MÁSODIK RÉSZ. TÖRTÉNET, MELYNEK SOHA SINCSEN VÉGE. (continued 4)

Tehát itt az óra, a melyben sorsa vaskeze előtt meg kell hajolnia. Neki, a békeapostolnak, bele kell rohanni a vérontás munkájába.

– Legyen meg a te akaratod!

Azzal fegyverét középen kapva, kilépett a sorból s oda kiálta társainak:

– Előre, testvérek!

S arra mindannyian fegyvereiket súlyegyenbe kapva, megindultak utána. Egy éneket kezdtek el: «erős várunk nekünk az Isten!» azzal indultak el az ostromra.

De ők nem azt az útat követték, a mit az előttük kisérlő csapatok, a lehetőt; hanem neki vágtak a lehetetlennek. Egyenesen szemközt mentek a «Madonna della Scoperta» terrász-falának, fel a meredeken, a hol egy fa, egy bokor nem védte meg őket.

És nyomultak előre, s egy lövést nem tettek azalatt.

A falakról gyilkos tüzelés fogadta őket. A hű fiuk közül sok nem végezte be a megkezdett éneket. Társai átléptek a holttestén s tovább énekelték: «Ki megvéd a kisértet ellen!»

Oly gyorsan, mint a gondolat, elérték a terrászfalat.

S a fal nem állította meg őket.

Az összefogott kezek, az egymáshoz vetett vállak, a falba döfött szuronyok képezték a lépcsőt. Mikor a zsolozsma utolsó sorát énekelték, már fenn voltak a falon. Manassé volt a legelső.

«És az egész ostrom alatt egyetlen egy lövést nem tettek!»

A naphosszant vitatott «Madonna della Scoperta» el volt foglalva.

A zászlóalj-parancsnok magánkivül volt örömében, diadalában! Manassét megölelte és megcsókolá.

– Ön holnap tiszt lesz! a vitézség érdemrendével mellén!

Manassé szomorún mosolygott. – Ő jobban tudta, hogy mi lesz ő holnap.

Hanem az ellenfél nem hagyta abba a dolgot. Minden oldalról megindultak a franczia csapatok a majorépületet visszafoglalni. Támadásra hivó trombitáik recsegése hangzott a magaslatok fedett utain. A dobok riadót vertek. Maga a császár-gárda jelent meg a csatatéren.

– Hadd jőjjenek! Szólt a parancsnok. Tízszeres erővel is megküzdünk itten. Visszaverjük őket, míg saját csapataink utánunk érkeznek! Tüzet fiuk!

Most aztán Manassé csendesen ingatva a fejét, tagadólag intett, s arra minden katona lábhoz ereszté a fegyvert.

– Mi ez? szólt elbámulva a parancsnok.

Manassé fölemelte az öklét az égfelé, fölnyujtott hüvelykujjal, s azt mondá:

– Egy az Isten!

S arra társai is mind azt tették, és azt mondák:

– Egy az Isten!

– De hát mit jelent ez?

– Az Isten, a ki megtiltotta az emberölést.

– De ti katonák vagytok, csatatéren álltok!

– Megálljuk helyünket, megyünk a hova küldenek, meg tudunk halni, de embert ölni nem.

– De hisz’ akkor az ellenség öl meg benneteket.

– Azt ő teheti.

A parancsnok fenyegetőzött; sírt, könyörgött, mind hasztalan. Mindenre azt felelték neki, hogy «egy az Isten!» Parancsolni lehet, hogy lőjenek: de az csak lőporvesztegetés lesz, ők a levegőbe fognak lőni. «Egy az Isten!»

És senki sem tett egy lövést is a közeledő ellenségre.

Azt megdöbbenté a kimagyarázhatlan nyugalom. Kelepczét gyanított benne. S ez alatt körülfogni igyekezett a majort, a császári gárda elfoglalta a cziprusok halmát, s ágyúkat vontatott fel oda, de csodálatos jelensége a sors intézkedéseinek! azokkal nem a «Madonna della Scopertá»-t kezdte el lövetni, hanem a «Spia d’Italiá»-t. A gránátok háromezer lépésnyi távolból csapkodtak le a fellegvár falai közé.

A tulsó félről új osztrák hadcsapatok siettek rohamlépésben a fenyegetett major felé.

Egy végső elkeseredett tusa volt készülőben azon épületcsoport körül, melyet egy férfihad tart elfoglalva, a ki nem akar embert ölni.

Akkor meg kell hát nekik halni mind! Vagy az ellen, vagy a jóbarát kezétől.

Arra is készen vannak.

S már közel volt a catalauni tömeggyilkoláshoz hasonló catastropha; – a midőn egy harmadik harczoló fél elegyedett az ütközetbe.

Egy harmadik, a ki eddig hallgatott.

Nem nézhette tovább.

A havasok felől irtóztató fergeteg rohant alá, odavetve magát a két harczoló fél közé, az feltépte a véres homokot a küzdtérről s odavágta a küzdők arczába; – az kitépte kezeikből a zászlókat; az éjszakát csinált körülöttük porfellegből, hogy ne láthassák egymást, s villámostoraival csapkodott jobbra úgy, mint balra; az elnémítá mennydörgéseivel az ágyúdörejt; az folyammá árasztá a patakokat a küzdő felek között; az eltörölte az embercsinálta haditervet a csatapiaczról s azt ordítá mind a két fél fülébe: «vége»! Egyik fél sem nevezheti magát győztesnek, a harmadiké marad a csatatér.

Harczról nem volt már többé szó, csak menekülésről. Egyes előretolt csapatoknak a vihar, vész, porfelleg közepett a saját jó szerencséjükre kellett megkisérteni a visszavonuló táborral való egyesülhetést. A zápor szakadt, s a villámlobbanásnál, mintha tengerfenék volna, úgy tünt elő a táj, minden irányba siető embercsoportjaival; s mikor a villám pihent, még felfelvilágított egy pontján a csatatérnek a vérvörös lobbanások fénye. Ott még két hadsereg folytatja az éjsötétben, a felhőszakadásban az emberharag harczát, nem törődve az Istenharaggal, s a halmokon túl egy égő város veti a nyugtalan égre görögtűzvilágát. Dobpörgés, trombitarecsegés, népordítás vegyül a mennydörgés közé.

Manassé zászlóaljának is menekülnie kellett az elfoglalt majorból. A beállt éj sötét volt, az utak tömkelege csalékony, csupán a szél irányáról tájékozhatták magukat, hogy merre van előre, merre hátrafelé? Egyszer aztán a zivatar irányt változtatott: a zászlóalj kifáradtan, agyonázva, éhségtől elcsigázva érkezett meg egy táborhelyre, a hol őrtüzek égtek, azt hitte, hogy hazajutott. Az pedig volt az ellenség tábora.

XXXII.

Manassét és elfogott társait Bresciába szállították. Köztudomásu, a mi itt történt velük.

Adorján egy napon következő ajándékokra virradt. Kapott egy kávébarna egyenruhát, vörös zsinórzattal, arany paszomántos gallérral, kardot arany kardbojttal, és egy hivatalos levelet, melyben a vele együtt elfogott zászlóalj őrnagyává lett kinevezve.

E tárgyak láttára valami szokatlan hőség futotta át idegeit.

Itt van tehát alkalom a boszura! Megtorolni annyi szenvedést azokon, a kik ennek szerzői voltak. Karddal a kézben törni utat az elkobzott hazába, s visszavívni országot és családi tűzhelyt! Megfutamítani fényes palotáikból azokat, a kik megirigyelték az ő kunyhója boldogságát s elszakíták őt családjától.

Hát még a dicsőség csábító képe! Ez a vérrel pirosított arczu tündér, a ki, a hol megcsókol, ott megéget! Már eddig is a «Madonna della Scoperta» hősnek nevezé Manassét mindenki. Bátorsága, nyugalma, gyors elhatározása mind fényes katonai tulajdonok. Nevét a történelem fogja feljegyezni! Annak a nevét, a ki az ekevasat megjavította, a holnapután már letörüli a lapról; de annak a neve, a ki a kardvasat csorbára verte a harczban, örökké lángolni fog. A költők megéneklik viselt dolgait.

Ah, mint melegít ez a földi nap! Tudják ezt mind azok, a kik látták feljöttét, lementét, zenithjét, nadirját! Ezt megtagadni, erről lemondani: az a kínszenvedés!

De hát egy ilyen pillanat egy egész világrendszert kifordíthat-e a sarkából? Hogy az az ember, a ki odaveté magát a harczoló felek közé, hogy kibékítse, szétválaszsza őket, most maga álljon az egyik harczoló sereg első sorába s kiáltsa el a harczra hivó jelszót? A ki a csata hevében azt mondá: «egy az Isten, a ki megtiltotta az emberölést!» most azt kiáltsa: «egy az Isten!» a ki azt parancsolta, hogy «irtsd ki a Midián népét; még az igavonó barmát, a házőrző kutyáját se hagyd élve!» Ujra feltámadjon-e a boszúállás lángja boldogtalan hazájának egyik határától a másikig? A lőpor legyen a törvény? a fegyver a biró, az ütközet az Isten törvényszéke? Ismét éles vassal, üszökkel menjen-e egyik polgár a másik ellen, város város ellen, népfaj népfaj ellen? Hát egy nemzedék se nőhessen-e fel a nélkül, hogy megkóstolja a honfitárs vérét? S ha a boszú lesz a jelszó, nem esik-e annak első áldozatáúl épen az ő honmaradt családja? Ha elveszed tőlük az egy Istent, ki marad akkor velük?

Oh, ez nehéz tusa volt!

És viszont: van-e lehetőség e végzet elől meghátrálni? A vallás tiltja az emberölést: de egy esetet kivesz. Az emberölést – a hazáért. Most e lesujtó kérdés elé van állítva. Lehet-e azt felelni rá: «nem!»

Kezébe adják a trikolor zászlót, Magyarország czimerével. Lehet-e azt eldobnia? «Nem harczolok értte!»

Kinek merje azt mondani: én nem kötöm fel ezt a kardot? Az utolsó közkatonája, saját vele szolgáló közmunkása fel fog kapni erre a szóra egy marék homokot a földről és a szeme közé csapja! Nevét gúnynak, alakját torzképnek fogják koptatni, s gyermekeinek meg kell változtatniok a nevüket, ha «gyászmagyarok» nem akarnak lenni saját hazájukban. Nem lesz maradása szülötte földén és rettegni fog a világ minden zugában, vajha egy nemzetéből való honfitársat ne hozzon eléje a balsors! Megostoroztatni, tövissel koszoruztatni, arczul veretni, miként a…

Miként az a vérhullató kép ott ágya fölött.

Olaszországban nincs ház, melyből hiányzanék ez a kép. A gyönyörű férfiarcz, középen kétfelé választott leomló hajfürteivel, homlokán a tövisfonadék vércseppeket serkeszt, és kezében a gúny királyi pálczája, a nádvessző, melylyel megcsufolták.

Manassé megállt e kép előtt és hosszan elmélázott előtte.

Ennek is mondta a nép: «légy vezérünk, vezess bennünket a rómaiak ellen, szabadítsd meg nemzetedet!»

És ő azt felelte a népnek: «én vezetni foglak az égbe: s megszabadítom az emberiséget».

S akkor lerántotta a nép tündöklő polczáról és sárral dobálta meg.

Ah, mert nem a római lictorok korbácsütése volt a legfájdalmasabb, nem a testet átfuró éles vasak, nem Longinus dárdaütése, mindazokat ember is ki tudja állani jajszó nélkül; de a gúnyhahotája annak a népnek, a kinek számára üdvösséget hozott alá az égből; a honfitársak keserű szidalma: ez az, a minek elviseléséhez egy isteni szív kell!

«Én csak ember vagyok!» kiálta fel Manassé; «nem tudok hozzád fölemelkedni!»

… És azzal felkötötte a kardot az oldalára.

A töviskoszorús fő pedig ránézett szelid szemeivel, s e szemek azt mondák neki:

«Majd én lenyujtom hozzád a kezemet!»

Adorján fölvette őrnagyi egyenruháját, s sietett a legio főparancsnokához; nehéz elhatározással szivében. Érezte, hogy az egész eddigi élete megfordul e pillanatban, és a jövő kiáltó ellentéte lesz a multnak.

Társai, a kikkel az utczán találkozott, hangos «éljent» kiáltottak utána. Ő pedig megijedt saját kardja csörrenésétől.

A historiai nevű nagy embert egyedül találta a szállásán. Katonai egyenruhája le volt vetve, egy könnyű nyári kabátban hevert a pamlagon. Arczán sajátszerű mosoly és szemeiben olyan ragyogás, a mi félelmet gerjeszt a ránézőben.

Kezében egy levelet tartott, s úgy tetszett, mintha azt olvasná. De oly mozdulatlan volt maga az alak, s arczán a mosoly, és szemeiben a rejtélyes tűz, mintha valaki ragyogón felnyilt szemekkel aludnék.

Előtte egy alacsony asztalkán volt a kávésedény, több csészével, és egy sajátszerű alakzatú chinai ibrik, a minőben a keleti «hashist» szokták tartani.

Manassé jó ideig várt, utoljára ő szólalt meg:

«Tábornok úr!»

Erre a hirhedett ember felé fordítá szép, daliás férfiarczát, azzal a hosszú, rengő szakállal, mely mellét eltakarta, s tovább mosolygott.

«Eljöttem s parancsodra állok.»

A nagy férfi megmozdította az egyik kezét, mely a földre csüngött, s megint visszaejté. Nehéz volt az a kéz? vagy nem érdemelte meg a fáradtságot, a mire megmozdítá?

«Mit parancsolsz velem?» szólt Manassé.

Erre kapott választ.

«Ülj le és tölts magadnak kávét… Aztán tégy bele egy kanálka hashist… Attól majd három napig aludni fogsz, s álmodol csodadolgokat.»

Ő már benne volt ez álmokban.

S azzal mégis csak fölemelte lecsüngő kezét arra a szándékolt mozdulatra s a másik kezében tartott levelet átnyujtá Manassénak. Aztán a pusztán maradt tenyeréből olvasta tovább azokat a csodadolgokat, a mik eddig abból a levélből tünedeztek eléje hosszú díszmenetben, s a miktől az ember úgy mosolyog és szemei úgy ragyognak… hogy azt félelem látni.

Manassé pedig ezt olvasá az átnyujtott levélből:

«Villafranca. A béke meg van kötve. A magyar legió feloszlattatik. Tagjai számára büntetlen hazatérés s katonai szolgálat alól felmentés van biztosítva.»

Abban a szobában is ott volt ama töviskoszoruzott kép.

Manasséra nézett szeliden, s e tekintet azt mondá:

«Lenyujtottam-e a kezemet hozzád?»

* * *

Mire az első gyümölcs megérett a fán, már akkor Manassé és társai otthon voltak.

Blanka egész Kolozsvárig eléje jött férjének, Ilonkával. A nő szebb volt mint valaha.

Az egész uton nem tudtak egymásnak mit mondani. Azt hallgatták, a mit a gyermek csevegett.

«A Béla nem jöhetett el, mert annak most épen examenje van.»

Hja bizony, az elébbvaló mindennél a világon.

A bórévi hidnál ünnepélyes fogadás várt Manasséra. A város bányász-lovassága is kivonult eléje, s az szép banderium: felmegy hatvan főre. Ezeknek a lovai hordják a kohókba a vaskenyeret.

A lovascsapat élén egy gyönyörű szép, erőteljes fiu hozta a zászlót, olyan bizton ülve meg a ficzánkoló lovat, mintha hozzá volna nőve.

– Ki ez a szép fiu? kérdé Manassé Blankától.

A nő kedélyesen felkaczagott:

– Oh, te bohó! A te fiad az. Hát nem ismersz rá?

Hat év óta nem látta őt!

Áron bátyára is alig ismert rá. Egészen megfehérült a haja; nem az évek száma, hanem az évek súlya alatt. Szónoklatot kellett volna mondania; de biz azt csak elsirta az öreg. Nagyon erőt vett rajta az érzékenység.

De a kinek arcza fájdalmasan lepte meg Manassét, az Anna volt. A leány a sír felé hervadt.

XXXIII.

A halottakat nem jól hantolták el!

Az eltemetett milliók szemfödele kilátszott a hant alól.

A hadsereg, mely vitézül harczolt, vérzett – még éhezett is, s a katona minden ellenség között azt szokta gyűlölni legjobban, a ki megkoplaltatta. A balsiker oroszlánrésze a tábori szállítmányosoké volt.

A zugolódás, melyet kétszázezer ajk suttog, együttvéve nagy hangot ad.

S a rablók oly elbizakodottak voltak, hogy még a befejezett hadjárat után is folytatták a fosztogatást.

Utoljára egy előkelő tábornok, ki maga is részt vett az egész hadjárat viszontagságaiban, erre a végzetes nyilatkozatra fakadt:

«A ki ezeket a szerződéseket létrehozta, megérdemli az akasztófát!»

S ettől a szótól egyszerre összeomlott az egész kártyavár.

A legfelsőbb parancsszó kimondá, hogy a bűnt ki kell deríteni, tekintet nélkül a személyekre.

S erre a legrettenetesebb drámák egyike lett lejátszva a legszomorubb szinpadon: a törvényszék sorompói előtt. Rémjelenetekben gazdagabb, örvényekben mélyebb Macbethnél, III. Rihárdnál.

Napvilágra kerültek egymás után a furfangos csalások, a mik milliókban raboltak meg egy államot és fillérekben a közkatonát, a mi megint milliókra megy. A kenyérbe kevert föld, az ellopott két szál fonál – előjött kisérteni a sírból s halottakat hítt maga után!

S azok mentek a hivására.

Két főbűnös úgy eltünt a per elején, hogy soha többet hirüket sem lehetett hallani. Azt állítják, hogy elsülyedt velük a magas tengeren a hajó, mely őket Amerikába szállítá, s hogy rejtett pokolgép sülyeszté el a hajót.

A tábornok, kinek szobájában a szerződések köttettek, a szép, mosolygó Antinous-alak, mikor megérte azt, hogy ragyogó egyenruhájának karján a porkoláb öt ujjának nyoma ott maradt, nem várta be a szégyent: az iszonyúbb a halálnál. A mint a börtönajtót bezárták mögötte, egy arany melltűvel keresztül szúrta a szivét, s hogy nem jött elég gyorsan a halál, a dolmánya vitézkötésével fojtotta meg magát.

A tanúk, kik bizonyságtételre felhívattak, ijesztő levelekkel riasztattak vissza, s nem mertek beszélni.

Egy igen magas állású tanu, egy fő-fő államférfi, kormánytag, mikor meg kellett volna jelennie a törvényszék előtt: irattárát elégette, aztán felvágta ütereit és kikérdezhetlen embert csinált magából.

Maga a fővádlott, a bankigazgató, a nemzetgazdász, börtönéből a kriptaajtón keresztül szabadult ki: hová?

Ki nyitotta meg neki az ajtót? hát a többieknek?

Mindenki azt mondá, hogy még feljebb kell hatolni! Ezek csak eszközök voltak: a vezénylet palotákban lakik.

Ekkor a vizsgáló törvényszék elnöke súlyosan megbetegedett. A közvélemény megdöbbentő dolgokat beszélt e betegségről.

Egy másik biró vette a kezébe a vizsgálatot. Az hirtelen megbetegedett és meghalt.

Aztán egy harmadik biró fogott hozzá. Az rövid időn megbetegedett és meghalt.

A Borgiák és Ferrarák kezei járnak itten!…

Utoljára vádlottak, tanúk, birák, mind kipusztultak e rémperből: csak egy fonálszál tartotta még össze az egész szétmálló szemfödelet. S ez a fonalszál volt Vajdár Benjámin. Ő maradt benne: egy közbenjáró, egy «médium».

S ugyan ki tépne vasmarokkal pókfonolat?

Mikor a nagy czápák kimenekültek a hálóból (ki a partra, ki a tengerfenékre), akkor egy benmaradt tintahallal legyen-e kielégítve az áldozatért ordító közvélemény?

Hadd fusson az is! – Hanem aztán fusson.

A rettenetes bűnpert betették az országos archivumba.

Vajdár e zivatar alatt meg sem mozdult a helyéről. Jól tudta azt, hogy a ki bűnösnek érzi magát, annak legjobb nem nyugtalankodni.

A gyanú olyan, mint a házőrző kuvasz: a kit futni lát, utána szalad és lehúzza. Maga a herczeg és a marquisnő is helyben tölték az idényt s nem mentek se fürdőre, se utazni. Nagyon megszerették Bécset.

Egy szép reggel aztán Vajdár meghivást kapott a rendőrséghez.

A tanácsos, a ki fogadta, régi jó ismerős volt. Az arczán nem látszott semmi vészjósló komorság. Nyájas volt, mint mindig.

– Önnek el kell hagynia a birodalmi fővárost huszonnégy óra alatt s visszatérni hazájába, a hová internáltatni fog.

Erre az egyre nem volt készen Vajdár.

A befogatásra, kivallatásra voltak előkészületei; de a kiutasítás ellen nincs védelem.

Tudakozódni akart. De a tanácsosnak semmi felvilágosítása sem volt a számára többé.

– E percztől fogva egy rendőrbiztos áll önnek a szolgálatára, a ki rendeltetése helyéig fogja kisérni.

Megértette. Gondoskodva van róla, hogy meg ne szökhessék.

Vajdár nem tette azt, a mit helyzetében minden ujoncz gonosztevő tett volna, hogy hatalmas pártfogójához folyamodjék.

Tudta jól, hogy az most számára a legrosszabb hely.

Egyenesen hazament s egész nap el nem távozott a szállásáról.

Szállása Caldariva marquisnő palotájának tőszomszédságában volt. Legelső szobájából átjárás volt törve a szomszédpalota egy rejtett folyosójára, melyen keresztül a szép Cyrene öltözőszobájáig lehetett hatolni. Itt volt az a rejtett bejárás a velenczei óra ajtaján keresztül.

Ezen a napon a velenczei órának nagyon sokszor eszébe jutott a végzetes tíz órát elverni. De az óramű soha sem felelt rá vissza az ismeretes opera-dallammal.

«A szép Cyrene nem akar engem elfogadni!» mondá magában Vajdár s aztán gondolt valamit.

Kikönyökölt az ablakon szivarozva. Látta, hogy a ház kapuja előtt ott áll szorgalmatosan a rendőrbiztos.

Egy kolbászka-áruló jött az utczán, attól a biztos vett egy kolbászt. Ez ott ebédel az utczán. «Nem tetszik?» szólt a biztos az ablakból lenézőhöz. «Köszönöm, foghagymás!» felelt az.

Még ő arra gondolt, hogy az megérzik a száján.

Nem jutott eszébe, hogy éhes. Az nap nem ebédelt.

Este hét óra tájon kigördült a szomszéd palota kapuja alól a hintó. A selyemfüggöny le volt eresztve. Hanem azért lehetett tudni, hogy a marquisnő benn ül; mert olyankor az inas nem a kocsis mellett ül, hanem hátul a bakon. Vajdár vette a kalapját és lement az utczára.

A rendőrbiztos tíz lépésnyi távolban követé.

Vajdár az operaházhoz ment. A szinházi páholy olyan jó hely, hogy ott nincs kapus, se komornyik, a kinek ki lehessen adni az utasítást, hogy az elfogadni nem való látogatót visszautasítsa. S a marquisnő itt egyedül szokott lenni. Soha se állhatott ki maga körül társalkodónőt. Valószinüleg azok sem őket. Látogató pedig egy idő óta nem járt a páholyába.

Vajdár a rendőrbiztosnak azt mondá, hogy jegyet vált magának és ő neki is, hogy bemehessen a parterrere. A pénztár előtti tolongásban aztán sikerült neki elosonni kisérője szeme elől s a páholyok folyosójára menekülni s ott hirtelen benyitni a jól ismert páholy ajtaján.

Valami ballet folyt a szinpadon, a zenekar dolgozott erősen.

A marquisnőt nagyon érdekelhették a ballarina pirouettejei, egészen kihajolt páholyából, úgy szemüvegezett; csak akkor vette észre, hogy valaki bejött a páholyába, mikor az szép jó estét kivánt neki.

A marquisnő megrettent, mikor e hangot meghallotta s aztán – elkezdett nevetni.

Olyan jól voltak idomározva érzékei, hogy mindig ellenkezőjét adják vissza annak, a mi szivében történik.

Mikor haragszik, akkor szeliden mosolyg; mikor vágyaktól hevül, akkor közönyt mutat s csábító epedést, ha szive nem érez; pofont ad az őrjöngő imádat hevében s fogszorító mænad torzképet mutat a szeretőnek, s csókot vet annak, a kit megcsalni készül. Most kaczagott, mikor meg volt ijedve.

Nem hitte tán, hogy Vajdár idejöhessen? Látta talán a rendőrbiztost annak lakása előtt sétálgatni? Tudta talán, hogy annak utasításai vannak?

Vajdár a páholy mélyében maradt, a marquisnő mögé rejtőzve, a hol a nézőhelyről nem lehetett rálátni.

– Marquisnő tudja már, hogy engem Bécsből kiutasítottak.

– Nem tudok róla semmit.

– Azért nem akart magánál egész nap elfogadni. Én többször adtam a kérezkedő jelt.

– Mindig volt valaki az öltöző szobámban: nem bocsáthattam önt be. Mit beszél ön? Hisz az rettenetes volna!

– Reám nézve nagyon rettenetes. Elűzve Bécsből, hazakergetve Magyarországba, a hol minden ember gyűlöl, mi vár reám? Annyi, mintha az életet magát veszíteném el; s még ez élő testtel lennék kényszerítve megkezdeni a kárhozat kínjait. Elveszítek mindent: egy életpályát, melyben el voltam kényeztetve, egy világot, a miben otthon voltam, jövendőmet! De a mi rám nézve a legelviselhetlenebb, az: hogy elveszítsem önt! Ön reám nézve több, mint az élet. Ön egy belém költözött lélek volt.

– Talán rossz lélek? S most önből exorcisálják a dæmont. Ez önnek üdvére fog válni.

– Csakhogy a dæmoniacusok rendesen védni szokták magukat erősen az ellen, hogy a megszálló szellemet kiűzzék belőlük. Én a magamét nem adom oda olyan könnyen.

– Beszélt ön már a herczeggel?

– Nem, és nem is fogok. Ez a fejemre mért csapás egyenesen ő tőle jön.

– Mért tenné azt a herczeg?

– Boszúból.

– Boszúból? S mi oka lehetne a herczegnek ön ellen boszút érezni?

– «Te» miattad!

Ez a «Te» megvilágosítá a választ.

A marquisnő közelebb hajolt hozzá. Hizelgett kegyetlen szivének, hogy az eltaposott kigyó kétágú nyelvével még akkor is az ő lábát nyalja. Nem gondolt rá, hogy a kigyónak méregfoga is van.

– Mit akarsz tőlem, bolondom?

– Beszélni akarok veled ez éjjel, bizalmasan egyedül.

– Jól van. Majd jer oda a rejtekhez szinház után s bebocsátlak.

– Oh, ilyen könnyen nem rázasz le a nyakadról. Én bizonyos akarok felőle lenni.

– Megesküdjem rá?

– Akkor épen nem hinném. Add ide a velenczei óratok kulcsát, hogy mikor hazatérsz, magam nyithassam fel a rejtekajtót.

A marquisnő megint nevetett. Annyira megdöbbent e szótól.

– Csak rejtekajtóm kulcsát, semmi mást?

– Tán attól félsz, hogy távollétedben feltöröm a szekrényedet s elszököm az ékszereiddel? Légy nyugodt, fogják a galléromat. Egy rendőrbiztos van a sarkamban.

– Bolond vagy! Attól félek, hogy valami ostobaságot fogsz elkövetni a szobámban.

– Például, hogy odaakasztom magamat az éji lámpád zsinórjára s az botrány lesz? Ne félj tőle. Én beszélni akarok veled. Hogy miről? azt még magam sem tudom Talán meg hagyom magam nyugtatni egy madártávlatból mutatott jövő kába panorámájával? Talán azt fogom kivánni, hogy légy te is olyan őrült, mint én vagyok. Álruhában, palotád ajtaján át szöktess el magaddal; s aztán járjunk együtt a világban, mint orosz herczegi pár, vagy georgiai fejedelem és királynéja; vagy mint üldözött szabadsághősök. Én adófizetőddé tudom tenni az egész világot. Vagy legyünk komédiások. Tánczosnő és prestigiateur! Mit tudom én, mit akarok veled beszélni? Talán semmit sem. Talán csak egy boldog órát akarok még átélni életemben, s azalatt nem mondani mást, mint a nevedet, és azt, hogy szeretlek! – Add ide azt a kulcsot.

A szép Cyrene úgy tett, mint a kit csiklandoznak. Pedig reszketett.

– Félek, hogy valami bolondot csinálsz nálam.

– Azt a bolondot itt a páholyodban is megtehetem.

– Csak nem akarod tán magadat itt előttem főbelőni?

A marquisnő igen erősen nevetett. A ballet pulcinellójának bakugrásai indokolták a kaczagást.

– Oh, azt nem teszem, angyalom. Ma nem a te «jutalomjátékod» van, hogy én is szerepeljek benne; a mi téged nagyon mulattatna. Hanem a helyett igen egyszerű és igen prózai dolgot fogok elkövetni. Azt teszem, hogy kiülök a páholy előterébe, veled szemközt. A parterren most engem az a rendőrbiztos, a kit lóvá tettem, úgy keres, mint a bolond a hátára akasztott sípot. Én megszöktem előle a pénztárnál, mert bizonyosan tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy a te páholyodba belépjek, vagy akárki páholyába is. Ez általános regula. Az a derék ember, ki most engem odalenn, mennyen, földön és kakasülőn kutat, a mint meglát itten kikönyökölve, rögtön rohanni fog ide. – Nos tehát, akarja Caldariva marquisnő, hogy Vajdár Benjámint egész «éclat»-val itt fogják el az ön páholyában, és holnap az egész moabita ujságiró nép keresse az összefüggést Cagliari herczeg titkárának elfogatása s Caldariva marquisnő elájulása között?

A marquisnő csábító szerelmesen nézett reá. Ez a szép tekintet tele volt aqua toffanával, uráréval és a mi lappangó, illó halálos mérget valaha föltaláltak.

– Nesze! szólt nyájasan mosolyogva s letépte a nyakán függő zsinórról a kis aczélkulcsot, s a midőn azt átnyújtá neki, olyan közel érte az ajkaival az arczát, hogy a lehelletének a melegét érezhette rajta: «aztán okos légy!»

Vajdár megcsókolta a feléje nyujtott kezet, s eltávozott.

A szép Cyrene kihajolt páholyából s az általános tapsba vegyíté a magáét. Azt is hihették, hogy a tréfás Perograllonak tapsol: – saját magának tapsolt.

XXXIV.

Vajdár sietett ki a szinházból.

A kisérő biztosnak volt annyi gyakorlati esze, hogy a mint «védenczét» elveszté szem elől, odaplántálta magát a kijárat elé, s a többi biztosokat is figyelmezteté. Ott megtalálta őt a kijövő.

Este lévén, egész barátságot kötöttek. Vajdár karöltve ment kisérőjével hazáig s ott felkérte, hogy menjen fel vele lakára. Az azt kérdezte tőle, hogy nem akar-e elébb vacsorálni? Vajdár azt felelte neki rá, hogy a szűkre mért időt ilyen lappaliákkal most nem töltheti; majd a vasutnál falatozhat.

A biztos, miután meggyőződött felőle, hogy Vajdár szállásának több kijárata nincs egynél, bekvártélyozta magát az előszobába s engedte, hogy védencze az inasával utikészleteit összecsomagoltassa s butorai eladása iránt rendelkezzék, és a bucsúleveleket megirja. Az idő rövid.

Vajdár pedig, a mint hálószobájába visszakerült, bezárta annak az ajtaját s a rejtett csapóajtón keresztül a szomszéd Caldariva-palota siket folyosójára sietett át. Egy égő viasztekercs világított az útján. Most már kezében volt a kulcs, mely a velenczei óra ajtaját megnyitja, nem kellett kéredzkednie. Ott találta magát abban a szobában, melynek annyi nehéz emléke sulyosult lelkére. A mellékszobába vezető ajtók be voltak zárva. Ide senki sem jöhetett be a marquisnő távolléte alatt.

Leült arra a causeusere, melyen annyiszor hallotta az ő suttogását s a viasztekercset letette maga elé.

És aztán várt és találgatta magában, hogy mit hoz a jövő óra.

Megjön-e a dæmon, a ki mint egy megszálló lélek, bevette magát szívének minden rejtekébe; a ki mint egy megszokott méreg, ott él minden csepp vérében, s maga magát kivánja, mint a mákony, mint a morphium? Vagy ki hagyta magát űzni onnan? A rossz lelkek nem szeretnek holttestekben lakni s ő már halott? S ha hazajön, mi fog történni akkor? Képes lesz-e őrült szenvedélyből együtt szökni vele a világba?

Várt egy óráig, kettőig. Minden kocsizörgésre felrezzent. Egy sem ide hajtatott.

A szinháznak már régóta vége. A szép Cyrene, ha az utolsó dobütést is be akarta várni, már hazajöhetett.

Nem jött haza. Éjfél is elmult; s ő még sem jött.

«Így is jól van!» Mondá magában a várakozó. «Te meg akartál engem csalni! Majd meglássuk, hogy melyikünk csalta meg a másikat?»

Azzal felnyitá a marquisnő iróasztalának a rejtett fiókját, a zár titkával ismerős volt; s kivette belőle – ama bizonyos maroquinba kötött tárczát.

Egy pillantás a tárcza tartalmába megnyugtatá felőle, hogy a veszedelmes iratok mind együtt vannak abban. Szépen összehajtotta a tárczát, s eltette a zsebébe.

Tehát adieu szép Cyrene, örökre!

Még az iróasztal rejtett fiókját sem zárta be, mikor a szobát elhagyta, s a kulcsot benne hagyta, az óraajtóban belülről.

Szállására visszatérve, felvette az utiköpenyét s kiment az előszobájába. Inasa és a biztos tartliztak egymással, hogy muljék az idő.

– Én készen vagyok az útra, most már mehetünk falatozni.

Ezt a másik kettő is igen okos indítványnak találta.

Az inast elküldte bérkocsiért. Bőröndjeit lehordták. Egy óra mulva a pályafő éttermében ült kisérőjével együtt s kárpótolta magát az elmaradt ebédért és vacsoráért bőségesen.

Még a hajnali vonattal akart elindulni.

Hát a szép Cyrene hova tünt? Minő előbbvaló kötelesség vonta őt el az oly égő lehellettel igért találkozástól?

A gadarénok dæmona, mikor a «mester» kiűzte őt a kinzó ördöngösből, azt mondá: «engedd Uram, hogy a disznók közé menjek!»

A szép Cyrene a szinházból az inasát hazaküldé egy suttogva mondott izenettel; maga pedig a kocsijával, inas nélkül, odahajtatott a külvárosok egyik hirhedett tánczbarlangjába, a hol a legocsmányabb chansonette-énekesnők – terjesztették a finom izlést. Nagy élvezetét találta ebben a mulatságban.

Nagy öröme telt benne, hogy valami hozzászegődött fiatal diákot az édes eszétől tökéletesen megfoszszon. Az declamált neki, mint egy őrült.

Éjfél után két órakor érkezett meg az inas, a várt izenettel.

(Vajdár elutazott már.)

Az ezüst vállzsinóros inas láttára a szegény diák majd hanyatt esett bámultában. A marquisnő, kit ő grisettenek nézett, nevetve hagyta ott az asztalnál s sietett a hintajához, aztán hajtatott haza.

Mikor az öltöző-szobájába belépett, első tekintete a felnyitott iróasztalra esett. Látta, hogy a maroquin-tárcza hiányzik abból.

Nevetése hasonlított a kaczajgörcshöz. Nagyon meg kellett rémülnie e látványra. Mintha ott látta volna őt már függni az éjlámpa helyén, vagy a pamlagon heverni kettémetszett torokkal. Hanem csak lassankint leküzdte ezt a felindulást is. – S aztán kétszer-háromszor megvonogatva gömbölyű vállait, kényes daczczal mondá:

– Így is jól van! – Te magad akartad így, bolondom. – Én nem tehetek róla!

XXXV.

Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sír felé.

– Már a tavaszszal elmehettem volna, – mondá Manassénak, mikor az hazaérkezve a hosszú távollét után, a drága teremtést keblére ölelte; de te rád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jösz. Most már csak a falevelek hullására várok.

Mi várni valója is lett volna még tovább?

Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő baját meggyógyítsa.

Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is bűnrészességgel vádolják: az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha elitélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ő ehhez a házhoz.

Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége: nem tudta ágyát elhagyni többé.

– Visszaadom már a gyermekeidet; mondá egy reggel Blankának. Legyenek ismét a tieid.

Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni, mikor valaki meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arczot mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma egészen jól érzi magát.

Manassé bejött hozzá.

Anna keblére vonta testvére kezét.

– Különös álmom volt az éjjel, suttogá neki. Azt álmodám, hogy «ő» haza került. – Nem jött egyedül. – Egy rendőr kisérte. – Azt mondák, hogy ide lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. – Senki sem vette észre, mikor bejött; a folyosóra nyiló oldalajtón jött be: nem látta más, mint te! – Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz készültek. – Te ott álltál vele szemközt. – Ezzel az angyali komoly arczoddal. – Rút tekintete volt. – Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. – Te nem bántottad őt. – Nem vetetted szemére iszonytató multját. – Azt mondtad neki hidegen, komolyan: – legyen ön itt. – Én adok önnek munkát. – Szerezze meg munka által kenyerét s az emberek becsülését. – Nem taszítottad ki az ajtón. – Nem mondtad ki az emberek előtt a rosszabbik nevét. – Kegyelmeddel betakartad az ő bűneit. – Szólj Manassé: Haragszol-e azért, hogy ezt álmodtam? Igaz lehet-e ez így?

Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta csendesen s megszorongatá a kezét tartó kezet.

– Ugy-e Manassé, rebegé a beteg leány, ha én nem érem is azt meg, hogy ő visszatérjen, de ha mégis visszatérne és én nem volnék már itt, hogy kezedet könyeimmel áztassam ő érte: úgy fogsz vele bánni, mintha én még látnám azt, úgy fogsz hozzá szólni, mintha én még hallanám azt?

Manassé némán inte. S az ő fejbólintása egyértékü az esküszóval.

– Ha meghalok, ugy-e odateszed a keblemre ezt az arczképet, ezzel a száraz koszoruval s engeded, hogy együtt menjek el vele, porrá lenni.

Néma igenlés volt a válasz.

– És ha nem találna visszajönni, suttogá heves lélekzettel a leány. – Ha az álom nem más, csak álom. – Ugy-e, megigéred nekem, hogy számomra akkora üreget vágsz a sírboltban, a mi kettőnek elég, s ha ő meghal, – pedig meghal rövid időn: elhozod s odahelyezed mellém a koporsóját. És ha börtönben és ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod és helyet adsz neki én mellettem.

Manassé félrefordítá a fejét.

– No igérd meg.

Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás.

Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét s egy testvércsókban homlokára lehellé a legtisztább áldását egy szűzi léleknek, a ki jobban a mennyhez tartozik már, mint a földhöz.

– Elaludtam a nap felköltét, sugá a leány. Emeld föl a fejemet. Úgy szeretném még egyszer látni a szép nap felköltét.

És még egyszer meglátta azt.

A toroczkói völgyben kétszer szokott virradni egy nap.

XXXVI.

Budapestre megérkezve, Vajdárnak jelentkeznie kellett a rendőrségnél, hogy itt van.

A magyar főváros abban az időben sajátszerű képet mutatott. Minden ember a nemzeti viseletet vette föl; a zsinóros dolmányok és sarkantyus csizmák között egy olyan párisi divatban járó alak, mint Vajdár, koczkáztatta azt, hogy a mint az utczán megjelenik, az élczlapok rögtön állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát még ezen segíthet a szabó, gombkötő, szűcs és csizmadia.

Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél külömb dolog börtönre itélve lenni. Inkább valahová becsukva, mint mindenünnen kicsukva.

A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie abba a «koronaországba», a melyben született: Erdélybe.

Ez még jobb! Ott ő rá százan meg százan rá fognak ismerni, mint Diurbanura. Minden lépten-nyomon találkozni fog egy özvegy asszonynyal, a ki rákiált: «ez volt, – a ki lemészároltatta a férjemet!»

Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges kisérőjével.

Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencséjére esős idő volt, senki sem járt az utczán, csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította, hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta, fölismerték benne a hajdani tribunt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, a kit elől-utól találnak. Jó emberek azok, ha senki sem fuj beléjük rossz lelket.

Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vajdár a rendőrfőnök előtt. Ő ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagy-Szebenbe költözni.

Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem Nagy-Szebenbe, hanem haza abba a városba, a hol született.

– «Toroczkóra!»

– Igen. Toroczkóra. Ez a rend. Ki hol született, oda tolonczozzák haza.

Erre már a düh és rémület tört ki ajkain.

– Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek Cayennebe! Küldjenek gályára! De nem Toroczkóra. Azok közé, a kik a világon legjobban gyűlölnek! Egy perczig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten, úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akaszszanak fel.

A rendőrfőnök megvigasztalá. Toroczkón van rendőrség, van biróság. Számíthat védelemre személyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a megtörtént bántalmazás esetén. A mi az éhen meghalást illeti, az ellen is van intézkedés téve. A belebbezés tartama alatt az «illető» évenkint háromszáz forint kegydíjat kap, havonkinti részletekben fölvehetőt a rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A «fizetési ívvel» rögtön boldoggá is tette a kegyelmes úr Vajdár Benjámint.

S azzal karonfogta őt a barátságos kisérő, fölsegíté a szekérbe és vitte Toroczkóra «haza».

Tehát Manassé átka teljes mértékben kitöltetett a fejére.

«Vissza kell neked kerülnöd ide: kitaszítva az egész világból, s azoknak a házaknak az ajtaján koldulnod az irgalomkenyeret, a kiket elpusztítottál!»

És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a házhoz, a hol az arczképét most is immortelle-koszoru köríti, s el fogja hozni sebeit a világból, hogy azokat ott bekötözzék és homloka szennyfoltjait, hogy ott letisztogassák.

Mert nem volt elég, hogy szülötte városába vitték haza, hanem amint ott a rendőrbiztosnál megállapodott s kérte, hogy valami szállást rendeljen a számára, az igen nyájasan nyugtatá meg, hogy az iránt a felsőbb parancs intézkedett már; a belebbezett annak a családnak fog átadatni, a mely őt fölnevelte. Lakása lesz a «szülői» ház. Erre már oly dühbe jött, hogy magát a rendőrbiztost inzultálta.

Az pedig hidegvérű ember volt s azt mondá neki, hogy ha nem viseli magát engedelmesen, kegydíját is el fogja veszíteni s akkor igazán mehet koldulni.

Meg kellett magát adnia rettenetes sorsának.

Türnie kellett, hogy a kisérő biztos karon fogja s Toroczkó utczáján végig kisérje, egész az Adorján-házig.

Nem nézett a szemközt jövők szeme közé. Engedte magát vitetni kábult fővel.

A kapubejárat, a fák az udvaron, a tornáczfolyosó mind oly régi ismerősök voltak. A tornácz végében volt egy szunyoghálós külső ajtó. Az volt az ő egykori szobája. A véletlen most is azt nyitá meg előtte.

Manassé jött rá szemközt.

Ah, minő találkozás volt ez! A szentgyörgyi pincze-jelenet után.

Az ember, a kit megfogott az átok, mint a rozsda, mint a penész, tetőtől talpig, ott állt prófétája előtt, kinek szava itélet volt az ő fején.

Az most ráteheti a lábát az ő fejére és belegázolhatja az arczát abba a fekete vassalakba: a mi neki ezentul irgalomkenyeret ad!

A kisérő biztos elmondá Adorján Manassénak, mint a ház fejének, a legfelsőbb rendőrhatóság rendeletét, tudatá vele, hogy az illető «családtag»-nak csupán lakhelyet tartozik adni a ház; élelméről gondoskodik a hatóság, «havonkinti huszonöt forintok» kifizetése által.

Vajdár a fogait csikorgatta szégyenében s azon gondolkozott, hogy megölje mind a két embert.

Manassé hangja, midőn választ adott, oly nyugodt volt, hogy azon semmi kedélyhangulatot nem lehetett észrevenni.

– A hatóság rendeletében megnyugszom, mondá biztosnak, s arra semmi észrevételem nincs. Vajdár úr e család tagja volt, s azokról házunknak kell gondoskodni. A hatóság kegydíjára nincs szükségünk. Gyárunknál egy főkönyvvivői állomás lesz betöltendő, s arra Vajdár úr elég képességgel bír. Lakását magában a hámorban választhatja s fizetéséből tisztességesen megélhet. Rajtam is könnyíteni fog vele, ha az állást elfogadja, mert a könyvvitelt eddig nőm maga végezte, s őt most e tehertől fel akarom szabadítani. Ma többet nem beszélhetünk erről, majd holnap rendbehozzuk az ügyet. Addig legyen Vajdár Benjámin úr e háznak vendége. Szivesen látjuk.

Többet nem szólt, hátat fordított és kiment a szobából.

Vajdár összeszorított öklét vérig harapdálta fogával.

S még azután a kegyes kisérő, bucsuzás fejében, egy nagy prédikácziót tartott neki, hogy minő nagy szerencse érte egész váratlanul! Ez már aztán igazi földi gondviselés! Ilyen szives fogadtatásban részesülni s egyszerre kész hivatalra találni, a mibe csak bele kell ülni az embernek! S hozzá még milyen szép város! milyen gyönyörű leányok! No csak azon legyen, hogy minél előbb megházasodjék. Itt már szépen megélhet.

Vajdár nem reflektált kisérője kegyes beszédére; hagyta őt bucsutlanul tovább menni. Még csak meg sem köszönte neki, hogy Bécs városától idáig fáradt – az ő kedveért.

Forrt minden erében a felkavart méreg. Láz volt az, a mi agyát hevíté.

Ha megbántott ellensége minden keserűséget százszorosan torolt volna rajta vissza: nem ingerelte volna oly frenetikus dühre, mint az által, hogy őt, a földre lesujtottat, még föl akarja emelni. Még gondoskodik számára nyugalmas jövendőről, még állást készít neki, a hol megbecsült, hasznos tagja lehessen a társadalomnak s azt is oly gyöngéden teszi, hogy a látszat szerint a könnyebbülés a nagylelkü rovására essék. Feleségét akarja felszabadítani egy terhes foglalkozástól. – Nem bántja meg azzal a szóval: «megbuktál és most én jót teszek veled!» – Azt mondja neki: «jókor jöttél, szivesen látunk, jót fogsz tenni Blankával!»

Ah minő véres színben úszott előtte az egész világ!

Kényszeríteni őt arra, hogy jót tegyen! Jót tegyen azzal, a kit üldözött! És aztán lássa őt mindennap boldognak!

– Valami iszonyú rosszat kell tennem ma! mondá a keblében lakó dæmonnak. Egy olyan catastrophát, a mivel méltón legyen bevégezve ez a rettenetes élet! Mit teszek? nem tudom még. – De az irtózatos lesz – Felgyujtom-e ezt a házat? Vagy megölöm a család legkedvesebb gyermekét, a kit kezembe kaphatok? Asszonyt teszek-e szerencsétlenné? vagy a legjobb férfit halottá? De megemlegessék azt a napot, a melyben engem visszaajándékoztak ennek a háznak!

Egy hatcsövű revolver volt a zsebében.

Elvakult dühvel, agyagszinű arczczal nyitott át a kis szobából nyiló mellékszobába. Ott nem talált semmi tárgyat, semmi élőt, a min valami boszúját tölthesse.

Tovább ment a következő ajtóra. Az ilyen kisvárosi házaknál minden ajtó nyitva szokott lenni. Itt nincsenek tolvajok.

A czimerterem tárult eléje. Oda is benyitott.

Ott azután – talált valamit.

XXXVII.

A terem közepén volt egy nagy ravatal; a koporsóban ott feküdt egy kiszenvedett angyal. Egy márványfehér arcz, behunyt szempillákkal.

A halott keze keblén volt összetéve s az összetett kezek között az örökvirággal koszorúzott arczkép. Azt kivánta, hogy azzal együtt temessék el.

Vajdárt Anna koporsója állítá meg.

Most látta, hogy mily végtelen szerelem volt az, a mit ő eldobott magától. Őrangyala volt az, a ki neki még holtában is megbocsát. Ki az ő képét még az Isten elé is magával viszi.

Egy egész világ gömbölygött le előtte; nagy, mint a kerek földgömb maga: tele a paradicsom édeneivel, a boldogság, az örömek minden zónáival és meridiánusaival; – körülrepkedve angyalok seregeitől. Ez a nehéz gömb, a mint közeledett felé, összemorzsolta őt, végighengerült elfulladó mellén: – a megsemmisülés perczében az atomokra omló ember kínordítása tölté be a házat. Végig zuhant Anna koporsója mellett s homlokát a ravatal széléhez csapva, eszméletlenül maradt.

Mikor magához tért, egy kis kertrenyiló szobában, az ágyban feküdt. Előtte állt Manassé, ki sebzett homlokára jeges borítékot rakott.

– Hagyd el, Manassé, szólt Vajdár, felkelve az ágyból. Ne ápolj engem. Ebcsont beforr! Ne fáradj velem, kérlek. Ha a két India minden balzsamában megfürösztesz is, én attól jóvá nem leszek. Nincs Messiás, a ki én belőlem az ördögöt kiűzze, a ki már bennem lakik. Meg van romolva minden csepp vérem, s nem tudok gondolkozni másról, mint arról, hogy mi roszat tegyek? Az a rettenetes látvány, a mi engemet lezúzott, nem javította meg ezt a rossz szivet: csak más irányt adott az én szörnyetegeimnek. Ah, ha tudnád, hogy ordítanak itt a fejemben Cerberus kutyafejei! Valakit meg kell marnom! – Te már ne félj a harapásomtól. Az a megfoghatatlan, az a megérthetetlen szentség, a ki megvédett engem a te haragodtól, megvéd téged is az én mérgeimtől. De visszafordulok azok ellen, kik ezeket a mérgeket belém oltották. Beszélni fog még rólam a világ! – Nincs rajtam semmi jó. – Nem örülök semmi egyébnek, csak annak, ha más szomorkodik. A kezemnek minden ujja piszoknyomot hagy maga után, s a lábnyomaimat sírkeresztek jelölik. De vannak emberek, a kik mellett én még fehér vagyok, mint a fehér liliom, és ártatlan, mint a bárány. – Bélpoklos, ragályos dögtestet csináltak belőlem, és mikor már nem tudtak mással ártani a te házadnak, engemet dobtak ide. A hogy a chinai tengeri rablók hajigálják legyőzőikre a ragályban elhullottak fertőzött rongyait. És ők most kaczagnak rajtam. Keztyű voltam a kezükön. Bepiszkoltak azzal, a miben dolgoztak s aztán elhajítottak. – – Kérlek, Manassé, ne hallgass rám. – Meg vagyok őrülve. Nem csoda. – Eredj családodhoz. Annak most nagy bánata van. Nem szükség, hogy az én jelenlétem hirével szaporítsd azt. – Ne mondd senkinek, hogy itt vagyok. – Ez a kerti szoba jó csendes kis hely. Van benne iróeszköz, egyéb nem kell. Meg egy korsó víz. – Hagyj magamra reggelig. Semmire sincs szükségem. Nem maradok a házatoknál. Csak a temetést várom meg. Ahhoz van egy kis jussom. Hisz engem is temetnek akkor. Azután majd tudom, hogy mit teszek? Az én dolgom az. Elmegyek innen. Többet nem fognak ide küldeni tehozzád; – hanem megyünk együtt édes herczegem s bálványom szép asszony, együtt a gályákra! – Most zárd rám az ajtót, hogy véletlenül valaki be ne jőjjön ide. Ha még valami kivánságomat teljesíteni akarod, holnapra rendelj ide nekem egy szekeret a kert alá, mely Szebenbe vigyen. Az alatt, míg mindenki oda lesz a temetésen, én itt hagyom a házatokat észrevétlenül. Ha nem lesz kocsim, gyalog megyek el. Ne akarj lebeszélni, kérlek. Élő pokolgép vagyok. Az óramű fel van húzva, s mikor az lejár, elsülyeszti a hajót, a melyik felvette. Ne akarj itt tartani. Gyászcsinálásnak, rémületköltésnek terveivel vagyok tele. Eredj tőlem.

Manassé lefektette őt az ágyába, és azt mondta neki:

– Lázban vagy, pihend ki magadat.

Azzal magára hagyta őt, s rázárta szobája ajtaját.

Családjának még nem szólt semmit Vajdár ittlétéről

Kimentek ketten Áron bátyával a birgejbe, kivágni a családi sír-alagutban a fülkét a legkedvesebb testvér számára.

– Akkorára vágjuk, hogy két koporsó elférjen benne; szólt Manassé, mikor hozzáfogtak.

– Akkorára.

– Ő kivánta.

– Mi úgy tegyünk.

* * *

A szobában hagyott jövevény pedig elkezdett irószerek után keresgélni Manassé iróasztalán. Kénytelen volt kihúzni egy fiókot, hogy levélpapirt találjon. Ott a tiszta papir alatt talált két megfakult, elsárgult papirdarabot, a mikre ráismert. Az ő általa hamisított váltók voltak azok. És mind a kettőn ki voltak törölve az aláirt nevek. S a törlés rozsdaszín tintája bizonyítá, hogy az nagyon régen történt! – Manassé rég lefegyverezte boszúját önmaga, hogy ellenségét, még ha akarná is, ne üldözhesse.

XXXVIII.

A két férfi reggelre volt készen a munkával, akkor kerültek haza.

Hideg, ködös, nyirkos őszi reggel volt.

Manassé azt mondá a szolgájának, hogy fogja a szobája kulcsát, menjen be s csináljon tüzet a kandallóban. Egy vendég úr van odabenn, azt, ha alszik, fel ne költse.

A szolga kevés idő mulva visszajött s azt mondá Manassénak, mi közben folyvást prüszszögött:

– Az a vendég úr aligha meg nem akar halni.

Manassé sietett rögtön a szobájába.

Ott találta Vajdárt az iróasztala mellett ülve: arczán a halálküzdelem rémtüneményeivel. Szemei kimeredtek üregeikből, ijesztő fénytől ragyogva, arcza szederjes volt és ajkai felduzzadtak. Előtte volt az asztalon egy megkezdett irás és a maroquin-kötésű tárcza felnyitva, s a belőle kivett iratok szétterítve.

Manassét a szobába lépéskor meglepte már valami exoticus, maró fűszerillat, mely őt is egyszerre prüszkölni kényszeríté. E miatt hirtelen zsebkendőjét tartá arcza elé.

A mint őt meglátta az asztalnál ülő alak, üvegfényű szemeit rámeresztve, dadogá nehezen forduló nyelvvel:

– Felém ne jőjj; – halál van itt!

S az arczát az iratok felé fordítá. Kezeit már nem birta megmozdítani.

Manassé hirtelen kinyitotta az ablakot, s egy percz alatt megértett mindent. Összemarkolta az asztalán heverő iratokat.

– Ne bántsd! Ne bántsd! hebegé a tehetetlen alak. Manassé pedig, arczát kendőjével eltakarva s lélekzetét visszafojtva, az egész iratcsomagot, a tárczával együtt a felszított kandallóba hajítá.

A nevezetes bűnpör legsúlyosabb terhelő okmányai lángot vetettek. Nem ölhettek meg többé senkit.

De Vajdárt még megölték.

Manassé visszasietett hozzá s arczát friss vizzel megmosva, igyekezett őt életrehozni.

A hideg víz enyhíté a halálkínt. Vajdár az ajkához emelt korsót fenékig kiitta, s attól szava, eszmélete kis időre visszatért.

– Pokolbeli tűz ég bennem, hörgé. – Meg vagyok ölve. – A Borgiák keze messze elér. – Én őt megloptam: ő pedig megölt engem. – Úgy kell. – Megdöglöm. – S nem vihetem őt magammal a pokolba. – Manassé. – Ne gondolj én velem. – Fuss a rendőrséghez. – Jelentsd fel, hogy haldoklom. – Vigyenek el innen Szebenbe. – Orvosrendőri eljárás tárgya lettem. (Itt még nevetett is kínra torzult arczczal.) Ha itt temetnek el, téged fognak vádolni, hogy te mérgeztél meg. – Még mint halott is rosszat teszek veled. Nem hagynak neked békét. – Még mint csontvázat is ki fognak hurczolni a sírból, hogy téged üldözzenek általam. – Ne keress a gyógyszereid közt semmit. – Ismerem én ezt a mérget. – Mint porzót hintik a papirra. – Nem én vagyok az első. – Egész orvosi facultás futott össze, hogy megmentse őket. – Nem találta ellenszerét. – S én azt hittem, hogy én csaltam meg őtet. – Tíz percz mulva halott vagyok. – Kezem, lábam nem él már. – Belől égek, kívül fagyva vagyok. – Küldd el a hullámat Szebenbe. Átok a világra!

– Benjámin, szólt Manassé, lefektetve a haldoklót az ágyra, odatéve kezét a mellére. Az Úr keze van rajtad. Térj Istenhez. Ő olyan biró, a kinek mérlegén egy pillanat malasztja lenyomja egy élet minden átkát.

– Dobj ki a szemétre. – S rúgj rajtam egyet az utolsó pillanatban. Az talán jól fog esni.

– Nem, Benjámin. Annak a jó angyalnak, a ki téged holtáig szeretett, én azt igértem, hogy ha valaha túlélnélek, elhozlak ide holtan, a koporsódat az ő koporsója mellé fogom tenni.

A haldokló melle küzdött a benne lakó dæmonnal.

– Őrjöngő! – S mit fogsz mondani a világnak, a hatóságoknak, ellenségeidnek, ha kérdik, miben haltam meg?

– Azt mondom: Holt menyasszonya láttára megszakadt a szive s hinni fogják.

Erre a szóra azokból az égő, kimeredt szemekből kicsordult a köny. S e könyhullásra, mintha nehéz varázs szakadna fel kebléről, még egyszer megmozdult s arczczal odavetve magát Manassé kezére, megcsókolá azt.

És aztán halkan rebegé e szót:

«Egy az Isten.»

A megszálló dæmon elhagyta a testet.

Arcza egészen átváltozott; hosszura nyult, elsápadt, homloka kisímult. A hajdani nemes kifejezés visszatért vonásaira.

– Köszönöm, rebegé.

A harang «készülőre» kongott. A gyászkiséret gyülekezni kezdett a ház udvarán, a diákok is megérkeztek már, a kik énekelni fognak s hozzákezdtek a hangoláshoz.

– Kérlek, szólt elhaló hangon Benjámin. – Hadd nyitva az ablakot. Hadd jőjjön be az ének hangja hozzám. Eredj.

– Isten legyen veled.

S az ablakon átzengő ének hangjai felvették őt láthatatlan szárnyaikra s utána vitték annak az előre ment fényes alaknak, a ki már azóta az Úr zsámolya előtt térdel, könyörögve: «ha én megbocsáthattam neki, szegény elmulandó asszony, hát te hogyne bocsáthatnál meg neki: erős, örökkévaló Isten!»

Mikor a gyászoló család visszatért a temetőből, Manassé maga köré gyüjté egész nemzetségét s így szólt hozzájuk:

– Még egy halottunk van. – Benjámin testvér haza érkezett, töredelmes bűnbánó lélekkel; s a mint meglátta Annát holtan, megszakadt a szive: meghalt.

És ezzel a szóval tisztára mosta őt.

Csak a szép Cyrene tudta, mikor meghallá, hogy Vajdár meghalt: miben halt meg?

És abból, hogy csak ő halt meg, és nem többen, azt is megtudta, hogy a veszélyes iratok meg vannak semmisítve.

Azért mégis neki és herczegének jutott a legnagyobb büntetés ama nagy bűnpör vádlottai közül. A többieknek csak halál; nekik egy sír, a melybe napról-napra mélyebben sülyed a halott, reménye nélkül a feltámadásnak: a világ megvetése.

Az Adorján-család pedig virágzik és gyümölcsözik. Manassé, Blanka boldogságát sokszorozzák gyermekeik; a toroczkói nép munkáján áldás van; házaiban örvendő, elégedett nép, a ki tanul, fárad, gyönyörködik, előre halad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád, hazát szeret, nemzetet gyarapít; – s ez az a történet, a minek nincs vége, ne is legyen soha se vége!