakája.

XIV.

A kora reggeli harangszó tudatta a várossal, hogy gyász van.

A tegnapi násznép ma már halottnézőbe jött vissza az Adorján-házhoz. A tegnapi menyasszony ma már gyászruhában ült a fekete fátyollal bevont házban.

A testvérek künn voltak a «birgej»-en.

Miért híják a halottak lakhelyét a toroczkóiak «birgej»-nek? azt kutassák a nyelvbuvárok, a kik ráérnek arra; sehol másutt nem ismerik ezt a szót.

De a holtak lakhelye sem olyan Toroczkón, mint másutt. A sírboltok a sziklába vannak vágva. Mint egy utcza, a miben halottak laknak. Hasonlít az a seleuciai sziklasírboltok csoportjaihoz. Minden családnak van egy ily sziklaháza, a hová a földről elköltözöttek egymásután leszállnak; az üreg mind mélyebben hatol be a sziklába; némely régi családnál egész alagútat képez már; ott alusznak két sor fülkéikben a bányászok, kik életüket a szikla keblében tölték, s holtan is ott esik legjobban pihenniök; egy lefelé fordított családfa, mely gyökereivel hatol le a földbe. A fülkék fölött semmi név sincs. A ki ott alszik, visszaadott mindent annak, a kitől vette: még a nevét is. Hirdesse az emlékét az, a mi élve maradt.

Az új fülkét a halott számára a családtagok maguk vésik. Ez ősidőkről fenmaradt kegyeletes szokás. Ha nincs férfi a családban, a szomszédok kötelessége az. Nagy gyász volna az Toroczkón, ha valakinek a vermét fizetett sírásó készítené el.

A ravatalt délután a templomban állíták fel. Az egész nép felgyűlt végtisztességére. A nép énekelt, a lelkész tartott gyászbeszédet.

A templomból az egész város kisérte ki a koporsót a birgejig. A férfiak vállaikon vitték azt: rá volt téve megkoszorúzott kardja, golyórongálta csákója. Az iskolai énekkar gyászdalai hangzottak előtte, mögötte az asszonyok zokogása.

A sírboltnál a hét testvér vette föl a koporsót, azok helyezték el az örök hálófülkébe, nagy sziklát hengerítve a nyilás elé.

Azután kijöttek és megcsókolták egymást.

Ekkor egy egyszerű polgár, egy öreg őszhajú férfi felállt a birgej kőkathedrájába s elmondá a sokaságnak, ki volt az, a kit eltemettek, hogyan élt, hogyan szerették, hogyan ölték meg? Hogy soha el ne muljon az emlékezete, a míg a sziklavölgyben emberek élnek!

Végre a lelkész megáldá a bezárt sírt s rámondta az áment.

A diákok utolsót énekeltek, a gyermekek szép csendben, az asszonynép sűrű csoportban elhagyták a temető halmát; hanem a férfiak hátramaradtak.

Ekkor Áron bátya állt fel a kőkathedrába és így szólt:

– Atyámfiai! Megtettük kötelességünket a halott iránt, most tegyük meg kötelességünket az élők iránt. Elég volt az énekszóból; most hadd szóljon a fegyver.

Háromszáz férfi hangja dörögte vissza az utolsó szót:

«Fegyverre!»

Az eddig hallgatag, gyászoló alakok lángoló dühre gerjedtek, egyszerre tört ki valamennyi ajkán az elfojtott keserv, a boszú átkaiban keresve könnyebbülést.

Pedig a toroczkói sohasem átkozódik. Egyetlen szítkozódása, ha nagyon megharagszik, az, hogy «egyen meg a birgej!» a mi tréfaképen hangzik.

Készek voltak rögtön elindulni s ahányan vannak, megtámadni Adorján Dávid megölőit.

– Haza a fegyverekért!

– A piaczon gyűljünk össze! kiálta Áron a kő kathedrából, a midőn hirtelen hátulról egy erős kéz megkapta a széles szíjövét s annálfogva a nehéz tömzsi embert fölemelve a levegőbe, leszállítá onnan a szikla-támlányról.

Áron bátya nem is kérdezte, hogy ki az? Tudta könyv nélkül is, hogy az ilyen műtétre más nem alkalmas, mint az ő kisöcscse, Manassé.

– Mit akartok? rivallt mennydörgő hangon Áron bátyjára; de úgy, hogy azt az egész sokaság meghallhatta. Én békét kötöttem a szomszédaimmal; megesküdtem rá az egy élő Isten nevében, s ti az én eskümet meg akarjátok csúfolni?

– Nem ők gyilkolták-e meg Dávid bátyádat?

– Nem! Dávid bátyám harczban esett el. Mint becsületes katona, karddal a kezében. Többen is harczolnak még rokonaink közül ott a csatatéren, a kik meg fognak halni hazájukért. Megsiratjuk őket s sírjuk fölé kopját tűzünk, a hogy hősi népek szokták. De vérboszút a harczban elesettért csak a vad indiánok állnak.

– Jól van, Manassé öcsém, azért nem szükség bennünket összeindiánusoznod. Hiszen nem azt kivánom én, hogy menjünk hát rajta a szomszéd gyertyámosiakra, s pörköljük fel őket boszúból. De hogy magunkat, családjainkat megvédjük. S a mi erőnk van, azzal védjük.

– A mi legnagyobb erőnk az Isten. A kinek, midőn a nevére megesküdtem, az ő kezébe tettem le a mi sorsunkat. Ha ő velünk van, ki bánthat minket? s ha őt elhagyjuk, ki oltalmaz meg minket?

A sokaság helyeslő zúgással kezdé kisérni Manassé szavait.

– Már hiszen, Manassé öcsém, szólt Áron, én is csak vagyok olyan buzgó keresztyén, mint más. Még soha ünnepet el nem mulasztottam a templomba-meneteltől, ha beteg voltam is; de csak mégis jobban esik az én lelkemnek, ha az alatt, a mig a mennybeli megszabadításért imádkozom, a puskámat a hónom alá szorítva tarthatom.

– Akkor nem vagy igaz egy Istenthivő! feddé őt Manassé. Mert te is azt a Jézust vallod, a kinek a nevében a Bertalan-éjeket, az autodafékat, a keresztes háborúkat csinálták. És nem azt a Jézust, a ki eljött az emberek között békét szerezni, s a ki Péternek azt mondá: «A ki fegyvert fog, fegyver által vesz el!»

– Bizony nem tudom én, hogy voltaképen mondta-e azt? pattogott vissza Áron. Máté állítja, hogy mondta, de Lukács és János nem emlékeznek róla, Márk szerint pedig csak annyit mondott Péternek a Malkhus fülére Jézus, hogy «elég volt». Különben sem tudom, hogy mi lett volna belőle, ha «én nekem» mondta volna? Annyiról bizonyos vagyok, hogy ha én előttem nyujtja az idvezítő az áruló Judásnak a «mártott falatot», úgy sujtám vala ott mindjárt főbe Iskariotes uramat, hogy feledte volna elárulni a mestert; valaminthogy a puskám agyával fogom lesujtani azt az árulót, a ki Toroczkó ellen hozza a hadakat, csak közelre kapjam.

– Minő árulót?

– Hallád! a miről tegnap a leány szólt: «ha egyszer egy áruló támad a magatok fajtájából, attól reszkessetek». Ma már tudom az értelmét a szavának. Van egy uj ember a felkelők tribunjai között, a ki válogatott kegyetlenségéről nevezetes. Ez a mi Iskariotesünk.

– Honnan gyanítod azt?

– Onnan, hogy Diurbanunak nevezi magát. Igazi oláh nem venné fel az ő Decebal királya melléknevét. Ez olyan, mintha valaki nálunk Attilának nevezné magát. Mindenki tudná, hogy kifordított némettel van dolga. – Jól van Manassé. Szeretlek. Uram vagy: neked engedelmeskedem. A monasteriai utat, meg a Porlik-barlangi megjelenést soha sem felejtem el neked. Jobban tudod szeretni a testvéreinket, mint én. Én csak megboszulom, te megmented őket. Te, ki Mogával és népeivel békét kötöttél, méltán megkivánhatod tőlünk, hogy Moga és a szomszéd oláh nép között szerzett frigyedet mi is megtartsuk. Szegény Dávidért nem állunk hát senkin vérboszút. Azt mondjuk, hazajött követnek, a halál követének. De értsük meg az izenetet, a mit az a néma követ hozott nekünk. Ha egyszer az a hír jön, hogy Diurbanu közeledik Toroczkó felé, meg az ő harczosai, a kik a te békédet nem ismerik, nem is vették fel: akkor aztán Zsakó uram fog parancsolni.

Az pedig volt a nemzetőrség századosa.

– Ott is veletek leszek, mondá Manassé.

S aztán szépen kezet szorítottak, összeölelkeztek. A gyászkisérlet hazatért lakásaiba.

Hanem Áron bátya ezt az éjszakát fönn a Székelykövön tölté, s meghagyta idelenn a nemzetőrség őrvezetőinek, úgy szintén a toronyőrnek, hogy vigyázzanak rá, ha a Székelykövön kigyullad a jeltűz, készen legyenek és zavart ne csináljanak. Szép trombitaszóval adjanak jelt, meg harangkongatással; minden háznál gyertya égjen s egy ember ébren maradjon egész éjjel. – Mert jól esik az ember lelkének, ha imádkozás közben a hóna alá szoríthatja a töltött puskát.

XV.

Manassé pedig, mikor a szomorú estebédet elvégezte, azt mondá családjának:

– Most, mielőtt lefeküdnénk, olvassunk bibliai történeteket.

Szokás ez, temetés nap estéjén, a halottas háznál.

Rebeka előhozta a kapcsos bibliát és odatette azt Manassé elé.

Manassé pedig nem nyitá fel a bibliát, hanem rátette az egyik kezét és a másikkal hitvesét ölelve magához, elkezdé a saját maga és Blanka történetét elmondani a család előtt.

Valóban egy szakasz volt az a pentateuch költői krónikájából: tele csodatételekkel, a mikben az Úr hatalma nyilatkozik az emberek fölött.

A félelmes rémeket, a rettentő kisérteteket, a miktől Blanka megszabadult, elmondá a figyelő családnak, mely áhitattal hallgatta a megtörténtek regéit.

Sokat Blanka is csak most tudott meg tőle. Eddig titkoltak előtte minden veszélyt. Neki csak örömekről, szép reményekről beszéltek; de mióta az az ember megjött, a ki nem tud hazudni, a ki kőhideg arczával, bezárt ajkaival rávall az eltitkolt balsorsra – többé nem lehetett őt tovább áltatni, meg kellett tudnia mindent.

Az éj haladt, a regemondásnak még sem szakadt vége. Egyszer-egyszer kiment egy-egy testvér, körülnézni az udvaron, nincs-e valami baj? s visszajött azzal a szóval, hogy szép csillagos éj van: a gönczöl rudján tánczol a kis «czigány-gyerek». Csendesség van az egész völgyben.

Később azt a hírt hozták, hogy most hajnalodik a hold a Székelykő orma fölött; a kakasok éjfélutánra kukorítanak már. Az egész világ alszik.

Manassé még mindig folytatta regéit. Hogy védte, hogy oltalmazta ő azt a nőt, a kit megérdemelt, hogy vette őt körül lelkének minden gondolatjával? Milyen egyszerű földi történet volt ez, s mennyi égi csoda van mégis benne? Blanka megtudta belőle, hogy annyi balsorsában két hatalom volt, mely átölelve tartá: mind a kettőnek a neve «Szeretet»; az egyik az égben lakik, a másik a szívben.

A legútóbb bejövő már azt a hírt hozta, hogy szépen pirul az első hajnal a Keresztes mező felől. Csak hadd piruljon…

Manassé most odaért, hogy a Balyika-várban és a Monasteriában töltött éjt meséli el. Milyen tréfának való, elnevetni való végű kis mese az, pedig három testvér, egy feleség, a saját élete és szülötte városának létezése volt benne a kártyalapra föltéve.

Blanka csak most tudta azt meg, bár régóta sejté.

Most azután azt is elmondá Manassé, hogy a Toroczkóról elfordított emberi láva mily borzasztó dulást vitt véghez köröskörül. A lávától ki kivánhatná, hogy irgalmat ismerjen? Bűnös csak a vulkán, mely azt kiokádta!

S most a lávaözön közepett áll Toroczkó, körülvéve tizezernyi vérittas, vérszomjas hadaktól, kiknek harczkiáltásától holdszigetének minden bércze viszhangzik már.

– Most már tudod, hova jutottál? szólt Manassé, átölelve szerelmesét.

– Jó helyre, mondá az, fejét férje keblére lehajtva. Isten árnyékába, s a te karjaidba.

Az ablakon besütő biborsugár jelenté, hogy itt van a második hajnal.

Ez volt Blankának második menyegzői éjszakája.

XVI.

A mikor a csillagok olyan szépen ragyogtak a toroczkói völgy fölött, az éjszaki havasokról egy tábor szállt alá a Szilas patak völgyébe, mely a toroczkói teknőbe felvezet. Ez Diurbánu serege volt. Mikor végigvonul a völgyön e mozgó emberláncz, e négyezer fejű óriási kigyó, a feje már fenn van a hegytetőn s a farka még akkor mászik elő a mély út tekervényeiből.

Csendben, dobszó nélkül haladnak: a puskákat eldugták a czondra alá, hogy a szuronyok villogása el ne árulja közeledtüket.

Igyekezniök kell, hogy reggelre túl legyenek a «Kő» szorosán, a toroczkói völgy veszedelmes sziklakapuján; mert az emlékezetes hely, a mire nevezetes ellenségek neve van vérrel felirva. Duló mongol csordák e kőszorosban találtak sírjukra. Básta labancz vezérének seregét itt verték agyon az utolsó hírmondóig, s e legutolsó vérfürdő 1658-ból még nagy emlékezetben van. A Nagy-Enyedet felduló török sereg pusztulása a Kőszoros és a Csetátye barlangja között. Ha a toroczkóiak e sziklamagaslatokat megszállják, akkor az a kapu el van zárva.

De nem tartják megszállva. Biznak a békekötésben, s abban az Úrban, a ki az adott esküszó fölött őrködik. Csendesen alusznak kapuikon belül. Egy kutyaugatás el nem árulja a közeledő veszélyt. A feljövő telehold vezetőül szolgál, bevilágítva a hallgatag völgyet, – mint egy dæmon által kidugott lámpás.

A völgyet a Szilas patak szeli keresztül. Szelid, regényes kis patak rendes időben, de hóolvadáskor rohanó hegyfolyam, mely az útjába eső Nagy-Enyedet gyakran váratlan rohammal lepi el s özönvizet hoz az utczáira. Medre mély, meredek partokkal, miken szilárd hidak vezetnek keresztül.

A mursinai hidat, mire hajnalodott, már elérte a felkelők serege. Onnan már lehetett látni a Toroczkón uralgó havasokat.

Innen nincs messzebb egy óra járásnál a Kő szorosa.

S ha most rögtön tudósítaná is valaki a toroczkóiakat, hogy ellenség közelít, már nem volna idejük rá, hogy a magaslatokat megszállják. Csupán a völgyben fogadhatják el a harczot.

Ők vannak háromszázan, megtámadóik négyezeren.

Ők nem gyakorlott katonák: földészek, bányászok, kézművesek. Ezeknek pedig nagy része kiszolgált «plajász» határőr, a ki a fegyverrel bánni jól tud s saját tisztjei által van vezényelve. Ezek mennek elől az első csatába.

A mint a nap feljön: a folyammeder tulsó partszakadéka felől szuronyhegyek kezdenek felvillanni. Egy csekély kis honvédcsapat az, melyet a magyar csapatparancsnok, értesülve Diurbanu seregének mozdulatáról, előre küldött, hogy a hidat foglalja el. Későn érkeztek. Diurbanu plájászai tömött hadrendben nyomulnak már a hidon keresztül.

Ekkor a Felvincz felőli hegyi útról egy lovas csapat száll alá, csörtetve.

Hetvenen voltak.

És ők hetvenen neki vágtak egy hidnak, mely rakva volt fegyveres gyalog haddal.

A plájász elbizta magát abban, hogy czélozni tanult. Messziről lőttek. A lovasok sisakján, pánczélján pattogott a golyó.

Mert ezek nem huszárok voltak, hanem vértesek.

A sors, magas iróniájában, nem Attila dédunokáit küldé a szörnyű leszámoláshoz Traján dédunokáival, hanem kiválasztá azt a kis olasz lovas csapatot, mely a magyar tricolor alatt harczolt (a Cress lovasezredből), s azokat állítá velük szembe. Traján utódai ezek is: az alpesi legiók ivadékai.

S másodszor megtölteni a fegyvert nem volt idejök a hidon levőknek. Mint a fergeteg rohant közéjök a kis olasz csapat, s pár percz mulva a hid két oldalán omlott alá, a ki élve akart maradni, a ki helyt állt, az halott lett.

S a lovas csapat nem érte be azzal, hogy a hidat elfoglalja. – Mintha egész hadsereg jönne a háta mögött, neki rontott az egész felkelő seregnek, s hetven ember négyezer ember ellen nyilt mezőn csatát kezdett. A keresztes háborúk óta, Bayard, Du Guesclin, Oroszlán szivű Richard harczai óta ehhez hasonló viadalt nem látott a csatapiacz! Hetven Horatius Cocles Porsenna tábora előtt! A ki fel kivánta költeni a régi római népet, ime megkapta azt!

A felkelő táborban e herosi dühroham szétzilált minden rendet; eldobták a fegyvert, futottak az erdőnek, fel a hegyoldalnak, s az olasz centaur ivadék még ezután is órajárásnyira űzte őket maga előtt, véres hullákkal szórva be az utat. Alig birta őket a takorodót fuvó trombitaszó visszatéríteni. Háromszáz halottat hagytak a csatatéren. – S a hetven olasz még csak el sem rekedt a harczban. Visszatérve Ernani kardalát énekelték.

Toroczkó még csak a dörgését sem hallotta meg a jégfelhőnek, melyet feje fölül elfujt – a szél.

A kis völgybe ismét leszálltak az est árnyai. Az Adorján-háznál, két éjszakai virrasztás után mindenki korán sietett lepihenni. Manassé is bevezette kedvesét kis lakába, melyet elébb felszentelt a gyász, mint az öröm.

Csak Áron bátya nem volt még honn. Az ő útjai után nem lehetett tudakozódni.

Egyszerre csak megzörgetik kivülről Adorján ablakán a vastáblát.

Áron bátya hangja szólal meg:

– Egy az Isten! A Jehova Isten! Az Úr, ki Senacherib táborát összetörte, az ma reggel Diurbanu seregét a Szilvás hídja mellett pozdorjává szórta. – Nyugodjatok az Úr oltalmában ti igaz emberek!

S ezzel tovább ment a városba, ablakról ablakra bezörgetni és bemondani a hirt, a mi meghozza az alvók lelkének a nyugalmat.

XVII.

Azért csak kivirított a gyöngyvirág tavaszszal, ha vérrel öntözték is a földet.

Soha gyönyörűbb tavaszra nem emlékszem, mint a milyen az 1849-iki volt. Gazdag aratás, bő szüret esztendeje volt az.

Mintha az Isten áldásai s az emberek átkai versenyeztek volna egymással, hogy melyik építsen magasabb pyramidot?

A Csegezről a Székelykőre felkanyargó sziklaösvényen egy szép májusi délután Blanka, Anna, Manassé és Áron haladtak fölfelé. Manassé rajztábláját és festő eszközeit hozta a kezében, Áron a hölgyek felöltőit s az ozsonnához való elemozsiás tarisznyát czepelte a vállán. Fegyver egyiknél sem volt, a vasasvégű hegymászó botot kivéve.

A két férfi egymás mellett haladt, a két hölgy elmaradozott havasi virágokat szedni útközben. Rhododendron, orchys, epipactis akkor nyilt legnagyobb pompájában a sziklavölgyületek óriás virágágyaiban. – Az alant elhagyott erdőkből a szarvasok rigyetése s a fekete rigók furulyafüttyszava hangzott fel.

– Hát te Áron bátya, komolyan gondolsz arra, hogy ha megtámadnák városunkat, te ezen a bérczen rendszeres ellenállást fejtenél ki ellenfeleinkkel szemközt?

– Bizony nem is hagynám ám ezeket a mi gyönge szép leányainkat, ártatlan magzatainkat nyomorultul lemészárolni.

– S te hiszed, hogy ez lehető?

– Hogy lehető-e ez? az a második kérdés. Az első az, hogy «kell!» A békecsinálásnak vége van. Okos dolgot akartatok, a kik az oláhokat kiengesztelni próbálgattátok. Hanem hát egy bolond olyan követ dob a kútba, a minőt száz okos sem huz ki. Mikor legjavában folyik a békealkudozás a magyarok és oláhok között Abrudbányán: odatojja az ördög a maga tojását ennek az őrült Hatvaninak a képében; az a békéltetés, fegyverszünet közepett megrohanja Janku táborát, s erre a félig kibékített oláh sereg, a mit Felvincznél kétszáz honvéd megkergetett, a mit a mursinai hidnál hetven dragonyos szétvert, most egy rendes ezerkétszáz főből álló dandárt semmivé tesz, elfoglalja három ágyuját, leöli a hirhedett halálfejes legiót s semmivé teszi Abrudbányát.

– Ezt mind tudom. S hogy azzal az Erdélyben eloltott láng újra fellobban, azt is előre látom. Azért azon sem fogok csodálkozni, ha a Kő felőli szoros s a bórévi bejárat védelméről gondoskodtok; de a Székelykő védelmezése tiszta bohóság. Mert erről az oldalról vagy megvéd bennünket szomszédaink jó barátsága, vagy a Székelykő sem.

– Hát mikor az egész mongol csorda ellen megvédte a vidéket a székelykői vár!

– Az a régi harczmodor idejében lehetett.

– Biz az oláh felkelők sincsenek előbbre a strategiában, mint a tatárok voltak.

– De akkor megvolt még a Székelyvár. Az védelmi állapotba volt helyezve.

– Hát mit tudod te, hogy nincs-e most is védelmi előkészületem nekem?

– Kiváncsi volnék azt látni.

– De nem mutatom ám meg neked, mert te nem vagy katona. Czivilnek pedig nem szabad a fortificatiókat nézegetni. A két asszonyfélének már megmutogatom. – Azok a combattans sorba számíttatnak. A minap elkérték Sándor bácsi pisztolyait s azóta a kert hátuljában czélba tanulnak lőni.

– Micsoda? Az én feleségem is? Pisztolylyal tanul lőni?

– Azzal, azzal! Bizony nem is bodzafa-puskával ám. Ő sem engedi magát ingyen megöletni. Csak te nevess.

E közben fölértek a «Lajos csúcsára». Ez a Székelykő keleti orma. Háromezerötszáz lábnyi magas szikla-fensík.

Az utánok érkező hölgyek el voltak ragadtatva a körülöttük elterülő látvány fenségétől.

A Székelykő az egész láthatárt uralja. Keletről a boldog Aranyosszék: hullámzó halmok, zöldülő vetések táblái között huszonkét falu elszórva s valamennyi körülvéve a kigyózó Aranyos folyam ezüst szalagjától, mely délnek kerülve, egy más, szélesebb tükörkigyóba olvad bele, mely nyugat felé fut alá: ez a Maros. A déli átlátszó köd a távolabb eső bérczeket fokozatosan halványítja el, a láthatár szélén esők ormai már csak úgy látszanak oda lehelve lenni a meleg égre; a havasok ezüst taraja csillog a messzeségből s egy-egy távoli város egyházának tornyáról villanik meg az aranyozott tető.

S a mosolygó kultura, emberi szorgalom építette boldogság képével szemközt a másik oldalon, északnyugat felé, az ijesztő ellentét. Egy végtelen ősvadon; erdőkkel telenőtt hegyhátak, meg nem szakítva helységek csoportjától. – Hegy emelkedik hegy fölé, sziklacsúcsok, szakgatott bérczgerinczek tépik osztályokra a szakadatlan erdőszőnyeget, melyen a tekintet egy emberi lakhelyet nem talál nyugvó helyül. A félelmes, hallgató hegyszörnyetegek közelítni látszanak, legutolsó előörseik egész a Székelykő közeléig nyomultak előre, mintha óriások állnának óriásokkal szemközt. Egynek az orma olyan, mint egy hanyattfekvő titánnak az arcza profilban, még a szempilla is ott van, egy nagy fenyőszál képében.

A Székelykő elleneseinek neve a Vidálykő, Tilalmas, Keselykő és Ordaskő, miknek kopár gerinczein keresztül nem vezet semmi út. S az egymással szembenéző sziklaellenfelek között fekszik a kis boldog völgy, – zöld szántóföldek karzatos amphitheatrumával. A földdæmon óriásai közepett, kiknek életében az ezredévek a napok, egy kis csendélete a dæmonok legparányabbikának, az embernek, a kinek minden napja egy élettörténet.

A szédítő mélységből mosolyog föl Toroczkó virágzó gyümölcsfáktól tarka szőnyegrajza, négyszögű piacza közepén a kerek bástyával körített templom. A zöld rétek abroszának szélére lerakva Toroczkó-Szent-György elszórt házai, egy régi vár romjaival a hegyoldalban; azon túl még két falucska: s ott egyszerre bezárja a völgyet a «Kő» sziklakapuja.

S a mély völgy fenekéből, mint a nyugtalan szívdobogás hangzik fel valami szakadatlan döngő hang, a vashámor nehéz pőrölyének ütése. Ott készül az, a mitől ez az egész világ olyan szép lesz: az ekevas és az ásó.

– Ha én ezt a szép képet le tudnám festeni! sóhajta föl Manassé.

– Hisz a Colossæumot is legyőzted! biztatá őt Blanka.

– Az Róma volt: – ez pedig Toroczkó. – A kedvesem arczképét el tudtam találni: – de anyámét soha sem.

Aztán mégis megkisértette hozzá fogni.

A többiek ott hagyták őt, s mentek tovább a Székelykő ritkaságait fölfedezni. – Azokat Manassénak úgy sem szabad meglátni: mert azok a fortificatióhoz tartoznak, ő pedig csak «czivil».

– Aztán a feleségemre vigyázz! kiáltá Áron után Manassé. Valami mélységbe ne szédüljön.

– No no! Hamarébb ez az egész Székelykő!

– De mégis meg kell igérned, hogy a hidasi Gesztegre nem viszed föl Blankát meg Annát.

– Nem viszem fel őket.

– Igaz székely egy Isten valló szavadra mondod?

– Igaz székely egy Isten valló szavamra mondom.

Akkor aztán elereszté őket Manassé.

Hanem aztán mikor már javában volt a vázlatának, eszébe jutott, hogy Áron bátya csak azt igérte meg, hogy nem «viszi» föl az asszonyokat s meglehet, hogy ezt szószerinti értelemben magyarázza, a mi a «fölvezetést» épen nem zárja ki. A góbénak mindig furfangon jár az esze. – Erre aztán összecsapta a rajzthékáját, s a motyóját hátára véve, maga is az eltüntek után indult.

A nőismeret ritkán csal. Azt mondani az asszonyfélének, hogy ide, vagy amoda nem szabad fölmenni, épen csak arra való, hogy föltámaszsza benne a vágyat a tilalmas helyre följutni. Kivált mikor azzal a dicsőség jár együtt, hogy a Székelykövön ősidőkből megmaradt egyetlen fenyőfáról is hozhatni egy galyat diadaljelül. A hajdani erdőből az utolsó szálfa.

Hanem ezuttal Áron bátya nem értette a tréfát.

Blankát és Annát elvezeté addig a hegyszakadékig, a mely a Székelykő hidasi Gesztegét a Lajos-csúcstól elválasztja. Az egy mély sziklavágány, melynek fenekében egy meredek nyaktörő ösvény vezet alá egyenesen Toroczkóba. «Felfelé» járásra nem igen használják. E sziklavágányon túl emelkedik a hidasi szikla-fensík, emlékezetes az oldalán tátongó barlangról, melyet csegezi várnak nevez a néphagyomány, hajdani falerődítményei még most is láthatók. Egy hosszú, keskeny, egy ember számára vágott ösvény vezet hozzá végig egy sziklapárkányon, mely négyszáz lábnyi mélység fölött meredeken emelkedik föl. E bejárat könnyen védhető volt a barlangba menekültektől.

A Geszteg ormára azonban egy messze ellátszó csóva volt feltűzve, a mi azt jelenti, hogy ott tilos a följárás.

Talán csak azt az egy szál ősi fenyőfát védi az a tilalom? Vagy a fensík tetején termő füvet? Vagy épen csak a vakmerő vállalkozó életét, a ki Istennek ajánlotta lelkét, mikor oda fölkapaszkodott.

A két hölgy átlátta, hogy nekik oda csakugyan lehetetlen eljutniok. De Áron bátyára nézve nem volt lehetetlenség. Gyakran megjárta ő ezt az utat. Megigérte kedvenczeinek, hogy ha szépen viselik magukat, ha megigérik, hogy leülnek a süppedő mohába, virágaikból bokrétát kötni, és addig, míg ő visszatér, a helyükből meg nem mozdulnak, hát ő azalatt fölmászik a meredek sziklaoromra, onnan fog kürtjével messzehangzó jelt adni s elhozza az igért fenyőgalyat.

A két hölgy letelepedett a havasi nefelejtsekkel áttört gazdag pázsitra s a mély völgybe alátekintve, igyekezett kitalálni a házat, a mely az ő otthonuk.

– Milyen borzasztó volna azt innen nézni, mikor ez a mi szép paradicsomunk lángba borul; mondá Anna.

– Én már minden félelmes gondolathoz hozzá szoktam, szólt Blanka, koszorút fonva sárga virágu szakából (sedum) és nefelejtsből. Csak ti veletek lehessek; a barlangban is ellakom.

– Áron bátyánk azt mondta, hogy egy hónapra való eleséggel ellátja a Székelykő erősségeit s negyvened magával megvédelmezi egy egész ország ellen.

– Vajjon itt lesz-e menedékünk a csegezi várban?

– A székelyvári mentshelyet még inkább magasztalja Áron bátya, mert ott egy barlangban friss forrásvíz is van.

A két fiatal hölgy úgy beszélt arról, hogy ők a sziklabarlangokban fognak lakni, mint mikor úrhölgyek azon tanakodnak, hogy hol fogadjanak nyári szállást?

– Meg kellene néznünk azt a csegezi várat, indítványozá Anna. Leány volt még: kiváncsiabb.

– Megtiltotta Áron bátya s mi megigértük neki, hogy itt maradunk, monda Blanka. Ő már asszony volt, szófogadóbb.

– Vajjon nem lakik-e benne valami? mondá nevetésre villanyozva e gondolat által a leány. Valami mesebeli csodaállat.

– Vagy talán valaki? Szólt összeborzongva e gondolattól az asszony.

Szép verőfényes délután volt. A mezőt ellepték azok az apró tarka pillangók, a kiknek élete a fű virágaival egykorú.

A völgykebel döngő pőröly-zuhogásán kívül semmi nesz nem hangzott fel az emberlakta világból ide, a kövek világáig. Pedig ez a csendes szirtfok vár és néptanya, csatahely és temető volt hajdan.

Áron bátya sokáig váratott a jeladásra; a két fiatal hölgy unni kezdte az egy helyben maradást. Anna a hátuk mögött levő sziklaomladék közt fölfedezte a szórványosan előforduló carniol-darabkákat. Bányászcsalád leánya volt: ismerte a köveket; Blankának átadta leleményét; az augitporphir sziklatörmelék achat- és chalcedon-darabokat is rejtett, némelyikben keverve volt mind a három, szalagokká, czifra képletekké vegyülve. A két hölgy teleszedte a drágakövekkel köténye zsebeit s a nagy keresés közben egyszer csak azt vette észre, hogy alig ötven lépésnyi távolban egy férfi áll előttük.

Honnan került oda? A sziklacsompók közé volt-e eddig rejtve? vagy a csegezi vár odujából jött elő, hogy a köveket keresgélő hölgyek nem vették előbb észre, mint mikor már olyan közel volt hozzájuk?

XVIII.

A felbukkant alak oláh népviseletet hordott, magas fehér báránybőr süveget, mely alól hosszú fekete haj omlott alá, ujjatlan bőrdolmányt, széles bőrtüszőt csatokkal, s az alól féllábszárig kicsüngő vászoninget és bocskort; egy kasza volt vetve a vállára. Háttal volt a napnak fordulva, úgy, hogy az arczát félárnyék fedte.

És mégis mind a két nő egyszerre felsikoltott ez arcz láttára s egymás kezét kereste kezével. Olyan volt ez arcz, mint egy rossz álom lidércznyomása, mint egy nagy szerencsétlenség emléke. Ugy hasonlított egy kisértethez, mely be van zárva jól a kripta vasajtajával, lenyomtatva jól nehéz koporsófödéllel, elaltatva imádsággal, könyörgéssel s – mégis feljár. Csak az oláh gunya s a hosszú leomló haj teszi a külömbséget.

S a szembetalálkozás első perczében a férfialak maga is úgy megrettenni látszék a két hölgytől, mint azok ő tőle. Megáll előreléptében; a szája nagyot hökkenve nyilik fel, szemei előre merednek. Pillanatokig áll úgy mozdulatlanul, mintha tusakodnék magában, hogy mit tegyen? Egyszerre aztán megindul a két hölgy felé.

S abban a pillanatban valami dæmoni, valami vadállati kifejezés sötétíti el arczát, mely azt, a kire ránéz, elkábítja, megzsibbasztja. A vállára vetett kaszát most már leemeli s jobb kezébe szorítja.

E pillanatban hangzik a kürt a hidasi Geszteg ormáról. Áron bátya feljutott odáig.

«Áron! Áron!» kiált egyszerre mind a két hölgy, teljes hangjával.

A közeledő alak a kürtszóra s névre megretten, helybetorpan s hátra tekint.

«Szaladj, frátye!» ordít le a szikláról Áron az észrevett férfira; de az jól kiszámíthatja, hogy onnan még szökellve lejönni is jó időbe fog annak kerülni. Őt pedig csak 30 lépésnyi tér választja el a hölgyektől. Ujra feléjök indul. Szemeiben valami megbabonázó tűz sugárzik: oly kifejezés, mely a legismerősebb arczot is átváltoztatná, hogy ismerőjét kétkedővé tegye azonosságában. Valami neme a sóvárgásnak, ellentétes indulatokból összekeverve; de oly iszonyú tekintet, hogy Anna Blanka elé veté magát, mintha testével akarná őt védelmezni, míg Blankának az a gondolat villan át lelkén, hogy futni kezdjen, míg a Székelykő ormát eléri s onnan a negyedfélezer lábnyi magasból alávesse magát a szép mosolygó paradicsomba, a hol otthon lenni jó.

Ekkor, midőn még csak tizenöt lépésnyire volt tőlük e férfi-alak, mintha nyakszirten ütötték volna, a feje előrerezzent, az ina megcsuklott alatta; melléből az elszörnyedés hangja hördült fel. Ő maga látott meg valamit, a mitől meg kellett rettennie. Mint mikor az őzet kergető leopárd az oroszlán fészkére bukkanik.

A két hölgy is hátratekintett, s aztán mind a kettő el kezdett futni. Visszanyerte már lábainak gyorsaságát s a míg csak odáig nem ért, folyvást kiáltá, a szabadulás örömsikoltásával e nevet: «Manassé!» a míg csak odáig nem ért, hogy a szerető alak két karjába vethesse magát.

Az idegen férfialak pedig megfordult, hátratekintett, onnanfölül Áron közelített felé, ölnyi szökésekkel ugrálva le a szikláról: nem sok ideje volt az elhatározásra, eldobta a kaszát a kezéből s lerohant a Székelyvár árkának meredélyén, mely görgeteg kőomladványokon keresztül, nyaktörő ösvénykép egyenesen a toroczkói völgybe vezet.

– Mitől ijedtetek úgy meg? szólt Manassé, nevetésre fogva a dolgot s törekedve a két gyermek arczán ismét helyrecsókolni a jókedv rózsáit.

Azok alig birták a nagy pihegéstől elmondani, hogy egy félelmes alak mennyire megrémíté őket, de hogy kinek az arczvonásaira emlékeztetett ez oláh földész? azt egyik sem mondta ki.

– Bohók ti! – Szénatolvaj volt. A hidasi Geszteg fensíkján termő fű miatt Mátyás király óta patvarkodnak az aranyosi székelyek, meg a szomszédok egymással, s a melyik hamarább levághatja, az viszi el. Ez is bizonyosan füvet orozni jött ide s mi elriasztottuk szépen. Nézzétek, még a kaszáját is eldobta ijedtében.

A két hölgy aztán Manassé karjaiba kapaszkodva, visszament addig a helyig, a hol az elmenekült alak kaszája hevert.

Manassé fölvette azt s megnézte.

– Ez a kasza is itt készült nálunk. Rajta a hámorunk jegye. A nyele tele van rovással: az oláh az aratórészt faragta föl rá.

Az a férfi pedig, a ki a kaszát itthagyta, messze lent haladt már a meredek ösvényen. A felén túl lehetett már.

Ez alatt nagy lelkendezve megérkezett Áron bátya. Egész vörös volt az arcza a futástól s a szemei vérrel voltak áterezve. A kalapját is elhajítá valahol, hogy könnyebben futhasson.

Egyre kiabált a sziklaárokban futó alak után, hogy álljon meg s a két hölgygyel nem törődött; hisz azok jó helyen vannak már, Manassé szárnyai alatt; hanem a mint odaért az árok torkolatához, felkapott egy roppant szikladarabot s azt a futónak utána hajítá.

– Szent Isten atyám! sikolta föl Anna, mit tettél, Áron? Ha utoléri az a kő?

– De utoléri bizony, s ha eltalálja, még majd segít is neki hamarább lejutni.

– Isten! fordítsd el a szerencsétlenséget! rebegé a leány elsápadva s két kezét imára kulcsolta.

– Hogy a birgej egyen meg! szitkozódék Áron s még egy ökölnyi követ küldött a nagyobbik után siettető postának.

A lehajított mázsányi kő pedig ágyúgolyó sebességével rohant a sziklaárokban alá, nagyokat szökellve s törve maga előtt az utána omló kőtorladékot. Az árok két fala meredek; a rohanó kő elől nincs hová kitérni a szakadék mélyében futónak; a közeledő szikla csattogva csapódik a bérczfalakhoz, rohanása viszhangjával rémítve az üldözöttet, ki vissza nem mer tekinteni a háta mögé. Egy búvhely nincs, a hová elrejthesse magát. Nem védi más, csak annak a szegény leánynak az imára kulcsolt két keze oda fönn! Mentsége az, hogy arcza nagyon hasonlít valakihez, a ki annyit vétett, s a kinek annyi meg lett bocsátva!

A következő percz el fogja dönteni, hogy vajjon Anna imájának volt-e nagyobb ereje, vagy Áron «jó kivánságának?»

A veszedelmes sziklalöveg utolérte a menekülőt, a mikor az épen egy kőzuhanyon törtetett keresztül. A szikla belecsapott egy kőhalmazba s aztán por- és kavicsfelleget rugva föl maga előtt, szökött fel újra két ölnyi magas ívben. A futó alak elbukott. «Istenem! Istenem!» sikoltott oda fönn az ormon egy leányhang. Pillanat mulva az ember-alak újra fölkelt, lerázta magáról a port, s csendesen bandukolt tovább, oláh hegyjárók módjára, fölváltva féloldalt tánczolva előre.

– Ha most megöltél volna egy embert! szólt Anna szemrehányó siránk hangon Áronhoz.

– Hát az jól esett volna nekem is, meg annak is, felelt Áron, góbémódra kétfelé törülve a bajuszát.

– De az indokolatlan kegyetlenség, zsémbelt rá Manassé, egy kis fűlopásért.

– De, öcsém, nem füvet lopni jött az az ember ide. Mert az az ember Diurbanu kéme volt!…

– Ugyan mit akart volna itt kikémlelni?

– Mit-e? Né, de hegyes az én Manassé öcsém. Hát az én erődítvényeimet a Székelykövön. Nevess! nevess! Majd nem nevetsz, mikor hasznát veszed. Ugy-e ti nem nevettek, gyémántjaim? Ti eljöttök velem megnézni a székelyvári erődítményeimet? A hires «Kengürth» kői menedéket, a «Truszkó» várat. Akkor majd megmutatom nektek az én ágyúimat is.

– Ágyúkat? Bátya! szólt nevetve Manassé, hogy hoztad azokat ide föl, bátya?

– Te hozzád nem beszéltem, szólt Áron. Te ülj le a kőre és pingáld a szép kilátást. Neked nem mutatom meg a battériámat. Igen is: egy egész üteg ágyút. Ha Gábor Áron el tudta látni a maga székelyeit ágyúkkal, miért ne láthatná el a druszája is a maga népét olyannal? Ti asszonyok meg fogjátok azt látni; nektek megmutatom. Hanem elébb megesküsztök nekem ünnepélyesen, hogy azt, a mit láttok, senkinek a világon el nem áruljátok; még Manassénak sem.

S a két hölgynek meg kellett esküdni ünnepélyesen a nagy titoktartásra.

Akkor aztán elvezette őket Áron bátya arra a csúcsra, a mit az őskorban Kengürth-kőnek, ma pedig vársziklának neveznek; a népregékből ismeretes Székelyvár omladékaihoz. Az emberi történelem egyik legrégibb emléke ez. Barlangjaiban a kő-, bronz- és vaskorszak maradványait tartogatja. Még akkor egy V alakú sáncz állt a mai fönnálló zömtorony két oldalán.

– Itt leülhetsz és lerajzolhatod kívülről a «várat», monda Áron Manassénak; de bejönni velem csak az én híveimnek szabad.

Azok nagy áhitattal követték a rejtekek rejtekébe, a mi egy egész ostromverő hadszertárt rejteget sánczai mögött.

És aztán féktelen jó kedvvel tértek onnan vissza. Kaczagott mind a két hölgy teljes szivéből, nem hajtva Áron bátya komoly zsémbelésére, ki szigorú arczczal figyelmezteté őket ünnepélyes fogadásukra, hogy semmit el nem árulnak abból, a mit látni fognak.

Hiszen nem is szóltak ők, csak nevettek.

De mikor már maga az, hogy nevetnek Áron bátya stratagémáin, elég árulás.

– Így mutasson meg az ember asszonyoknak valamit.

Azok aztán körülczirógatták, megengesztelgették; hanem azért csak megint elnevették magukat.

– Pedig higyjétek meg, hogy ez nagyon komoly dolog, s hogy én nem hiába küldtem azt a nagy követ a kémkedő tolvaj után.

Erre az emlékeztetésre aztán egyszerre elhalt a nevetés a két hölgy ajkán. Szótlanul kapaszkodtak egymás karjába. S egy pillanatban mind a kettőnek a testén önkénytelen összeborzongás futott végig. Észrevette azt mind a kettő.

«Egy dologra gondoltunk?» súgá Blanka Anna fülébe.

«Egyre!» sóhajta az vissza.

A nap alkonyra szállt le a Bihar óriás bérczei mögött; széles sugárküllők szelik sávokra az eget; a sötétkék küllők egyre szélesebb tért foglalnak az opálfényű égboltozaton, mintha onnan a sötét havasok felől egy fekete nap tartaná feljövetelét, melynek küldetése: terjeszteni a sötétséget, a halált, a megsemmisülést. – A tudósok a «föld árnyékának» nevezik e tüneményt.

A Székelykő látogatóit a csillagos éj vezette haza.

Anna ez éjjel a lefekvés előtt fejfátyolával betakart egy képet a hálószobájában, nehogy éjjel álmában feltalálja az keresni.

XIX.

Abrudbánya főutczáján két lovag poroszkál végig. Az egyik az oláh népviselethez ezüstgombos kaczagányt hord, s kucsmája mellett kócsagtollas forgót, lovának sallangos csótára s arany paszomántos nyeregtakarója van; oldalán görbe kard, nyeregkápájában pisztolyok, s elől kétcsövü puska függ le a nyergéről; arczkifejezése urat árul el. A másik lovag, ki meglehetős távolban kiséri, egy közrendü oláh csatlós.

A léptek viszhangot vernek az utczán. Csendes város az, nincsenek lakói. Két oldalt leégett házak, félig összedült kormos falak; a kapuk aljában keresztül hányt üszkös gerendák, a üres ablakokban már zöldül a fű és laboda.

A romok fölött csonkán merednek föl a tetőtlen tornyok, az egyik templom küszöbén még ott látszik magasan egy véres gyermekkéznek öt ujja helye. (Hogy jutott ez a vérnyom olyan magasra?)

A nagy-piacztér be van nőve fűvel.

A közkut nyilása le van nyomtatva malomkővel, s a kámva töredékéből kereszt van összetákolva.

Fényes nappal éjszaka van itt: csendes, mozdulatlan éj. Mindenki alszik és nagyon mélyen. A csendháborító lódobaj zajára előbúvik a romok közül egy-egy sovány, kiéhezett eb, s nagyot vonít, s kurrogva fut vissza, midőn a közeledőket meglátja.

A hátul jövő csatlós közelebb rugaszkodik az előtte menő úrhoz, a mint e rémtanyán végig lovagolnak. Tán fél?

Nem bántja itt semmi élő.

A leégett torony órája éjfélt mutat: azon az órán maradt el, melyen a láng óraművét megolvasztotta, azóta folyvást tart az éjfél.

S a nappali éjszakának kisértetei is vannak, miként az éjfélnek. Egy alaktalan árny suhan el a lovagok mellett. Csak árnyék: test nélkül. A hátul ügető lovas keresztet vet magára. A lebbenő árny végig tünemlik az utcza meztelen falain s elbúvik a romok közé. Kis idő mulva ismét visszakerül az utcza tulsó végéről ugyanazon test nélküli árny, mint egy nappali kisértet, csendesen úszva a földön, az utcza közepén lebben végig egyenesen a lovasok felé, mindig közelebb jön, s mikor odaig ért, kitér az útjokból s körülkerülgeti őket.

– Mit ijedezel a keselyü árnyékától frátye? szólt hátra az első lovas. Romulus madara az. A mi madarunk. Nézd, most szállt le a torony ormára.

A keselyük lakása van itt most.

A házomladékok lassankint elmaradoznak: következnek a kertek romjai. Leégett fák. Rőtveres téli tájkép nyár derekán. Az országút egy patak mentében visz végig. Annak a két partján érczzúzók voltak felállítva. Az óvilág egyik leggazdagabb aranytelepe van itten.

Az érczzúzóknak is csak a düledékei vannak még meg. Egyik leégett romtanya a másik után következik, csak a kallók maradtak meg s az örök patak-ár folyvást hajtja a fogas kereket, a «nyilak» zuhognak szakadatlanul.

Aztán egy vasut maradványai tünnek föl, mely a lankás hegyek közé vezetett; mellette a vízvezető. Az újabbkori kulturának tanujelei. Azok is el vannak rombolva. A vízvezeték csöveit elhordták ágyúknak, a síneket lándzsáknak, a sok tudós, a ki külföldi egyetemeken szerezte a nagy tudományt: hogyan lesz a porból arany? olyan mesterére talált, a ki megtanította rá, hogyan lesz az aranyból por?

«N’en parlons plus!» (A hogy Cagliari herczeg mondja.)

Az elpusztult bányatelepek után megint egy új helység következik. Ez már nincs elpusztítva egészen. Csak egyes házakon nincsen többé ajtó és ablak; mások ellenben egész épségükben megvannak.

Ez is egy darab Róma volt valaha. Itt áll egy ház, a melyiknek az oldalába egy épen megtartott római síremlék van befalazva. A geniusok még egészen épek a domborművön. Cajus Longinus hamvainak volt az szánva, ki a III. legió centuriója volt Dácziában. Sit Tibi Terra Levis!

A kapubálvány egyik oszlopa római mérföldmutató; a ház előtti terjedelmes ülőke egy sarkophag teteje, melyről még nem kopott le annyira az irás, hogy az ősrégészek ki ne találhassák belőle, melyik szép Cajanak fedte az, egykor sáfránynyal festett, aranyhaját? A házorom fülkéjében pedig egy teljesen megőrzött ép Minerva-fő őrködik – az utókor szelleme fölött.

A római emlékekről nevezetes ház küszöbe előtt megáll az úrlovas, s arra nyomban kidugja fejét a kis ajtón egy irtóztató csúf vénasszony.

Az oláhoknál találni a legszebb fiatal leányokat s a legcsúfabb vénasszonyokat. Ha idegen zörget az ajtón, bizonyos, hogy a vénasszony dugja ki a fejét.

– Nincs itthon! szólt, be sem várva a kérdezést. Elment a «Fabu Popi»-hoz, keresd ottan.

A kisérő sóhajtozni kezdett: nagyon messze van az.

Az úrlovas parancsolt.

– Ha tudod merre van, eredj előre és vezess!

A lovakat meg sem hagyta itatni. Sürgetős útja lehetett.

Az út rengeteg erdőkön vezetett keresztül. A hegyjáró lovak szokva vannak félnapi útat tenni pihenés nélkül.

Mikor a két lovas a «Fabu Popi» völgyébe eljutott, késő este lett s azonfölül terhes zivatar közeledett a völgy felé.

A két lovas és a zivatar egyszerre ért a czélhoz. Emezt megelőzte egy porfelleg-hordozó orkán, melynek a háta mögött jött csak az igazi égiháború. A szél csak útcsinálónak jött. Törte a fákat az erdőn pásztánkint, a hol megszorult. A Fabu Popi (a pap bükkfája), egy óriási terebélyfa, egy sík területen, melyet a népkegyelet kerítéssel zárt körül.

E fa alatt kötötték meg a vérszövetséget egyszer valamikor az itt lakó népfaj vezérei, mely gyászos emléket hagyott maga után.

Azonkívül egy épület is tartogatja még az emléket. A históriai bükkfa közelében áll egy fa-templom. Egészen hasonlatos a beszerikákhoz, a miket az oláh falvakban látni, hegyes tornyával, magas tetejével, előtornáczával: oldalai is zsindelylyel borítvák.

Ennek a közelében ugyan nincsen helység. Talán volt valamikor, s megunta a helyét, odább költözött, ott hagyta a templomot. Harang sincs a tornyában; sem üvegtáblák az ablakain, csupán széles redőnyök, a miken keresztülkasul fujhat a szél.

A nagy terebély bükkfa alatt valami húsz paripa volt kipányvázva, s azokat néhány oláh csatlós legény őrzé, czondrájába takarózva a közelgő vihar ellen. A fa jó menedék. A villám sem üt bele, mert a pap bükkfája.

A lovas sietett be a kis fatemplomba. Az első záporcseppek kezdtek hullani. A ki a sebesen rohanó felhőkre feltekintett, a mik a völgy felett elsuhantak, annak úgy tetszett, mintha a bérczek közelítenének oly sebesen, s mindjárt le akarnának omlani.

A templomajtóban fegyveres őr állt, ki a jövevény nevét kérdezte.

«Diurbanu» volt a válasz.

Erre bebocsáták.

A templom egészen sötét volt. Két szál viaszgyertya égett az oltáron; hanem azoknak a lángját úgy lenyomta az ablakredőnyökön átsüvöltő szélvész, hogy semmi világosságot nem terjesztettek.

Ekkor odakünn elkezdett villámlani, s akkor aztán a torony ablakain s a tető hasadékán átlobbanó meteorfény egy-egy pillanatra előtüntette a templom belsejében csoportosult társaságot. Mintha kisértetek Sanhedrinja rémlenék meg az éjszakában, zöld fénynyel rajzolt alakok; sziklák, sírkövek, a mik egy pillanatra sápadt, szemmeresztő emberarczokat öltenek, a másik perczben ismét sötét lesz minden: a sziklák, sírkövek feketéllenek a lefelé lobogó gyertyakanócz pislogása mellett.

Tíz, tizenkét férfi lehetett ott, a mint a villám fényénél kivehető volt. A templom fapadjain ültek, népviseletben, vagy egyenruhában. A középen, háttal az oltárnak ült egy kiváló alak, papi talárban, a minek hosszú lecsüggő bő ujjai voltak. Ennek az alaknak az ölében feküdt egy kis szőke gyermek, a kit a férfi egyik ujjával a palástjának betakargatott, s a nyakából lelógó arany keresztet odaadta a kezébe, hogy játszék vele. Hosszú, fekete szakálla el-elfedte a gyermek szőke fejét. A gyermek játszott és csevegett. Nem értette még, sem azt, a mit a férfiak beszélnek, sem azt, a mit a felhők beszélnek egymással.

Az ujon érkezett oda lépett a csoport közé s elkezdé magas páthoszszal:

– Uraim! barátaim! Decebál és Traján dicső utódai.

– Hagyd a diatribákat, Diurbanu! szólt bele mély, dörgő hangon a taláros férfi. Térj a dologra. Mit hoztál?

– Utasítást.

– Zengedezd el.

– Folytatnunk kell a harczot teljes erővel. Itt az idő. Bem azt hiszi, hogy az erdélyi hadjárat be van fejezve s most egész hadseregével kivonult a Bánátba. Rendes csapatokat csak a szorosok őrizetére s Károly-Fehérvár ostromlására hagyott hátra. A mi feladatunk meggátolni, hogy a bánáti hadjáratot is eldönthesse.

– Világosabban mondva: azért, hogy Bem a fejére ne üssön Jellasichnak, nekünk kell a mi fejünket hozzá ütni Bemhez.

– Ugy hiszem, hogy az abrudbányai és brádi győztesek ettől nem ijednek vissza.

– Értsük meg egymást; szólt a taláros férfi, a kis gyermeket térdére ültetve s lovaztatva. Egy bolond embert, a ki bennünket a saját hegyeink között megtámadott, aki ostoba is volt, gyáva is volt, s a hadászathoz mit sem értett, s azonfölül hitszegően megtörte a békealkudozás alatti fegyverszünetet, mi a magunk igazságán állva, összetörtünk, semmivé tettünk. De azért senki se hiszi közülünk azt, hogy ugyanezzel a táborral, lovasság nélkül, tüzérség nélkül, hadtudós vezetők nélkül, mi megtámadhassunk egy rendes hadsereget, mely valóságos hadtesteket kivert az ország határán túl, s még az orosz segédcsapatokat is tizezrével ki tudta dobni.

– Nem is kivánja azt tőlünk senki. A népfelkelés feladata marad a hegyi harcz.

– De a hegyek között nincs már ellenség. Nem láttad? Keresztül jöttél rajta. Találkoztál egy élő emberrel?

– Még van ellenség a hegyek között. Ott áll Toroczkó.

Ezt Diurbanu mondta. Épen akkor szemébe lobbant a villámfény.

Egy másik hang felszólalt a tömegből:

– És Torda.

Diurbanut ez a szó indulatba hozta.

– Nem! Nem! Tordára nem szabad gondolnunk. Ott a kincstárnak nagy épületei vannak; a ki azokat elpusztítja, megüti érte a bokáját!

– De hát mi bajunk nekünk Toroczkóval? szólalt fel a sötétből a mély gordonkahang. Azok soha se bántottak minket. Eddig csak kaszát, kapát, ekevasat, keréktalpat kaptunk tőlük a vasból.

– De fiaik ott szolgálnak Bem alatt s ezek már más alakban is szolgáltak nekünk a vasból. De nem ez a főok. Toroczkó egy előre tolt sziklafészke a magyar kulturának. A protestáns hitujítók egyik mentsvára, a honnan szétágaznak hatalmas működéseik szálai. Kevélysége egy maroknyi népnek, mely világot akar hódítani munka és tudomány által. Az a hír, hogy Toroczkó elpusztíttatott, épen oly rettentő hatást fog gyakorolni, mint a minő sikere volt Pest lerombolásának: a fele útban levő hadseregeket visszafordítja az, a hadvezér kényszerülve lesz a hadsereg ösztönét követni s visszatérni Erdélybe. S mennél rémesebb lesz az elpusztulás, annál fényesebb lesz a hadi siker. A mennydörgés miatt alig lehetett hallani a szót.

A többiek vártak, míg a dörgés elmulik. Nem akartak az Isten szavába belebeszélni.

Mikor a hegyek morgása elcsendesült, ismét megszólalt a mély férfihang.

– Hallod-e Diurbanu, egy dologban csalatkozol. Ez a nép, a melyre számítasz, már megcsömörlött a vértől. A míg boszúját kielégíté, szomjazta azt; most, hogy jóllakott vele, bánja, hogy azt tette. Irtózik a saját kezétől.

Erre a sötétből több hang is felszólalt.

– Úgy van. Igaz. Topánfalván is ki volt adva a rendelet, hogy az ott lakó magyarokat ki kell irtani, s a kire rá volt bizva, maga figyelmezteté őket, hogy meneküljenek, úgy elszörnyedt az abrudbányai vérontástól.

Egy másik szólalt meg a sötét alakok közül.

– A kik az első nap dühét búvhelyeiken elkerülték, azoknak maga Janku Avram segített megmenekülni, s az erdőpásztorok szöktették tovább. Jankut annyira utolérte a kegyelemvágy, hogy saját emberei rálövöldöztek miatta.

Most a taláros férfi szólt:

– Mikor egy családot szemem láttára leöltek az utczán: ezt a kis szöszke porontyot kiragadtam a mészárlásból s eldugtam a palástom alá. S ekkor az a ficzkó, a ki legdühösebb volt, úgy vágott fejemre a kaszájával, hogy ha a süvegem fel nem tartja, betöri a koponyámat. S három nap múlva ugyanaz a dühös ember eljött hozzám, meglátogatni azt a kis gyermeket, a kinek a megmentéseért ellenem, a felkent papja ellen, gyilkos csapást mert sujtani s mert a kis fiú legjobban siratta kedvencz rigóját, hozott neki az erdőről egy rigót. Bizonyosan az apját is visszahozná neki, ha lehetne, Azóta ez a kis kölyök egy perczre sem akar tőlem elmaradni.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, melyen beszéltek és nevetett.

Ismét egy hang szólt a láthatatlan alakok sorából:

– A nép hamar megtér, s Isten csodáit látja az eseményekben. A ki megbetegszik a mi népünk közül, az most, a zalathnai református paphoz megy, azt kéri fel, hogy imádkozzék meggyógyulásáért.

Folytatta egy másik:

– Borzadva mondják egymásnak, hogy Tyok Tódor, ki a megyei orvos szemeit kiszúrta s úgy eresztette el az erdőbe, élve rohadt meg; hogy Toporu Nyikuláj egész éjjel szaladgál egyik háztól a másikhoz, könyörögve, hogy verjék le róla a kisérteteket, a mik a vállát megnyergelték; hogy Jorges nem tudja lenyelni a szájába vett falatot.

Egy harmadik szólt:

– Többet mondok! A napokban a váczai dászkál, a ki a Brády-család kiirtásában vezető volt, társaival együtt keresztül lovagolt Brádon. Mikor a Körös hidjához ért, mely a két Brády-kastély között elvezet, a lova levetette és halálosan összetaposta. És a brádi oláhok közül egy sem engedte meg, hogy a haldoklót házába bevigyék: mind ajtót zárt előtte. Utoljára az utitársai kénytelenek voltak ugyanazon elpusztított Brády-kastélyba vinni be az összezuzottat, melynek lakóit ő tette holt emberekké s reggelre ott adta ki a lelkét.

– Mindezeknél megdöbbentőbb az, – szólalt fel egy alak, a ki eddig az oltárhoz támaszkodott – hogy a «nagy comité» eddigi titkára átszökött Oláhországba s a magyar vezérhez átküldé mindazokat a compromittáló iratokat, a mikből kiderül, hogy az erdélyi mészárlásokat idegen kezek intézték.

Mind e fölszólalások alatt szünetelt az égdörgés, csak a zápor verte a tetőt; most nagyot villámlott. Diurbanu arcza egy perczre megjelent a sötétből, mint a rémület sírból kelő kisértet-arcza.

A dörgés elhangzott, s folytatása lett egy emberkaczaj.

– Hahaha! urak! szólt Diurbanu. Ha a katonától azt kérdeznék, hogy sajnálja-e azt az ellenséget, a ki vele szemközt áll? mind azt válaszolná, hogy biz ő nem öli meg azt, a ki őt soha sem bántotta. De uraim! ez a háboru! Ezt nem ütjük el mesemondásokkal, meg babonával. A ki felkötötte a kardot, vállára vette a puskát, annak menni kell, a merre küldik.

– Jól van, Diurbanu, menni fognak, a merre küldik őket. A szél parancsol a felhőnek, hogy menjen, a merre küldi. De azt már nem parancsolhatja meg a felhőnek, hogy mennydörögjön és jégesőt hullasson, ha neki nem tetszik.

– Én tudok még olyan felhőt, mely nem adta ki a jégesőjét.

– Hol lakik?

– A peanai hegyek közt.

– Ciprianu csapatját érted?

– Igen. Azt.

– De Ciprianu maga és mind a két fia elesett már.

– Annál jobb! Maradt egy leánya, a kire apja és bátyjai véradóssága szállt. Az még csak szomjazza a boszú poharát; de még a nyelvét nem érintette hozzá. A ti csapataitok jók lesznek a cseltámadásra, az övéi a cselekvésre.

– S te ismered Ciprianu leányát?

– Menyasszonyom az.

– Tehát te mátkatálul szántál neki egy elpusztítandó várost? Melyik legyen az?

– Már mondám: Toroczkó.

– De én azt mondám: Torda.

– A mi ellen meg én tiltakozom.

– Döntsön a sors.

– Jól van. Monda Diurbanu s az oltárhoz lépve, a denevér szárnyként repkedő gyertyalobogványnál két czédulára irt fel két nevet s azt süvegébe veté.

– Ki húzza ki a sorsot?

A sziklák, sírkövek hallgattak.

– Ejh! Ehhez ártatlan kéz kell! Monda Diurbanu. Itt van ez a kis poronty, húzza ki ez.

– Hogyan! kiálta föl a taláros férfi. Hogy ez a kiirtott család gyermeke húzza ki saját kezével a sorsot, hogy melyik város legyen a lángoknak, az elpusztulásnak áldozatul vetve? Pokolbeli ötleteid vannak, Diurbanu!

S a kis szőkefejü gyermek belenyult a süvegbe, s apró kezecskéjével kihuzott egyet a czédulák közül s azt védő fogadott atyjának nyujtá.

– Hozzátok ide a gyertyákat! Monda a palástos férfi.

Nem volt rájuk szükség. Abban a pillanatban egy rettentő villámsugár czikázott alá a völgybe: egész lángoszlop, a szivárvány minden szineiben ragyogó fénynyel töltve meg a messzeséget. E vakító fénynél az összedugott fők egyszerre kiálták fel a czéduláról elolvasott nevet: «Toroczkó!»

A mennydörgés, a villámcsapás megrázta alattuk és felettük a földet és templomot.

XX.

A halálra itélt város lakói előre tudták sorsukat. Voltak jó barátaik a felkelő táborban, kik azt megmondták nekik.

Egy egész város a siralomházban!

Kétezer ember halálra itélve!

Az itélet azonban még sok appellatorium forum elé kerül. A törvényszék a csatatér. Erdélyben még rendes hadseregek vannak. Janku táborát visszaverni elég volt a Károlyfehérvárt ostromzár alatt tartó hadosztály is s mig az ott állt, addig Toroczkót a szentgyörgyi oldalon nem lehetett megközelíteni. Jött aztán a legutolsó semmisítő forum: – a segesvári ütközetben a magyar hadsereg az orosz által összezuzatott s ezzel a Fabu Popinál hozott itélet Toroczkó ellen helybe lett hagyva.

Időközben még egy terhelő vád is lett emelve ellenük. Egy magyar portyázó csapat a Toroczkóval szomszédos Gyertyámost, oláh falut, a lakosság ellenállása miatt felégeté.

Ezzel meg volt adva a jogczím Toroczkó ellen: «poena talionis», fogat fogért! Szemet szemért!

És ők két hónapon keresztül tudták azt, hogy minő infernális tűz ássa alattuk lassan a földet? minő vihar készül fejükre alá szakadni?

És ez alatt folytatták a maguk rendes munkáját, hordták fel a vasat a föld alól a «hantnuk»-on, irtották a konkolyt a tiszta buzavetésből, házi szövőszék, cserzőműhely nem szünetelt, a gyermekek jártak iskolába, vasárnaponkint megtelt a templom. Csupán a vasárnapi mulatságok maradtak el. A helyett az egész férfinép hadgyakorlatokat tartott. Sorba álltak a vének is, egész a hetven esztendős ősz fejekig, s a tizenkét éves gyermek sirt, ha nem adtak a kezébe puskát.

El voltak szánva az utolsó emberig harczolva esni el, mielőtt városuk utczáját ellenség megtaposná.

Manassét még ez a harczias áramlat sem ragadta el. Ő valódi, őszinte békephilosoph volt, a ki a harczi erényeket eredetükben utálta. Toroczkó népére pedig soha nem akarta a fegyverre appellálás elvét alkalmazva látni. Azután mint az európai diplomatia szövevényébe jól beavatott, mind azt előre látta, a mi be fog következni: hogy egy kicsiny elszigetelt népnek sikerülhet ugyan egy időre a harcztéren dicsőséget aratni, de a végeldöntésnél mindig annak van igaza, a ki nagyobb. Az is megeshetik, hogy egy napon a maroknyi toroczkói férfihad visszaveri megtámadóit: de másnap, harmadnap jönni fognak az első ellenfélnél erősebbek, harcziasabbak, és azok menthetlenül összezuzzák.

Azonban ezen nézetei körül nagyon kevés követőt tudott összeszedni. A kik titokban négyszem között, fejbólintással tudatták vele, hogy azt gondolják, a mit ő, mindössze Bertók bátya és a rector lehettek: egyszóval a vegetarianusok.

Még az asszonynép sem tartott vele. Azok is mind fejszéket, kaszákat élesítettek. Ők a gyermekeiket éles vassal fogják védelmezni, vagy maguk leölni: élő asszony, élő gyermek nem jut itt az ellenség kezére.

Épen julius utolsó napja volt. A tarlókon sorba állítva a buzakeresztek, mikben a kévék egy magas póznára vannak egymás fölé tűzve. A kaszállók tele szénaboglyákkal. A toroczkóiak már korán reggel megkezdték a takarodást.

Meglepte őket, hogy egyszerre ezernyi ezer varju és holló lepte meg seregestől a völgyet nagy károgással. Észlelhették ezt, a kik hadban jártak, hogy ezek a hadseregek rendes kisérői és előhirnökei.

– Itt a szálláscsinálók! Mondá Áron bátya.

És eltalálta: Szentgyörgy felől vágtatva jöttek az előőrsök, jelenteni a végzetes hírt, hogy Diurbanu hadserege az éjjel átvonult a «Kő» szorosán s Toroczkó-Szentgyörgyöt hajnalban meglepte.

Senkit sem zavart meg ez a hír. El voltak rá készülve. A kaszákat, villákat eldobták a kézből; a puskákra föltüzték a szuronyokat. Minden nemzetőr-századnak meg volt határozva a maga helye. Az utakat elzárták szekérvárakkal. A Bórév felőli tért a patak elrekesztésével víz alá helyezték, hogy arról az oldalról meg ne lephessék őket. Áron bátya maga negyvenedmagával fölhágott a Székelykőre a várárok meredek útján, az onnan jövő támadást visszaverni. Negyven ember! Ugyanannyi száz ellen! Nevetniök kellett volna magukon, hogy ily tréfás halált választottak maguknak.

Délfelé a Szentgyörgyről menekülőkkel szaporodott meg a védők csapatja. Azoknak is tudtak fegyvert adni. Lehettek most már talán négyszázan is.

Manassé egyedül maradt az asszonyokkal.

Azoknak nem volt kedvük Áron bátya meghivását elfogadni, hogy rejtőzzenek el az ő védelme alatt a csegezi várbarlangba. Ott akarták bevárni, a mit Isten rájuk mért, az ősi házban, együtt a többi asszonyokkal s azoknak a gyermekeivel.

Manassé megölelte Blankát és Annát,

– Kedveseim, most én is elhagylak titeket.

– Hová akarsz menni? kérdé Blanka ijedten, kinek e perczben Dávid képe állt lelke elé, a véres ponttal homlokán. Azt hitte, Manassé is oda megy, a hol a halál olyan olcsó.

– Egyenesen a felkelők táborába.

– Egyedül?

– Nem egyedül. Sokad magammal. Előttem Uriel, jobbfelül Rafael, balfelől Gabriel, hátam mögött Michael, fejem fölött Izrael.

– Fegyver nélkül?

– Nem. Kezemben a frigylevél, melyet kötöttek velem, eskü alatt, hogy soha Toroczkót nem fogják megtámadni. Ez az én fegyverem.

– Mit akarsz tenni?

– A mit mások annyian megtettek már előttem: lefegyverezni az ellenséget fegyver nélkül; megnyerni a győzelmet ütközet nélkül.

Blanka fájdalomteljesen tekintett Manassé tiszta szemeibe s e tekintetben mindaz el volt mondva, a mit ajk kifejezni nem képes: a végtelen imádat a férj iránt, s a tengermély kétségbeesés annál a gondolatnál, hogy most utoljára látja azon szemeket így, sugárral, meleggel, szerelemmel tele ragyogni!

Manassé elérté e tekintetet.

– Hisz én magam is megkisértém már egyszer azt. S tudod, hogy ez akkor milyen jól sikerült. Az oláh vezér régi ismerősöm.

Ez hazugság volt, Blanka megnyugtatására kigondolva, s ennek a hazugságnak a büntetése nem maradt el.

Blanka megszorítá Manassé kezét.

– Jól van. Tégy úgy. Járjon veled az Ur!

Manassé nem fojthatott el egy fájdalmas sóhajt, mikor Blanka homlokát megcsókolta.

Testvére Anna tudott az arczvonásokból olvasni. Megérté e sóhajt.

– Miattunk ne legyen aggodalmad, édes bátyám. Isten keze szabad velünk. Mi a legvégsőre is készek vagyunk. Rég meghánytuk vetettük mi ezt egymás között. Sokat tanakodtunk róla. Aztán abban állapodtunk meg, – hogy ha elvész minden, a mit szerettünk, hogy ha elvész Toroczkó, ha elvész hitünk: akkor nem várjuk be, míg az ajtót reánk törik; hanem itt van e két pisztoly: mindegyikünk kezébe vesz egyet, a másik szivének szegezi, aztán mindegyikünk mond egy nevet, a mire legutoljára gondolt, s aztán az lesz legutolsó szava. Csak te eredj nyugodtan.

Manassé torkát úgy elfojtá a keserv, hogy nem tudott szólni. Megcsókolá a két szerető teremtés ajkait, s azután – még az ő csókjaiktól nedves ajkkal – megcsókolá annak a két pisztolynak a száját.

Azután sietett ki a házból.

A piaczon találta a nemzetőrparancsnokot. Azzal tudatta menetele czélját: a megrohanó ellenséget a kötött frigy megtartására rávenni. Addig, mig bizonyosat tudnak, minden összeütközést kerüljenek.

– Adja Isten! – felelt rá a parancsnok. De én nem hiszek benne. A szentgyörgyiek is megkisérték azt, s békeköveteiket felkonczolták amazok oda át. Sajnálom a fiatal életedet, Manassé. De hát így is, úgy is el kell azt vesztened. Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Jó helyen vagyunk. – Holnap mind együtt leszünk a paradicsomban. Jó helyen leszünk.

Manassé elindult Szentgyörgy felé, egyedül: még csak egy pálcza sem volt a kezében.

Ekkor lehetett két óra délután.

XXI.

Jó gyaloglónak alig tart Szentgyörgyig fél óránál tovább az út. A falu közelében már találkozott rendetlen csapatokkal Manassé, a kik nagyon bámultak rá; de látva hogy fegyvertelen, nem bántották. Az a nyugalom, az a biztos hideg tekintet mindenkire leigézőleg hatott. Aztán meg dologban is voltak; vágott marhát daraboltak szét, sütöttek, főztek a mezőn.

Előőrsök, szokás szerint, nem voltak kiállítva.

Manassé a legelső embert, a kinek képe megtetszett neki, megszólítá, hogy vezesse őt el a vezér szállásáig; a mit az egész készséggel teljesített s útközben egész jámborul elmondta, hogy bizony nagy baj az, ilyen nagy munka időben, mikor otthon kellene lenni a takarodásnál, ilyen messze útra elfáradni az embernek. Nagyon megjutalmazva érezte magát egy szivar által, melylyel Manassé megkinálta, mikor a kastély kapujában elutasítá, hogy merre keresse a vezért.

Egy régi urasági lak volt az, a minőket már gyéren látni Erdélyben is; magas földszintre épülve, közepén oszlopos tornáczczal; a tornácz folyosója közepén alant a pinczeajtó, mely a gádorba vezet egyenesen az udvarról: úgy, hogy a folyosó képezi a pinczegádor tetejét.

Manassé felment a tornáczra, s ott egy csoport ácsorgó fegyveresre találva, azoknak megmondá, hogy Diurbanut keresi.

– A tribunnal nem lehet most beszélni, mert most ebédel s az sokáig tart, monda neki az ajtóőr irigységbe vágó tisztelettel.

Manassé kivette névjegyét a tárczájából s azt a szegletén behajtva, beküldé a vezérnek.

A hirnök rövid időn visszajött s azt az izenetet hozta a látogatónak, hogy köszönteti a tribun, azt izeni, hogy várjon egy kicsit, addig pedig meg kell az urat kötözni s aztán becsukni a pinczébe, a míg a tribun elvégzi az ebédet s szóba állhat vele.

No biz azt Manassé egészen rendében levő vendégfogadásnak találta. Hát valahány ház, annyi szokás!

Az bizony csupa tréfa lett volna neki, keresztül ugrani a folyosó mellvédjén, s mielőtt az őrök a puskákhoz kaphatnának, a parkba menekülni s onnan az erdőbe jutni; de hát nem azért jött ő ide, hogy mindjárt elszaladjon.

– No hát kössetek meg; biztatá az őröket.

Azok meg csak néztek egymásra, hogy melyik mozduljon e határozatlan utasításra, ezt a nagy izmos embert megkötözni? Mikor aztán kettő vállalkozott rá, nem volt kötél.

– No hát keressetek valahol egyet. Nógatá Manassé a tétovázókat.

Valamelyik aztán kerített egy istrángot s azzal Manassé kezeit hátra kötözték.

– Már most vedd ki a tárczát a zsebemből, monda az egyiknek Manassé. Egy kis pénz van benne, azt oszd fel a bajtársak között. Egy pazsurát találsz benne: azt vidd be és add át az urnak; mondd, hogy olvassák el. Aztán egy szivart gyujts meg a tárczámból s dugd a számba. Multiemeszku!

Azután levezették Manassét rendén a pinczébe, a mit úgy látszik, hogy Diurbanu antichambrenek jelölt ki a hozzá követségbe jövők számára; s nem volt elég, hogy a pinczegádort nyissák fel előtte, hanem még a pinczébe vezető vasajtót is feltárták s odalökték, az az, hogy vezették be s megkinálták, hogy tessék addig helyet foglalni: – itt van egy üres ászok. (A hordókat már természetesen felhordták az udvarra, azokon kezdték az igazságszolgáltatást.) Azután rázárták a vasajtót s magára hagyták.

A pinczegádornak még volt mind a két ajtószárnyán egy-egy gömbölyü ablaka; de a pinczeajtó fölött már csak egy szelelő lyuk volt, melyen át némi külvilágosság bejuthatott. Manassé egészen sötétben maradt.

Gondolkozni kezdett a helyzeten, a melybe jutott. Vigasztalta magát azzal, hogy épen így bántak vele a Monasteriánál is: leszámítva a megkötözést. Ott is csukva tartották reggelig, s akkor ráálltak a béke feltételeire. Most is úgy lesz.

Hanem mikor az ember szivart szív, az egy-egy pillanatra megvilágítja az arczát. Egyszer csak megszólalt valami a sötétből:

– Manassé!

– Ki mozog itt?

– Hát csak én.

A hangról könnyű volt ráismerni a czigányra.

– Te vagy itt, Lányi? Hát te mit csinálsz itt?

– Mulatom magamat a farkasgúzsban.

– Hát hogy kerültél ebbe a farkasgúzsba?

– A Diurbanu köttetett bele; verje meg a devla!

– Mit vétettél neki?

– Hát azt akarta, hogy húzzam az ő nótáját, a míg ő ebédel, én meg azt mondtam, hogy nem húzom.

– De hát mért nem?

– Azért, mert nem akarok muzsikálni az én hazám ellen.

Szegény czigány! Hogy ő nem muzsikál «az ő hazája» ellen! Pedig mije van neki ebből a hazából? Egy sárputri, meg az országút.

– Akkor aztán felpofozott s farkasgúzsba köttetett s azt mondta, hogy felakasztat. Bánom is én, ha összetöret is; még ha a hegedűmet összetöreti is; de még sem muzsikálok az én hazám ellen.

– No ne búsulj Lányi.

– Hát hisz nem is búsulok, csak azt akartam tőled kérni (a czigány mindenkit tegezett), hogy ha majd kiszíttad a szivarodat, hát ne dobd el a csutáját; te járhatsz, mert a lábad nincs megkötve, jőjj ide hozzám s ejtsd a csutát az én számba, hadd rágom meg bagónak.

– De tüzes lesz a vége.

– Úgy jó az a czigánynak.

Ez a cynicus czigányphlegma épen hozzáillett Manassé magasabb philosophi nyugalmához. A czigány biztatására gondolt.

– No ne félj Lányi, mihelyt Diurbanuval szólhatok, majd téged is kiszabadítalak innen.

– De magadat se szabadítod meg, uram, magadat se! Kámpesz neked már! Ha te egyszer Diurbanu kezébe jutottál, olyan jó helyen vagy, mintha a hóhér kezében volnál. Hét követet felkonczoltatott már te előtted, a kik hozzájöttek békességet kérni; pedig azok csak szentgyörgyi parasztok voltak: Kis Pál, Bedő Péter, Csukor Mihály, mind feketekörmű emberek. Hát még téged, ki egy Adorján vagy s pecsétnyomós gyűrűt viselsz.