AZ ÉSZAKI POLUSIG. (continued 2)

Ezek egy ember nyomai, a ki egy más üregből ide tévedve vastartalmu sarat hozott a lábain. E vas-vegyület látszik meg a kristályképződésen, vagy azon keresztül, mint a kovarcztól elütő szin.

Hogy miért csak egy ember lábnyomai? annak az lehet a magyarázata, hogy a dédapa ölében hozta idáig fáradt dédunokáját. Tehát bizonyosan kedvencze volt az. Talán az utolsó az egész ivadékból, akit megmentett, a mikor a többi elveszett? Talán az volt a legkedvesebb?

Mentül tovább néztem ezt a szép alakot, annál jobban fájt érte a lelkem.

Ha én te neked életet adhatnék!

Ha magam is élve maradok, még visszajövök érted, s akkor megküzdöm miattad a halál hatalmával.

S ott eljegyeztem magamnak e huszezer éves leányt menyasszonyomul, s megfogadtam neki, hogy senkit mást kivüle nem szeretek, se a föld felett, se a föld alatt.

Nem tudom, képzeltem e, vagy valóban úgy volt? nekem úgy tetszett, mintha mosolygott volna rá.

Szegény jó Bábi, mikor azt látta, hogy így epekedem a szép alvó halott alak után, megszánt és odajött a kristálykoporsót nyalni. Azt gondolta, az is jégből van s el lehet olvasztani.

Igazán meg voltam igézve, babonázva ez alak által.

Oltár előtt történt, templomban történt, hogy őt eljegyeztem magamnak.

A sok hihetetlen dolog között, a mi rajtam megesett, azt az egyet tartanám a leghihetlenebbnek, ha más mondaná el nekem, hogy én szerelmes legyek a dédanyám öreganyjának a nagynénjébe. Uti figura docet.

Ime itt egy szép menyasszony, a ki egyidejű a hegykristálylyal és a dinornissal.

Ugyan hogy jut eszembe tréfálni ebben az állapotban?

De hát tréfálok talán?

Nem én.

Ha visszajövök, elveszem a mátkámat. Hanem elébb, mint becsületes solid vőlegényhez illik, lássunk az után, hogy legyen miből eltartanom, ha egyszer élni fog? Mert föld felett és föld alatt ez az első kötelessége a házasulandó embernek.

Tehát vigyük odább a butyrot, Bábi.

Adieu! bájos őskisasszony!

(Nem hiszem, hogy király-leány ne lett volna! Még egyszer vissza megyek, hogy megnézzem. – Milyen lehet ez a szem felnyitva?)

A CZET PALOTÁJA.

A felfedezett nyomok egész az orgonaalakú kristálycsoportig vezettek.

Odáig érve, kitünt előttem, hogy e sorakozott kristályoszlopok nem egyenesen állnak, hanem talapjukon előre dülve, rézsut helyzetben válnak el a sziklafaltól.

E nyiláson belül sötétség van: lámpám egy üreg kezdetét mutatja.

A hasadék a szikla és a kristály között elég széles volt, hogy utitársammal és iszákommal átkeljek rajta.

A sziklafolyosó vastartalmú dolomittömegen vezetett keresztül.

A legörvendetesebb volt rám nézve, a mit első lépésem hangja elárult, a sár.

Ebben a sziklában már víz-erek vannak.

Bábi egy helyen megállt s kedvteléssel nyalta a sziklafalat, a leszivárgó nedvességért.

A sziklafolyosó folyton mélyebbre vezető lejtőt képezett. Légsúlymérőm tanuskodása szerint alig voltunk már húsz méternyire a tengerszin fölött.

Három órai folytonos haladás után a sziklafolyosó tágulni, magasodni kezdett, mély szakadékok, tágasabb üregek nyiladoztak be. Végre egy százötven méternyi átmérőjű barlang tárult föl előttem. Sötét, egyszerű, pompátlan üreg. Barna, ércztelen kő minden fala.

És mégis kincset tartalmazott az!

Közepén volt egy tó, melyet egy sziklapárkányon félkörben körül lehetett járni. A kör másik, hozzájárulhatlan részén pedig a sziklafalból harmincz méternyi magasságból ömlött alá egy vékony vizsugár a tóba.

E hulló viz zenéje volt a legédesebb symphonia az én fülemnek!

Vizet találtunk!

Én kulacsommal rohantam a tó felé; Bábi megelőzött, s a tó sziklapárkányára állva, csak úgy kutyamódra kezdte el inni a vizet.

Hanem az első leffentésnél nagyon meglátszott bánni az örömét; felhagyott vele s meglógatva nagy fejét, felnézett rám s kedvtelenül morgott.

– Nem jó a viz Bábi? kérdém tőle, megijedve, s aztán megkóstoltam magam is.

Huh! összerázkodtam tőle! Hisz ez keserű viz! a milyet Budán a Lágymányoson palaczkokra szednek.

– De édes uram Istenem, nem keresünk mi gyomorterhelés ellen való orvosságot!

Zugolódni kezdtem a sors ellen.

– De megállj Bábi! valami jutott eszembe. Hátha az a felyülről lecsorgó viz iható lesz?

Bábi megértett, s a mint a hátára ültem, beuszott velem a tóba, elvitt odáig, a hol a sziklafalból kifecskendő vizsugár leomlott.

– Gloria in excelsis! kiálték örömtől ujjongva, midőn az első tenyérnyit felszürcsölém; de még Bábi sem várta ám, hogy lefordítsam neki latin felkiáltásomat, hanem neki fordította féloldalt a fejét a lecsorgó vizsugárnak, úgy itta azt fel röptében, míg én viztartómat töltöttem meg belőle.

Kristálytiszta, szénenyterhes forrásviz volt az, a mi felülről leomlott, olyan friss, hogy majd a fogát szedte ki az embernek.

De hát, hogy lesz e forrásvizből idelenn patikaszer? Mitől válik ez keserű vizzé egy sziklamedenczében?

Ezen törtem a fejemet, a míg viztartómat tele töltöttem; a mi nem ment nagyon könnyen, mert szük nyilásával mesterség volt a vizsugárt elfognom, mi alatt Bábi lubiczkolt velem a vizben; úgy, hogy beletelt egy pár óra, a míg e feladattal elkészültem.

Most azután jelt adtam Bábinak, hogy vigyen vissza a partra. Innunk már van mit: most vegyük elő az ennivalónkat. Talán neki is megjött már az étvágya a paprikáshoz? Lássunk az iszákom után.

Hát a mint kiérünk a partra, rémülettel látom, hogy az egész iszákom nincs sehol.

Eltünt, elveszett, szőrén-szálán elpusztult.

De hisz ide tettem le a partra, erre a sziklára, mellé tettem a csáklyámat, vasrudamat, csákányomat. Azok sincsenek sehol.

Bányatündérek járnak itt?

Bábi elérté kétségbeesésem indokát, s neki jobb sejtő tehetsége volt. Ő nem gondolt bányarémekre, hanem feltartá az orrát és szaglászott, és aztán megtaszigált az orrával, s mutogatott, kedélyesen morogva fölfelé.

Odanézek. Hát egy ötméternyi magas sziklapárkányon látom az én iszákomat s a rárakott szerszámaimat mind.

De hát hogy mentek ezek oda fel? Én csak nem vittem őket oda! Hiszen lábujjhegyre állva, nyujtózva sem érném el azt az ötméternyi magas sziklapárkányt. Ki vitte azokat fel oda?

Nem vitte azokat oda senki «fel.» Én magam raktak azokat oda «le». Hanem engem hozott «le» valaki azóta.

De hát ki hozott le?

Az apály.

Az alatt, míg én a tó közepén a csorgóból viztartómat megtöltöttem, ez a tó ötméternyit apadt.

Akkor ez a tó nem más, mint egy része a szabad tengernek; tengerviz volt az, a mit mi először ittunk, ennek a tónak a vize, az volt olyan sós-keserű.

Tehát számításom csaknem bizonyos. Szárazföldünk alatt még egy jégréteg tartja a földet a tenger fölött.

Még több bizonyságom jött erre. Hanem most engedelmet kérek, hadd lássak a falatozás után. Huszonnégy óra óta nem ettem, az asztal terítve, de hogyan jutok fel hozzá?

Bábi elfutott, itt hagyott: le ment a vizbe, nem tudom, mit keres benne? Magamnak kell valami nagy mesterséggel felkapaszkodnom az étkező asztalomra, a mi elvégre sikerül. Két esztendeje már, hogy nem ittam friss vizet! Most esik először jól az ebéd. Azaz, hogy «vacsora». Hisz itt nincs dél. Mindig éjszaka van. Itt, ha eszünk, csak vacsorálunk.

Bábi csak ma nem tartott velem. Markából evett valamit és csámcsogott erősen.

Ah a tenger az ő számára is asztalt terített. A sziklafalak, mikről lefutott a viz, rakva voltak tányéralakú patellákkal. Bábi tudja azt már régi tapasztalásból, hogy az a sziklához tapadó csiga, az egész évadot kitartja a medvecsaládnál. Jóizű, okos állatocskák azok, odatapadnak a sziklafalhoz, oly erővel, hogy késsel kell őket felfeszegetni. Persze csak nekem. Bábi lehuzza őket egyszerűen a körmeivel. Egy párt magam is megkóstoltam belőlük. Nem rosszabb az izük az osztrigáénál. Csigák után kereskedve, a part szikláin nagy darab zöldes tömegeket találtam, mikben a nagybecsű ambrát ismertem fel: azt a drága illat és gyógyszert, a mi csak a czethalak gyomrában terem. Hát ez hogy került ide? Hisz ez nem merűl el a vizben soha, mindig a felszinén uszik.

Csemegével és vizzel e szerint el volnánk egyidőre látva Bábival együtt. Még az sem lehetetlen, hogy cyprinodonokat fogunk a vizben. Lehet, hogy ezek a fehér halacskák itt is tenyésznek, nemcsak az észak-amerikai Mammuthbarlangban, a mi tizenkét mértföldnyire megy be a föld alá, s vannak többféle teremei: az egyiket hiják az óriások termének, a másikat a «hazajárók termének» azért, mert tele van a régi aztékok mumiáival. Itt van az a nagy tó is a föld alatt, a mit «holt tengernek» neveznek s ebben laknak azok a fehér cyprinodon halak.

Mindezt én Bábinak beszéltem, a kit az emelkedő dagály apránkint felkergetett hozzám. Úgy látszik jól volt lakva. Odafeküdt a lábamhoz, s hallgatta nagy figyelmesen geologiai értekezésemet.

A visszatérő dagály hullámai zajosan csapdosták a sziklapartokat.

Ez valami új volt rám nézve: hogy egy földalatti tó hullámokat vessen; az mind olyan csendes szokott lenni, mint egy tükörlap. Ez már zúgott. Odakünn bizonyosan zivatar van valahol. Messze, a nyilt tengeren: nagy zivatar! s idáig elhat a nyomása.

Majd holnap, ha szélcsend lesz, elővesszük tapogató hálónkat, leeresztjük, s ha kapunk halat ebben a tóban, azt megfogjuk. Jó lesz Bábi? Most pedig menjünk aludni.

Végzetem volt már, hogy ha valamiből egy kicsit kértem a sorstól, mindig azt kaptam meg, a mi legnagyobb.

Azzal a sóhajtással aludtam el, hogy bárcsak foghatnék egy kis halat ebben a tóban, hát aztán, egyszer csak arra ébredek, hogy valami rettentő horkolás reszketteti meg a fülem dobját.

Hiszen Bábi is szokott horkolni. Ahhoz már hozzá voltam szokva, ha fölébresztett vele, az orrára ütöttem érte, s aztán abba hagyta.

De ez nem medvehorkolás volt. Annál százszorta hatalmasabb hang. Ha egy ezred katona horkolna egyszerre karmesteri ütenyre, nem közelítené meg ezt a horkolást. Olyan volt az, mint a megszakgatott s megint újra kezdett mennydörgés. Egyszer huzott, másszor fujt. Mikor fujt, fiatal szél volt, mikor huzott, öreg zivatar. S néha czifrázta is, magasabb bassus hangokba törve fel s végezte horkantással, mint egy álmodó óriás.

Polyphemus barlangjába jutottunk-e?

Mikor aludni mentem, lámpásomat rendesen elszoktam oltani, hogy ne fogyjon az olajam hiába. Nagy barlangokban nem volt okom a vihedertől félni az újra meggyujtáskor. Tehát sötétben voltam most is.

És még is láttam.

A viz világított. Valami homályos phosphorescens derengés hatott át a hullámokon, a mi folyó fénynyé vált a habok éles gerinczein. S a hol azok megtörtek, a hulló vizcseppek úgy tüntek fel, mintha hulló szikrák volnának.

S az önvilágította viz közepett feküdt egy idomtalan nagy test. Egy czethal. Potykát kértem, czethalat kaptam.

Negyven méter volt a hosszasága a fejétől a farkáig: akkora mint egy dunai gőzhajó.

A feje félig künn volt a vizből, s a hullám ki s be járt irtóztató száján, melyben roppant, szalonnás nyelve kényelmesen hevert halcsont-adó fogsövénye alatt. A szemei félig be voltak hunyva. Ő volt az, a ki horkolt.

Ez a barlang a czethalnak a háló szobája.

Ez aztán elég nagy hal.

S ilyen bolond az én szerencsém! még itt is kijutott számomra a sorstól az a különös kedvezmény, hogy épen az asszonyságnak hálószobájába vetődtem. Ez a czethal anya!

A mit onnan tudhattam meg minden kétséget eloszlatólag, hogy a vizből félig kiemelt farkán még ott aludt a kis princz. Egy szeretetreméltó kis csemete: valamivel nagyobb egy bivalynál. Két piczi, uszó tenyerével, melynek csontváza épen olyan ötujjú, mint az emberé, átölelte az anyaczet farkát, hogy le ne essék róla, míg az őt csendesen ringatja.

– Ez már szép darab pecsenye, sugám Bábinak, ki nagyot ásítozott, száját széttátva s a nyelvével körülnyalva a pofáját, a kész lakoma előérzetében. «De nem eszel belőle!» folytatám a suttogást, s a szájára ütöttem, a mért nagyon nyafogott.

– Várjunk csak! Nem szabad nekünk ezt a czethalat megbántanunk, Bábi! Idegen kapitalista ez! Ezt utilizálnunk kell.

Bábi nem értett hozzá. Nem volt nagy financièr. De én tudtam, hogy mire speculálok. Rögtön hozzáláttam, hogy valamennyi kiürült conserves edényemet tisztára kimossam a tóban. Én a czetet nagyon könnyen megölhettem volna. Iszákomban találomra elhoztam egy párt azokból a legujabb találmányú czet-szigonyokból, miket Conees készít Brémában, s a miknek belseje robbanó anyaggal van töltve. Ezeket vagy puskából lövik ki, vagy úgy hajítják bele a czetbe, és a mely perczben a szigony keresztülhat a czet bőrén, a töltény eldurran s az állatot abban a perczben megöli. Mert az óriásnak, a ki ezer ötszáz mázsát nyom, igen piczi kis lelke van. Gyávább a kölyök kutyánál, s a legcsekélyebb seb megöli. Nekem azonban a speculatión és a loyalitáson kivül még egy harmadik indokom is volt a jámbor czet élete elleni merényletet el nem követnem: az, hogy ha én ezt megölöm, ennek a hullája, a míg az egy medve fölemészti (mert embernek nem való a husa), az alatt olyan bűzt, fog e barlangban támasztani, hogy meg nem maradhatok benne.

A czet az alatt lassankint alább hagyott a horkolással. Nagyot fujt. A két orrlyukán át vastag gőzoszlopok löveltek elő; oly robajjal, mint mikor gőzhajó katlanából kieresztik a gőzt. Azután nagyot ásított, két uszó talpával nyujtózkodásnak eredt a vizben. Majd a farkával kezdett eviczkélni. Ez az úrfinak szólt, hogy ébredjen fel már. Az lehengeredett fektéből s aztán ügyetlen eviczkéléssel tánczolta körül az anyját, mint egy kis kutya. Az anyaczet valami gyöngéd röfögést hallatott e közben. Aztán kiöltötte hordó vastagságú nyelvét; mire a kis poronty rögtön felkapaszkodott. Az anyaczet aztán beszopta őt egészen a szájába s aztán megint kilökte onnan. Ez volt a reggeli mosdatás. Valószinüleg a balánokat szopta le róla, a mik a tenger kulláncsai; a kis úrfi bőrét meglepik s belecsimpajkoznak. De a mama letisztogatja őket onnan.

Most következett az, a mire én vártam.

A miért a czet leginkább keresni szokta a zárt helyet, a hol nem háborgathatják: az a szoptatási műtét.

Tudjuk, hogy a czet, a tengerlakók legnagyobbika, nem hal, hanem emlős állat. Eleven fiat szül, csak egyet, legfeljebb kettőt s azt szoptatja egy álló esztendeig, míg a kamasz jól megnő.

S a szoptatás a czetnél sok furfanggal jár. Két emlője van alul, egymástól két méternyi távolban.

(Ezer bocsánatot kérek, hogy ilyen toilett-titkokat is el kell árulnom.)

S minthogy annak, a ki szopni akar, nem lehet a fejét a vizben tartani; tehát az anyaczet kénytelen háttal feküdni a vizbe, s úgy nyujtani a tejét a fiának. Ez a legritkábban észlelhető látványok egyike. Az anyaczet ehhez a műtéthez a legbiztosabb rejteket kénytelen keresni; ilyenkor hall- és látérzékei a viz alá vannak merülve, fejjel van lefelé, a mi melegvérű állatot eltompít, s a szoptatás alatt könnyen meglephetnék tengeri és szárazföldi nagyszámú ellenségei.

Nekem megadatott a szerencse e ritka látványt a legközelebbről végignézhetni. És nemcsak a nézhetés volt megengedve.

Megvallom, hogy vakmerő gondolat volt tőlem, de tökéletes siker által lett koronázva.

Mikor a czetet hanyatt fordulni láttam s aztán, mint egy megfordított propellert farkával a kisded czet alá furakodni, hogy azt tőgyeihez feltolja a vizből, azt mondám a kis czet úrfinak:

– Lássa nagyságod: nagyságodra nézve tökéletesen mindegy, hogy öt esztendő alatt legyen nagykoruvá, vagy hat alatt. És hátha egy ikertestvére volna nagyságodnak s azzal kellene megosztani az anyatejet? Minthogy pedig nincsen, adoptálom magamat nagyságod testvérének. Darwinnál van a geologiai tabellám, a melyből kiderül, hogy egy családból származunk. A czet az egyedüli emlős állat, bátyánkon a majmon kivül, a kinek az első lábán öt újja van; nekem is az van: ez elég az atyafiságra. Tehát kérem magamnak azt a másik kutforrását az életnek.

Ezt mondva, kiürített viztartómmal odausztam én is az anya czethez, én is felcsusztam az alsó extremitásán egész a tej-képző életműszeréig s ott mellé helyezkedtem a szopós princznek.

Az úrfi morgott rám egy kicsit; de nem tudott hogyan elkergetni; ha ő ütött a farkával, én vissza rugtam a lábammal, míg csakugyan elhitte, hogy testvére vagyok; s az alatt egy vékony kaucsukcső segélyével, melyet a laboratoriumból hoztam el, pompásan kiszivattyuztam a másik emlőből a tejet. A viztartóm félignél tovább telt meg vele.

Én hamarább elkészültem a feladatommal, mint a princz, s már vissza is usztam a partra, mikor még az mindig szopott.

Ez aztán gyönyörű osztalék volt. Nyolcz liter tejet kaptam egyszerre. Jó izű, kövér tejet, mely zsirtartalomban túltesz a bivalytejen.

Ennek nagy részét eltettem az üres bádogszelenczékbe, azokat ismét légmentesen elzárva. Számítottam későbbi szükségre. Bábi hozzá se szagolt a tejhez: ő jobb szeretett volna a husából. De hát arra megmondtam neki, hogy ne számítson. A czet nem liquidál.

Különben jöhet még számára is valami nagy szerencse. Ha a czet idejöhetett a tengerből: épen úgy jöhetnek ide fókák, rozmárok, tengeri oroszlányok is, s a jeges medvének nem kell háló, sem szigony, hogy a halat kifogja a vizből.

A czet aztán, a mint megszoptatta a fiát s gondolta, hogy már elég, megint megfordult, a vizbepotytyant borjucskát felkapta a szájába s azzal fejjel lefelé eltünt a viz alatt.

Ha ez az áldás még többször is visszakerülne, igen szépen el volnék látva télire élelmi szerekkel.

Medvehus és czethaltej.

Az elsőről azt tartják a vadászok, hogy a ki sokáig él vele, hamar megőszül. Fehér lesz tőle a haja, mint a jeges medve. Nem hiszem én azt; ha igaz, sem bánom.

A czethal pedig azontúl minden tizenhat órai időközben vissza jött a barlangba a fiát megszoptatni, úgy hogy én nem tudtam már hova tenni a tejet! s azon gondolkoztam, hogy ha azt a két ős embert életre költhetném, ha a jégbarlangba az otthagyott eszközeimért visszamehetnék, ebből a tejfölöslegből még sajtot is csinálhatnék. A czet adja!

Ez aztán az igazi honanya, a ki az egész népét egymaga eltartja itallal, étellel napról-napra!

HARCZ AZ ÓRIÁSOK KÖZÖTT.

Most már ebben a barlangban ütöttem fel kedvencz tanyámat, a hol forrásvizem és tejem volt. Csupán világítószerem volt már fogytán, azzal nagyon takarékosan kellett bánnom. A tengernek voltak korszakai, a mikor maga világított. Ez a villanyos világítás alkalmasint összeköttetésben állt a földfelett tündöklő északfénynyel.

Hanem egy másik befolyását is éreztem a tenger és tó közötti összeköttetésnek. Azt, hogy a tenger hőmérséke is közölve volt a barlanggal. Állandóan egy fok volt 0 fölött.

Ez már hidegnek nevezhető, én azonban hozzá voltam már szokva. Ébren erős mozgásokat tettem s aludni a jégmedve mellé feküdtem le, a kinek a test-melege, óriási terjedelme mellett rám nézve valódi befütött kályha. Elképzelhetni, egy test, mely tizenkét vámmázsát nyom s száz fok meleget (Fahrenheit szerint) sugárzik ki.

Bábi most már nagyon sokat aludt. Érezte a közelgő téli álom időszakát.

Nem tudtam már mással felkölteni, mint ha a fülébe trombitáltam. Külömben hagytam aludni.

Egy esemény azonban mégis kényszerített Bábi édesded álmát félbeszakítanom. Azt külömben ez a nagyszerü jelenet maga is megtette volna nálam nélkül.

Egy izben szokatlan villanyos fényben derengett a barlangi tó, a midőn egyszerre egy magasra vetődő hegyhullám hirdeté előre a barlang úrnőjének közeledtét.

Többször észleltem már az előjelét a czethal érkezésének, de ezuttal a szokottnál hevesebb, turbulensebb volt e roham, a minek a következő percz meghozta a magyarázatát.

A czet fejével felfelé bukott fel a hullámhegy alul, melyet rohamával támasztott. Fiát, mint rendesen, a szájában hozta magával; de ezúttal nem jött egyedül, vele egyszerre bukott fel a víz szinére egy másik szörnyeteg: egy ámbra-czet (physeter).

Ez a csodaszörny, melytől az ámbra származik, hol annak a beleiben félmázsás darabokig tömörül össze.

Ez is egy rokona a czetnek.

Kedves rokon!

Míg a czet, a bothead whale, (balæna mysticetus) a legártatlanabb teremtés a világon, mely óriási termetét csak a tengervíz ázalagaival táplálja, csak apró puhányokat s repülő csigákat eszik, addig rokona, az ámbra-czet, (spermwhale, physeter macrocephalus) csak hússal él, s kedvencz eledele a czápa, és a czet.

A czápa, a rettentő szörny, mikor a physeterre bukkan, rémültében az iszapba buvik előle s kihagyja magát gyakran kergettetni a partra. A hogy a czápa ketté tud szelni egy harapással egy embert, épen úgy az ámbra-czet egy czápát. A balæna-czetnek legfélelmesebb ellensége ez. Ennek nem eszi meg a husát, csak a nyelvét. Nagy inyencz. A többit ott hagyja. Hanem a czet kis fiát szintén szereti, arra örömest vadászik.

A czetnek nincsenek fogai; inyét a halcsont-lemezek képezik, azokkal ő nem harap. Az ámbra-czetnek pedig van negyvennyolcz foga. Mind valamennyi az alsó, kinyuló állkapczájában, a miknek a számára a felső inyben csak megfelelő üregek vannak, a hová beleillenek. Szép gömbölyü sorban állnak ezek a fogak; legelől a leghosszabbak, azután a kisebbek. Alakjuk olyan, mint az uborka; a legkisebb fog súlya egy kilogramm, a legnagyobbé kettő. Ez irtóztató fogsorral képes egy dereglyét összemorzsolni. Nagysága felényi, mint a czeté, akkora mellette, mint egy kisebb propeller a nagyobb gőzös mellett; de a feje csaknem olyan nagy, mint azé. Az irtóztató fej testének egy harmadát képezi. A háta púpos. Egész teste bársony-fekete, zöldbe, kékbe játszó, csak a hosszu nyelve vérpiros s kilátszik, mikor a száját feltátja. Valóságos ördög.

A czet kényes, érzékeny állat. A legkisebb sértés, mely husát éri, okvetlen halálát vonja maga után. Egy lándzsadöfés kivégzi, a mit egy ember kiheverne. Az ámbra-czet csak két helyen sebezhető. Ott, a hol a feje a derekától elválik, a nyolcz nyakcsigolya táján és a hasán; koponyája kemény, mint a kő, azzal, ha dühbe jön, a gályák oldalát is betöri, más része testének pedig csontszivósságu inakkal van keresztül-kasul befonva.

Ez a szörnyeteg támadta meg az én czetemet.

Az rémülten menekült szokott buvhelyére, de a cachelot előtt is ismeretes volt az már, utána rohant, sziklák alagútain át, jéghegyek barlangjain keresztül. S most ebben a szűk amphitheatrumban adnak egymásnak találkozót az élethalál-harczra.

A czet a rémülettől és sietségtől horkolt és fújt; a gőz sugarakban lövelt ki orrlyukaiból.

A czet igen jó strategiai állást foglalt el magának. Nagy fejét beékelte olyan szűk sziklaöbölbe, a hol ellenfele nem férhetett hozzá. A czet minden védszere a farka. Igaz, hogy az rettenetes fegyver. Tele vannak vele a czethalászok krónikái, hogy miket tud a czet a farkával elkövetni, feldobja a dereglyét a levegőbe a benne ülő tizenkét emberrel együtt, csak úgy bukfenczeznek, s képes egy jókora kompot úgy ketté vágni a farka egy legyintésével, mintha fürészszel vágták volna ketté. Mikor a cachelot odacsap hozzá, hogy agyarai sorával kihasítsa az oldalát, a czetnek egy farkcsapása a tó tulsó sziklafalához csapja őt egyszerre.

Hanem ez föl sem veszi a pofont, az ő bordái, az ő csontbőre kiállják azt. Megújítja a támadást.

«Ébredj Bábi! veszélyben van Izrael!» ordíték a medve fülébe s orrára ütögeték, a mitől leghamarább fölébred.

Ha megöli a cachelot a czetünket, oda a tejgazdaság!

Magam is hirtelen sieték a magnesiumot meggyujtani. S aztán előkerestem a robbanó szigonyomat s siettem a harczban interveniálni.

Gyönyörü tengeri párviadal volt az!

Csak most, teljes világításnál volt alkalmam először czetemet jól megnézhetni. (A világosság nem zavarta meg a küzdőket, a czeteknek igen rossz látásuk van.)

Az én védenczem a hátán barna, a hasán fehér volt, a szája is szélesen fehér s benne a fogsor helyett kiálló halcsont-palánk fekete, a torkán kezdve a hasáig ránczokat vetett a bőre, s a ránczok feneke vérpiros volt, mikor egyet fordult, ezek a vérpiros sávok a márványozott fehér bőrön gyönyörüen villogtak végig. Úgy hiszem, hogy az én czetem a maga népe között valódi «szépség» lehet.

A küzdelem a két óriás között egy perczig sem szakadt félbe. Farkaik csapkodása egész felhőszakadást támasztott a barlangban; a hullámok húsz méternyi magasan csapkodtak föl körülöttük, s minden perczben telelocscsant szemem, szám tőlük. A czet bőgni kezdett oly hangon, a mi egy öldökölt sertéséhez hasonlít, csakhogy ezerszerte erősebb, a cachelot pedig fujt és horkolt, s mikor egyszeregyszer a fejét érte a czet farkcsapása, az olyant csattant, mint egy mennykőütés.

És e közben a czet folyvást szájában tartá fiát; ki nem ereszté onnan s a nyelvével nyalogatta a fejét.

«Segítségre Bábi!» kiálték medvémnek. «Aztán pecsenye is lesz, ha mi győzünk!»

Nem is sok biztatás kellett neki. Ősi tudomány ez a jeges medvénél. Ez is tud úszni, lebukni s megöli a tengeri oroszlánt a viz alatt, ha összeakasztanak egymással. Bábi csak arra vár, hogy egyszer a cachelot kikerülve a czet farkcsapását, oda oldalogjon ennek a fejéhez. Számított rám is. Sokszor vadászott ő már így együtt a czethalászokkal.

A mint egy pillanatban sikerült a cachelotnak a czet fejéhez nyomulni, a czet veszve látszott lenni. Ekkor Bábi egy magas szikláról egyszerre odaveté magát a cachelot hátára s iszonyu körmeit belevágva annak a bőrébe, átharapta annak a nyakát épen azon a legkényesebb részén, a hol a fejét a testétől elválasztják a csigolyák, egyedül kényes csontok, alig papirvastagságuak. Bábi tapasztalt czetvadász volt.

Most aztán a cacheloton volt a sor a megrémülésre. Érzé, hogy egyetlen fájó részén van megtámadva; a felszakított bőr alul egyszerre omlani kezdett ki az a drága olaj, mely a cachelot értékét képezi, s aludt állapotban spermaceti név alatt ismeretes.

A mit csak a hajósok meséjének hittem eddig, azt élően láttam e pillanatban; a cachelot felugrott a vízből legalább tizenöt méter magasságra s azután hanyatt veté magát a vízbe.

Ezt a pillanatot siettem felhasználni. Hirtelen belehajítám a felfelé fordult hasába a szigonyt, melynek hatása halálos, ha az a bőr alatt elrobban.

Az óriás szörny erre egy villámsebességű viczkándozással porrátört vízfellegbe burkolta az egész barlangot s mire kinyitottam a szememet, már nem volt sehol, eltünt a víz alatt. S vele együtt az én medvém.

Azt hittem, hogy a vízbe fojtotta a szegény Bábit.

Nehány percz mulva azonban láttam felbukni a víz szinére az ő kedves juhászkutya-forma fejét, a mint ügyesen uszott ki a part felé s ott lehajolt egy sziklára s a vízbe lenézett.

A harcz be volt fejezve.

Az én czetem nyugodtan heverészett a vízben. Szemei, miknek hosszu pillái vannak, mint az embernek, hálateljesen látszottak felém pislogatni. Talán megismerte bennem szövetségesét. Utoljára elkezdett sirni: a czetnek könyei is vannak. Halálra ki volt fáradva, elaludt.

UTAZÁS A CZETHALBAN.

Alig telt bele félóra, hogy a cachelot újra felmerült a víz szinére; de mozdulatlanul. Meg volt ölve.

– No ez most már a mienk, – mondék Bábinak, s fogtam egy kötelet s azzal felülve a medve hátára, beusztattam a holt physeterhez.

Húsz méternyi hosszú állat volt; még holtan is félelmetes.

Alsó agyarsorának nagyobbjai tizenhat czentiméter hosszúak voltak, tehát hosszabbak a legnagyobb vadkanagyarnál, de a mellett nyolcz czentiméter átmérőjüek, simák, mint az elefántcsont.

A feje a legbecsesebb része, abban van a csont és bőr közötti sajátszerű üregekben a spermaceti. Ezt azonban utoljára hagytam. Sietősebb feladat volt a derekát felbontani; mert az, ha egy napig felbontatlan áll, a szalonnája erjedésbe megy át s mikor felpukkan, olyan bűzt terjeszt, hogy az embereket kikergeti vele a városból. Legelébb is keresztülkötve az alattságot az állkapczáján, annálfogva Bábi segélyével odavontattam a nagy holt tömeget a sziklaparthoz, hogy jobban elbánhassak vele.

Tehát legelőször végighasítottam a bőrét, a minek lefejtésénél Bábi is segítségemre tudott lenni. A bőr jó lesz nekünk sátornak, meg csizmatalpnak. Ez alatt a bőr alatt volt egy vékony hártya, olyan finom, mint a patyolat; ebből a hártyából készül a grönlandi leányoknak az inge. Gondoltam az én mátkámra, mikor ezt az Isten adta kész rumburgi vásznat végszámra felgöngyölítettem. Ebből lesz neki indusium, chlamys, tunica, peplum.

Azután kerül a sor a szalonnára. Ez tíz-húsz czentiméternyi vastag rétegben áll a hátán, a miket én nagy hasábokba szeldelve, csak beledobáltam a vizbe; onnan majd könnyű lesz azokat kihúzgálni. A szalonna alatt volt azután az a szivós csontszövet, a mit legjobban hasonlíthatok a pulyka czombjában levő inakhoz; mintha ilyenekből állna az egész pánczélja, a mit baltával is nehéz felvágni. Az egész «malpigi hálózata» a cachelotnak ilyen egymást keresztező csontszalagokból állt.

Ez alatt volt azután a szép veres husa. (A balaenaczet husa fekete.)

Ez már Bábinak az osztaléka. Nem is kináltatta nagyon magát. Valódi hús-California volt ez ránézve. E fölötti örömében el is felejtette a téli álmát.

Most került aztán a cachelot fejére a sor.

De mielőtt azokat a csont üregeket felnyitogatnám, a mik, mint a méhsejt feküsznek egymás mellett, s a mikből az olaj híg nedvét kancsóval lehet kimerni, elébb gondoskodnom kellett valami tömlőről, a mibe azt eltegyem. Erre legjobban felhasználhatom magát a physeter gyomrát és beleit.

A bemenet könnyü, a kapu tárva van. A physeter szája úgy fel van tátva, hogy azon szekérrel be lehetne hajtani.

Az alsó állkapczája oly hosszú, mint egy deszkaszál, s épen olyan keskeny, csak kétfelől kimeredő fogsorai teszik szélesebbé. Ez alsó állkapczában fekszik hosszan a vérpiros nyelv, melynek a szélei két felől ki vannak czafrangozva. Ez finom eledel, csakhogy fel kell hasogatni, besózni és felfüstölni. Ez mind meglesz. De előbb menjünk beljebb.

A boltozatos szájpadlás alatt felállva elmehet egy ember. E szájpadlás külömben tele van sörtékkel. Az orrlyukai, mik kivül egyetlen nyilásban egyesülnek, egyenes összeköttetésben vannak a tüdejével, s a porczogós gége vezet le a kaucsuk szivósságú tömeghez, mely azt a bömbölő hangot tudja kiadni, a mit csak olyankor hallat a cachelot, ha verekszik, vagy szerelmes.

Hogy szerelmes-e az ambra-czet? elhiszem azt. Akkora szive van, mint a két vállam, lapos, széles; a «tojásdad nyilás» mindig nyitva van rajta. A szájpadlásból a torkán keresztül akkora nyilás vezet le az első gyomrába, hogy kevés lehajlással lebujhatni bele. Az ambra-czetnek négy gyomra van.

Az első gyomra, az csak egy előleges bendő, mely tele van azokkal a mirigyekkel, a miknek a nedve az elnyelt ételt a megemésztésre előkészíti. Gyakran látták már, hogy az ambra-czet kihányta az elnyelt zsákmányt, ha még nagyon eleven volt a gyomrában, hogy jobban megrágja ismét. Így egyszer egy egész kis czápát nyelt el és vetett ki s megint elnyelt a czethalászok láttára.

Magnesium sodronyommal kellett e helyütt világítanom.

A meleg nyolczvanöt fok (Fahrenheit) volt ezen a helyen. A bendő egészen üres volt. A cachelot úgy látszik régóta kergeti a czetet, s az alatt nem ért rá más apróbb halra vadászni.

Az első bendőből már csak egy szűk nyilás visz át a másodikba, a min keresztül kell bújni. Ez a második gyomor a vegytani előkészítő műhely. Ennek fenekén már találtam apró tintahalakat és csontvázait régebben elköltött czápáknak, a mik még nem porhanyultak meg anynyira, hogy a harmadik gyomorba átmehetnének. Ezzel van kapcsolatban közvetlenül a máj. A czetnek külön epehólyagja nincs. A harmadik gyomor egy valódi erőműtani készülék. Legkisebb valamennyi között, gömbölyű falai köröskörül rojtokkal benőve, mely eleven, mozgékony sallangok folytonosan forgatják, koptatják a rájok bizott tömeget, míg az szétmállik.

A mint ebbe a harmadik gyomorba bedugtam a fejemet, bizony ijedten is kaptam azt hirtelen vissza.

A levegő külömben sem volt itt kellemetes, de ebből épen valami oly átható patikaszaggal vegyült bűz tódult elő, hogy abban kellett hagynom az ostromot. Csak kivülről világítottam bele.

Ez a gyomor még élt, még folytatta működését. A tömérdek idegszalag még mozgott és valamennyi paczalrojt még mozgatott egy közéjük került idomtalan nagy gomolyagot, melyben, a mint a bendőket egyenkint kivágtam és előhúztam a szörnyeteg torkába, egy óriási nagy nyolczlábut ismertem fel, a tengerek rémét, a polypot, a ki száz köpölyű karjával egy embert meg tud ölni. A cachelot még ezt a sérthetlen szörnyeteget is el meri nyelni!

Elnyelni könnyű; de megemészteni nagyobb feladat. A hydrának vannak olyan alkatrészei, a miket a gyomornedv fel nem olvaszt. A bűze pedig rettenetes. Addig nem folytathattam a munkámat, míg a bendőt tele nem raktam kövekkel, azok aztán levitték azt a víz fenekére.

A harmadik bendőjével együtt a szivét és lépét is elmerítettem a vízbe, a mikre senkinek sem volt szüksége. Hanem a veséit megtartottam, mert azok delicatessek: fürtöt képeznek, mint a szőlő, a máját pedig azért tartottam meg, hogy már a bibliából tanultam, (a mi kitünő therapeutikai tankönyv), hogy a nagy halnak a mája nyitotta meg, az angyal orvosi rendeletére, a vak Tóbiás szemeit. Hátha használhatom ezt szemfelnyitó szernek az én ősembereimnél?

A veséket a negyedik gyomra körül találtam meg a duodenum végén, idáig hatolt a robbanó szigonyom is a has falán keresztül s az arteria subclavisnak egy ágát elszakítva, okozta a cachelot rögtöni halálát.

A negyedik gyomor a legtágasabb. Ennek a falai egészen simák és sikosak; ez már a vegytani szétosztó műhely, honnan a chylus és a salak, a víz és a tömör részek külön útjaikra indíttatnak.

Van azután egy terméke a cachelot gyomrának, mely sem az egyik, sem a másik osztályhoz nem tartozik. Ez az ambra. Ez csupán a cachelot gyomrában terem. A legbecsesebb illatszer és gyógyanyag. Angliában uncziájának ára 8 font sterling.

Én találtam a cachelot gyomrában egy félmázsás darabot. Vékony hártyaburokba volt foglalva s oda nőve a gyomor falához. Én azt hiszem, hogy azt a cachelot gyomra az óriás tintahal maradványaiból készíti, miket nem bir megemészteni. E véleményemet támogatja a nehéz illat, mely nyers korában jellemzi az ambrát s hasonlít a tintahal szagához, s csak kiszáradva ad helyet annak a drága illatnak, de még inkább a közé vegyült tintahal csörrök, mik olyanok, mint a papagály csörrei. Ez ambradarabot kitettem száradni. Megér hatezer font sterlinget.

A kivágott bendőkből tömlőket készítettem a halolaj számára, a mihez a roppant hosszú és vastag beleket is mind felhasználhattam. A viszereiből köteleket csináltam.

Mikor egészen kitisztítottam a cachelot belsejét s bevilágítottam ezt a hatalmas boltozatos termet, el kellett ismernem, hogy ebben bizony Jónás kényelmesen ellakhatott.

Ez azonban sok óra munkája volt. (Napról nem beszélek, mert ez az időfelosztás «itt nálunk» nem járja. Nálam egy nap rendesen nyolcz óra; hat óráig dolgozom, két óráig alszom, ez egy nap.)

Azon idő alatt, a míg a physetert bonczoltam, rendes időközben eljött a czet is fiát megszoptatni. Hogy nem riadt vissza attól a munkától, a mit félelmes ellenségén itt véghez viszek, annak egyszerű oka az, hogy a czet igen rosszul lát, még nehezebben hall s szagműszere meg épen nincs. Mikor a magnesium-világítást nem használtam, ő nem látott a barlangban, a physetert el is felejtette bizonynyal. Rossz emlékező tehetsége van. Az agyveleje ebben az iszonyú nagy fejben nem több, mint egy ökörnek szokott lenni.

Én tehát egész nyugalommal tölthettem meg a cachelot beleiből készült tömlőimet a koponyájában eltört csontüregek olajával, mely üregek kiapadhatatlanoknak látszottak lenni. Ha egyszer kiürítettem őket, hat óra mulva megint megteltek. A mi akként történhetik, hogy a cachelot fejéből egy hosszú tömlő alakú ideg fut végig a farkáig, mely oldalágaival minden egyéb részébe lenyulik s a spermaceti minden izmában terem. E tömlőn át a távolabb eső sejtekből szivódik az fel a kiürült koponya-üregekbe.

A fejéből még a két szemére volt szükségem. Azok nagyobbak, mint a czethalé, hat fontos ágyugolyóval vetekednek, s a tunica sclerotica oly vastag rajtuk, mint a talpbőr, a pupilla feketéje hosszukás, mint a macskánál, s a choroidæa gyönyörü fehér, kék, zöld rajzokkal ékes. E két szemből két pompás tejes csésze válik, a minő nem minden uraság asztalán hentereg. Még az állkapczáit emeltem ki a vizből, a mik mintha csak arra lettek volna teremtve, hogy abba a kürtőbe felállítva, a melyen ide lecsúsztam, nekem a huszonnégy fogukkal lépcsőül szolgáljanak.

Bábinak is karácsonyja volt addig, a míg e műtét tartott; el nem hagyta a cachelot hátát, csak mikor megszomjazott; olyankor aztán a maga eszétől beúszott a csorgó alá; de megint visszajött. Egész esztendeig elélt volna ő azon a physeteren; ha az olyan bolond lett volna, hogy az ő kedvéért ott maradjon. (Az én kedvemért ugyan nem, mert már kezdett nagyon úri szaga lenni.) A physeter azonban azt tette, hogy a mint a szalonnáitól meg volt fosztva, s a fejolaja mind jobban kifogyott, a nehéz csonttömeg mind jobban kezdett alásülyedni. Egyszer aztán hirtelen elmerült a vizben s Bábi lemaradt a hússzigetről nagy bámulatára. Ez a jóllakás elég volt neki egy hónapra, hízott ez alatt legalább két mázsát a jó állat.

Én is el voltam most már látva világító szerrel örök időkre.

Maga a fejolaj tizenkét quartelre ment. A szalonna zsirjából azonban megtölthettem volna negyven tonnát.

Kár, hogy nem áll több edény rendelkezésemre, mint a négy bendő.

A kiolvasztáshoz való készülékeim is, mondhatom, hogy nagyon primitiv állapotban voltak.

Egy sziklagödröt kerestem ki a parton, melytől keskeny hasadék futott alá a tóhoz. A szalonna-hasábokat keresztben máglya alakban egymásra raktam, s aztán forgácscsá hasogatott bőrből tüzet raktam alájuk, a mitől lassankint maga az egész máglya tüzbe, lángba borult.

Az volt aztán az illumináczió!

Szerencsém, hogy az ötven méternyi magas kupolában elfér a füst; különben megfojtott volna. A láng a boltozatig csapkodott, s a füstfelleg újra tüzet fogott odafenn s égett, mint egy lángoló felhő.

Az olvadt zsir pedig omlott patakban a tó felszinére.

Annyi emberi eszem volt, hogy forrójában nem kanalaztam bele. Tudtam, hogy innen nem veszhet el; hagytam a víz szinén kihülni. Volt már tutajom, hatrétbe hajtott cachelotbőrből, azon rámehettem a tóra s bádoggal merhettem fel a halzsirt a felszinéről, mely egészen elterült rajta s attól fogva nem hullámzott a víz, sík lett, mint egy olajos kád felszine.

Kiváncsi voltam rá, megtudni, mit mond ehhez a czet? Nem ijed-e meg, ha visszatér a nagy tűztől és a halzsirtól!

Nem az. A kivilágítás épen nem látszott meglepni, legfeljebb azt mondta magában: «ejnye, de megjavultak a szemeim!» A víz fölött elterülő halzsir pedig épen nagyon megnyerte magas tetszését. Azt mondta rá: «bouillon» s elkezdte con amore szürcsölni, sőt a princzet is kinálta nagyon; és jó kedvében meghengergőzött a tóban. Az elemésztett halzsiromért azonban meg volt nekem is a jutalmam, mert a legközelebbi fejéskor czethalam huszonhét liter tejet adott, melyből én mindjárt sajtot készítettem. A tárczámba pedig rögtön feljegyeztem a gazdászati tudnivalók közé: «Ha azt akarod, hogy a czet jól tejeljen, adj neki fejés előtt halzsir-abrakot».

A szalonnakifőzésből még egy közvetett előny is származott rám nézve: az, hogy az óriási nagy barlang lassankint úgy befült a szalonna máglyától, hogy vége felé teljes tizenhat fok (Reaumur) volt a hévmérsék ebben a rengeteg szobában, a mi épen elég.

Nekem a tűz fényénél, ha egyszer megraktam a máglyát, a míg az kiégett, nem volt egyéb dolgom, mint elővenni azt a vékony, csaknem átlátszó irhát, a mit a physeter epidermise alól kifejtettem, s azt felszabni és megvarrni mindenféle női öltözeteknek.

Hát az ember, a kinek módja van benne, maga stafirozza ki a menyasszonyát.

Egész nap ingeket, peplumokat varrtam, (az utóbbiaknak, az igaz, hogy nem nagy varrás kellett).

S annak az embernek, a ki egész nap azt a hegyes vasat kezeli, a minek tű a neve, vakmerő gondolatok szoktak szülemleni az agyában, a miről minden czéhmester és atyamester, a kinek e szakbeli munkásokkal volt valaha dolga, tanubizonyságot tehet.

A VOLCÁNGYUJTÁS.

Tehát elmondom, hogy micsoda vakmerő gondolataim támadtak varrás közben?

Két föltevésből indultam ki.

Az egyik az volt, hogy ezt a mi egész száraz földünket egy óriási jégtömeg tartja a hátán. Az hozta ide. Ha idehozta, el is viheti innen.

A czethalak feljárása a barlangba erősített meg ebben a hitben. Ők vagy a grönlandi oczeánról jöhetnek ide, vagy Parry felfedezett éjszaksarki szabad tengeréről, a mi messze semmiesetre nem lehet.

Ezt a szárazföldet csupán a körülfekvő jégtömegek tartják itten össze. Ha ezek közül ki tudna törni, usznék tovább.

Meddig? hová?

Keresztül az északi földsarkon át Amerikába. A tengeráramlat odavisz bizonyosan.

Mi szabadíthatná ki innen?

Egy roppant nagy földrengés.

Hát aztán, hogy törne keresztül az útját álló jégtömegeken?

Hiszen ez az épen, a min töröm a fejemet.

Nincsenek kisebb eszméim, mint volt III. Napoleonnak, mikor egyedül, egy sas kiséretében elindult elfoglalni Francziaországot; mint volt Benyovszky Móricznak, mikor egyedül egy ágyuval el akarta foglalni Madagaszkár szigetét. Én elakarom vinni innen a Ferencz-József földet.

Most ennek én vagyok a teljhatalmú helytartója. S elmondhatom magamról, hogy «l’état c’est moi». Magam vagyok a nép és uralkodó. Vannak iszonyú kincseim a föld alatt; és nincs semmi államadósságom. Folytattam háborut, még pedig a tengeren és győzedelmesen. A vesztes ellen hadiköltséget fizetett. Van egy népem, a kit megnyergelek, és egy népem, a kit megfejek. Jegyben járok egy királyleánynyal, a ki által legitim-jogokat szerzek ehhez az országhoz.

Mindezeket én itt nem hagyom! Acheronta movebo!

A másik föltevésem, a mire nagyralátó tervemet alapítottam, az a körülmény volt, hogy amaz ősemberek ide ebbe a barlangba a földszinéről kerültek. Innen tehát kijárásnak kell lenni a szabadba.

Kutattam azt már régen. Oldalnyilás volt elég, mely e barlang folytatását képezte; csak az volt a kérdés, hogy melyiken induljak el? Volt egy, a mely fölfelé vezetett s egy másik, mely lefelé indult.

Az utóbbit választottam.

A sziklafolyosó szűk volt, néhol mászva, feszengve lehetett csak rajta keresztül bujnom. Először agyagpala és homokkő rétegeken vitt keresztül; utóbb egészen homokkőbe jutott.

Folyvást lefelé vitt a tárna. Egy helyütt valami ismerős bűz ütötte meg az orromat. A bűzkő (stinkstein) szaga az.

Reményem villant! itt kőszén, kőolaj van közel.

Most már ovatosan kellett előre hatolnom: a hol kőszén van, ott viheder is van (böses Wetter.) A sziklafolyosó egy kanyarulatánál hirtelen élő hang üté meg fülemet.

Mi az? Méhdöngés! Itt? a föld alatt! Az éjszaki szélesség 85-ik fokán túl, a hol már nincs rovar és a kőszénalkotás rétegeiben, a melynek világában még nem volt repülő bogara a levegőnek.

És a méh mégis itt döng a fejem fölött, mintha figyelmeztetne rá, hogy ne menjek hozzá közelebb, mert megcsíp.

Ez nem álom; ez nem fülem hallucinatiója; mert ha bedugom a két fülemet, akkor nem hallom a méhdöngést, s ha ismét kinyitom, megint itt van.

Közelebb mentem hozzá. Most már úgy hangzott, mintha a méh valami pókhálóban fogta volna meg magát s vergődésében zizegne oly fájdalmasan.

Keresni kezdtem lámpámmal: mi az?

Egyszer aztán a méhdöngésből egy nagy bagolyhuhintás lett. A Davy-lámpa sodrony-hengere megtelt lánggal s a henger maga veresen izzóvá lett.

Most azután megtudtam, hogy mi volt az a méh? – No ha ez megcsipett volna: az elég lett volna nekem a másvilágra menetelhez.

Valahonnan naphthagáz szivárog fel; a sziklának valami szűk tűvékony hasadékán keresztül, ez döng olyan szomorú méhzöngéssel.

Itt nem jó helyen járok!

Most már érezni is kezdtem a naphtha szagát.

S a Davy-lámpa nem arra való, hogy a veszedelemtől megóvjon, hanem csak arra, hogy annak közellétét tudassa.

Megálltam, mintha a sziklához lettem volna fogva.

Mi oka lehet annak, hogy a Davy-lámpa sodronyhengerében csak akkor vetett lobbot a lég, mikor ahhoz a zengő hasadékhoz közel tartottam. Hiszen ha azon a kis hasadékon csak egy földfeletti éjszakán át ömlene ki így a naphthagáz, az elég volna az egész sziklacsarnokot betölteni s az én lámpámnak azt már a belépéskor meg kellett volna érezni. S ez a naphtha évezredek óta zengheti már itt magányos méhdalát. Ennek valamerre el kell innen illanni a magasba.

Nem fordulok vissza.

Hiszen kerestem azt, a mitől megrettenék.

A Davy-lámpát letettem a talajra, ott nem lobogott többé. És aztán a milyen messzire annak világa elhatolt, megkisértém előrebotorkázni. Valami sejtelem vezetett.

Majd olyan messze eltávoztam már a lámpámtól, hogy nem láthattam a világát. Sötétben tapogatóztam tovább.

Most már egy más vezetőm is volt. Egy sajátszerű moraj.

Valami földalatti vizesés moraja.

Minden léptemre nagyobbult, erősebb lett a zuhogás. Előttem egy nagy barlang áll, melyen víz rohan keresztül. Minő víz lehet az, mely két jégréteg között rég meg nem fagyott? Ezt már nem az új bazaltalkotás melege olvasztja ki a jégtömegből. Idáig nem hat az el.

A tudvágy késztetett előre hatolnom.

Ekkor egy harmadik vezető jött segítségemre. Világosság!

A folyosó végén valami félhomály kezdett derengeni!

Derengés! Egy sugár a földfeletti égből! S minő ég is az? Nap nem jön fel hónapokon át. S nekem mégis hajnal volt ez a sugár!

Nem mentem, rohantam felé. Nem éreztem már a bűzt, mely körülvett, csak a közeledő, az erősödő derüt láttam magam előtt. Azzal együtt a zuhatag moraja is egyre nőtt elém.

Egyszer aztán meg kellett állanom. Egy mély egyenes falú szikla-örvény szakítá félbe utamat, mely mégegyszer oly magasan, de mindig egyenesen nyomult fölfelé. Ott fön aztán a szédítő magasban, ott volt a zeg-zugos nyilás, melyen keresztül a földfeletti világosság ide a mélybe lehatolt.

E szakadozott nyiláson át látszott meg egy foltja az égnek s kék égfoszlány közepett ott állt a tele hold!…

A hold sütött alá az örvénybe.

De ez nem volt az a hold, a melyet megszoktam látni, az a nyugodt, hideg, komoly, apathikus fénytányér, mely mindig egyforma képet fordít felénk. Ez a hold egy jókedvű, bolond, grotesk ficzkó volt: – tánczolt! Ugrált odafenn előre-hátra, jobbra-balra, torzképe hol megnyúlt szomorúra, hol kiszélesedett kaczagóra; a szélei hullámzottak, néha kétfelé akart szakadni két külön gömbre, mik újra egyesültek. – Hát ezt mi lelte odafenn?

A mélység megfelelt erre is.

A mint a hold teljes sugára a mély hegyszakadékba levilágított: (az is tánczolt ott a mélyben) a fénylő, réteges falon harmincz méternyi «hatalmasságban» látszott meg a keresztül szakadt kőszén tömeg, s a fekete falnak egy nyilásából zuhogott elő az a patak, melynek moraja idevezetett.

De az a patak, még a hogy a holdsugár reá vetődött, akkor is fekete volt, s a mint a mélységbe alázuhant, egy széles, duzzadozó, pöffedező dágvány látszott körüle elterülni, az is fekete volt.

Ez a patak petroleummal van keverve.

A víz és a petroleum egy része valami hasadékon át kifolyik a tengerbe, s megtölti a jégtorlaszok közeit; az illónaphtha egy része elpárolog s ennek a gáz-tömege az, mely ama hasadékon át kitódulva, a holdvilágot úgy rengeti, mint mikor a délibáb hullámai tánczoltatják a légbekapott boglyákat s kigyóztatják a láthatár széleit. Ez itt előttem egy naphtha-volkán, mely még nincs meggyuladva, s ez a széles fekete pöffedező degetár a zuhatag aljában, az a petroleumból lerakodott asphalt.

Hejh, micsoda itéletnapi kataklyzmát tudna itt véghezvínni – egyetlen egy szál gyufa!

És én nekem teljes elhatározott szándékom volt ezt a kataklyzmát előidézni. De úgy, hogy magam ne kapjak belőle. Mert ez azután több, mint az ujszülött bazaltnál keresztatyának állani. Itt egy volkán meggyujtásáról van szó.

Mit nyerek én azzal?

Azt nyerem vele, hogy ha az a roppant petroleum tömeg, mely ezt az üreget betölti, egyszerre felrobban, az olyan titáni lökést fog adni ennek az egész szárazföldnek, hogy az bizonynyal elszakítja magát attól a jégzátonytól, mely most lekötve tartja. S ez még nem minden. De annak a tömérdek petroleumnak, mely megszámlálhatlan időktől fogva e forráson át a tengerbe kiszivárgott, mind ott kell rejtőzni most is a végtelen jégtömegek között. A petroleum a víz szinén marad, s a jégburok nem engedi azt elpárologni. Ha most az a sok lappangó kőolaj egyszerre meggyullad, először is a robbanásával mérföldekre meg mértföldekre össze fogja törni e jégtömegeket; de még azzal sem fog beelégedni, hogy összetörte, a kőolaj a víz szine fölött tovább ég. Egy égő tenger fog összeölelkezni egy jeges-tengerrel. Akkor aztán váljék el, hogy ki a nagyobb úr? a láng-e, vagy a jég? Én úszom a Ferencz-József földdel, vagy legalább is a magam quótájával, a Zichyhegygyel mind a kettőn keresztül.

Hogyan hajtom végre legelőször is ezt a munkát?

S hogyan védem meg saját magamat annak következményeitől?

Az első nem volt nehéz. Hoztam magammal egy bikfordgyutacscsal ellátott nytroglycerin töltényt és ahhoz mintegy kétszáz méternyi kénzsineget. Ezek voltak a mi gyarló eszközeink a jégtorlaszok szétrobbantásához.

Ezt a robbanó töltényt felakasztottam a kénzsinegre s aztán kikeresve a meredélynek egy előre rúgó párkányát, azon egy méternyire alá eresztettem, hogy a mélység felett függött.

Akkor aztán egyszer körül csavartam a párkány sziklacsúcsán a kénzsineget s visszafelé térve a folyosón, leeresztettem hosszant a göngyölegben levő kénzsinórt. Visszajutottam egész odáig, a hol a lámpásomat hátrahagytam, a méhdöngés hasadékáig. A kénzsinegben még tartott, még tovább mentem vele valami száz lépésnyire. De még itt sem tartottam tanácsosnak csak úgy egyszerüen meggyujtani a végét, hanem keresztül húztam azt egy tűzakna-robbantó gyutacson, mely mint az óramű, határozott időre igazítható, hogy mikor süljön el?

Mert a második feladat az volt, hogy a magam hajszálainak épségben maradásáról gondoskodjam.

A kitörendő robbanás oly hatalmas lesz, hogy a tíz négyszög mértföldnyi kerületben mindent megmozdít. A földalatti üregek boltozataiból iszonyú sziklák fognak leszakadni, mik az alantlevőket eltemetik.

Nekem tehát az élelmi szeremmel együtt az egyedüli biztos helyre kell áthurczolkodnom a várakozás ideje alatt.

Ez az egyedüli biztos hely: a kristály-barlang.

Ez köröskörül kristály. Jegeczült kovarcz. Egy tökéletes gömb.

Ezt be nem töri semmi földindulás. Ez, ha a földet valami világromlás szétzúzná, még akkor is megmaradna s folytatná az útját magára, a nap körül, mint egy önálló planéta.

Ide kell tehát nagy sietve vissza menekülnöm.

Bábi már keresett. Utánam jött a sziklaszorosba. Sírt, nyihogott, valamit érzett előre. Magamon is borzadály futott át, ha rágondoltam, hogy minő vakmerő műtétet indítottam meg most. Merényletet az alvó geodæmon ellen.

A föld alatt az ember maga is átördögül.

A FELTÁMADÁS CSODÁJA.

Ha egy méternyi kénzsinegnek a végigégésre egy negyedóra kell, úgy nekem ötven órai időm volt a czetbarlangból a kristály-barlangba átköltözésre, ez alatt át kellett szállitanom oda a velem hozott eszközöket, s több időre való élelmi szert, vizet, és világításhoz való zsiradékot s az ambra-czetnek haszonravaló alkatrészeit.

Vizet különösen abból a czélból kellett nagyobb mennyiségben magammal vinnem, hogy legyen elég készletem a kristály szétrepesztéséhez.

Harmincz óra alatt készen voltam az átköltözéssel. Ez idő alatt nem gondoltam álomra.

A kristály-barlangban ugyan addig erről nem is lehetett szó, míg elébb ágyat nem vetettem benne. Annak minden foltja hegyes prizmákkal van fedve: ezeken aludni csak anachoretának való. A cachelot bőrét terítém le derekaljnak: olyan puha, mint a bársony, vánkosnak pedig igen jók voltak a léggel telefújt vékony belei.

Tehát a menyegzői nyoszolya is készen volt már. Nem hiszem, hogy a chinai császárnak külömb legyen. Az enyimnek az oszlopzatát ezer tael értékű kristály-prizmák alkották, s hálószobámat egyetlen félmázsányi ambradarab illatozta be, a minőért a singaporei maharadzsa Huxley czethalász kapitánynak ötszáz lak-rupiát fizettetett ki valaha.

Még húsz órai időm maradt.

Ez az idő sem volt átaludni való. A feszült várakozás a végzetes kitörésre minden álmot elűzött szemeimről. Még a vadállatot is ébren tartá előérzetes ösztöne. Szüntelen járt-kelt egyik helyről a másikra. Szűk buvóhelyeket keresett, s egygyel sem volt megelégedve. Nyugtalan, szakgatott ordításokat hallatott s mindannyiszor visszajött hozzám, mintha védelmet keresne nálam.

De ha tudtam volna, sem akartam volna most az időt alvással vesztegetni. Drágábbak ezek az órák. Nem az életből a tetszhalálba, hanem a tetszhalálból az életbe átkelésre vannak ezek adva.

Fogjunk hozzá vakmerő munkánkhoz!

Első kisérletem az volt, hogy a nagy üvegprizma lapjait, melyben a leányalak be volt zárva, egy másik szabadon fekvő kristálydarabbal el kezdtem dörzsölni, hogy villanyosságba hozzam.

Ez sikerült. A prizma átvillanyosult a dörzsöléstől. Világítani kezdett, csúcshegyéből villanyszikrák pattogtak elő. Hanem aztán a kisérlet másik része egészen haszontalanná tette eddigi működésemet. A villanyozott prizmának hideg vízzel leöntése legkisebb hatással sem volt a kristályra. Egy repedés sem támadt rajta.

Másként kellett hozzá fognom.

Foganatosítottam én már elégszer azt a feladatot, hogyan kell egy elcsorbult üvegből pusztán tűz által a csorbarészt simára leválasztani?

Előhoztam egyet azokból a szívós idegekből, a mik a cachelot agyától a farkáig végig nyulnak, azt két felé vágtam, egyikkel szorosan körülkötöttem azt a kristályoszlopot, mely a leányt zárta körül; másikkal azt, melyben a férfi rejlett: egészen a talajnál, az alakok lábain alul.

Akkor halzsírral körülöntöttem a két prizmát, betömve a réseket a velem hozott éghetlen asbest-csomagokkal.

Azzal meggyújtottam a halzsirt.

Kezem tapintásával ügyeltem rá, hogy a hőség, mely az égő halzsírtól támad, nem terjed-e tulságosan a prizma felső részeire. A míg azt a kezem elállhatta, addig az a bennlakókra nézve sem lehetett veszélyes. A kristály rossz melegvezető. Míg az alsó része izzó, a felső hideg marad.

Mikor aztán a halzsir egészen ellángolt, akkor hirtelen oda öntöttem a vizet a prizma alsó áthevitett részére.

És arra hangzott, mint a czitera-pengés, a kristály össze-vissza repedezése mind a két kristály-oszlopnál. Sajátságos zenéjük van ezeknek az ősvilági halottaknak, a hogy koporsójukat hangolják!

Mikor aztán egy pokrócz-darabbal siettem letörülni a füstöt az egyik prizmáról, mely azt körül befeketítette, örültem is, nem is, a kivívott eredménynek.

Az eddig tiszta átlátszó jegecz most egészen átlátszatlan lett. Olyan volt, mint a kősó a só-kristályhoz képest: apróra össze-vissza volt pattogva, s ez új törés ragyogott mint a fekete opál, mint a köszörült halyotis csigahéj, mintha az egész tömeg egy darabokra tört szivárvány volna; hanem a benne rejlő alakot most már egészen eltakarta előlem.

Én tehát a műtétemmel csak azt nyertem, hogy a gyönyörű bálványt, kit eddig legalább szemeimmel birtam, most már egészen elvesztettem. Többé nem is láthatom már.

Hasonlóul járt a másik prizma is. A tűzvilágnál ezernyi ezer kék, zöld, rózsaszín és viola sugár ragyogott át belőle; de emberarcz nem látszott ki többé.

Én aztán megkisértém rést nyitni vésővel, kalapácscsal az összepattogzott prizmán. (Természetesen az öregnél kezdtem.) Hasztalan kisérlet volt az. A prizma azért egy darab maradt, egyetlen felbonthatlan tömeg. Szétrepedezett alkatrészei úgy összefüggenek, hogy azokat emberi hatalom szét nem választhatja.

De hát nem vagyok-e én szövetkezve emberen tuli hatalmakkal is?

Mennyi idő van még hátra az ötven órából?

Csak az utolsó óra.

Leültem a kristálykoporsó lábához, s chronometeremet kezembe véve, számláltam a perczeket.

A kénzsinegből csak az utolsó négy méternyi van hátra.

Annak már csak a fele számít. Mert a mint a tűz a sziklafokig terjed a zsinegen, melyhez az kötve van, ott már az égő fonalat elszakítja a lefüggő töltény súlya.

Tehát az utolsó arasznyi járja már csak.

Mikor annak vége, akkor a robbanó töltény aláhull a mélységbe s a legelső sziklafokon, melyhez hozzá ütődik, szétdurran, s azzal azt az egész üreget, mely naphthagázzal van megtöltve, fellobbantja. A gyulladás kitör a jég alá, mely mérföldnyire alá van aknázva kőolajjal. Millió és millió hektoliterei a petroleumnak robbannak szét nehány percz lefolyása alatt. És én itt várom azt a rettengő ég-, föld-, hegy-, víz-, jégösszeszakadást nyugodt lélekkel.

Nem! Nem nyugodt lélekkel. Mentől közelebb jött a válságos óranegyed, szivem annál nyugtalanabbul dobogott. Fejem fölé nehezült az a gondolat, hogy én most vakmerő kézzel felzavarok egy világot, melyet a teremtő az örökalvók számára rendezett el!

Reszketés fogott el. Nyugtalan állati ösztön vett rajtam erőt. Az utolsó óranegyedben szerettem volna megakadályozni, a mit elkezdettem: odafutni, eloltani a kanóczot, visszavenni a mélység fölött függő röppentyűt. De már késő volt.

Ekkor aztán a halálos rettegés egyesült bennem azzal az örjöngő vágygyal, mely vakmerő tettemre lázított; odarohantam ahhoz a prizmához, melybe az a csábító nő-alak volt bezárva, azt átöleltem két karommal: «ha összeomlik fölöttem a világ, a te koporsód zúzzon engem agyon!»

… Ettől fogva örökkévalóságnak tetszettek előttem a perczek. A vadállat is meglapult lábamnál s még nyöszörögni sem mert.

Hallgatóztam, lélekzetem is visszafojtva. Talán nem sült el a töltény? Talán kialudt a hozzávezető kénzsineg? Talán meg sem gyújtotta azt a gyutacs?

Egyszerre aztán megrendült alattam az egész kristálybarlang!

A rázkódás hamarább ideért, mint a kitörés hangja.

Oly rázkódás volt ez, a minőt leirni lehetetlen. Apró és sűrű, de folytonosan növekedő erőszakos zökkentések, melyek érzékeimet káprázatba hozták.

És annak a rázkódásnak is volt hangja. Csendes, kisértetes, kimagyarázhatlan hang; hasonló azon ritkán hallott zengéshez, mit az észak-fény hallat, vagy a mit a Memnon szobrok kisugárzanak; a mit a földindulást megelőző szél mint fütyülés kisér, vagy nagy madárszárnyak suhogása. A döngő kristályok életrekelő hangja az: külön tán nem is hallható, mint a mozgó falevél zizegése, de együtt egyetemesen: felzendülő hang, mint mikor egy egész erdő falevele zúg.

Nemsoká tartott az: nehány másodpercz mulva elnyomták azt az irtóztató csattanások és dörgések a föld felett és a föld alatt.

Most van az, hogy felrobbant az egész gáztömeg a nagy kőszénüregben s a kráter torkán kilövellő lángoszlop vitássá teszi az északfénynek a mennyországot s egyszerre leolvasztja a hegyről az örök jeget, hogy a leomló zuhatagok egy új özönvíz rétegével temetik be a völgyeket, még egyszer összekeverve egymással a már többször is eltemetett őslények csontjait.

Most a kapott taszítástól végig rendül az egész szárazföld. A czethal barlangja a boltozatáig telik meg egy percz alatt tengervízzel. A jégtorlaszok összetörnek, s a szárazföld elválik a jég-continenstől.

Most a petroleum-forrás felgyújtja az egymásra épült jégtorlaszok üregeiben rejlő naphtát, mely nem fagy meg együtt a vízzel. Nem egyszerre gyullad meg az: mérföldről mérföldre terjed odább. A jégpaloták, a jégvárromok, zegzugos tornyaikkal, előrefüggő félboltozataikkal, a tündérek Alhambrái, mennydörögve omlanak egymásra, s a fölöttük összecsapó hullám lángokkal boritja be tornyaikat, miket ki nem olt sem víz, sem jég. S a lezuhanó jéghegyeket odacsapkodja a felháborított tenger a szárazföld előfokaihoz, sziklapartjaihoz. A gázvolkán üvölt, a föld üregei bömbölnek, a tenger harsog, a jég mennydörög, a bazaltok ropognak. A tűz és jég közé szorult fókák, czethalak halálos rémülettől ordítanak, s ez itéletnapi karzenének rettenetes accordjait sírbolti rémzengéssel kiséri az engemet rejtő kristály-pinczegömb, ezernyi ezer csengő orgonasípjával, a kristály tömeg hangot ád a rázkodásban, mint a hegedűvonóval megvont üveglap, s a szabadonlevő kristályok tánczra kerekednek benne, szabályos mértani alakzatokba csoportosulva.

S egy erős hang néha képes szét is törni az üveget, kivált ha az hirtelen van kihütve.

Egyszerre csak e szörnyű rázkodástól szétomlott a karjaimmal átölelve tartott kristályprizma, millió darabra hullott, szikraesőként rugva szét csengő morzsáit. S karjaim között maradt az ősvilági lény. Épen, sértetlenül, a hogy æonok előtt a kristály magába zárta.

Ez a pillanat elfeledteté velem az egész itéletnapi zajt, mely körülem zengett és ropogott: nem érzettem mást, mint azt a villanyütést, mely minden idegemet átjárta, midőn ez alak karjaimba hullott.

Nem volt halott. Tagjai még hajlottak.

Mit éreztem? Egy leányt a karjaim között, ki két év óta nem láttam női arczot. Egy alvó leányt, ki a világtörténet kezdete előtt hunyta le álomra szemeit.

Talán ez ősférfi itt e másik prizmában maga az őspatriarcha, «Lámekh,» s ez a hajadon nem más, mint a szép «Czilla» leánya: «Naháma».

Elneveztem őket Lámekhnak és Nahámának.

Nem halott, nem hulla, nem mumia volt az karjaim között: egy «elrejtőzött» szűz. «Az elrejtőzés» mysteriuma az ősmagyarok előtt is ismeretes volt. Vallásukban volt az. Fiatal szűzek átmentek a halálba, s visszatértek a túlvilágról s nyilvánításokat hoztak onnan magukkal.

Nem halt meg a leány, csak alszik.

Odavittem őt az elkészített fekhelyre.

Birtokában voltam a legősrégibb halálélesztő szernek. Ez az ambra.

Már a chaldæiak ismerték ezt, mint élethosszító szert, s a máguszok halálból feltámasztó csodatételei ennek a segélyével mentek végbe. Jugurtha meghalt leányát egy évvel halála után ambrával hozták ismét életre. Baruch Hageb öcscsét, Szeimet, trónját féltve tőle, élve záratá el koporsóba, de máguszai csak elaltatták azt s Baruch Hageb halála után előhozták, ambrával föléleszték s úgy ültették trónra. Szolejmán császárt az ulémák Szigetvár ostromakor ambrával költötték fel halálából, hogy a csüggeteg hadseregnek még egyszer élve mutassa meg magát. Cleopatra örök fiatalságát az ambrának köszönheté. Az ambra minden életerőt felfokoz. Ifjuvá tesz és boldoggá. Richelieu késő vénségeig ambra-pastilleokat rágott. Az ambra mindent feltámaszt, a mi csak elrejtőzött, de még feloszlásba nem ment.

Hanem az ambra életfeltámasztása «uraknak való». Egy egész emberi test bedörzsöléséhez kell négy uncia ambraolaj, s az száz uncia ambrából izzasztható ki.

Nekem volt benne módom. Nyolczszáz uncia ambrát találtam a physeter gyomrában s ez még nyers volt. Izzasztás nélkül, puszta nyomással ki lehetett belőle sajtolni az ambra-olajat, mely az igazi ambrából egy gombostűszúrásra szokott megjelenni.

Valami leirhatatlan édes balzsamillat az, a mit az ambraolaj terjeszt; mely az idegeket kéjesen csiklandozza, hogy az ember megittasul a lélekzetén keresztül. Valóban mámorosnak kellett lennem, midőn elkezdtem énekelni. A XLVI. zsoltár zsolozsmája jött ajkaimra:

Körülem reng a talaj a boltozattal együtt: a sziklák harczot viselnek egymással, a tűz a jéggel, – és én itt a föld mélységeiben énekelek! Ez a földdarab, melynek terhe vagyok, elsülyedéssel fenyeget minden perczben s én akkor indulok neki, hogy az ő halottait föltámaszszam.

– Oh Ábrahámnak, Jákobnak, Izsáknak Istene, szentséges Jehova, kölcsönözd nekem életadó lehelletedet!

Térdre roskadtam élő-halott bálványom előtt.

Egyesülnie kellett a vakmerő műtéthez az isteni csodatétel jelenségeivel a prózai gyógykezelés minden fogásainak.

Legelőször is, hogy bedörzsölhessem a bőr felhámjába az ambra-olajat, kénytelen voltam a körül betakaró sűrű hajzatot lebontani a halálalvó tagjairól. Egy márványszobor bársonytapintattal! Reményem fokozódott.

Alulról, a lábtól kezdve, és háttal fordítva kellett az ambra-olajjal bedörzsölést intéznem.

Először, kisérletül egy folton erősen feldörzsöltem a bőr felhámját, s az a folt piros lett. Ez az élet színe.

Legutoljára került a sor az arczra, a halántékokra.

A beszívott ambraillat, a hevítő munka, a bűbájos alak látása minden érzékemet a csodáig magasztosítá fel.

A mi körülvesz is, mind oly bámulatraméltó!

A földrengés folytonos vibratiója által az egész kristálybarlang minden prizmája villanyossá lesz s elkezd világítani. Az egyetemes kisúgárzás sokszorozott szivárvány karikákat kezd képezni köröskörül, a mik lassankint közelítenek felém s az alvó lényhez, mint egy pávafark fényrétegei, mik körülvesznek bennünket, mint egy holdudvar, mint egy glória. A roppant nagyságú hegykristálytömbök villanynyal túltelve, gyémántvillámokat lövelnek a boltozat felé, s e vakító színpompa közepett csendesen libeg végig egy fehér felleg: az elégett halolaj füstje, mely kijárást nem találva a boltüregből, mint egy hófehér szellem szállong, vonzva és eltaszítva a delejvillanyos falaktól.

S a vibratiónak hangja, mint a távol mennyország karzenéje kél titokteljesen az örök kristályokból, leirhatatlan, emberi érzékektől elviselhetetlen hangösszesség; csodálatos harmoniája a zengő köveknek, mely az emberi ideget együtt érezni készti, s a szemekből a könyet kicsordítja.

És közbe-közbe felharsan a volcán torkából az itéletnap hirdető angyalok sírbontó trombitája s a mennydörgés rettentő dobütése. Szivem, lelkem reszket, minden érzékem emberfölötti titkok közellétét érzi, fényben, hangban, illatban, delejerőben.

– Ébredj fel! Ébredj fel! Ébredj fel! kiáltok elragadtatással a karjaim között tartott alaknak.

Még a vadállat is érzi e jelenet elvarázsló igézetét.

Az a felmagasztaló bűbáj, mely belőlem, emberből, églakót csinál: őt, a fenevadot az ember magaslatáig emeli. Két lábra áll; első lábait összetéve mellén, mintha tudna imádkozni, s felnyitott szája az emberi síráshoz, jajszóhoz, nyögéshez hasonló hangokban válogat.

– Támadj fel!

… Most odatartottam fülemet szívgödrére s úgy tetszett, mintha hallanám azt a neszt, a minek a neve még nem szívdobogás, csak szívhang.

A mint végre arczát és szemehéját is bedörzsöltem az ambraolajjal, egyszerre csendesen megnyíltak ajkai; olyan volt az, mint egy rózsa titokteljes kinyílása a hajnalsugárnál.

Én felsikoltottam az üdvösséghez hasonló örömtől.

Zengjétek dalaitokat kristályok tovább, harsogtassátok trombitáitokat angyalok odafenn: az ember diadalmaskodik!

Folytattam az ambrabedörzsölést a hónaljak alatt, s erre a két felemelt kar, mely imára kulcsolt kezekkel folyvást fejére volt szorítva, csendesen aláhanyatlott, úgy, hogy a két összekulcsolt kéz az én fejemet takarta be.

Most már megdicsőülve éreztem magamat egészen. Szájamat ajkaira tettem, hogy levegőt fújjak tüdejébe s a lélekzetvételt megindítsam benne, míg kezemmel a szívdobbanás megindulását kémleltem.

Ez oly ünnepélyes percz volt, hogy még a sziklatömegek is megszüntek rázkódni nehány pillanatig, mintha azt lesnék, hogyan tér vissza a földre egy lélek, a ki már az égben meghonosult? hogyan születik meg a kristály közepett a szívdobbanás?

És megszületett!

Az első szívdobbanás.

Nem akartam hinni kezemnek, fülemet tartottam oda.

Ismét egy szívdobbanás. Számláltam. Öt percz mulva ismét egy, s aztán minden öt perczben egy.

Két imára kulcsolt keze most a keblén nyugodott.

Szája mindjobban felnyilt.

Megkisértém nehány csepp vízzel higított borszeszt, melyben ambra volt felolvasztva, tölteni a szájába s féloldalt fordítám, hogy a nyelv ne gátolja a nedv lecsuszását.

Erre lassan felnyitá szemeit. Nagy sötétkék szemek voltak, egészen kitágult pupillákkal, de még merően néztek maguk elé. Még nem láttak, csak meredtek.

Ekkor balkezemet feje alá tettem, azt fölemelve, s jobb kezem tenyerével fölfelé a szívig dörzsöltem tagjait.

Erre ismét lehunyta szemeit, de észrevehetően elkezdett lélekzeni.

Tagjai hajlékonyak lettek, de nem mozdultak.

Most az utolsó kisérletet vettem elő.

Jéghideg vizet locscsantottam arczára.

Ez, mint egy galvanicus ütés hatott az alvóra; karjai és lábszárai egyszerre fölrándultak és szemei felnyiltak.

Fölébredt. Ez már élet volt. Ez már látás volt. Ez már eszmélet volt.

S a legelső, a mit látott, egy férfi volt, s a legelső eszmélet, a mit érzett, a szemérem volt, a legelső mozdulat, a mit kezeivel tett, az volt, hogy a mint gyönyörü hajpalástja szétterítve hevert ott mellette, azt két kezével hirtelen felkapta, és betakarta vele magát.

Aztán összeborzadt, s egész teste ludbőrössé vált. Most már fázott!

Én aztán egy mennyezetet csináltam számára egy darab cachelot-bőrből, mit két jégoszlopra vetettem, hogy eltakarja a világosságot előle. Azután odahuztam Bábit; megértettem vele, hogy neki oda kell feküdni a leány fejéhez.

Akkor aztán a szép szemérmetes Nahámát felöleltem s oda fektettem a medve ölébe, ki mint egy roppant szultáni kerevet terült el alatta. A leány nem félt tőle, odabujt hozzá. S a kerevet meleget is ád. Az állatmeleg gyógyerővel bir. És a hű vadállat megértett engem. Hiszen végignézte egész küzködésemet. Nyüzsögve, nyihogva hizelkedett neki, mint a hogy az anyamedve szokta magához csalogatni a kölykét. Talán az ősvilágban, mielőtt Tubalkain (épen a szép Naháma bátyja) feltalálta a fegyverkovácsolást, az emberek és vadállatok nem éltek oly nagy ellenségeskedésben, mint most. Bábi elértette, hogy mit várok tőle? Addig ölelgette magához a gyermekien félénk emberi teremtést, míg egészen megnyerte annak a bizalmát s elvégre annyira magához édesgette, hogy az lett rá nézve, a mi volt Romulus és Remusnak az anyafarkas. Bábi beállt szoptatós dajkának az újszülött gyermekem mellé. S annak valóban anyatej kellett; minden más étel elölte volna újraébredő életszervezetét.

Azután lehajtá a gyermek szép fejét csodálatos dajkája ölébe, betakarózott a hajával és elaludt.

Még szavát nem hallottam, nem tudtam, mi nyelven beszél?

A kristályok tömege tovább zengte az alvó csecsemő felett a túlvilági dajkazenét.

A KŐBE NŐTT APÓS.

Naháma valóban csodálatos teremtés volt. Valami középlény a ma született gyermek, a vadállat és a szemérmes szűz között. A gyanutlanság és félénkség, a szelidség és makacsság keveréke. Minden indulat kezdetleges nála. Lehet belőle egész nőt s egész vadállatot csinálni. S tanulmányozni kell a szeszélyeit, mint egy anyának a csecsemőét, a ki még nem tud beszélni, a ki csak a hanglejtésből ért, és csak különböző hangú sírással, nyüzsgéssel, nyafogással, gyügyögéssel tudja kifejezni akaratát, s ezerféle makrancza van, s a mellett elpirul a férfiszem nézésétől s hiu tetszelgéssel illesztgeti a halhártya-peplumot magára, mely bájait eltakarja. Mintha két lelke volna; egyik a tegnap született öntudatlan csecsemő-lélek, másik a visszaemlékező, a hajadon szívdobbanásaival együtt élő szellem.

Nagyon kényesen kellett vele bánnom.

Ahhoz hamar hozzászokott, hogy Bábival úgy bánjék, mint anyjával; szavakat annak sem mondott, csupán annak a hangjait utánozta. De ha én közelítettem felé, a kényelmetlenség jelei látszottak arczán, s bár megkisértém a gyöngédség minden hanglejtésén keresztül egyes szavakat mondani el előtte, azokat nem mondta el utánam.

Pedig azért kiváncsi volt rám.

Mikor lefeküdtem aludni, a medve tulsó oldalára, úgy tettem, mintha már aludnám, odahajolt a medvén át fölém, és elnézett hosszan; mikor pedig egy dörzsgyufát elgyujtottam, olyankor leborult előttem arczczal a földre, azt hitte, én vagyok az, a ki villámlani tud.

Odaadtam neki vas- és réz-eszközeimet, mik számára játékszerek voltak, s bemutattam, hogy mit tudok a furulyán. A dal nagyon tetszett neki. Azon nevetett.

Heteket töltöttünk már együtt a kristálypinczében. Élelmi szerem elég volt. Sajt, füstölt nyelv, veseconserve. Naháma pedig még mindig szopott.

Elhagyni a kristálybarlangot még mindig nem volt tanácsos. A barlang folyvást gyönge rázkódás alatt volt, s azt koronkint egyes heves lökések szakíták félbe.

Naháma ezt mind bölcső-ringatásnak vette.

Lassankint mégis annyira mentem vele, hogy a kezét meghagyta fogni. Erre nagy szükség volt, hogy a körmeit levághassam, a mik időtlen idők óta annyira megnőttek, mintha sas-karmok volnának.

Ennek a nagy nyereménynek valami ára volt,

Iszákomból elővettem a velem hozott amianthot. A gyönyörü csillogó kőselyem, mely motringokat képez termés alakban, nagyon megnyerte a tetszését. Azután guzsalyt, orsót faragtam neki cachelot-inakból. S megmutattam, hogyan kell az asbestet megfonni. Ez nagyon megtetszett neki. De a fonásban gátul vannak a nagy körmök. Azokat hát feláldozta ennek a kedvtöltésének s azután font egyre vékony fonalat, a míg csak az asbestben tartott.

Akkor azután négy halszálkából készítettem neki kötőtűket s megtanítottam harisnyát kötni.

Ez nem nevetni való tréfa!

Nekünk azokra az asbest-harisnyákra nagy szükségünk lesz majd.

Egyszer már megkisértettem, mikor a földrengés szünetet tartott, kiindulni kémszemlészetre a kristálybarlangból. Meg akartam tudni, hogy vajjon nem rekedtem-e ide?

Az út palarétegeken keresztül most a nagy rázkódás után még jobban nyitva állt. Sokkal közelebb folyosón jutottam el a bazalt-barlangig.

Ott azonban arra a megdöbbentő tapasztalatra jutottam, hogy most már épen nehéz lesz rajta keresztülhatolni.

A barlang hőmérséke már nem lett volna oly elviselhetetlen. Leszállt az egész ötven fokra, s fenn az oszlopok közt rés támadt, melyen át a külső hideg lég szállt alá.

Hanem más baj támadt. Az, hogy a nagy földrendülés a szélső bazaltoszlopok közül egy egész sort aládöntött s az most, mint egy óriási dobogó, hidalja át a barlangot.

De köszönöm én az ilyen arany hidat. A bazaltoszlopok még most is oly forrók, hogy azokon Bábi tán keresztül tud szaladni, a ki alig ér a lábával a talajhoz; de a ki embermódra jár, minden lépésnél jól odanyomva a talpát, az vargát ránt, mire a túlpartra ér.

Tehát azért kellett, hogy Naháma mindkettőnk számára asbest-harisnyákat kössön. Az éghetlen kőselyem-lábtyüvel bizton keresztül mehetünk majd az izzó hidon.

Hogy az öreg Lámekh benne maradt a kristályban, azt ugyan sajnáltam nagyon, de valamennyi jelenlevő kovarcz legyen a tanum, hogy nem tehetek róla. Én az ő koporsóját is megporhanyítottam, ha az nem omlott szét, az a prædestinatio dolga.

Egyszer azonban, a midőn mindhárman álomnak adtuk magunkat, egy újabb földrendítő lökés úgy megmozdította az egész barlangunkat, hogy az egy tömegben, a hogy gömbbé volt kandirozva, hintálni kezdett, úgy, hogy mi fekhelyünkből ki jobbra, ki balra gurultunk széjjel.

A lökés rövid ideig tartott s aztán ismét csend lett. Én meggyujtottam elébb a Davy-lámpámat, hogy bizonyossá legyek felőle, vajjon nem tört-e be valahol a barlang boltozatja; midőn a rögtön támadó világosságnál egy új, bámulatos látvány lepett meg.

Azon prizma, melybe Lámekh volt elzárva, az újabb földlökés alatt összeomlott, s az ősapa alakja ott volt a prizma helyén, de nem felállva mint eddig, se nem lefekve, hanem ülve.

A prizma nem omlott szét tökéletesen; egy repedés volt rajta keresztben, odáig morzsává lett, ott élesen elvált s az alsó része megmaradt tömör darabnak, s abban, mint egy kalodában maradt fogva az emberi alak. Mindene kiszabadult, csak térdeitől lefelé maradt összenőve a kristálylyal; termete aztán ülő helyzetben roskadt a kristálytönkre.

– Nézz oda! mondám Nahámának, kezét megragadva s a kristályban ülő alakra mutatva.

A leány erre éles sikoltással rohant az ülő alakhoz s megragadva annak ökölre szorított kezeit, elkezdte azokat csókolni, s most már kiabált hozzá valamit, de a zokogás érthetetlenné tette szavait. Hanem a szavak hangja elmondá, hogy a gyermek örül a feltaláltnak és siratja az elvesztettet, a ki élettelenül ült előtte.

Én odasiettem hozzá s azt mondám neki:

– Akarod, hogy föléleszszem őt?

Megértette szándékomat, lábaimhoz borult és térdeimet átkarolta.

– Jól van, tehát segíts!

Nem gondoltam hirtelen arra, hogy minő bolond helyzet lesz abból, ha fölelevenítek egy embert, a kinek a két lába térdig bele van nőve egy kristály-csonkba, a miből soha sem lehet kiszabadítani.

Elővettem sikerkoronázta tudományomat. Bőven bántam az ambrával. De az öregnél nem olajat használtam, hanem spiritusban felolvasztott ambrát, az jobban behatolt lompos gyapjuhordó bőrén, a mit nagyobb siker végett keresztül is szurkáltam tűvel, a szájába is nagyobb adag ambraszeszt töltöttem s karjait mozgatva, mechanice erőszakoltam nála a lélekzetvétel újra megkezdését, bevégezve a műtételt a fejére öntött hideg vizzel; mire a fehér gyapjas alak egyszerre elkezdett egy nagyot prüszszenteni, és aztán prüszszentett egymásután nem tudom én hányat? Nem értem rá azt számlálni, mert abban a pillanatban, a midőn az öreg életre támadt, a leány felugrott mellőlem, hol addig guggolva bámulva ült, és azzal rohant – nem az életrekölthöz, hanem hozzám a feltámasztóhoz; leveté magát előttem arczra, átkarolta térdeimet s aztán hozzáfogott csókolni, a lábaim hegyén kezdve, fel egész a homlokomig, folyvást ölelve kebléhez és önkivületben lihegve.

Nem számláltam én sem a prüszszentést, sem a csókot.

Utoljára aztán ott maradt, karjait a nyakam körül füzve és zokogott.

Ezt már értettem.

LEÁNYKÉRÉS ÖZÖNVÍZELŐTTI MÓDON.

A föléledt patriarcha is szavához jött ezalatt, bár szava olyan volt, mintha a föld alól jönne; ércztelen, rekedt suttogás volt az inkább, csuklórikácsolással vegyítve.

Az első szava ez volt hozzám:

«Amhááretz!»

Megörültem neki.

Hisz ez érthető nyelven volt mondva. Valaha, míg a theologiából meg nem szöktem, engem is tápláltak a héber nyelvvel. Ez zsidóul van. Egy pár szót most is értek belőle. Ezt az elsőt például mindjárt. Az ugyan nem igen hizelgő megszólítás, mert azt teszi, hogy «te bolond!»

Következett még több is.

Az öreg, alig hogy mumiából emberré lett megint, egész hajdani aristocraticus hajlamát visszanyerte, elhalmozott rekedt hangja gunyszavakkal, a mikből leginkább megértettem azt, hogy

«Neszierim!» (rabszolga), «Keraim!» (hitetlen).

Egy párszor «mamszer»-nek is nevezett, a mi csunya megbántás.

Sejtettem, hogy azért szid, a miért a leányával ily bizalmas lábon merek állani, s többször ütögetett a mellére, azt kiáltotta, hogy ő egy «Cohen!»

Most már bántam nagyon, hogy a Zichyföldön tettem ezt a felfedezési merényletet, itt még nem hivatkozhatom a polgári házasságra, ez csak a Ferencz-Józsefföld Lajthán-túli részére nézve érvényes.

A szép Naháma segélyemre kelt.

Egy kezét vállamra tevé, másik kezének mutatóujját homlokához emelte s ünnepélyes hangon e szóval mutatott be az öregnek:

– Jore deah. (Tudós.)

– Ssed! (Ördög szava) kiálta a húszezer éves apó.

– Ed! (Tanu) felelt a leány, önkeblére mutatva.

– Makkót mardót! hörgé az öreg a bősz átokkiáltást, melylyel a becstelen leányokat, kik egy idegen férfit megcsókoltak, szokták a korbácsbüntetésnek átadni. (Az özönvíz előtt.) Makkót mardót! süvölté még egyszer az öreg, mire a leány engedelmesen lehajolt a lábainál heverő czethalidegért, hogy azt korbácsul nyujtsa az öregnek, és meghagyja vele ostorozni magát. Én elvettem tőle a korbácsot s odadtam az öregapámnak, de a lányt nem eresztettem hozzá közel, hogy megverje. Az öreg aztán a kristálytönköt verte a korbácscsal. Azt lehet.

Ekkor én is megakartam mutatni, hogy értek a nyelvén s mellemre ütve mondám magamról:

– Reach! (fejedelem) s azzal megfogva a leány kezét, kimondám nagy ünnepélyesen a Chalizeh alkalmából ellesett végzetes jelszót, de tagadó ige nélkül.

– Le kachta! (Nőül veszem.)

«Meachssow!» felelt rá hirtelen a leány, kezemet visszaszorítva mind a két kezével.

«Almanath!» hörgé a tetőtől talpig megőszült ember.

«Meachssow!» ismétlé a leány.

«Almanath!»

Ötször-hatszor elmondták egymásnak ezt a két fatalis szót, mely a rögtöni, vagy későbbi házasságkötés volt, a «Meachssow» azt jelenti: «mátulfogva», az «almanath» azt, hogy «attulfogva».

Végre az öreg özönvizelőtti haragra gerjedve, kiáltá e rettentő igét, kezét leánya felé kinyujtva:

«Erwah!»

A leány elsápadt ennél a szónál; egészen elváltozott a szine, ajkai elkékültek, arczát eltakarta hosszú hajával.

Ez a szó olyan nő jelent, a kinek tiltva van férjhez menni.

Én elszántan léptem az öreg elé s szemébe néztem a XIX-ik századbeli bátorsággal.

Erre az öreg plyocenei ravasz vigyorgással szőrös ábrázatján morzsolá ki e szót fogai alól:

«Katlánneth!»

E szóra a leány leesett a földre, szétzilálta a haját és kristályhomokot szórva a fejére, elkezdett jajgatni keservesen.

A Katlánneth olyan szűzet jelent, a kinek már több vőlegénye egymásután a menyegző előtt elhalt: Katlánneth azt jelenti, hogy «férfiölő!» az ilyen szűznek többé férjhez igérkezni nem szabad.

«Bánom is én, ha Katlánneth vagy is, rubintom!» mondék már most a magam nyelvén a leánynak s odasiettem őt felvenni a földről. Ketten vagyunk az egész világon, nincs a mi számunkra törvény! s ha csak törvény kell, majd hozunk. Magam vagyok itt alsóház, felsőház és király. De bizony elveszlek, ha hozzám jösz.

Erre aztán az öreg elkezdett sirni keservesen. Tenyereivel a kristálytönkre ütögetett s többször mondá e szót: «Galóth». (Fogság.)

Ez azt jelenti, hogy a míg a családfő fogságban van, addig a család leányának menyegzőt ülni nem szabad.

Szegény öreg! Azon volt hát megijedve, hogy ha a leányát elveszem, ő itt marad magára, a kristályba befoglalva.

Az iránt megvigasztaltam. Előhoztam vésőmet, kalapácsomat, oda térdeltem elé, s mutattam neki, hogy én azzal a két eszközzel ki tudom őt a kényszerhelyzetből szabadítani. Egy darabot próbául le is zúztam a kristály széléből.

Erre elérzékenyült és megáldott e szókkal, a mik a házasságba beleegyezést jelentik.

«Beer hetibb!» (örvendetes hir!)

A mint azonban e szónál Naháma is odajött mellém, hirtelen megfogta a patriarcha a leány karját csontujjaival s oda vonta őt maga mellé a kristálytuskóra, nekem pedig azt sugta:

«Keszubba!»

«Keszubba!» De hát ki az ördög látta hogy az özönviz előtti emberek is keszubbáról beszéljenek? Én azt gondoltam, hogy az özönviz előtt ingyen adták a leányt!

De az öreg csak a fejét rázta s ismételte, a markát tartva elém: «Keszubba! – Keszubba!»

(Ez, a mit mi móringnak, nászajándéknak nevezünk.)

«No hát itt van, nesze: fogjad.»

Ezzel előkerestem neki azt a gyönyörű labrador kristályt az iszákomból. Nagyon megörült neki s a markába szorította. Hanem azt mondta rá:

«Kájim li.»

«Kájim li!» Hát ezt is tudod? Hiszen te csak kiadod magadat özönvizelőtti embernek! Nem vagy te homo primigenius! Hiszen te úgy tudod a Schulchán Áruchot könyv nélkül!»

«Kájim li» szóval szokta az após megtartani magának a leányért kapott ajándékot, s ha a leányának adja azt, akkor annak a neve «parnasza». Ezzel a szóval takargatta azt bele az öreg Naháma chlamysának szögletébe s akkor megint felém fordult ezzel a szóval:

«Sekukim!»

«Oh mi a tüzes patkószeg? Még Sekukim? Ennek ezüst is kell!»

Mit volt mit tennem. Volt egy ezüst óralánczom, azt levettem a nyakamból s átnyujtám neki.

Ez egészen megnyerte a tetszését, az ezüst lánczot Naháma karja körül fonta, mingyárt a válla alatt s azzal gyönyörködve nézett rajta végig, s végül ráadta a hét áldást.

Csak azután következett a «Chupa», a mit az öreg el nem engedett.

A chupa a mennyezet, mely a házasságot szentesíti. Azt hamar kiállítottam a czethalbőrből, melyet négy kristályoszlopra kifeszítettem. E nélkül nem lehettem «hoszen» (vőlegény).

E mennyezet alatt keltem össze a szép «Kálémmal», kinek azért nem kellett levágni a haját, szerencsére az özönvíz előtt még nem levén feltalálva az olló.

Mindezeket az ügyeket elébb rendén el kellett végeznem, mielőtt arra gondolhattam volna, hogy az életrehozott embernek valami üdítő italt adjak, a mire pedig nagy szüksége lehetett. Énokh patriarcha idejétől mostanáig szomjazni: nem tréfa dolog.

Sejtettem, hogy ősi szokásai között az is meglesz, hogy a saját ivóedényén kivül másból nem iszik. Azért vésővel kifeszítettem a kristály közül az emlitett dinornistojás héját, mely maga is apró kristályok rétegével volt bevonva. Az még akkor is tele volt valami apró, gombostűfej nagyságú barna ocsuval. Én azt szemétnek néztem s kiöntöttem. Naháma azonban odajött s szépen felszedte az öltönyébe az elszórt szemetet, türelmesen. (Most már feleségem volt.)

Én aztán tele töltöttem a féltojáshéjat friss vizzel, a mi közé egy kevés czethaltejet kevertem s nehány csepp ambraszeszt adtam hozzá. Az öreg mohón ivott belőle s háladatosan forgatta szemeit az ég felé.

Azután nekem nyujtotta a kelyhet az ivásra, tőlem Nahámára köszöntötte azt s mikor üres lett a dinornis tojáshéj, akkor, hogy semmi se maradjon el a házassági szertartásból, a földhöz csapta azt mindkét kézzel.

Szerencsére a dinornis tojáshéjnak volt annyi esze, hogy nem törött szét; ruganyos volt. S ez nem a tojáshéj szerencséje volt, hanem ipam uramé; mert különben nem tudom, miből adtam volna neki ezentul inni, miután ő az én bádogedényemtől irtózott. Az ételektől pedig, a miket kináltam neki, még jobban.

Nem kellett annak se medvegulyáshús, se cachelot nyelv, se czethalsajt, csak egy kivánsága volt:

«Parperoth!»

Ez a hagyományos növényétel, mely nélkül meg nem történhetik lakodalom az özönvíz előtti emberek között. Parperoth nélkül nincs áldás a házasságon, parperoth nélkül ünnepelt menyegzőből amhaáretz utódok származnak, parperoth nélkül Asmódi garázdálkodik a házastársak között.

De hát hol vegyem én a parperothot? Azt sem tudom, hogy mi az a parperoth? De ha tudnám is, hogy mi az a parperoth? Nem terem ebben az országban semmiféle növény. Ennek az egész botanicai gazdagsága: moha és zuzmó. Ha te itt növénynyel akarsz élni öreg, felkopik az állad.

Az öreg pedig türelmetlen volt. Bizonyosan király lehetett valaha, a ki e szót «lehetetlen» nem ismeré. Szidott és hadonászott a pálczájával. Szerencsénkre úgy oda volt nőve a trónjához, hogy nem szállhatott le róla.

Naháma az alatt, mint csendes, engedelmes, parancsfogadó alattvaló, nem szólt semmit, letérdelt ős apja mellé, vizet öntött a tojáshéjba, s aztán a kötényéből egy csipetet kivett abból a haszontalan szemétből, a mit én kiöntöttem s belekeverte a vizbe.

Néhány percz mulva bámulva láttam, hogy azok a gombostűfej apróságok elkezdenek duzzadni, egyre nőnek, megdagadnak mogyoró nagyságura, a rájuk öntött víz egészen eltünik s a helyén egy rezgő, kocsonyás átlátszó tömeg marad, melynek lila kékes szine van.

Mikor ez meglett, akkor két tenyerére tette a természetes edényt s azzal az utánozhatlan édes mosolylyal, a mi a nőkkel veleszületik, odanyujtá azt az öreg elé.

Az öregnek reszketett a szakálla az örömtől: szemeit gyönyörteljesen hunyta le, mikor az istenadta ételhez hozzá nyult.

Ez a manna!

Most már rá ismertem.

Ez a Lecanora esculenta, melylyel az Ararát sziklái fedve vannak, s melyet néha roppant csoportokban ragad fel a zivatar, s száz mértföldnyi messzeségre eső pusztákban elszórja azt. A zuzmó a fellegek nedvétől feldagad kocsonyává s mikor lehull, kész terített asztalt ad a pusztában bujdosónak; arasznyi vastagon takarva a földet.

Ez a puszták mannája! Ezzel lát el még most is egész vidékeket az ég, a hogy ezt a tudós Thenard a párisi tudományos akadémiában előadta.

És ezt mi, ujkori emberek, nem vettük eddig figyelembe: pedig ez egy oly élelmi szer, melyből egy maroknyi egy egész hajó népségének elég.

Megizlelém a maradékot. Igen kellemes jó izű kocsonya volt az, kevés kesernyésséggel. Naháma látta, hogy izlik, s aztán mindkettőnk számára készített új fogást.

Ilyen parperoth a Zichy-hegyen is bizonyosan található lesz, mert ez csak zuzmó, (lichen faj). Ezt érdemes lesz felkeresni, s az többet fog érni a hegykebel minden nemes érczeinél és drágaköveinél.

Ime az özönvíz előtti emberektől is lehet tanulni valamit.

Szent borzalommal nyultam az étekhez, mely századok százain át épségben megmaradt számomra, kristályban elzárva; s az étek után, midőn ajkamat egy csók érinté, élő, meleg, édes asszonycsók, azt hittem, a kristályok is megelevenülnek mind s atomokra oszolva kérik az Urat, hogy teremtse őket ujra, teremtse halandó embernek, a ki él és meghal és feltámad és újra él!

Minő csók volt az!

Egy ezer emberöltő ivadékon keresztül váltott csók!

Egy oly lány csókja, a kinek a lelke az egész csillagrendszert végig járta már s most visszatért újra a földre, épen maradt testének életet adni, s megkérni azt a csókot, a mi húsz ezer év előtt volt neki igérve itt…

… Rám nézve Naháma nem volt «Katlánneth».

MENYEGZŐI KÉJUTAZÁS A FÖLD ALATT.

Házasság után úgy illik mai világban, hogy az ember menyegzői kéjutazásra menjen.

Az öreget azonban itt nem hagyhattuk magában, étlen szomjan és sötétben. Hozzá kellett látnom, hogy kikalapáljam a lábait ezekből a kristály csizmákból, a mikbe térdig volt beszorulva.

«Látod pedig, öreg, nagy áldozatra szánom el magamat, hogy ezt megteszem a kedvedért. Mert ha egyszer még az emberlakta világba visszakerülök, s ott téged bemutathatlak, térdig a kristályba beleszorulva, ezzel minden ember előtt ad hominem be lesz bizonyítva, hogy mind az igaz, a mit elbeszélek, hogy te valóságos özönvíz előtti ember vagy; mert hisz a lábad most is benne van az özönvíz előtti kristályban. De ha azt leverem róla, azt fogja mondani az a sok tudós sceptikus odakünn, hogy humbug, barnumság az egész mesém, s nekem semmi tanubizonyságom nem marad, hogy ti csakugyan a plyocene korszakából származtatok ide, s hogy e szerint az én feleségem a legrégibb nemes kisasszony a földön, s hogy a mit ti el fogtok beszélni az özönvíz előtti világ állapotjáról, az valósággal a pentateuch előtti időknek története.

Azonban nem lehetett Naháma gyermeki érzelmének ellenállanom s nagy fáradsággal rést tördeltem a kristálytömegben annyira, hogy egy erélyesebb kalapácsütés után egészen kiszabadultak az apósom lábai belőle. A kristálynak egy elvált darabja egészen épen maradt, s abban még világosan látható volt a benne foglalt két emberi lábnak hű lenyomata. Ez mégis élő tanubizonyság lesz mellettem.

Hanem az öreg oly gyönge volt, hogy őt csak Bábi hátára ültetve vihettük magunkkal, a kitől eleinte nagyon irtózott; azt mondta róla, hogy «Jewamah!» (vetélytársnő.)

Vissza kellett, hogy térjek a jégbarlangba, a hol minden készletemet hagytam s a honnan gyönge reményem volt a felvilágra ismét feljuthatni.

Ez a reményem egyenesen a jégbarlang alkotásán alapult.

A volcáni kataklizma alatt azok a roppant függő jégtömegek, a mik a barlang padmalyáról alá meredeztek, okvetlenül leszakadtak, halomra omlott a jég-orgona, jégfüggönyével együtt, s akkor annak romjai valamely irányban annyira megtöltötték az alsó üreget, hogy abból a medve segítségével fel lehet majd kapaszkodni a felső karzatra.

Hogy a medvék nincsenek most a barlangban: annyi bizonyos. A földrengés kiűzte őket onnan. Sőt valószinüleg elűzte az egész szárazföldről: azok kimenekültek a jégcontinensre.

Leginkább óhajtottam azt megtudni, hogy mi történt ez alatt a Tegethoffal?

Ha elszakadt a szárazföld a jégcontinenstől, velejött-e a hajó is, vagy elmaradt a jég között?

Mikor elindultunk kristálybarlangunkból, az én öregem hozzá fogott, hogy egy hálazsolozsmát énekeljen az Urhoz; ők még akkor jutottak a kristály közepébe, mikor ez a darab föld a forró égöv alatt uszott, annálfogva, ha ki nem veszett elméjükből az emlékezet, szép meglepetés lesz rájuk nézve, ha az éjszaksarki tájképet egyszerre meglátják maguk előtt, s hiába várják a nap megjelenését az égen.

Jó szerencse volt most rájuk nézve az a két medvebunda, a mit a jégbarlangban hátrahagytam.

Odáig nem volt azokra szükség. A közbeeső két barlang, összekötő folyosóival együtt, tulságosan is meleg lesz most.

Az öreg «Sabbaoth»-ot is emlegetett mikor a medve hátára felültettem. Természetesen szombatnapon nem szabad útra kelni istenfélő embernek; hanem én aztán megmagyaráztam neki, hogy itt félesztendeig tart a nappal, félesztendeig az éjszaka, annálfogva csak minden hetedik esztendő a szombat. Ez az esztendő a csütörtök; most épen három fertály octoberre: «Tischri».

Úgy látszik, belenyugodott.

S ezzel megindult a karaván. Elől Bábi a hátán ülő s a bundájába kapaszkodó ősapával; nyomában Naháma, ölében vive tojáshéj edényét; s leghátul én, hátamon az iszákkal.

Utunk a bazaltbarlangig sokkal járhatóbb volt, mint jövet, az összeszorított palarétegek hosszú deltaalaku folyosót nyitottak előttünk, melyen át nem kellett négykézláb mászva haladnunk.

A növekedő hőmérsék jelezé a bazaltbarlang közeledtét.

A tárna végén, mielőtt belépnénk az üregbe, melyben még mindig szerfelett nagy a hőség, megpihentetém a familiámat. Hozzá láttunk a frugális lakomához; aztán nehány órai álmot engedtünk magunknak, körülfeküdve természetes kerevetünket, a medvét. Én a paradicsomba álmodtam magamat. Talán nem is álom volt?

Reggelre kelve aztán neki indultunk a barlangon átkelésnek.

Ez jó nagy darab feladat volt.

A töveikből kidült szélső bazaltoszlopok keresztül feküdtek a barlang alsó karzatának párkányain, mintegy hidat képezve. Hanem az igazán ördöghidja volt. Helyenkint félöles hézagok támadtak a leomlott oszlopok között, miken át kellett ugrálnunk. Ugrani én is tudok, Naháma tud még jobban, mint én; de a hátamon levő iszáknak embernyi terhe volt; az nem tanácsolta az együtt ugrást.

Annálfogva azt kellett tennünk, hogy az utunkat álló hasadékokon előbb átszökött Naháma, azután én egy kötelet vetettem át neki, s ő annálfogva áthúzta az iszákomat a tulsó bazaltoszlopra: mire aztán én is utána ugrottam.

S a bazalton időzés nem volt kellemetes.

Az még most is a félig kihült vas forróságával birt, s az asbest harisnyák megvédték ugyan lábainkat az égéstől, de nem attól, hogy a forróságot kellemetlenül érezzük.

Végre egy hét méternyi szélességű nyilás állta utunkat épen a barlang tulsó széle előtt.

Ezen már nem mehetünk át semmiképen. Ekkora hosszugrást nem koczkáztathatunk: az angol telivérnek való.

Kikerülni pedig semerre se lehetett. S alant a tátongó mélység.

Bábi rég átszökött e tátványon, s a mint a túlpartra érve, visszatekintett, meglátott bennünket ott rekedten. A bölcs medve nem gondolkozott sokáig; hirtelen leheverte magáról a hátán ülő ősapát, s vissza szaladt hozzánk, oda se nézve annak a kis örvénynek.

Most azután elkezdődött közöttünk a vita, hogy melyikünket vigyen át elébb? Én azt akartam, hogy Nahámát, Naháma azt akarta, hogy engem.

Bábi pedig türelmetlen volt, az ő talpai nem tűrhették a bazalt forróságát egy helyben állva, neki nem voltak asbestharisnyái; míg mi egymást biztattuk, ő határozott, hirtelen hátulról a térdeim közé furta a fejét s felkapott a hátára iszákostól együtt s egy percz alatt átugrott velem, s nem tett le a szakadék tulsó oldalán, hanem nyargalt ki velem egész a túlpartig.

Naháma olyat sikoltott, hogy a bazaltfal visszhangzott bele.

Én visszanéztem rá s kiálték neki, hogy várjon, a medve rögtön visszatér ő hozzá.

A szegény gyermek azonban meg volt rémülve, hogy elmarad tőlem s én csak azt láttam, hogy neki fut annak a hét méternyi hasadéknak, félig felhuzott öklökkel, s annak a szélére érve, hirtelen meghajtja térdeit, ökleivel szétcsap, lábaival felpattan a levegőbe s mint a gazella, átrepül azon a hét méternyi széles örvényhasadékon.

No nem tudom, hány nagyságos asszony csinálná ezt utána, azért, hogy a férjétől el ne maradjon?

Aztán futvást jött utánam, úgy, hogy egyszerre ért Bábival a túlpartra.

Ott aztán elkezdett kaczagni. Most hallottam először kaczagni. A világon ez a legszebb dal, zene, melódia. Egy asszony kaczagása, a ki örül, őrjöng, szeret. Nyakamba borult; én szidtam: ő csókolt és kaczagott. Én halálra voltam rémülve: ő pedig boldog volt a diadalától.

Ettől fogva láttam ragyogni, eddig csak lesütött szemeit, mikor rám nézett.

Tudta, hogy valamiben győztes volt. Meggyőzött arról, hogy szeret, hogy saját akarata van, és hogy nem fél. S ő már tudta azt, hogy engem erről meggyőzött.

Veleszületett tudomány volt ez a nőnél úgy látszik már huszezer év előtt is.

Rövid siesta után tovább indultunk, a malachitbarlangot felkeresni. Emitt a hőség tűrhetetlen volt.

Ősapánk egészen belenyugodott az utazásba s a medveháton ülve, bóbiskolt, míg mi édes eszmecserékkel töltöttük időnket útközben. Azt is annak tulajdonítottam, hogy olyan melegem volt. S nem jutott eszembe a hőmérőt nézegetni, hogy hány fokot mutogat?

Pedig hát valóban folytonos volt a melegség az egész sziklafolyosón át, a minek az okát csak akkor tudtam meg, mikor eljutottunk a malachitbarlang torkolatához.

A kék tó nem volt sehol.

Az a roppant tömeg rézgálicz a földrengés alatt egyszerre kristálylyá alakult s a mint a vegybomlás idegen hatásszereket kevert közé, majd roppant lazurkék táblákban fedte a sziklaoldalokat, majd meg vese alakú kék kavics halmazokban volt feltorlódva. A tó fenekén már fehér szint mutatott; ezt a hőség okozta, míg egy oldalon zöld bársonynyal húzta be a sziklaormokat, melyből veres kristályok csillámlottak elé. Gondom volt rá, hogy a hol a nagy retorta fenekén holmi gyanus fehérszürke foltokat látok, a karavánt arra ne vezessem. Az ott kénsavas kálival egyesült rézgálicz, a mi a puszta rálépéstől felrobban. A most alakult mindennemű kristályok, mik a chlor, réz és ammoniák vegyülékeiből támadtak, maguktól is szétpattannak olyan sziszegéssel, minő a forró érczlapra öntött vizé.

A malachit-terem hőmérséke a kristályalakulás miatt huszonnégy fokra emelkedett. S e «kőszületés» még nem volt befejezve. A kristályok nőnek! Több apró egyesül egy nagyobbá: egy új kristály elnyeli a másikat, néha egészen idegen kristályt. S az elnyelő kristály a legyőzöttet összezúzza, míg a bezárt aranylapocskának még a széleit sem görbíti meg, s a bogár szárnyát töretlen hagyja.

A barlang fenekén, hol e kristályok legvastagabb réteget képeztek, legnagyobb volt a meleg. Innen a felső párkányzatra felhatolva tűrhetőbb lesz a lég.

A réztrón, a malachit sziklák nem mozdultak meg helyeikből. Hanem egészen más meglepetés várt reám.

Első gondom volt a családom számára felütni a sátort; azután venni a vasrudat, csákányt és köteleket s Bábival neki indulni a jégbarlanghoz vezető kijárás kémszemlészetének.

Ide nem vihettem magammal Nahámát. (A jég közé, ebben az öltözetben!) Megvártam, míg elalszik, akkor lámpa nélkül, csupán a fénymágnesek világításánál kibotorkáztam Bábi segélyével a barlangból a folyosóig, s csak ott gyujtottam meg a lámpásomat.

Arra bizonyosan számítottam, hogy a kürtő felett, melyen a jégbarlangból alá szálltam, egész tömkelegét fogom találni a jégromoknak, mik a földrengésben a padmalyról alá szakadtak; de úgy okoskodtam, hogy a malachitbarlangból feltörő hőlég bizonyosan tovább emelte a jég között is ezt a pinczegégét, s annyit olvasztott belőle, hogy keresztül lehet rajta búvnom. Okvetlenül meg kellett elébb kapnom azt a két medvebundát, mielőtt «embereimet» magammal hozom a jégbarlangba, aztán meg ki a jégvilágba.

De nagyszerű lett a csalódásom! Nem jég állta az utamat, hanem víz! Mikor ahhoz a helyhez értem, a hol a fehér patak egy mély sziklaörvényben elvesz, megdöbbenve láttam, hogy az nem csermely többé, hanem hegyár, mely sebes rohanásában méternyi magasan tölti meg a sziklafolyosó talaját, s mikor nagy kínnal előre hatoltam, Bábi hátára felülve, e sebes árban s eljutottam ahhoz a katlanlyukhoz, melyen át kelle bujnom a barlang kürtőjéhez, azt egészen betöltve találtam a rohanó ár által. A jégbarlangból most már nem csorog a víz, hanem omlik.

Mi okozhatja azt? megáll az eszem e kérdésnél. Hisz a malachitbarlang melege nem hatolhat ekként a vízár miatt fel a barlangba. Nem is elég arra, hogy egy egész jégbarlangot felolvaszszon. Annak felülről kellett olvadásba jönni; de mitől?

Akármitől! Nekem csúfra vissza kellett térnem!

Most aztán igazán meg vagyok fogva.

Tűzön, sziklán, robbanó gázon át tudtam hatolni; de a víz ellen, se tudomány, se erőszak.

Itt kell várnom, míg az egész jégbarlang tömege lefolyik.

Visszatérve a barlangba: Nahámát felköltém gyöngéden s aztán vettem a pergamenttáblámat s elkezdtem számítani.

Ha ötszáz méter szélességű, négyszáz méter hosszuságu, százötven méter mélységű jégtömeg vizzé válik: hány hektoliter lesz belőle? Ennyi hektoliter hány kilogrammot fog nyomni? Ennyi kilogramm súly mellett hány hektoliter folyadék omlik keresztül egy méter magasságú s hetvenöt czentimétér széleségű nyíláson? Hány óra, hány nap kell rá, míg az egész lefolyik? S hány óráig, hány napig tartanak el az én élelmi szereim? S úgy találtam, hogy «több nap, mint kolbász!» sajt, füstölt nyelv és manna fog hamarább elfogyni, mint a víz.

Naháma bámulva nézte, vállamra dülve, hogy micsoda ákombákot csinálok ott össze-vissza? kérdezte, mi az?

Kezdtünk már egymás nyelvén érteni.

Én megértettem vele, hogy nem lehet odább mennünk. Ide vagyunk zárva. Ő megcsókolt és nevetett.

S aztán, mikor megtudta, hogy sokáig itt kell majd vesztegelnünk, az asszonyi ösztön azt sugallta neki, hogy keressen valami dolgot magának. A kőselyemből kifejtette a ragyogó matringokat, felkötötte guzsalyára, megfonta fonálnak, aztán két halideg pálcza segélyével (az volt a plyocenei szövőszék) két arasznyi széles végekké szőtte azt össze, a míg két akkora darab szövet lett belőle, hogy az ősapát nyakától lábáig betakarta. Ruhát készített az öregünknek. A minek aztán az úgy örült.

Mikor feladta rá a köntöst, mely egyszerre patriarchai méltóságot kölcsönzött az öregnek, az megcsókolta Naháma homlokát.

S oh mily kiszámító, mily ravasz még az ősasszony is a maga tanulatlan eredetiségében.

Mikor az öreget az új köntössel ilyen jó kedvre hangolta, akkor elkezdte körülczirógatni, hizelgett neki, az ölébe ült, míg végre kicsalt belőle valami titkot: a mire hirtelen felém villámlott szemeivel diadalmasan, és aztán addig kapargatott az öreg ezüsthaju fejében, míg azt eltalálta, akkor aztán odafutott hozzám, fülembe sugva:

– Más kijárás!

– Ő mondta? Vajé Dabber! De hol?

Naháma hamisan és okosan felelt, fejemre tevé kezét:

– Jore Deah vagy. Találd ki.

– Hát ő nem mondja meg?

– Nem szabad.

– Ki tiltja?

Naháma ajkára tette mutató ujját s aztán felemelé azt a magasba.

(Az, a kinek a nevét nem szabad kimondani…)

Jól van öreg! Hát megmutatom neked, hogy csakugyan «Jore deah» vagyok. Ha van más kijárás is ebből a barlangból, arra én rátalálok! Ezt fogadom.

KAIN SIRBOLTJA.

Ekként okoskodtam.

Ha van valahonnan másfelé kijárás ebből a barlangból, úgy azt a hévmérőnek okvetlenül meg kell mutatni. Befütött szobában a hévmérő, az ajtó vagy ablak közelébe akasztva, mindig alantabb fokot mutat, mint az átelleni falon.

Ennélfogva a hévmérőt különféle sziklaoldalakra és malachitdarabok mellé raktam le, azt lesve, hogy nem száll-e valahol alább? Mindenütt egyformán mutatott.

Sikertelenül kutattam s az öreg gúnymosolygása nagyszerű volt, valahányszor csüggedten tértem vissza. Az ilyen fanatikus patriarcha gyönyörűségnek tartja azt, ha együtt meghalunk itt éhen s még akkor sem fedezi fel a kijárást, a mit rajongása eltilt. S mindannyiszor buzgó énekre fakadt, a mihez ugyan nem volt hangja, csak fujtatott, mint az elkopott sipláda.

Ezalatt az én Bábim folyvást ott ült, vagy feküdt a legelőször kiválasztott helyén, a roppant malachitsziklán s nyalta a talpait. Most még szebb papiros nyomtató volt, egy kék medve zöld talapzaton.

Egyszer nagyot ásított Bábi, mikor mellette elhaladtam. Úgylátszott, megunta a dolgomat nézni.

Ejh, gondolám magamban, hátha azt a malachitdarabot is megkérdeznők. Ez ugyan egészen szabadon áll: de kisértsük meg.

Letettem a hévmérőt a kődarab aljára s mellé térdeltem, s már öt percz mulva örömtől felvillanyozva ugrottam fel. Hévmérőm higanya aláfelé halad!

«Itt van!» kiálték, megütve a vasrúddal a sziklát.

Ekkor egy rekedt rikácsolás üté meg fülemet. Az öreg kétségbeesésének hangja volt az. Egyetlen hang, mint a hogy némely vadállat csak a végveszélyben tud hangot adni: úgy tört ki a rekedt suttogásból az ő ordítása.

Kitaláltam a rejtegetett titkot.

Az öreg kétségbeesése elárulá, hogy jó helyen járok.

Naháma az öreg jajkiáltására odafutott hozzá, míg Bábi leugrott a malachitszikláról, s vihogva ugrált körülöttem és körmeivel tépte a sziklát, hogy meglátszott az ujjai helye rajta.

Én aztán nekifeszítettem a vasrudat a malachitsziklának, hogy elhengerítsem onnan.

«Haha!»

Az öreg nevetni kezdett.

Azon a sziklán tilalom van!

Ujabb fogalmak szerint ez a tilalom nem abban rejlik, hogy Uriel angyal lepecsételte, hanem hogy a szikla tizenöt métermázsát nyom. Azt valaha tíz ember hengerítette ide. Vasrudam elgörbült az emelésben; de a szikla meg sem mozdult.

«Haha!» Nevetett tompa hörgéssel az öreg, s nem eresztette Nahámát segítségemre; engedte, hadd küzdjön a dæmon fia egyedül. Emelje el, ha tudja, azt a követ, a mit tíz férfi gördített oda.

Pedig az ördöngös XIX. századbeli ember elemeli azt onnan, öreg, egyedül: ha neki fog.

Felmásztam a malachitszikla tetejére s elkezdtem abba csákányommal lyukat fúrni. Kemény a kő! Sok óra telt bele, míg akkora lyukat tudtam kivágni belőle, mely a robbanó töltényt befogadja.

Az öreg nevette a munkámat. Egy évig sem töröm így össze azt a sziklát.

Csak várj öreg! Egy percz is elég lesz.

Beleillesztém a töltényt a vésett lyukba; a gyutacsot tempiroztam, aztán homokkal tömtem be a fenmaradt nyilást a töltény felett, s azzal leugrottam a szikláról, s odasiettem az öreghez és Nahámához. Egy szikla mellé vontam őket, mely által a robbanás elől meg legyenek védve. Elővettem az órámat, s számláltam a perczeket. Az öreg bámulva nézett rám, hogy mit csinálok.

Most a gyutacs utolsó percze is lejárt. Akkor én hirtelen magamhoz öleltem Nahámát, testemmel eltakarva fejét s felkiálték:

«Szikla, nyilj meg!»

Egy robbanás hangzott, s a tömör malachittönk kétfelé szakadva esett jobbra balra, míg a támadt fehér füstfelleg, mint egy elszálló szellem vonult tova a barlang sötét boltozata felé.

A patriarcha arczraborulva esett a földre. Az Úr csodájának tartotta ezt.

S a szétvált malachitszikla alatt ott tátongott egy sziklafolyosó ürege.

«Kelj fel öreg, és haladjunk.»

E percztől fogva én voltam az ősapó védszelleme. Elismerte fensőbbségemet.

A lámpavilágnál leszálltunk a menetelesen alávezető üregbe, melynek hőmérséke sokkal alantibb volt, mint a malachitbarlangé. A folyosó lassankint egy vereses sziklatömegbe vezetett bennünket, melyre rögtön ráismertem, hogy az tufa-kő.

Az a ritka, száraz, porladó kőtömeg, melybe a római katakombák vannak ásva: a puzzolan-tufa.

A folyosó, mely ezen átvezetett, olyszerü volt, mint a lávában támadt repedések s egy helyütt, mintha egy nagy megkövesült buborék helye volna, egy gömbölyű üregbe vezetett.

Az egész üreg veres volt, falai fénytelenek, komoran egyhanguak.

A talaj közepére pedig egymástól két méternyi távolban volt elhelyezve tizennégy óriási kehely.

Nem emberalkotta mű. A tenger terménye ez. Növényállatok készítik. Egy óriási szivacs, mely kovarczczá válik, tökéletes serlegidomban alakulva: néha embermagasságnyi példányokban. A hajósok «Neptun serlegének» nevezik azt.

A tizennégy «Neptun-serleg» le volt takarva ugyanannyi sima narancssárga négyszögű kőlapokkal. Ez is természet alkotása, nem emberkéztől van faragva. A hajdani «lapis quadratus» az, az olaszok tufa litoideja.

A tizennégy óriási serleg között pedig feküdt egy emberalak.

Egy fővel magasabb, mint a mostani emberek. Egészen ősz haja messze elterül feje körül, testét hófehér gyapjú fedi végig, mely a bőr szinét nem engedi látni; arczát takarja a fehér szakáll, lehunyt szemeit a hosszan alánőtt fehér szemöldök, kezei is pehelylyel rakva végig.

Csupán a homlokán látszik a szürke, szintelen bőr, s e homlok közepén, épen a két szemöldök között van egy nagy fekete folt: egy anyajegy, egy «naevus», s azon a kondor szőrpehely még most is fekete.

Az ősapa reszketve fogá meg kezemet jobbjával s félelemtől remegő balját kiterjesztve a fekvő alak felé, súgá fülembe e nevet:

– Kain.

… Az első gyilkos a földön.

… A testvérgyilkos ős.