AZ ÉSZAKI POLUSIG.

ELŐSZÓ. AZ OTTFELEDETT MATRÓZ.

Valamelyikén ama nevezetes banketteknek, melyek hirhedett északi utazóink tiszteletére a kettős monarchia két fővárosában adattak, egyike a megtisztelt hajósoknak, a kebleket megnyitó szőlőnedv befolyása alatt sub rosa őszintén megvallá, hogy ők bizony egy pajtást ott felejtettek a Tegethoffon. Egy Pietro Galiba nevű dalmatiai születésű magyar fiut.

A dolog úgy történt, hogy a matróz fagydaganatban szenvedő kezeit és lábait oly nagy mértékben betalálta dörzsölni dr. Kepes hazánkfia fagybalzsamával, hogy attól nemcsak a kezei és lábai, de ő saját maga is elaludt.

Szerencsétlenségére még a hajózászlótartónak nem volt gyertyája, mikor az útrakelendők neveit összeirta s tévedésből Pietro Galiba neve kimaradt a lajstromból s midőn másnap reggel felolvasták a névsort, egy «itt vagyok»-kal kevesebb hangzott a rendesnél.

Csak később, mikor már öt nap mulva reggeledni kezdett, jött rá a hajóskapitány, hogy egy embernek hiányozni kell. A mit így számítottak ki.

Voltak egy meter hosszúságú füstölt kolbászok, a mik akként osztattak fel, hogy minden ember harapott belőlük egy darabot. Huszonöt emberre voltak számítva. Egy ember szájába négy czentiméter kolbásznál több be nem fér, és így épen ki kellett ütni az egy méternek. Azonban a csónakrakelés óta a kapitány úgy tapasztalá, hogy négy czentiméter kolbász mindig fönmarad. E négy czentiméter kolbásznyi plus kiderítette az egy embernyi minust.

Visszatérni az otthagyottért egészen hiábavaló munka lett volna, miután az alatt ennek okvetlenül meg kellett már halnia éhen és szomjan: semmi ét- és it-szer a hajón nem hagyatván.

Ekként maradt le a vonatról a jámbor Pietro Galiba, a mi megtörtént már elég emberen, a ki vasuton, gőzhajón utazott s elaludta az időt.

Itthon azt mondták rá, hogy meghalt s a feleségének penziót adtak, a mivel az nagyon meg volt elégedve.

A KITALÁLHATATLAN IRAT.

Mint nagyon tisztelt barátom, dr. Kepes törzsorvos egyik érdekes felolvasásában bizonyítja, a vadludak azon utazási szenvedélylyel megáldott madarak, melyek a világon mindenfelé eltekintenek, úgy hogy nem ritkán találkozhatni ugyanazon vadludakkal a jeges tenger partjain, melyeket a Balaton mellől valami koczapuskás elriasztott. Eljárnak azok még Amerikába is, túlrepülve lúdbátorsággal az északi poluson.

Ezelőtt mintegy hat héttel Quebek tartományban egy vadludat lőtt meg egy buconier, ki, a mint azt koppasztani kezdé, bámulattal tapasztalá, hogy a lud farka tollainak mindegyikére rá volt huzva egy másik tollnak levágott üres hengere s mikor egy ilyen tollburkot lehuzott a másik tollról, abból egy vékony összegöngyölt hártya bujt elő, a minek valami sajátszerű barna piszkos színe volt.

A bucanier felvitte a ludat Quebekbe s megajándékozta vele dr. Smollist, a hirhedett természetbuvárt.

Dr. Smollis mindjárt tudta, hogy mivel van dolga. Ez a vadlúd egy galambposta. Helyesebben lúdposta. És azok a piszkosnak látszó összegöngyölődött hártyácskák ott a két tollüreg közé szorítva, nem egyebek, mint vékony collodiumlapok, a mik photographia segélyével megkicsinyített iratok másolatát viselik.

A tudós természetbuvárnak semmi sem volt könnyebb, mint ezen collodiumlapokat egy kétezerszer nagyító napmicroscop segélyével egy szemközt álló fehér lepedőre lemásoltatni, mely eljárás után azoknak betüszerinti tartalma olvashatóan kitünt.

Nagy volt azonban a tudós professor kétségbeesése, midőn az olvasott sorokban semmiféle ismeretes nemzet idiomájára rá nem talált.

A kezdő sor így szólt:

«Garbalirbibarba Perbetirbi jérbég arbalarbattirbi narbaplorbojarba.»

Ez csak indus nyelven lehet irva! Ilyen hosszú szavakat csak Keletindiában eresztenek.

Dr. Smollis nagy fáradtsággal lemásoltatá egymás után a kitalálhatatlan nyelvű jegyzeteket s megküldé azokat a calcuttai tudóstársaságnak s a mexikói és rio-janeirói nyelvészeti társulatoknak. Azok nem tudtak velük elbánni s áthelyezték a jeddoi és pekingi akadémiákhoz. Azok is beletörték a késüket s egyik sanscrit nyelvnek, másik ladino jargonnak nyilvánítá a megfejthetetlent. A szentpétervári akadémia a bisbariba nyelvet vélte benne felismerni s utasítá a helsingfjördi akadémiához, onnan a finn rokonság révén átszármaztak a budapesti magyar tudóstársasághoz, a hol ott hevertek három esztendeig. (Igaz, hogy csak három hete, hogy odajutottak, de a három hét alatt hevertek három esztendőre valót.) Végre megoldás végett a nyelvtani osztálylyal közöltetvén, a mi kezünkbe jutottak s a «Hon» szerkesztőségében közszemlére kitétettek.

A Hon szerkesztősége, mint tudva van, az universalis karaván-szerailja az «ambulans-szerkesztőségeknek». Egy szegletben szövik az Igazmondót, amott irják az Üstököst, A Bolond Miska, ha a pusztából megérkezik, itt pakolja ki a málháit. Ha a Figyelőnek sietős czikke van, itt irja meg. Néha Vadnay is megir itt egy ujdonságot. Ha Gyulai el akar késni a Budapesti Szemlével, idejön disputálni; a Magyar Polgárnak itt irják a pesti dolgokat, Egyessy itt stenographiázza a gyors hireit, a Vasárnapi Ujság fele itt terem. Egy szóval, itt vagyunk mindig sokan. És a kik vagyunk, mind értünk valamihez.

Hegedüs tud angolul, Szathmáry Gy. francziául, Törs lengyelül, György Aladár olaszul, Bakcsi székelyül, Moldován oláhul, Mudrony ért a chiffrekhez, Frecskai a kottákat ismeri, Beksics tud spanyolul, Visy görögül, Erődy mester a török és perzsa nyelvekben, Szatmáry K. érti az ékirást, Jakab Elek az ódon irásmódot, magam meg tudok a fehér sorok között olvasni, de ezt a rejtelmes nyelvet egyikünk sem birta megérteni.

Szerencsére van egy életrevaló ember a szerkesztőségünkben, a kit úgy hivunk, hogy «A Sándor». Legszükségesebb tagja az ujságcsináló irodának: a ki a legtöbb kéziratot szolgáltatja lapunkhoz. A míg ő meg nem érkezik, addig hozzá nem foghatunk a szerkesztéshez.

Egyszóval életrevaló ember «A Sándor». (Csak olyan sok pénzt ne kérne gyertyára, fára!)

A míg ott vesződünk a megoldhatatlan rejtélylyel, ő belepillant s elneveti magát.

– Enyje urak! Hisz ez madárnyelven van irva! Úgy kell olvasni, hogy «Galiba Peti jég alatti naplója».

Ime! felfedeztük! A mi a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.

De már most, ha mi fedeztük fel a rejtélyt, nem is adjuk azt ki kezünkből; hanem az egész jégalatti naplóját a Tegethoffon ottfeledt tengerésznek magunk fogjuk közölni az Üstökös hasábjain.1)

A JEGESMEDVÉK RAREYJE.

Mikor fölébredtem, egyesegyedül találtam magamat a hajón.

Kiabáltam társaim után, a doktor után, a kapitány után: semmi viszhang.

Engem ittfelejtettek.

Összejártam a hajó egész üregét kétségbeesetten. Sehol egy harapás kétszersült nem maradt hátra, sem egy doboz gulyáshus conserve; de bár egy palaczk tokajit felejtettek volna itten abból a Jálicsféléből. Az a kettős veszedelem állt előttem, hogy ha nem eszem, meghalok éhen s ha tokajit nem iszom rá, skorbutot kapok.

Még azonfölül a puskákat is úgy elvitték magukkal, hogy nekem egyet sem hagytak, a mivel magamat a vadak ellen védelmezzem s a mivel magamnak valami pecsenyét lőjek. Ágyuval csak nem lőhetek medvét.

Az ágyuról egy mentő gondolatom támadt. Az ágyukat csak itt hagyták! Megyek s kisütögetem őket egyenkint. Talán nem mentek el nagyon messze. Itt e helyen az ágyulövés napijáratra elhallik. Talán megneszelik a segélylövéseimet s visszatérnek értem.

Ezzel a szándékkal léptem át a tüzér-kamarába.

Ott várt rám a legnagyobb ijedelem.

A mint kinyitám az ajtót, egyszerre nekem rohan egy óriási medve.

Az ágyuablakon bújt be bizonyosan.

És én ráismertem a jegesmedvére.

Anyamedve volt, tegnapelőtt lőttem el a kis fiát s ugyanakkor, a midőn a maczkót elejté a golyó, az égő fojtás az anyja hátára esett s kiperzselt egy foltot a bundájából. Erről a perzselésfoltról ismertem rá.

És én megettem ennek az asszonyságnak a fiát. Most ez fog megenni engem.

Védtelen voltam. Rémültömben átrohantam a chemicáliák és naturáliák kabinetébe s annak az ajtaját bereteszeltem.

Csakhogy ez vajmi gyönge ellenállásra számított akadály.

A medve puszta tenyerével képes lesz a deszkából egy táblát beütni s azon bejön.

Veszve vagyok. Nem tehetek semmit a védelmemre. Legalább megkönnyítem magamnak a rám váró legiszonyúbb kínhalált. Hogyan? Hát azzal a szerrel, a mivel a doktorok szokták a kínos operatiók alatt a patienst elaltatni. Chloroformot szívok be. Az van itt egy nagy üveggel.

Már tele volt a szivacs a kezemben a veszedelmes altatóval, midőn a jegesmedve betörve az ajtó felső tábláját, azon bedugta rettenetes fejét, borzasztó fogait felém vicsorgatva.

– Ejh! gondolám akkor magamban, mért szívjam én fel ezt a hangyhalvagot? szídd fel te medve!

S ezzel odacsaptam a pofájához a szivacsot.

A jegesmedve abban a perczben elbódult s ott maradt az ajtónyilásban kétrét hajolva. Feje és első lábai benn voltak a szobában. Tökéletesen elaludt s hogy édes álmai lehettek, azt arczának mosolygó kifejezéséből s talpainak czirógatásra idomult mozdulataiból kivehettem.

– Lásd, mondám neki, én most neked levághatnám a nyakadat, lehuzhatnám a bőrödet s a husoddal beérhetném két hónapig. De én azt nem teszem opportunitási szempontokból. Magyar vagyok: hozzá szoktam a kibéküléshez. Itt rekedtem (pedig nem is Árpád apám hozott ide), már most honfitársak lettünk: együtt kell laknunk a Ferencz-József földön. Ha én téged most megennélek, ellenem jönne az egész atyafiságod; nagy minoritásban vagyok: ők megennének engem. Lépjünk alkura. Te ne bánts engem. Én nem bántalak téged. Aztán keressünk egy harmadikat, a kivel jól lakjunk mind a ketten.

A híres lószelidítő Rareynek volt egy titka, a mely most már nem titok. A legvadabb lovat tíz percz alatt engedelmes, szelíd báránynyá alakította át s az egész mestersége abból állt, hogy chloroformot szivatott fel vele. Ettől az állat elbódult s mire felocsudott, egészen át volt változva s azontul, a mint megszelidítője ruháin vagy kezén megérezte a hangyhalvag szagát, hagyott magával mindent tenni.

Ez volt a világhírű Rarey titka.

Most én azt medvén kisérlettem meg.

Hanem annyi elővigyázattal mégis voltam, hogy a kábultság ideje alatt a két első lábára két hatalmas matróz téli keztyüt huztam fel, a mi körmeinek gyakorlatba vételét lehetetlenné tette.

Kisérletem tökéletesen sikerült.

A mint a chloroformozott jegesmedve kábultából felocsudott, nem volt az a fenevad többé, a ki az elébb. Elkezdett gyöngéden nyihogni, mint az ajtón bekérezkedő kutya s mikor közel mentem hozzá, szépen megnyalta a kezemet, a tenyerével pacscsot adott, mint a kis kutya s az orrát oda dörzsölte a térdemhez.

Én ezen még csak nem is csodálkoztam. Ha lehetett a rettenetes vadkanból szelid disznót idomítani, miért ne lehetne a vad medvéből szelid medvét? Már látom előre, hogy fog e vívmányom tért foglalni az egész világon? Hogy fognak nyáj számra legelni ezek a szép medvék az erdőben s ügetni hazafelé a faluba a medvepásztor dob és tilinkó szava mellett. Nyáron gyapjut fog róluk nyirni a gazda, télen kukoriczára fogják, kihizlalják. Milyen permanens rovat lesz a Pester Lloydban: einschurige Bärenwolle: steigend; Bärenfett: starke Nachfrage; – Bärenhäute: in ministeriellen Bureaus sehr gesucht! – Aztán kocsi elejébe is lehet őket majd fogni. Az lesz az igazi földes úr, a ki majd ilyen négyes fehér medvefogattal rukkol be a karczagi vásárra! A gazdasszonyok pedig medvetejet fognak fejni.

Megfejni a medvét? És miért ne? Ha őseink ihattak lótejet! Hát aztán a szamár valami szép állat? Még is megiszszák a tejét. Genovévának a fiát, pedig princz volt, egy szarvas dajkálta az erdőben s Ugolinot, mikor éh-halálra volt itélve, alattomban a menyecske leánya táplálta tejével, le is festette azt Rafael. Hát engem mért ne táplálhatna, a jégsivatagban éhhalálra elhagyottat egy anyamedve!

Megpróbáltam és sikerült. Csak az a kár, hogy nem látta ezt a jelenetet Rafael, hogy mindjárt lephotographiázhatta volna!

Most már tehát a fehér-medve még fiának is fogadott; annyira megszelidült Rarey mester titkos rendszerétől.

Ez azonban csak egy medve. De hát a többi? Künn a hajó körül már hangzik rettentő ordításuk. Percz mulva ellepik a hajót, fenn vannak a födélzetén s dörömböznek a csapóajtókon. Az én szelíd fehér-medvém remeg. Reszket az én életemért.

– Ne félj Bábi! (Ezt a nevet adtam neki.) Én beszélni fogok a te hazádfiaival.

Bábi érzékeny szemmel tekinte fel rám, mintha szánakoznék rajtam.

Oh, tudom én annak a módját. Minden embert meg lehet vesztegetni, még a fehér medvét is.

A természeti ritkaságok kabinetjében ott álltak sorba rakva széles szájú üvegekben azok a mindenféle ritkaságok és csodák, a miket tudósaink az európai muzeumok számára spiritusba tettek, aztán itt hagytak, még a sokat emlegetett rózsaszinü tengeri kutyát is.

Azokat én beleraktam két háti kosárba s a két kosarat a Bábi hátára nyergeltem. Magam pedig felvettem egy fehér-medve bundát (si fueris Romæ, romano vivito more), azt befecskedeztem köröskörül chloroformmal. A mellett orromat, számat átkötöttem eczetbe mártott kendővel, nehogy a chloroformtól magam is megszelidüljek s ekként Bábit bocsátván elő, felnyitám a födélzetre vezető ajtót.

Akként okoskodtam, hogy a medvék rögtön neki fognak esni a háti kosaraknak s akkor megtudom, hogy melyik közülök a király? Az fogja elvenni a legnagyobb csemegét: a spirituszba tett rózsaszínű fókát. Akkor aztán csak annak a barátságát kell megnyernem.

A hogy psychologice kiszámítottam, úgy lett. A lépcsőn felkapaszkodó Bábi kosarai egy percz alatt ki voltak üritve. Egy hatalmas, nyolczadfélláb magas medve-óriás volt az első, a ki a küldött ajándékokból a medverészt magához ragadta, a többiek valószinüleg miniszterei voltak; azok is kikeresték a javát; a legapróbbak, holmi spirituszba tett egerek, már csak a velük jött kék rókáknak jutottak. Nehány fehérmedve protestált nagy bömbölve s a karfákra és árboczokra mászott, képezvén az ellenzéket. Ezek csak a fejeikhez vagdalt üres üvegeket kapták.

Mikor aztán el volt költve minden csemege s kiszürcsölve minden spiritusz: akkor a medveóriás elkezdett lassú mormogás hangján beszélgetni az én megszelidített medvémmel; a ki viszont félreérthetlen gyöngédséggel nyalogatá meg a medve fejedelem pofáját s a fogaival gyöngéden beleharapdált a nyaka szőrébe.

Ez a medvenagymogul felesége!

Hüh! Lánczos milliom! A fehérmedvék királynéja maga volt az, a kitől én – tejet kölcsönöztem!

AZ ÉJSARK ÉLÉSTÁRHÁZA.

A medvefőnök előtt, úgy látszik, nagyon gyanusak a téli keztyük, a mik Bábi első lábaira voltak huzva. Ezekre morgott legjobban. Bábi elővette az engesztelés minden asszonyi praktikáját, végre midőn semmi sem használt: odafutott hozzám s fejével intett, hogy jőjjek elő a lyukból.

Csak akkor léptem ki a födélzetre. Biztosan éreztem magamat a chloroformozott bundában.

Minden oldalról rohantak rám a fenevadak, de a mint közel értek hozzám, egyszerre elbódultan dülöngéltek erre arra s nem bántottak.

A medveherczeg elszörnyedve udvarának e szolgalelküségén, saját legmagasabb fogaival indult nekem, hogy összetépjen, hanem aztán ő is úgy tántorodott hanyatt, hogy ha hitvese karjai föl nem fogják, a födélzetre esik. Egy tekercs hajókötél feküdt az árbocz mellett, arra hanyatlott, mint egy trónusra s fejét aztán Bábi ölébe nyugtatta.

Én pedig hirtelen előránték bundám zsebéből egy tilinkót s jól tudva, hogy ennek a hangját szokták a medvék megérteni, rákezdtem egy keserves nótára. A tilinkóhangra a megjámborult medvék kezdtek ébredezni, a fejedelem, a kinek én Marczipán nevet adtam, eleinte csak lábait rángatta, majd a füleivel billegett a nóta után, végre felugrott a helyéből s maga kezdé el a tánczot, két lábon állva s a tenyereit lelógatva, míg utóbb, a példán felbuzdulva, egész udvara belevegyült a polkába s tánczoltak mindaddig, a míg csak én fujtam. Akkor odajöttek hozzám gratulálni mindannyian s csóválták volna a farkukat, ha lett volna. A medvefőnök épen oly kegyes volt, hogy megölelt; csakúgy ropogtak bele az oldalbordáim (már akkor elpárolgott a chloroform a bundámról) s oda ültetett a kötéltrónra maga és Bábi közé.

De nem a gratulatiókra s kitüntetésekre volt én nekem szükségem, hanem egy nagyon praktikus eszme létesítésén törtem ugyanakkor a fejemet.

(Az anyám olasz volt: innen van a véremben a spekuláczió!)

Igy okoskodtam. Ez az ezer meg ezer fehér-medve itt a jégsark alatt csak nem élhet a levegőből! Olyan állat pedig, a mivel az éhséget elverje, ide csak ritkán vetődik. Az esztendőnek három hónapján át ugyan van szüretje; akkor a czethalászok itt hagyják számára a fogott czethalaknak minden husát, a mi csak medvének való. De mit esznek a többi kilencz hónap alatt?

Kell, hogy a mindenről gondoskodó természet állított fel légyen a számukra egy-egy kifogyhatatlan tárházat: egy-egy nagyszerű jégbarlangot, a hol az özönvízelőtti állatok vannak eltéve jég közé bőröstől, húsostól, mind e mai napig épen megtartva. Van rá élő példa: a szentpétervári természettani muzeum nagy mammuthcsontváza. Annak a gazdáját ép hussal megtartva lelték meg – épen a fehér-medvék – a sibériai jégbarlangok egyikében s felét meg is ették, mire az emberi szem ráakadt s a mammuth-hus még akkor is friss volt.

Tehát én oda spekuláltam, hogy ha én ezeket a fehérmedvéket úgy megszelidíthetném, hogy ezek elvezetnének engem ahhoz a jégbarlanghoz, a honnan ők és őseik éldegéltek eddig, keservesen kaparva fel a jeget az eltemetett húskincsek fölül, hát majd csinálnék én nekik csákány és puskapor segélyével olyan nagyszerű államkölcsönt, hogy mindennap karácsonjuk lenne tőle s még nekem is maradna öreg napjaimra. Az éhhalál minden félelme megszünne az egész Ferencz-József földön örök időkre (nem úgy, mint azon a másikon a Duna-Tisza között), ha ez az özönvízidei husbánya embernek föl lenne fedezve.

Ide el fognak engem vezetni az én medvéim.

Sőt talán el is visznek!

Hátha behagyják magukat fogatni egy szánkába, mint kutyák s repülünk a kamatbiztosítástalan vasuton a gőzvonat sebességével!

E terv kiviteléhez is egész diplomatice fogtam hozzá. Mert az embernek, mikor medvékkel van dolga, mindig azon legyen a főfigyelme, hogy azt hitesse el velük, miszerint minden indítvány a közjóllét előmozdítására s a fejedelem tekintélyének megszilárdítására, nem pedig az indítványozó személyes érdekeinek előmozdítására czéloztatik.

Most tehát legelső feladatom volt azt a nagy szánkót melylyel sarkutazóink hatvannapos nagy expeditiójukat megtették, megrakni mindennemű szükségletekkel, a mik vállalatomhoz előreláthatólag megkivántattak. A hajóról kitelt minden. Volt ugyan egy kis bajom új szövetségeseim kiváncsiságával, kik minden előttük ismeretlen tárgyhoz hozzányultak. Marczipán herczeg a repetitionstheodolithot minden áron fel akarta törni a fogával, azt gondolta: dió; hanem aztán, mikor a nagy teleskopiumot előhoztam, akkor kotródott mellőlem mindenki. Marczipán herczeg maga is felszaladt ijedtében az árboczra. De Bábi nem futott utána: a téli keztyüktől nem tudott fára mászni. Mikor minden fel volt málházva, következett már az előfogat-kérdés.

Mint tudva van, a Tegetthoff egy óriási nagy jégtorlat tetején áll megfenekelve; a torlat vetekedik a Szentgellérttel. A hajó orrával felfelé emelve, födélzetével egy planum inclinatumot képez, egy nemét a pirutsádnak, melyen alá szánkázni nagyon könnyű. A hajóról a jéghegy aljáig ismét hasonló csuszkapálya van már készítve serpentina alakban, a min szintén magától megy le a szánka, csak az orrában kell ülni valakinek, a ki lelógatott lábaival a járművet kormányozza.

Ismervén a medvéknek a majmokkal közös kiváncsisági és utánzási ösztönét, bizonyos voltam felőle, hogy a mint én megkezdem a szánka-csuszást a hajóról, egyszerre ott teremnek az én polgártársaim s teleülik az én szánkámat. A mi úgy is lett. A hajó aljához leérve, már az első kanyarodónál tele volt a szánkám. Serenissime odaült a hátam mögé s a vállamra tette a fejét. Bábi pedig valóban sikoltozott örömében, mikor a szánka repült a csuszkapályán.

Hanem ez egyszer aztán véget ért s a szánka nem akart magától tovább menni. Serenissime azt hitte, hogy a rajta ülő polgártársak akadályozzák a haladást. Nehány legkegyelmesebb pofon nagyon hamar letisztítá őket a szánkáról.

Mindig azt tanultam, hogy semmi sem oly háladatos munka, mint olyankor, a mikor a fejedelem megharagszik valakire és azt üti, mellé állni és segíteni a verésben. Megfigyeltem, melyik medve kapott pofont Marczipántól, azt fülön csiptem, a csizmaszárból előrántottam a korbácsot, jól rá vertem. Mikor aztán nagyon meg volt hunyászkodva, akkor nyakába akasztottam a hámot, a mit a vontató kutyáknál szoktunk használni s odakötöttem a szánkához. Ekként sikerült hat gyönyörű medve-mént befognom a szánkába, mire magam a szán elejébe ugrottam, kieresztettem az ostort, nagyot durrantottam vele s azzal neki iramodott a hatos fogat s vitt bennünket a jégsíkon tova, mint a szélvész. Serenissime ordított örömében s Bábi végig feküdt a szánkában, kényesen szükölve. Őt idegessé tette e gyors szánkázás.

A többi medvekiséret pedig, ki elől, ki hátul nyargalt a szánka mellett – bandérium gyanánt.

Számításom igen természetes volt. A medvék egyenesen haza fognak velem szánkázni. Mert valahol csak laknak. Az a lakhely bizonyosan egyike azon jégbarlangoknak, a miket már említeni szerencsés voltam.

Óránkint húsz angol mértföldnyi sebességgel közelítettünk a Zichy-előfok felé. Ezt igen jó előjelnek vettem. A Ferencz József föld kincsei e szerint a magyar területre esnek.

Gyönyörű északfénynél érkeztünk meg a rezidencziába. Innen még jókora kaptatón kellett felvontatnunk a megterhelt szánkót s mondhatom, hogy ez alkalommal az általam inaugurált előfogat rendkívül hasznavehetőnek bizonyította be magát. Ezen a jéglejtőn csupán az ő körmeikkel lehetett felkapaszkodni; minden más vonómarha nyakát törte volna rajta.

A hegyoldalban tátongott egy félkerek lyuk, alig ember magasságnyi s nem nagyobb, mint hogy épen a szánka beférhessen rajta. A hozzá felvezető tört út igazolá sejtelmemet, hogy ez az egész medve-nemzetség tanyája itt. S egy tekintet az onnan alávonuló hegyszakadékba meggyőzött a felől, hogy a mit kerestem, azt megtaláltam. Az a völgy tele volt már a barlangból kihurczolt ősállatcsontokkal, a mik közt fölismertem az ősbölény és ásatag iramszarvas vázait.

De mielőtt e barlangba belépnénk, álljunk meg elébb és fejtsük meg, hogy jöhetett ide ez a jégbarlang ez ősállatokkal együtt.

Tény ugyan, hogy mammuthokat találnak a jeges tenger jégtorlaszai között, de miután az ős elefánt forró égalj lakója, a ki bambusznál kisebb füvet nem legelész, itt pedig jég van és fű nincs: tehát kérdés, hogyan ment be a mammuth a jégbe? vagy hogy ment rá a jég a mammuthra?

Ezt a nehéz kérdést én ekként oldottam meg:

A plyocene korszakában a föld felszíne még igen erős emelkedésnek és szállásnak volt kitéve. Hisz még az újabb időkben is tapasztaltunk ilyen hullámzást a föld szilárd kérgén a puzzuolai Jupiter Serapis templománál, mely egyszer ölnyire alámerült a tengerbe, másszor ismét kétszer olyan magasra emelkedett ki belőle: az oszlopaiba befurakodott modiolák, pholas kagylók s egyéb lithophagok bizonyítják, hogy milyen mélyen járt a tenger alatt.

Tehát egy ilyen földkéreghullámzásnál a horpadás szinhelyéről a megrémült földlakók siettek az emelkedőben levő földrészre menekülni. Az állati ösztön a rémekkel teljes ég alól a barlangok sötétjébe vezette őket.

A barlangban már most tehát benn volnánk. De hogy jön a nyakukra a jég?

Következik az is.

A földkéreg hullámzásával együtt járt annak több helyütt megrepedezése s rétegenkint fölválása. A mély repedésekből a földkebel tüze rontott elő, míg ugyanakkor a horpadásokra ömlő tengerözön betölté a repedéseket. Ebből a víznek rögtöni tömeges elpárolgása származott. Az pedig természettani szabály, hogy mikor egy cseppfolyós test hirtelen párává alakul át, sok meleget leköt, hideget támaszt. A ki erről meg akar győződni, nézzen meg egy mesterséges jéggyárat, hogy készitík a jeget – fűtött kemenczével?

Tehát e gyors elpárolgás által támadt rögtön a jég. Az emelkedésben levő földkéreg felfoszlott rétegei alatt megfagyott az oda betódult víz.

Mikor azután rövid idő mulva ugyanazon földkéregháborgás miatt az elébb fölemelt réteg hirtelen alásülyedt, megtelt a barlang egyszerre vízzel s az odamenekült élőlények belefuladtak.

Úgy, de a földréteg alá betódult víz már jéggé volt fagyva s mint tudjuk, a jég, pondus specificuma miatt nem engedi magát a víz fenekére lenyomatni. Az tehát kiemelte a hátán az egész fölötte levő földrészt s lett abból egy úszó sziget, melynek tutaja jég.

Már most tudjuk azt, hogy a tengernek van egy áramlata déltől északnak. Ez az áramlat abban az időben még erősebb volt s tény az, hogy a Florida-szigetek támadása, miket a korallok építenek nagy lassan, térítette el utóbb némileg a Golfstreamet.

Ez az áramlat vette fel az uszó szigetet s vitte azután egész odáig, a hol az északi jeges tenger torlaszai között elvégre fönnakadt. Így jöttek ki a mammuthok barlangostól.

Nekem már akkor meggyőződésem volt, hogy ez a mi szárazföldünk itten jég hátán áll s a jégen alól van még a tenger. Mely sejtelmem később fényesen igazolva lett az események által.

A barlang benyilása előtt egy vén medve állt őrt, közeledtünkre jelt adott a barlangba, melynek azután irtóztató ordítás lett a következménye; künn és benn. Egy csoport fiatal medve úrfi rohant elő legelébb is az oduból, kik a szánról leugráló fejedelmi párban, úgy látszik, hogy családfejökre ismertek s hengerbuczkákat hánytak örömükben.

Én egyedül maradtam most a szánon s kezdtem aggódni vakmerő vállatom kimenetelén. Ez a barlang tele van olyan medvével, a kik még nincsenek megszelídítve. A befogott hat medve pedig nyargalvást visz a barlang szájának s én nem tudom, hogyan kell nekik megállást parancsolni! Nincs is az orrukba karika huzva.

Egy igen természetes gondolat kisegített a bajból. Hirtelen elővettem Drummond-féle könenylámpásomat; egy csavar elfordításával meggyujtottam azt, úgy, hogy a mint a barlangba bevágtattunk, ez teljes villamfény-ragyogás mellett történt meg.

A siker bámulatos volt. A rögtön támadó fényre nem csak az én hat befogott medvém esett egyszerre guggoló helyzetbe, de a benn levők is ijedten elhallgattak s csuszó mászó tömegeik igyekeztek meglapulva árnyékos helyre vonulni.

De még magamat is egészen elvarázsolt ez a látvány.

Egy óriási dóm tárult fel előttem: magasabb Szent-Péter templománál, melynek falai, oszlopai, boltozata, talapja jég. A könenylámpa fényében ezüstből látszik az egész építve lenni s az árnyék benne smaragd s ultramarin. Fantastikus torzalakú jégtömegek csüngnek alá a szédületes padmalyból s szeszélyes alakú ívboltok egész portikusán látni végig egy barlangoldalba. Merész karzatok futnak körül a magasba, csipkés párkányokkal s a barlang közepét ketté választó szédületes örvényen egy ördöghíd vonul át, kristálytiszta jégtömegből, míg a hátsó falról, mintha egy irtóztató fehér kárpit csüggne alá, mely egy titáni orgonát takar el. Azt a csepegő jég csapjai alkották, de fenyőszálnyi jégcsapok. S a barlang legmélyén: az ember azt képzeli, hogy az a templom oltárrésze, áll egy óriási rémkép: egy bálvány, egy csontváz: egy álló őselefánt simára tisztított ivarfehér csontváza.

Erről csak a húst tudták letisztogatni a medvék; csontjait nem birták szétczepelni.

S fölötte a fényes padmalyhoz odafagyva, látszik függni, mint egy rettentő dombormű: egy húsz öles plesiosaurus, egy pánczélos krokodil, hosszú, hattyunyaka, százfogú állkapczával, gyűrűs farkkal; a jég be vonta az egészet ezüsttel, úgy függ ott a falon, mint egy alászálló Leviathán.

Nem csodálom, hogy e látványtól magok a medvék is meg voltak lepetve. A csodálatos, a nagyszerű még az állatra is szelidítőleg hat. Ők itt eddig csak sötétben dolgoztak; csak szaglás után ismerték barlangjuk kincseit.

S mily végtelen kincsek voltak azok!

Köröskörül minden falból, az átlátszó jégen keresztül az özönvízelőtti világ csodaállatainak körrajzai tüntek elő. Állatok, melyek még osztályozva nincsenek. Némelyiknek csak szörnyfeje látszik meg, a többi részét a jég nem engedi látni.

S ezeknek a húsa még mind megehető. Húszezer év óta vannak a jégben eltartva.

Meg sem igen látszik, a mit a medvék elpusztítottak a megmérhetlen éléstárházból. Szegényeknek nagyon meg kell szolgálniok minden falatot. A nyelvükkel nyalják le a jeget az eltemetett martalékról. Rettenetes robot! A szerecsen rabszolgák munkája ehhez képes dáridó! – Én meghoztam számukra a szabadságot.

Épen abban fáradtak, hogy egy kövér mastodon tetemét olvaszszák ki a tömör jégsziklából. Keserves szolgálat. Szerencsémre még épen nem jutottak hozzá. Mert az nagy külömbség. Még a házi állat is haragszik és megharapja a legjobb emberét is, ha evésközben háborítja; de ellenben megszelidül a leggonoszabb fenevad is, ha azt látja, hogy enni adnak neki.

Én legelébb is szánkámat az által biztosítottam netaláni megtámadások ellen, hogy egy háromlábú vas serpenyőbe szenet téve, tüzet szítottam s azt a málhák tetejébe tettem. A tűz tiszteletteljes távolban tartotta a polgártársakat. Akkor aztán fogtam a csákányt és a feszítő rudat, a lámpát a hátamra akasztottam s nekiálltam a mastodon kiszabadításának. Alkalmas eszközeim segélyével könnyű munka volt rám nézve akkora rést vágni a jégen, hogy a mastodon egyik czombja kiszabadult.

Húszezer esztendős sonka!

Tudván, hogy az elefántfélének legízletesebb falatja a talp, azt legelébb is lefűrészeltem róla: a talp maga volt huszonöt font. Azután taglóval levágtam róla a félczombot. Még egészen piros volt a húsa.

Az egész medvenemzetség ez alatt ájtatos félelemmel ülte körül tetteim szinhelyét, amphitheatralis félkört képezve körülem s csak a száját nyalogatta éhtürelmetlenségében.

Már pedig szépen várniok kellett. A hol nyugtalankodást tapasztaltam, elég volt a lámpásnak egy odairányozása. A concentrált vakító fénytől a legmérgesebb fenevad is meghunyászkodott.

Legelső volt a medvenagymogulpárnak kiadni a maga civillistáját. Ez a mastodon talp. Elébb megkóstoltam magam. Az ize nem lett volna rossz; hanem rágni kellett, mint a kautsukot. Ugy láttam, hogy nem fogok közös konyhát tartani a polgártársaimmal.

Azután kifűrészeltem annyi darabot a húsból, a hányan voltak a megrareyzott medvéim; legelébb is azokat elégítettem ki. Legnagyobb darabokat kaptak az előfogat egyéniségei. Azokat le kellett magam iránt köteleznem. Könnyű volt őket a többiek közül kiismernem arról a halzsirhagyta örvről, a mi a hám után maradt a nyakukon.

A többi aztán a publicumé. Az igazgató-tanácsot kielégítve, az osztalékot ott hagytam a részvényeseknek: azok rögtön neki is estek s addig ott nem hagyták, a míg a csontot nem érték.

Én azalatt háborítatlanul nézhettem saját vállalatom után. Tervem rögtön kész volt.

Vakmerőségemnek sikerült idáig mentő ötletekkel kivágni magamat a kényes helyzetből; de huzamosb ideig nem állanám ki, hogy egy ilyen civilizálatlan félbarbar medvenép megbizhatlan barátságára legyek utalva. Elvégre is valamelyik elszánja magát s lehuzza a fejemről a bőrt. A kosztot sem állom ki.

Az én tervem ez volt.

A barlang közepén tátong egy mély örvény, zegzugos jégsziklák merednek ki belőle; épen olyan, mint egy óriási kaszabörtön.

Egy hosszú, ívbehajló jégtömeg fekszik híd gyanánt az örvény felett.

Én e hídra vontattam fel szánomat.

Hoztam magammal egy önemelő gépet a hajóról, hasonlót azokhoz, a minőkkel nagy városokban a kőművesek szokták magukat felcsavargatni az utczáról az emeletbe. Ezt a híd közepén egy levert vasrúdhoz megerősítém s azzal az ereszkedő géppel, és annyi málhával, a mennyit még az megbirt, lebocsátkoztam a mélység fenekére.

Első gondom volt egy jó védett helyet keresni ki állandó tanyául.

Megjegyzendő, hogy itt e jégbarlangban épen nem volt olyan hideg, mint a Tegethoff szobáiban. A Tegethoffon fütetlen szobában 28 fok hideg volt, a szabadban 32. A barlangban a hévmérő már csak 12 fok hideget mutatott, s ez egész 8 fokig alászállt, a mint a barlang fenekén észleltem; a mi nagyon meglepett, minthogy a meleg fölfelé törekszik s itt mégis megfordítva; áll az okára rájöttem később.

Most tehát legelébb jól elkellett helyezkednem.

Két egymásra dülő jéglap mintegy természetes alcovent képezett számomra, melybe minden készletemet elhelyezhetém. A míg ezeket egyenkint le nem hordtam magammal, addig tovább körül sem tekintettem a jégbarlang alsó osztályában.

Tizenötször kellett a kerekes gépet fel és lehajtanom, míg szánkám tartalmát mind raktáramba lehordhattam.

Akkor aztán elmondhattam, hogy az egész üzletem jégre van építve.

S mi volt ez az üzlet?

Legelőször is, a mi legszükségesebb volt rám nézve: gulyáshús conserv-készítés.

Elhoztam magammal azt a papinféle párábanfőző katlant, melyben még a csont is kocsonyává fő össze. Ezt a katlant, minthogy lábakon áll, akárhova felállíthatom a jégalapon, s fűthetem minden veszedelem nélkül.

De hol veszem hozzá a fütőszert?

Annak vagyok csak leginkább bővében! Az a kevés kőszén és fa, a mit magammal hoztam, csak alágyujtani való. A fütőszer lesz maga az ásatag hús. Hogy ez milyen tüzelő szerszám, azt már az angolok is tudják, a kik Egyptomban a gőzkazánok alá mumiákkal fűtenek. A legfinomabb és megemészthetőbb részét az ősvilági húsnak megfőzöm; a szivósabbal tüzelek.

Mikor ezzel készen voltam, akkor aztán lámpámat mellemre akasztva, elindultam húsbányámban körültekinteni.

Valóban húsbánya volt az.

A barlang fenekét sík jégtalaj képezte. Olyan volt az, mint egy óriási tánczterem, egyetlen tükörlappal padló helyett.

S az átlátszó tükörlapon át lámpám fénye egy egész beláthatatlan muzeumot világított be. Az ősvilági állatok, miket a betóduló víz a barlang mélyébe sodort alá, egymásra halmozva feküdtek ott rendezetlen gomolyban. Szörnyetegek labyrinthja! Idomtalan lomha tömegek, madárnak kezdett, krokodilnak végzett korcsszülöttei a természetnek, vastagbőrű, pikkelyes gyűrűpánczélos csodák, óriások, négyszáz mázsányi testtel, két öles agyarakkal, iszonyú szarvakkal, és közöttük az állatvilág rejtélyes kétalakúi, a kik repültek és másztak, madarak voltak és négy lábuk volt, vagy szőrt viseltek, de szárnyaik voltak hozzá. Kigyó-alakú szörnyek, homlokukon szarvakkal, előrészükön patkóidomú lábakkal; teknőczök, miknek hosszú farkaik, békák, miknek fogas állkapczáik vannak.

De nem a ritkaságok gyűjteménye érdekelt itt engemet; hanem a nagyszerű vadpiacz, a miben csak válogatni kellett.

A nagy vadaknak békét hagytam, azt már tudtam, hogy a dinotherium meg az anoploterium húsa csak a medve fogának való. Ez utóbbinak legfeljebb ha egy malaczára akadok, azzal teszek kisérletet. Az is lesz akkora szopós korában, mint mai világban egy kinőtt vadkan. A legkarcsubb állatot kerestem ki: egy ősvilági szarvast. Lőport és Bikfordgyutacsokat használtam a jég szétvettetéséhez, s a mint az ősszarvashoz odajutottam, taglóval kivágtam a szügyéből egy darabot. Az éhség szorgalmazott.

Visszatérőben pedig mégis meg kellett állanom egy újabb felfedezés miatt. A jég alatt egy gyönyörű példány pterodactylust pillantottam meg. Alakja ugyan nem igen megnyerő. Feje madárfej, de csőrében krokodil fogakkal; nyaka gémnyak, teste szőrtelen, mint a yorkshirei disznóé, négy lába madárkarmokkal ellátva s denevérszárnyakkal összekötve. Repülő szörny. Ez az ősállatok között az egyedüli faj, melynek zsírja van. A nélkül pedig nincs íze a sültnek. Kiástam a jég alól. Legfeljül feküdt, kövérsége fentartotta. A tapintása elárulta hájtermő minőségét. Bőre vékony volt, mint a pergamen, s a késnek is engedett. Hátán valóságos szalonna volt; megkóstoltam, kissé hasonlított az ize valamihez a halzsír és avas sajt között; talán a főzésnél majd elveszti a szagát.

Siettem leleményemmel vissza a katlanomhoz. Az ősszarvas szügyének egyes darabjait felhasogattam fütőszernek; a világosabb színű belsejéből koczkákat aprítottam s közéjük szeldelve a pterodactylus szalonnáját, lezártam a papinféle fazékba.

A hús tüzelőszernek csakugyan pompásan bevált; de annál kevésbbé vált be gulyáshúsnak.

A mint felnyitottam a papin-fazék födelét, majd leütött a lábamról a fertelmes pézsmaszag. Ez az őspecsenye pézsmaszagú. De még milyen émelyítő, undorító szagú! Megkisértettem egy falatot lenyelni belőle, az orromat befogva. De ez a lenyelt falat még azután is protestált a gyomromban a bekebleztetés ellen. Második falatra nem voltam képes rászánni magamat. Ugy voltam vele, mint a tengervízzel a hajótöröttek: inkább meghalnak szomjan, mintsem abból igyanak.

Már bizonyos, hogy valamennyi emlős állatnak az ősvilágból mind pézsmaszagú húsa van. Nem eheti azt meg más, mint a jegesmedve.

Keressünk a muzeumunkban madarat.

Az ugyan az özönvízelőtti korszakban nagyon kevés volt; de a mi volt, az aztán megérdemelte, hogy madárnak nevezzék.

Ha egy dinornist találhatnék, az nekem épen elég lenne egy esztendőre. A londoni sebészeti muzeumban van egynek a csontváza, a mi tizennyolcz láb magas.

Sokáig kóboroltam a jéglapon alá s fel, minden eredmény nélkül s már azt kezdtem hinni, hogy a nagy világbontó kataklizma alatt madárfélét nem hajtott a rémület a barlangba, midőn egy véletlen fölfedezés az ellenkezőről győzött meg.

A mit a jéglap alatt megpillantottam, az egy tojás volt.

De minő tojás!

Akkora, mint egy nagy dísztök. Hatszorta nagyobb a struczcz tojásánál, hegyén rőtbarna s tompa fele lapja zölddel márványozott.

Ez nagyobb volt még a párizsi muzeumban levő epiornis tojásánál is; pedig abba hatszáz közönséges tyuktojás tartama fér bele.

Hogyan nem törött össze ez a tojás itt a jég között, holott azt a vizár messziről hozta ide?

Erre a kérdésre megfelelt a tojás maga, a mint a jég alul kiástam. Csak a baltafokkal birtam feltörni a héját, mely négy millimeternyi vastagságú volt, s még hozzá ruganyos.

Tartalma egészen szilárd tömeg volt, mint a sajt. Megizlelém. Ez az egy nem volt rossz. Érett sajt íze volt, egy kis egérszaggal vegyítve. Ez még nem nagy hiba. Tudjuk, hogy a chinaiak egyik kedvencz csemegéje az olyan tojás, mely három esztendeig volt a földbe elásva s azalatt valami sajttömeggé idomult át. Ezt Chinában csak a gazdagok ehetik. Tehát delicatesse. Vigasztaljuk magunkat ezzel a népismei adattal.

Ez a táplálék hónapokig eltart nekem.

Azonban ha a tojása ide jöhetett, akkor a madár maga is itt lehet. Tovább fürkésztem.

Egyszer eszembe jutott, hogy a barlang hátterét képező óriási jégcsap orgonához közeledjem, s a mint annak átlátszó pillérei közé világítottam lámpásommal, e ragyogó szikrázó tömeg között látszott egyenesen állva, mint egy királyi kisértet, a «dinornis».

Kinyujtott fejével teljes három öl magas madár.

A vizözön elől egy magasabb bércztalapra menekült föl, kurta szárnyaival, öles lábszáraival, s aztán ott várta be, helyéből meg nem mozdulva, míg a jégcsapok köröskörül betakarták.

Gyönyörű állat volt. Három ujju lábának szárai emberczomb vastagságuak, egész teste arasznyi hosszú fekete sertével bevonva, mely kemény és vastag, mint a sodrony, míg nyakát és fejét fehér borosta bozontosítja. Csőre fölött magas húskinövés, mely koponyájáig felhuzódik, mint egy sisaktaréj.

A mi pedig rám nézve legérdeklőbb, az öt láb szélességű mell. Micsoda «chevalier de poulardokat» lehet ebből szabni.

Csakhogy nagyon nehéz volt hozzájutni.

Ezt a jégorgona építményét csak csinján lehet megbontani. Olyan ez, mintha egy góth építészetü münster tornya hegyével le volna építve, úgy hogy a csücskéi érik a talajt, s a talapzata van odafenn. Itt ugyan vigyázni kell, hogy egy oszlopot úgy mozdítson ki az ember, hogy aztán az egész épület a nyakába szakadjon. Akkor aztán szépen várhatnék újabb tízezer esztendeig, míg valaki engem is fölfedez a jég alatt.

Tehát itt a lőport nem vehettem segélyül; csákánynyal, vésővel kellett hozzá fognom, hogy a jégoszlopok között akkora rést nyissak, a mekkora elég lesz, hogy a dinornis szügyéből kóstolóba ki lehessen vágni egy darabot. Elébb meg kellett tudnom, hogy ehető-e? mielőtt az egész tetem kiszabadítására elvesztegetném az erőmet. A csákányütések, mikor azt a roppant jégoszlopzatot érték, olyan hangot adtak, mintha a moskvai Weliki Iván harangot ütögetné valaki s e borzasztóan ünnepélyes carillon-játékot a mint a jégsziklák visszazengték, úgy éreztem magamat, mintha a hang összeszorítaná agyamat s szívdobogásomat siettetné. Hogy elhallgatott minden állati ordítás odafenn. A medvék mind kiszaladtak a barlangból.

Végre hozzájutottam a dinornis szügyéhez. A hús nem volt oly szálkás, mint az ősemlősöké; de barna és porhanyó. Egy darab hússal és a dinornis-tojással siettem vissza konyhámhoz.

A papinfazekat kimostam (vizet csináltam jégből), a dinornis húsát bele aprítottam s most már a szarvashús szeleteit csak tüzelőnek használtam hozzá.

Mikor felnyitottam a fazék födelét, aggodalommal szimatoltam a belőle kijövő illatot. Pompás étvágyingerlő szag volt az. Semmi pézsmaszag, semmi assa foetida, semmi arum-crinidum bűz, – haut gout: valódi gulyáshús illat.

Előveszem kanalamat s nagy delektálással kóstoltam bele.

S aztán felugrottam és elkezdtem tánczolni és rázkodni minden tagjaimban, mintha egyszerre shakerquakker lett volna belőlem. Olyan volt az a lenyelt falat, mintha lichen izlandicumban lett volna kifőzve s aztán chininnel megsózva.

Ez már jó szagú volna, de keserű!

Ebből sem csinálhatok gulyáshús conservet. Legalább magamnak nem. Nem marad más nyereményem eddigi fölfedezéseimből, mint a dinornis-tojás és a pterodactylus szalonna. Annak is megkisértém a húsát megfőzni: csak a czombjai voltak használhatók, más része nyersen is valami émelyitő békabűzt árul el; de a használható része is nagyon czethalhús ízű; erre csak eszkimógyomor vállalkoznék.

No ha ilyen volt az özönvízelőtti állatvilág, akkor az embereknek csakugyan nagy okuk volt vegetárianusoknak lenni: ha ugyan voltak már akkor emberek.

Legutolsó kísérletem volt az ursus peleussal. A plantigradák húsát s különösen a talpát odafenn is inyenczségnek tartják. Egy óriás medvetalp vándorolt a papinfazékba. Az meg egészen kocsonyává főtt benne. De legalább nem volt sem émelyítő, sem undorító. Ezt bátran elrakhattam a velem hozott üres bádogdobozokba, miket aztán beforrasztottam ónnal.

De hát mi okom volt nekem erre a nagy előgondoskodásra? Mit törekedem én ezt az én cadaveremet évek sorára ellátni, épségben megtartani: itt az örök tél hazájában, eltemetve egy jégbarlang fenekére, körülvéve poláris fenevadaktól? Mit reménylettem még? Mi ösztön dolgozott bennem?

Hát a hajótöröttek ösztöne. Azt reméltem, hogy talán az eltávozottak szerencsésen hazaérkeznek. Talán megindul egyszer majd egy újabb éjszaksarki expeditió. Talán az felfogja találni az elhagyott Tegetthoffot. Talán a felfedezők meglelik azt a palaczkot, melybe levelemet bedugaszoltam nehány sorral megirva, hogy itt vagyok, hogy nem vesztem el. Talán ki is menekülhetek innen s visszajuthatok a hajóra. Talán hírt adhatok magamról. Talán – ki tudja mi minden történhetik talán?

Én élni akartam.

A KIRÁLYT NEM SZABAD MEGENNI.

Csak későn vettem észre, hogy pokoli kotyvasztásaimmal micsoda nagy bajt csináltam én odafenn a felvilágban?

A medvének valamennyi vadállat között a legerősebb szimatja van. Ő, a ki mérföldnyi távolból megérzi, ha a czethalászok zsákmányt ejtettek s a húsát otthagyták a jég közt, valódi önkívületbe kellett hogy jöjjön, mikor én ott alant a jégörvényben sütöttem, főztem, és még milyen illatú süteményeket! Pézsmaillat és pecsenyeszag együtt! Hisz ez az embert is megbőszíti!

Azon vettem észre, hogy míg én odalenn az emberiség javára működöm (annak egyedüli képviselője levén), az alatt a jegesmedvék nemzete közt kiütött a forradalom!! Marakosznak!

Addig, a míg keservesen kellett minden falatért megszenvedniök, szép engedelmes alattvalók voltak; de a mint egyszerre jóllaktak s megtudták, hogy több is van, felbomlott közöttük minden társadalmi rend.

Betódultak kívülről mindenünnen a pusztázó martalóczok, s az én megszelídített medvéimet elkergették a kikezdett mastodon mellől.

Nem használt már a jégoszlopokkal való harangozás. A medveordítás együtt énekelt a jégorgonával.

Nekem ugyan az egész medvezendüléssel egy cseppet sem kellett volna törődnöm, hozzám nem hatolhattak le elevenen. Ötven méternyi mélység választott el tőlük s a mélység falai simák, mint a tükör és éles jégcsipkékkel fegyverzettek.

Valami oktalan bátorság még is arra kényszerített, hogy emelő gépemmel felvontassam magamat a hidig. Azt képzeltem, hogy helyre tudom állítani ismét a bomlott medvei rendet. Voltak eszközeim hozzá. Rarey titka a chloroformmal, vakító fényű lámpásom és a húsfalatok.

Hanem a mint a híd magaslatáig fölértem, az a látvány, a mi elém tárult, elvette minden kedvemet a medvenemzet ügyeinek rendezéséhez. A megvilágított felső plateaun, mely tulajdonképen az örvénynek egy széles karzatát képezte, száz meg száz fehérmedve marakodott egymással, s lábaik alatt egész serege a szemtelen kék róka fajzatnak csetlett-botlott. Olyan zürzavar volt ott, hogy abba nem volt kedvem elegyedni. A szelid medvék sem voltak szelidek többé. A lámpafény sem volt már rájuk semmi hatással. A csoportok közé hajigált konczokat fel sem vették. Egymás hegyén hátán hemperegtek; valóságos rebellio volt.

Hanem egy medve mégis rám ismert. A szegény Bábi. Ő nem elegyedhetett a viadalba, mert a keztyűi miatt nem volt harczképes, csak meghúzta magát egy jégtömeg mögé, melynek tetején állt a hős Marczipán fejedelem maga s veszett dühvel hajigálta le onnan a hozzá felkapaszkodó lázadókat.

A mint Bábi meglátott, egyszerre elhagyta menedékét, s körülszaladva az örvény párkányzatán, odatörekedett hozzám a hidra.

A mint ezt Marczipán herczeg észrevette, ő is menten leugrott a trónjáról s szaladt a társa után: üldözői a sarkában. Mindannyian a híd felé tartottak.

Ebből nem jó lesz! mondám magamban s siettem visszaereszteni az emelő gépet az örvénybe.

De még alig ereszkedtem alá öt méternyire, midőn Bábi odaért a gépem fölé s oly szánalmas szemeket tudott rám vetni, hogy kénytelen voltam rajta könyörülni s megállítottam a gépet. Nem is gondolkozott sokáig: egyenesen leugrott hozzám a hidról. És én, mikor láttam, hogy nem tud kapaszkodni a keztyűi miatt, még segítettem rajta, megfogva a nyakán a bőrt s úgy húzva fel az emelőgép hídjára.

Hanem most azután hadd fusson az a gép; mert ha még egy medve le talál rá ugrani, azt a gép kötelei meg nem birják. Pedig azok aligha utána nem csinálják Bábinak ezt a salto mortalét.

Ettől a világos veszedelemtől épen csak Marczipán király hősi önfeláldozása mentett meg. Megérdemli, hogy királynak nevezzem; mert derék, bátor férfi módjára viselte magát.

Mikor meglátta, hogy Bábi menekül a mélységbe: ő megállt a hidon s az egész üldöző csoporttal szembeszállt, mint egy második Bayard lovag. Hatalmas toppancsaival borzasztó csapásokat osztogatott ellenfelei fejére, két hátulsó lábára felállva. A jéghíd gerincze keskeny volt; nem férhettek hozzá, csak épen szemtül szemben. S ő csak nyomról-nyomra engedett nekik tért foglalni. Mikor a marakodó csoport már csak három méternyire volt attól a vasrudtól, melyhez gépem kötelei voltak hurkolva, akkor egyszerre vég elszántsággal ellenfeleire veté magát: egyet átnyalábolt közülök, a másiknak átharapta a torkát s azzal harmad magával, mint egy második Dugovics Titusz, lerohant a mélységbe. Az összefogózott tömeg ott kalimpázott el mellettem, a légben is egymásba harapva magát.

Szegény derék Marczipán!

Ő tette lehetővé menekülésemet: alig értem le az alsó jéglapra, mikor gépem kötelei utánam hullottak. A bőszült fenevadak dühökben elrágták a kötelet odafenn. Ha ez öt perczczel hamarább történik, a nyakamat töröm.

No de most azután igazán egészen «itthon» vagyok; mert el van zárva az utam a felvilágra visszatérhetni arrafelé, a honnan idejöttem. Emelő gépemet nem tartja odafönn semmi többé.

Gazdag kárpótlásom van ellenben a leesett három medvében. Azok természetesen mind agyonzuzták magukat. Egy-egy nyom kétszáz kilogrammot; a fejedelem legalább hármat.

Ez már friss hús. No már ennél nagyobb fürjek Mózes vándornépének sem hullottak le az égből a pusztában! Ebből én három esztendőre ellátom magamat conservvel.

Neki is türkőztem mingyárt, fogva a késem.

Ámde egy ellentállásra nem számítottam: a Bábiéra.

A hű teremtés felismerve a három holt alak közül a maga társát, a mellé lefeküdt, elkezdte annak a fejét nyalni, keservesen nyöszörögni, és a fogait vicsorgatta rám, mikor feléje közeledtem.

Ez tiszteletreméltó fájdalom. Igaza van Bábinak: a királyt nem szabad megenni. A hőst, kinek életem megmentését többszörösen köszönhetem, nekem is tiszteletben kell tartanom.

Csak a másik kettőt vontattam el a közeléből; a kiket azután szépen megnyúztam, és feldaraboltam műértőleg. (Az apám szalámikészítő volt.)

E naptól fogva pompásan éltem ide alant. És a mellett gondom volt rá, hogy a megholt fejedelem hátrahagyott özvegyét meg ne sértsem azzal, hogy neki a friss húsból tálaljak: hisz ez kannibalismus lett volna! Bábi számára felhordtam a válogatott cervus primigenus, pterodactylus és dinornis pecsenyéket (a mik meg nekem nem kellenek.) S a jámbor teremtés, valahányszor egy ilyen hatalmas ősvilági konczot felhoztam eléje, mindannyiszor odavitte azt a megholt társnak, letette a fejéhez, leült mellé és várta, hogy az mikor kel fel a lakomához? maga addig nem akart enni.

Attól féltem, hogy étlenségében elpusztul.

Igazán féltem. E rettentő elhagyatottságban jól esett egy élő állat közelléte, a ki legalább hallgatja, hogy mit beszélek, ha nem felel is rá, s úgy féltettem, hogy elhal, mintha legkedvesebb atyámfia volna.

Végre azt gondoltam ki, hogy egyszer ismét elkábítom chloroformmal, s az alatt, a míg aludt, Marczipán hulláját odahuztam egy jéglap mellé, mely haránt dülve állt ki a magasba. Itt a jégbe már eleve vágtam egy tágas sarcophagot, melyben a hulla épen elfért, a jéglapot fölötte tőben kivágtam a csákánynyal, az lezuhant s betakarta az öreget.

Mikor aztán Bábi fölédredt, s nem találta a társát, elkezdett ordítani keservesen. Én aztán odamentem hozzá s elvezettem Marczipán fejedelem mauzoleumához. Ott a medvenő megkisérté elébb lábaival a jéglapot felemelni s miután az lehetetlen volt, sírt, nyöszörgött keservesen, s lefeküdt a jéglapra. S ez átlátszó táblán keresztül bámult az eltemetettre.

Hanem azután, hogy a lámpást kioltottam, s csak a kandallóban vereslő tűz világított még, ő nem láthatta többé Marczipán alakját, akkor visszatért hozzám a tanyára s meghagyta magát vendégelni.

Ettől fogva nem hordta a falatjait többé Marczipánhoz, csak azt tette, hogy el-ellátogatott hozzá s nyalta a sirja fölött a jéglapot.

Hozzám pedig úgy ragaszkodott, mint egy kutya. Ha aludni mentem, ő is odajött, lefeküdt mellém s az nekem igen kellemes volt, mert meleget tartott ez örök jég közepett.

EGY BÖRTÖNNEL ODÁBB.

Soha sem nyugodott meg abban senki, hogy élethosszig tartó fogságra legyen elítélve. Minden rabnak az az ébren és álmában örökké visszatérő gondolatja, hogyan törhesse keresztül a börtöne falait? Egyik egy patkódarabbal, másik egy ráspolylyal, harmadik egy üvegcseréppel fog hozzá. Nekem minden készletem meg van hozzá; hanem az én börtönöm fala valamivel vastagabb is, mint a többieké. Aztán hová innen?

Elég időm volt az elmélkedésre.

Egész nap hagytam égni a tüzet, rakva rá a húshasábokat. Bábit anynyira tudtam már vinni, hogy tudott valamit segíteni rajtam. Elhúzta a hússal megrakott szánt, s aztán a felhasogatott szeleteket két mancsa közé fogva, rárakta a tűzre; rálehetett hagynom, míg magam kémszemlészni jártam.

Reménységem alapja volt az a nagyszerű jégcsap tömeg.

Arra, hogy a jég olvadásnak induljon, valahonnan okvetlenül a zerus fokon felül levő hőmérséknek kell rá hatni. Ez a meleg lég valahonnan alulról jő fel; a mi lehetővé teszi, hogy a barlang fenekén négy fokkal kisebb legyen a hideg, mint a felső karzaton, a minek a természet rendje szerint megfordítva kellene állani.

Ennek a meleg légnek okvetlenül a jégorgona háta mögül kell előjönni.

Magyarországon is vannak hirhedett jégbarlangok; de azoknál az a nevezetes, hogy csak nyáron vannak jéggel beburkolva, télen elolvad az bennük. Ebben a barlangban örökké tart a jég és mégis örökké olvad.

A boltozatról a talapzatig leérő jégoszlopok egész labyrinthot képeznek; néhol boltozattá alakulnak át, melyet ezernyi hegyes jégcső alkot, miknek meganynyi másik jégoszlopcsa felel meg idelenn; a felső jégcsap lassú csepegése addig növeszti mind a kettőt, míg végre összeérnek. Néhol pörölylyel kellett magamnak útat törnöm e jég alhambrában. Végre a véletlen segített rá arra, a mit kerestem. Egyszer beszakadt alattam a jégkéreg, s én leestem egy mélységbe.

Esésemben több rendbeli szerencsém volt. Az egyik az, hogy a derekamra volt hurkolva egy kötél, melynek végét odafenn egy jégoszlophoz erősítettem, ez tehát nem engedett egészen a mélység fenekére lebuknom. Másodszor, az örvény torkolata nem volt függőleges, hanem haránt, s én inkább csúsztam, mint estem; még pedig valami tükörsima pályán. De a legnagyobb szerencsém az volt, hogy a villámfényű lámpámat most épen nem hordtam magammal; mert azt bizonyosan összetörtem volna. A helyett egy Davy-lámpát akasztottam az övemre; arra is gondolva, hogy robbanó gázba juthatok bele. Azonkívül volt a táskámban két font magnesium sodrony, mely meggyujtva épen oly fényt ád, mint a villanylámpa, s nem jár annyi előkészülettel.

Az enyhe légmérsék bizonyítá, hogy torkolatában vagyok egy alagutnak, mely egy mélyebben fekvő barlangba vezet. Davy-lámpám fényénél annyit kivehettem, hogy a szűk nyílás fenn stalactit alakulásokkal van rakva.

A derekamra hurkolt kötél feltartóztatott a tovább csuszásban, e kötélen visszakapaszkodtam a jégbarlangba.

Elég volt egyelőre annyit tudnom, hogy van innen kijárat egy más üregbe.

Ez a sziklaüreg lehet igen terjedelmes; minő Erdélyben a székelyföldön a homoród-almási, melyben két mértföldnyire lehet előre hatolni, s tizenhárom nagyobb ürege jön össze. Annálfogva el kellett magamat látnom élelmi szerekkel és a sziklamászáshoz való eszközökkel.

Bábinak nem szóltam semmit, pedig olyan okosan nézett rám, azokkal a zöldfényű szemeivel, mintha kérdezte volna: hát engem itt hagysz? Gondoltam, hogy visszajövök még ide: hisz itt van az egész raktáram. Ez itt a főhadiszállás.

Felkötöttem a szeges talpakat saruimra, fegyverül vittem egy csáklyát meg egy vasrudat, övemből lógott le csákányom, kötélhágcsóm a derekam körül kerítettem s bundás öltönyeimet ezuttal lerakva magamról a torkolat lejáratánál, most már óvatosabban csusztam alá a sík meredélyen, folyvást a lebocsátott kötélbe kapaszkodva, a míg a meredély véget ért s aztán egy folyosó tárult fel előttem, mely mészsziklába volt vájva. Egy kis tejfehér patak csergedezett az egész folyosón végig. A felső jégbarlang olvadmánya volt az, mészliszttel vegyülve. Hegytejnek híják a bányászok.

A tejfehér patak nemsokára eltünt egy oldaltátványban, s innen a folyosó ismét meredeken ment fölfelé, és talaja többé nem volt sikamlós. Oldalfalaiban a siluri alakítás kövületeit fedeztem fel.

Hévmérőm e helyütt már nyolcz fokot mutatott a zérus fölött.

A hogy delejtűm mutatta: a folyosó északnyugat felé huzódott; tehát erősen a Zichyhegy előfokán túl fekvő völgybe.

E növekedő melegséget nem tudtam összeegyeztetni azzal a nézetemmel, hogy ezt az egész darab száraz földet egy úszó jégtutaj hozta ide. A continensen van oka a föld mélyében növekedő hőmérséknek; de itt, ha nézetem igaz, (pedig most már utólagosan bizonyos, hogy az) akkor fölöttem éjszaksarki tél, alattam örökkétartó jég: honnan jön tehát a kettő közé szorult sziklába a nyolcz foku melegség? Vegytani, vagy más okok idézik-e azt elő? Ide már nem hat a föld centrál tüze.

A míg ezen törtem a fejemet, egyszerre véget ért a folyosó.

Egy nagy alaktalan űr tárult föl elém, melynek sötétjébe az én Davy-lámpám mécsvilága be nem hatolt, s lábam előtt tátongott egy mélység, a melynek nem láttam a fenekét.

A Davy-lámpa nyugodt lobogásáról láthattam, hogy itt nincs robbanó gáz, bátran elővehettem a magnésium sodronyt, melyből két szálat összecsavartam, hogy kettős fényt adjon, s aztán meggyujtottam azt.

A magnésium tiszta fehér fényénél egy félkerek, hosszú átmetszésben D alakú üreg tárult elém, mely függő átmetszésében tölcsér alakot képezett. A D betű egyenes vonalát egy meredek aláfutó diorit szikla-fal képezte, meg-megszakítva, vagy beburkolva, féloldalra dült agyagpala és kénsavas rétegekkel.

Az agyagpala és diorit között egy sötét üreg szádja volt kivehető; valószinűleg folytatása annak a sikátornak, melyen idáig haladtam. Semmi egyéb nevezetes nem volt rajta.

Hanem aztán a félkör alakú fal, az valami tündéri látvány volt. Egy mozaik épület, a minőt a hegylakó lidérczek emelnek királyi palotájokul.

Az agyagpala képezi az alapot, de az be van vonva fehér gipsz és zöld tajték malachit kéreggel: közben a leggyönyörűbb eres zöld malachitdarabok több száz mázsányi nagyságban. Azok közt találtam egy oly roppant malachit sziklát, mely a hirhedett Nizsne Tagilszki malachitbánya hatszáz mázsás szörnyetegét háromszorosan felülmulja. Egész fal ez már. Kápolnát lehetne belőle faragni. S hogy ez óriási fűzöld drága kövek még jobban kitünjenek, körülöttük, mint sötét bársony alap, képződött az indigókék rézlazur s az a bársony ismét behintve ragyogó csillagokként rézveressel, megszakgatva erekben végigczikázó vismuth fénylével, baraczkvirágszín kobaltvirággal, egy helyütt egy egész sáv asbest hasítja végig, mint ezüst csillámú szalag e fejedelmi trón kárpitját, s aztán, hogy a hímzés se maradjon el róla, ott ragyognak rajta a réz csodaszép kristályozatai, négyszögű vagy granát idomú csillagokban, vagy dendrit alakzatban, mint fák, szétágazó bokrok. S e rettenetes pompájú trónterem aljában, mintha egy földalatti király számára fölállított trón volna, áll húsz méternyi magasságban, kilencz méternyi szélességben egyetlen szilárd réztömeg: nagyobb mint a Lake Superiorenal a Cliffemineban talált óriás; és gazdagabb annál, mert sötét-veres alapján, mely néhol szivárványt játszik, vastag kékes-fekete arabeszkek czikáznak végig, az meg mind tömör ezüst, – s rózsaszinbe játszó ezüstfehér czikornyák: az a selene réz. S e királyi trónhoz, mint egymásra hányt lépcsők vezetnek fel tíz-húsz mázsányi malachit darabok.

Száz meg száz milliót érő kincs fekszik előttem!

S ha a Zichy-hegy tizenöt fokkal alább feküdnék az egyenlítő felé, húsz év mulva a fölöttem terülő völgyben épen olyan aranykupolás tornyokkal ragyogó város emelkednék fel, a minőt Nikita Demidoff, a herczegek őse, a hajdani rabjobbágy kovácslegény építtetett a Tagil mellett, Tagilszki Nizsne név alatt. Az huszonötezer embernek ad most kenyeret, s unokáinak milliókat, az által, hogy a véletlen egy ilyen barlangba vezette, a milyen most előttem feltárul.

Nekem pedig hát nem volt semmi örömem e száz milliókat érő kincsben. Nekem ez csak egy újabb börtön.

A mi engem e tündér-palotában érdekel: az csupán az átelleni kopasz diorit sziklában lévő repedés, melynek tátongó ürege engemet innen valahová kivezet.

A folyosóról könnyű volt leszállni az üregnek azon részébe, melyet a rézbánya idomított. Félig átlátszó tömegek, mikben chalcedont ismertem fel, vezettek alá, természetes lépcsőként az üreget körülfutó karzatig. A chalcedon néhol szőlőfürt alakot mutatott, másutt keverve volt achattal.

A félkör egész könnyüséggel összejárható volt; felmászhattam a malachitsziklákra, ráállhattam a titáni réztrónra; hanem ahhoz a dioritsziklában támadt repedéshez nem férhettem hozzá.

A tölcsérüreg fenekét egy tó foglalta el, a dioritlap semmi összeköttetésben nem volt a rézbánya félkörével.

Nekem ezen a tavon kellett volna keresztül mennem.

Hiszen az igen könnyű feladat lett volna.

Az a tó tökéletes sötétkék volt. E szélcsendes légben, a magnesiumvilágítás mellett úgy látszott az, mint egy fekete tükör, csak a midőn egy követ hajítottam bele, tünt fel a fellocscsanó víz olyannak, mintha olvadt zafir szökellne fel s aztán a gyűrűző hullámok ragyogása mutatott indigó kéket.

Nekem csak bele kellene lépnem ebbe a tóba, s szépen átgázolhatnék rajta a szemközti szikláig, a nélkül, hogy övön alul merülnék el benne. Ez a tó rézvitriolból áll.

Nem tudom miért, de nem volt kedvem a bőrömet kékre festetni. Az ember jól tudja, hogy a rézvitriol nem kénsavany: de azért csak mégis vitriol az, s nem hisz neki.

Valami jármű alakítására kellett gondolnom.

Miből csináljak azt itten? Fa nincs. De van kő. Kőtutajjal szálljak a vízre? De hiszen ez nem víz, hanem rézgáliczolvadék; ennek a tetején az agyagpala is úszni fog mint vizen a deszka.

A KÖVEK FÉNYBOGARAI.

A szorultság találékonynyá tesz.

Az asbestréteg felfedezése vezetett egy gondolatra. A hol a fonható kőselyem, az amianth jelen van, ott rendesen az asbest kristályok más fajai is találhatók szoktak lenni. Hiszen mindenik tremolit anyag. Egyikét ezeknek úgy híják, hogy «hegyibőr» vagy «hegyi para». Ez oly könnyű neme az ásványnak, hogy közönséges víz szinén is úszik.

Elindultam a turzásra.

Otthagytam a gyönyörű szép amianthréteget, mely puha tapintatú volt, mint a selyem. (Milyen szép éghetlen ingeket lehetne ebből készíteni! talán még arra is ráérek). Mellette volt egy tajték malachittal és föszszel bevont réteg, annak a kérgét a mint kibontottam, kitünt alóla a kagylómész alakulás, milliárd miliolitának nevezett csigahéj maradványával, mik közt gyönyörű orsó alakú cerithiumok, hegyes süveg formáju turbók is voltak elszórva, miknek némelyikén még csillámlott a gyöngyház zománcz s a csigamész között rétegenkint összesajtolva feküdt az asbesttel rokon hegybőr.

Neki álltam csákányommal, hogy kiszabadítsam azt a mész közül, mely igen porhanyó. Könnyű munka volt, hanem a mészréteg alatt aztán agyagréteg következett. Kékes szürke weldi agyag, ez is teletömve csigahéjakkal.

Ha olyan nagyon el nem lettem volna fogulva annak az örömétől, hogy a hegybőr-réteget feltaláltam, úgy bizonyára eszembe kellett volna jutni annak a veszélynek, mely egyszerre előttem termett, s elővigyázattal kellett volna a munkát folytatnom. A helyett hebehurgya mohósággal estem neki kurta nyelű csákányommal az agyagrétegnek, a miből az lett, hogy egy percz alatt kialudt a Davy-lámpásom, én magam pedig hanyatt estem élettelenül, mint a kit a guta megütött.

Bizonyára ott is maradtam volna örökre, ha valaki segítségemre nem jön.

Az ilyen csigamaradványokkal kevert agyagban sok szénsav fejlődött ki s a mint azt megbolygatják, a vigyázatlan munkást, ki közel ment hozzá, egyszerre leüti a fojtó lég, mint ezt a budapesti kőbányai víztartók ásásakor gyakran tapasztalták.

Mély kábulatomból arra ébredtem fel, hogy odahaza vagyok, s a czigánykovácsból promoveált borbély ráspolylyal borotválja a pofámat s közbe nagyokat prüsszent egyenesen az ábrázatomba. Először azt hittem, hogy álmodom. Azután, hogy felnyitottam a szememet, akkor láttam, hogy ébren vagyok, s az, a ki a pofámat ráspolylyal borotválja, az én jó Bábim. Az ő nyelve az, mely engem életre serkent, s még inkább köszönhetem azt az ő prüsszögéseinek. A fojtó lég, mely nehézségénél fogva a föld felé száll, az ő hatalmas constitutiójának nem ártott meg oly mértékben, mint énnekem; nála legfeljebb is hatalmas prüszkölést idézett elő, a mi nekem is javamra vált, mert szétrebbenté rólam a szénenyt, a mit még nem nagy adagban szivtam be. A jámbor állat utánam szökött s addig jött, a míg rám talált. Nála nélkül bizony ásatag ember lett volna belőlem. Így pedig felugrottam fektemből, kiköhögtem és prüszköltem magamat kegyetlenül, aztán nyakába borultam Bábinak s megcsókoltam a füle tövét, a mire ő viszonzásul akkorát nyalt a nyakamon, hogy a vér kiserkedt utána.

De hát hogy láttam én mindezeket? hisz az imént mondám, hogy a Davy-lámpát is kioltotta a széneny!

Az ám. És mégis világos volt. Most volt rajtam még a bámulat sora. Lábaim alatt és a sziklafalban körülem egyes elszórt kövek világítottak.

Homályos fény volt az: mint a reves fa, vagy a szentjánosbogár csilláma, de mégis elég arra, hogy a tárgyak körrajzai kivehetők legyenek.

Ezeket a köveket úgy híják, hogy «fénymágnesek», ilyenek a bolognai kavicsok (lapis bononiensis); az ilyen kőnek elég öt perczig a napon lenni, hogy azután a sötétben világítson. S nemcsak a nagy sugaraknak, de az erős lámpafénynek is az a hatása van e kőre: tele szíja magát fénynyel, aztán sokáig sugárzik utána a sötétben. Az én magnesium világításom hatása volt e kősugárzás a fénymágnesekből. Nekem most ezek becsesebbek voltak a világ minden karbunkulusainál. Nélkülök nem tudtam volna a földalatti sötétségben, merre van előre, merre hátra? alig találtam volna meg a tarisznyámat és felöltönyömet, melyeket a munkámhoz kezdve letettem valahová, s abban volt minden tűzszerszámom. Így azonban egy világító nagy követ kezembe véve, annak a derengése mellett felkerestem a batyumat s akkor aztán ismét meggyujthattam a lámpásomat.

Most volt aztán még csak igazi öröme Bábinak.

Felhúzta az inyét a fogairól; úgy nevetett rám s nagyokat taszított az orrával az oldalbordáim közé tréfás jó kedvében. Hanem aztán volt annyi esze, hogy elment a prüszköltető lég hordtávolából, felült egy magas malachit sziklára, onnan nézte, hogy mit csinálok tovább? Szép papirosnyomtató bolondság volna az egy iróasztalra: egy jegesmedve egy tízmázsás drágakő-talapzaton.

Most már aztán okosabban fogtam hozzá a munkához. Messziről vasruddal feszítettem fel az agyagrétegeket; a kifejlő gáz egyszerre leszáll a földre, az nem terjed két lábnyinál tovább. S aztán elvegyül az athmosphærai légben. Hat órai munka után sikerült kifeszíteni az agyag és mészréteg közül hat darab másfél méter átmérőjű és huszonöt centiméter vastagságú hegybőr lemezt.

Elébb egy tenyérnyi darabbal kisérletet tettem a tavon. Belehajítottam azt s a kőlemez rögtön feljött a tó színére és úszott fölötte, mint a fadarab.

Most tehát csak össze kellett tákolnom kötelekkel és hajóeszkábákkal a hat egymáshoz illesztett kődarabot.

Az, hogy magam hogy megyek át? nem aggasztott anynyira, mint az, hogy mint birja meg a tutajom az iszákomat, mely vállalatom sikeréhez szükséges eszközeimmel volt tele.

Egy csusztatót kerestem ki a kőparton s onnan aláeresztettem a tutajt; szépen libegve maradt az a kék vitriol-tó felszinén.

Iszákomat odatettem a tutaj közepére; az lehetett huszonöt kilogramm, csak hét centiméternyire merült el benne, s csak három centiméterrel nyomta alább a tutajt. E szerint, ha magam is rászállok, vasrudammal, csáklyámmal, csákányommal együtt hetvenöt kilogramm: akkor még kimarad a vízből hat centiméternyi a tutajból. Nem sok, de elég.

Már ide Bábit csakugyan nem vehetem föl. Megmagyaráztam neki, hogy csak várjon szépen itt rám: majd nemsokára visszajövök. Belenyugodott, lefeküdt szépen s fejét a két első lába közé dugta.

Én neki indultam Isten hirével a tónak.

Valami háromszáz méternyi távolra kellett átvándolnom.

Nem lett volna nehéz, ha csak egy evezőm lett volna. Azzal egyenesen keresztül hajtottam volna a tutajt a tavon a diorit sziklafalig, s épen a barlang nyilásánál kötöttem volna ki. Így pedig, nem lévén más hajószerszámom, mint egy csáklya, annak a segélyével köröskörül kellett part mentében vezetnem a járművemet, a sziklába kapaszkodva, s nagyon nem is tánczolhattam a tutajon, nehogy az elveszítse az egyensulyt, s a tóba veszszen az iszákom.

Nagy fáradsággal csáklyáztam a part mentében, fel-felakadva egy-egy kiálló érczdarabban, mely a rézgáliczból jegeczült a sziklaparthoz. Kis lámpám igen kevés tért világított meg körülem s a magnesiumvilágításhoz most semmi kedvem sem volt.

Több órai küzdelem után eljutottam odáig, a hol az agyagpala a dioritfallal érintkezik. Észrevettem, hogy a dioritfal meredélyén egy körülbelül félméternyi széles előugrása a sziklának elég biztos párkányt képez, hogy azon a barlang szádáig felkapaszkodhassam. A tutajomat ott hagyhattam, a hol volt. Itt sem szél, sem vízfolyás nincs, mely azt innen tovább vigye. Ha visszajövök, azon a helyen fogom találni ismét. El nem megy ez innen egy csáklya-vetésnyi távolra.

A sziklafolyosó szádához felkuszva, még egyszer visszapillantottam a barlang tulsó oldalára. A nagy fejedelmi pompa teljes sötétség gyászfátyolával volt már behúzva; de a sötétségen keresztül ragyogtak még most is itt-amott elszórva a pisla fényű kavicsok; a fénymágnesek úgy világítottak át, mint a lidérczfény, mint a bolygó tűz, mint a sírbolti lámpák.

A földalatti éjszakának ilyen csillagai vannak.

S mindezek a fénymágnesek visszatükröződtek a nagy sötétkék tó aczélsima lapján.

Iszákomat ismét hátamra véve, neki indultam a folyosónak, egy halk «Isten segíts!» sóhajtással.

De alig tettem tíz lépést előre, egyszerre csak megmerevedtem a rémülettől! Fülemet egy fenevad morgása s szememet annak a látása lepte meg egyszerre.

Szemközt jött rám a sziklafolyosóból.

Egy vadállat, a minőt még ember nem látott soha; a minőt sem Cuvier, sem Oken, sem Buffon, sem Schütz nem irtak le, a kerekföld minden élő állatjai között: egy hetedfélláb magas szörnyeteg, melynek bundája gyönyörű szép buzavirágszínnel pompázik. Madárnak van ily égszín tollazata, de négylábú állat nem viselt ilyet soha. Ez egy csoda! Ez talán a föld alatti koboldok királya, a ki abban a réztrónban szokott uralkodni? S jön egyenesen nekem, dörmögve és morogva s féloldalát neki feszítve a sziklafalnak, végig dörzsölőzik rajta.

A rémség és bámulat minden erőmet elvette. Elmeresztve szemeimet, tartám mintegy védelem gyanánt a Davy-lámpást magam elé. Fegyverem nem volt. Csáklyámat ez a hatalmas fenevad egy legyintésével pozdorjává töri. És nem ijed meg a lámpástól. Jön egyenesen reám. S mikor egészen odaér hozzám, mikor már engem a halál verítéke izzaszt, akkor felhúzza a szájáról az inyét, rám mosolyog, s az orrával gyöngéden oldalba taszít.

Hisz ez Bábi!

S hogy egyszerre kitaláltassa velem a rejtélyt, megrázkodik kegyetlenül előttem s azzal nekem szemem szám tele fecskendi gáliczvízzel.

Jó barátném, a szerencsétlen, mikor látta, hogy a folyosó fele tartok, kapta magát, megelőzött; egyenes irányban keresztül úszott a rézgálicz tavon, hamarább ideért nálamnál s most itt áll előttem buzavirág szinűre festve.

Dejszen dörzsölheted már a bundádat a sziklafalon, soha se megy az le!

S már most én aztán, hogy vállaljam el a felelőséget a teremtő előtt azért, hogy az ő világának állatországát egy új fajjal megszaporítottam.

Ime egy buzavirágszin medve!

Szegény Bábi! Milyen hűséges a medve: – a míg négy lábú.

A BAZALT SZÜLETÉSE.

Azt a földalatti folyósót, mely előttem megnyilt, két egymásra dülő kőnem képezte: a diorit, melyről szóltam s a dolerit, mely azt később mind jobban hátra szorította. E kettőnek az összetódulása tart fen aztán mindenféle tekervényeiben azt a folytatólagos üreget, mely nagyon keveset távozott el a vízirányos vonaltól.

E sziklafolyósó több rendbeli kisebb-nagyobb barlangok által volt megszakgatva, a mik néhol alá is mélyedtek; úgy hogy elébb alá kellett szállnom a fenekeikre s onnan megint felkapaszkodnom a tárnafolyosó nyilásáig.

Itt nagy könnyebbségemre volt Bábi barátsága. A mászással nem kellett magamnak vesződnöm. A mint a magnesiumsodronyt meggyujtva, kiszemléltem, merre van a tovább vezető folyosó száda, odamutattam Bábinak, s azzal felültem a hátára, s folyvást bevilágítottam magunk körül az utat, míg a hatalmas állat csodaügyességgel kuszott meredek sziklákon fel s alá, s ugrált velem mély örvényeken keresztül bámulatos erővel. A mely utat én egész napi fáradsággal tettem volna meg, ő átnyargalta velem egy óra alatt.

És a mellett nem evett semmit.

Mikor én leültem étkezni, ő csak nézte. Talán tudta, hogy conservem medvehusból van? a jeges medvék egyábiránt úgy vannak szoktatva, hogy egyszerre nagyon sokat tudnak enni, s aztán sokáig elkoplalnak vele. Van több mázsányi hájuk, a miből táplálkoznak. Valódi tevéi a jégsivatagnak, ha egykor utazási czélokra fogják őket használni.

A közbeeső barlangokon nem találtam semmi nevezetest.

Csupán az ötlött fel előttem, hogy mentül tovább haladtam, a hévmérő annál lejebb szállt. Utóbb már csak négy fokot mutatott 0 fölött.

Azt hiszem, hogy a malachit barlang melegét a folytonosan vegytani működésben levő vitrioltó idézi elő, s a mint attól jobban eltávozunk, a két jég közé szorult földtömeg is annál inkább elnyeli a szűk folyosón terjengő melegkisugárzást. Bánni kezdtem nagyon, hogy a téli ruhámat a jégüregben hagytam s nagy szükségem volt rá, hogy alvás közben Bábi meleg bundáját érezzem közelemben.

Később egy más tünemény lepett meg. Delejtüm, melynek segélyével számítottam ki addig a tekervényes sziklafolyosó irányát, egyszerre csak elkezdett semmit se mutatni. Lógott előre hátra, vagy szökéseket tett s mutogatta az éjszaksarkot a szélrózsa minden irányában.

Itt vagy vasbánya, vagy bazalt tömegek vannak közel.

A sziklafal csupa dolerittömeg volt, mely a bazaltnak egyik alkatrésze ugyan, de ez még nem bir delejességgel.

Később azonban a dolerit közül labradorjegeczek csillámlottak elém, a mik szinte a bazalt alkatrészei.

Egy gyönyörű példány labradorjegecztől nem tagadhattam meg, hogy fel ne vegyem tehernek a tarisznyámba; soha sem láttam gyönyörűbb szinjátékot. Szemközti lapjai zöld, veres, kék és sárga ellentétes szineket mutattak, s a szines lapokat a tompa éleken széles fekete sávok választották el élesen egymástól, s a mint a fény más irányban esett rájuk, egyszerre a lapok lettek feketék s közöttük az elválasztó vonalak csillogtak a szivárvány minden szineiben.

Hatvan órát töltöttem már ez előhaladásban, a midőn utam véget érni látszott.

Ismét egy rengeteg nagy barlangba jutottam. Nem annyira magassága képezte terjedelmét, mint inkább széle és hossza.

Feketesége jellemezte a barlangot. Oldalfalait mágnes vassziklák képezték, felváltva közelről tarkabarka magvas, messziről zöld augitsziklákkal; a dolerit alkotta a boltozatát.

Az egész barlang fenekét egy csendesen nyugvó tó foglalta el.

Daczára a magnesium-fénynek több órai vizsgálódásba került, míg a vasfekete sziklák között valami olyan üregszádát fedeztem fel, mely folytatását engedte sejtetni az eddigi sziklasikátornak.

Az a fekete tó-tükör annyira megtöltötte a barlang tériméjét, hogy partjain csak egyes kiálló sziklákon át lehetett a tulsó tárna szádáig eljutni, néhol öles ugrásokat koczkáztatva a sima mágnesvas sziklákra.

Én ezt az utat nagyon nyaktörőnek találtam.

Tanácsot tarték elébb Bábival, hogy mit tegyünk?

Talán czélszerűbb volna egyenesen keresztül usztatni a tavon, mint azon a másikon tevé. Ezuttal velem a hátán. Nincs már szükségem tutajra.

Beleegyezni látszott. Én felültem a hátára, s aztán lelovagoltam, az az, hogy lemedvegéltem a tó partjáig.

Bábi itt megállt egy vasszikla tömegre felállva s belé nézett a tó sima tükrébe.

Már most nem tudom: asszonyi hiuság volt e az nála, hogy a mint meglátta magát a tükörben, megsajnálta az újdonatúj kék toilettjét egyszerre feketére befestetni? vagy pedig az állati ösztön sugallata volt, mely az emberi kiszámításnak előtte jár? nem akart a tóba beleugrani.

Az igaz, hogy annak a tónak a látása bennem is valami olyan sajátszerű állati iszonyodást gerjesztett. Sohasem láttam én ilyen csendesen, mozdulatlanul nyugvó víztükröt, melynek fekete felszine a távolban a magnesium fénytől szivárványt játszott.

Bábi nem volt neki biztatható az uszásnak; megrázta a fejét s leült a két hátulsó lábára, a legvilágosabban tudatva velem, hogy a hajóm horgonyt vetett.

Hát nem bánom, legyen belőle szárazföldi alkalmatosság. Azzal megfordítám a fejét s a partot összekötő szikla sorozatra mutatva, biztatám, hogy menjünk tehát köröskörül.

Erre vállalkozott.

Pedig keserves fáradság volt az. A sziklák távol voltak egymástól. Minden erejét megfeszítve kellett ugrani a hátán vitt teherrel, s gyorsan megkapaszkodni körmeivel, hogy le ne csuszszék. Ő maga is érezte a feladat komolyságát s minden ugrás után megpihent.

Az út felén nyelvét kiöltve lihegett.

Én elővettem csutorámat s eczettel vegyített vizemet megosztottam vele. Ez újra felélénkíté. Most már gyorsabban ugrált velem tovább. Egyszer aztán kimaradtak az összeköttetést képező sziklák, s még mintegy ötven méternyi távolban volt a tárna ajtaja tőlünk.

Az állat megint lenézett a vízbe: uszásra vegye-e a dolgot? Összerázkodott, s inkább a meredek sziklafalt kémlelte nyihogva, megkisértve, hogy fel tudna-e rajta mászni.

Én kitaláltam a gondolatját. Leoldtam derekamról kötélhágcsómat, annak a kötélhurkát az ő derekára bogoztam s azzal neki biztattam, hogy másszék fel a falon.

Gyönyörü tornász volt az én Bábim: akárki tanította rá! oly sima sziklafalon, a hol ember alig talált volna megkapaszkodási támpontot, ő felmászott s fölveté roppant termetét a felső sziklapárkányra.

Most aztán nekem csak utána kellett másznom a kötélhágcsón, mely az ő derekához volt hurkolva. A medve lehetett kétszáz kilogramm.

Az a sziklapárkány aztán egyenesen a folyosó szádához vezetett.

Daczára a négyfoknyi hévmérséknek, egészen át voltam izzadva, nem annyira a fáradságtól, mint a folytonos rettegéstől.

A mint a folyosó nyilásába bejutottam, első gondom az volt, leülni étkezni. Annyira Bábi is rávehető volt, hogy a kiürített conserves bádogba beledugja a toppancsait s aztán a tenyereiről lenyalogatta a pterodactiluszsírt. Ez volt az ő estebédje.

Azután még egy kicsit szunnyadtam s felébredve neki kerekedtem a továbbutazásnak.

De ugyan keservesen kiábrándultam merész reményeimből.

A sziklafolyosó néhány percz mulva véget ért; zsákutcza volt az, térjmeg-utcza, a honnan nem lehetett tovább menni. Az augit és dolerit sziklák véget értek s a bennük támadt repedést elzárta keresztben egy csilámpala-réteg.

A csillámpalán keresztül nem vezet sziklafolyosó. E vékony s egész a papirfoszlányig szétszedhető lapok úgy feküsznek egymáson, mint egy játék kártya.

A csillámpala közt csak egy esetben képződhetik valami üreg: ha «hegykristálypincze» alakult benne. Ezt a turzó bányászok úgy szokták felfedezni, hogy mikor kovarcz eret fedeznek fel a palakőrétegben, kalapácscsal ütögetnek a csillámpalasziklára, ha nem ad-e döngő hangot? Némely hegykristálypincze százezreket érő kincseket rejt.

Az én börtönöm fala siketen viszhangzott a kalapácsütésre. Tömör sziklaréteg áll előttem, mely messzire elzárja a tárna folytatását. Ezt én keresztül nem törhetem.

Elkeseredetten gondoltam vissza, átlátva, hogy örökre fogoly vagyok a föld alatt s nincs mit tennem, mint visszatérni a jégbarlangba s vegetálni, míg élelmi szeremben tart.

Mikor ujra kiértem a tárna nyílásához, s letekintettem arra a kék aczél-tükörre, elbúsult haragomban felkaptam a lábam alól egy követ s belehajítottam azt a tó közepébe.

Ekkor történt aztán körülem valami, a minek leirására nincs az emberi szótárakban megfelelő kifejezés.

Az a tó egy óriási bazalt-tömeg volt még híg állapotban, de már a kristályosodás végrehajtásához teljesen szaturálva.

Csak egy hulló kavics kellett e szaturált tömegnek, a mire talán századok óta várt már.

A mint e kavics a tó felszinét érte, egyszerre vakító villám-fény tölté be a barlang üregét, minő a kristályképződést szokta megelőzni s midőn az ellobbant, oly hangrobaj támadt, mintha ezer villám csapna le egy pillanatban; de a mennydörgésnek zengő ereje volt, mintha a harangkondulás, az üvegcsengés venné fel az égcsattanás mérveit, s követné azt a vulkánkitörésnek földrengető robogása.

E pillanat alatt szemeim előtt rohantak fel a mélységből az új óriások, kiknek én voltam keresztapjuk, két méternyi átmérőjű hatszegletű oszlopok, organasipokként egymás mellé sorakozó összefogott tömegek, mint Isten kezébe markolt liktori fascesek lövelltek felfelé, egyszerre egy pillanat alatt s az óriási oszloptömegek nem álltak meg a barlang kőboltozatánál: keresztül törték azok a dolerithegyboltozatot, emberi észtől át nem mérhető erővel: az e perczben született bazalt oszlop, mely a mult perczben még híg folyadék, vagy talán csak rezgő-kocsonya volt, úgy járt keresztül a kemény kövön, mint a vas a nedves agyagon! s a következő perczben bizonyosan ott meredt fel már a Zichy-hegy homlokán az új alkotás képlete, mint egy óriási fésű, mint egy taraj, vagy egy várrom.

S az irtóztató lökés és dörzsölés következtében az egész dolerittömeg, melyen a bazalt keresztültört, mintha szélvészhirdető alkonyég volna, úgy kezdett el izzó fényben tündökleni, maguk a bazalt-oszlopok is, a hol a dolerittal érintkeztek, messze izzók voltak a kölcsönösen adott tűzcsóktól; a tüzességtől átlátszóknak tetszettek, az egész barlang egy lángverem látszott lenni: egy belülről égő planéta ürege.

Egyszerre oly pokoli hőség támadt a barlangban, hogy abban minden állati organismusnak el kellett pusztulni. A mikor egy cseppfolyó test jegeczczé alakul, a kötött meleg elszabadulása által külömben is hőség támad körüle; de itt a hegyáttörés dörzsereje egész vulkáni izzást idézett elő.

Hogy én és hű utitársam e hőségben még is megmaradtunk, az nem annyira valami csudának, mint pusztán egy geologiai eredménynek tulajdonítható.

Hanyatt estünk mind a ketten, az igaz. Én szerencsémre a medve fölé, mert külömben a falhoz ragadok, oly erős volt a légnyomás, mely a földhöz sujtott, a fejemet úgy éreztem a dörgés alatt, mintha egy elszabadult gőzgép szélvitorlája rázna teljes erővel. Ezek már oly hanghullámok voltak, hogy egy perczig, a míg sötét volt, «látni» véltem a hangot, mint a villanyinductio-gépből kisugárzó fényt: a hang-hullám csillámlott szemeim előtt, mint a pávafark.

A következő perczben aztán félig meg voltam vakulva és kimerülve.

Az volt hátra, hogy egészen meg is süljek a forró légben.

Ez azonban nem történt meg velem. Az erőszakos légnyomás belökött a barlang-szádába több méternyi messzeségre s én egyszerre úgy éreztem, hogy ez üregből hideg szél süvölt elő.

A barlang levegője a forrponton felül emelkedett már, a folyosó lege pedig folyvást négyfoku lehetett. A hidegebb lég bömbölve tört át a befűtött pokolba.

De hát honnan jön az a hideg lég?

Nem tudtam mozdulni, de egészen eszméletemnél voltam. Valami veszedelmes kiváncsiság lekötve tartott. Látni akartam még többet e nem emberi szemek számára való tüneményből: hogy hull a barlang tetejéről a tűzeső alá? az bizonyosan jaspissá zománczosult kőtörmelék, hogy hajlanak meg a szélső bazaltoszlopok, a mik legutóbb emelkedtek elő, s a frissen támadt oszlopok hogy repedeznek meg keresztben, minden repedésnél olyan pattanó hangot hallatva, mintha harangok hullanának a tengerbe?

Bábi megragadta a galléromat s úgy vonszolt magával befelé a barlangfolyosóba. Ideje volt.

Pedig a folyosóban sem volt kellemetes megállapodás.

A mint megkisértettem, hogy felálljak, azt tapasztaltam, hogy ez a legkivihetetlenebb mesterség a világon.

Ha a bazalt-barlangnak háttal akartam megállni, akkor előre estem, mint a ki bortól részeg; ha szemközt a nyilással akartam felállni, akkor meg hanyatt estem, mint a ki sertől részeg. Valaki olyan erővel vitte a fejemet délnek, a lábamat meg éjszaknak. Ez a valaki a kettős légáramlat volt. A bazalt-barlangból nyolczvan fokú Sirocco, a folyosóból meg négy foku Bora fujt keresztül, utoljára azt találtam ki, hogy felfeküdtem Bábinak a hátára, ott a két áramlat kiegyenlítette egymást. Neki is meg kellett ugyancsak vetnie a négy lábát, hogy szél ellenébe előre hatolhasson.

A lámpám még sem aludt ki.

De hát honnan jön ez a szél? hisz ez a folyosó egy zsák-utczában végződik.

Nem sokára megkaptam e kétségemre a nagyon is örvendetes kiderítést.

A bazaltáttörés hegyromboló erőszaka az én utamat elzáró csillámpala-rétegben is nagy változást idézett elő. Az addig nyugodtan egymás hátán fekvő palakőlapok most egymásnak hegygyel, éllel voltak kuszáltan feltornyosítva, s a mint így két palaréteg, mint két egymásnak támasztott kártya, megtörte az egész tömeget, azoknak a helyén egy sátoralakú háromszögű nyilás támadt mintegy három méternyi magasságban; ezen keresztül süvöltött át ama hideg lég, mely eddig szélcsendben nyugodott idelenn, s most egyszerre viharrá alakult, a mint a bazaltbarlang hő legével találkozott.

Tehát a felgyürődött palarétegen keresztül is van már út, s hogy ott még nagy térnek kell lenni azontúl, azt bizonyítja az erőszakos légroham, melylyel szemben csak a falhoz kapaszkodva lehet előre haladni.

A LABYRINTH ÉS LAKÓI.

Egy nagy csalódás várt rám.

A nagyszerű hegyrombolás ugyan széttörte az utamat álló csillámpala-tömeget; de a törés nem úgy ütött ki benne, mint más tömör sziklában, hogy egy hosszú és folytonos repedést szakított volna benne: – e helyéből kitolt palatömeg össze-vissza kuszált lapjai egy szerteszét ágazó labyrinthot képeztek előttem. Jobbra és balra, alá s fölfelé tátongtak előttem a nyilások, a mint az első deltaalakú üregnek végét értem s nekem nem volt más útmutatóm a tömkelegben, mint a mindig szemközt fujó szél. Erről találhattam ki, hogy melyik kürtőlyuk lesz az, a mely a közelebbi nagy üreghez vezet. Most már nem folyosókról, csak kürtőlyukakról volt szó, mikben nekem is négykézláb kellett másznom, mint Bábinak.

A medve ment elől. Barlanglakó volt. Hozzászokott, hogy ő a sötétben is lásson. Egyszer, a mint egy ilyen folyosó mentében haladunk egymás nyomában a la quadrupede, Bábi elordítja magát rémületesen s háttal visszafelé keresztül iramodik rajtam. Én, a ki térden és tenyeren állva sokkal alacsonyabb voltam, keresztül csúsztam a megfutamodó alatt s aztán szemközt találkoztam azzal a rémalakkal, a mi a medvét megkergette.

De engem nem ijesztett meg ez a rémkép, melyet lámpám megvilágított. Csak csontváza volt az egy gyönyörű szörnyetegnek, melyet már ismertem.

– Jer vissza Bábi, biztatám medvémet; nem bánt ez már téged. Hires nevezetes földalatt lakó csoda volt ez. Második a világon. Az elsőt, mint egyetlent a párizsi Jardin des plantes-ben őrzik. Ez a hirhedett Mosaesaurus, melyet a tudós Hoffmann fedezett fel a mastrichti kőbányában s kiemeltetett nagy költséggel s elnevezte azt a maga nevéről Mosaesaurus Hoffmanninak. A mastrichti apátur aztán pert indított a Mosaesaurusért, hogy az, mint özönvíz előtti csoda, az egyházat illeti. A hosszú pörnek az lett a vége, hogy elvették a tudóstól a Mosaesaurust s odaitélték a papnak. A szegény Hoffmann e fölötti bánatában úgy elbúsulta magát, hogy belehalt. Aztán jöttek a francziák, a forradalmi hadseregek; ostromolni kezdték Mastrichtot. Az egész világ minden geologja és paleontologja összeröffent a franczia tábornoknál: bezzeg interveniáltak most, nem úgy, mint Páris ostrománál, hogy az Istenért rá ne lőjjenek a pap házára, a melyben a Mosaesaurus lakik! Nem is lőttek arra a tájra a francziák, s mikor elfoglalták a várost, hadisarczul egy millió frankot kértek, – vagy az eldugott Mosaesaurus csontvázát. Az apátúr inkább a csontvázat adta oda. Hallod ezt Bábi? Egy millió frankot érő barom ez, a ki most itt előttünk fekszik. Ha elvihetjük Párisba, vagy Berlinbe, annyi ezüstöt kapunk érte, a mennyit nyom. Azért sem viszszük oda; hanem hazaviszszük Budapestre, odaajándékozzuk a muzeumnak s még mi köszönjük meg, hogy helyet adnak neki. S akkor aztán, ha még egyszer valaki bombáztatni akarja Budapestet: egész Europa tiltakozni fog ellene a második Mosaesaurus érdekében. Ilyen hatalmas állat ez, Bábi!

Egy hosszú, keskeny üregben feküdt, melynek falait kristályképződés takarta. Egy huszonöt méternyi hosszuságú gyil, óriási fejjel, melynek szemcsontjai napraforgóvirág alakú karikákat képeztek, hátgerinczének százharmincz forgó csontja volt, s farkának alkotása bámulatos; olyan volt az, mint egy széles kormánylapát, élével felfelé fordítva s ez az él végig futott az egész hátán, mint egy iszonytató fogas fésü, mint egy fürész. Lábai már csak csontvázak voltak, de a kőben, mely lágy volt akkor, mikor őt eltemette, ott látszottak a lába nyomai, mik akkor még uszó hártyát viseltek. Akkor! Mikor? Még a mammuth-irtó özönvizet is messze megelőzött világban.

Már most ez a kincs is az enyim: csakhogy nem vihetem magammal. S az a nagyobb baj, hogy az megint úgy elzárta a keskeny útat a labyrintban, hogy vissza kell fordulnom, s más kijárást keresnem.

Ebben is megbecsülhetetlen volt rám nézve négy lábú utitársam. Nem kellett neki Ariadne-fonál, hogy a tekervény utból visszataláljon: – a szag után elment. Nem tévedhettem el vele.

Egy másik kürtő-utat megint egy titáni nagyságú chelonia zárt el előlem. Ez egy teknőcz, hosszú kigyónyakkal. A teknője még most is teleragadva balánokkal.

Egy harmadik kürtő düledékei közöl csak a feje látszott ki hosszú előretolt nyakával egy iguanodonnak: a mi ősapja lehetett a krokodilnak, csakhogy nem volt elég neki a két borzasztó fogsor, még két egyenes szarva is volt a homlokán.

Egész muzeum volt, a mit összejártam. A felbomlott palarétegek közt falevelek, egész galyak lenyomatai, az őskor bogarai, a finom libellák; aztán halak, madarak maradványai, repülő gyikok. Ki keverte ezeket így össze ez óriási gyüjteményben? A szárazföld, az édes vizek s a tengerfenék lakóit? légben repülőket, földben gyökerezőket?

A csillámpala nemes érczeket is szokott rejteni magában. Több helyütt akadtam oly gazdag ezűst-erekre a kőzetben, melyek túltesznek a kansbergi ezüsthordó csillámpala zsákmányzatán, egész megcsavart szalagok szin ezüstből, s egy helyen gyönyörű szép rutaalakú termésarany kristályzatok ragyogtak elém a sötét kőhasadás közül. – Ott hagytam aranyat és ezüstöt. Én levegőt kerestem – és vizet.

A HEGYKRISTÁLY-BARLANG.

A csillámpala-réteg nem tartalmaz vizet. Viztartómnak pedig már csak a fenekén volt valami. Nem számítottam ilyen hosszú útra. Mindössze tizenkét liternyi víz fért bele s én eleinte nagyon is bőven bántam azzal.

De honnan is remélek én itten vizérre találni? Hát van a fölöttem levő világban csapadék? Főlöttem örök jég van. Itt nem képződhetnek források, hisz nincs eső, nincs olvadt víz soha.

És mégis számítottam rá. – A hogy a jégbarlangból olvadékot csapol le a mélyebben fekvő rézbánya melege, ép úgy megtörténhetik az, hogy a bazaltkitörés által okozott meleg egy egész hegyoldalt úgy keresztül melegített, hogy arról minden jégnek le kellett olvadni, s a fejem fölött szivárgó víz a sziklák rétegein valahol bizonyosan át fog törni.

Ezt nem csak hinnem, ebben bíznom kell. Mert az elhagyott jégbarlangba készleteim megújítása végett vissza nem mehetek, utam el van most zárva a bazaltüreg által. Ez izzó vermen át nem hatolhatok, a míg a többi sziklaüregek hidegebb lege ki nem egyenlíti a benne támadt hőmérséket; vagy legalább az alsó rétegekben embertől elviselhető hőfokra le nem szállítja azt.

Előre kellett hatolnom.

A felbomlott palarétegnek egy nyilása haránt kezdett alávezetni, s később csaknem kémény-egyenesen vitt lefelé s minthogy ez a nyilása is lap mentében támadt, tehát nem volt miben megkapaszkodnom. Kénytelen voltam ismét a kötélhágcsóhoz folyamodni, azt ismét a már kipróbált módon a medve derekára kötve; s míg ő fenmaradt és megkapaszkodott, addig én leszálltam a hágcsón, ő aztán utánam csúszott kényelmesen, körmeivel kötve kereket. Visszatérett (ha erre kell visszatérnem) ismét ő fog a sima kürtőn felkapaszkodni a kötélhágcsómmal.

Legnagyobb bajom volt a podgyászommal, a mit a legszűkebb kürtőkön át is magam után kellett vonszolnom.

Húsz méternyi mélyen vitt alá a függőleges sziklakémény s alulról egyre fujt a szél. Mikor feneket értem, akkor egyszerre megszünt a légáramlat.

Egy szűk oduba jutottam, melyben épen csak annyi tér volt, hogy ketten utitársammal elférhettünk benne.

S innen semmi kijárás többé.

Bábi félelmesen nézett rám, füleit előre hegyezve.

– Ne félj semmit Bábi. Nincs semmi baj. Hallod, hogy döng a kalapácsom alatt ez a fal, a mi utunkat állja? – Nem messze van a szabadulás. Ezt a falat holnap keresztül törjük. De elébb ki kell pihennünk magunkat. Harminczhat órája, hogy nem aludtunk.

Tehát ott néhány órai éjszakát csináltam. Hármas éjszaka volt. Szememen az álom éje, fejem fölött a földboltozat éjszakája s a föld felett az északsarki féléves éj…

A három közül az egyik megvirradt. Fölébredtem.

Háló szobánk, mely leszálltunkkor csak két fok meleget mutatott, felébredtemkor tíz fokig melegült vendégei kipárolgásától. Viszont annyival fojtóbb volt benne a lég. Öt óra alatt a légenyt erősen fölemésztették tüdőink. Sietni kellett a börtön tágításával.

Az nem volt olyan könnyű munka, a milyennek hittem.

Az utamat álló fal döngése tanusítá, hogy túl rajta tágas üreg van. De a mint csákányommal hozzá fogtam e falba rést törni, tapasztalám, hogy a csákány nyele minden ütés után úgy visszarúg a tenyerembe, mintha tűzkőbe vagdalnék vele. A csillámpala kovarcz tömegekben végződik.

Órahosszat vesződtem egy akkora lyuk kifúrásán, a mekkorába a kezem befér. Hogy pusztán csákánynyal, feszítő ruddal itt keresztül nem török, annyi bizonyos volt. Hatályosabb és merészebb eszközhöz kellett folyamodnom. Hoztam magammal nitroglycerin töltényeket. Egyet elővettem és belé illesztettem a vésett lyukba. A töltény óraművel volt ellátva, s kiszámított időre önmagát robbantotta fel. Ez idő alatt Bábival együtt felhuzódtam a kürtőbe, hogy fedve legyünk a robbanás elől.

Az eldördülő pukkanást mélyen és soká viszhangzó tompa dörömbölés követte, mintha sziklatömegek gördülnének alá a boltozatos üregbe.

Ekkor leszálltam ismét. A gyutacs füstje nem a kürtő felé huzódott, hol én rejtőztem, jeléül annak, hogy másfelé talált kijárást.

Most aztán ismét elővettem a magnesium sodronyt s meggyujtottam azt, bevilágítva vele az előttem támadt másfél méternyi gőmbölyű nyiláson.

Az ezeregyéjszaka mesélői álmodhattak ilyent, mikor legpazarabbul megterhelték képzeletüket drága kövekből álló barlangokkal!

Egy alul is felül is és köröskörül gömbölyű üreg tárult fel előttem, melyet úgy hinak, hogy «kristálypincze.» Hasonlókat találtak Courtesnél a Mont-Blanc alatt, aztán a Lauterau jéghegyei allatt, és Natersnél felső Wallisban; – de ez mindannyit felülmulta pompában, nagyszerűségben. Ez a madagascari kristály-barlanggal vetekedik.

Felső boltozata vakító fényű fehér volt. Azt apró fehér jegeczek boríták, talán csak a kovany párázatából tapadva oda; alább hajolva, a boltozat mindinkább megrakodott hatszegű kristályokkal, mik a világításban izzani látszottak; mintha gyémántzsarátnokból volna az egész kupola, míg az oldalfalak már félméternyi hosszú prizmákkal voltak befedve, a mik csoportokban meredeztek elő, s végül a barlang feneke rakva volt négy-öt méternyi hosszuságú, egész méternyi szélességű kristályoszlopokkal, hatszögű pyramidokkal és kettős gulákkal; a titánok drágakövei néhol egymásra düledezve meredtek szét, másutt két kristályoszlop keresztül tört egymáson s egy darabot képezett, az óriások ismét egyes oldalaikban be voltak vonva apróbb jegeczekkel. Köröskörül tündököl, szikrázik, szivárvány szineket játszik mélység és magasság; minden fény visszavert fényt támaszt, árnyék nincs sehol, csak más szinű fény. Semmi más ércz, föld, kő nem lakik itt: egyedül a kristály, ez, a minek mellékneve a kövek között az «örökké-való.» S abba sem vegyül semmi más szinü válfaj, sem sárga Citrin, sem barna füsttopáz, sem fekete Morion. Tiszta vízként átlátszó kristály az egész. S e tündöklő gömbalakú üreg átmérője legalább száz méter!

Oly félve, oly félelemmel léptem az üregbe, mint egy ismeretlen földalatti istenség templomába. S valóban nagyobbszerű volt az minden templomnál, mely valaha a föld felett épült. Embertől kigondolhatatlan pompa. Sugárözön, szivárványmozaik minden falon, s lenn a mélyben az egymásra dülő vastag kristályoszlopok, mintha templomi székek volnának, láthatatlan ájtatos nép számára, néhol egy góthidomú karszék, mintha előkelőbb szellemekre várna ott; egy feltornyosodó jegeczcsoport kathedrát képez, lépcső fokokkal, mennyezettel; egy karzaton mintha orgona volna, egymás mellett álló sipokkal s a templom hajójában óriási nagyságú kristálytömbök egymásra támaszkodva, düledezve: ez az oltár.

Áhitattal közelítettem felé.

AZ ŐSEMBER A KRISTÁLYBAN.

A kristály-oltárt egész csoportja képezte az egymásra támaszkodó s egymásból haránt kimeredő hatoldalú prizmáknak, miknek végeit hatszögű pyramidok alkották. Embermagasságnál nagyobb, két karral át nem érhető derék oszlopok.

Be lehetett menni ez oszlopok közé, mint egy szentek szentébe.

Magnesium sodronygépemet ráillesztettem egy alant fekvő kettős gulára, úgy, hogy az magában éghetett tovább s ekként belülről világítva meg e csodálatos kristály oszlopcsarnokot, elindultam azt körüljárni.

Az egész oszlopcsoport fehér fényben tűndöklött, míg a pinczét félhomály borítá, melyen csak a kristálytömb fénye derengett keresztül.

A mint a kristálycsoport háta mögé kerültem, megdöbbenve riadtam vissza. Egy roppant kristályprizma közepében egy ember-alak állt előttem.

Ahogy apróbb kristályokban, borostyánkő tömegekben találunk őskori bogarakat, libellákat, szitakötőket, úgy volt befoglalva az óriási kristálytömegbe egy őskori ember. A felmeredő kristályban egy egyenesen álló ember-alak.

Nem négykezü, nem ásatag protopythecus: a valódi homo primogenius. A homo diluvii testis. Egyenesen álló férfialak, csaknem hat láb magas, sima és magas homlokkal. Egész testén ez volt az egyedüli szőrtelen rész. Az ősembernek szüksége volt rá, hogy a természet ruhát is adjon neki, mint más állatnak, még ő nem tanult se szőni, se ölni, növény-evő volt. A mi most az emberi testen csak pihe, láthatatlan szőrszál, azt a viszontagság, az időjárás befolyása nála hajszerű gyapjuvá nevelte meg. Vállai, karjai, melle, lábai végig fedve voltak bozonttal. Állat volt, de ember alkotású; magas, boltozatos koponya, kiálló hajlott orr, az arczéllel derékszöget képező állkapocs. Szája csukva volt; öklei összeszorítva és karjai kissé felhuzódva. Öreg embernek kellett lennie, mert göndör haja, szakálla, s minden szőrszál termetén végig ezüst-fehér volt.

Hogy került ez az ember a kristálytömeg közé?

Úgy, a hogy én kerültem volna medvéstül együtt a bazalt oszlopok valamelyikébe, ha az állat ösztöne tovább nem lát az én emberi eszemnél.

Ez ősember is valószinüleg a nagy földfeletti kataklizma elől menekülve, e barlangba vetődött; melynek fenekét már akkor a kristályosodáshoz közel álló kovasav-olvadék képezte. Tiszta, átlátszó víznek látta azt maga előtt. Talán átakarta azt úszni; vagy talán csak inni belőle, s a mint belelépett, abban a perczben megszületett a hegykristály. Ez az egész kristálypincze egy percz alkotása volt; a kovasav-tengerszem millió kristálylyá alakulva fedte be a kerek falakat, s a fenéken óriási jegecz-oszlopokban tömörült össze. A vakmerő ősember egy ilyen kristály prizmába szorult bele. Gyönyörű koporsó! Egy darab kristály. S ez megőrzé őt az enyészettől. Az életműszeres test feloszlatásának semmi tényezője nem férhetett hozzá. Egy feloszthatatlan percz műve volt az egész.

A hegykristály alakulása nem idézett elő hasonló tüneményt, mint a bazalté: nem származott belőle kitörés s a surlódás előidézte hőség, a mi engemet, ha a bazalt közé jutok, nemcsak hamuvá éget, de még hamvamból is okvetlenül valami új, ismeretlen ércznemet olvaszt össze; a hegykristály születése legfölebb akkora meleget támaszthatott ez üregben, mely az emberi vér hőmérsékét tizezer s tizezer év után, æonok lefolyásával sem szállítá a zérus fokon alul, minthogy köröskörül kristályburok fedi a pinczét s ez a legrosszabb melegvezető.

«Jó reggelt ősapám!» mondék, süvegem megemelve a tiszteletreméltó ereklye előtt.

Nem felelt rá. Valószinüleg nem tudott magyarul. Valjon minő nyelven beszélhetett anno 1-ben?

Tovább kutattam. Hátha még többen is lesznek itt kortársai hasonló kényszerhelyzetben?

A kristályprizmák azonban nem voltak mind oly átlátszóak. Az ő koporsójának is két oldalát fedte apróbb jegeczekből képződött vékony réteg, melyen nem lehetett keresztül látni. Másoknak mind a hat lapja fedve volt ily kovanykéreggel s azokon elébb ablakot kellett csinálnom, kalapácscsal leverve a külső kérget, hogy belsejükbe láthassak.

Valami veszedelmes kiváncsiság csiklandozott. A hol férfi van, ott nőnek is kell lenni! Mathuzsálem apónak dédunokaleányai is voltak. Lehetetlen, hogy egyet magával ne hozott volna közülök.

Egy prizma elé értem, melynek öt oldala fedve volt, átlátszatlan jegeczkéreggel, hanem a hatodik egészen tiszta volt. Tökéletes üvegkoporsó. A tiszta lap erősen iridizált; szivárványt játszott, mint a nemes opál. Abban feküdt, – nem: – állt egy nő-alak. Egy fiatal nő, egészen épen megtartva. Arcza síma, olajszin, idomai a maláji typusra emlékeztetnek, tojásdad arcz, finom metszésű orr, csigahajlásu ajkak, domború homlok. A katastrofa perczében, a mint az alakuló kristály testét körülölelte, két kezét ijedten feje fölé kapta: azok most is úgy voltak imára kulcsolva. Ez alak egy új világteremtés óta imádkozik a feltámadásért. Hogy nem törte őt össze a kristály-alakítás? óh a kristály nagyon kiméletes a magába zárt idegen testhez; még a szitakötő finom szárnyacskája is oly épen marad benne, mint élve, s a közé vegyült epidot selyemszálait még csak meg sem görbíti.

A nőt nem ruházta fel a természet önalkotta takaróval, mint a férfit; de azért nem volt az fedetlen, s ez volt rajta a legcsodálatosabb. Aranyba játszó sötétveres haja volt, a hol tömöttebb, ott sötét realgár auripigment szinű, s ez a haj köröskörül nőtte az egész alakot. Mint mikor egy növény gyökerei körül növik egy cserép-edény oldalait. Az a dús hajzat vállaitól elkezdve egész a lábai hegyéig úgy beszőtte fonta az egész alakot, hogy az akként tünt elő, mintha egy aranynyal, selyemmel vetekedő fényes szövettel volna feszesen behúzva az egész teste, kivéve az arczát s a két felemelt karját.

Ennek a hajnak tehát azóta mindig kellett nőni, a mióta ez alak a kristályprizmába beleszorult. Egy új világalakulás óta!

E szerint ennek az alaknak élni kell még most is!

Mondják ugyan, hogy a haj nő még a halál után is. A felnyitott koporsókban találnak tovább nőtt hajzatra. Nem tudom: nem láttam.

De itt, a kristály közepett egy halott hajának nem lehetett volna így tovább nőni.

A kristály mindenütt a bőrt éri. Egy halott bőre merev és rideg. Ha a haj tovább akart nőni, annak a kristály és a test között csak úgy lehetett előre hatolni, ha a bőr még ruganyos, puha, mint az élőé, s ha engedni tud a hajszál előnyomulásának. Hogy ez a hajzat így körülszőhette ezt a testet, élni kellett nemcsak a hajnak, de az egész testnek.

Ezekben az ősemberekben még most is rejtett élet van!

S mi volna abban lehetetlen!

Nem találtak-e már a kőszénbe szorulva eleven békát? pedig ez százezer éves földalkotás.

Miért maradt meg benne az élet?

Mert nem volt neki hova repülni. Nem volt semmi kigőzölgése.

Indiai fakirok közt mindig akad olyan csodatevő, a ki eltemetteti magát, álomra éheztetve, a föld alá s a kit aztán hetek mulva ásnak ki és úgy költik ujonnan életre.

Miért ne történhetett volna ezekkel hasonló csoda?

Egy pillanat alatt zárta be őket a kristály-anyag.

Lélek, lehellet, a test melege, villanyossága, az élet minden föltétele egy pillanat alatt be lett zárva: a test nem válhatott meg tőle.

Azóta a kristálykoporsón keresztül annak az anyagváltozásnak, melyet halálnak nevezünk, semmi eszköze nem férhetett hozzájuk. A vér nem aludhatott meg ereikben, nem is mozoghatott tovább; az idegek elzsibbadtak, az agy elkábult, minden életműszer megszünt működését folytatni, a bőr porusai nem párologtak ki többé, de az élet nem tünt el, csak elrejtőzött.

Ezt az életet még újra föllehetne költeni.

Forróság és borzadály váltogatta egymást egész testemen ennél a gondolatnál.

Hevült a szivem, ha arra gondoltam, hogy én, egy puszta világrészben egyedül ittveszett ember, még hozhatnék ki a sziklából társakat, a kik hozzám hasonló teremtések, a kik iszonyú magányomban velem maradnának; hogy hallanék még egyszer asszonyi hangot, és néznék szemekbe, melyek megértenek! S egészen elkábított az a káprázat, hogy ha feleleveníthetném őket, ha beszélnének előttem emberi hangokon, s vagy én tanulnám az ő nyelvüket, vagy ők az enyimet, minő titkokat tudnék meg tőlük azokból az időkből, a miknek történetirói a kagylók és páfránok, s krónikájának lapjai a mész, agyag, homokkő palarétegek, mikbe maradványaik le vannak nyomtatva. Minden kincseinél a földkebelnek, mik eddig elém tárultak, nagyobb kincs volna egy élő ember, a ki elmondaná emberi hangokon a jelen világnak, mik történtek ezelőtt huszezer évvel? Milyen képe volt akkor a földnek? Mi volt rajta akkor az ember?

De titkos borzadály futotta át megint minden érzékemet, ha arra gondoltam: szabad e ez? Halandó emberre van e bizva, beleavatkozni a feltámasztás nagy munkájába, mely a napok végével s az Úr parancsszavának és az ő szolgálattevő angyalainak van fentartva? Az itéletnap előtt, mielőtt az ég befogadná a földet, kihozni a sirból embereket, kik æonok óta alusznak s azt mondani nekik: éljetek tovább!

S ha aztán ezek az emberek azt kérdezik tőlem, szóval és tekintettel: «hol van hát a világ? ha életre költöttél bennünket, add ide nekünk a mi világunkat. Hol van a mi virányunk, mely fölött az ég éjjel is világos volt, s nappal nem lehetett eltűrni a fényt és meleget? Hol vannak a mi diótermő erdőink, miknek héjából méz csorgott, belseikben édes liszt volt, gyökereikből tej folyott ki? hol a fák, a miknek leveleiről csepegett az üdítő ital? Hol vannak az óriás-szörnyek, a mik utat törtek számunkra az őserdőkön s védtek bennünket a hiénáktól? Hol az óriás «Moa» madarak, a mik ellen hadjáratokat folytattunk, kövekkel, hogy tojásaikat elvehessük? hol az örökzöldfű, melyben fészket raktunk, mint a Latámi madár, s a virágos hinárral benőtt tavak, amikben elrejtőztünk ellenségeink elől? Hol van az a világ, a melyben csak tavasz van és ősz s a kettő mindig tart és mindig együtt?»… S én aztán felvezetem őket a föld felszinére, s megmutatom nekik a szép világot: «ime itt van! Hó és jég és örök éj: az északfény a hajnal!»

A HUSZEZER ÉVES MENYASSZONY.

Töprengésemnek még egyéb gátja volt, mint a metaphysicai és psychiatriai nehézségek. Legelőször is maga az a koporsó, melybe ősembereim le voltak zárva.

Hogy nyitom föl e roppant kristályoszlopokat?

A kristályt nem hiába nevezik az örökkévaló kőnek.

A kristály hydrochemiai alkotás; vizvegyészet utján támadt; de azzá, a mi volt, soha sem lesz többé: még egyszer vizben felolvadt kocsonyává.

Széttörhetem, az igaz: egy erős ütés kell csak a pörölylyel a jegecz hegyére, oda, a hol a hatszögletű gula összefut, s darabjai szerteszét fognak hasábonkint pattanni. Hanem ez a kristály hegyére ejtett ütés a benne levő embernek is olyan jól fog esni, mintha egyenesen az ő fejelágyára ütnék a pörölylyel: ha még él, ettől az ütéstől okvetlenül meg fog halni.

Egy más módszer is van a kristályt szétrepeszteni.

Ha azt a lapját, a mely érdes kovarczréteggel van bevonva, egy másik kristálylappal dörzsölni kezdik, az egész kristály-prizma villanyossá lesz, elkezd világítani, átmelegszik. S ha ekkor jéghideg vizzel hirtelen leöntik, pengve, zengve, mintha cziterán játszanék szellemkéz, összevissza repedezik s akkor aztán gyönge kalapács-kopogtatással is szétbontható.

De hát hol ehhez legelőször is a – hideg víz.

Ez a kérdés akasztott meg legjobban.

Ha még olyan könnyű volna is embereimet föleleveníteni: oktalanság volna azt megtennem; nem adhatnék nekik mit enni és inni.

Italom magamnak is fogytán jár; ételem pedig paprikás medvehús. Ezek itt ha fölébrednének, úgy kellene velük bánni, mint a ma született emberekkel. – Azokat még szoptatni kell.

Tehát csak alugyatok még tovább.

Nektek mindegy, akármennyi idő van a tegnap és holnap között. Egyetlen egy éjszaka az csupán: ha hosszú is.

Nekem keresnem kell az utat innen tovább.

Most már egészen bizonyos vagyok felőle, hogy e barlangból kijárásnak kell lenni a szabadba; még pedig ezen az oldalon, a hol a kristálymauzoleum áll. Mert a kristályképződés abban a perczben ment végbe, a mint a két ember a híg kovasavba belépett; tehát a tulsó oldalról nem jöhettek.

Ha üreg volt a hátuk mögött, azt a szerteszét feccsenő kristálytömeg, valamint a magas boltozatot magát is, egyszerre betakarta; de erre az eltakart üregre könnyű lesz a hang után rátalálni.

Nem messze a női alaktól valami félgömb alaku tömeg vonta magára figyelmemet.

Közelebbről tekintve, rá ismertem, hogy az egy dinornis tojás héja.

Ez óriása a madaraknak még a mult században élt, s Uj-Seeland szigetén a maórik egyetlen tápszerét képezte. Azok ki is irtották egészen s mikor az elfogyott, egymást kezdték enni. Az ősemberek csak a tojásait lophatták el. A hatalmas madár szokott harczolni, s csatákat vívott az emberekkel, mikor már azok fegyverrel tudtak bánni, s a hős maórit, ki megmert küzdeni a moával, utódai hőskölteményekben örökíték meg.

Tehát egy ilyen, domború felével felfordult dinornistojáshéj volt az a valószinűleg edényül szolgáló eszköz az ős embereknél, melyben élelmi szereik lehettek. Nem vehettem föl, hogy megnézzem, mi van benne? mert apróbb-nagyobb kristályok tömege egész kéreggel vonta azt be s odaragasztotta a talajhoz. Visszajövök még érte.

Hanem azután tovább kémlelve, egy más útmutató-jel tünt szemembe.

A kristály-mauzoleumtól az orgona alakú sip-sorozatig egy lejtős karzat vezetett föl.

E lejtő lapja, mint minden e barlangban, szakadatlan jegecz-csoportokkal volt beterítve, a mik tiszta fehérek voltak, mint a gyémánt. Hanem helyenkint még is látszott egy egy csoport rozsdasárga jegecz-képződés a talajon, s a foltok szabályosan következtek egymás után, balról és jobbról váltogatva.