MÁSODIK RÉSZ. TÖRTÉNET, MELYNEK SOHA SINCSEN VÉGE. (continued 3)

– No de látod, engem nem konczoltatott föl.

– Még nem. Azokat elemésztette appetitoriumnak; téged tartogat «poszpásznak». A pálinkát hirtelen fölhörpentik, a fekete kávéban előbb fölkavarják a czukrot. Ismerem én Diurbanut nagyon jól. Majd te is megismered, ha meglátod. Bizony meghalsz te Manassé még ma. De hát úgy kell neked. Nem kár érted. Olyan szép, hatalmas termeted van. Magad megehetnél három ilyen Diurbanut, ha kihínád a gyepre, s a helyett idejösz a barlangjába s meg hagyod magad kötöztetni. Ha otthon maradtál volna, tizet megölhettél volna legalább, s a helyett meg hagyod magad fogni, mint valami Krisztus!

– Ne ócsárold Krisztust, ficzkó, mert megrúglak! förmedt rá Manassé, haraggal.

– Rúgj meg hát no! ugyan szép lesz. Bizony, ha én lettem volna a Krisztus, hát nem is ültem volna arra a mihaszna szamárra, hanem kiválasztottam volna báró Wesselényi méneséből a legszebb paripát s csak egyszer annak a szőrén lehettem volna, ügethetett volna utánam Pontius Pilatus!

A czigányexegesisnek végét szakítá a kulcsnyikorgás a gádorajtóban.

– Jönnek már! kiálta fel a hegedűs. Nem jut már én nekem abból a te czigárédból, Manassé. Engem előtted visznek!

A szelelő lyukon át vereslő fény hatolt be a sötétbe. Fáklyával jöttek.

A vasajtó is felnyílt; két férfi két szurokfáklyával jött előre; a pinczébe lépve, két oldalt az ajtó mellett foglaltak helyet.

Azután belépett a pinczébe Diurbanu.

Rajta az ismeretes néptribuni jelmez: arcza felhevülve bortól és szenvedélytől, hosszú haja a süveg alól vállára omlott.

Hanem azért mégis rögtön ráismert Manassé.

S most már aztán tudta, hogy a czigánynak egészen igaza van.

Diurbanu nem volt más, mint Vajdár Benjámin.

Azért Manassé nem vesztette el a hidegvérét; égő szivarát szája egyik szegletébe szorítá, s fejét büszkén fölemelve állt meg halálos ellenségével szemközt.

– Nos, Adorján Manassé, szólt az alakos, engem óhajtottál megismerni. Itt vagyok. Ismersz-e már?

– Azt mondják, Diurbanu vagy, szólt Manassé hidegen.

– S nem tudnád még más nevemet is? Nem találod arczomat még valami régi ismerőshöz hasonlónak?

Manassé félrefordítá arczát, hogy ne lássa, úgy beszélt hozzá.

– Ha az volnál, a kihez hasonlítasz, egy szót sem váltanék veled többet. Hozzád mint Diurbanuhoz jöttem, a néptribunhoz; átadtam a frigylevelet, a mit a te néped az én népemmel kötött, s ajánlom annak fentartását és megujítását becsületes feltételek alatt. Kérdezd meg vezértársaidat, minő váltságdíjat szabnak a békeért?

– No hát, hogy meggyőződjél róla, hogy nem csak Diurbanu vagyok, hanem más is, hát nézz ide.

Azzal odaszólította az egyik fáklyavivőt s a Manassé által kezébe juttatott frigylevelet odatartá a lángra. Percz mulva mint hamufoszlány szállongott az a légben.

– Most már elhiszed, hogy én vagyok az?

Manassé vállat vont és füstfelleget fujt maga elé.

– Hát nem találta azt ki a te éles eszed, folytatá az alakos, újja hegyével megbökve Manassé mellét, hogy az, a ki újra meg újra tűzzel és vassal ront Toroczkóra, a ki megesküdött, hogy követ kövön s lélekző embert nem hágy e völgyben, csak egy ember lehet a világon? Ez az én napom ma. És Toroczkó éjszakája. (Egy hiena-arcz volt az, eszményi szép vonásokba költözve.)

– Phrásis! dörmögé Manassé fogai közül megvetően.

– Hiszed, hogy phrásis, a mit mondok? szólt kardjára csapva s büszkén feltartva a fejét az alakos. Hiszed, hogy tréfálok veled? hogy irgalmazni fogok?

– Oh én velem azt tehetsz, a mit akarsz. Kínoztathatsz, meg is ölethetsz. Erre készen vagyok. De még azzal Toroczkót nem foglaltad el. Ott minden ember fegyvert fogott s úgy vár reád. Csak eredj, keresd fel őket, s majd te is – régi ismerősökre találsz. Védműveik elég jók a te harczosaidnak ellenállni, a kikről magad tudod jól, hogy megúnták a háborut, s sánczot ostromolni nem szeretnek. Velem egy emberrel kevesebb! De te a toroczkói völgyből nem hozasz haza semmit, mint bevert fejeket, s Toroczkón egy követ sem mozdítasz meg a helyéből.

– No hát kezdjük el ezt a te jégkeménységedet megolvasztani, mondá az alakos s még elkezdte a kabátja újjait felhajtani a kéz csuklóiról, mint a hóhér, mikor kínzáshoz készül. Elmondom neked az egész csatatervünket. Igen bizalmas akarok lenni hozzád. A míg az én csapataim látszólagos támadást intéznek a völgyben a toroczkóiak ellen, mely azoknak minden figyelmét elfoglalja és egész fegyveres erejük felhasználására kényszeríti, az alatt a Székelykő felől előtör az igazi ostromló sereg, mely a Székelyvár árkán a várost hátulról rohanja meg, a hol nem maradt más honn, mint az asszonyok és a gyermekek. Hogy minő sors vár ezekre? azt megitélheted abból, hogy az orozva támadó seregnek a vezetője is nő. Egy nő, a ki gyűlöl. Egy leány, a kinek megölték a vőlegényét, megölték az apját, a két testvérét, s a mi több minden vérboszunál: a kit a te testvéreid meggyaláztak, udvarukból csúfan kiűztek! Mert az a nő Zenóbia, a te Dávid testvérednek a volt menyasszonya; most meg az enyém. Legalább ő azt hiszi. Ez fog bezörgetni a te házadnak a kapuján, bezörgetni akkor, a mikor én a toroczkói fegyveres népet a mezőn elfoglalva tartom. Ez fogja kiadni a parancsot a rontásra és pusztításra. Ennek a kezébe jut a te egész háznéped.

Manassé teste végtől-végig borzongott e szavakra. Nagyot sóhajtott. Istentől kemény megpróbáltatás ez.

Most már lehajtotta fejét, nem volt büszkesége többé.

– A mit ránk mért az Ur, dörmögé.

– Ugy-e, hogy mégis találtam a te kemény sziveden egy helyet, a mely fáj? Gondolj reá, hogy mi fog történni feleségeddel? Eh, mit feleségeddel! Olyant nem ismerek! A szeretőddel, a kivel együtt élsz.

E meggyaláztatására az imádott feleségnek föllobbant a düh Manassé lelkében; mást nem tehetett, az égő szivart a szeme közé köpte ellenfelének.

Az sziszegve törlé le a meggyalázás nyomait arczáról s aztán elfojtá dühét és mosolygott.

E mosolygása vérlázító volt.

– Jól van, Manassé. Ez is egy olyan adósságod, a miért nem «te» fogsz megfizetni. Nem torlom ezt meg a te kemény testeden, a mely nem érez, hanem a lelkeden, a hol tudom, hogy mi fáj? E legutolsóért, úgy mint a bántalmak, meggyalázások egész litániájáért, elébb, mint rajtad: a tieden, Zboróy Blankán fogok boszút állani.

– Annak ne örülj, Diurbanu! mondá Manassé elhatározottan. Mert abban a pillanatban, a melyben orvhadad házunk kapuját betöri, van a házban két asszony, a ki a pisztolyt egymás szívének szegezi s aztán megszabadítja egymást ettől a világtól. Te csak két holttestet kapsz meg.

– No hát, hogy ezt az utolsó reménységedet is elvegyem, halld meg a végét. Az a két nő nem fogja egymást megölni, mert Zenóbia hamarább ott lesz a házatoknál, mint az ostromló csapat. Ő mint jó barátnő, mint szabadító fog odasietni. Azt fogja mondani, hogy Dávid testvér iránti kegyeletes emlékből szabadítja meg őket. Visz számukra oláh pórgunyát, átöltözteti őket s az általános pusztulás zavara alatt az ő oltalma mellett fognak azok élve megszabadulni. Zenóbia azután ide fogja őket vezetni Szentgyörgyre. S akkor látni fogod magad előtt. Zboróy Blankát, az én hatalmamban. Hogy mi történik azután? azt képzelő tehetségedre bizom, s hogy legyen elég időd és nyugalmad ezt a képet kifesteni magadban, élve hagylak és egyedül mindaddig az óráig, a míg jelenésed következni fog. Jó éjszakát!

Manassé meg volt sibbadva, minden elmetehetsége szünetelt e pillanatban, érzékei és öntudata megváltak egymástól, azon vette észre, hogy ismét egész sötétségben van, foglárai eltávoztak.

Nem volt képes gondolatai zürzavarában megtalálni a kezdetet, nem egy pihenő pontot.

– Manassé! hangzott föl a pincze zúgából.

Fölriadt.

– Mi az? Patkány?

Már elfeledé, hogy más is van ott rajta kívül.

– Az ám, patkány. Egyszer hallottam az iskolamestertől egy mesét, hogy az oroszlán törbe jutott s aztán köteleit elrágcsálta egy egér, úgy szabadította meg. Ha leguggolnál ide hozzám, én ki tudnám bontani a fogaimmal a te köteleden a csomókat.

– Minek?

– Hát csak annak, hogy egészen más ember az ember, ha a keze szabadon van, mintha meg van kötve. Aztán, ha a te kezedet kiszabadítom, akkor te is kihúzhatod az én térdeim alól a rudat, a mi engem farkasgúzsban tart, aztán akkor én is felszabadulok. Ülj le csak ide a földre elém.

Manassé megtette azt.

A czigánynak pompás fogai voltak, csak úgy őrölte velük a kötelet; pedig jó erős kötőfék volt ez. Garast is harapott ő már azzal a fogával ketté.

Manassé ezalatt végigtekintett az egész rémpanorámán, mely képzelete előtt elvonult. Lehető-e az, hogy a Székelykő felől megtámadják Toroczkót? hogy az esthomályban belopózzanak a meredek hegyvágányon? Hogy a védtelen nőket meglepje – egy boszulihegő némber? Hogy azokat oly pokoli kelepczébe kerítse?

Az egérke az alatt csak rágott, rágott az ő aczélfogaival.

Egyszerre csak azt érezte Manassé, hogy a kötél lehull kézcsuklóiról.

Igaza volt a muzsikusnak; egészen más embernek érzi az magát, a kinek a két keze szabad.

– No már most húzd ki ezt a husángot közülem.

Percz mulva a kis czigány is talpon állt. A kezeiről aztán olyan könnyen lehuzta a köteléket, mintha keztyű volna.

Egészen büszke volt bele.

– De már most drágán adjuk el az életünket! henczegett, nagyot ugorva.

– Mit gondolsz?

– Hát ketten vagyunk már, s te nálad bot is van. Ha visszajön a Diurbanu, én hirtelen a lába közé szaladok s lerántom a földre, te fejbe ütöd a bottal, hogy ott marad, te elveszed a kardját, én a pisztolyait s aztán kitörünk a pinczéből s meglátjuk, hogy merre tágasabb a világ.

– Nem kerül arra a sor.

– Hát mit gondolsz? Nem hallottad, mit mondott?

– Csak meg akart vele ijeszteni. Ők nem fogják megtámadni Toroczkót.

– De már támadják is. Nem hallod a sűrű puskaropogást?

A völgyből valóban apró fegyvertüzelés kezdett felhangzani.

– De nem fognak győzni, nem fogják kivihetni azt, a mit az az ember elbeszélt!

– Miért ne tenné?

– Nem engedi azt az Isten!

– Te Manassé! mondanék valamit.

– Mondjad.

– De megrúgsz érte.

– Hát ne mondjad.

Hanem arról, a mit a czigány elhallgatott, elkezdett beszélni az a négyszögletű kis ablak a pinczeajtó fölött. Tűzfény derengett át rajta.

Eleinte azt hitte Manassé, hogy ismét fáklyával jönnek a pinczébe, hanem azután, hogy a vasajtó nem nyilt föl, s a tűzfény egyre behatóbban sugárzott a sötétbe azon a négyszögű lyukon át, akkor rájött annak az eredetére. Azok, a kik Toroczkót ostromolják, azalatt felgyujtották Thoroczkó-Szent-Györgyöt példaadásképen s talán azért is, hogy az éjjeli támadás kiviteléhez kivilágítást adjanak a völgynek. Az egész falu lángban áll.

Tehát a mit amaz ember mondott, nem volt puszta fenyegetés. Rettenetes valóság ez. A szentgyörgyieken már elkezdték a boszú művét, most a toroczkóiakon van a sor. De azok védik magukat és emberül, a hogy a kitartó puskatüzelésből kivehetni.

De hátha csakugyan hátulról támadják meg őket a Székelykő felől? Egy egész pihent táborral, mely még eddig nem izlelte a vért? Ki tarthatja föl azt? Áron a maga negyven emberével?

Manassé még ragaszkodott rendíthetlen hitéhez.

Hisz van Isten, a ki a világot igazgatja, az nem engedheti a legrettentőbbet megtörténni! Nem kellenek ide csodatétek. Egy könnyű zápor, mely eddig még minden este megjelent, s a mezei munkásokat kizavarta a munkából, ez elég volna arra, hogy a székelyárok ösvényét rohampatakká alakítsa s azon át senki Toroczkóhoz ne férhessen, vagy a mi még a zápornál, a fellegnél is könnyebben megindítható, egy sugallat az emberi szívben, egy önkénytelen támadó érzés, mely a haragra gerjedt asszonyi léleknek a kegyelem balzsamát kölcsönzi. A ki a szívekbe lát, a szíveknek parancsolhat is. Hasonló elérzékenyülések esetei még a legmegrögzöttebb rablóhősöknél is fordulnak elő. S nem Isten kezében van-e mindez? Nem késhetik-e el a támadással Zenóbia? Talán szándékosan?

A puskatüzelés olyan régóta folyik. Az éjszaka beállhatott már. Ki tudja? A pinczében tűzvörös félhomály van, odakinn meg pokoli fényözön. Az egész utcza ég. Manassé tusakodva jár fel s alá a pincze hosszában, a dorongot hol fölkapta, hol eldobta a kezéből. Küzdött benne az ember és a vadállat egymással. Hol az egyik került felül, hol a másik.

Most egy erős dördülés vegyült a puskaropogás közé.

A dördülés a magasból jött. Az a Székelykövön történt.

És azután a második, harmadik, negyedik dördülés. És aztán egyszerre négy. Azok Áron ágyúi odafenn.

Tehát csakugyan megkezdődött a támadás a Székelykő felől.

Úgy történik minden, a hogy ellensége megmondta.

Most szállnak alá Zenóbia csapatjai a várárkon Toroczkóra, mert Áron csak nem tarthatja vissza őket.

És aztán mi következik?

S rövid időköz mulva újra hangzott a nyolcz ágyúlövés egymás után.

E lövések kiforgatták Manassét egész eddigi lényéből.

– Kitörök innen! ordítá magánkívül s a bezárt ajtónak rohant, megrázva azt vaskarikáinál fogva. Az ajtó nem engedett.

Akkor visszarohant a pinczébe, szilajon széttekintve, hogy mivel törhetne ki? A külső tűzvilág izzóvá tette a pincze belsejét.

Semmi se volt ott, csak az üres ászok. Kétöles tölgyfa gerendák egymás hosszában.

– Fiú! kiálta a zenészre. Fogd meg az ászok egyik végét.

– Mi lesz abból?

– Kitörjük az ajtót a sarkából.

– Beállok!

A czigány kicsiny emberke volt, de minden porczikája vas. Manassé elől fogta az ászokgerendát, a muzsikus hátul. Lett belőle római kőfaltörő kos.

A Székelykő odafenn nem zuhogott jobban az ágyuzástól, mint a vasajtó idelenn a gerendaütésektől. Csoda volt, hogy odafenn meg nem hallották. Azoknak más hallgatni valójuk volt most. Szentgyörgy utczáin ádáz zsivaj támadt, névtelen, felismerhetlen lárma. Ezek meg idelenn abból nem hallottak semmit.

Végre a vasajtó zárai, a mint egyszer a két férfi teljes erejével neki rohant a gerendával, felpattantak.

A vasajtó már nyitva van. A gádorajtót már lábbal is ki lehet rúgni.

– Héj, uram, megállj, megállj! szólt a fekete művész, belecsimpajkodva Manassé kezébe. Mit akarsz most? Várj, míg én kimegyek az udvarra s körülnézek s lopok neked egy bitang fegyvert.

– Nincs mire várnom! szólt Manassé, eldobva őt az útjából. Nem kell nekem lopott fegyver! Majd lesz annak fegyvere, a ki legelőször szemközt jön rám, s az jó lesz nekem, a gazdája meg a pokolnak! Akkor aztán török előre, a merre embert látok és gázolok az emberrongyban, hogy a két sarkamon folyik alá a vér! A poklokon is keresztül török a feleségemig.

S azzal azt a nehéz ászokgerendát egymaga úgy hajította neki a gádorajtónak, hogy annak egyik szárnya egyszerre kipattant a zárából. Azzal rohant, ugrott fel a lépcsőkön, két kezét magasra emelve, tíz újját mint a saskeselyű, marczangoló lecsapásra görbítve előre.

Nem volt Adorján Manassé az többé!

Némulj el emberszeretet hangja! essél kétségbe józan bölcsészet! szállj vissza az égbe krisztusi türelem! riadjatok szét embereket négyfelől őrző angyalok! A dúvadak legiszonyúbbika szabadult ki ketreczéből: a nősténye segélykiáltását halló emberi hím. Nem «ember» többé, nem Isten képmása, hanem csak: «férj», az oroszlán képmása!

Fusson előle, a kinek ez a világ kedves!

A mint a pinczegádor küszöbére feltoppant, egy fegyveres alak állta el útját.

De azt az alakot nem ölte meg Manassé, nem zúzta fejét a falhoz, nem gázolta agyon. Az egy nő volt – Zenóbia.

XXII.

Zenóbia vállán hosszú, fekete köpönyeg volt, fején magas, fekete süveg, turultollal, rövid katrinczája alól kilátszottak piros csizmái, széles övébe kard volt dugva és pisztolyok.

– Vissza! kiálta Manassénak, midőn őt megpillantá, s fölemelt palástjával igyekezett eltakarni. Maradj ott, a hol vagy!

Manassé (még a vadállat) megragadta Zenóbia kézcsuklóját, s azt hörgé fülébe:

– Hol van a nőm és a húgom?

Igy hörög a pusztai dúvad, mikor áldozatának a karját, a kin nőstényét követeli, átharaphatta a fogával.

Zenóbia elérté a hangot is, a szorítást is, s szomorúan mosolyogva tekinte Manassére.

– Légy nyugodt. Jó helyen vannak. Otthon a házadnál. Senki se bánthatja őket.

A földühített fenevad kétkedőleg tekinte rá.

Ekkor Zenóbia odanyujtá neki övéből a kardot és pisztolyokat.

– Nesze. Vedd át. Neked szükséged lehet rájuk. Nekem nincs.

S ezzel önmagát lefegyverezve, egészen hatalmába adta magát a vérszomjazó szörnyetegnek.

Az elkezdett most reszketni.

– Maradj veszteg és hallgass! súgá Manassénak a leány.

Az utczán zsivajgó nép rohant egymást taposva.

Manassé a kiáltozásból e szavakat vehette ki:

«Meneküljetek! Háromezer honvéd jött meg Aranyosból! Nyolcz ágyúval! Mind elveszünk itt!»

A nyolcz ágyú egyre dörgött a Székelykő ormán, a hidasi Gesztegről sziporkázó röppentyűk ivedeztek alá a völgybe, siettetve a futókat Gyertyámos, Kápolnás s Bedellő felé, az erdőkbe, a mély útakba. Az égő falu nem nyújtott menedéket.

A páni rémület futása rohamos volt. Rövid időn úgy eltisztult az utczáról minden tömeg, hogy alig sántikált már egy-egy sebesült elmaradozó a többiek után.

– Ennek vége van, szólt akkor Zenóbia s aztán megfogta Manassé kezét s fölvezette őt a folyosóra.

A szobák üresek voltak. A tornáczról végig lehetett látni a mezőn.

Szép kivilágítás volt! Az Isten áldása, a buzakeresztek, fölgyújtva, hosszú sorban égtek, mint megannyi áldozatoltára Kainnak, a buzaégetőnek.

Az ágyúzás még egyre hangzott a Székelykőről.

– El is hagyhatná már Áron, mormogá Zenóbia, hiszen nincs már kit megijeszteni. Aztán odatette Manassé mellére a kezét s azt súgá neki: Hanem tudod, Manassé, minden megijesztéshez két ember kell: az egyik, a ki megijed. Ha én az én népemnek egy szóval megmondom azt: «Ugyan ne fussatok, a kik elétek ágyúznak, nem a honvédek rézágyúi, hanem csak Áron bátya sziklába fúrt mozsarai, a mikből ő puskaport puffogat, s az a sűrű dobszó a csegezi úton nem közeledő honvéddandárt, hanem csak iskolás gyermekek csoportját jelenti!» hát akkor most Toroczkónak vége volna. Engedtem őket megrémülni. Engedtem őket a vad ijedtség rohamával Diurbanu seregének a nyakába omlani. Az egyik megriadt sereg elsodorta magával a másikat, mint mikor az erdőégést azzal fojtják el, hogy ellenében egy másik erdőt gyujtanak meg. Ezzel a mai szétbomlással be lesz fejezve minden, holnap mind a ketten a földön fekszünk, mink is, ti is, s fejünkre teszi lábát mindkettőnk megszabadítója: a muszka. Egy óra mulva már visszatérhetsz Toroczkóra. Ha találkozol nőddel és húgoddal, kik bizonyára otthon várnak reád, mondd meg nekik, hogy láttál ma. Mondd meg nekik, hogy az oláh «czine mintyés». Nem felejt semmit. Tudod? semmit! Ők nekem egyszer egy levelet írtak, ketten egy papirra; szép, jó szívvel teljes levelet. Testvérnek neveztek benne. Meghíttak a te lakodalmadra. Tudatták velem, hogy Dávid is ott lesz, megigértették velem, hogy én is elmegyek, aláiratták a levelet a kevély, oláhgyűlölő Áronnal is. Látszik az aláirásán, hogy minő erőszakot követtek el rajta. Ez a levél az én czine mintyém. Megigértem, hogy elmegyek hozzátok, elmentem! Dávid is odajött; én vittem oda. Akkor megigértem nekik, hogy még egyszer visszatérek Toroczkóra s akkor nem jövök üres kézzel, adok nekik valamit. Eljöttem, megadom. Téged adlak nekik vissza, Manassé. Téged, élve. Ez az oláh leány czine mintyéje.

S azzal hátat fordított Manassénak, mintha haragudnék reá s a tornácz mellvédfalára könyökölt.

Manassé a leány keze után nyult. Szive jobban tele volt minden érzelemmel, hogysem szólni tudott volna.

– Ne búcsuzz még! szólt a leány. Maradj még itt egy kis ideig. Hadd nézzek még az arczodba. Azt hiszem, hogy Dávidot látom.

S aztán megfogva Manassé két kezét, mindig közelebb-közelebb emelte az arczát az övéhez, reszketeg ajkai csaknem elérték már azt. Akkor hirtelen félrefordította a fejét.

– Nem! Nem rablom meg a te nődet!

Erre Manassé két kezébe szorítá a leánynak a fejét s megcsókolta a homlokát.

A leány odakapta a kezét a homlokához s betakarta azt vele, mintha meg akarná őrizni, hogy annak a csóknak a nyoma el ne múljék onnan soha.

Aztán daczosan felvetette fejét, egy rövid nevető hangot hallatva.

– Hah! Te is csak olyan dölyfös ember vagy Manassé, mint a bátyáid. Nem akarod eltűrni, hogy te légy az adósa egy olyan szegény leánynak, mint én vagyok; – most meg már megcsókoltad a homlokomat. Ha te azt úgy tudnád, hogy mennyit ér egy jó szó, egy testvéri csók, mint a hogy én tudom? Ha ezt úgy tudnák azok, a kik ország bölcseinek nevezik magukat! Hogy milyen kevés víz elég volna ezt a nagy tüzet eloltani! Egy könycsepp! Egy gyehennát! – Ne beszéljünk erről. – Én három évig fogok födetlen fővel járni. Tudod, hogy az oláh az apa és a testvér halálát egy évig fedetlen fővel gyászolja. Én reám három ily esztendő vár. Végezzünk el mindent most. Én el akarlak benneteket felejteni. Az édeset is, a keserűt is. – Ma a fiastyúk feljöttéig sem maradok adósod. – Nézd, odaadom neked ezt a gyűrűt az ujjamról. Ráismersz-e?

Manassé elborult arczczal mondá:

– Ez Anna húgomé volt, a mit a hitszegőnek adott!

– Tudom. Benne van a neve a hugodnak. Az a szép ember, a ki ezt nekem adta, nem is titkolta ezt előttem. Így szólt hozzám: «Gyöngyöm, galambom, gyémántom! nézd, ezt a gyűrűt ujjadra húzom s esküszöm, hogy tied leszek. De lásd, addig nem vehetlek el, míg él az a másik, a ki a jegygyűrűmet birja, mert törvényeink nem engedik. Az a másik ott lakik abban a négyszárnyú házban Toroczkón. Tudod a nevét. Tudod, hogy mit kell csinálni vele, hogy ne éljen! hogy aztán elvehesselek.

Manassé összerázkódott a borzasztó eszmétől.

Zenóbia odadobta neki a gyűrűt,

– Vidd haza neki: az övé! Ugy-e megjelent előtted az az ember: hogy gyötörjön, hogy kigúnyoljon, hogy kínjaidban gyönyörködjék? Ugy-e leszállt hozzád a börtönödbe s otbt elmondta neked, gúnykaczagvya, istenkáromolva, hogy van egy ördögi némber, ki a vad vérengzés közepett oda fog ólálkodni a te nőd és testvéred lakába; szabadító angyal álarcza alatt el fogja őket szöktetni magával: megakadályozza, hogy nemes asszonyok módjára öngyilkossággal váltsák meg magukat a gyalázatos haláltól, s aztán az ő pokoli hatalmába keríti őket. Igy szólt-e hozzád? Mondta-e ezt?

– Úgy van.

Zenóbia kaczagott a dühtől.

– No hát – még valamit ajándékozok neked. Hisz a közmondás szerint: «apró ajándékok erősítik meg a barátságot». S ez lesz a legkisebb minden elajándékozható tárgyak között. Tehát az a szép, délczeg ifju, a ki nekem ezt a gyűrűt ajándékozta, s a ki nekem vőlegényem (legalább ő azt hiszi magáról), ott fekszik valahol kinn az árokban. A lova megijedt a nagy riadástól, s ledobta a hátáról; a lovagnak eltörött az egyik lába. Futó népe ott hagyta heverni, a futók keresztül bukdácsoltak rajta s senki sem vette fel a hátára. Gyűlölte mindenki s Isten büntetését látta balesetében s az oláh fél azon segíteni, a kiről azt mondja: Isten sujtotta le! Elriadt lovát megtalálod a puszta templomban: az jó lesz neked hazalovagolnod rajta Toroczkóra; az embert pedig megtalálod valahol a kalangyák között elbujva. Czigány is van veled: felakasztathatod a legközelebbi fára. A te embered ő, nem az enyim! «Norok bun!»

Azzal egy érczsípot megfujt, arra egy csatlós előjött az akolból két hegyjáró mokány lóval. Zenóbia felvetette magát az egyikre, még egyszer mondá Manassénak: «norok bun!» s azzal elvágtatott a Bedellő felé vezető úton, a merre legkevesebb nép futott.

XXIII.

Manassé, mint egy megbűvölt, mint egy álomjáró bámult ki a chaosba. Előtte füst és láng: az utczákon végighordja a szél a tűzfelleggé porlott sziporkát, égő gerendák recsegése, ropogása hangzik köröskörül, a mi merőben hasonlít ahhoz a zajhoz, a mikor egy nagy művész zárjelenésénél az ezernyi ezer nézők serege elkezd egyszerre tapsolni.

A végzetes nap rohamos eseményei, az egymást kitörlő ellentétes fordulatok, a minden irányba elragadó indulatszörnyetegek, a váratlan meglepetések, a hihetetlen és mégis való, oly nyomással nehezedett lelkére, hogy el volt kábulva alatta.

Még karjai feszültek a dühtől, mely börtönajtait keresztül törni segíté, még agya lángolt az indulattól, mely felszabadítja őt az öldöklésre; még képzelete előtt ott állt a rettenetes kép, melytől vére lángra gyulladt és szemeit már elhomályosítá a köny, mely a megszabadítás csodájáért jött áldozat-permetegnek, s széles, erős melle reszketett egy önkénytelen borzadálytól.

Hallgatott és bámult.

Odatámaszkodott egy oszlophoz. Az oszlopon repkény futott fel egész a tetőig; az égő háztetőről tüzet fogott a repkény, a gyantás levelek sisteregve lobogtak mind alább, egymást felgyujtva s a hány, annyifelé fujva a sipoló lángot. Nem látta, nem hallotta azt.

– Manassé! uram! Kövé váltál! rikácsolt az udvaron a kis czigány. Most mindjárt meggyul a fejed. Szállj le már onnan. Ne ókumlálj tovább. Én is megtaláltam a hegedümet. Szaladjunk, míg ránk nem esik a ház.

Manassé eszméletéhez tért. A kastély is égett már. Minden templom lángban állt; egy-egy harang megkondult magától, a mint az égő toronytető gerendái ráhullottak. S a mi a catastrophát még borzasztóbbá tette: az, hogy emberhang nem szólt bele. Tűzoltók lármája, kárvallók jajgatása nem zajgott a pokoli zene közé. A rombolás eleme parancsolt egyedül, a lakosok elmenekültek.

– No, uram, szólt a muzsikus, tegyük azt, a mit az a szép leány mondott. Te eredj a puszta templomba s keresd fel a Diurbanu lovát; én meg megyek a mezőre s felkeresem őt magát. Itt a két pisztoly, meg a handzsár. – No, nem kellenek? Hát nekem adod?

A czigány boldog volt, hogy rámaradt minden fegyver; övet csinált magának a szétbontott kötelekből, miket a börtönből felhozott s abba dugta az öldöklő szerszámokat, eltakarva valamennyit a felülöltött kabátjával.

– De siessünk ám, mert hátha visszajönnek?

Manassé hagyta a muzsikust szaladni s maga elindult a puszta templom felé csendesen.

Jó messze van az a kastélytól, az útfélen. Egy értelemnélküli épület. Négy puszta fal; nem rom, de soha sem volt rajta tető s soha sem volt bevakolva. Egy abbahagyott templom.

Az adomakör háromféle változatban is magyarázza eredetét.

Egyik azt mondja, az építő földesúrnak az a szokása volt, hogy mindent a felesége kedve ellen csinált, s ha valamiről megtudta, hogy az a feleségének tetszik, rögtön abbahagyta. «De szép templom lesz belőle!» mondá egyszer az asszony. S az úr rögtön abbahagyatta a munkát.

A másik azt meséli, hogy az úr egyistenvalló volt, de egyszer megneheztelt a hitfelekezetére s elhatározá, hogy helvét hitvallásúvá lesz. Úgy, de református templom nem volt a faluban. Épített magának egyet. Mire azonban a templom falai elkészültek, nagyobbat gondolt. Római katholikussá lett. Olyan templom meg már van a faluban. S a megkezdett fölöslegessé vált.

A legvalószinűbb a traditiók között ez a legutóbbi adoma: hogy a templom építője csakugyan Kálvin-követő volt s komoly, kegyeletes szándékkal fogott egy negyedik templom építéséhez, mely még hiányzott a faluból. Már készen álltak a falak; a tetőzet is össze volt állítva az udvaron, csak fel kellett volna tenni. Ekkor hírül hozzák az úrnak, hogy a villám beleütött a malmába s felgyujtotta azt. Erre az úr szekérre rakatta a templomtetőt s elvitette a malmához s azt födette be vele. El kell ismernünk, hogy ha pietás nincs is ebben az ötletben, de logika van, s jellemzi a keménynyakút.

Manassé belépett a puszta templomba s ott találta a paripát, a hogy Zenóbia megmondá. A lónak az a szokása, hogy tűzveszélykor szeret sötét épületekbe menekülni, a mikor aztán dologba kerül onnan kivonszolni.

Mikor Manassé e meztelen négy fal közé lépett, az volt az első eszméje, hogy ime e templomnak gúnyolt épületben soha sem emelte még szavát Istenhez emberi teremtés.

A mén, mely a vészből ide menekült, rémült nyerítésével kérdezi a lángoló égtől, hogy hol az ő teremtője? Amaz állat, mely megtanult az emberrel együtt örülni, rettegni, harczolni, menekülni; a vérengzők bűntársa, a hősszobrok kiegészítő alakja; a munkásnak kenyérkereső társa, az emberüldöző nagy veszedelemben az eget keresi szemeivel, szótagolatlan kiáltása a felhőkhöz hangzik fel.

Ez istenlátó magányban oly elfogulást érzett Manassé szivében, melynek meg kellett magát adnia. Az önmagához visszatért lélek önvádló szemrehányása volt az, hogy tudott egy pillanatig kételkedni. Érezte közvetlen közellétét az égő csipkebokor hevítő szellemének, ki csodáit emberi szív és emberi gondolat által hajtja végre; ki őt abban a perczben megállítá, a midőn őt megtagadta.

Odaborult arczczal a falhoz és sírt. Hálát adott!

A puszta templom falait, a miket keletkezésük óta nem keresett föl más, mint a denevér és a varangy, miket körülzöldelt az emberlak-kisérő gyom, dudva, miknek legenda-körét képezte a csufondáros adoma-csoport, ma fölszentelte a legőszintébb, a legigazabb ima, mely nem szól szavakban.

A philosoph, – a ki megtalálja az Istent.

S homlokát a falnak támasztva, megtelik érzéssel és megszünik gondolkozni, a míg érez.

XXIV.

Nemcsak a falu égett, hanem a mező is. A fölgyujtott kepéktől meggyulladt a tarló s a terjedő láng hullámzott előre, mint egy lángoló tengerdagály. Az éjnek fényes kivilágítása volt.

A czigánynak pedig éles esze és éles szemei.

Ki tudta számítani jól, hogy a ki egy törött lábbal ezen az égő mezőn keresztül akar menekülni, annak más útja nem lehet, mint a zöld fűvel benőtt vízárok, melyen át a patakot a rétre szokták leereszteni. Itt a magas somkórók és lapu-levelek bozótjában aztán könnyű volt észrevenni az ő vércse-szemeinek egy nagy kínnal előrebaktató alakot, mely két térdén csúszott előre, s félkezével kardját tokostul mankónak használta, a másikkal köveket és a sásbozótot hárítgatta el útjából.

A bukdácsoló alak, mikor észrevette, hogy az árokparton valaki fut utána, meglapult a bozótban; elrejtette magát a keserűlapu meg a vadsóska levelei alá.

De a czigány meglátta már. Mikor közel ért hozzá, elővette a hegedüjét, s elkezdte a hurokat pengetni.

– Diurbanu! – Most mondd már, hogy melyik a te nótád? Húzom már. Csak te járjad!

A mint a menekülő megismerte a közeledőt, fölemelte a fejét a bozótból.

– Te czigány! Jer közelebb.

– Tán bolond vagyok. Hogy jól hasba lőjj!

– Nincs nálam pisztoly.

– Eb hisz neked.

– Láthatod, hogy a vízben fekszem, ha volna is pisztolyom, átázott volna benne a lőpor, nem sülne el.

– Hát aztán minek menjek én oda te hozzád?

– Szabadíts meg.

– Hát aztán nem köttetsz farkasgúzsba?

– Ha innen megmentesz, úrrá teszlek. Kapsz tőlem ezer forintot.

– Csak olyan sokat ne igértél volna, elhinném, hogy megadod.

– Kezedbe adom rögtön.

– S aztán, ha ide adtad, nem ütsz fejbe s nem veszed vissza megint?

– Ne locsogj olyan sokat. Valaki meghallja. Vannak még a faluban?

– Igen. A «senki», meg a «semmi».

– Merre vonult a tábor?

– Ki erre, ki arra, ki meg erre-amarra!

– Végy a hátadra s vigy utána.

– Jaj, hallod, nehéz dög vagy te az én gyönge csontocskáimnak. Gyertyámoson innen utól nem éred te azt. Odáig én el nem czepelhetlek, ha a Székelykövet nekem adod is.

– Ne is czepelj odáig. Csak innen vonszolj ki. Tartok tőle, hogy a toroczkóiak előjönnek a tarlót eloltani, s akkor rám akadnak.

– Nem az, hogy ők akadnak te rád, hanem te akadsz ő rájuk.

– Vigy ki innen a hátadon.

– De nem vágsz le azzal a bolond nagy karddal, ha közel megyek hozzád? Félek a kardodtól nagyon.

– Ha félsz, hát nesze, fogjad.

A menekvő oda hajítá a czigány lábaihoz a kardot; a mit az azután, mivelhogy a derekára kötve nagyon hosszú lett volna neki, a kardszíjnál fogva a nyakába kötött; így aztán egészen a termetéhez illett.

Akkor aztán leszállt a lábatörötthöz.

– No hát hol fogjalak meg? Talán bizony eltörött a lábad?

A földönfekvő nyögött és káromkodott, a míg a czigány fölvette a hátára. Azt mondta, hogy iszonyú kínokat áll ki.

– No csak arra gondolj, hogy hát ha a fogad fájna, az mennyivel nagyobb baj volna? Hát csak kapaszkodj bele a két markoddal a hajamba; ne félj, nem szakad az ki.

A tehetetlen ember végig káromolta az églakók minden seregét.

– Hát aztán hová lovagoljak veled?

– Vigy a falu végére, a puszta templomba.

– A puszta templomba! kiáltá föl a czigány nevetve. Te magad akarod, hogy a puszta templomba vigyelek? Hanem akkor idekünn káromkodd ki magadat, mert a maga házánál nem szereti a gazda, ha szidják. Hát aztán minek vigyelek oda?

– Mert annak nincs teteje, a mi beégjen. Ott leteszesz és aztán elszaladsz Gyertyámosra s fogadsz egy szekeret, mely értem jőjjön azonnal és fölvegyen. Te is ezer forintot kapsz tőlem, meg a szekeres is. A hány órával napfölkölte előtt visszatérsz, annyi százast kapsz azon fölül.

(Nem látod te azt a napfeljövetelét! dörmögé magában a muzsikus, s aztán neki iramodott a lovaglásnak. Nem volt neki az a teher nehéz. Elvihette volna a hátán egész Gyertyámosig. De az úr maga akarta, hogy a puszta templomba vigye: és az úr parancsol, nem a ló.)

XXV.

Az a nemes állat, mely a harczoló embert kiegészíti, a mint a puszta épületben megjelenő férfit észrevette, odament hozzá, egészen közel, előrenyujtott nyakkal, sörényét felborzolva, kitágult orrlyukaiból forró gőzt lövellve, s aztán, hogy azt látta, hogy az a falhoz van fordulva, elkezdett csendesen röhinteni, lábával kaparta a földet. Meg akarta szólítani az embert.

Az pedig nem volt most ezen a világon.

Messze, messze, hova ennek a kis planétának pisla fénye el sem látszik, hova az emberi indulatok átokfogantató sporái fel nem szállnak, hova a betegségéből kigyógyult lelket a földi szenvedély ragálygerjesztő parasitjai nem követhetik, annak az országában járt, a kinek neve igazság és szeretet. A ki ha csodát akar tenni: egy édes könycseppel elolt egy tűztengert, egy meleg sóhajtással elfuj egy harczoló tábort. Ott találta saját «jobbik énjét», a kit elűzött magától, mikor elindult öldökölni.

Ekkor betoppan az épületbe egy ember, a ki egy másik embert hoz a hátán.

– Nesze hát Manassé, itt van neked Diurbanu!

Ezzel a szóval odadobta a hátáról a czigány élő terhét Manassé lábaihoz.

A földredobott ember ordított a fájdalomtól és rémülettől.

Oly iszonytató ordítás volt az, hogy a paripa felriadva kezdett el körülfutni az épületben, horkolt és fujtatott s az ablakon ki akart ugrani.

Manassé megdermedve bámult a lábainál fetrengő ellenfélre, kinek egykor oly szép, daliás arczát a testi kín s a rémület egy elkárhozott torzképévé facsarta el.

A magával tehetetlen alak lassankint leküzdve kínját és rémületét, ordítása elfojtott hörgéssé csillapult le: öklére támaszkodva félig felemelkedett.

– Ölj meg gyorsan, ha ember vagy; rikácsolá kínfojtott hangon.

Manassé karjait összefonva állt előtte.

Választhatott számára a halál nemei közül.

Csak egy szó kellett ajkairól, csak egy felemelése mutató ujjának s a gyűlölt láng ki van oltva vele.

S maga a lábainál fetrengő, mint jótéteményt kéri ezt most tőle. Megalázva, megtörve, ördögi tervében megcsúfolva, önlelkének mardosásaitól kínozva, a halál menedék volt most ránézve.

Manassé csendesen ingatta fejét.

– Nem, Vajdár Benjámin! A te véged nem az, hogy én megöljelek. A ki «Kaint» megöli, hétszer átkozott az! Az én kezem halálcsapásától megőriz téged egy adott szó, melyet egy angyal szive őriz, kit te semmivé tettél. Nem öllek meg én, s nem engedlek megölni másnak. Nézz szét magad körül! E romlás, pusztulás a te műved. E szörnyű kép elől neked egy örök szembehunyással elmenekülnöd nem szabad. Élni fogsz még sokáig: folytatni fogod az útat, a melyen elindultál, halmozni fogod a rosszat a rosszra, üldözni fogod azokat, a kik jót tettek veled, kegyetlenkedni fogsz azokkal, a kik irgalmasok voltak hozzád. Küldetésed ez: töltsd be. Csapás vagy rajtunk: Isten általad akarja kipróbálni sziveinket. Hajtsd végre! Találj ki számunkra mindent, a mi szenvedés. És aztán élj addig, a míg átkozott sorsod visszahoz ide, a mi küszöbeinkhez, megtörve, megalázva, kiűzve az egész világból, hogy itt találj utolsó menedéket! Hogy ezeknek a házaknak az ajtajánál, a melyeket most elpusztítottál, kolduld a mindennapi irgalomkenyeret s azoknál, a kiket halálra üldöztél, találd meg az egyetlen vigasztaló szót. Ezt teljesítse be rajtad az Isten!

Egy szidalmazó szót nem ejtett közbe. És mind ezt németül mondá el neki, hogy a czigány előtt meg ne szégyenítse.

Vajdár Benjámin öklének hüvelykujját harapta fogaival, arczát a föld felé fordítva.

A paripa ezalatt ismét visszatért oda, a hol embercsoportot látott.

A tetőtlen ház fölött nagy tűzfellegek vonultak el: szikragomolyok, mikből zsarátnak-eső hullott alá.

– Jer. Segítsd őt felkötni. Szólt Manassé a zenésznek.

– Melyik fára? kérdé az, a köteleket oldozva derekáról.

– Ennek a lónak a hátára. Törött lábbal nem ülhet a nyeregben, ha oda nincs kötve.

– Aha! Áldom az eszedet! Azt akarod, hogy hazavigyük elevenen! E lesz igazán jó. Parádét csapunk vele.

Manassé felemelte karjainál fogva a tehetetlen alakot s felültette a nyeregbe. A czigány odakötötte a térdeit a nyeregszorítóhoz.

A lovat nehéz volt a puszta templomból az égő utczára kivezetni; előre feszítette a lábait, fejét kapkodta, ágaskodott, visszafelé toporzékolt.

– Majd én vezetem, szólt Manassé, kivéve a czigány kezéből a kantárszárat. Te üsd hátul.

Aztán Vajdárnak szólt, ismét németül.

– Ha künn leszünk, fordítsd a lovat a bedellői útra, ott sötét van, arra elmegy a ló.

A mint aztán kiterelték az utczára a csökönyös paripát, ott az egyszerre fölugrott, hogy a czigány hanyatt esett – a szelétől. Manassé kiereszté kezéből a kantárt s azzal a ló vágtatott, a merre legsötétebbnek találta a vidéket.

– Elszalasztottad? kérdezé a föltápászkodó czigány. Jaj, jaj, jaj! Miért nem engedted, hogy én fogjam a fejét! Jaj, jaj, jaj! Majd én bolond leszek neked máskor ezer forintos pecsenyét hozni, hogy a vadásztáskádból elszalaszd!

– Ne busulj fiu! Mától fogva mindennapos vendég vagy a házamnál.

XXVI.

– Hanem már most igyekezzünk haza.

– Csak már a lovadat is el ne vitte volna.

– Az övé volt.

– Jaj de bolond vagy te Manassé, ha még háborúban sem mered a más lovát elvenni! Hát már most menjünk gyalog, ki hamarább odaér.

Siettek versenyben.

Manassénak jó hosszú lába volt, de azért az apró czigányt nem birta legyalogolni, az úgy futott utánna, mint a nyúl.

Egyszer aztán elővette a hegedüjét, s elkezdte a Rákóczy nótáját húzni, obligát zenekar-kiséretül.

– Mit csinálsz? förmedt rá Manassé. Csak nem akarsz zeneszóval kisérni Toroczkóba?

– Nem a tisztesség kedvéért teszem ám én azt Manassé, hanem azért, hogy a toroczkóiak most már a város alatt lesben állnak, s ha meglátnak bennünket, azt gondolják: ellenség jön, s belénk lövöldöznek, pedig kár volna az én gyönge testemért.

– Hát én értem nem?

– Te érted nem, mert ha te elpatkolsz, neked szép fiatal feleséged van, mindjárt elveszi más; de ha én felrugok, az én banyám csúf, mint egy boszorkány: azt senki, az ördög se veszi el többet.

Ez olyan indok volt, a mit nem lehetett megczáfolni.

Manassé tehát engedte, hogy győztes hadseregét teljes tábori zenekar kisérje hazáig. A hadsereg is egy emberből állt, a zenekar is.

A míg ők nagy zeneszóval vonultak előre, szemközt jött rájuk annál nagyobb dobszóval a toroczkói nemzetőrök egy csapatja, köztük három Adorján testvér. Ezek épen Manassét mentek keresni, s nagy volt az örömük, hogy fele úton találták. El voltak rá szánva, hogy Szentgyörgyig mennek érte, s erőszakkal is kiszabadítják.

– Semmi baj sincs! nyugtatá meg őket Manassé.

Azok nagy diadallal kisérték őt hazáig.

A város végén, az útfélen ülve várták őt Blanka és Anna. Ott vártak rá az árokparton, a fűzfák alatt.

Azt nem lehet betükkel leirni, a mit az ujra találkozó szerető lelkek mondtak egymásnak! Ahhoz elébb a világnyelvet kellene feltalálni, melyet minden ember megért és mindenki megtanul egy pillanat alatt!

Szent őrjöngés volt az!

Mikor a diadalmenet az Adorján házáig ért (Manassé két karjára emelve vitte két drágaságát, hogy lábaikat be ne szennyezzék az utczasárral), épen akkor érkezett meg a másik diadalcsapat a Székelykőről, Áron bátya és negyven vitéze.

– Nos, gyermekek! hát hogy vágott az Áron bátya ágyútelepe? kérdezé diadalmas arczczal az öreg. Azután a hálálkodó asszonycsoport közül kimenekedve, odamene Manasséhoz s a vállára veregetett büszkén. Meg volt biz az, édes öcsém, Isten segítségével s nem került többe, mint husz font puskaporba s egy lat székely furfangosságba.

Manassé meghagyta az öreget a maga hitében s nem rontotta el a dicsekedő örömét. Nem mondta el neki, hogy a mi megnyerte ezt a hihetetlen, csodaszerű győzelmet, az egy latra nem vehető valami, egy árnyék, egy gondolat, egy szívben megpendülő húr hangja volt; gyöngéd lelkeknek messze távolból összefelelgető szerelme. A diadal oroszlánrésze ezeké az asszonyoké!

Azoknak sem mondott el mindent, a mi vele történt,

Csak Annának adta vissza elhozott gyűrűjét.

A leány hevesen ragadta meg bátyja kezét, midőn a gyűrűt meglátta.

– Ő volt Diurbanu?

– Valóban ő volt.

– Te megölted őt?

– Kezem között volt. De a mit neked megfogadtam, azt megtartám, s engedém őt futni. Majd egyszer, ha nagy nyugalmunk lesz, elmondok mindent, a mi ma történt.

Azzal letörlé testvére szemeiről a könyeket s szobájába vezette őt, vissszakapott jegygyűrűjével. Hadd kérdezze ki ezt a gyűrűt egyedül.

A vele történtekről hallgatott Manassé, mint egy szobor.

De annál kevésbbé hallgatott a muzsikus. Ő nem várt vele, míg nagy nyugalom lesz: nem engedte a maga oroszlánrészét a győzelemből senkinek. Még azon éjjel elmondott mindent a templom-bástyában összegyűlt, Te Deum-ot éneklő népnek, meg a leányiskolában mulató vitézeknek.

Csak az volt a hiba, hogy a megtörténteket oly exorbitáns hazugságokkal keverte össze, hogy azokat nem lehetett historiai adatokul feljegyezni. Tízszer elmondta a hősköltemény catastropháját; mind a tízszer másféleképen. Hallgatói mind a tízfélét elhitték neki. Valamennyiben Manassé volt a mythoszi hős, Sámson, Botond, Szent László, ki egymaga küzdött seregek ellen, vasajtókat tört ki, ászokgerendát forgatott buzogány gyanánt, söprötte az ellenhadakat soronkint. Utoljára magát a fővezérüket, Diurbanut is elfogta röptében, annak kezét-lábát összetörte, úgy kötötte fel egy vad lóra, hadd vigye el hirmondónak hivei közé.

A ki kételkedni akart valamiben, annak előmutatta az elhozott trophæumokat, a pisztolyokat, a handzsárt s magát a legnyomatékosabb tanujelt, Diurbanu ezüst hüvelyű kardját, a mit már nem lehetett elvitatni.

A czigányt etették, itatták, az asztalfőre ültették, úgy hallgatták: szörnyü nagy lett a becsülete az egész közönség előtt.

Hanem egy dologgal volt megakadva. Mit csináljon a közbejött «asszonynyal»? Zenóbia megjelenését lehetetlen volt a történetből kihagyni. De nem illett az ő elbeszélésébe sehogy se. Végre talált a számára helyet és módot. – «Hát a mint Manassé, miként Sámson a filiszteusokat, ezrével agyonverte az ellenfeleit, akkor eléje került a peánai hős amazon is. De a mint az meglátta ezt a szép deli ifjut, egyszerre vége lett minden vitézségének, – eldobta fegyvereit (itt vannak, a ki nem hiszi) megadta magát, s arra Manassé fogta a szép menyecskét s azt bizony kedvére megcsókolgatá.»

– De már ez hazugság, czigány! ordítá rá a hallgatóság s azzal fogták a gallérját, kidobták a mulatságból; s vége volt a becsületének, azért az «egy igaz szóért», a mibe vesztére belebotlott.

* * *

A Székelykő tetején ma is láthatók még a sziklába furt ágyúk, mikkel Áron bátya a nagy csatát megnyerte s nagy ünnepélyek alkalmával hatalmasan ágyúznak belőlük.

Ezek voltak az utolsó ágyúdördülések Erdélyben.

Két héttel később elhallgatott minden fegyver.

* * *

Vajdár Benjámin hat hét mulva került vissza Bécsbe Nagy-Szebenből, hol addig törött lábával feküdt. A mit hazavitt nevezetes expeditiójából, az volt: patronusai számára egy nagy tömeg elpazarolt pénz hült helye; magának pedig egy biczczenő láb, mely egyik nagy előnyétől, a tánczképességtől végképen megfosztotta. – (Az átkokat – nevezzük «puszta légnek».)

XXVII.

A valódi küzdelem még csak most kezdődik. Mert azzal, hogy kicsavarják az ember kezéből a fegyvert, még nem adták meg neki a békét. Minden eszköz fegyver marad a kezében, s minden gondolatja haditerv.

Minden küzdelmünk között a legnehezebb és a legszakadatlanabb az, a mit a kenyérért folytatunk.

Maguk a harczolók nem is tudják talán, hogy harczolnak. Csak azt érzik, mikor megsebesülnek, vagy mikor kiéheztetik őket, vagy mikor egyszerre fölrobbantják alattuk az aknát.

Hanem a hadvezérek, a kik az apró harczosokat igazgatják, azok jól ismerik a maguk csatatervét.

A toroczkói völgyben is vasat készítenek, meg a westfáli hegyek között is. Azért készítenek vasat, hogy kenyerük legyen.

A westfáli munkások gőzgépekkel dolgoznak, főkohóikban (Hochöfen) száz lóerejü gőzfujtató tartja ébren az örök tüzet a 10–20 éves «campagne» alatt szakadatlanul s hámoraikban ép oly megszünés nélkül zuhog az ezer mázsás gőzkalapács; gyáraikból kerülnek ki a vashidak, a kristálypaloták oszlopai, boltozatai, a hadihajók pánczélja, a gőzgépek alkatrészei, az ujabbkori ipar csodái.

A toroczkói munkások pedig dolgoznak a tenyereik veritékével, azon mód szerint, melyet első würzburgi telepítőiktől eltanultak, a termésvasat most is a hátukon czepelik föl, rozoga lajtorjákon mászva föl istenkisértő aknalyukakból; kohóikban most is a patak vize segíti a tüzet fujtatni, saját maguktól kitalált malomforma gépezettel, s a mi a kohóban megmarad tisztavasnak, azt úgy híják, hogy «kenyérvas».

Ugyan kemény kenyér!

S minthogy a bánya ritkán egy emberé, a kisült kenyeret azon melegen földarabolják – embererővel. Ketten két fejszével neki állnak, s addig vágják, mig kettévágják.

Az ilyen vasból azután készítenek ásókat, ekevasakat, kaszákat, keréktalpakat. Ebből áll a vidék szükséglete. (Igaz, hogy az ő faszénnel olvasztott vasuk legjobb a világon.)

A toroczkói bányásznép ebben az évben, daczára a háborús világnak, tizenkétezer darab ilyen kenyeret sütött ki. Minden «kenyér» nyom egy mázsát; mázsája megért tizennyolcz forintot. Nekik az gazdagság volt, éltek belőle.

A toroczkói népnek aztán szép fehér kenyere van, a minél nem lehet kedvesebbet kivánni a «Miatyánk»-ban.

A westfáli bányásznépnek pedig a kenyere száraz és barna. S nem csak barna; de néha kék is. Minden esős esztendőben megterem a vidék gabonájában az «anyarozs», s attól a kenyér kék lesz. S ezt meg kell enni, mert az Uristen úgy adta. Attól a kenyértől pedig sok ember betegséget kap. Olyan ragályt, melyet nálunk senki sem ismer. Görcsökkel, kínokkal jár. Az ember előre borzad, mikor a kenyerét szájához viszi: tudja, hogy mérget eszik.

Már most aztán a westfáli munkás jobb szeretné, hogy ha ő ehetné meg azt a fehér czipót, a mit a toroczkói munkás fölszel, s a toroczkóinak adhatná cserébe azt a sötétkék vakarcsot, a mitől az ő tagjait összehúzza az ergotismus (Kriebelkrankheit) görcse.

Ez a hadviselés a kenyérért.

Hanem a vezérek, a kikre a védelem van bizva, azt mondják: «hohó! biz ide be nem hozod azt a te kék-szürke kenyeredet!» S erős sánczot vonnak a támadók ellen határvám alakjában, mely a külföldi vasat visszatiltja.

Ha valami állambölcs egyszer ezt a sánczot egy tollhuzással lerontja, akkor bizony megindulnak a westfáli anyarozstól kék kenyerek Toroczkó ellen, s azokat nem lehet Áron bátya ágyúival elijeszteni.

Manassé nagyon jól látta ezt a balhelyzetet előre.

E kis boldog völgy paradicsomi elégültségének alapja a vasipar. S ez abban a kezdetleges állapotban van, hogy a mint a szabad verseny ránehezül, össze kell alatta roskadnia.

Az öregeket hiába ösztönözte: azok már el nem téríthetők a maguk ősi szokásaiktól. Tizen-tizenketten összeállnak egy bányát mívelni, a hogy apáiktól látták s megosztoznak a «kenyéren».

A mint a hadjáratnak vége volt, a hadseregnél szolgáló toroczkói ifjuság letette a fegyvert és hazament vaskenyeret vágni. Ez volt a megpihenés a harcz után.

Egész lelki megnyugvással folytathatta a munkáját ott, a hol elhagyta. A bányásznép mindenkor fel volt szabadítva a katonáskodás alól; s ezt nem kegyelemképen engedte neki az ország, hanem azért, mert saját érdekében állt, hogy a bányaművelés ne csökkenjen. Azért a toroczkóiak, ha hallották, vagy ha olvasták is későbbi időkben az erős rendeleteket, hogy ebből meg ebből a korosztályból való hímnemű emberek siessenek bizonyos napra Károly-Fehérvárra felseregleni s ott csontjukat és bőrüket annak, a ki ahhoz igényt tart, bemutatni: azt hitték egész jó lélekkel, hogy ez nekik nem szól, s láttak a maguk hadviselése után.

Manassé e fiatalokból alakított egy munkáscsoportot, melylyel szülővárosa vasiparának uj korszakát akarta megindítani.

Nálunk mások megfordítva kezdik: előbb építenek egy ötemeletes gyárat, azután szereznek bele gépeket, akkor elindulnak összeszedni a külföldről azokat a munkásokat, a kik legdrágábbak, legkorhelyebbek, legengedetlenebbek, mikor ez együtt van, akkor szereznek egy igazgatót, a ki nagyon sok dologhoz ért, csak ahhoz az egyhez nem, a mit az a gyár készíteni akar; s mikor aztán minden teljes folyamatban van, az iparczikk erősen készül, akkor néznek szét, hogy hol kaphatnának a számára piaczot és vevőt; s mikor aztán megy pompásan minden, mint a parancsolat: akkor «kezdenek el» számítani, hogy mennyivel is kerül többe nekik maguknak a produkált iparczikk, mint a mennyiért azt el tudják árusítani?

Manassé pedig megfordítva kezdte. Először a már ismeretes piacz megtartását vette feladatául, nem vágyott nagyobbra, mint minden figyelmét azoknak a gazdasági eszközöknek a kiállítására fordítni, a mik minden tanyán szükségesek. Egy czélszerüen javított ekével is el lehet indulni világhódításra. Az egyszerű földmívelő gép tökéletesítője magasabban áll az érdemhágcsón, mint a vasutkirályok, mint a vontcsövű ágyúk öntői.

Azután utána látott Manassé, hogy a feladatot megértő munkásokat képezzen. A hazatért fiatalok épen legalkalmasabbak voltak erre. Egy kis katonás fegyelemtartást hoztak haza magukkal, a mi munkásnak nem válik kárára. Megszokták az együvé tartozást, s a munka czélszerű felosztását. Manassé többeket kiküldött közülök Németországba, hogy a porosz kohászatnál képezzék ki magukat. Ilyen módon szándékozott egy nagyobb szabású, s az újkori találmányokat felhasználva működő vasgyárat meghonosítani szülővárosában, mely azt képessé tegye majd a külversenynyel szemben is elfogadhatni a harczot.

S a terv, mely alant lett kezdve, szépen fejlődött fölfelé önmagától. A fiatal munkások kedvvel dolgoztak. A munkásnak az ad kedvet, mikor azt látja, hogy munkaadója érti a dolgát s tudja, hogy mit akar elérni. Manassé mindenütt ott volt maga. Az egykori consiliariust, a magas pályakörü diplomatát senki sem ismerte volna föl a tüzes gyárvezetőben; de még a hajdani festőművészt sem.

Nagy szerencséje volt, hogy nehéz vállalatának üzleti részét egy olyan «Társ»-ra bizhatta, a kinek először lelkiismeretességéről biztos volt, másodszor a számításában semmi kifogást nem tehetett. A ki a főkönyv vezetését a legapróbb részletekig értette, s az egész üzlet állásáról mindennap számot tudott adni. Ez is klenodium egy iparvállalatnál.

De még ebben a számokkal vesződő üzlettársban is nehezen sejtené valaki a hajdani Cagliari herczegnőt, Zboróy Blanka grófnőt, a kinek a zárdában azt tanították, hogy még a czipője szalagját megkötni is saját kezeivel: rangjának lealacsonyítása.

Ő volt az ellenőrző szelleme a vállalatnak, melyben saját és férje egész vagyona volt befektetve.

Pedig egyéb dolga is volt a feleségnek.

A házasság harmadik évében már egy Adorján Bélával és egy Adorján Ilonkával népesült meg az ősi ház. Az egyik Manassénak, a másik Blankának volt miniatur arczképe.

Csakhogy e tekintetben nagyon jól meg volt osztva a gondozás terhe Blanka és Anna között.

Anna valóságos rabja volt a két kis gyermeknek. Ő dajkálta mind a kettőt: ő ápolta, ő választotta el. Varrt, hímzett, kötött a számukra, leült a nagyobbal játszani, kocsiztatta a kicsit, tanította gagyogni mind a kettőt; felcziczomázta őket; az anyának gondja sem volt rá, honnan terem piros czipő, harisnya, főkötőcske, sipkácska, reklicske, ujabb meg ujabb divat szerint? Az mind Anna dolga volt. Ő annak a két gyermeknek élt.

Így aztán Blanka egész ügyvivő nyugalommal folytathatta a számvetésnek nehéz munkáját, nem zavarta bele a kétszer kettőbe az a gond, nem történik-e valami bajuk a gyermekeknek.

És így minden ember végzett valami dolgot, a mi nem az ő hivatása volt. Manassé gyártott ekevasat, a kit esze államférfinak qualifikált, hajlama művésznek avatott, Blanka üzleti számadást vezetett, a kit szive odahivott repeső kicsinyeihez, hogy gyermekörömeikben részt vegyen, s Anna, a hajadon, végezte az anya feladatát.

S az emberlélek legnagyobb csodái közé tartozik az, mikor valaki olyan munkát tud «jól» elvégezni, a mi hivatásával ellenkezik.

Az «Uj Telep» felvirágzása volt mindenki előtt a főczél.

Egyszer aztán, mikor nagyon jól ment minden, jön a peremptorius parancsolat, hogy mindazon korosztálybeli férfiak, a kik még nem voltak benn az ujonczállításnál, siessenek föl Károly-Fehérvárra három nap alatt, ellenben szökevényekül fognak tekintetni.

Manassé új telepéből a munkások három negyedrésze a parancs kategoriájába esett. Azok felmentek Károly-Fehérvárra; a vizsgáló bizottság mind valamennyit «alkalmas»-nak találta és kijelenté, hogy be vannak sorozva; még pedig, minthogy elmulasztották az önként jelentkezést, büntetésből három esztendő helyett hatra.

Ez nagy csapás volt Manassé fiatal vállalatára; egyszerre annyi betanult munkást elveszteni! Elhatározta magát, hogy felmegy Bécsbe s a kormányköröket felkeresi alázatos folyamodásával, a mit régi, királyoktól megerősített kedvezmények okirataival tud támogatni, ha talán nem volna elég a modern nemzetgazdasági elvekre való hivatkozás, mely szerint a bányamívelőket engedik a föld alatt katonáskodni.

Hiszen olyan járatos volt Bécsben, akár otthon. Száz ismerőse, jó barátja, pártfogója a magas hivatalkörökben, a kik könnyen segíthetnek rajta.

Csak hogy ott most egészen új világot talált.

Hiszen azt minden ember tudja (a kit valaha a sors arra késztetett, hogy a Minotaurust keresse), hogy a bureaukratia sokkal különb labyrinth, mint a milyent Dedalus épített; de Manassé azt hitte, hogy ismeri ő már abban a járást jól. Nagyon csalatkozott. Az nem a régi tömkeleg volt. Azóta más tömkeleget építettek s abban ő, a régi cancelláriai hivatalnok, épen olyan gyámoltalan paraszt volt, mint az a mesebeli, a ki az őt összeszidó papagálynak az előszobában azt mondta: «engedelmet kérek nagyságos uram, hogy nem köszöntem; azt gondoltam, hogy madár!» Ő is csak akkor vette észre, mikor már összeszidta valaki, hogy nem madár volt az, hanem nagyságos úr. – A régi ismerősök közül senkit se talált a helyén (hisz a helyek sem voltak már a régiek) s nagy dolgába került, mig végre annak az illető nagy úrnak az előszobáját feltalálta, a kinek az ügyet elő kell adnia, azután meg míg az elfogadási napot elleshette, a mikor az az alkalmatlankodókat el szokta fogadni.

Azon a napon előszoba és várakozási terem tömve, dugva van emberekkel, a kik a maguk panaszát élő szóval is el akarják mondani. (Különös, hogy minden ember úgy bizik a declamatorius tehetségében!)

Manassénak soká kellett várni az előteremben. Előtte tömérdeken voltak bejegyezve s azok rangfokozat szerint hivatnak be. Az övé jól hátul következik: «bányász».

Egy ismerős arczot sem látott még, a mióta Bécsbe felérkezett. A régi patrónusok otthon vannak most és gazdálkodnak. A mostaniak mind új emberek. Még a hivatalok elnevezésein sem tud már eligazodni, annyi új világot talál maga előtt.

Vannak pedig az embernek olyan kivánságai, a miket elég magában elgondolnia, hogy rögtön teljesüljenek.

Alig mondta ki magában Manassé, hogy bár csak hozna eléje a jó sors valami régi ismerőst, már nyilt az ajtó, s a ki eléje toppant, az volt – Cagliari herczeg.

Manassé ugyan nem kivánt a jó sorstól ilyen igen nagy szerencsét; beérte volna valamivel kevesebbel is, de hát a véletlen ma különös adakozó kedvében volt. Kapóra hozta neki a legeslegkedvesebb barátját. A mit ő kegyelmességétől magától megtudhatott, ki, a mint megláta őt az instans tömeg között ácsorogni, felsugárzó arczczal sietett oda hozzá, s két kézzel ragadá meg az ifju kezét s megrázta azt angolosan és azt mondta neki, hogy «kedves barátom».

– Nagyon örülök, hogy önt itt láthatom. Igen nagyon örülök. Hitemre mondom, hogy szivemből örülök.

S minden egyes örömfokozatnál annál forróbban szorítá meg Manassé kezét. Az csak állta.

– Hogy vannak önök odahaza? Boldogok? Szivemből örülök rajta. Áldja meg önöket az ég!

A herczeg oly fenhangon beszélt az excellenciás úr előtermében, a hogy csak kiváltságos embereknek szabad.

– Mondja meg, mi hozza önt ide? Ujonczállítási ügy? Valami kedves emberét akarja kiszabadítani? (Sugva, hogy a teremben levők meg ne hallják.) Csak két szavamba kerül. (Fönhangon, hogy mindenki hallja): Nehéz dolog lesz! A keleti háború bonyodalmai minden erőkifejtést igénybe vesznek. (Titkos kézszorítással:) Legyen nyugodt. Mindjárt beszélek a tábornokkal.

Azzal nem is kérdezve, hogy van-e valaki a tábornoknál, bejelentetlenül ment hozzá. A benlevő valakinek volt aztán a dolga sietni kifelé.

Manassé nem örült ennek a pártfogásnak. Semmi tekintetben sem akart Cagliari herczegnek lekötelezettje lenni.

Már pedig ezt a sorsajándékot el kellett fogadnia, mert nem sok idő mulva visszajött a herczeg, s maga fogá karon Manassét és úgy vezeté a tábornok ajtajáig, átrontva minden hivatalos rendtartás és etiquette korlátain; a mi nagy gráczia volt.

Manassé ugyan már most jobb szerette volna, ha ő marad legeslegutolsónak a kihallgatási teremben; de hát ő kivánta a jó szerencsét, s nem tehet róla, ha az ambó helyett ternót húztak ki neki.

Az a tábornok, a kivel akkor dolga volt, még abban az évben csak arról volt nevezetes, hogy a férfiszépségnek mintaképeül lehetett emlegetni. Valódi Antinous egyenruhában. És e mellett csupa nyájasság, szivélyesség, lekötelező mosoly, finom manierok.

Leültette Manassét finom szivart adott neki: elmondatta idejövetele indokait, minden szavára helyeslőleg bólintott a fejével, végül az átadott folyamodására sajátkezüleg ráírta a sokat jelentő szót «præferentissime», háromszor aláhúzva, s aztán meg biztatta Manassét, hogy csak menjen haza Erdélyországba; az ügye gyorsan el fog intéztetni; a hadi kormányzóság útján megkapja a választ a legrövidebb időn.

És aztán karonfogva kisérte ki Manassét még a várakozási termen keresztül, egész az előszoba ajtóig s ott is kezet szorított vele, azzal a szép férfiarczával szemébe mosolyogva szeliden.

Manassé elég nagy restelkedést érzett a fölött, hogy mindezt Cagliari herczeg pártfogásának köszönheti.

Talán bizony azért olyan nagy barátja a herczeg, hogy az elvált feleségét nőül vette Manassé.

Akárhogy történt: ügyét jól elintézettnek vélve, sietett Bécsből minél elébb haza.

Az elintézés gyorsasága ellen nem lehetett kifogása.

Alig volt odahaza három nap, már hivatták Károly-Fehérvárra.

Ott meg egy olyan urra talált, a ki nagyon szereti a tréfát és különben igen jó ember.

– Önnek a folyamodása megérkezett Bécsből, elutasító hátirattal.

– Lehetetlen! szólt Manassé elcsodálkozva. Hisz én nekem minden jót igértek.

A tréfás úr elnevette magát. Erre aztán Manassé homlokon csapta magát a tenyerével.

– Oh milyen nagyon elparasztosodtam már. Még azt hittem, hogy az embernek azért igérnek valamit, hogy megtartsák! S mi az elutasítás indoka? ha szabad megtudnom.

– Az, hogy az illető folyamodók akkor, a midőn 48-ban önként felvették a fegyvert, maguk lemondtak arról a kedvezményről, hogy mint bányászok a katonai szolgálat alól fölmentessenek.

Tökéletes volt az indokolás. Ha tetszett nekik egyszer a puska, tessék nekik másodszor is.

Az az egy vigasztalás volt belőle Manasséra nézve, hogy tehát még sem tartozik Cagliari herczegnek semmivel.

Csak tessék egy kissé várni! Majd mindjárt meg fogja tudni, hogy mégis tartozik valamivel.

– Már most csak azt szeretném hát kieszközölni, hogy legalább ne büntetnék meg a munkásaimat kétszeres szolgálatidővel, miután ők jóhiszemüleg nem jelentették magukat.

– Eziránt jó lesz folyamodni Bécsbe.

– A folyamodást megirom; de már magam nem megyek vele sehová, hanem majd útnak igazítom.

Mikor aztán menni készült, a barátságos úr még egy szóra visszaszólította.

– Remélem, hogy önnek a saját katonaszolgálati ügye rendbe van hozva?

– Az én katonaszolgálati ügyem? szólt Manassé elbámulva.

Valami olyan megfoghatatlan képtelenség volt abban, hogy egy hajdani consiliarustól azt kérdezzék, hogy leszolgálta-e már a bakaesztendőket?

Azonban szépen lecsitítá magában a volt nagyságos urat, s rátért, hogy ő most csak bányász s nem egyéb, s hogy 48-ban csakugyan nem volt még több huszonkét évesnél, s mikor a korosztályát hivták, nem jutott eszébe, hogy az reá is tartozhatik. Azt hitte, csak tréfálnak vele.

– Én rám csak nem foghatják, szólt nevetve, hogy bányászi kiváltságomat eljátszottam azzal, hogy 48-ban fegyvert fogtam.

– Már – nem tudom; szólt a barátságos úr, vállvonva s az iróasztalhoz ment, holmi iratok közt keresgélni, míg végre megtalált egyet s abból ilyenformát olvasott ki: «Adorján Manassé úr, a toroczkó-szentgyörgyi ütközetben tettleges részt vett; magát a tábor vezérét, Diurbanut sajátkezűleg elfogta, ki csak lova gyorsaságának köszönheté, hogy kezei közül megmenekült».

– Mit szól ön ehhez?

Manassé most kezdte észrevenni, hogy hisz ez egy valóságos kelepcze.

– Be tudja ön talán bizonyítani az alibit?

Ez ugyan legkönnyebb lett volna. Tíz tanut találhatott, a ki jó lélekkel megesküszik rá, hogy Manassé, mint megkötözött fogoly volt Diurbanu hatalmában.

– Nem! mondá daczosan. Minden úgy történt, a hogy fel van rólam jegyezve.

– Akkor kérem, legyen ön szives ezt a saját ügyét három nap alatt rendbehozni, mert különben mindenféle kellemetlenségnek teheti ki magát.

Manassé most kezdett eszmélni, hogy mégis alighanem tartozik ő valamivel Cagliari herczegnek és az nem hiába szorongatta meg olyan forrón az ő kezét, mikor összetalálkoztak.

XXVIII.

Manassé azon kezdte, mikor hazament, hogy «no én szépen elintéztem a dolgomat; most már nem csak a munkásaimat viszik el katonának, hanem engemet is visznek».

Az asszonyok nagyon megijedtek, Áron bátya pedig nagyot kaczagott erre a szóra.

– Oh te szegény Manassé gyerecske! Már hogyan vinnének el téged katonának? A kinek az egyik válla hat hüvelykkel alacsonyabb, mint a másik.

– Az én vállam?

– Hát persze, hogy a te vállad. Hát a vén Mathuzsálem unokájából hogy lett sánta? Kitoldták a lábát három darab százassal. A te válladat kitoldjuk hattal s örök időkre nyomorék maradsz ex offo. Nem a hadügyminiszter, nem az excellentiás urak dolga ez; hanem a felcseré.

– Csakhogy én ahhoz nem folyamodhatom, a mihez Mathuzsálem.

– No ugyan?

– Csaláshoz, vesztegetéshez.

– Micsoda? Hiszen senkit se csalunk meg, csak a kormányt.

– S az «senki»?

– Azt «szabad».

– Ez nem az én erkölcstanom.

– Hát ugyan mit akarsz?

– Ha parancsolnak velem, elmegyek. Ha társaimat, a szegény fiukat kényszerítik felcserélni a kalapácsot a fegyverrel, én, az ő vezérük el nem maradok tőlük, azért, mert én nekem van miből vesztegetnem, nekik pedig nincs.

– Oh! kiálta fel Blanka, s odasimult Manasséhoz, átölelve annak nyakát féltékenyen, s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.

– Nem tehetek mást. Csalni nem tanultam, könyörögni pedig tegnap óta elfelejtettem.

– Akkor én nyakamba kötöm a kis Bélát, meg az Ilont s megyek veled, a hová téged visznek, monda Blanka.

Ezen aztán nevetett is, meg sirt is.

Ekkor közbeszólt Anna. Neki volt az egész családban a leghelyesebb itélőtehetsége. Nagy szerelmi csalódások szokták azt kifejteni a nőknél.

– Legyünk eszünkön! Manassénak egészen igaza van. A mi sikerült Mathuzsálemnek, nem járja minálunk. Annak az unokáját hagyták kicsúszni, ki törődött vele? De Adorján Manasséra «valakinek» figyelme van. Nekünk a bujkálódás, ravaszkodás, menekülni akarás csak megaláztatást szerez. Adorján Manassénak, a hova híják, oda menni kell. A mi egy suhancznak jó szabadulás, az nem jó egy férfinak. Azon a helyen, a hol azt kérdik: – ki az igazi férfi? a hesdádi korcsmáros fia teheti azt, hogy sántítva kullogjon félre; de Adorján Manassé kifeszíti a két vállát, s azt mondja: «itt vagyok!» s ha megtörténhetett az, hogy ezt a kérdést intézzék «ő hozzá» ő mást nem felelhet. S ez a legegyenesebb és legrövidebb. Valaki kiszemelte őt, hogy üldözze. Nem is nehéz kitalálni, hogy kicsoda. Az nem fog neki békét hagyni. A furfangoskodással csak eltennők későbbi időkre a bajt, hogy folyton fenyegessen az minket. A legegyenesebb út a legrövidebb. Ő megjelenik a hivásra s vonakodás nélkül vállalja el feladatát. Rövid időn mindenki szeretni és becsülni fogja abban az ezredben, a melybe besorozzák. Társai, kik együtt mennek vele, imádni fogják. Az ezredes, az ezredtulajdonos büszke fog lenni arra a zászlóaljra, a melyben ők szolgálnak. Az mintája lesz a katonaságnak. A hadseregnél az olyan embert, mint Manassé, meg tudják becsülni. Egy év alatt tiszti rangra jut, s akkor aztán rajta áll, hogy mikor tegye le a kardot. Mint tiszt, mindig nyugalomba léphet.

Manassé kezét nyujtá Anna hugának.

– De hátha elviszik háboruba? szólt Blanka.

– Attól ne tarts. Ha belekeverednék is Ausztria a mostani háboruba, a magyar ezredeket oda nem küldik; azok Lombardiában maradnak, a hol szent a béke.

– Én nem bánom: oda is vele megyek.

– Nem, Blanka! Te itthon maradsz mi velünk. Neked és gyermekeidnek jó helyetek van itten mi közöttünk. Aztán nem is mehetsz. Ha Manassé távozik, az Új-Telepet neked kell gondviselésed alá venned. Gyermekeid vagyona fekszik abban. Különösen most, midőn ilyen válság állt be egyszerre: rögtön új munkásokat kell szerezni, mindent előlről kezdeni, hogy hagyhatnál mindent veszendőben? Mi többiek az újított dolgokat nem értjük, te vagy beleavatva; neked itt kell maradnod. Vagy ha menni akarsz, hát eredj! De én a Bélát, meg az Ilont nem adom. Azok az enyimek. Nekem adtad.

– De Istenem! Hogy én egy egész évig ne lássam Manassét! Egy egész őszt, telet, nyarat végig éljek nála nélkül; hogy az első ibolyát, a mit a haraszt közt találok, ne neki hozzam be, hogy az első gyümölcsöt, a mi megérik a fán, ne vele oszszam meg?

Anna mélyen felsóhajtott s két kezét felemelve, összekulcsoltan szorítá fejére, míg szemei megteltek könynyel.

E néma tekintet azt mondá: «hát én hány virágnyilást, hány levélhullást várok végig? és várok – reménytelenül – és panasztalanul».

Blanka elérté azt, s sietett lecsókolni Anna szemeiről a könyeket.

– Ne hallgass el; folytasd a te okos beszédedet.

– Mi nem szakadunk el addig is Manassétól. Mindennap irunk neki levelet. Egyik nap te, másik nap én. Az első ibolyát is beleteszszük majd a levélbe. S aztán meg majd a kis Béla első ákombákját.

Ez meg már épen olyan biztatás volt, hogy valamennyit jó kedvre hangolta! Csak már itt volna az az idő, a mikor a kis Béla írni fog az apjának első üdvözlő mondatot, járni most tanuló betükkel, a mik közül némelyik hanyatt esett, s az utána jövőnek könyörög, hogy vegye fel! Már csak azért is érdemes elmenni Lombardiába közkatonának, hogy ilyen levelet kaphasson az ember.

XXIX.

A végzetet nem lehetett elfordítani. Rendes dolog volt az: más emberen is sűrűn megesett, hogy ott kellett hagyni házat, tüzet, üzletet, fiatal nőt, apró porontyokat s elmenni katonának, akármilyen nagy úr az ember. Éljen az egyenlőség. Kóstolja meg az is, hogy milyen a komisz kenyér! A herczegasszony is hadd sírjon már egyszer, ne csak a parasztasszonyok!

A toroczkói fiukat Lombardiába vitték. Oda indult aztán mindennap Toroczkóról egy levél Manassé számára, a mikre ő is tartozott minden hónapban egyszer választ küldeni.

Az első hónapban azt az örvendetes hírt tudatta kedveseivel, hogy tiszteletbeli őrvezetővé avandzsirozott. A másodikban már «virtikli» minőségre emeltetett (wirklicher Gefreiter), a harmadikban káplárságig vitte a dolgát, a negyedikben már őrmester volt. Itt azután megállt.

Egy esztendővel biztatták egymást, mikor elváltak, s lett belőle – öt!

Ötször virult ki az ibolya a haraszt közül, ötször szakították le az érett gyümölcsöt a fáról, s Blankának nem volt Manasséja, a kivel azt megoszsza. A kis Béla nem csak ákombákomot, de verset is írt már atyja születésnapjára, s még mindig Olaszországba vándoroltak a levelek. Mindennap. Mindennap.

Manassé egyszer sem kapott ez idő alatt szabadságot családjához hazatérni. És nem lett hadnagygyá előléptetve. Maga az ezred parancsnoka több izben írt Blankának levelet, melyben férjét feldicsérte, hogy katonatársai bálványozzák, előljárói becsülik, mintája a katonáknak, tudományos képzettsége elismert, és nem tudják annyira vinni, hogy tiszt legyen belőle. Maga a veronai hadparancsnok is közbevetette már magát érte, s annak sem volt semmi sikere. Valami nagybefolyású erős ellenségének kell lenni odafönn, a ki őt kitartóan üldözi.

Blanka tudta jól, hogy ki az? s nem koczkáztatott haszontalan kisérleteket annak legyőzésére.

Családja sem ereszté. Nem engedték meg neki, hogy Toroczkót elhagyja, még csak abból a czélból sem, hogy Manassét meglátogassa Veronában. Nem csak ösztönszerű sejtelem, de sok rendbeli tapasztalás tanácsolta nekik Blankát ki nem ereszteni abból a sziklavölgyből, a hol egyedül van minden veszély ellen megvédve, a hol nem férnek hozzá, hogy akár testét, akár lelkét megmérgezzék.

Aztán hosszas, folytonos szenvedés alatt a nőkben kifejlődik a dacz. A legszelidebb kedély is megmerevül a szüntelen nyomás alatt. Minél tovább haladt a kényszerű elválás ideje, Blanka annál erősebb szívvel viselte azt.

És még ezen fölül az egész férfigondot is viselte. A gyártelep sorsa az ő kezében volt; neki kellett magának mind azt a nehéz feladatot elvégezni, a mihez annyi vigyázat, éberség, utánlátás, emberekkel bánni tudás, szakismeret és jó szerencse kell. S megfelelt e feladatnak, mint a legjobb férfi.

Ez öt év alatt pedig sok nehéz időt kellett kiállnia. Egyszer a jég is elverte vetéseit aratás előtt két nappal; készpénzen kellett venni a kenyérnek valót. Blanka pótolta azt az elmult évek megtakarított fölöslegéből. A vasgyár virágzott.

Egyszer aztán bekövetkezett az a csoda, hogy még a vasat is elverheti a jég.

Egyike az experimentáló állambölcseknek egy csepp tintából csinált egy olyan fergeteget, mely egyszerre agyonverte két ország minden vasgyárát. Leszállította egy tollvonással a külföldi vas behozatali vámát.

Blanka egyszer csak azt vette észre, hogy minél több vasat termel a gyára, annál nagyobb a vesztesége.

Ennek igen természetes magyarázata van.

A gyármunka árszabályát a földmíves-napszám határozza meg. Ez Franczia-, Olasz-, Német-, Svédországban a frank; Magyarországon és Ausztriában pedig a forint. A frank két ötödrésze a forintnak. E szerint a magyar és osztrák gyáros három ötödrészszel drágább munkaerővel dolgozik, mint a külföldi.

Itt már nem tudott Blanka segíteni magán.

Hisz még az okos, tapasztalt férfiak sem tudnak ez ellen védelmet. E tollvonására az állambölcsnek a toroczkói tizenegy kohó közül négyben eloltották a tüzet, tizenkét hámor közül hét(!) megszünt dolgozni. A magánkohókban, melyek nyolcz év előtt még tizenkétezer vaskenyeret sütöttek ki, leszállt az idei termelés négyezer vaskenyérre.

A szép kis paradicsomvölgy alól kihúzták a földet.

A mit a barbár elődök, irástudatlan állambölcsek nagy fáradsággal megtelepítettek, a mit ötszázados ipar a népkultura mintaképévé idomított, a munkások édenét, egy ember egy tollvonással képes volt semmivé tenni.

Blanka e tollvonásban is fölismerte a vezető kezet.

Türt. Meg volt győződve, hogy nem sokáig tarthat ez így. Az összeroskadó ipar átalános jajkiáltása majd útat tör magának s a régi jólét még visszatér. Odáig a gyártelepet még áldozatokkal is fenn kell tartani. Eladta utolsó családi ékszereit is, hogy a munkát veszteség mellett is folytathassa, s levelében még csak nem is tudatta Manasséval ezt a bajt. Azt irta neki, hogy minden nagyon jól megy.

Mikor legsulyosabban nehezültek a nőre a gondok, a miket az anyagi létért való küzdelem újított meg napról-napra: egyszer csak egy régi ismerős állít be a toroczkói házhoz – Zimándy Gábor úr.

A derék uron nem történt nyolcz év óta egyéb változás, mint hogy nagyon meg volt hízva.

– Ezer esztendeje, hogy nem láttam önt grófné! szólt Blankához az ügyvéd, s a grófné most is oly jó színben van. S e közben igyekezett Blanka kezét megcsókolni. «Csókolom a szép kezeit.»

Blanka pedig elvonta tőle a kezeit.

– Ne czímezzen engem grófnénak, én vasárusné vagyok. A kezemet sem hagyom megcsókolni, mert az csupa kormos a vastól. Az uram nincs itthon.

– Tudom. Nagyon jól tudom. Nagysád valóban egy heroina. Nem soká tart már.

– Csak egy évig. Akkor vége lesz a szolgálatnak.

– Addig sem. Nagysád előbb fogja őt meglátni. Maga fog utána menni.

– Hanem hát parancsoljon ön velem, uram, szólt Blanka, kettévágva az ömledezést. Megrendelést jött tenni hozzám?

– Hahaha! Kaczagott az ügyvéd. Igazán praktikus úrhölgy! Megrendelést? Bizony megrendelést! De még mekkora összegig! Nem kevesebb, mint négyszáznyolczvanezer forint ára megrendelést jöttem tenni a grófnéhoz, – vagy ha jobban tetszik – nagysádhoz, – vagy ha még jobban tetszik – «a vasárusné ifjasszonyhoz», hahaha!

Blanka elbámult. Mi akar az lenni?

– Igen, igen. Négyszáznyolczvanezer forintot kell hoznom Adorján Blanka asszonyságnak au comptant.

– S mit adjak én ezért?

– Egy ív papirost, a neve aláirásával.

– Nem értem.

– Majd mindjárt megmagyarázom s akkor nagyon érthetőnek fogja találni. A grófnő (már csak maradjunk annál, hogy grófnő; születését nem vesztette el soha) újra férjhez ment, s convertált. Ezen végződött legutolsó találkozásunk. Akkor, a mint a világ szekere ismét a rendes kerékvágásba visszadöczczent, a grófnő rokonai siettek pert indítani a grófnőt addig megilletett örökségi résznek rájuk visszaháramlása végett. A grófnő meg is kapta az idéző levelet.

– Nem jelentem meg az idézésre; mert a felpereseknek igazságuk volt.

– A biróság azonban a meg nem jelenő alperest nem szokta védelem nélkül hagyni. A grófnőnek volt nálam egy régi teljhatalom-levele s annak az erejénél fogva én vettem kezembe a védelmét.

– Azzal ugyan haszontalan fáradságot és költséget szerzett ön magának.

– Eleinte igen. Az első biróságnál a grófnő rokonai nyerték meg a pört. Nem lehet csodálni. Külföldön kellett perlekednünk: a «Vojvodinában», a hol a rokonság birt nagy befolyással. De az appellatánál már itthon voltunk, «Ausztriában». Itt már a grófnő igaz barátainak befolyása döntött. A felsőbb itélőszék elutasítá a rokonokat a keresetükkel s elmarasztalta őket a grófnőnek esedékes nyolcz évi járulék kifizetésére; a mi tesz négyszáznyolczvanezer forintot, a mit rögtön le is kellett tenniök birói kézbe, a honnan a grófnő sajátkezű nyugtája, vagy nekem adandó meghatalmazása mellett azonnal átveheti. Akkor aztán, ha egyszer kezében lesz a félmilliója, itt hagyhatja a vascsinálás mesterségét a czigánynak, kimehet Manasséhoz Lombardiába s élhet grófi módon.

Blanka egészen el volt kábítva e hír által.

Négyszáznyolczvanezer forintot kapni egyszerre! Hisz az egy kincs a toroczkói völgyben! Egy olyan összeget, a mire senki sem számított, a miért senki sem imádkozott, egyszerre csak mint a záporesőt fogadni az ölébe, a mi onnan felülről megered, mikor legszomjubb a föld, legtikkadtabb minden növény! Megszabadulni egyszerre minden anyagi gondtól! Urrá tenni a férjet, biztosítani a gyermekek jövőjét egy mesés véletlen által. Oh ez még ezeregyéjszakai regének is túlzás.

– De hát hogy lehet ez? kérdezé hitetlenkedve. Hiszen nagybátyám végrendelete igen világosan szólt. Én a kitérés által elvesztettem minden jogomat az általa alapított hitbizományhoz. S ezt el nem tagadhatom, mert igaz.

– Hiszen igaz, igaz; hanem hát arra való az ügyvéd, hogy mindennek megtalálja a kapcsát, a mibe bele lehet akaszkodni. A püspök nagybátya végrendelete így szólt: «ha örököseim valamelyike a római katholikus hitről bármely más keresztyén felekezetbe térne át, birtokjogát veszítse el».

– És én kitértem a római katholikus egyházból.

– Hiszen a vojvodinai birák is így fogták azt fel. Persze primitiv emberek! Meg is voltak bizonyosan kenve a grófok által. De a felső biróság tanult emberekből áll. Azok az én védelmemnek adtak igazat. Én bebizonyítottam nekik, hogy a végrendelet záradéka nem alkalmazható az ön esetére: mert az így szól: «ha kitér a katholikus hitből valamely más keresztyén felekezetbe, akkor veszítse el a birtokjogát». Ugyde a grófnő nem egy keresztyén felekezetbe tért ki, hanem egy pogányba, egy istentagadóba; és így azt kitérésnek sem lehet nevezni, csak atheismusnak: erről pedig nem szólt a végrendelet. S a törvényszék az én érvelésemet hagyta helybe.

Blanka arcza lángvörössé gyulladt föl e szóktól; fölpattant helyéről s indulattól reszkető hangon kiálta föl:

– S ön azt hiszi, hogy van a világnak annyi milliója, a mennyiért én aláirjam azt, hogy az a község, mely engem tagjává fogadott, Istentagadók sectája? Hogy én ezeknek az embereknek, a kik velem megosztották kenyerük falatját, a kik engemet életükkel, vérükkel megvédelmeztek, kik engem, a világból kitaszítottat, hajlékukba befogadtak, – szemükbe vágjam azt a gúnyszót, hogy «pogányok!» Hogy meggyalázzam férjemet, rokonaimat s mindazokat, a kiket e földön szeretek, s a kik engem igazán szeretnek, – s írjak alá egy hazugságot, a minek az ország minden alaptörvényei ellentmondanak, a mit saját lelkem, öntudatom, meggyőződésem megczáfol! Ah nem, ön nagyon rosszul ismerte akkor Zboróy Blankát, a ki ha nem grófnő is többé, de azért még mindig büszke a becsületére. Adja ön vissza a meghatalmazásomat! Követelem azt! S megtiltom önnek, hogy engem tovább is az én ügyemben képviseljen. Adja vissza meghatalmazó levelemet!

Gábor úr tiszteletteljesen visszahúzta magát.

– Ön nagyon fel van ingerülve, grófnő, s igen egyoldalúlag fogja fel a dolgot. Nagyon hamis szempontból tekinti a dolgot. Én azt ilyen könnyen el nem intézhetem. Én beszélni fogok előbb a grófnő férjének rokonaival, a kiket a grófnő fél megbántani. Előadom nekik a dolgot úgy, a hogy van. Majd meglássuk azután, hogy vajjon ők olyan nagy lelki sérelemnek fogják-e azt venni, hogy azért érdemes az embernek egy egész kincsről lemondani? Előbb beszélek a testvérekkel.

– Tegyen ön, a mit akar!

Gábor úr aztán egybehivta a családtagokat, s előadta nekik nagy tréfásan a lefolyt pert, hogy szedte rá az ellenfeleket! Az osztrák biráknak semmi tudomásuk sincs arról, hogy Erdélyben az egyistentvalló község bevett keresztyén hitfelekezet, azok őket pogány népnek ismerik el. S ez Blankára nézve milyen nagy előny! Hiszen, ha egy Zboróy utód szabadkőmives, nihilista, nazarénus lesz, azzal nincs elveszítve az örökösödési joga, csak lutheránussá, vagy kálvinistává nem szabad lennie.

Ezt a fortélyt, ezt a furfangot olyan mulatságosan tudta Gábor előadni az Adorján-család előtt, hogy csupa tréfa volt!

Mikor aztán azt hitte, hogy tökéletesen meggyőzte őket, akkor fölkérte, hogy menjenek át vele a grófnőhöz, őt rábeszélni elutasítása visszavételére.

Azok egymásra néztek, s aztán Annát és Áront küldték ki, hogy beszéljenek Blankával.

Átmentek hozzá.

Ott találták Blankát Manassé dolgozószobájában, körülrakva törvénykönyvekkel, hitágazatokkal. Írt.

– Kedves Blankám. Szólt Áron bátya. Gondold meg, hogy egy nagy világi vagyont megtarts és el ne utasíts magadtól.

– Már meggondoltam. Szólt Blanka nyugodtan. Elkészültem vele.

– Mit irtál, drágám?

– Nyilatkozatot a semmitő-törvényszékhez, melyben felvilágosítom a birákat a felől, hogy nem vagyunk Istentagadók.

Zimándy úr elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– De grófnő, ön elveszt fél milliót.

– S megtartom helyette az én kincseimet! szólt Blanka, átölelve két karjával a két testvért; Áron bátya odaroskadt a lábaihoz s térdeit átölelve, elkezdett zokogni, mint egy gyermek.

– Oh tarts meg bennünket magadnak! maradj itt nálunk! légy a mi szentünk, a kihez búcsújárni közeledjünk!

Gábor úr vette észre, hogy itt minden replikázás fölösleges. Ez az asszony oly határozottan cselekszik, mintha valaki megsúgta volna neki, hogy pörének szántszándékos elvesztésével Cagliari herczeg szivébe ver éles tőröket, a kinek a műve volt ez a nevezetes itélethozatal. Vissza kellett fordulnia nagy keserűséggel. Még csak nem is marasztották. Mikor kocsijával elhajtatott a gombostornyú templom mellett, felnézett rá keservesen.

«Pedig az egész templomuk nem ér tizenötezer forintot!»

* * *

Blankával pedig csakugyan az történt, a mit Áron bátya mondott. Hozzá, mint a völgy szentjéhez, búcsújárni mentek a hívek. Az új telep munkásai jöttek hozzá azzal a szép zsolozsmával, hogy a míg a mostoha viszonyok tartanak, ők készek, az eddigi munkabér két ötödrészeért dolgozni föld felett és föld alatt.

És ezzel elfoglalta a boldog kis paradicsom völgyét a titkos harcz félelmetes ellensége: a fekete kenyér.

Mert bizonyára a két-ötödre leszállított munkabér – az már a westfáli fekete kenyér!

XXX.

E sok unalmas huzavona után lássunk egy kis rablótörténetet – változatosság okáért. Az olvasó közönség ezekben gyönyörködni szokott.

A mi rablóink nem közönséges «szegény legények», kik lóháton, fokossal kezükben elindulnak a pusztán, megállítani a vásárra utazókat, – ezek «gazdag legények» (milyen új szó!) a kik csak királyoktól és közkatonáktól rabolnak. A királyoktól milliókat, a közkatonáktól filléreket: a mi megint milliókra megy.

Valamire való rabló, a ki nem sentimentális és nem féli az ördögöt, a gyilkosságtól sem retten vissza. Csakhogy ezek nem egyesével ölik meg az embereket, hanem tizezerével.

Mert az ő kalandjukhoz háboru kell. Rendkivüli idők, a mik a pedans kiszámítás és utánszámítás szabályait nem tűrik el.

Mint tudva van, minden rablási műtétnek van saját czíme a tolvajnyelven. A betörőket, a jóreggelt kivánókat, a télikabátelsuvasztókat, a zsebmetszőket mind saját elnevezés alatt ismeri e jargon. Az általunk bemutatandó műtétnek a díszneve műnyelven: «mangeria». Jelent hivatalnokvesztegetést a szerződéseknél. Kezdődik milliókkal, s leszáll egész az ajándék-burnótszelenczéig, sőt a legutolsónak már nem jut egyéb, mint egy kis vágott dohány.

Mert minden szerződéshez három ember kell: egy, a ki megköti, egy másik, a ki meg nem tartja, s egy harmadik, a kinek ellenőrizni kellene a szerződés megtartását, de azt nem teszi.

Azután van szükség egy mindent kigondoló, furfangos észre, mely kitalálja, micsoda útakon és módokon lehet valami prédát megejteni?

És végre egy fő-fővezetőre, a ki gondoskodik róla, hogy ezek a prédák csakugyan kapóra jőjjenek. Ennek adóznak azután valamennyien.

Mert (a hogy Cagliari herczeg mondá), egy nábob, a ki harmincz millióról tíz millióra leszállt, s hozzá van szokva másfél milliót költeni évenkint, sokkal elhatározottabb ember, mint az a brigante, a ki az útfélen a postaszekérre les.

Ez azonban nagyon óvatos szokott lenni s közvetlen senkivel sem érintkezik.

Nem engedi magát rajta kapni, hogy közönséges magánérdekei vannak, a midőn nagy befolyását felhasználja arra, hogy két-három ország diplomatiáját összeveszítse egymással. Nem! Ő csak politikai magas czélokat akar elérni. Híve az ősi traditióknak. A vallásos buzgóság is igen tisztességes köpenyeg. Szítja, a hol lehet, a hamu alatt lappangó tüzet. A miért szidják, az rá nézve megtiszteltetés. Az üzéreket, vállalkozókat, a kik a főurak előszobáiban ácsingóznak, meg sem látja. Semmi dolga velük. Azok pedig nagy alázatosan köszönnek neki. De ő azt el sem fogadja.

Hanem aztán este, szinház után ellátogat a szép marquisnőhöz s ott tölt nehány órát bizalmas társalgásban. Akkor búcsút vesz, s a mint hintaja kigördül a kapuboltozat alól, a velenczei óra ajtaja megnyilik, s belép rajta a fiatal látogató. A szép hölgy karjába fűzi karját, leülteti maga mellé, kaczagnak, dévajkodnak, a szép hölgy körültekint: be van-e zárva a harmadik szoba ajtaja is? nem hallanak-e meg valamit? aztán visszajön s ismét elfoglalja helyét.

Ha valaki leskelődnék utánuk, azt hinné, hogy ők ketten megcsalnak most egy harmadikat: Cagliari herczeget.

Pedig nem úgy van. Ők hárman együtt megcsalnak egy negyediket; egy nőt, a ki bástyakoronát visel: közönségesen «monarchiának» híják.

– No gyere, kis bolondom; kis sánta ördögöm. Mondd el, rendben vagy-e már az olaszaiddal?

– Ma kapták meg a szerződésüket negyvenezer darab vágó marhára.

– Hisz’ akkor minden katonára két mázsa marhahús jut.

– Soh’ se látnak azok abból egy falatot sem!

– Hát mi történik velük?

– Olyan szépen van az elrendelve, hogy utoljára az állam fog kárpótlást fizetni a vállalkozóknak azért, hogy «ne» szállítsák a vágó marhát a hadseregnek.

– Kárpótlást a nem-szállításért?

– Legalább két milliót. Ez még nem elég; hanem a szerződés szerint a negyvenezer ökörnek a bőrét meg még tartozik az állam visszaadni a szállítóknak, s minthogy ökröt nem kap, bőrt sem húzhat le róla, azért is kárpótlást fizet. Ez már azonban csak bagatelle! Cagliari papának pezsgőre se elég. Legfölebb nyolczvanezer forint.

– Az is valami – ideális ökörbőrökért. Lám a szállítók is értenek a poézishoz.

– S jól honoráltatják a fantaziájuk szüleményeit.

– Ezt jól elintézted. Most hallgasd meg Jupiternek a további tervelését. Add ide azt a tárczát az irószekrényemből.

Vajdár ismerte az irószekrény rejtekének a nyitját s elhozta belőle a maroquinba kötött tárczát.

A marquisnő felnyitotta azt s a benne levő iratokban keresgélt. Az egész tárcza valami finom illatot terjesztett maga körül, minőket akkor Japánból divatosítottak el.

– Itt van, szólt egyet elővéve, melyen Cagliari herczeg saját jegyzetei voltak. Négy millió háromszázezer mérő gabonára kell szerződést kötni. S azt ennek a névnek kell megkapni, a mit írva látsz. Az ár tizenöt millió forintra megy.

– Kevés massematta néz ki belőle; a gabona ára erősen fölment.

– Ne búsúlj te azon. Annak a derék embernek, a ki ezt a szerződést megkapja, majd lesz rá gondja, hogy egy kis «feljavítást» engedjen magának. Ha egy negyvenedrész földet, szemetet, konkolymagot kever a rozs közé, ki veszi azt észre? S ez negyedfélszázezer forint.

– S negyedfélszázezer forint ára földet és szemetet kell megenni a katonának azért, hogy Cagliari papa mindennap pezsgőben fürödhessék?

– Hát mi az! két forint ára jut belőle egy katonára. Annyi földet bizony megehetik, a ki a hazáját szereti.

A marquisnő nagyot nevetett a saját ötletén. Vajdár Benjámin azonban csak a bajuszát rágcsálta. Valami ösztönszerű sejtelme volt az iránt, hogy azokkal az emberekkel, a kiknek szurony van az oldalukon, még se jó tréfálni.

– Van-e még valami commissiója az öregnek?

– Még pedig igen fontos. Sikerült keresztülvinni, hogy az olaszországi hadsereg a nyári hadjárathoz vászonköntös helyett calico-t kapjon. Ebből kell öt és fél millió rőf. Jól megjegyezd a nevet, a mi ide van írva. Ennek kell azt megkapni.

Olvasd el a föltételeket.

– Nagyon lenyomott árak, jegyzé meg Vajdár. Nem látom, hogy a rendes munkadíjon fölül mit nyerhet rajta a vállalkozó, hogy még másokat is részesítsen benne?

– Hát én felvilágosítlak felőle. A calicotnak harmincz hüvelyk szélesnek kell lenni. Harminczkét szálnak kell lenni egy hüvelykben. A gyáros azonban csak harmincz szálat fog hozzá venni s a mángorlás által kinyujtja a szövetet harmincz hüvelykre. Ugyan melyik katonának fog eszébe jutni, hogy a kabátja szövetében a nyüst szálait górcső alatt megszámlálja? s aztán mit is veszt azzal a hiányzó két fonállal? Legalább jobban járja a szellő a kabátját. S ez a két hiányzó fonál tesz minden millió rőfnél százezer forintot.

– Még ez is gyermekség. Nem érdemes az embernek érte a renomméját koczkáztatni. Aztán annyifelé eloszlik. Valami nagyobbat szeretnék hallani.

– Most következik. Ugyanezen «financier» vállalja el a hadsereg számára a «csinvat» (Zwilch) szállítását.

– Csinvat! kiálta föl Vajdár boszúsan. De már, corpo di Bacco! egészen vászonkereskedő-alkuszszá nem hagyom magamat tenni.

– Csak maradj te csendesen, csitítá őt a marquisnő, s erélyesebb marasztalásul köntöse szárnyával félig beteríté a mellette ülő térdeit. Nem a csinvat itt a fődolog. Ez csak az alap. «Csinvat kell a hadseregnek!» Ez a thesis. Ezt pedig Ausztriában nem kapni.

– De hisz az nem igaz! Annyi gyárunk van, hogy a földet körül lehet vele csinvatolni.

– Nem szabad, hogy legyen! Ha mondom. Csinvat csak Angliában terem. Angliában pedig csak érczpénzzel lehet vásárolni. Ezért ugyanezt a finánczhatalmat kell megbizni, hogy valami száz millió forint áru államkötvényen külföldi devizeket vásároljon s ennél a műveletnél öt százalék akár ide, akár oda.

De már ennél a szónál Vajdár homloka úgy izzadt, mint a fűtött ház ablaka.

– De hisz azt lehetetlen, hogy észre ne vegye valaki!

– Csak te légy nyugodtan, kis kutyám. Tanuld meg azt, hogy az optikusoknál vannak olyan szemüvegek, a miket, ha valakinek feltesznek, hát nem lát rajta semmit. S aztán minden ember szemére való szemüvegek vannak ottan, a mik arra valók, hogy ne lásson.

– De hátha akad egy ember, a ki nem engedi a szemüveget feltenni az orrára?

– Ne félj semmit. Egy diadalmas hadjárat eltakar mindent.

– De megfordítva; egy vesztett hadjárat meg föltámaszt mindent.

– Csakhogy az lehetetlen. A learatott búza hallgat! Apropos! Az «our common friend»1) is közte van-e a learatandó búzának?

– Ott van mindig. Szemmel tartjuk.

– Még mindig hozzáférhetetlen?

– Éles esze van. Nem lehet tőrbe ejteni; nemcsak őt, hanem az egész zászlóaljat, a melyben ő szolgál, nem lehet megingatni az emissariusoknak; a táborban «puritánok»-nak gúnyolják őket. Összetartanak. Azt felelik a hivogatóknak, hogy ők felesküdtek a zászlójuk alá, s a mire az egyistenvalló megesküszik, azt megtartja. Egy szökevény se támadt közülök.

– Kiváncsi vagyok rá, mit fog csinálni a békeapostol, ha egyszer tűzbe vezénylik? eldobja-e a fegyvert vagy harczolni fog?

– Így is, úgy is meghal.

– Azt kivánnám, hogy megsebesüljön. Arra a hírre csak előjönne a sziklaodujából a megtörhetetlen asszony? Csak eljönne sebesült férjét ápolni? Ugyebár az ilyen nagy tábori lazaretumokban rendesen szokott kiütni valami ragály, a mi az ápolónőket is magával viszi? S olyankor nem igen keresik, hogy ki miben halt meg?

– Ön nagyon türelmetlen, marquisnő.

– No, és az te neked talán nem tetszik?

– Nagyon nehezen várja, hogy Cagliari herczeg egyszer már igazán özvegy legyen.

– Ostoba! Azt hiszed, az én főkötőmről van szó? Ez a játék nagy pénzbe megy.

– Nem rablok-e én Cagliari herczeg számára eleget?

– Kedvesem! Te mióta nem tánczolhatsz, érzelgési hajlamokat kezdesz elárulni, nekem úgy tetszik, hogy sajnálod áldozataidat. Babonás vagy? Azt megbocsátom.

Vajdár vállat vont.

– Vagy talán féltékeny vagy? Azt már nem bocsátom meg. Mit akarsz tőlem? Hozzád csak nem mehetek nőül? Ez nem volna rád nézve szerencse. Nekem a férj arra kell, hogy legyen kin gyakorolni háladatlansági ösztönömet. Férj, a ki azokat, a kik ő ellene vétenek, nem látja meg, s azokat, a kik ellenem vétenek, elpusztítja. Maradj te csak bűntársamnak, a kivel együtt rablunk, gyilkolunk és – suttogunk.

S addig suttogott hozzá – nem hallható szavakat, – míg elkábította egészen.

– Jer, bolondom. Avass be abba a titokba, a mit még az egész rablókalandból nem értek: a mi a te kezeden fordul meg. Hadd lássam, mennyire szeretsz? Le mersz-e magaddal vinni a pokolba? Gondold, mintha azt a tréfát ismételnők, a mit Párisban megtettünk, mikor Sanson hóhérműhelyét megtekintettük. Egymásután mind a ketten oda dugtuk a fejünket a guillotin alá. Beszélj úgy, mintha most is e helyzetben volnánk. Mondd el nekem, hogyan tudjátok azt kivinni, hogy mikor e nagy szerződésekre nyilt verseny van hirdetve s arra sokan jelentkeznek, a kik lepecsételt levelekben nyujtják be ajánlataikat: a leveleket egész bizottság előtt nyitják föl, a versenyzők jelenlétében, a mi írva van, az meg van írva, – és mégis a mi «bizonyosunk» ajánlata marad mindig a legjobbnak?

– Azt is elmondom neked. (Most már nem a «marquisnőnek», hanem «neked».) A hivatalszobában, a hol ez a műtét végbemegy, van egy szekrény, mely egy ablakfülkét takar el, a mi a szomszédszobába nyilik. E szekrény hátlapja a tulsó szobából felnyitható. Ide vannak letéve a versenyzők ajánlatai. Azokat onnan egyenkint szedik elő, felbontják, felolvassák s aztán a szekrénybe ismét visszateszik, a szekrényajtót becsukják. Akkor az ajánlattevővel «kellő ideig» értekeznek a benyujtott minták, a biztosíték és egyéb mellékes kérdések fölött. Annyi ideig, a mennyi elég valakinek, a ki a tulsó szobában résen áll, a szekrény hátsó ajtaján át a fölbontott szerződést kivenni, belőle az adatokat kijegyezni. A «pártfogolt» ajánlkozó marad legutolsónak. Ennek az ajánlattevő levelében a számok helye üresen van hagyva. Mikor már valamennyi megelőző ajánlat föl van bontva s helyére visszatéve, akkor aztán az eddigiek megrostálásával annyi időnek kell eltelni, a mennyi elég arra, hogy az a valaki e tulsó szobában az utolsó ajánlatlevélben az üres számhelyeket kitöltse, egy pár krajczárral alacsonyabb összeggel a legolcsóbb ajánlkozónál s a levelet újra lepecsételje, s hogy legalább a tinta megszáradhasson és a spanyolviaszk meghülhessen rajta.

– S ez a valaki vagy te!

– Csitt! Vajdár szeme elé emelte kezét, mintha el akarná rejteni magát.

A delnő pedig átölelte őt és megcsókolta azt a homlokot, mely ezeket kigondolja, azokat a szemeket, a mik ezeket meglátják és azt a kezet, mely ezeket végrehajtja.

… Érthetlen szavak suttogása…

Az utczán a lovas czirkáló őrjárat kopogása hangzik végig.

… A suttogás egy perczre megáll…

A két összetett fej egyszerre a magasba tekint, mintha azt hinné, hogy ott a guillotin. A czirkáló őrjárat tovább kopog.

– Ne tessék aggódni, nagyságos úr, kegyelmes asszony! Azok csak a boltfeltörőket üldözik s azoknak a szeretőit, a mezitlábos herczegnőket…

XXXI. SOLFERINÓNÁL.

Azon a napon, melyen a világtörténet egyik legnevezetesebb ütközetében két ország sorsa és egy világrész új alakulása fölött folyt a játszma két sakkjátszó óriás között, kora hajnaltól délutánig mozdulatlanul egy helyben állt az a zászlóalj, melyben Manassé szolgált: ők tartalékul voltak hagyva.

A magas fensíkról nagy területét a csatatérnek lehetett e helyről belátni.

Manassé most is őrmester volt. A kortársak emlékezni fognak rá, hogy azon idők harczában minő nevezetes befolyással birt az őrmester a katonaságra. Az volt a közvitézre nézve a «vezér», a ki az ő nyelvét érti, az ő baját megérti és megosztja; a ki vele egy kenyeret eszik és együtt is koplal, a ki együtt énekli vele a hazai dalokat, a ki az otthoni eseményekről tudósítja; a ki előtt bizalommal beszélhet, panaszkodhatik, s a ki tud számára vigasztalást. Az őrmester szava volt az oraculum. A főtisztek maguk is tudták azt, s a kenyértörés idején az őrmestereknek nagy volt előttük a becsülete. Meg is szolgálták azt. A solferinói ütközetben a száraz hivatalos jelentés egy tüzérőrmestert emel ki legmagasabbra, ki tábornokhoz méltó döntő hőstettekkel örökíté meg szörnyen polgári hangzású nevét.

Manassé puskája csövére támasztva két összefont karját, nézte a szomorú drámát reggel óta.

Az óriások sakkjátékához a sakktábla is épen hozzá illett. Egy messzeterülő lapály, négyszögekre szakgatva gyümölcsfa és szőlőlugas szegélyektől, miket virágmartos öntöző csatornák kisérnek; távolabb regényes halmok lánczolata, lépcsőzetesen mivelt szőlőkertekkel; a lankásokban olajfák berkei; – s mintha egy erdő közé szétszórt város volna, az egész táj ragyog a napsütötte nyári lakok, villák, casinók, majorságok épületeitől. A legszebb paradicsomkert.

S e gyönyörű tájat választotta két óriási hadsereg csatamezejéül.

S e gyönyörű tájék tiltakozik a vérontás munkája ellen!

Ő maga harczol a harczolókkal.

A hadcsapatok eltévednek a gyümölcsfa-szegélyekkel kerestül-kasul szelt rizsföldeken, s majd tulnyomó ellencsapatra bukkannak váratlanul, majd meg úgy elvesztik egymást, hogy nem birják az érintkezést saját hadosztályukkal feltalálni, majd meg ellenségül csapnak egymással össze. Mikor egy vízárkot rohammal megostromoltak, maguk előtt találják a másikat, eperfasövényeivel, s ujra kell kezdeniök a harczot. A lovasság nem bir kifejlődni. Rohamait feltartóztatja a sok vizárok, eleven sövény. Egy egész lovasdandár úgy eltéved a csatatéren a harcz kezdetén, hogy estig nem bir az ütközetbe visszatalálni. Nyargonczok futkosnak a felkeresésére s nem birnak ráakadni. Ez folyvást ellenséget keresett s nem talált. Túl ugrott a sakktáblán. Egy másik hadtest nyugodtan pihen addig, míg a tőszomszédja két óra hosszant küzd a túlnyomó ellennel: a halmok elfogják az ágyúszót; itt semmit se hallanak belőle. – Az egész apró halmokból összecsoportosult hegygerincz mély vágányokkal van beszelve, mik megannyi vífolyosóul szolgálnak a kirohanó csapatok számára, s a halmok oldalán egymás fölé emelkedő casinók, kolnák, mind megannyi váracsok, a mik között a legmagasabbra kiemelkedő solferinói tetőről messze kilátszik a «Spia d’Italia» tornya: az osztrákoktól megszállt fellegvár. A kuszált csatatér nem engedi megtudni a hadvezérnek, hogy mi történik a két szárnyon? hogy az elrendelt mozdulat végrehajtatott-e, vagy meghiusult? – A jobbszárny előre nyomul és tért foglal, a balszárny eredménytelenül küzd: a közép harczol a magaslatok birtokáért. Az újkor eddig ismeretlen hadi gépe, a vontcsövű ágyú, most teszi le első próbáját. A dicsőségcsináló gép! S hatása lezuzó. Az osztrák ágyútelepek egymás után némulnak el előtte. Egy lovasdandár két egész ágyúütege, mielőtt egy lövést tett volna vetélytársaira, már harczképtelenné volt verve általuk. A derék, kitanult osztrák tüzérség meg sem közelítheti sima öblü ágyúival ellenfelei ütegeit. S amazoknak a robbanó lövegei oly messzeségből gázolják el a közeledő hadoszlopokat, a minő az eddigi hadászat számításán kivül esik. Az osztrák haubitz- és congrev-röppentyü gyönge feleselő társ ellenükben. A gép harczol az emberi vitézség ellen! A mig megint egy nálánál hatalmasabb gép nem jön őt összezúzni.

Manassé tétlenül bámulhatta az előtte lefolyó tragédiát. Nem olyan szép az, mint a hősköltemények irják. Itt a sövények mentén előhaladó szuronysorok, szerte a zöld kertszőnyegből fellobbanó fehér lőporfüst, amott sziklamászó emberrajok; egy csoport fehér egyenruha, összekeveredve szemközt jövő kék egyenruhák tömegével: egyik a másikat előre, hátra sepri. S ha egy pillanatra szünetel az ágyúdörgés orgonajátéka, felhangzik a miriadok csataordítása, haláljajgatása.

Ha ebben a szép nagy kertben egy csendes délután egyetlen egy meggyilkolt ember halálkiáltása hangzanék fel, hogy megrendítené az mindenkinek a szivét, a ki azt hallja! hogy futnának segélyére! hogy üldöznék a gyilkost! hogy emelnének a szerencsétlenség helyén fogadalmi emléket! Most pedig, mikor húszezrével fetreng a legyilkolt ember a mezőn: hidegen néz mindenki a tájba.

Nem jutott most Manassénak saját sorsa eszébe. Minden gondolata ott járt, hogy így kell-e hát ennek lenni? És így kell-e ennek folyni örök időkig: hogy ész, tudomány, bátorság, hűség, hazaszeretet, áldozatkészség és minden erő, a mi a szívben és agyban teremteni, alkotni hivatott, untalan arra egyesüljön, hogy az emberirtó gépeket halmozza egymással szembe, s pusztítsa vele az istenség legszebb alkotását? Hogy joga legyen két óriásnak a törpék százezreit (a kinek neve «ember») egymás ellen zudítani s a nap alkonyán összeszámítani, ki csinált a másiknak több halottat? Az a győztes, az a dicső, azé az igazság?

S az ő kezében is ott volt a fegyver. S ennek a fegyvernek is az volt a czélja, hogy egy anyának a szivét megkeserítse, a ki könyek között felnevelt gyermekét hasztalan fogja haza várni; hogy egy ősz apának kezébe adja a koldusbotot, kinek kenyérkeresőjét eltemették, hogy egy menyasszonynak a koszoruját felváltsa özvegyi fátyollal.

A solferinói váracstól északra a sürű apró halmok közül kiválik egy domb, a mit a hadjárat leirói a cziprusok halmának említenek.

Gyönyörű szép regényes halom: teleültetve cziprusokkal.

Ez a cziprusokkal sűrűn beültetett magaslat látszott az ütközet csomóját képezni.

Épen rá lehetett látni arról a fensíkról, melyen Manassé zászlóalja tanyázott.

Manassé elnézte a hosszú küzdelmet, mely a domb körül folyt.

Azt hol az egyik fél, hol a másik fél ütegei vették kereszttűzbe, s ágyúzták, a mig csak a lövegek csöve izzóvá nem lett.

Azután rohamra mentek ellene. Majd az egyik fél, majd a másik. De sem az egyik fél, sem a másik csapatjait onnan Manassé visszatérni nem látta. A mely csapat a cziprusok halmát elfoglalta, azt az a domb elnyelte: osztrákot, francziát egyaránt. Hová lettek? Mi történt velük?

Minő elátkozott hely lehet az ott?

Délután négy órakor már nőttön nőtt a zűrzavar. A megujított rohamokban úgy összekeveredtek az egyes zászlóaljak, hogy mindenféle szinü hajtókát lehetett egy csoportban látni.

A hadsereg ki volt fáradva – és kiéhezve.

Némely ezred már egy hét óta nem látott egy falat hust (a negyvenezer ökörből), s a kenyér, mit kiosztottak közöttük, penészes volt és sületlen, ehetetlen és undorító.

Még egy végső erőfeszítés lett megkisértve.

Elő a tartalékokkal!

Utolszor támadták meg a cziprusok halmát.

Egy vadász-zászlóalj, az osztrák hadsereg egyik legbüszkébb csapatja, indult neki a rejtélyes bereknek. Rövid ellenállás után elfoglalta azt, s a cziprusligeten túl felhangzó puskaropogás tanusítá, hogy a harczot tovább folytatja, valahol a halmot felváltó völgyben.

Ekkor a Manassé zászlóalja kapott parancsot, hogy mozduljon előre s a cziprusok halmát szállja meg, a mig a vadászok előre nyomulnak.

A dobszó felhangzott, a zászlóalj vállravetett fegyverrel megindult. Manassé volt az első szárnyvezető, az első sorban állt. Szép, délczeg alak volt. S az az egész homloksor mind az ő honfiaiból telt ki. Komoly, nyugodt, bátor arczok. Öröm volt rajtuk végignézni.

A cziprusok halmáról tovavonult egy időre a harcz; Manassé és társai akadályozatlanul szállhatták azt meg.

Most aztán megtudta, hogy mi van ott?

A cziprusok halma egy nagy temető. Az egész környék temetkezési helye. A hány cziprusfa, annyi sír. – De a föld alatt nem feküsznek oly sürűen egymás mellett a halottak, mint a föld felett. A cziprusok dombja kettős temető. A világ hétféle nemzetének egyenruhái fedik a felszakgatott pázsitot. Franczia, kabyl, olasz, magyar, német, lengyel, horvát; egymáson keresztülkasul fekve, a sírdombokon elterülve, torzalakká görcsösülve, holt ellenség a megölt ellenség torkát szorítva, örök alvók, fejeiket a cziprustörzsnek mint egy vánkosnak támasztva; megmeredt kíntekintetek, kővé fagyott fájdalom az arczokon; napbanéző szemek, a miken megtört az élet fénye; kiáltó ajkak, a miknek nincsen szava többé. Talán valamennyinek a világ megannyi nyelvén ez volt az utolsó szava: «oh anyám!» És most valamennyinek egy anyja van, a kinek neve: «Terra». A pázsit feltépve ágyúgolyóktól; a tarka acanthusok befestve vérrel, a sírkövekről lezúzott márványnemtők ott feküsznek a többi halottak között. A temető közepén a Krisztus fejét lehordta egy ágyúteke. Egy robbanó golyó betört egy kriptaajtót s szétvetette a sirboltot, kihajítva a csontvázakat az új látogatók üdvözlésére.

Szép útja van a dicsőségnek, minden lépcsője egy hulla! Manassé vigyázott rá, hogy meg ne tapossa az útjában heverőket.

A cziprusok halmának tetejére eljutva, kiderült előttük, hogy mi van még azon túl? Azt addig a magas cziprusfák eltakarták.

E halmon túl következik egy kiterjedt majorság; a minek történelmivé vált neve «Madonna della Scoperta». Ez magyarázza meg, hogy miért nem tértek vissza azok a csapatok, a mik a cziprusok halmát elfoglalták?

Az onnan kiszorított franczia csapat untalan e majorságba vonult vissza. Az pedig valóságos erőd volt. Szemközt meredek hegyoldal vezetett föl hozzá, s ott két ölnyi magas terrászfal védte, a melyen nem volt se ajtó, se ablak, csak lőrések. Délfelől meneteles lejtőn lehetett megközelíteni, mely szőlőlugasokkal és fügesövényekkel volt beültetve.

Az előrenyomult vadászzászlóalj e lejtőn át támadta meg az erős védelmi pontot. Csatárrajjá föloszolva igyekezett a lugosok és bokrok tömkelegében előrehatolni.

Csakhogy a bozót a védőnek még több előnyt nyujtott, mint a támadónak. Az biztos rejtekből lőhetett a közeledőre. Kiszámított csellel támadhatott az oldalába: ellenfele tervén keresztül látott s a magáét eltakarhatta. Rövid időn a gyönyörű vadászzászlóalj is abban a sorsban részesült, a miben társai. Ember ember ellen harczolt. A töltényeiket ellőtték már, s az ádáz tusában a terrászok köveit hajigálták az ellenségre. Végre sikertelen erőfeszítés után vissza lett taszítva a csapat s bomlott rendben futott a terrászokról vissza: a repkedő tolltarajok lassankint eltüntek a völgy eleven sövényei között.

Manassé társainak a cziprusok alján «lábhoz a fegyvert!» volt vezényelve. Nekik a halmot kellett megtartaniok.

Manassé egy letört koronáju cziprusfának vetve a hátát s fegyverét ölében tartva, nézett a lőporfüst ködében uszó tájképen végig.

Most egy parancsszó érkezett a fővezérségtől.

«Az a zászlóalj, mely a cziprusok halmát tartja megszállva: foglalja el a «Madonna della Scopertát».

A zászlóalj-parancsnok azt mondja, kézbe a fegyvert s aztán «előre fiuk!»

Az egész hadsor Manasséra néz.

És ha Manassé a fejét tagadó intésre fogja megmozdítani, az egész zászlóalj bizonyára lábhoz csapja a fegyvert s azt fogja mondani: «ma nem!»

És a parancsnok vitéz katona ugyan, de azért tudni fogja, hogy a mi másnak lehetetlen volt, az neki is lehetetlen; sokszor megtörténik az, hogy az ütközet hevében a halálba vezényelt csapat a helyett, hogy mozdulna, leül a földre.

Manassé felnézett a lőpor-ködtől nehéz égre és nagyot sóhajtott.